Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Couturie Forest •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Couturie Forest VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1069
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Nov. 11, 2020 2:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 14, 2020 5:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
Uralkodás. Birtoklási vágy. Valójában mindenkiben ott ülnek ezen hajlamok, némelyekben egészen mélyen elrejtve, mely talán sosem kerül felszínre, másokban viszont ez határoz meg mindent, e vágyak lökik előrébb az úton. Bennem ez sosem lebegett állandóan a felszínen, s talán ezért is vontam ki magam annyira a lenti életből, s választottam a magányt, távol mindentől és mindenkitől. Nem volt szükségem arra, hogy felnézzenek rám, s nem mástól vártam a visszajelzést az erőm növekedésére. Nem akartam alattvalókat, nem akartam szolgákat, s nem akartam olyan alantas démonokat magam mellett, akiket állandóan rettegésben tartottam, s a felettük való uralkodásból nyertem az önbizalmam. Egyszóval, az erősítést mindig csak saját magamtól vártam, s nem kellett másokkal körülvennem magam ahhoz, hogy elégedettséget s hatalmat érezzek. Mégis voltak olyan szakaszok a démoni síkomon, mikor ez a bizonyos uralkodási, birtoklási késztetés nagyon is a felszínre úszott. Nem, nem mozgattam seregeket, nem irányítottam tömegeket, s nem vetettem a börtönömbe egy legyőzött, erős ellenfelet. Olykor összesodort a szél különleges személyekkel, kiknek jelleme és a belőlük kiszökő sugallatok bizsergették fel bennem ezeket a dolgokat. Ezek a személyek egytől egyig gyengébbek voltak, lelki világuk ugyanakkor rettentően mély, s ott ült minden kis részecskéjükön az ártatlanság, melynek szinte hallottam keserves kiáltását: “Vegyél el, fossz meg tőle, ronts meg!” Az ilyeneknek pedig kénytelen voltam engedelmeskedni... Hiába hatalmas az önuralmam, vannak, akik fel tudnak kavarni, s ezekre egyből rászórnám a saját, sötét leplem. Hogy enyém legyen a testük és a lelkük. Csak az enyém... Ahogy most is...
- Az elbukás nem feltétlenül von maga után felemelkedést. - felelem elhaló, ábrándos hangon. Ha valaki megtörik, eltörik, széttörik, egyáltalán nem biztos, hogy a darabkákból egy magasabb Én keletkezik. Sőt. Sokan darabokban maradnak, egy szánalmas, semmitérő húskupacként, melynek csak annyi a világban való dolga, hogy talp alatt legyen. S minél több ilyen talp alatt való egyén van, az arra érdemesek annál inkább fel tudnak rajtuk kapaszkodni a mocsokból. Ilyen ez a világ. El kell tiporni másokat sokszor ahhoz, hogy feljebb jussunk a szenvedésükből épített lépcsőn.
- Ha mélyen magadba nézel, ha elemzed a gondolataid, a tetteid, az érzéseid, a vágyaid... A világos oldal gyermekének gondolod magad? - a szavai a helyzet ellenére szépségesek. Hiszen valójában remekül látja a dolgokat, s épp azért ilyen nagy most a hatásuk, mert pontosan e két világ, a Sötét és a Fény, itt van együtt, egymásba gabalyodnak, simulnak a határaik, s egyre inkább olvadnak össze. A sötétség képes bekebelezni a fényességet, emez pedig képes megszüntetni előbbit.  
- Mit remélsz a jövőtől? - csúsztatom be szavainak szünetébe halk sóhajjal borított kérdésem, mintha egyikünk sem lenne tisztában azzal, hogy mi fog következni az eljövendő percekben, melynek képzelete is már teljesen felforrósítja a mellkasomban zörgő fagyott dolgot, s a fejemben keringő dermedt sötétséget.
- Most fontos valaki számodra? Aki hiányozna, s aki ugyanígy érezne irántad, ha eggyé válna a lelked a végtelen síkokkal? - nem, ez nem egy olyan tündérmese, ahol a tettes átadja a búcsúüzenetet a szenvedő szeretteknek. Egyszerűen csak mozgat a kíváncsiság, hogy milyen erősen kapaszkodik az itteni létbe, még akkor is, ha látok benne némi kósza kiábrándultságot, mélyen ülő fájdalmat, s rejtett boldogtalanságot. Sokaknak megváltás lenne a halál egy boldogtalan életből. Én pedig szívesen vagyok a Megváltó.
Olyan ez az egész, mintha egy vöröslő, bársonyos szőnyegen haladnék a Mindenség oltára felé, melyhez haladva minden egyes lépés egyre nagyobb mámortengerben fürdik. Minden egyes ütéssel, minden egyes kiserkenő vércseppel, apró verejtékkel, fájdalmas sóhajjal, gyötrelmes rezdüléssel feléled bennem valami mélyen szunnyadó veszedelem, mely sokkal többet akar. Leginkább a Mindent.  
Ahogy Sara ajkai is egyre csendesebbek, úgy belőlem sem törnek már ki elmélkedő szavak. Hagyom, hogy szétáradjon bennem az az ősi ösztön, az a fertőzött élvezet, mely hamarosan lassú viharként fog elsöpörni mindent, ami ép, mindent, ami eddig sérthetetlen és ártatlan volt. Egyre közelebb araszolok hozzá mindenemmel, egyre nagyobb felületet kell érintenem, s egyre inkább magamba kell szívnom mindenét, fájdalmát és testnedveit, hogy a sötétségem teljesen magába kebelezze. Valójában bármeddig képes lennék húzni önmagam határait ebben a némaságban, nem véletlen hát, hogy szenvedő ajkain kiszökő nevem úgy hat rám, mint egy átkozott varázsszó, mely megnyitja lelkem ősi kapuit, s melyek mögött ott lapul az a temérdek romlottság. Kéjes nyögés rezonál belőlem nevem után, s pár pillanat erejéig magamhoz húzom kezeimet. Lehunyt szemmel árad fel belőlem egy elnyújtott sóhaj, mely ösztönzi egyik kezem, hogy lassan kússzon végig mellkasomon, különleges vöröslő utat hagyva maga mögött. Ujjaim különös gyengédséggel simítanak végig bőrömön, egészen addig, míg megállapodnak alant, a merev szörnyeteg veszedelmes vastagságán.
- Nézz rám, Sara... - halk utasítás, áporodott parancs az, mely szavakba öntött sóhajom mélyén lapul. - Nézz rám... - nyögöm újra, miközben ujjaim megfeszülnek, s mozdítok magamon alant. Másik tenyerem ekkor bokájára függeszkedik, s miközben egyre csak tekintetét keresem, hogy abban mélyedjek el, s vonásaiból még nagyobb élvezetet nyerjek, ujjbegyem újfent a sebbe szökik, s ismét megmozdul a kezem saját magamon. A szenvedés, a fájdalom, a gyötrelem... Annyira kívánatos, annyira csábító, hogy kénytelen vagyok engedni az ösztönöknek, melyek e világon olykor mit sem törődnek az önuralmammal, hanem hamar felülírják azt. Enyhén megemelkedek végül, csak hogy közelebb kerülhessek lábaihoz, hiszen nem elég már látni, nem elég már tapintani, ízlelnem is kell azt a temérdek csodálatos kínt, mely felszabadul a szirénből. Ajkaim leheletnyi ívet írnak le bokáján, hogy aztán nyelvem hegye belefúródjon a fémes ízű sebbe, ahonnan a nyálammal együtt keveredő vöröslő vér most még érzékibben gurul le torkomon, s még mélyebb sóhajt gerjeszt belőlem. Aztán elhajolok újra, égető érintésem tovaszáll, s csak figyelem őt alant, kegyetlen, kitörni vágyó merevséggel, melyből a mérgezett magvakat még nem akarom a világra szórni, még nem akarom a puha testet bemocskolni velük... A pokoli hegységem csúcsa azonban már nagyon közel van, s minél erősebben szorítom magam, annál inkább lesz akadozott a lélegzetem, s annál inkább áradnak fel belőlem a romlott nyögések, melyek már nem csupán halállal kecsegtetnek, de ott hordozzák magukban a megalázást, a megszentségtelenítést, a bemocskolást, melyeket nem leszek rest hamarosan ebbe az ártatlan testbe üríteni. Élve vagy holtan... Holtan... Holtan... Újra... És újra.. És újra...
Mikor azonban a mámor teljesen a hatalmába kerítene, valami történik. Első pillanatokban képtelen vagyok felfogni az eseményeket, egyszerűen csak cikázó feketeséget látok magam előtt, hallom a reccsenést, a törést, érzem azt a különleges szellőt, ami kivétel nélkül eddig mindig megbabonázta s az őrületbe kergette démoni énem. Pár pillatnyi kiesés biztosan történik bennem. Kell egy kis idő, mire eljut a tudatomig, hogy mi történt, s ez idő alatt csak mereven bámulok előre, mint valami élettel tárgy. Aztán hirtelen tűnik el tekintetemből a fekete gomolygás, mely mögött megjelenik a méregben ázott, zöldellő szempár, mely immáron sokkal több mindent rejt magában, mint kellene. Fátyolosan játszanak szememben a lángnyelvek, ajkaim megremegnek, s olyan áhítattal pislogok a fekete pihék felé, mintha valami csodának lennék a szemtanúja. Nem beszélek, szinte nem is lélegzek. Hát itt volt, hát ezt éreztem, itt voltak benne mindig a tollak, ott lapultak a mélyén... Mindig is ott volt nála egyetlen gyengeségem egyetlen, megmagyarázhatatlan kulcsa, mely képes annyira átfordítani, hogy akár önmagammal is képes vagyok szembe menni általa. Hogy honnan ered ez különös imádat? Erre azóta próbálok rájönni, mióta első alkalommal volt szerencsém angyali szárnyakhoz, s melyek annyira megbabonáztak, hogy elvesztettem önmagam. Szerencsére egy kezemen meg tudnám számolni, hány ilyen eset volt a majd’ hétszáz év alatt. Atyám talán ezért erőszakolta belém a parancsot, hogy angyalokkal sose kezdjek. Ne menjek utánuk, hagyjam őket, ne beszéljek hozzájuk, ne legyen semmi közöm a szárnyasokhoz. Ő talán tudta. Ő talán mindig is tudta...
Az eddigi mimikátlan arcomra különös dolgok húzódnak. Tán némi megbánás? Igen, a vonásaim ilyesmi érzéseket tükröznek, melyek ugyan nem formálódnak szavakká, inkább csak “ezt elrontottam”-féle kifejezéssel hajtom le a fejem. Sokáig azonban nem maradok így. Látnom kell. Látnom kell a tollakat, érintenem kell őket most azonnal! Így hát kinyújtom a szirén felé a kezem, ki ha hátrébb lépne, egészen addig araszolok felé térdemen, míg meg nem tapinthatom. Ha sikerül, úgy mintha hirtelen visszacsúszna belém a démoni énem mindensége, s előjönne valami olyan Én, ami számomra még mindig kusza, még mindig ismeretlen. Ha nem húzódik el, vagy nem tud, úgy különös gyengédséggel kúsznak ujjbegyeim a fekete pihékre, hogy onnan tovább simuljanak az azt tartó bőrre. Valójában be kellene őt löknöm a tűzbe, hogy elevenen égjen el mindene... Mégsem lennék erre képes. Most nem. Annyira megbabonáznak a tollai, hogy még számára is feltűnhet, hogy valami nem igazán stimmel nálam. Hogy valami eltűnt... S valami életre kelt.
- Bocsáss meg. - szólalok meg végül őszintén csengő hazug szavakkal - melyből már magam sem tudom, mi lehet igaz -, hiszen nem bántam meg a tetteim, hanem ilyenkor bekapcsol bennem valami mechanizmus, mely arra ösztönöz, hogy még közelebb kerüljek a szárnyakhoz. Akár úgy, hogy mindent feladok, ami egykor voltam...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 16, 2020 6:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


This is not just a dream
@Athlan && Sara
• Zene: VOL 11 • SZÓSZÁM: 2323

Emlékeiben ott élt az az este fájdalmasan magányosan, amikor a hatalmas előadóterembe az az aprócska nő besétált kezében azzal a hangszerrel, aminek a hangját mindig is isteninek gondolta. Hiába ült oly távol, hogy az arcvonásokat nem kellett volna kivennie, mégis minden részletére emlékezett. A lágyan leomló ruha minden redőjére, arra, hogy mennyire kedves vonások tették lággyá a nő megjelenését.. Ahogy natúr körömlakkos utolsó ujjbegyei rezonáltatták meg a húrokat.. s minden egyes pendülés egy újabb történet volt. Vágyak, halál, kísértés, kérlelés, a rég látott szerető csókja, melynek ízét a levegő hintette Saraquiel ajkára. Észre sem vette akkor, hogy a könnyei az örömnek engedve gördültek alá akkoriban. Boldog volt, igazán boldog, mert élt és létezett, magába szívhatta azt a gyönyörű dallamot, mely szakrális volt, s evilági. Mióta a Föld ontotta magából a mennyei és pokolbéli teremtményeket, nem találta a boldogságot. Most a hegedű húrjai váltak a férfi által említett kígyókká, s a vonó pedig egy olyan méregben ázott tudatot képezett, amelyet Saraquiel sem tudott felfogni igazán, mert nem ismerhetett mindent, nem volt a kezében a lét, a létezés minden cseppje, nem volt a kezében az a hatalom, amire igazán senki sem lehetett méltó, és mégis sokan áhítoztak egy olyan ideára, amely mindig is elérhetetlen volt számukra. A szőke angyal hallotta, s megértette mindazt, amit mondtak neki, ugyanakkor... nem volt igen összehasonlítási alapja a régmúltat felidézve. Gyanította, hogy a férfi nem a századfordulóra tekintő érát hivatott jelezni szavaival, s ahelyett, hogy megvédte volna a ma emberét, hogy kiállt volna azokért, akik mellett ő is egy volt, aki a levegőt ostromolta a tüdejével oxigént préselve ki belőle... nem tett mást, csak csendben szemlélődött egy ideig.
- Nem bízol abban, hogy képesek vagyunk ellenállni ennek a pusztító akaratnak - lehetett volna kérdés mindez, ám Sara igazán kijelentette csak - Hogy a méreg mindenkinél célt fog érni, mert ez a világ rendje.. az elbukás és a felemelkedés, melyek nem létezhetnek egymás nélkül igazán - tudta, hogy mit vártak el tőle, mégsem akarta megadni magát ezen gondolatnak. Nem tudta, hogy mi történik, ha megtörik, s nem tudta azt sem, hogy mi lesz aztán, hogy hova kerül, s hogy megbocsájtatik-e az a bűn, melybe belesodorták. Mert bármennyire is akarta és vágyott arra, hogy tapasztaljon és tanuljon, volt az a tudás, létezett, ami számára is sok volt, s a bizonytalansága lassú sodrással terítette le őt, hagyva, hogy az a kígyóként említett méreg valójában kételyt szüljön a tudatában, hömpölygő vágyat. S hogy akart-e minderre választ? Talán, talán nem. Minden ígért és vágyott szenvedés, melyre kárhoztatták ebben a porban úszó penész szagban, nem csupán a kín helyszínéül szolgált, hanem olyan információt is magában hordozott, melyeket ezek a falak, amik körbevették őket sem biztos, hogy hallottak. Minden szó, amely ott rezonált végig a férfi torkán, s lenyűgözte Sarat és egyben el is keserítette őt. Minden meglátás olyasvalakit mutatott, akinek nem kellett volna lennie. Az a mélység, amelybe betekintést nyerhetett az angyal, olyan lelket tárt fel előtte, amelyhez foghatót még soha nem ismert. Egyszerre volt végtelenül szomorú,s olyan fájdalmas, mint a rózsa legádázabb tüskéje, mely fájdalmat mart azt ember bőrébe. Újra és újra megcáfolták a feltételezéseit, ugyanakkor olyan alapot is adtak neki, amiből építkezhetett Sara, amiből tudta, hogy van hova tovább mennie, hogy van miért újra kérdeznie, mert ameddig válaszoltak neki, ameddig szavakkal ébren tartották őt, addig nem kellett azzal foglalkoznia, hogy mi fog vele történni nem is olyan sokára.
- Nem feltétlenül mondanám, hogy másként látom a világot, mint ahogy te teszed - törte meg a csendet halkan, lassan ajkaira toluló szavakkal. - Mindaddig, míg világ a világ, csak együtt létezhet a sötétség és a világosság is, mert ha csak az egyik... van - egyetlen pillanatra feledte csupán a kezét fogva tartó béklyót, de ahogy a végtagjai nem engedtek a hirtelen mozgásnak, felhagyott minden próbálkozással. - úgy elporlad a másik, csak ők ketten együtt válnak valódivá, lüktető életté, mint ahogy az odvas fának is szüksége van a fakopácsra, hogy a benne lakó férgektől megszabadítsa. Amennyit adunk, annyit kell kapnunk, vagy el is vennünk. Régi hitek, hitvilágok váltak semmivé, aminek emlékei szinte senkiben sem élnek tovább, már csak leírás, s tény mindaz, amit mindarról tudunk. Vajon hányan boldogok attól, ha porrá lesznek, s ködbe vesznek? - a gondolatai lassan formálódtak, s keltek életre önmagában, ahogy tulajdonképpen engedélyt adott mindarra, amire nem kellett volna. Engedélyt arra, hogy a férfi a sötétséget átfolyassa belé, s olyan mélységbe lerántsa őt, ahol még soha nem járt, aminek a térképét még csak nem is látta. Valójában nem volt más, csak egy esendő léleknélküli teremtmény, akit túlságosan befolyásolt mindaz a tudás, amellyel rendelkezett, mindaz a kép, amely ott forrongott körülötte, s próbálta a mélybe húzni. Háborúk, halál, szenvedés, kilátástalanság, meddőség, betegségek, ám Sara jelen volt minden olyan eseménynél is, amikor a remény, a nevetés, a boldogság, a felhőtlen tudat volt jelen, s akkor ő is helyre rázódott, a világa megint "tökéletes" lett, olyan, amire teremtették őt. S hogy emlékezett-e mindarra, milyen volt, s milyenné formálták az évek? Igen, az emlékek billoga elméjében ült meg mélyen, soha nem hagyva nyugtot neki.
A szőke angyal beszélt, kérdezett, hogy a szenvedéssel teli perceket olyan mélyen szuszakollja le magában, ahol nem érhette el sem ő maga, sem pedig az, aki éppen bevezette volna őt egy olyan világba, ami az ismeretlent jelentette. A magára erőltetett nyugalmon túl őrjöngő félelem kaszabolta a tudatát, amelyet nem hagyott kiülni sem az arcvonásaira, sem pedig a meg-megrebbenő és elcsukló hangjára egyelőre, mert a fájdalom perceit előre nem élhette át. Nem tudta volna még csak megjósolni sem, hogy mekkora kínnal jár mindaz, ami felé éppen lépdelt, olyan ösvényt kitaposva, amelyen talán a férfi járt már, ő viszont még sosem. Talán ezért is csendesedett el az alig megróvó kérdésre, ugyanakkor nem kezdte el bizonygatni az igazát. Felesleges lett volna, s céltalan is, helyette Sara is a kereszt felé pillantott el, még az előtt, hogy túlságosan is közeli ismertséget kötött volna a szögekkel, a fa erezetével, s a puha bőrébe mélyedő keményfa felületével. A csendet választotta, mert arra volt szüksége, s hagyott időt arra, hogy a korábbi kérdése lassan célba is érjen, amit nem kényszerített a férfire, ugyanakkor a szavait elraktározta. Mindazt, ami a férfi mozgatórugója volt, s a helyzethez méltatlan módon megengedett Sara magának egyetlen apró rándulást a szája szegletében. Egyszerre töltötte el a hála, s a keserűség amiatt, amit kérdeztek tőle. Az ajkai közt megülő por, a lángoktól körbeölelt testük oly groteszkká varázsolt mindent, amivel jelen pillanatban nem tudott mit kezdeni.
- Mert muszáj felkelni és folytatni. Ha senki sem tenné, ha senki sem akarná, akkor nem lenne értelme annak, hogy létezünk, nem igaz? Nem tudom pontosan, hogy mi késztet arra, hogy ne adjam fel, egyszerűen csak belül érzem, hogy ha azt tenném, akkor feladnám azzal önmagam. Azt, aki voltam, vagyok és leszek, akivé váltam. Minden év, minden hónap, hét, nap, óra, perc és másodperc hiábavaló lett volna, amit eddig tapasztaltam, ha nem akarnék még egy lépést megtenni, még egy korty levegőt a tüdőmbe olvasztani, akkor nem éltem és nem léteztem az elmúlt években sem igazán- hangja nem volt hangosabb egy parányi szentjánosbogár sercegésénél, ám a lángok roppanó éltetésén túl hallani lehetett a szavait, s kivehető volt az, ami ő maga volt. A gondolatai, a létezésének gerince. - Szeretném tudni, hogy mindenki, aki egykor fontos volt számomra, most ott van, ahol lennie kell. Csak erre vágyom, csak ezt kívánnám. Az utolsó óráimban, s akkor is, ha az életem fonala nem ér véget itt... és veled - mondta ki talán most először mindazt, ami megfogalmazódott benne a mosttal kapcsolatban, mert nem attól tartott, félt vagy rettegett, hogy mekkora fájdalmat fog átélni, hanem mert nem tudta, hogy mi fog akkor történni, ha ő már nem  lesz. S fogalma sem volt arról, hogy milyen egy visszatérőnek. Hogy mi történik, amikor a halál kegyetlen kaszása szétporlasztja a testét, megbomlasztja az elméjét, kitépi a húsát és elmorzsolja az emlékeit.
S habár a következő percek szenvedése szaggatta szét a tudatát, varázsolt fájdalom-cseppeket az arcára, fájdalom markolt bele minden egyes emlékébe és gondolatába, minden szög, minden ütés egy újabb és újabb tortúra alá vonta a testét, amelyet nem akart volna még egyszer átélni, senki kedvéért sem. Ahogy a kereszt belekerült a maga mélyedésébe, a teste rándulásából és vele érkező rettenetből érezte meg minden egyes légvétel súlyát, minden egyes szívverésben elegyült vér pumpálását, sóhajainak koszos valóját és gondolatainak kusza fordulatait. Utolsó erejével próbált meg olyan nyugodt maradni, amennyire nem tudott, mert az áruló könnyek ott robbantak szét a férfi bőrén, s mintha mi sem történt volna, azok eltűnésével olybá tűnt, mintha Saraquiel is vele vesztett volna el mindent önmagából. Minden egyes csepp egy reménnyel teli gondolat volt, egy második esély, egy boldog nevetés... Minden egyes könny cseppjével csak veszített magából, elakadó lélegzettel, most sem önmagát meghazudtolva válaszolt arra a feltételezésre, hogy szeretnie kellene valakit. Túlságosan fáradt volt, túlságosan is mélyen beleitta magát a pórusaiba a fájdalom csírája, lehunyva a szemeit is hagyta, hogy a férfi hangja a szervein gurgulázzanak végig, a gondolataiban pedig álmos macskaként nyújtózzon.- Nem hazudhatok, hát nem érted? Még mindig nem? - elgyötört és fáradt hangja kósza fuvallatként söpört végig koszos-szürkébe forduló haján, amely a vállain túl előreomlott, miközben minden lélegzetvétellel egy újabb fájdalom-kortyot erőltetett le a tüdejébe. Minden mozdulatba egy kicsit belehalt.   - Sosem leszel az utolsó, aki szeretetet kaphat - megrezzent, amikor hozzá értek, résnyire nyitva a szemeit figyelte, ahogy azok az ismeretlen ujjak a bőrén csúsztak végig lágyan, nem felsértve a bőrét, botorul gondolva, hogy itt, hogy ennyi elég is lesz. Minden egyes mozdulat, az újbóli seb mélyítésére Sara felnyögve reagált, amit képtelen volt elnyelni. A teste megremegett attól, ahogy bántak vele, a felkarjain az izmok megfeszülve tiltakoztak a lábán érzett fájdalom miatt, amely vasmarokként rángatta le őt a mélybe. Fuldokolt itt, ebben a porban úszó, doh szagú, szúette közegben, amelyet a lángok forróságba borítottak, s ha kérdezett is, képtelen volt megjegyezni bármit is, mert a fájdalom eltorzította a tudatát. Fájdalmas kiáltás volt a jussa a harapásnak, újbóli könnyeket fakasztott vele Athlan, minden egyes könnycsepp egy-egy elhullajtott reménysugár volt, egy elvesztegetett élet, céltalanság és minden, soha nem látott fivére és nővére... akiket igazán soha nem is ismert, de mégis tudott a létezésükről. A bőrébe mélyedő fogak fullánkként fúródtak bele az ereiben pezsgőn forró vérébe, ami lassan, lüktetőn áramlott a nyílt seb felé, s szökött át a férfi szájába, mintha valóban, mindig is ott lett volna a helye, cserbenhagyva azt, akihez tartozott. A bőrére tapadó ajkak forróságot, egy soha nem ismert érzetettel csiklandozták a felső hámréteget, mely akár lehetett volna tele buja gondolatokkal, lüktető paráznasággal és féktelen pőreséggel. Lehetett volna...- Athlan! - szerette volna úgy szólítani, ahogy engedték neki. Csupán egy erőtlen, pulzáló sóhaj volt ez a szőkeség részéről, akinek a hangja végtelen fájdalmat sugárzott, lágyan elillanó tudatot, amelyben utolsó halk szirmokként hulltak alá az öntudat és a kontroll megmaradó morzsái is, hagyva, engedve a fájdalomnak, ami egész testében járta át, olyan mély sebeket felszakítva vele, amiről talán még ő maga sem tudott. Lassan csobogott végig a tudatán mindaz a fájdalom, ami Claire elvesztésével járt, mert a mai napig nem volt képes túltennie magát a legutolsó védencének halálán. Ott rezonált benne a Micah-iránti gyűlölet-szagú függősége is, amiért képtelen volt nemet mondani neki, amiért képtelen volt elszakadni tőle, habár érezte, hogy mennyire rossz...mennyire mérgezően hatottak egymásra. Meatball meg nem értettsége, hogy egy egyszerű, pici lénnyel képtelen volt közös nevezőre jutni és itt volt a mai nap, amikor úgy kínozták, hogy nem tehetett róla, hogy nem tett azért, hogy ezt érdemelje...
S csak akkor.. abban a pillanatban, amikor az önsajnálat, gyász és elmúlás-érzet lassan-lassan felerősödött benne, a fekete szárnyak minden kecsességtől mentesen robbantak ki a hátából, elporlasztva és szétzúzva azt a tákolmányt, amelyen eddig a rozsdaette szögekkel volt felfüggesztve. Mégis volt annyira és próbált óvatos lenni, hogy Athlan szájából a saját húsát ne tépje ki, hogy a férfi ne sérüljön meg még csak véletlenül se, már ha addigra nem eresztették szabadon.És csak akkor, abban az esetben állt meg a szétharapott, vérző és szöggel átütött lábain alig-alig, ha hagyták, miközben egész testében remegett a fájdalomtól. A legszívesebben öklendezett volna.. mezítelenül, ezernyi tollba forrt szárnyakkal, vérző végtagokkal és olyan mocskosan, mint amilyen még az első világháborúban sem .érezte magát.. a pillantása mégis űzött volt, ahogy megpróbált elhátrálni egy lépést, majd még egyet, a köröttük lángokban álló tűztenger felé
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 18, 2020 7:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
- Úgy lehet átható a szenvedésed, ha a fájdalom elkúszik a bőröd alatt, mint egy kígyó, megmérgezve a húsod és a véred, s egyenesen a lelkedbe mar bele hegyes fogaival. Az olyanokban, mint te, mindig nyitva van az a kapu, melyen a Fájdalom Kígyója bemászhat. - hagyok némi dermedt szünetet mondandómban, melyben kellemes átkötést adnak az önmagukat halkan emésztő lángok. - Ebben az új világban már egyre messzebb vannak önmaguktól az emberek. Régen még képesek voltak arra, hogy ősi szertartások keretein belül megpróbálják kint tartani a Kígyót, s ha ez sikerült, akkor lényegében megtörhetetlenek lettek. Hiszen minden itt dől el. - biggyesztem halántékomra jobbom mutatójának földes ujjbegyét. - Ajánlhatnám, hogy kezdd el gyakorolni, de úgysem érnél el vele semmit ilyen csekély idő alatt. Talán a tettem majd megrengeti a kapuidat. Vagy talán mindent leomlaszt benned. - halovány, különös mosolyát magamra formálva viszonozom, mintha épp mesés virágcsokrot készítenék neki alant, nem pedig egy gödröt szélesítenének körmeim. Lehetnénk akár ilyenek is, mint egy érzelmektől fűtött pár, kiket csak ezek uralnak és semmi más. Ám élet lenne az olyan, melynek egy másik személy képezi az alapját? A múltam ellenére én teljes vagyok. Démonként képes voltam elérni azt a szintet, melyen teljesnek érezhetem magam. Erősnek, függetlennek, dicsőnek, kin nincsenek láncok, nem áll mögötte parancs, nincs benne behódolás. Ki nem félt másokat, nem él másért, nem boldog más boldogságától.  
- Honnan veszed, hogy úgy gondolom, hogy másban nem létezhet csupán a fényesség? - vonom fel kérdőn szemeim egy pillanatra, hiszen úgy látszik, hogy elcsúsztunk egy cseppet egymás mellett. Egy ilyen különleges helyzetben nem egyszerű még az elme mélyére leásni és onnan előrángatni a válaszokat úgy, hogy a fizikai test is épp arra készül, hogy betörjön az elme sötét bugyraiba.
- Rosszul értelmezed szavaim. Én a világ egyensúlyában hiszek, melyben van a sötét, s van a fényes oldal. Önmagunkban kár lenne ezt az egyensúlyt keresnünk, hiszen egy hatalmas gépezet apró részecskéi vagyunk. Ha elérnénk a tökéletes egyensúlyt, akkor lennék az egy, az egyetlen, Isten. Nem, nem az, aki elkóborolt... - árnyként suhan végig rajtam egy gúnyos mosoly, ami hamar elhal egy vastagabb lángnyelv ölelésében. - Ami bennem gomolyog, az minden bizonnyal egy másik személyben is megvan ugyanúgy, csak a fényes oldalról. Ahogy fent, úgy lent... - mutatom ujjaimmal is a Smaragdtábla ősi bölcsességét. - Mint ahogy egy lélekkel rendelkező démon is képes lehet önfeláldozó szeretetre, úgy egy angyal is képes lehet elsöprő kegyetlenségre. Olykor megbillen a mérleg nyelve. Olykor kénytelenek vagyunk meghajolni. S olykor átcsúszunk a másik oldalra. Ilyen ez a világ. - állapítom meg egy könnyed vállrándítással. Kár lenne a szirénnek visszavezetnie rám a szavaim, hiszen általánosságban beszéltem. Én nem az a fajta démon vagyok, akiben cikáznak az érzelmek, s aki képes beleszeretni egy másik démonba vagy akár egy halandóba. S ez nem azért van, mert görcsösen visszafojtom magamban az efféle dolgokat, hanem mert egyszerűen a lelkem azon része, mely kiváltaná a szeretet érzését, már rég elpusztult, mikor sápadt bőrű, szőke halandóként jártam a francia, poros utcákat. Démonként sok mindent képes voltam levetni magamról, s Atyám megtanított olyan dolgokra, melyektől igazán átadhattam magam a démoni sík sötétségének. Már nem függök másoktól, nem függök mások érzéseitől, részvététől, figyelmétől, erejétől. Csak én számítok egyedül.
- Nem gondolod, hogy a jelen helyzetben furcsának hatnak a nyugodt és érdeklődő kérdéseid? - pillantok célzóan az összetákolt keresztre, mely hamarosan otthonaként fog szolgálni. Egyedi a viselkedése, azt meg kell hagyni, hiszen bár én bármikor jártatom a számat, bármikor bölcselkedek s okítok, ez a helyzet mégis olyan, melyben ritka, ha így reagálnak jelenlétemre s a közeli, kegyetlen jövőképre.  
- Kezdem lassan tényleg azt gondolni, hogy direkt sodortad önmagad az én világomba. - reflektálok kíváncsiságára, melyről én is tudom jól, hogy hatalmas úr lehet. Ha valakinek eleve meghatározza a személyiségét, az bizony egy ilyen helyzetben sem fogja azt eldobni magától. Még a halál pillanatában is szívni akarja magába a tudást... Ismerős.
- Azért, hogy újra és újra megugorhassam önmagam. Hogy teljesítsem a vágyaim. Hogy teljesítsem az akaratom. - ezek pedig nem világmegváltó tervek és gondolatok. Egyszerűen az ego részecskéi.
- Ha már feltetted eme kérdést, én is tudni akarom. Úgy vélem, hogy a te válaszod bonyolultabb lenne a sajátomnál, már csak ha a puszta emlékét veszem annak, mikor a tóba ugrottál, s lemostad magadról egy másik ember vérét. Miért nyitod ki minden nap a szemeid? Mi az, ami életet önt a végtagjaidba, hogy megindulj előre? - ekkor fekete szemeimen ugyan nem látszik, merre forognak, de mélyen az ő tükreibe fúrom őket. - Mi az, ami igazán hiányozna, ha ezek lennének az utolsó óráid? - mert hogy könnyedén megeshet, hogy az élete kicsusszan a testéből, s úgy omlik a karjaimba, mint egy menyasszony, a sötétség halott menyasszonya.  
Minden egyes teremtmény minden egyes könnycseppjének van egy saját története. Annyi sós nedvet csikartam már ki másokból, hogy egy idő után már mind egy hatalmas, szürke masszát alkotott csupán. Egy idő után már nem volt bennük mélység, nem volt különleges történet, nem volt sötét titok. Ritka már, mikor igazi könnycseppek érnek átkozott bőrömhöz, ezért is áll el szinte a lélegzetem, mikor tenyeremet tartva a szirén lábai alatt, vérével kavargó cseppek érkeznek kezembe, melyek nem gurulnak onnan tovább, hanem szinte azonnal a testembe olvadnak. Remegve, sóhajtva húzom arcom elé tenyerem, mintha illatozni, ízlelni, látni szeretném a már láthatatlant, érezni az érezhetetlent.
- Hazudj csak... - suttogom kezem mélyéről úgy, hogy még a szőkeség pont hallhassa szavaim. S mintha ez egy búcsú lett volna ujjaimnak, úgy szöknek át a lány térdére, hogy onnan lassú tapintással csússzanak lejjebb, vontatottan utalva arra, hogy mi is a céljuk.  
- Hazudj bátran, mintha az életed múlna rajta. Éld át, mintha soha nem lenne holnap. Képzeld azt, hogy én vagyok a legutolsó ezen a világon, akit megajándékozhatsz a szereteteddel... - még mindig halkan, remegő hangon beszélek, immáron azonban bokáját simítom. Földmocskolta ujjaim lágy köröket írnak le bőrén, melyről nem is igazán tudom eldönteni, hogy a lángnyelvek forróvá csókolták, vagy a fájdalom jegessé dermesztette. Szavaim azonban nem parancsolnak megálljt kezemnek, hiszen amaz a szög köré kúszik, s egy pillanatra ott tartom, mintha várnám, hogy kimondja, amit akarok, de valójában csak növelni akarom a várakozás feszültségét. Ugyanis hamarosan ujjaim már egyre nagyobb nyomást fejtenek ki a rozsdás szög köré, mely egy idő után olyan mértékben növekedik, hogy körmeim egy része elveszik a húsában levő szűk résen. A történet azonban innen már nem olyan egyszerű, hiszen a remekművem olyan tökéletes, a könnyei olyan élettel teliek, a vére olyan zamatos, hogy még a testem is reagál egy halk nyögéssel kísérve.
- Mindenki halálát szeretném... - eddigre már kissé eltolom magam a földtől, ám még mindig térdelve húzom közelebb arcom lábához, onnan lehelem szavaim nedves bőrére. Ajkaim is egyre közelebb kavarognak hozzá, borzalmas eseményeket lefestve a jövőre.
- Athlan... - súgom fehérségére a pár betűből álló nevet, mely halandóként is meghatározott, majd démonként is. Hiszen a lelkem nem lett más. A földiek csupán egy alapot adtak mindannak, amivé váltam. Jelenleg pedig annyi kérdésem lenne, annyi mindent tudnék mondani, mégsem jön fel belőlem több szó. Fogaim nem a levegőt akarják súrolni, azok már testem többi részével együtt teljesen mást akarnak... S engedelmeskedve azoknak a bizonyos mélyben gyökerező, sötét vágyaknak, ajkaim váratlanul lábának belső részére tapadnak, melyek mögül előbukkannak éles fogaim, s mint a régi kísértethistóriák vérszopó démonjai, úgy vájom bele húsába magam, készen arra, hogy megfosszam őt egy apró darabkájától. Nem mohón, nem agresszíven... Sokkal inkább kéjesen felnyögve, olykor magamon simítva végig szabad kezemmel, készen arra, hogy akár apró darabokra szedjem szét ezt a szirént, hogy a legapróbb kis részecskéjét is magaménak tudhassam. Ilyesmi lehet a szeretet... Nem igaz?
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 14, 2020 8:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


This is not just a dream
@Athlan && Sara
• Zene: VOL 10 • SZÓSZÁM: 2323

A szőke angyal tekintete a földet kaparó alakra siklott, meghajlott gerincére, földet fötrő mozdulataira, miközben érezte végigcsobogni a mellőle érkező lángnyelvek forróságát és mégis olyan jeges szél söpört végig benne, a testetlen-lelketlen valójában, mint talán még soha. Lehet, hogy nem földi lény volt, s habár angyali mivolta kétségbevonhatatlanul tükröződött vissza minden lélegzetvételén, minden hiábavaló szívdobbanásán, rezegtette meg az együttérzés illékony fonalát és dörömbölt végeláthatatlan magányában a gondolataiban, sem ostoba, sem pedig naiv nem volt. Legalábbis szerette volna mindezt hinni, még ebben a bűzlő, minden emberségtől mentes közegben is, ahol a lábainak szárán lassan kúszott fel a mételyező gonoszság. Nem kergethetett vágyálmokat, nem hihette azt, hogy ennek itt idő előtt vége lesz, mert amit ki- és felismert, az az emberi gyarlóság volt... s noha az előtte térdelő férfiből hiányzott mindennemű gyengeség, attól még őt is vezérelték olyan elvek, olyan hitek és meggyőződések, amelyek Saraquiel számára ismeretlen volt, s olyan mélységet rejtettek magukban, melyhez sem most, sem pedig a későbbiekben nem lehetett volna köze. Habár szavak nem hagyták el ajkát, fejét lágyan rázta meg a neki szánt kérdésre, mert nem hitte volna, hogy csak bemutatná neki a keresztre feszítés művészetét anélkül, hogy a bőre ne simulna az anyaghoz. Hogy az ujjai nem érintenék annak ridegen rücskös felületét és nem hitte volna, hogy nem roppantják össze abban a szent és végtelenül keserű múltban, amelyre kárhoztatnák. Menekülhetett volna, elmehetett volna innen olyan messzire, amennyire csak képes lett volna. Háta mögött hagyhatta volna mindazt, amire kárhoztatták és mégis maradt. Maradnia kellett, mert tudni akarta mindazt, amit neki szántak. Mert fel akarta ismerni mindazt, ami hiányzott magából és vágyott arra, hogy egy olyan világba kalauzolják, amely bele fog égni a pórusaiba, mindebben pedig nem kételkedett egyáltalán. Maradni akart és tapasztalni, egyedül. Ahol nem kísérték figyelemmel minden elbukni vágyó lépését, ahol felszabadulhatott és ahol igazán önmagává válhatott. Azzá, aki lenni akart, nem pedig csak egy porhüvelybe oltott érzéketlen, lelketlen gomolygó fehér massza. Egyszer... igen, egyszer élni szeretett volna, nem pedig csak szolgálni mindazt, amiért létezett. Nem merte megkérdőjelezni a férfi gondolatmenetét, sem pedig annak logikai lefuttatását. Valójában tényleg mindenről a szőke angyal tehetett, mert nem menekült, mert érintett, mert kérdezett és mert meg akarta ismerni mindazt, ami a másikban rejlett. Talán túlságosan is emberivé vált. Talán túlságosan is törődővé és tudta, hogy nem kellett volna. A feltett kérdésekre olyan választ kapott, amelyre talán soha nem volt felkészülve. A másik alak olyan kristálytisztán látott, mint talán senki más, és Sara nem teljesen volt abban jelenleg biztos, hogy csak szórakozni vágytak-e vele, vagy őt magát is olyan érdeklődés övezte a másik fél felől, amit nem csak, hogy nem akart, de meg is ijedt mindattól, hogy létezett olyasvalaki, aki valóban őt akarta... felboncolni, felkoncolni és sejtjeire robbantani. Aki könnyedén szivárgott át azon a megtörni vágyódó vasakaraton, aminek működnie kellett. Most mégis fejet hajtva úgy reszketett a férfi előtt, mintha csak a saját kivégzését várta volna. Mert talán így is volt. Talán mindennek oka volt. Talán... létezésének első pillanatában ez is predesztinálva volt.
- Hogy fájhat igazán az, amit a testemmel teszel csupán? - a kérdése hirtelen tolult ajkaira, s abba is hagyta a gondolatmenetét, alsó ajkába harapva bele sürgetőn pillantott el oldalvást, hogy még csak ne is fűzzék tovább ezen gondolatát. Mert tulajdonképpen megtette azt, amit nem kellett volna. Felajánlott ezen kérdéssel mindazt, amit nem akart.. hogy őt magát törjék meg. Mindazt, ami létezésének az esszenciáját képezte. S habár a csend uralta a gondolatait, a kettejük közé beékelődő szavakra újból ránézett a rúnák-véste testre, az arcvonásokat emlékezetébe vésve a pillantása csak és kizárólag azokat a szemeket figyelték, melyek nem evilágiak voltak, mégis minden figyelmét neki szentelte. Nem válaszolt a neki feltett kérdésekre eleinte, mert nem tartotta jó ötletnek, ám ha nem tágítottak a tudásvágytól, akkor az angyal megengedte magának, hogy a lábai mentén a padlót fixírozza egy ideig, mintha az segített volna neki bármit is. Mert megértette, hogy az ő világaik soha nem lehetnek azonosak, de élhettek egymás mellett, létezhetett a két világ szimbiózisban egymással, olyan vérségi köteléket kialakítva, mintha az egy lélegző világ volna.. Egyetlen, nem két szélsőségesen elszakadó világ. Mi volt ez, ha nem remény? A mosoly, amely arcára telepedett meg, alázatos volt és legfőképpen lágy... egy csendes szellő, amely végigosont minden jégvirágba fagyott lobbanó lángnyelven, minden töredező fa deszkán, míg végül a keresztléceinek találkozásán állt meg.
- Miért olyan nehéz elhinned, hogy ha téged nem is a jóság, a remény virágai éltetnek, hogy te nem a lehetőséget látod a jóra való törekvéssel, másban mégis csak ez rejlik odalent, odabent a mélységben.. a te mélységed lehet a végtelen sötétség, ahol nincs nevetés, ahol nincsenek reménysugarak, ahol nincs megbocsájtás és olyan hit, amely azért kiált, hogy történjék bármi, hogy jobbra forduljon a világ.. hogy mindenki oda kerüljön, ahova való is igazából... ha benned létezik a sötét, másban miért ne élhetne a fény? Mert ez a kettő egymás ellentétei, nem igaz? - hangja sem volt karcosabb, mint az egész lénye. Könnyednek és gyengédnek kellett volna lennie, ám a helyszín, az a személy, akihez intézte a szavait, mind-mind bizonyítéka volt annak, hogy valahol galád módon félresiklott a létezésének lapjaira íródott penna hegye, s olyan éles fordulatot véve karcolta fel a felületet, amelyet nem biztos, hogy bárki is képes lenne helyrehozni... valaha is. - Téged mi éltet? Miért kezdesz bele egy újabb napba? Miért akarod folytatni? - tett fel olyan kérdéseket, amelyre tudta, nem biztos, hogy választ fog kapni. De Sara sosem volt az, aki ne érdeklődött volna, akit ne hajtott volna a tudásvágy. Valóban nem tudta, mik rejlettek a férfiben. Nem tudta, hogy ez a találkozás milyen lavinát indít el kettejük közt, de amikor tudott beszélni, amikor úgy érezte, hogy nem csak magáról kell számot adnia, minden lehetőséget és momentumot megragadott, hogy egyre több információt tudjon meg arról, aki túlságosan is közel került hozzá, fizikailag mindenképp. Sokadjára hagyta, hogy érezze magán a magasabb alak leheletét, hogy az ujjak egyszerre legyenek gyengédek és ellentmondást nem tűrőek, ahogy a bőrén végigszaladtak, ahogy a ruha könnyedén omlott le testének nem túl nőies idomairól, s ha valaha is emberré válhatott volna, bizonyára a szégyenkezés jutott volna osztályrészéül, ám a tisztátalanságon túl muszáj volt tudnia valamit. Valamit, ami talán egyetlen olyan képzet lett volna, amelybe kapaszkodni vágyott. S mindaz szertefoszlott, akárcsak a ruhája - mert a keserű szeretethiány bosszúba és megtorlásba fordult. Arcát az együttérző fájdalom torzította el, noha szavakkal nem reagálta le, csak a pillantása csúszott megint a padlózat irányába, hagyva, hogy lecsupaszítsák, minden másodperccel egyre égetőbb volt az, amivel szembe kellett volna néznie és mégsem mert. A bőrét lúdbőr csipkézte, egyszerre öntötte el a tűz miatti forróság és vált jegesen fagyossá. Nem mert mozdulni, nem mert tenni semmit sem igazán, s még azt sem tudta megakadályozni, hogy a nevét illető kérdésre bemutatkozzon. A felhangzó névre, amely az övé volt mégis csak felemelte a fejét, mert nem csak hallani, hanem látni is akarta azt, aki így játszott vele. Zavartan sütötte le mégis a szemeit és pillantott el aztán a lehető legtávolabbi sarok felé, ahol a gondolatai nem visszhangozták ezt a férfi által kiejtett nevet, amelyet megtöltött szexualitással, sötétlő ígérettel, morajló veszteséggel. Sara meg akarta kérni a férfit, hogy fejezze be, ám mégsem tette meg mindezt, mert soha, senki nem szólította még őt így. Soha senkinek nem jelentett még ennyit egy olyan név, amely elfeledtette igazi valóját másokkal.
Meddő kísérlet volt minden pillanat, amiben a szenvedését emelte piedesztálra, mert nem szabadulhatott. Nem csak hogy fizikai erejében volt elhanyagolható a férfivel szemben, de úgy tűnt, hogy mentálisan is. Képtelen volt más fohásszal élni, mintsem azt csüggedten hajtogatni, hogy ne tegyék azt vele, amit elterveztek. Nem tudott volna felhozni tényeket és miérteket, hogy elengedjék őt. Minden próbálkozását csírájában fojtották el, s ahogy a vasszög szinte úgy robbant bele a tenyerébe kérlelhetetlenül, Saraquiel nem tudta elfojtani a felhangzó szenvedés hangjait. Végigcsobogott az a testén, ott pezsgett az ereiben, ott rezonált a gondolataiban és ott morajlott benne, egészen mélyen.. a lelketlen lelkében s vert visszhangot benne minden egyes dübörgő pumpálás, amely a szívéből indult ki, s lázas izgalommal tolult a nyílt seb felé. A gyötrődést viszont egy idő után megszokta ő maga is, nem csak teste, ezért csak a hevesen emelkedő mellkasán túl éreztette a fájdalmat, megpróbálva még akkor is szabadulni, esélytelenül. Már nem beszélt, már nem kérlelt, mert nem lett volna értelme. Hagyta inkább, hogy minden pillanatot úgy éljen meg, ahogy itt voltak, ebben a lélektelen, sötétlő, holt táncot járó sűrű lángtengerben, ahol a hőség lassan-lassan izzadságcseppet rajzolt a bőrére, mocskos elegyet alkotva a hámrétegen megülő porral. A pillantása csak olykor vándorolt a férfi arcára, megérezve benne szinte minden érzelemváltozást, mely talán olyan ódon lehetett, amit még Sara sosem tapasztalt, ezért ha érezte is az izgatottságot, ha látta is a hirtelen változásokat a férfi testében, arcvonásain megjelenni, nem látott ezen színfalak mögé, s tippelni sem óhajtott, mert valószínűleg túl fiatal volt, túl más, túl ellentétei egymásnak. Az ő világa.. sohasem rejtőzhetett el a férfiben és a szőke angyal sem tehette magáévá azt a mélységet, ami a másik félben rejlett. Mégis megrándult a teste, ahogy a kézfeje koppant a keresztléc távoli szegletében, még arra sem volt ideje, hogy az ajkai elnyíljanak, szólni vágyott volna, ám a hangok, amelyek a levegőt töltötték be, újra megteltek fájdalomkönnyekkel, kietlen visszhangot verve azokon a falakon, amelyek testetlenek és érzelemmentesek voltak. A könnyfolyam finoman metszett magának utat a bőrén ismét a füle, s haja felé, ám amikor mozdultak és csúsztak rajta, ujjai a szögek köré görbültek, végigkaparva talán a rozsdaette fémen is. Próbált elhúzódni, próbált ellenállni, de a teste korlátai most olyan béklyóként működtek, amivel nem tudott mit kezdeni, az erőfölénnyel pedig még inkább nem. Élesen szívta be tüdejébe a levegőt, s eleinte szavak helyett köhögéssel reagált, míg végre megtalálta a hangját, melyből hiányzott az élet, az élni akarás, a menekülés, s végtére is.. talán ő maga is.
- Csak... essünk rajta túl - suttogás, ennyire telt tőle, ahogy egy újabb adag port sürgetett le a torkán, de az utolsó csepp a saját véréből és a férfi nyálából ott ült meg eddig a nyelvén. Magára erőltetett nyugalommal hagyta, hogy a lábai a férfi tenyere alá csússzanak, hogy elhelyezze azt úgy, hogy talán a legkevesebb fájdalom érje majd és a legkevesebb roncsolás, de esze ágában sem volt végignéznie a saját megcsonkítását. A mennyezet helyett a pillantása a nem is olyan távoli narancsban izzó vörösség táncára siklott, ahogy azok nyúlánkan a plafon felé igyekeztek, dacolva a gravitációval, mert minden aprócska lángban ott rejlett az összes tűzre vetett és üldöztetett boszorkány halála. Ott rejlett mindazon sikoltás és halál bestiája, akik annak estek áldozatul. Sara mégis ebbe a képbe kapaszkodott, elképzelve azt, ahogy a lángok körbeölelték a testét, akkor, amikor a kalapács a levegőbe emelkedett, s ahogy a szög átszakított minden húst, inat, izmot, csontot és szövetet, a gyötrelmes fájdalomsikoly robbant szét a testében... ahol már nem tudta a halál okát megsaccolni sem. Képtelen volt elképzelni azt, ahogy a bőr porhanyósan leomlik és megolvad a szöveteken a tűz által. Egész testében remegett a fájdalomtól, az ujjai a saját húsába vájtak holdsarló nyomot a tenyerébe, a szemeit pedig kénytelen volt lehunyni, hogy az a sosem ismert fájdalom végiggurgulázzon a testén. Minden egyes neki címzett szót hallott és megértett, ám a fáradtságon túl nem érzett késztetést arra, hogy lereagálja mindezt. Képtelen volt befogadni a tényt, hogy a férfi még hullagyalázóvá is előléphetne, ám egy percig sem gondolta, hogy meg kellene osztania azt, hogy a halála, amelyet olyannyira vártak, nem olyan könnyedén érkezett el. Hosszú ideig szenvedhetett volna, de a teste mindig megújult volna, mindig csak egy kicsit halt volna bele a tortúrába. Elnyíló ajkain túl fájdalmat engedett ki egészen halkan minden légvételkor, a férfi teste körül felkavarodó légáramlatokra pedig Sara kinyitotta a szemeit, hogy lássa és tudja, mit tesznek vele. Amikor a teste felemelkedett, nekiszögezve a fának, s a saját teljes testsúlyát összesen három aprócska, kemény szög tartotta meg csupán, újabb fájdalomhullámokat idézett azzal elő minden pillanat, minden egyes másodperc. Ajkait összeszorította, aztán alsó hússzirmába bele is harapva hagyta, talán egy-egy elkínzott sóhaj is kicsússzon, s csak akkor nézte meg igazán a férfit, amikor amaz térdre omlott előtte. Elkorcsosult kép volt ez, amely egy kétezer éves régmúltba repítette vissza kettejüket, amikor még csak gondolatban sem létezhettek. Olyan világot idézett meg vele a fekete szemű, amelyhez nem volt méltó Saraquiel. Elborzadt attól, amit kértek tőle, a kék szemek pedig lassan halovány búza színre emlékeztették azt, aki láthatta.. Fakóvá, árnyékká vált csupán, olyan távolinak tűnt, mintha csak egy álomkép lett volna. A tüdeje megtelt ólomnehezékű levegővel, égette a nyelőcsövét a korábbi sikolyba fúló zaj, tűzként marta a bőrét minden egyes újabb könnycsepp, ami legördült arcán, eltévesztve az arányosan kicsi kebleket, kikerülve a bokáinak keresztezését is, hogy előtte, a kereszt előtt hulljanak azok a porba. Minden könnycsepp egy-egy megbánás, óhaj és kergetett vágy volt csupán. Sara viszont? Nem siratta önmagát.. a fájdalmat érezte csupán, amely minden vércseppjében ott ült meg sompolygón, kígyóként mérget fecskendezve minden sebbe, amelyet felszakítottak benne és rajta is.
- Nem tehetem - még számára is idegenül hatott az a mélyebb, karcosan suttogó hang, amellyel megszólalt. Megköszörülte a torkát, benedvesítette kicserepesedő ajkait, s újra ráemelte a pillantását a Sötétségre. - Szeretnéd, ha hazug lennék és egy olyan világba invitálnálak, mely nem igaz? Miért váljak könyörületessé és tegyem meg azt, amire vágysz, ha én nem érzem? - a szögek nem akartak kicsusszanni a csúszós felület ellenére sem. Nem engedtek és nem hajoltak meg Saraquiel testének súlya alatt. Nem omlott le az angyal annak ellenére sem, hogy... igazán egy helyben maradt. Nem mozgott, mert azzal csak újabb roncsolást vitt volna végbe a testében. Tudta, hogy ennek a három szögnek köszönhetően ezek a nyomok végigkísérik majd útját. Ha egyáltalán lesz még számára holnap. Lesz-e neki jövő, és lesz-e olyan, akire vigyázhat majd valaha is? Pihennie és lélegeznie kellett, ezért mindent megtett, hogy önmagának ne okozzon még nagyobb fájdalmat, ami lehetetlen volt..
- Szeretnéd a halálom? - csak suttogásra telt tőle, megfeledkezve az idő múlásáról is, mert ha nem reagált korábban, még felfogta, mivel kecsegtették (gyalázták) volna meg a testét. - Hogy... hívtak emberként? Szeretnélek úgy szólítani - nézett bele egyenesen, csendes kéréssel a szemeiben a férfi íriszeibe.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 04, 2020 10:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
Oly rég jártam már alant a kénköves bugyrokban, hogy kezdem lassan elfelejteni, hogy milyen is annak emésztő magánya, fülledt légköre, végtelen sötétsége. A Pokol mindenkinek más, s bár a legtöbb elveszett léleknek az örök szenvedés, ám a démonná emelkedők képesek megteremteni a saját világukat a mocsok és kínok mélyén. Ahogy magam is. Ezért volt nekem tökéletes létezni az Alvilág egy rejtett szegletében távol mindentől és mindenkitől, s ezért pillantok olykor elmerengve az ördögi táncot lejtő lángnyelvek felé, melyeknek árnyéka mintha a szeánszot tartó impeket idézné, forróságától mintha a lenti, tüzes szakadék peremére kerülnék, és sárgás villódzása felidézi bennem a fájdalmakkal teli pillanatokat, mikor Atyám tanító jelleggel élve elégetett. Ez a tüzes kör valójában egy emlék. Az én emlékeimből táplálkozik, s hajlandó vagyok beengedi a szirént úgy, hogy talán még tudatában sincs annak, mi történik vele pontosan.
- Nem szeretem a színjátékokat. - vágom rá egyből. - Tán reményeket táplálsz magadban, hogy egyszer csak szórakozottan összecsapom kezeim, s közlöm veled, hogy ez mind csupán sötét móka és kacagás volt, semmi több? - csak egy apró pillanatra emelem felé tekintetem ásás közben, s következő szempillantásom már újra a kemény talajt fürkészi, melybe körmeim szép lassan egyenként törnek bele. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor folyamodtam álcához, ám túlságosan nagy sikereket sosem értem el vele. Nem való nekem önmagam meghazudtolása és másként feltüntetése.
- Nem más vágyait akarom épp teljesíteni, jól látod. A tetteink minket tükröznek, nem igaz? Tökéletes reflektálás a te valódra, s arra, amit mutatni engedtél magadból. Mindenkire máshogy reagálok... Leginkább sehogy. Te kivételes vagy, de hát ezt csak magadnak köszönheted. - az “ezt” szócskánál körbeutaztatom sötéten gomolygó szemeim lángnyelveken, utalva erre az egész fülledt és fájó légkörre. Ha érezte - már ha érezte -, hogy nagyobb sötétség rejlik bennem, mint kellene, vajon miért nem állt odébb véglegesen? Miért nem küzdött velem foggal, körömmel? Miért érintett akkor, mikor bestiaként elkaptam őt? Miért nem...Viselkedett úgy, mint mindenki más? Akkor kaphatott volna egy “semmilyen reagálást”, s most vígan lépkedhetne a csillagok alatt, táncolhatna nimfaként a Hold sápatag tükre alatt, s arcára őszinte mosolyt varázsolhatnának az erdőben játszadozó őzek. Vajon tudatában volt annak, hogy tetteivel elindíthat egy lavinát? Hogy egy magamfajtának felkeltheti a figyelmét az ártatlan lepel, melyet magára borított, s mely annyira titokzatossá teszi őt? Tudom, hogy az ártatlan lepel mögött nem ártatlanság lapul. Ez egy védőpajzs, egy olyan pajzs, mely elrejtheti a mélységet mások elől. Ám a mélység folyama olykor felszivárog, mely ellen nem lehet mit tenni... S én azt hiszem, épp egy ilyen kis sötét szivárgásba nyúltam bele. Kész vagyok hát feltörni a védőburkot, bármi áron.
- Miből erednek hát negatív érzéseid? Fáj, ahogy a kötél szorítja bőröd? Fáj a tűz játéka? Vagy egyszerűen csak a lelked viseli nehezen, hogy mások próbálnak feletted uralkodni s helyetted dönteni? - kérdezek rá, s bár lehet, hogy nyilvánvalónak kellene lennie, van egy olyan sejtésem mégis, hogy ez kissé bonyolultabb annál, mint aminek elsőre tűnik. Ezt pedig már akkor tudtam, mikor vértengert gerjesztett maga körül abban a tóban, mely nem is olyan rég az én halott testemnek adott otthont.
- Hitedre tudok magyarázatot adni akár most azonnal. Van lelkem. Hiszen egykoron halandó voltam. Csupán levetettem magamról minden olyat, melyre nem volt szükségem. Látom, nehéz befogadnod a tényt, hogy valakiben nem a jó kering, valakit nem a jóság éltet, még ha az relatív is. A te és az én világom minden bizonnyal olyan távoli vidékeken van, hogy sosem tudnak egymásba olvadni igazán. Maximum simulhatnak egymáshoz, a távolból nyerhetnek egy kis betekintést. Mint most te magad is. - magyarázom halk mélységemmel. - Azt mondod, magam miatt érintettél meg? Mi okból? Mi szükség a reményekre, s mi táplálja őket? - hiszen felém kár ilyen kapaszkodókat kreálni az elmével, s azokba fogódzkodni. Értelmetlen. Értelmetlen egy démon felé bármi reményt fűzni, főleg az olyanokhoz, kik több évszázadot megéltek már, s elméjük egyre több felesleges réteget faragott már le. Egy fiatalabb pokolfajzat minden bizonnyal máshogy reagált volna a szőke szirén jelenlétére, talán be tudott volna indítani benne rég elfeledett érzéseket, hiszen sok lélek, kik az Alvilágba kerültek, egykoron szerettek. Szerettek másokat, boldogok voltak, éltek, szerették őket... Aztán történt valami, s mindennek vége lett. Magam abba a kategóriába tartozok, kinek talán hat nap adatott meg halandó létéből arra, hogy szeressék. Mindössze hat nap a tizennyolc keserves évből. Hat elfeledett nap a születésem után... Emlékszek ugyan mozzanatokra, hiszen Atyám megajándékozott emlékekkel, de ezeket későbbi visszagondolás során nem tudom értelmezni, nem tudom átélni és érezni. Csak arcokat látok, hangokat hallok, érzéseket azonban nem érzek. Mikor öntudatra ébredtem, s rájöttem, hogy én vagyok én, az emlékeim pedig belőlem erednek, nem mágia útján kaptam meg őket... Onnantól kezdve az érzéseim a gyűlöletből, szenvedésből és magányból álltak. Hiszen melyik halandó gyermek ne vágyna gondoskodásra és szeretetre? Nincs ezen mit tagadni, én is ezt akartam. Ilyenek az emberek. Vágynak mások figyelmére. Ezért sem tudom pontosan, hogy valójában a szeretet fogalma mit jelent, hiszen nem kaptam olyat. Abból táplálkoztam, amim volt, onnan voltam kénytelen meríteni. Véletlen hát, ha halandó létem teljesnek éreztem, miután elhoztam a pestist minden emberre? Véletlen hát, ha boldogsággal töltött el, ahogy a gennyedző sebeket csókoltam, ahogy az utolsó, bűzös és rothadó leheleteket szívtam be, s ahogy végignéztem azon a hatalmas hullahegyen, melyet én magam alkottam meg művészi eleganciával? Nem éreztem bűntudatot, nem éreztem fájdalmat, s akkor már valószínűleg kihalt belőlem minden olyan érzés, mely másokhoz volt köthető, s mely marta a lelkem. Akkor boldog voltam. Boldogan adtam hát a lelkem Atyámnak. Ez a lány is képzelhet rólam sok mindent, mégis úgy vélem, hogy képzetei sok helyen tévútra mennek. Túl sok és túl mély agyalást mégsem hagyok neki a lángtenger ölelésében, hiszen rituálénk kezdetét veszi, melynek során lassan, mégis hirtelen fosztom meg őt földi takarójától.
- Igen. - súgom felé szőke tincsein át hátulról. - Végignézném, ahogy felemészti őket a pestis, akár százszor is, újra és újra és újra... - ezen emlékeket felidézve is meleg bizsergést érzek már magamban, így halk, égető sóhajjal jutalmazom a szirén sápadtas bőrét. Élveztem, ahogy csupasz testük feketéllik, s most élvezem, ahogy a fehéres bőrön árnytáncot járnak a tűz apró csóvái. Sehol egy karcolás, sehol egy heg, sehol egy hiba. Tökéletes. Ártatlan. Érintetlen. Egyelőre... Lecsupaszított valóm mereven, szinte ugrásra készen áll előtte, s mikor nevét kiejti halkan, édes és csábító dallamon, szemeim lehunyom, állam megdöntöm, s miközben ajkaim enyhén elválnak egymástól, úgy szívom be ide érződő illatát, mely megtölti tüdőm, s mely fertőzötten távozik belőlem.
- Sara... - lassan ejtem ki betűkből szőtt nevét. Az elején úgy szisszenek fel, mint egy ősi, alant a föld üregeiben rejtőző baziliszkusz, ki kígyónyelven hívja magához alattvalóit. Aztán mély zöngéssel folytatom, mintha elfeledett katedrálisokban verne visszhangot a repedezett, ódon falakról, melyek biztonságot sugalló tónusa fekete misét rejt. Az utolsó előtti hang haragosnak indul, dühvel és indulattal lesz teli, mint mikor a vad utolsót morran, mielőtt elharapná áldozata torkát. Végül pedig az utolsó hang kiegészül egy sötét vágyakkal teli, romlott szenvedéllyel megfűszerezett, hosszasan elnyújtott “h” betűvel, s így eresztem utána átformált nevét vissza hozzá.  
Az összetákolt kereszt már epekedve várja kedvesét, s halk reccsenés jelzi örömét, mikor a szirén pehelysúlya ránehezedik, hamarosan a sajátommal együtt. Érzem, ahogy testének apró kis zugaiba beszökik a félelem, felzargatja a nyugodt részeket, s menekülésre késztetné, ha tudná. Innen azonban nincs menekvés. S ezt talán ő maga is kezdi elfogadni.
- Ó, ha tudnád, mennyi mindent képzelek rólad... - felelem, miközben tekintetem karjának ívének zúg keresztül, hogy megállapodjon baljának tenyerén. Hiába is fogadhatta el sorsát, minél közelebb kerül az a bizonyos biztos fájdalom, annál inkább akar eltaszítani magától. Körmének újabb vadsága nem tántorít el, ó dehogy! Sőt, ha tudná, hogy ezzel csak jobban felcsigáz... Mikor a kalapács a magasba lendül, onnan már nincs visszaút.
- Az én mélységem. - ez a végszó, s a tömör vas már lendül is, átszakítva a könyörgés bús fátylát. Csattan, szakad, törik, én pedig kielégülten nyögök fel az őszinte reakciójára. Mily csodás a lassú szenvedés! Nem kell tartanom már odaszögezett csuklóját, tartja azt erősen a kissé rozsdás szög, így egyik tenyerem átkúszik domborulatainak völgyébe, hogy bőröm alatt érezhessem mellkasának fájó zihálását, míg másikkal magamhoz veszem vöröslő aromáját. Nehéz nem a hatása alá kerülni, de hát miért is kellene tiltakoznom? Elindította a lavinát, s én örömmel kerülök az útjába, hogy elsöpörjön mindkettőnket... S ő még csak küzd, még próbálkozik, s mikor tenyere az én mellkasomra kúszik kölcsönösen, kissé szorosabban simulok hozzá, visszatolva ezzel önmagához a kezét.  
Az apró kitérők persze elkerülhetetlenek, de mikor agytekervényeim megszülték eme vágyott, keresztre feszített képet, tudtam jól, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Ez nem úgy fog működni, hogy én egész egyszerűen felaggatom oda... Itt más dolgok is meg fognak jelenni, olyanok, amik a lényem sötétségéből fakadnak. Meglepő hát, hogy a vérével kevert nyálam ajkain túlra zubog? Ugyan. Ez még csak a kezdet... Csak az előjáték... Hagyok hát neki némi reményt, hagyom, hogy gyenge teste megpróbálja megszabadítani önmagát a szögtől, miközben úgy figyelem őt egészen közelről, mint a vad, kinek már a puszta látványtól is csorog a nyála. Valóban, minden próbálkozása hiábavaló.  
- Én viszont látni akarlak. - ujjaim felszöknek mellkasáról, állára fonódnak, s ha esetleg elfordítaná a fejét tőlem, úgy visszafordítom magamhoz. - Miért kérlelsz? Hát elmenekülnél a kiteljesedésünk közepén? - kérdem őt halkan, vontatottan, de váratlanul lejjebb hajolva fejem a szívét védő domborulatára fektetem. S csak hallgatom ritmustalan zakatolását, a félelemtől terhes levegő járását, mely annyira hatással van rám, hogy legszívesebben órákig tudnék így, ebben a helyzetben feküdni. Mit órákig... Napokig, hetekig, hogy az ő lényének utolsó leheletét is megkaparintsam, hogy érezzem, ahogy a halál elvesz tőle mindent, ahogy testében megszűnik a vér zubogása, ahogy kihűl, ahogy dermed, ahogy merevedik, ahogy rothadásnak indul szépséges bőre... Halkan szisszenek e csábító gondolatra, hiszen mi szebb lehet egy szépséges, halott testnél? Mely nem mozog, mely nem beszél, mely hidegen ölelhet körbe és fogadhat magába... Gondolataim más vizekre eveznek, sokkal sötétebbekre, s egy olyan szigetet érnek el, mely a távoli jövőbe mutat. Egy olyan jövőbe, mely bőven a keresztre feszítés után játszódik... S mint akit hirtelen bekebelezne a türelmetlenség, úgy emelkedek fel, hogy a pillanat erejével ragadjam meg másik csuklóját, s ugyanazzal a procedúrával emeljem magasba a kalapácsot. Mikor pedig hangosan egyesül a szöggel, most talán még erősebb nyögés szakad ki belőlem, mint aki átérezné a fájdalmat, de azt átalakítja valami fura, beteges élvezetté. Némi izgatott remegés az én mellkasomba is beszökik, s ahogy szép lassan lejjebb csusszanok rajta lábai közt, még szapora sóhajaimat bőrén is érezheti. Igen, megfogant a csodás, távoli jövő képe bennem kihűlt testének édes bölcsőjéről, mely minden mocskomat befogadja majd, ha kiszállt belőle az élet... Ám addig el kell jutni, meg kell alapozni, elő kell készíteni mindent. Az utolsó sóhajnak tökéletesnek kell lennie.  
Ha kapálózna, úgy egyesével szorítom le lábait szépen rakva egymásra lábfejeit, s hezitálás nélkül, mint aki sietne valahova, úgy szegezek neki újra egy vaskosabb szöget, immáron remegő kezekkel. Természetesen húzhatja az időt kapálózással és kérlelő szavakkal, de ezzel csak a saját fájdalmát hosszabbítja meg. A kalapács újra, s utoljára meglódul, olyan hangosat csattanva, hogy szinte visszhangot ver a fém koppanása a lángnyelvek között. A két lábát egyszerre szegezem ezzel a keresztre, hogy a remekművem végre teljes valójában tündökölhessen.
- Ha majd rothadó húsod és száradó csontjaid nem bírnak tovább tartani, ígérem, itt leszek alattad, hogy elkapjalak, s magamévá tegyelek. - halkan, mélyen, sötéten, remegve, zihálva ejtem ki szavaim, miközben felállok. Megengedek magamnak pár szusszanásnyi másodpercet a gyönyörködésre, de izgatottságomat még ha akarnám sem tudnám leplezni... Testem reagál fájdalmára, ó, de még mennyire! Ám a kiteljesedés még nem érkezett el, ahhoz fel kell húznom... Lehajolok hozzá, s csípője mellett megragadva a keresztet megemelem azt, majd a nemrég kivájt gödörbe süppesztem. Készen vagyunk... Tökéletes...  
- Gyönyörű. - suttogom halkan, miközben leomlok elé térdre a földre, s onnan figyelem lángárnyékokkal csókolt vérpettyes testét. - Csak mondd ki, hogy szeretsz... Halljam... - hangom nem követelőző, inkább kérlelő, ahogy lentről tekintek felfelé meggyötört testére. Vajon mennyi ideig bírhatja egy halandó test a kereszten?  
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 27, 2020 10:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


This is not just a dream
@Athlan && Sara
• Zene: VOL 9 • SZÓSZÁM: 2705

Nem volt evilági. Nem volt senki szülöttje, nem volt ő senki és mégis minden fájdalom ott rezonált benne, mindazoké, akiket valaha ismert, mindazoké, akiket soha nem látott. S habár a fájdalom száműzte őt erre a helyre, ott rejlett benne a szeretet csírája, ott rejlett benne a szerelem tüskéje és ott volt a nevetés záporozó vidámsága is. A fullasztó hőség és a dermesztő fagy is. Minden volt egyszerre és semmi sem. Létezett és mégsem... ő maga volt az a kettősség, amely soha nem akarta őt bekebelezni és mégis engedett neki. Mert be kellett engednie mindazt, ami a Földiek pokla és mennye volt. Számos érzelmet meg- és átélt, számos kegyetlenséget és halált látott, ahogy a születések fájdalmas örömkönnyeinél is jelen volt, és mégis kívülálló volt abban a világban, melyre teremtették őt. Nem élhetett ő igazán, mert ha könnyedén is alkalmazkodott, a lélektelenségének mibenléte felsejlett minden pillanatában, minden közönnyel romló napszakban és ezekben a fájdalommal átitatott pillanatokban. A kínt érezte, ám meg nem törhette az, s mindezek ellenére mégis hagyta, hogy a férfi érintse, mégis hagyta, hogy a hely megtört szellemisége és elhagyatottsága egészen a húsáig marja belé az magányt, a rettegést és azt a könyörgést, mellyel aztán végül mégsem élt... Idegenül hatott rá az a nyugalom, amellyel a szúette deszkák nyögtek a teste alatt, az áporodott szag pedig beleivódva a hajába, a bőrébe olyan romlást idézett elő benne, melyben még nem volt része. A kérdésére kapott válasz sem nyugtatta meg őt igazán. Saraquiel csendes szemlélődéssel hallgatta végig azt a világot, melybe belekényszerítették őt, az elméje pedig száműzte mindazokat a gondolatokat, melyekkel a férfi a lelkét nyitotta volna fel, akárha csak egy medvecsapda lenne ő, egy kígyóverem, amelybe az újabb csúszómászót dobta volna bele. A szőke angyal a csendet választotta, ameddig képes nem lett újra rendelkezni a teste felett csak egy kis időre is akár, és ha nem is érzett undort a másik fél testének dőlve egyetlen pillanatra sem, minden idegvégződése sikoltott a távolságért tőle. Minden sejtje a szabadulás után vágyott, amely tudhatta volna - soha nem érkezik el. Az idegen egyszerre volt megértő és oly irtózatos, amivel jelen pillanatban az angyal nem tudott mit kezdeni, csak hagyta, hogy végigcsobogjon rajta és benne mindaz, ami a másik félből származott. Azt is szótlanul tűrte és hagyta, ahogy amaz a fogolynélküliséget említette, s ezek a szavak olyan jövőképet vetítettek Sara elé, amellyel nem akart egyelőre még foglalkozni. Életben volt.. vagyis létezett, az elmúlását pedig Micah érezte volna, talán ezért is engedett egyelőre meg mindent és talán többet is annak, akitől eleinte nem félt, most viszont a rettegése a torkára csúszott és a gerince mentén siklott végig rajta, s nem csak a kötelek kötötték őt gúzsba, hanem az a merevség is, amelyet érzett ezekben a vészterhes pillanatokban.
Nem tétovázott az angyal, amikor mozgásra kényszerítették, de hagyott magának időt arra, hogy hozzászokjon a megváltozott körülményekhez, a hideg lépcsők szilánkos lemálló felületéhez, majd odafent a lángnyelvek dacos táncához. Egyetlen kérdés szakadt fel csupán belőle, hogy aztán a riposztra elnehezülő sóhajjal válaszoljon. Hallotta és megértette mindazt, amit a forróságtól átitatott ropogó lángokon megülő hangok csaltak elő a férfiből, csendesen rázta meg Sara a fejét.
- Nem lehetsz a színjáték rabja - akadékoskodott, vagy éppen egyet értett vele? - Az ilyen... a sötétlő magányt jelentené. Ez... tükröz téged, amit most mutatsz nekem, nem igaz? - a szőkeség hangja lágy dallamként kísérte a föld mélyen megülő illatát, hogy aztán a fejét némileg megadón lehajtsa, engedve annak az elnehezülő lélegzetnek, amely ez a levegőtlen tér rendelkezett, és mielőtt még meggátolhatta volna, a hosszan elnyúló szavai azokat a gátakat emésztették fel benne, melyekkel nem rendelkezhetett, amelyek nem léteztek benne. Nem szerethetett, nem vágyhatott, nem fogadhatott magához igazán közel senkit, mert a tanult érzelmek nem benne gyökereztek. Saraquiel nem volt más, csupán egy földiek által megbéklyózott, gyenge angyal, akinek nem volt elég ereje ahhoz, hogy ne szeretettel viseltessen feléjük, aki nem volt elég erős, hogy ne érezzen együttérzést, megbánást és sajnálkozást a földiek irányában. Aki ne vágyott volna arra, amire ők, és mégsem válhatott esendővé. Nem veszíthette el a szárnyait, mert nem arra teremtették őt, hogy a földiekkel azonos legyen. Léteznie kellett volna benne felsőbbrendűségnek, kellett volna lennie benne csökönyös hitnek amiatt, hogy ő több és több, hogy különlegesebb mindannál, amit e Föld a hátán hordott. - Nem aggódom. Úgy nem, ahogy azt te gondolnád - s most, ebben a pillanatban nem érzett mást, csak mindazt a sok évtizednyi fáradtságot, amellyel rendelkezett. A megtört pillanatok, a fájdalommal átitatott elmúlást eredményező hervadozó lélekszilánkok ott burjánzottak benne. S ha megnyitotta az igazság csapját önmagában, úgy tűnt, hogy képtelen volt a csendre aztán. A szavai úgy záporoztak kettejük közé, olyan felhőtlen igazságba burkolva, mellyel talán elárulta magát teljesen és végleg, de itt, úgy döntött, hogy már nem az számít, ki volt ő. Mert nem számított igazán senkinek. Képtelen volt a védenceit szembeállítani a halál gyarló elmúlásával és képtelen volt erősen és stabilan vallani, ragaszkodni ahhoz, aki ő volt. Őrangyalként elbukott, minden alkalommal, amikor egy-egy védence elhalálozott. Angyalként, hitvallásában és létének szentségében is csakugyan kevés volt már ő... számos alkalommal elveszítette mindazt, aminek lennie kellett. Egy eszmének és meggyőződésnek, a jó megingathatatlan követének, de tudta, hogy mindez benne már nem létezett. Egy olyan eszme élt benne, melyet e világ szült és amelyet ez a világ értett meg. S annak ellenére, hogy olybá tűnt, itt is zsákutcába futott, a lehető legtöbb alkalmat megragadott Sara, hogy a rúna-véste testet figyelje, hogy a mozdulatait raktározza el magában, mert az angyalnak volt egy olyan sejtése, hogy csak eddig a pontig lehetett az, aki eddig volt. Hogy ezután mi fog majd vele történni? Azt senki nem tudta volna megmondani, sem pedig előrejelezni.
- Ahogy én sem ismerlek, úgy te sem tudhatod azt, ki vagyok, hogy miért vallom azt, amit. Hogy ez a nem tudok nem-e a tapasztalat szüleménye már... hogy nem akartam mást, többet, hogy nem akartam-e igazán?! - habár az arán megjelent egy mosoly, semmiféle boldogságot nem rajzolt az vonásaira. Nem volt hamis e kedv, csupán belátó, megértő és elfogadó. Amilyen neki is kellett lennie az idő teljes terjedelmében. - Elhinnéd, ha azt mondanám... hogy az általad említett sötétséged ellenére is hiszem, hogy nem csak az rejlik benned? Hogy a bordáid, a koponyád, a szíved és a gondolataid nem csak ezt a szurokszínű magányt képviselik? Hogy az érintésem miattad siklott végig rajtad, nem pedig azért, mert nekem jól esett volna? Elhinnéd, ha reménykednék, mondd? - tulajdonképpen tudta a kérdéseire a választ. Tulajdonképpen azt sem tervezte, hogy az igazságának áruló, csillanó cseppjei a bőrén alágördülve csak egy-egy folyamban tisztították volna meg az arcát, mégis így történt. Sara eredendően tiszta és jó mivolta úgy bukott a felszínre itt, ebben a fájdalommal átitatott térben, amelyet nem tervezhetett el. S ha meg is szabadult béklyójának egyik részétől, innen nem menekülhetett. A szabadság nem létezhetett most számára. És hogy szabadulni akart volna innen? Ezt mindenki maga döntse el. Olyan játékot űzött az angyal, amit nem kellett volna. Nem szabadott volna közel engednie magát az idegenhez, s a feltett kérdésekre nehéz, fájó szívvel reagált volna, ám a mozdulatok megakasztották a beszédben, megrezzenve lépett volna el, hogy távolabb kerüljön a férfitől, de nem tudott hova menni a lángoktól. Megrezzent akkor is, amikor mögé léptek, s ahogy az ujjak végigsimítottak a ruha-fedte bőrén, elakadó lélegzettel hunyta le a szemeit és harapott bele az alsó ajkába. Látni akarta, mit fognak tenni, ám ahelyett, hogy fordult volna, hogy tiltakozhatott volna, túlságosan lefoglalta az, hogy a választ megértse, hogy magába olvassza és felfogja mindazt, amit hallott. A több száz éves múltra visszatekintő életet, hogy csak úgy tudott magához hű lenni a férfi, hogy közben attól fosztotta meg magát, amely az életének legnagyobb kincseként az övé volt.. Sara mély hallgatása hirtelen foszlott szerte. - Megtennéd újra? Végignéznéd, ahogy elragadja őket a halál? Mai szemmel, azzal a tapasztalattal is így tennél, amellyel most rendelkezel? Fájdalmat és szenvedést ítélnél.... - a csendes érdeklődés közben megtört a hangja, ahogy az érzelmeit próbálta palástolni. Az ítélkezés noha nem volt osztályrésze, a minél több tudás, a kíváncsiság ösztökélte őt. Mialatt beszélt és kérdezett, a felsője könnyedén adta meg magát a tépő mozdulatnak. Ajkain kiszökött egy tiltakozni vágyó morranás, ahogy utána akart volna kapni az anyagnak, de nem érhetett fel a testi ereje a másikéval, kínlódó beletörődéssel hagyta hát, hogy a pőre bőre szinte fehér gyémántként vakítson a tűz nyaldosón hullámzó lángjain túl. Nem mert hátranézni, nem mert mégsem fordulni, főleg, ahogy hallotta a mögötte lévő mozgás hangjait. A tiltakozó nem szökött ki ajkain újra és újra, ahogy az ujjak ismételten a bőrét érték, a teste automatikusan akart volna eltávolodni.. az őt érő kezek nem engedték el és megfosztották a hátramaradt biztonságától is. Fedetlen testtel, hevesen hullámzó mellkassal olyan őszinte, rémült nyíltsággal mérte fel aztán mégis a férfit, amelyből egyértelművé vált.. minden méltóságától épp most fosztották meg. Képtelen volt túllendülni ezen a tényen, de amikor lemeztelenítette magát a férfi is, Sara a pillantását dacolva a szűkösnek érzett térrel, mereven a lángokra vezette a pillantását. Megpróbálta kizárni a férfi testének látványát is a tudatából, s odabent, a ki nem mondott és szinte soha nem hallott fohászok hangjai zendítettek rá. Eleinte nem reagált a neki feltett kérdésre. Látszólagos ignorálásnak élve hagyta, hogy a levegőben függőben maradjon mindaz, amit tudni akartak tőle, végül... amilyen csendes volt a lány, élesen beszívta a tüdejébe a forró levegőt.
- Sara - adott meg csak ennyi választ, a nevének azon becézett formáját, amit a legtöbben tudtak róla. Nem érdeklődött a férfi nevéről. Nem kérdezte meg, ő hogy szólíthatja a rúna-vésetek tulajdonosát, azt, aki soha nem ejtett foglyokat. Saraquiel pedig tudta, hogy ő sem vált azzá, mert nem lehetett az első a sorban, akivel kivételeztek. Ha eleinte tiltakozni is akart, ellenállni a nyomásnak, annak, hogy a tákolmány elé vezessék, ha nem akart elesni a saját lábában, szótlanul követte az erőteljesebb alakot, miközben a pillantása óvatosan járt körbe az előtte lemeztelenített testet, a bőr alatt megmozduló izomzat. Nem tudott mit kezdeni a helykínálással, ám mielőtt még erőszakkal közelítettek felé, szótlanul engedve a nyomásnak húzódott rá az eres, göcsörtös és nem megmunkált fára. A bőrére fájdalmat rajzolt az anyag, szálkák csusszantak be a hámréteg alá és sértették fel azt, ám a fájdalmát egy nyeléssel nyelte el, annak hangot nem adott. Megrezzent, ahogy a férfi elé guggolt, a nyakát érő mozdulatra pedig megmerevedett ültében, de a kényszerített mozdulatnak a teste engedett, alázattal hajtotta magát meg és simult az anyagra a gerince, természetellenes pozícióba kényszerítve a neki szánt testet. A hevesen emelkedő és süllyedő mellkasa elárulta a saját gyávaságát, s a felszabaduló kezeinek hála igyekezte minél távolabb tartani magától a testére nehezülő súlyt, amellyel a férfi rendelkezett. A pillantása a mennyezet felé siklott, elkerülve a sötéten csillanó szembogarakat, a férfi idegen arcvonásait, miközben hagyta, hogy a testébe beszökő félelem reszketéssé változzon. Bármennyire is próbált elhúzódni, bármennyire is próbált minél távolabb kerülni a felette terpeszkedő testtől, nem tudott, és már csak akkor volt képes koncentrálni mindarra, ami vele történt, amikor a balja a fára csúszott, az ökölbe szorított ujjait pedig feszegetve kiegyenesítették.
- Mit... képzelsz? - cérnavékonnyá váló hangja igazán nem a nyugodt gondolkodását tükrözte. A nyugalomra intés ellenére a teste megfeszült, ujjainak körme pedig akaratlanul is belemélyedtek az őt szorító ujjakba, jobb keze sürgetőn csúszott rá a férfi bal vállára, mintegy eltolva magától, mielőtt... még... lesújtott volna a kalapáccsal. Sara kéklő íriszeit a kitáguló pupilláinak sötétje váltotta fel. - Ne csináld ezt! Kérlek... csak... most kérlek, ne tedd meg! Milyen mélység az, ahol ez szükséges? - hadaró hangjában bízott ugyan, de nem ért vele el semmit. Tudta, hogy nem változtathatja meg a másik véleményét, és mielőtt még választ kaphatott volna, mielőtt még újra és újra a könyörületességért könyörgött volna, a tenyerébe mélyedő szög megadta magának a kalapács lendületének. Sara testében szétrobbant a hirtelen fájdalom, ezernyi szilánkra repesztve szét a bőrét... nem kellett volna így lennie. Nem kellett volna ezt a fájdalmat megélnie, ám mégis engedte az elméjének befogadni ezt a kegyetlenséget. Az ajkán kiszökő fájdalommal átitatott sikolyba fulladó kiáltást az arcán végigcsorgó könnyek kísérték, szemeiből a hajába szöktek alá azok, miközben a nem túl csendes sírást metszette ketté a hangosan vett légvételeinek száma. Az ujjai görcsösen szorítottak rá a még mindig őt érő ujjakra, és csak akkor engedte, hogy valamennyire elernyedjen a keze, ha magára hagyták ott, ha már nem szorították le. A sírás szinte szétszaggatta a tüdejét, a tenyeréből kiinduló fájdalmas reszketés pedig bekebelezte a testét is... nem akart hangos lenni, de a soha át nem élt fájdalomnak megadva magát hagyta, hogy minden fájdalom, amit valaha érzett, ott összpontosuljon a tenyerében, hogy a szög körül kiserkenő vére magával vigye azt a szenvedést, amellyel most kellett szembenéznie. Megrezzent akkor újra, mikor mozdultak rajta, és az előző hangos fájdalma reszkető, néma könnyhullajtásba fordult át, hagyva, hogy a teste érezze mindazt, amit neki kellett volna a férfi tudtára adni. Hogy fájt neki, hogy képtelen volt megküzdeni azzal, amit tettek vele. Reszketeg sóhajjal emelte a sötét hajú férfire a pillantását, ám a könnyek fátyla elhomályosították némileg a látását, s olyan hangosan nyelt, hogy biztos volt abban,a ház falai verik vissza annak visszhangját. Minden mozdulatot követett a tekintete, hagyta, hogy a férfi a vérét vegye... újfent, ám amikor megint rá fókuszáltak, tiltakozni akart. Szót emelni saját magáért.. hagyni, hogy a rettegése hangjai töltsék be a teret, ám ehelyett tehetetlenül hagyta, hogy a kéz, az ujjak őt tapintsák, és bármennyire is igyekezett ellenállni, az odaszegezett kezével félig-meddig tehetetlennek bizonyult. Jobbja ismét a férfi vállát érte, ám ahogy mozdultak felette, a mellizmára csúszott Saraquiel tenyere. Fogain csúszott végig az ujj, a nyelvén siklott végig az ajkait szétfeszítő ujjperc, akaratlanul is nyelve egyet erre az ismeretlen érzetre, ahogy a szája olyasvalaminek lett a pillanatnyi otthona, amelyet soha nem tapasztalt még. Tiltakozó nyögésbe fulladó próbálkozás volt csak az, amelyet hallatott, ahogy a nyállal keveredett vér lassan csúszott át a férfi szájából a sajátjába. Néma könnyek csorogtak végig a halántékán, ahogy engedett a nyomásnak, arcán viszont az undor jelei jelentek meg minderre... hagyva, hogy lássák rajta, hagyva, hogy elárulja mindaz, amit gondolt. Hitetlenséget... reménytelen viszolygást... azon igyekezve, hogy ne engedjen a férfinek. Most ne... hosszú másodpercek, talán percek is eltelhettek azzal, hogy minden idegvégződése és sejtje tiltakozott az ellen, amit akartak tőle, és mielőtt a saját szájába hányt volna, hirtelen mozdult... szabadulni akarón menekült, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, a jobbja megint a már ismert csuklóra simult, hogy ellentétes irányba elrántsa magáról a még őt leszorító kezet, a vérrel elkeveredett nyálat pedig maga mellé köpte a poros padlóra... félig-meddig sikerült a hajának is kapnia ebből az egyvelegből. Égette a levegővétel, szenvedett a pulzáló fájdalomtól, elnehezülő légvételei közt pedig a beszennyezettség és tisztátalanság gondolatai martak tudatába. Nem volt méltó hozzá ez a helyzet. Nem volt.. érintetlen már és nem volt méltó sem arra már, aki volt. Beszennyezték, s ahogy ez a gondolat bejárta az egész testét, már nem csak a tenyerét érő fájdalom miatt engedett a könnyek útjának.
- Nem akarlak látni - hallotta meg a saját hangját, ahogy az csendes kívánsággá változott, de ők ketten tudták, hogy Sara kire gondolt. Nem akart itt lenni, nem akarta már megismerni azt a mélységet, mert mindezzel... ezzel az egyetlen szöggel, ezzel a pőre bőrrel a kereszten mindent megváltoztattak benne. Remegve mozdult meg, és a már rég elhagyott férfi test helyett a jobbja, ha engedték, hogy mozduljon, akkor az alkarján csúszott végig, hogy a csuklóin át a szöghöz érjen, hogy megpróbálj azt onnan kihúzni, hogy a vérétől csúszós fémet csak azért is képes legyen megfogni és eltüntetni onnan. Hiábavaló próbálkozás volt mindez.. már ha egyáltalán eljutott eddig.
Ha nem, és a nyállal kevert vér egyveleg utáni köpeten túl sem volt lehetősége, megakadályozva őt mindenben és bármiben, a feje koppant a kereszt felületén, hagyva, hogy a megsemmisülés és a megaláztatás egyvelege bénítsa meg őt teljesen. A pillantásából kihunyt mindaz a kedvesség, amellyel rendelkezett, s helyette a megértett csendes magány vette át a helyét. Az.. a nyugalom, amelyet predesztináltak neki, miközben a tekintete a férfi arcvonásait figyelték szüntelen. Nem beszélt sem sokat, sem keveset... csak lélegzett és hagyta, hogy a folyamatos fájdalom csak egy utóhangja legyen a jelennek.. egy emléke a múltnak és egy képzete a jövőnek. Meg akarta tudni, hogy melyik mélység az, amit meg akartak vele osztani, de nem kérdezett rá. Bárcsak lángra lobbanna. Bárcsak... szabadulna innen. Lehunyta a szemeit, hogy aztán a fejét jobb oldalra fordítsa, hogy végül mégis csak egyetlen szót ejtsen ki egészen csendesen, hagyva, hogy a ropogó lángok tán el is nyeljék azt: - Kérlek....


// Köszönöm a türelmedet, remélem kárpótoltalak a reaggal a várakozásodért luvu //

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 07, 2020 6:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
A szirén elhaló hangja után csupán a föld felé sütöm le szemeim, s ajkaim szegletébe némi sejtelmes vonást varázsolok, s e vonásba talán még a ki nem mondott válaszaim is felsejlenek. Miért vágyok s miért akarok? Oly egyszerű erre a válasz, hogy még egy kacaj is kíséri néma szavaim, melyek bár a gondolataim mélyén keringenek csupán, mégis félmosolyom sokat tükröz belőlük. Azért vágyok s azért akarok, mert megtehetem. Ez ilyen egyszerű. Megtehetem. Nem áll felettem felsőbb parancs, nincsenek bennem gátak, s a visszahúzó erők, melyek olykor korlátozni próbálnának, hamar szertefoszlanak. Ezért is ragadom el magammal ilyen könnyedséggel őt a föld alá, abba a hűvös börtönbe, mely talán szeretettel ölelné őt magába úgy, ahogyan azt a világ minden testével tette az idők kezdete óta, én mégsem ajándékozom el őt természetanyának. Ellopom, elrabolom, kivonom e világból és belököm a sajátomba. Miért? Mert megtehetem...
A félelemnek számtalan szintje létezik, ám mit e szirén áraszt magából, azt nehezen tudnám hozzáhasonlítani bárkiéhez is. Pedig aztán peregnek bennem a rozsdás fogaskerekek, próbálják őt egy bizonyos helyre betolni elmémben, ám hamar rá kell jönnöm, hogy neki sosem volt ott helye. Eddig az éjjelig.
- Nem. - hangom halkan száll ki sápadt ajkaim közül egy mély szellő hátán, melyben nem ül agresszió, düh, harag, vagy bármi olyan, mely hirtelen fellángolásból elkövetett cselekvésre adna okot. Nyugodt vagyok, tán már túlságosan is nyugodt, s épp ilyen higgadtsággal csóválom meg enyhén a fejem, miközben gomolygó tekintetemben hiába keresné önmagát a lány, onnan csak a feketeség fog visszatekinteni rá.
- Az én világom odalent van. Ez sosem lesz az enyém. Próbálhatom a saját képemre formálni, bemocskolhatom aurám romlásával, de teljes egészében nem lesz az enyém soha. - felelem hosszasan, mintha e beszélgetés két olyan fél közt zajlana, kik egy borús, esőáztatta estén a párás ablaküvegen belül egy tölgybarna asztal társaságában kortyolgatnak minőségi, édes vörösbort, s szinte elvesznek a cigarettafüsttől terhes levegőben, mely az alkohol mellé kellemes bágyadtságot nyújt a kemény témák alá. Ez a helyzet valóságos is lehetne akár, ha mindketten e világ szülöttei lennénk. Ám én biztosan nem vagyok az, s bor helyett vért hozok magammal, cigarettafüst helyett pedig az áporodott, penészes, dohos, halálszagú levegő kering körülöttünk. Számomra kellemes. A szirén számára minden bizonnyal olyan illat lesz ez, mely örökre az elméjébe éghet. Már ha lesz olyan számára, hogy örökre...
- Csss... - a teste hevesen reagál, s lélegzetének szaporaságát úgy is érzem és hallom, hogy épp mögötte térdelek. Csitításom alátámasztva tenyerem lapockái közé simítom, s bár az imént még szorosan fontam őt körbe a kötéllel, most meglepő lehet az a némaság és nyugalom, amivel ott tartom a kezem egészen addig, míg meg nem érzem, hogy légzése könnyedebbé válik.  
- Most valóban nem vagy szabad, ám hamarosan az leszel. Tudom, a helyzet most nagyon feszített számodra, így nem is kérhetek olyat, hogy próbálj a dolgok mögé látni, de ha megpróbálnád, talán sok mindenre rájöhetnél. - egy szempillantás alatt rántom fel őt a földről, mintha csupán egy könnyed tollpihe lenne, s meglepő türelemmel hagyom, hogy visszanyerje egyensúlyát. Mellkasommal megtartom őt, nem lépek tova, sőt, ujjaimat vállára fonva adok neki némi támaszt, míg képes megállni a saját lábain.  
- Nem szokásom foglyokat gyűjteni. - ennyit jegyzek meg szőke tincsei közé, mikor egy lökéssel megindítom őt utolsó, megváltás előtti útjára. Türelmesen kivárom mögötte, hogy felmásszon a Mennyek felé vezető lépcsőn, de mikor érzékelem, hogy ereje alábbhagy, átveszem tőle az irányítást, s egész egyszerűen felhúzom őt a lángok kapujába. Nem ismerem azt a szót, hogy gyengédség, hiszen amit tapasztaltam, az maximum mások megfigyeléséből merítkezett. Sem a halandó formám, sem a démoni valóm nem részesült ilyesmiben, így hát képtelen is vagyok arra, hogy teljes mértékben arra figyeljek, hogy megőrizzem a feszítés előtti nyugvó állapotot a szirénnek.  
- Ilyen? Milyen az az “ilyen”? - állam enyhén biccentem lefelé, úgy pillantok le rá odafentről a magasból. - Úgy érted, hogy ez tán egy színészi játék lenne, tökéletes díszletekkel? - fejem megint csak enyhén megrázom, miközben bevezetem őt a tüzes katlan bölcsőjébe. - Ne táplálj magadban tévképzeteket, inkább merülj el az egészben, úgy tán könnyebb lesz a számodra a megváltás. - ajánlom halkan, miközben a lángnyelvek ropogásába a föld csendes kaparászása is kellemes tónussal kapcsolódik be. Félszemmel figyelem csupán a lányt, miközben lábai megadják magukat, ám egy halk szusszanáson kívül semmi reakció nem érkezik tőlem. Körmeim alá beszökik a föld, néhol felszakítva azt s enyhe vérpettyeket gerjesztve alóluk.
- Ó, emiatt ne aggódj, nem kell magadba fogadnod és nem kell közel engedned. - ekkor mozdulataim egy pillanatra megállnak, testem ledermed, s csupán szememnek mozgása utal arra, hogy feketeségem épp ráemelem. - Megnyitlak én magam, s beléd furakszok egyedül is. Áttörök mindent körülötted, s én magam fogok közelebb férkőzni hozzád. - azzal tovább folytatom az ásást, mely hamarosan elég mélyre tör, hogy biztosan megálljon benne az általam összetákolt kereszt, mely a súly alatt sem fog megrokkanni vagy elhajolni.  
- “Nem tudok”. - ismétlem meg az oly sokszor kimondatott szókapcsolatot egy hosszúra elnyújtott sóhajjal. - Amíg nem ismered meg elméd igazán, amíg nem járod be a peremvidékeket, addig nem is lehetsz igazán önmagad. Hiszen mi van, ha a sötét rengeteg mélyén találod meg mindazt, ami eddig hiányzott az életedből? Ami előrébb lök egy magasabb szint felé? Önmagad...? - ujjaim megállnak a vájásban, mire a földet gondosan elterítem a lyuk körül. - Te zengtél ódákat a szeretetről, a törődésről, s minden olyan földi érzésről, melyhez nekem közöm sem volt soha. Meg akartál ismerni, meg akartál érteni, én pedig meg adom neked a lehetőséget mindenre. Vagy tán hamisak voltak a szavaid? Tán pillanatnyi fellángolás űzte fel benned a kíváncsiságod? Nem láthatok a fejedbe, de voltak olyan rezdüléseid, amik felett nem tudtam elsiklani. Hiszen... Érintettél még azután is, miután a nyomodba eredtem, s üldözni kezdtelek. Miért? Mi ösztönzött mégis arra, hogy ezek után hozzám érj? Tán az ösztöneid nem működnek megfelelően? Vagy többnek érzed magad egy megrezzent őznél? - most az én kérdéseim következnek, miközben dolgom végeztével figyelem őt, ahogy közelebb lép hozzám, mit sem törődve a ténnyel, hogy levetette lábairól a kötelet. Szavai különös mosolyt csalnak az arcomra, s immáron nem először, de kénytelen vagyok enyhén megrázni a fejem.
- Nincsenek bűneim. Az emberiségnek annál inkább. S neked? A lelked mélyén nem gyökerezik olyan fertő, melyet kitépnél magadból bármi áron, de képtelen vagy rá, hogy ezt megtedd? - felegyenesedek magam is, fedetlen talpam pedig finoman kezd siklani a felmelegedett földön a lány felé. Mögötte állok meg, tenyereim a vállaira simítom, s ujjaim észrevétlenül kapaszkodnak meg ruhájának szegélyében.
- A sötét középkor emésztett fel, abban az időben szálltam alá a Pokolba. - felelem őszintén, hiszen éveimnek számától semmire sem lehetne következtetni. Túlságosan idős nem vagyok, ám az erőm messze felülmúlja a legtöbb démonét, melynek keserves évszázadokkal fizettem meg az árát.
- A pestis... Az a tisztátalan fertő... - közelebb hajolva szippantom be szőkeségének aromáját, bőrének tisztaságát. - Ami oly’ mámorítóan marja szét a testet és a lelket, hogy e gyönyör közelébe aligha érhet valami. Kénytelen voltam hát eladni a lelkem, hogy a népemnek megadhassam ezt az... Ajándékot, ha már magától nem érkezett meg. - ködösen beszélek kissé, s mielőtt érkezhetne pontosító kérdés, váratlanul erősen húzom meg felsőjét, s egy mozdulattal darabokra szakítom azt. Ha kapaszkodik belé, úgy kezei közül tépem ki a szövetet, hogy a tűz martalékává tehessem, s megszabadíthassam felsőtestét minden felesleges emberi találmánytól. Ezt követően magamat is megfosztom felül a ruhától, s amazt is hamuvá porlasztom.
- A fájdalom megtisztít, s kinyit bennünk egy olyan kaput, melyen túl egy egészen más világ létezik. Egy olyan, amiről még talán álmodni sem mertünk. - ujjaim végigsiklanak a hátán, ha eddig nem fordult még meg, vagy éppen nem omlott a földre. Bárhol is legyen épp, a következő mozdulatommal már a nadrágjában kapaszkodok meg, leheletnyi szünetet hagyva arra, hogy eljusson a tudatáig, mi fog most következni.
- Ijesztő lehet számodra ez a világ, tudom. - hangomból még mindig nyugalom árad, akkor is, mikor nadrágját szakítom le róla, s minden mást, mely ezen kívül eltakarhatja előlem a testét. Hiszen feszítésének minden rezdülését, bőrének a legapróbb izzadságcseppjét is csillogva akarom fürkészni, ahogy borsódzik, ahogy szenved, ahogy felemészti a fájdalom... Mindent látni akarok.
- Hogy szólíthatom azt a teremtényt, ki elsőnek fog megáldani a szeretetével? - mintha csak egy könnyed csevegés lenne. Mintha nem tolnám le magamról is a szövetet, melyet a tűz felé rúgok. Mintha nem kapaszkodnék bele a csuklóit gúzsba kötő kötélbe, hogy elkezdjem őt húzni a kereszt felé... Az én nyugalmam jelenleg végtelen, s ha ellenkezik, akkor ugyan erőszakhoz fogok folyamodni, ám mégsem fellángolt agressziót fog magába rejteni. Bárhogy történjék, de végül elvezetem őt a kereszt elé.
- Foglalj helyet. - biccentek a széles gerenda egy pontjára, melyre ha nem hajlandó magától ráülni, úgy én magam tolom lejjebb rá, hogy aztán azonnal elé guggolhassak. Egyik kézzel a kötelet szorongatom, másikkal viszont nyakára simítok rá, hogy egy ábrándos sóhaj kíséretében teljesen a keresztre tolhassam. Még mindig ellenkezhet. Még mindig próbálkozhat ellenem. Ám van értelme?
- Hamarosan felszabadítalak, s hamarosan szeretni fogsz végre. Már nem kell soká várnod. - lassan, suttogva ejtem ki szavaim, miközben elszakítom a csuklóin levő kötelet, s ezzel párhuzamosan én magam is a szirénre mászok. Lábaimat combjai mellett fektetem el, szorosan közrefogva őt, hogy ne tudjon túlságosan mozogni. Fölé magasodok, mint egy sötét árny, ki kész arra, hogy bekebelezze a tisztaság utolsó cseppjét is... Kezét hát bal oldalra húzom, s míg balommal egy vastag szöget keresek, addig erősen a fára feszítem csuklójánál fogva.
- Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor engedd el magad. Fogadd el, hogy nem ér semmit az ellenkezésed, csitítsd le az elméd, s csak hagyd, hogy megtörténjen. A legrosszabbnál is van rosszabb, s nekem most nem az a célom, hogy minden mélységbe belerángassalak. Csak egyetlenbe. - a szöget a tenyerének közepéhez emelem, közben pedig kezem szélével ujjait lejjebb feszítem, hogy ne mozduljon el onnan. Másikkal megragadom a kalapácsot, a magasba emelem azt, s még utoljára a szirén szemeibe fúrom a sajátom. Végül elmosolyodom... Épp abban a pillanatban, mikor a fém hangosan csattan a fémhez, a bőr szakad, a hús tépődik, a csont mozdul, a vér csorog... Lehunyt szemmel, remegve sóhajtom el magam, s olyan mélyet lélegzek a fájdalom illatából, hogy majd a mellkasom is szétreped. Halkan felnyögve mozdulok rajta, ám a következő szög még várat magára egy kicsit. Hagyok neki időt. Hagyom, hogy áterezze a keresztre feszítés első gyönyörcseppjeit, s hagyok magamnak is időt arra, hogy az ő szenvedésének apró cseppjeit megízlelhessem. Hiszen nem elég elcsípni a levegőbe áramló érzéseket, ezen a világon kell a matéria is, mely annyi mindent rejt magában. S mi lehetne tökéletesebb az életet adó vérnél, melyben ott leng minden ősi, minden romlás és minden emlék? Ujjbegyem finoman csúszik hát a szög köré, s bőrét érintve felfogok onnan egy kicsiny vérpettyet, melyet lehunyt szemmel ajkaimhoz emelek, s nyelvem hegyével leemelek róla. Nem vagyok mohó - egyelőre -, csupán egy leheletnyi ízt akarok testének mélyéről. Mely talán hamarosan egy véráztatta lavinát fog elindítani bennem... Még magamnak is talány vagyok, hát akkor egy másik személy hogy tudná kitalálni a következő lépésem? Azt, mely szinte azonnal érkezik, mikor számban a nyálammal összekeveredik a lány vére, melyet nem nyelek le. Miért ne érezhetné ő maga is, amit én? Fölé hajolok hát, egyik kezemmel megragadom állát, hogy ne fordulhasson el tőlem, sőt, egyik ujjamat még ajkai közé is tolom, hogy szétfeszíthessem a száját. Hamarosan láthatja, hogy mire készülök, hiszen megindul tőlem a vöröslő csóva, mely egyenesen ajkainak mélyén fog landolni, ha nem tesz közben olyat, melytől célt tévesztenék. Ha sikerül, úgy tenyerem a szájára feszítem, s közelebb hajolva hozzá újfent elmosolyodom.
- Élvezd az ízeket, aztán... Csak nyeld le... - súgom halkan felé, figyelve nyakának rezdülését.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 01, 2020 2:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Saraquiel
To burn with desire and keep quiet about it is the
greatest punishment we can bring on ourselves
tumblr_inline_nlc2h5xZb11r270rb.gif

vol 8

Csendes szemlélődés volt csupán Saraquiel válasza, olyan mély csenddel, ahova beengedhetett dolgokat, hallott érzéseket, de sosem tapasztalta meg azokat. Ha beszélt is, ha volt is véleménye, melyet megosztott az előtte állóval, az érzéseket, az emberi szeretet elemi erejét soha nem élhette meg és át úgy igazán. Voltak előtte példák, látott megsemmisülni és összeroppanni nem egy angyaltársát, hiábavaló könyörgéssel élt akkor, amikor Micah könyörtelen viselkedésével és reakciójával találta szembe magát. Létezését körüllengte egyfajta halálfátyol, amit nem tudott a vállairól lecsúsztatni, bármennyire is szabadulni vágyott volna tőle. Olykor fojtogatóvá vált, olykor csak a léptei nyomán jelent meg hátrahagyatottan az elmúlás szurokszínű, sötétben csillanó magányossága, és hiába teremtetett az angyal arra, hogy védelmezzen, hogy a jó ügyet szolgálja, hogy inspiráljon és boldogságot kölcsönözzön azoknak a védenceknek, akiket reá bíztak, ha folyton elragadta tőle a halál mindazokat, akiket mélyebbre engedett magában másoknál. Akiket féltőn óvott, és akik mellé testetlen magánnyal leült, elviselte a magányukat, a fájdalmukat, a csalódottságukat, de mindig ott pislákolt benne a remény illanó aprócska vöröses-narancs színű lángja, lágyan hajladozva és engedve az őt érő támadásoknak.
Elmondhatta volna a férfinek, hogy ez az emberi lét alapköve.. az érzések, a valahova való tartozás jelképe, ám mégsem tette. Olyan életutak keresztezték most egymást, itt, ebben a minutumban, amelynek nem kellett volna sosem létrejönnie. Hogy győzhetné meg a másikat arról, hogy az érzelmek tették emberré az illetőt, ha ő maga sem földi volt.. hanem csak egy létrehozott robot, akinek igazán nem volt szüksége sem alvásra, sem élelemre, sem pedig a szomjat oltó folyadékokra. Akinek nem lett volna szüksége érzelmekre, biztonságérzetre vagy arra, hogy érezze, tartozik is valahova. Ha Saraquiel nem is bukott meg, nem vált szárnyaszegetté, ott egyensúlyozott már igen régóta az elbukás mezsgyéjén. Túlságosan emberivé vált, túlságosan elragadták őt olykor azon érzelmek, melyek megmérgezték az angyaliságát, s talán ezért volt olyan nagy szüksége Micahra, mióta csak megismerte a harcost. Mert kimondatlanul is, de Micah volt az, aki visszahúzta őt, aki helyre tette benne azt, hogy miért volt szükség rá. Az a férfi, aki a magányt részesítette előnyben, a fájdalmat és a magányt, miképp élhette meg a törődést, a számára nem létező szeretetet? S csakugyan, a kimondott szavak ott függtek kettejük közt illékony, törékeny igazsággal... egy olyan tapasztalattal, mellyel a férfi felruházott minden élőt s holtat. Olyan sötétségbe burkolt világképet taszított mindenki másra is, mely csak az övé kellett volna, hogy legyen. Ha nevetett is, ha érzett is örömet, vajon mennyire volt tartós.. mennyire volt boldog az, aki a sötétségben élt igazán?
- A te igazságod nem feltétlenül az enyém is, de ettől függetlenül még mindkét állítás igaz lehet számunkra, mert mást tapasztalunk, mások vagyunk, másként reagálunk. Nem mondhatod azt, hogy valaki hamis lenne - fűzött ennyit mindahhoz, amit hallott, amiről vélekedtek, mert habár meghallotta, amit mondtak neki, meg is értette a másik gondolatmenetet, olyan vita kerekedett köztük, amelyben nem hitte volna, hogy a két ellentétes pólus valaha is egyetértésben váljon el. Olyan gondolatokat osztottak meg vele, amely nem származhatott egy hasonló korú földitől.. olyan szavak hagyták el a férfi ajkait, amik egyszerre kavarták fel Sarat, gondolkodtatták el és kényszerítették arra, hogy próbálja meg átértékelni mindazt, amit eddig hitt, amivel egészen ezidáig foglalkozott. A tisztelet pedig? Rebbenőn, pillangószárny suhogással ott rejlett benne a férfi iránt, mert érezte, hogy ő sokkal több annál, mint amelyet bemutatott neki. A szavaival ellentétben nem csak a magány földi pokla volt ő. Az angyal végtére is a jót szolgálta, azt, amelyik oldalhoz az emberek régen imákat mormoltak, megváltásért és bűnbocsánatért fohászkodtak. A férfi pedig? Önmagában hitt igazán, abban, hogy ő mit képviselt, és ha Saranak volt is egyfajta elképzelése, hogy kivel sodorhatta össze az élet, nem merte volna hangosan a másik tudtára adni, nem amiatt, mert tartott volna a hamis elgondolásoktól, sokkal inkább azért, mert az a valóság keserűen mart volna bele a gondolataiba és tespedő magánnyal fonta volna magát körbe. Nem olyan volt ő, aki ítélkezhetett volna, mert akkor csapnivaló angyalsággal létezett volna. Az elfogadás, a továbblépés, a folytonos reménytáplálást kapta ő osztályrészül, amivel élt is, ha tudott, ha lehetőséget adtak neki. Minden egyes szó, minden egyes ígéret a férfitől egyszerre nyűgözte le és rémítette is meg. A szükségtelen erőszakos énjében is ott rejlett a szükségszerű gyengédség, amellyel fordítani kívánt, s habár Sara.. értékelte volna a kedvesség mibenlétét, már nem volt képes hinni benne, azok után már nem, amelyet átélt és megtapasztalt mellette. A fájdalom ezerszínű szilánkja roppantotta ketté a bizalmat, a kedvességet és a törődést, mellyel már nem tudott azonosulni. Nem tudott hinni a férfinek, aki csak az ő szeretetében rejlő törődését vágyta volna.
- Nem vágyhatok arra, hogy valakinek én legyek csak az egyetlen.. nem kívánhatom a többet, a teljességet sem igazán. Miért vágynál olyasvalakire, aki tán meg sem érdemli mindezt? Miért törődnél olyannal, akinek léte nem arra teremtetett, hogy őt védjék? - hangja csendesen halt el, annak ellenére, hogy a férfi jelenléte betöltötte azt a teret, amelyben voltak ők ketten. Sara sohasem volt az, aki magára irányította volna a figyelmet akarattal, s szeretett megbújni a háttérben, némán szemlélődve segíteni és megkönnyíteni azok sorsát, akik igényelték. S ha fel is tette a kérdéseiket, tán választ sem várt rájuk. Hagyta, hogy a gondolatai foszlányosan váljanak a múlt martalékává. Hagyta volna, hogy ő maga is csak az elmúlás rebbenő illúziója legyen csupán és azt is akarta volna, ebben a pillanatban, hogy a találkozás egy elfeledhető élménnyé váljon csupán, rémálmokat babusgató lélegzetvétellé.
Ám egy angyal nem akarhatott. Egy angyal nem áhítozhatott vagy vágyhatott.

A pillantása vágyott a másik félért, látni akarta volna, hogy a sötétség nem nyelte el legalább a testet, ha már őt magát teljesen be is kebelezte. Még az angyalnak is kísérteties volt az a kérlelő, félelemmel átitatott hang, mellyel a szabadulásáért vágyott volna nem csak ebben a percben, hanem életének minden pillanatában. Próbált nyugodt maradni, igazán, de a felismerés, amely a fekete szembogarak mögött rejlett, az a mételyező nihil, amely körbelengte a férfit, egyértelműsítette Sara számára azt, hogy.. mindaz, amelyet akart volna, nem jön el számára a megváltás. A légvételeinek hangos zaja a tüdejébe mart, érezte, ahogy minden léghólyag a belső szervében megtelik a szúette, penészszagú, keserűen szúrós levegővel, amelyre nem volt felkészülve. Magába szívta az ódon falak halálsikolyait, az odaképzelt szenvedés elhaló hangjait, mindazt a keserűséget, amelyek beleivódtak a korhadó deszkák repedező, lemálló széleibe, abba a régmúlt nevetésbe, mely ezeket a falakat és termeket járták be még talán évekkel, évtizedekkel korábban. A Sara elé guggoló test mellett az angyal a szemközti falra vetülő rebbenő pillantással csak egyetlen másodpercre gondolkodott el azon, hogy kettejük testének lenyomatát elbírja-e még ez a ház.. a madarak és bogarak zajai nem-e kísérik őt utolsó útjára.
- Ez... - rezzent össze, ahogy megmozdultak felette, félelemmel átitatott pillantással mérte fel a kötelet.. azt, ahogy lassan mozdultak előtte és felette. - Ez.. a te világod? - magára erőltetett nyugalommal tette csak fel a kérdést, de ahelyett, hogy választ kapott volna, a pupillái kitágultak, s annak karimájaként beszűkülő, sápadtkék, élettelenül, reménytelenül csillanó íriszei meredtek az őt érintő ujjak nyomán a kéz tulajdonosára. Nem várt kedvességet, de mielőtt még kettőt pisloghatott volna, már fölé kerekedtek, a teste pedig megadva magát az erőszakosságnak simult a padlóhoz.. Ő viszont... nem kedvelte, ha sarokba szorítják, a lélegzete port söpört fel a mocskos padlózatról, amellyel beterítette az arcának vonásait, a torkát kaparta mindaz a föld, amelyet épp ekkor nyelt le, és hiába köhögött.. a teste bármennyire is ellenkezett azzal, amire kényszerítették, minden menekülni vágyását meghiúsítva uralkodtak felette. Nem volt elég ereje, nem volt elég gyakorlata abban, hogy szabaduljon. - Épp a foglyoddá teszel?! Hogy engednél el éppen most? Nem vagyok szabad! - keseredett meg a hangja, ahogy álló pozícióba szinte felrántották azt a pehely súlyát, amivel a teste rendelkezett. Alig állt meg a lábán, az egyensúlyát is egyetlen, röpke pillanatra elveszítve dőlt neki a férfi szikár testének, a pillantása űzötten mérte fel az alakját, zavartan elhúzódva tőle, mintha égette volna a férfi teste és jelenléte őt, és talán így is volt. Nem mozdult, amikor indulásra késztették volna, de a lökésnek a teste béklyóin túl kénytelen volt megindulni, mielőtt elvágódott volna a padlón. Megtehette volna ugyan, hogy szabaddá teszi magát. Megtehette volna, hogy az erejét felhasználja, de tartott attól, hogy mit vonna magával a szökési kísérlete. Nem ismerte még a férfi teljes erejét, de az angyal tartott attól, hogy nem is lenne érdemes szembesülnie mindazzal a lelketlen és érzelem magányos sötéttel, amellyel rendelkezett a másik fél. A folytonos irányításnak engedve a lépcsősor legalsó, rozoga foka előtt megtorpant, de nem tágítottak onnan. Űzött pillantással mérte fel a maga előtti terepet, azt, ahogy odafentről a sötétlő alkonyi színekben táncoló lángnyelvek nem hogy csábították volna a forróság felé, a taszító érzetre sürgetően nézett ismét körbe, nagyon nem akaródzott neki felfelé lépnie, de megtette.. az első lépést, keserves mozdulattal tornázta fel magát, hogy aztán a másodiknál már ajkait egy fájdalmas nyögés hagyja el, ahogy kínzóan a bőrébe mart a kötél, minden egyes lépcsőfok egyre nehezebbé és akadályokkal telibbé vált, valahol az ötödiknél már muszáj volt megállnia, hogy a lélegzete porfelhőt kavarjon fel a fentebbi fokokon, egye közelebb érve a vígan táncoló lángokhoz, abba a fullasztóan aranyló forróságba, ami várt rájuk. A férfi ekkor unta meg Sara szerencsétlen lassúságát és vette át az irányítást, az apró, szívós test pedig fokról fokra feljebb csúszott az erőnek megadva magát. Sara nem adott hangot a pillanatnyi fájdalomnak, a fájdalomreceptorai viszont kiélesedve sikoltottak benne odabent, egy kicsit mindig meghalva, egy kicsit mindig engedve a kényszernek. Arcán a megszáradt könnyek útján por ült meg, a haja kócosan borult rá a vállára, a ruházatán pedig megannyi apró, tűszúrásnyi üvegszilánk és porló deszka maradványai ült meg, amely minden egyes mozdulatánál újra és újra fájdalommal hasított bele a puha bőrbe.
- Te... tényleg ilyen vagy? - köhögött halkan, hogy a torkát megszabadítsa a porzó földtől, a portól, amelyet korábban akaratán kívül is benyelt, hagyva, hogy a mozdulatait irányítsák, a hangja viszont nem árult el undort, nem árult el szenvedést, a tűz viszont félelemmel töltötte el. Apró, örömittas táncot jártak, ahogy a szemeiben visszatükröződtek a lángok ropogó dallama, s a hellyel kapcsolatban minden érzékszerve tiltakozott. Minden egyes pillanatban csak az járt a fejében, hogyan és miként távozhatna erről a helyről, ám ahogy megmozdult, csupán centiket araszolva előre, a fellobbanó lángok a bőre után kaptak, elzárva azt az utat, melyen nem akart áthaladni és szó szerint megégetni magát. Ha lenyugodott volna, ha képes lett volna a szabadságért sikítozó érzékeit lecsillapítani, a légvételét pedig a minimumra csökkenteni, valószínűleg Micahért kiáltott volna, valószínűleg érte küldetett volna egy olyan szellemiséget, amellyel megjelenhetett volna a másik angyal, de nem tette. Csendesen fordult meg újra, ismét a földet túró alak felé pillantott el, aki olyan szavakat mantrázott, amihez tulajdonképpen Saraquielnek köze sem kellett volna, hogy legyen. Térdre ereszkedett.. pontosabban a megroppanó térdkalácsaira zubogott a teljes testsúlya, és ha felé pillantottak el, lehajtott fejjel maga előtt nézte a vöröslő padlózatot, ám megállta azt, hogy bocsánatért esedezzen, mert ugyan, semmi rosszat nem tett. Egyszerűen csak.. meghajolt annak az akaratnak, amit nem tudott elkerülni. A szemei befogadták a fa tákolmányt még korábban, látta annak elfekvő alakját, viszont nem kérdezett arra sem rá, hogy milyen tervei voltak a férfinek... már tudta.
- Szeretnéd, hogy megértselek, hogy elfogadjalak és hogy... szeresselek is.. talán - kezdett bele egészen halkan, az ujjai pedig a háta mögött az alig meglazuló kötelet kaparták fel, hogy rájöjjön mindarra a csomózási technikára, amellyel gúzsba kötötték őt percekkel korábban. - De tisztában kell lenned azzal, hogy nem szerethetlek... nem tehetem meg azt, bármennyire is vágysz rá, mert én nem... vagyok képes arra, hogy a szívembe fogadjalak, ha az lenne az az óhaj, amit kívánni szeretnék, amire vágynék és akarnék. Nem tehetem meg, hogy közel engedjek magamhoz bárkit is, mert.. - akkorát sóhajtott, hogy az arca előtt fellebbent egy koszosan szürke tincs, s ahogy visszahullt az az arca elé, nem tudta kisöpörni az útból, hiába zavart be egy kissé abba, hogy szabadon láthasson minden felkészülést. Az ujjai ráleltek a csomóra, s miközben beszélt, lassan mozdultak a csomón az ujjak, hitvány próbálkozással bontotta a kötelet, hogy legalább a lábait szabaddá tehesse. Nem volt hirtelen mozdulat, nem volt kétségbeesett sürgetés a mozgásában, amivel felhívhatta volna magára a figyelmet, s lassan-lassan engedett a kötél a nyomásnak és bontásnak, óvatosan fűzte át a bokáján a kötelet, felszabadítva a bal lábát is ezzel. - Az én szeretetem nem olyan mély, mint amilyennek vágyni szeretnéd.. én nem tudok vágyni, nem tudok akarni és nem tudok érezni, közel engedni magamhoz bárkit, mert nem tehetem meg... máskülönben elárulnám magam, azt, aki vagyok, akivé lettem. Miért vágysz arra, hogy én értselek meg, miért gondolod, hogy valakinek fontos lehetsz ennyire? Miért tőlem akarod azt, hogy elfogadjalak olyannak, amilyen most vagy? Erőszakos... és olyan vágyakat kergető, amit csak te kívánsz, ám a másik fél nem? - tette fel ezeket a kérdéseit újfent.. mert lehet, hogy elhamarkodottan jelentette ki korábban, hogy vágyott a másik megismerésére és megértésére. Miközben beszélt, a hangjában megjelenő karcosan izgatott félsz helyét átvette újból az a beletörődő nyugalom, amellyel létezett az idő legnagyobb részében. Rettegnie kellett volna, de mi végre tegye, ha tudja, hogy mi lesz a végzete?! A jobb bokájáról is leemelte a kötél maradványát, ám ahelyett, hogy a meneküléssel próbálkozott volna, csak felegyenesedett, hogy már csak a megkötözött kezeivel lépjen közelebb az ásott gödörhöz, a férfihez, a kereszt alakú tákolmányhoz.
- Nem lehetek felelős a bűneid bocsánatáért... - maradt meg tisztes távolságban, felmérve a ház falait, a tetőszerkezetet, amelyen milliónyi pókháló apró szövései lengedeztek a beáramló szellő láthatatlan szárnyán megkapaszkodva, találomra indulva meg a lángok felé, amelyek amint közelebb ért hozzájuk, víg, sistergő táncukkal csábították még közelebb. Sara engedte, hogy az egyik tincsébe vigyorogva belekapjon és nyaldossa a tűz, ám mielőtt láng lobbant volna a fejtetőjén, elhúzódott a kiéhezett forróságtól. A Menyekben nem volt hűvös. Nem volt meleg, itt viszont egy olyan világ tanúja lett, amelyről csak hallott, de sosem volt hozzá személyesen köze. Ezidáig. - Mióta létezel? - tett fel egy újabb kérdést.
@Athlan † words: 2284
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 24, 2020 3:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
† Songs for an empty world †
Szavai újfent gondolkodóba ejtenek, ám tengernyi kételyt hagynak maguk után. Két világot képviselünk, ez hamar kitűnik, de csak apró homokszemet ismerhetünk meg a másikból.
- Ehhez arra lenne szükség, hogy létezzen olyan személy, nem igaz? Nem tagadom ezen érzés létét, de nem minden lélek arra lett teremtve, hogy ezt megtapasztalja. Ha pedig nem őszinték az érzések, mi értelme hát hamis ábrándokba ringatni önmagunkat? Nehezen értem meg, hogy az emberek miért táplálkoznak másokból, mások véleményéből, érzéseiből és szeretetéből. Nehezen értem, hogy ez miért melengeti meg a szíveket, s hogy hogyan képes mások által kinőni a boldogság virága a magányos földből. - a tapasztalat hiánya egocentrikus szemléletté nőtte ki magát, mely nem enged átcsusszanni falain semmiféle hasonló érzést. Igen, démon vagyok, lenne lehetőségem arra, hogy ilyesmit befogadjak, hiszen van lelkem, mely sokkal mélyebbre ássa elmém sírgödrét. Fajtámból sokan képesek elcsábulni s beengedni magukba a szeretet lángját, ám ezek nem méltóak a démon megszólításra. Szánalmas fattyak, kik csupán melegednek odalent.
- Nem törődök így senkivel. Illetve... - bal szemem összébb húzom, s elgondolkodva biggyesztem mutatóujjam államnak. - Ez egy eléggé komplex kérdés. Megesik, hogy elkezd érdekelni valaki, felkelti a figyelmem, ám ez általában... A másik félnek nem feltétlenül szokott szerencsés lenni. - enyhén oldalra biccentem a fejem, úgy fürkészem őt halott szemekkel. - Minden bizonnyal e kétféle jellemzés a törődés két végletét jelentheti. - az énközpontúság és altruizmus közel áll egymáshoz, mégis oly távol, hogy egyik nehezen értheti meg a másikat. Vagy épp sehogy. Mint ég és föld, tűz és víz, démon és angyal. Erről a szirénről nem tudom pontosan, melyik világ szülötte lehet, ám el kell ismernem, sokkal nagyobb mélységekben beszél, mint a halandók többsége. Ez pedig elgondolkodtató, nem is kicsit.
- Egy hatalmas illúzió az, ami rólam él a fejedben. - zavarát látva ennyivel teszek pontot e kérdéskör végére. A rossz relatív, ahogy minden érzés az a világon. Objektív szemmel nézve negatív, ám az én viszonylataimban táptalajt jelent a magány, a fájdalom és a sötétség. Ha létezne is valahol, valamelyik világon olyan személy, melyet a szirén lefestett elém, esélyesen őt magát sem lennék képes befogadni már. Vannak olyanok, melyek az örök nyugvásra lettek ítélve lelkem borús temetőjében.
Miért ne mondhatnék olyanokat, melyek megzavarhatják őt? Miért ne okozhatnék még nagyobb kuszaságot elméjében? Hiszen minden illúzió, minden, amit rólam elképzelt.
- Azért, mert elfelejted, hogy úgy hullámzok, mint a viharos tenger. Egyszer felemelkedek, a magasba török, majd mélyre zuhanok, s elsüllyedek. Miből gondolod, hogy te nem lehetsz az az orkán erejű szél, mely felkorbácsolja a lágyan tajtékzó vizet? -  ujjbegyeim lágy melegének hűlt helye veszi át hamarosan az uralmat a szőkeség karja felett. Túlságosan ellentmondásos minden, mintha nem is az a valaki lennék, ki nemrég a levegőt akarta kiszorítani belőle.
- Nem szeretnéd tán, ha felemelnének a magam számára egy magasabb szintre? Ahol a jelenben csak te létezel és senki más? Akivel... Törődhetek? - halkan ejtem ki szavaim, melyek mögött ott cseng a másik szavainak reménysugara, mintha vissza lehetne hallani azoknak az érzéseknek a lenyomatát, amiket ő árasztott felém. Mégis, az egész atmoszférába bekúszik a balsejtelem, egy rossz ómen, hiszen az én szavaim pont azt sugallták, hogy mily' szerencsétlen annak, ki felkelti az érdeklődésem, s kit törődésem fertőzött magvaival jutalmazhatok.
- És akkor úgy törődnél velem, ahogy azt leírtad? - ártatlan naivsággal csillannak szemeim, mégis hazugan. - Szívem teljességének nincs épp más vágya. - ősi katedrálisok mély visszhangjaként suttogom felé szavaim, de hogy nyomatékot adjak nekik, már nem tudom érinteni a szirént újra. Egyetlen szőke tincse az, majd végigszáguld két ujjam között, mielőtt ellép tőlem, s mielőtt ép elméje parancsot ad neki. Előbb kellett volna hallgatnia rá. Még az előtt, hogy felkeltette volna a figyelmem...
Hogy mikor fordult át bennem minden egy olyan oldalra, melyet rég érintettem már? Talán akkor, mikor újra menekülni akart előlem. Hiszen érzékeltem lelkének háborgását, melyet ha akart volna sem tudott volna elrejteni előlem. Mintha a sötétségem kis foszlánya megérintette volna őt finoman és csábítóan, hűs szellőként csiklandozva bőrét, s úgy csalogatva őt hamis szavakkal és érzésekkel, mint az a bizonyos boszorkány a két ártatlan gyermeket. Ellenkezett, de mégsem. Távozott, de mégsem. Érintett, de mégsem. Annyi ellentét, annyi kérdés, annyi mélység... Ő lett a Kiválasztott. A szerencsés Egy, ki visszahozhatja elmém nyugalmát, ki lecsendesítheti majd azt a pusztító vihart, melynek gócpontja benne fog életre kelni. Megadom neki az önfeláldozás lehetőségét, még akkor is, ha az akarattal történik. Megérte hát eme macska-egér játék? Nekem biztosan. Hasának simulva édes visszhangként, tompán hallgatom kiáltását, mely egészen megborzongatja testem legkisebb zugát is. Mint egy szerenád, egy éji nóta, egy kedveskedő ária, úgy szállnak fülembe hangjának egyre kétségbeesettebb rezzenései. Kapaszkodok hát benne erősen, a legcsekélyebb reménysugarat is eltüntetve a menekülésre. Lassan húzom magammal a földi sírba, fájóan kebelezi be szép lassan őt is a föld, melynek fullasztó levegőtlensége egy olyan törékeny teremtésnek hamar elveheti az eszét, mint ez a szirén. Mágiám alant tovatolja a gyökereket, elgördíti a köveket, s egyre csak vájja az utat valami felé, amiről még magam sem tudok. Húz egy irány, húz egy ösvény, egy kifürkészhetetlen, sötét ösvény, melyre tudom, hogy rá kell lépnem. Vele.

† The Slow Agony of Solitude †
Kopp... Kopp... Kopp...
Az idő vasfogától megrozsdásodott szög kétségbeesetten kapaszkodik beljebb a kemény fába, ahogy fejének lassan és vontatottan, újra és újra nekiütközik a kalapács. Minden egyes ütésnél a közeli szentjánosbogarak ijedten reppennek szét, de mikor újra magasba lendül a szerszám, amazok elhiszik, hogy béke szállhat a vidékre, s kitartóan zümmögnek vissza az olajlámpás reményt nyújtó, sápatag fénye felé. A vas azonban megint koppan, a dermedt föld halkan remeg meg, vészjósló rezgéseget küldve a lenti élőlényeknek. Most nem érdemes előbújni. Most jobb, ha még Isten is inkább elfordítja a tekintetét.
Kopp... Kopp... Kopp...
Már három szög a helyén. A két egymásra simuló gerenda masszívnak tűnik, mégsem az igazi. Nem bízhatom a véletlenre, hiszen ha elenged a szirén súlya alatt, s megváltást hoz számára, mi marad nekem? Az én megváltásommal mi lesz? Itt van a küszöbön, érzem, még a természet is nekem játszik, hiszen a sűrűn gomolygó ködével mintha csak el akarna tüntetni minket a világ elől, mintha be akarna minket zárni egy védelmező bölcsőbe, hogy senki és semmi ne akasszon meg abban, amire készülök.
Kopp... Kopp... Kopp...
Hat szög. A fa úgy öleli magába a kis vasakat, mintha oda teremtették volna őket. Már közel a vég. Már nincs sok vissza. A hold bágyadt tükre egyre távolibbnak tűnik, épp úgy, ahogy az azt őrző csillagok csillanó fénye is. Valójában minden távolodik. Már messzi, kísérteties visszhangként hallom az erdő lombkoronájának rezgését, az öreg ház deszkáinak szúette zörgését, vagy éppen a szél dermesztő fütyülését, mely mintha halk suttogásokkal lenne megtöltve. A fém tompán koppan, lélegzetem csendesedik, s a sötétség szép lassan kezd bekebelezni mindent. Bármilyen hihetetlen, ezt most nem hagyhatom. Arcom ábrázata eltűnik azon a ponton, mikor zöldellő tekintetembe feketeség gomolyodik, s átveszi felette az uralmat. Nincs mosoly, nincs rezdülés, nincs érzelem. Sötétség, fájdalom és magány. Erről ordít minden. Mégis ahogy szabad kezem könnyeden lendül, olyan fényáradat veszi körbe a tákolmányom s jómagam, hogy egyből eltűnik a halott leplet árasztó légkör, s felváltja inkább a káosz lángja, mely baljóslatúan ropog, halkan és erőtlenül, különös árnyékokat vetítve a falra.
Kopp... Kopp... Kopp...
Az utolsó, kilencedik szög, melynek hangjába valami más is bekúszik. Épp, mikor a kalapács utoljára koppan. Épp, mikor a két gerenda tökéletesen illeszkedik egymáshoz. Épp végszóra. Lassan egyenesedek ki, s pár pillanatig csak farkasszemet nézek a körülöttem levő lángnyelvekkel, melyek az újabb zajok hatására izgatottan kezdenek táncolni. Egy ponton átjáró nyílik előttem, s én engedek a szirén hívásának. Hiszen engem hívott! Feléledt hát kábulatából, hogy beteljesítse a sorsát, melyet én írtam neki. A töredezett pincelejárón halkan koppannak mezítelen talpaim, a fa halk nyikorgása sejtelmesen járja be a pince csendjét, s én minden egyes fokkal egyre közelebb érek hozzá. Az ajtónál megállok, s ahelyett, hogy egész testemmel fordulnék be, csupán fejemet dugom ki. Mimikátlan arcom különösen mered a szőkeség felé, ki nehezen döntheti el, hogy mit figyelek rajta annyira, hiszen pupillám nem látszik, fehérségem nincs jelen, zöldességem tovatűnt. Csak fekete.
- El kellene, hogy eresszelek? - szavaim mélyén úgy csúszok ki a fal takarásából, mint egy kígyó. Talpam lassan süpped a hűvös földbe, sápadt arcom pedig egy pillanatra fénybe kerül, ahogy a vékony pinceablak előtt haladok el. Mikor lábai elé érek, lassan guggolok le hozzá, s csupán fejemnek mozgása és szemhéjam rezdülése jelezheti, merre nézek éppen.
- Csak úgy érthetsz meg, ha lesüllyedsz velem a világomba. Hiszen ezt akartad, nem? Erről beszéltél annyit, igaz? - fejem oldalra biccentem, s a lány fölött levő akasztóról lassan leemelek egy vastagabb kötelet. Egyelőre azonban csak balom szorongatja azt, még nem teszek vele semmit.
- Megértettem a szavaid. Most már igazán értem őket. - jobbom tenyere arcára simul, hüvelykujjam ajkainak szegletében pihen, míg többi a nyakára simul. Eddig nem érkezett ugyan erőszakosabb mozdulat, ám ezen a ponton erősebben tolom őt lefelé a hűvös földre úgy, hogy ráhasaljon. Ellenkezhet, tegye csak bátran. Most nem leszek oly kegyes, hogy hagyjam őt futni. Megérkeztünk ide mindketten, innen már nincs hova menekülni. Előbb vagy utóbb, de mindenképpen a földre kényszerítem - ha csak nem vet be olyan erőt, mellyel letaglózhat -, s ha ez megtörténik, akkor térdem a hátsó felére feszítem, s hátrahúzom mindkét kezét a háta mögé.
- Elengedlek. - jegyzem meg halkan, mikor a kötél szorosan csavarodik két csuklójára. - Épp azt teszem. Elengedlek. - ismétlem meg a szót, mikor két bokája is béklyó alá kerül. - S te szeretni fogsz engem. Úgy, ahogy mondtad. - olyan áhítattal és beleéléssel szórta a világra szavait, hogy most már én is meg akarom tapasztalni azt, amit mondott. Érezni akarom, ami ő érezhet, s azt akarom, hogy ő is ugyanezt tegye. Felegyenesedek hát, majd a kötelet megragadva, mintha egy póráz lenne, álló helyzetbe húzom a lányt.
- Indulj hát. - legyintek a rozoga lépcsősor felé. Ha nem akadályozott meg valamiben, akkor kezei eddigre már nem képesek mozogni, lábai pedig épp annyira tudnak elválni egymástól, hogy aprókat haladhassanak előre.
- Szabaddá teszlek, ne nehezítsd meg az odavezető utad azzal, hogy ellenkezel. - jegyzem meg mögötte sötéten suttogva, s lökök rajta egy aprót, jelezve, hogy indulhat. Ha megteszi, úgy én magam mögötte haladok csendesen. Ha elér a Mennyekhez vezető lépcsőkhöz, úgy érzékelheti, hogy a kötél nem fogja engedni, hogy fellépjen rajta, így ha nem akar a pince rothadó földjében elenyészni az idők végezetéig, úgy jobban teszi, ha saját erejéből felmászik a tetejére. Ha viszont nem sikerül saját erőből tíz percen belül előrébb jutnunk... Úgy magam lépek át rajta, s a kötél segítségével húzom őt feljebb, lassan vonszolva át minden egyes fokon.
Ha sikerül végre valamilyen módon feljutnunk, akkor a Mennyek kapuja megnyílik előttünk, én újra felhúzom magam elé a szirént, s meglököm, hogy lépjen hát be rajta. Ha ellenkezne, úgy magam lököm a földre, s megint csak a kötél segítségével húzom őt beljebb az átkozott, tüzes körbe, ám ekkor fennáll a veszélye, hogy a kósza lángnyelvek bőrébe marhatnak. Mikor megérkezünk mindketten, a tűz bezárul körülöttünk.
- Egyetlen percet kérek még. - mosolytalan mosolyra húzódnak ajkaim, s olyan gyengédséggel simítok végig karján, mintha gondoskodásomat és féltésemet ebbe az egy mozdulatba süllyesztettem volna bele. Ellépek hát tőle - ki ha menekülne, úgy a lángok hamar bekebelezik -, s a földön heverő gerendák elé letérdelek, majd ujjaimmal kezdem kaparni a földet.
- Szeretni fogsz... Szeretni fogsz... - nem ismervén jelentését, erőtlenül, szinte már keserves dúdolással ismételgetem e szavakat, miközben ásom a gödröt. A gödröt, mely hamarosan a szabadság keresztjének lesz otthona, melynek e kicsiny folyamatát nyugalomban nézheti végig az... Ki hamarosan ott fog feszülni rajta. Értem. Mert szeretni fog...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 18, 2020 7:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Saraquiel
To burn with desire and keep quiet about it is the
greatest punishment we can bring on ourselves
tumblr_inline_nlc2h5xZb11r270rb.gif

††† vol 7♫ †††

Az a világkép, mely fogadta őket, ami bekebelezett minden élőt és holtat, nem most borította rájuk néma sikollyal azt a leplet, amiben mindenki próbált egy kortynyi levegőhöz jutni. Mardosó tudattá, formálatlan masszává zsugorodtak csupán, akik mindannyian próbáltak többet és többet nyújtani és elvenni abból a világból, melynek részesei voltak és azzá váltak - kényszerrel, száműzetve abból a biztos közegből, melynek léteztek talán sok évszázadon keresztül. Az angyal nem élte meg és át ezt a bizonytalanságot, az ő érzéseiben nem ezek váltak tépett szárnyú félelemmé, nem ez sistergett a bőre alatt elvágyódó otthonérzettel és nem emiatt érzett végtelen szomorúságot a másik fél irányában. Nem. A férfi szavai ismerősen süppedtek bele ezen érzelmekbe, úgy, mint aki magához ölelte volna mindig is, babusgatva és csitítva mindazt a sötétlő fénynélküliséget, amely szépen lassan bekebelezte őt is, akinek már nem volt másra szüksége. Sem világosságra, sem a fényre, sem reményre, de még csak a félelem és fájdalom nélküli örömre sem. Saraquiel megértette, amit hallott, de a kétely beleivódott minden lélegzetvételébe. A szenvedés megült ajkainak elhaló és ki nem teljesedett szavában. Szerette volna megkérdezni, hogy a férfinek mit jelent az otthon, hogy hol van az az otthon, ám mégsem tette, de annyit engedett magának, hogy a pillantása kísérje a férfi szavait, az arcvonásait, és amikor elhaltak az utolsó hangfoszlányok is, lehajtott fejjel a földet nézte szüntelen, gondolataiba merülve, elfogadva mindent, amivel megajándékozták. Nem kapott felhatalmazást arra, hogy ilyen mélyen próbálja megérteni a másik esszenciáját, és Sara sosem vágyott arra, hogy bárkit is bármire is kényszerítsen. Mert mindenkinek volt választása, ahogy neki is. Ha nem hagyta volna, hogy a férfi a szemei láttára engedje magába mindezt a kínokkal teli létet, akkor nem hagyott volna lehetőséget arra sem, hogy a jónak, a tökéletesnek titulált érzések, gondolatok uralják aztán az elméjüket. Nem azért, mert Sara a saját világára akarta volna formálni őt, mert nem vágyhatott ő sem olyanra, aminek tulajdonképpen nem részese. Angyalként megvolt létezésének korlátolt lehetősége, amit ezidáig nem lépett át sosem. Hagyta, hogy mindazon csábítóan bűnös élvezetek elfolyjanak mellette, amikre sokan marón rákaptak és magukénak tudták, azonban Sara... valahogy mindig visszatalált önmagához. Réveteg pillantással nézett fel a feltett kérdés hallatán, ajkába harapva szusszant halkan.
- Törődést. Hogy kimutathatod, igen is fontos a másik fél, hogy figyelsz arra, amit mond és tesz. Hogy szeretnéd megmenteni őt minden olyan fájdalomtól, ami gyengévé teszi őt. Hogy szeretnéd megvédeni őt minden kudarctól és szenvedéstől és azt szeretnéd, hogy a legteljesebb életet élje létezése során - csendesedett el, mert mindezeket nem csak egy egyszerű lényként vágyta, hanem az volt létezésének gerince is, hogy a rá bízott lelkekre vigyázzon, hogy olyan életutat járjanak be, ahol képesek a legjobb valójukban létezni. Sara rájött arra, hogy ennek két útnak, melyre rálépett, a határai erőteljesen összemosódtak az utóbbi időben, és egyre jobban emberibbé vált olyan tudással és múlttal, amely nem csak az övé volt. Amit tulajdonképpen nem ő alakított, hanem erre teremtették. Létezése nem volt sem véletlen, sem pedig kiváltságos. - Te törődsz bárkivel is ennyire, mondd hát? - tette fel ezt a kérdést, mielőtt még olyan szavakat használt volna, amelynek létezése a férfiben semmit nem jelentett volna. Mert ha a sötétségben élt és magányba takarózott, a szeretet igéje is hiányozhatott belőle. Ebben viszont nem volt teljesen biztos Saraquiel. Ahogy most, úgy korábban sem tudott elhatárolódni kíváncsiságától, a kérdései pedig lassan gördültek ajkain, hangjának lágysága kúszott el a másik fél füléig, mert tudatni akarta vele, mire is vágyik. Nem volt sok, nem volt olyan, amit ne tudtak volna teljesíteni, egyszerűen csak... szerette volna elhinteni a gondtalanság örömfoszlányait elhinteni abban a világban, ahol a vég után sarjadzott újra az élet, ahol megannyi bizonytalan ármánykodás szülte azt a világot és életet, amelynek levegőjét engedték a tüdejükbe és fertőzte meg a tudatokat. Kellett, hogy ne csak a gonosz szője a pókhálóját elméjükbe, hanem arra is szükség volt, hogy az az aprócska báb egy gyönyörű pillangót engedjen útjára. Hát ilyen volt ő. Szótlanul hagyta, hogy elhangozzanak a férfi szavai és ha nem is volt szándékában, akkor is a mélyre engedte magában azt a kérdést, ami tükrözte azt, amiben hitt. Vagy amit próbált mindenáron létrehozni. Nem utasította el a gonoszt, már ha létezett valaha is végtelen és lelketlen, sanyargató rossz. Az angyal szerette volna megérteni, megismerni mindazt anélkül, hogy ő is áldozattá váljon.
- Csak szeretnék belelátni.. megtudni, hogy minket nem csak egy valami táplál - értette ezt mindenkire, nem pedig csak kettejükre. - Miattad szeretném. Én csak... - ő mi? Ő csak egy volt ezernyi fajtársa mellett. Nem volt különb, nem tudott többet, nem volt mindenható és örök, nem volt... ő igazán senki sem, csak egy sokadrangú angyal, akinek létezéséről talán csak Micah tudott és Lailah. Mert igazán ő sosem számított senkinek sem. Lágyan megrázta a fejét, jelezve, hogy nem szeretné folytatni ezen gondolatmenetet, mert nem jutottak volna sehova sem ezt illetően, arra pedig egyiküknek sem volt szüksége, hogy megint könnyek áztassák puha bőrét és száradjanak rá a föld barna porára. A félelem elnehezítette a mellkasát, fájdalmat karcolt a bőrére és ott sejlett minden gondolatában, de talán ez a félelem még nem volt olyan erős és émelyítően édes, mint amit Micah mellett érzett hosszú percekkel ezelőtt, mégis megbénították őt. Az, ahogy viseltettek irányában olyan szavakkal vértezték fel őt, amellyel nem szokott élni.
A vád hangjai sosem hagytak bizonyosságot benne, sosem vértezték fel elemi erővel, sokkal inkább egy pajzs volt, amelybe kapaszkodhatott. A hirtelen feléledő magabiztossága akkor hullt porba, amikor az ismeretlen férfi újra magához vette a szót. Elcsendesedve rázta meg a fejét és próbálta kizárni magából mindazt, amit hallott. Mert valóban igazságtalan volt, valóban érintette a férfit, miközben ő maga nem vágyott és vágyhatott rá. Kettejük közül nem Sara volt az, aki a másik életére törve próbálta a kirekesztett másvilágra küldeni őt. Nem ő volt az, akinek az ujjai a férfi nyakára fonódtak és mégis ott volt, hogy segítsen. A bűntudat vezérelte a tettét, ám ahogy azok az őt sértő és bántó ujjak fordultak a karján, olyan gyengédséggel teltek meg, aminek nem hihetett az angyal. Űzött pillantással nézett fel a méregzöld szemekbe az ő búzavirág kékjeivel és muszáj volt kirekeszteni magából ezt a fajta kedvességet. Mert nem ő, hanem a férfi volt az, aki két arcát mutatta. Azt, akit érdekelt a világ és azt, aki elvette a világot. Saraquiel lassan húzódott hátrébb, hagyva, hogy az érintés lehulljon a bőréről, hagyva, hogy annak melege a hűvös csendet hagyja maga mögött csak. - Te is tudod, hogy ez nem igaz. Miért akarnál megfelelni nekem vagy igazodni hozzám? - muszáj volt megkérdeznie. Tudni akarta, hogy miért kísértették őt, hogy miért játszottak vele. És az, hogy megtehették... kevésnek bizonyult. Az angyal, bármennyire is szerette volna, nem volt összeszedett. Még mindig nem múltak el azon percek benne, amit Micah tett vele, és erre az elveszettségre rátett nem egy és nem is két lapáttal az előtte látszólag sérült egyén. Sara megtört, a fájdalommal átitatott sóhaja közepette egyszerűen csak... hagyta, hogy minden érzelem, minden sérülékenysége egyetlen pillanatra látszódjon rajta a férfi irányában, hogy lassan összeszedegesse a szétesőfélben lévő darabkáit, hogy újra lassan minden lélekmorzsát visszatoloncoljon magába és hogy újra az az angyal lehessen, akinek mindig is kellett volna lennie, de talán soha nem is volt az. Mennyi az igazi belőle? És mennyi volt vajon az, amivel megteremtették őt? Újra ugyanott voltak, ugyanannál a bűnös szentháromsággal és Sara nem tudta, hogy mit mondjon. Nem tudta, hogy elég erős lenne-e ahhoz, hogy megfeleljen a másik által lefektetett és vágyott igényeknek. Ahhoz viszont épp elég ereje volt, hogy az alattomos támadást kivédhesse, és mielőtt még megmenthette volna mindezek ellenére is a kígyót, a férfi nem gondolta úgy, hogy életben kellene őt tartania. Talán Saranak ez volt az utolsó csepp a pohárban, mielőtt még hagyta, hogy a gondolatai végigcsobogva egyetlen igazságot fogalmazzanak benne meg.
- Ha azt szeretnéd, hogy elfogadjam a magányod, nem maradnál egyedül. Vágynál erre? Úgy igazán, ezt szeretnéd teljes szívedből? - szavait semmilyen földi mocsok nem hatotta át, a kérdéseiben pedig az az őszinte jóság sejlett fel, ami tiszta volt, nem megtépázott és befolyásoltság nélküli. Meg kellett kérdeznie, holott valószínűleg már előre tudta a választ erre a kérdésére, ami csak még inkább elborzasztotta, de képtelen volt arra, hogy a romlottságot bekebelezve ő maga is azzá váljon, amit a férfi hirdetett már sokadjára. Ezekkel a szavakkal búcsúzott a férfitől igazán, hagyva, hogy a gerince mentén a lúdbőr csipkézze bőrét. Hagyva, hogy a víz és a föld mocskot hagyva maga után tapadjon meg a bőrén. Hagyva, hogy az elülő szellő nehezedjen el tincseiben és hagyva azt, hogy a kihasználtság, az egyedüllét őt is körbefonja abban az erdőben, azok között a fák között, ahova talán soha nem kellett volna betennie a lábát. És talán a legmagányosabb érzés az volt, ami újra és újra feléledt benne, hogy szüksége volt Micahra. Arra, aki igazán nem engedte őt, hogy teljesen önmaga lehessen, és mégis biztonságot nyújtott.
Sara a minden egyes lépésével egyre kétségbeesettebben próbált szabadulni ebből a fertőből, az ujjai már a felsőjének anyagát gyűrték, hogy levetkőzhesse azt, amikor megborzongott attól, ahogy a rúna-véste férfi hangja végigcirógatta és karcolta a bőrét, felperzselte a tudatát, amire lehunyta a szemét és hagyta, hogy körbeöleljék a szavak őt. Hagyta, hogy olyan mélységekbe eljusson a szavakkal együtt, ahol talán még sosem járt. Ezt kihasználva torpant meg és nézett körbe a sötétlő erdő fa törzsein, a bokrok sarjadzó rügyein, az elhullajtott előző évi már felpuhuló faleveleken... hogy aztán megrezzenjen akkor, ahogy a talaj nem az ő talpainak engedelmeskedve feszült neki. Az abból felnyúló kezek, azt azt követő törzs látványára menekülni vágyott volna, de a béklyója erősebb volt nála, ahogy pedig belemartak a bőrébe, a fájdalom eltorzított kiáltásba fulladó hiábavaló szabadulást eredményezett. A szorításra a teste verdeső madárkára emlékeztetett volna csupán, a pánik ezernyi tűvel indított háborút a tudata ellen, és bármennyire is igyekezett szabadulni, az őt ölelve taszító karok nem eresztették őt.. hiába is próbálkozott volna bármivel.


A feje elnehezülve bicsaklott rá a mellkasára, a lélegzetvételei pedig óvatos ritmusban követték azt az alig halkan koppanó hangot, amely olyan ütemes volt, mint amikor a harkályok eszeveszett tempóban fötörték az odvas fák kérgét. A lüktetés az egész lényén végigrezonált, s ahogy az ujjai belemartak a teste mellett a padlóba, a körmei szúrós szagú porhanyós földet és üvegszilánkokat értek, amik hegyes tüskéi kérlelhetetlenül a bőrébe mélyedtek. A testét mardosó fájdalom igazán a combja körüli sebszélek körül égették, ám ahogy egyetlen pillanatra megmozdult, a torkán végigkapart az a dohos elhagyatottság, ami ezen a visszhangot verő épületen újra és újra végigrobajlott. Nyelnie kellett, ezért csak aprót mozdult a padlón, a mellkasába belefúródó fájdalomra azonban megrezzenve hagyta abba a mozdulatot és hagyta, hogy a szilánk végigcsorogjon a bordái közt, és mielőtt még nyilvánvaló ébrenlétét elodázhatta volna, száraz köhögés törte meg a csendjét, amire a távoli hangok elhaltak, Sara pedig megmerevedett abban a pozícióban, amiben égette minden légvétel, és elporlasztotta minden mozdulat, de a pillantása végigcsúszott a dohos-penészes padlón, a sötétségbe burkolt, mégis, a túloldalról ropogó lángok a támfalnak verődtek. A valaha volt csodálatos ház most szellemjárta halottszagot árasztott magából, Sara pedig a lemálló, egykor vidám színeiben, ma már csak koszos szürkében felsejlő tapéta nyomait látta. Az ablakkeretek sarkaiban megülő üvegen megcsillanó sápadt holdfény nem vetett prizmát a padlóra, és azt sem tudta volna megállapítani, hogy azok a dagadozó árnyékok a halál leheletének lenyomatai voltak-e, vagy csupán a természet teret hódító növényeinek éledő ereje. Az ajtóban megjelenő alak látványára összerezzent, hirtelen mozdulattal tolta magát ülő helyzetbe és próbált a sarokba húzódni, maga előtt, mellkasáig húzott lábakkal. Megvetette a talpait a rozoga padlón, ujjai pedig a burkolaton kapartak végig maga mellett óvatosan, hagyva, hogy a felismerés lassan jusson el a tudatáig.. fogalma sem volt, hol van. A közeledő léptek a füleiben visszhangot vertek, a test könnyed siklása ragadozóéra hasonlított, Sara pedig csak egyetlen dolgot szeretett volna tudni.
- Nem fogsz elereszteni... - a hangja még neki is idegenül csengett, félelemtől átitatottan, erőtlen beismeréssel. Karcosan, mélyebben, port nyelve tört elő az ajkain. Mielőtt még hozzáértek volna tolta egyenesbe magát, megtámasztva az immár sok sebből vérző testét, hogy az apróbb karcolások vérpettyesen forrjanak össze. - Így... nem foglak megérteni - kiszáradó ajkakkal, nedvetlen port nyelt le, és ha hozzáértek, a teste ellenállón, erőtlenül remegett és rezzent meg. - Eressz el.. csak engedj el... kérlek - könnyek nélküli reszketeg sírás telepedett meg a szemeiben, és már hazudni sem akart, hogy az a korábbi Micahtól való rettegése ezen a ponton másvalakire irányult, akinek az erejével és képességeivel nem volt tisztában, akit nem ismert.

@Athlan ††† words: 2038
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 17, 2020 12:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Saraquiel & Athlan

"A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.."
Sajnálatot s felém sugallt szomorúságot éreznék ki tán, melyet hangjának meleg szellőjével sodor felém? Elgondolkodtató, s régen éreztem már ilyet bárkitől. Nem hagyok általában túl sok időt arra, hogy lehulljon a másik félben egy lepel, mely reményeket adhat arra, hogy egy átlagos ember vagyok, egy olyan halandó, kit csupán nyomaszt a világ. Hamar kimutatom fogam fehérjét, ha épp nem a távolból szemlélek másokat. A mostani helyzet annyiban más, hogy lelkem túl sok darabkája tört meg az utóbbi időben, s épp azon vagyok, hogy azokat visszaragasszam. Túl sok olyan ember, démon és angyal volt körülöttem, akiknek nem kellett volna még a közelembe sem kerülnie. Nem vagyok központi alak. A Pokolban is saját magányom volt társaságom, itt azonban nem vagyok képes arra, hogy teljesen elrejtőzzek. Hiszen nem olyan rég szöktem meg a vadász bázisról, ahol fogva tartottak, melynek pontos idejét már nem tudom, mert összefolynak a napok. Túl sok minden, túl sok mindenki, s túl rövid a karom ahhoz, hogy mindent befolyásolhassak.
- Fájdalom, sötétség és magány. - meleg szellője mellkasomba szökik, s élvezettel szívom be magamba hangját, melyet a saját képemre formálok. - Ez vagyok én. - s eme szavak egy külső szemlélőnek, ki meg főleg a szebbik oldal felé húz, minden bizonnyal negatívak lehetnek. Ám nem nekem. A fájdalom bizserget, a sötétség menedéket nyújt, a magány pedig védelmet. Ezek nélkül nem lennék már teljes.
- Nem vágyhatok olyan érzésre, amit még nem tapasztaltam meg. Valamilyen érzés hiánya akkor léphet fel, ha előtte már megéltük. Ám így nem. A kedvességre nincs igényem, hiszen nem másoktól függök, így nem melengetnek meg a szép szavak, a dicséretek, vagy bármi más. Az otthon pedig létezik, csak nem itt, s nem most. - nem láthat rajta szomorúságot, s elvágyódást is talán az utolsó mondatomnál, mikor halványan felidéződik bennem a pokolbéli otthonom. Hatással van rám a távolság, s minden eltelt nappal egyre rosszabb lesz ezen a síkon létezni.
- Mit jelent számodra a szeretet? - nem emlékszek, hogy valaha konkrétan feltettem volna e kérdést egy halandónak. Leginkább mások tettének látványából kaptam meg némi választ, ám ez vajmi kevés ahhoz, hogy teljesen megérthessem. S hogy miért kíváncsi ilyenre egy démon? Ördögi paradoxon, minél többet tudok, annál inkább jövök rá, hogy milyen keveset. Tapasztalat, tanulmány, kíváncsiság; ha olyan időszakomat élem, mikor elmém kitágulni akar, akkor engedek kíváncsiságomnak, s feljövök a felszínre. Ám ez a hétszáz évemhez viszonyítva csekély időt ölelt át.
- Képes vagyok arra, hogy önfeledten nevessek. - feltételezése már nem is lep meg, hiszen hangot adott neki, hogy létem rezdüléseit negatívan látja. - Még mindig nem teljesen értem, hogy miből gondolod, hogy ez mind számomra rossz lenne. Hihetetlen, hogy van világ a másik oldalon is, ahol lehet teljes életet élni? - méregben ázott szemeim egy pillanatra a föld felé sandítanak, utalva, de nem konkretizálva az alvilágra, ahonnan származom. Számomra is érthetetlen az angyalok világa, jellemük, érzéseik és indíttatásuk, s az éveim alatt egy kezemen meg tudnám számolni, hány tollassal sodort össze a sors. Túlságosan a két véglet vagyunk, s ritka, mikor a határok képesek összesimulni.
- Miért szeretnél így látni? Örömet okozna tán neked, ha úgy viselkednék, ahogy azt te magad szeretnéd? - nehezen érthető számomra, hogy képes valakit boldogítani más boldogsága, hiszen az egocentrizmusom leárnyékolja ezeket az érzéseket. Démonként eleve nehéz megragadni bármi olyat, mely máshoz köthető, nekem legalábbis biztosan. A halandó létem alapot teremtett, s abban nem bízhattam másban, nem szerethettem mást, nem volt lehetőségem kedvességre. S egy ilyen átkozott földből mely kinő, az csak átkozott lehet.
Megnyugvás. Leginkább ez az, ami ezekben a pillanatokban hatalmába kerít, hiszen a szirén reakciója, s félelmének bársonyos illata egészen megmelenget, s feléleszti a szívem körüli fagyott vidéket, melyet a halandók világa dermesztett meg. Nem könnyű elcsípni azt, kibe olyan mélyre lehet nyúlni, amire nekem szükségem lehet. Nem véletlenül nem érzek semmit sokszor, mikor a szenvedésből akarok táplálkozni. Olyan hatalmas a szürke massza, hogy nehéz megtalálni azokat az egyetleneket, kik kiemelkednek a társadalomból. Talán ezt a szőke hölgyet épp jókor sodorta felém a szél...
- Szabadságnak. - ajkaim sejtelmes mosolyra rezdülnek. Szabadság az, ha azt tehetek, amit akarok. S nem, tartom magam ahhoz, hogy eddig nem akartam bántani, hanem lehetőséget adtam számára. Korlátokba burkolt lehetőséget, mely elvezetheti őt a saját szabadságához. Mindenki féli a halált. Ám ha átlépjük annak korlátját, s beleveszünk a mélybe... Létezhet ennél nagyobb levetése önnön gátainknak?
- Nem gondolod, hogy van némi ellentét a szavaid s a tetteid közt? Feljogosítod magad arra, hogy hozzám érj, miközben az én érintésem nem tetsző cselekedet számodra? Vagy tán... - csuklójának enyhítek szorításán, s ujjbegyeim meglepő finomsággal simítanak végig bőrén, alkarjának belső, lágy útján, épp úgy, ahogy azt ő tette a karomon. - Ez a válasz is rossz számodra? - s az én módszereimmel vannak a gondok? Egyáltalán várt bármi reakciót felőlem, vagy egyszerűen csak a saját kíváncsiságának akart engedni azzal, hogy hozzám ért, anélkül, hogy válaszreakciót várt volna? Érdekes, elgondolkodtató. Ahogy az is, hogy a méregtől csepegő fogak a földre hullanak céltalanul, pedig biztosra vettem, hogy bőrébe fúródnak, belé töltve bénító mérgem. Így azonban mivel az állat kudarcot vallott, bűnhődésre ítélem, fogaim általi halállal. Halkan roppan össze teste és elméje, mely mostantól engem fog szolgálni.
- És ha én ebben a pillanatban csak azt akarom, hogy te fogadj el? Így, ahogy vagyok, fájdalmasan, sötéten és magányosan? - szemeim furán villannak felé, némi hazug csillogással a mélyükön. Nem vágyom ilyenre, ám kérdései rögtön magukkal vonták ezeket, hogy kimondjam őket. Látni akarom a hatást, már ha egyáltalán érkezik ilyesmi. Ahogy távolodni kezd, s léptei alatt halkan rezdül az avar, én még mindig figyelem. Mozdulatom csak annyiban merül ki, hogy államról egy kicsiny vércsíkot mutatóujjam hegyével ajkaim felé tolok, s nyelvemmel magamhoz veszem. Nem kelek fel a földről, nem indulok utána, egyszerűen csak némi megszállott ábránddal nézem, ahogy távolodik. Szavait tovafújja a szél, nem érkezik felőlem válasz...
Hagynom kellene, hogy elvesszen a világban ő is. Hagynom kellene, hogy elmém elfelejtse őt örökre. Hagynom kellene mindent, s csak várni, hogy újra megnyíljanak a kaput, s én hazatérhessek... Ám én nem vagyok ennyire egyszerű. Ha felbukkan egy ösztön, az addig mar és tép belülről, amíg ki nem elégítem. A szirén pedig felélesztett valamit. Felhozta a régmúlt kellemes emlékeit, mikor tetteim szabad akaratból, élvezetből és táplálkozásból történtek. Már nincs ez. Most nem tudok visszahúzódni a kénköves bugyrokba, mégis... Táplálkoznom kell. S most belőle fogok.
Feltolom magam a földről, az élettelen, még enyhén rángatózó testet pedig oldalra hajítom, s egy könnyed mozdulattal letörlöm államról a száradni vágyó vért. Lépteim megindulnak. Utána.
- Menekülsz, ahelyett, hogy szembenéznél velem és a félelmeiddel, amik lehet, hogy alaptalanok. - egy szellő hátán sodrom közelebb felé szavaim, hiszen ebből a távból nem értheti, amit mondok. - Beleestél egy verembe, az én sírgödrömbe... Csak mélyülj el a sötétségben, meglásd, élvezni fogod... Vagy ha te nem is, én biztosan. - ha hátratekint, én már nem vagyok ott. Szavaim különös suttogásban telepednek meg az erdő csendjében, mintha csak képzelgés lenne az egész. Mintha... A vihar előtti nyomasztó csend lenne. Megáll, vagy tovább siet, nem számít az már. Nem mehet el tőlem, amíg az éhségemet el nem tüntetni. Éhség mire? Szenvedésre és fájdalomra? Nyomorúságra és félelemre? Vérre és húsra? Lehet. Minden lehetséges. A föld váratlanul enyhén megreng talpai alatt, s a pillanat erejével nyúlnak fel kezeim, melyek erősen fonódnak bokájára. Elementáris mágia, az én szintemen nem nehéz úgy hajlítani és uralni a földet, hogy amaz sírként nyeljen el engem. Abban a pillanatban, ahogy megfogom, kezeimet testem felső része is követi, felkapaszkodok lábain, majd egy erős mozdulattal combjának belső felébe mártom fogaim, mint egy mérges kígyó, mi hosszas tervezgetés után végre lesújthatott. Azonban nem mászok ki jobban, mint egy élőholt, ki semmi másra sem vágyik, csak a húsra. Nem... Kezeim, karjaim körbefonják combjait szorosan, arcom hasának alsó részéhez, a mélyen ülő, életet adó bölcsőjéhez feszítem, s úgy kezdem őt szép lassan húzni vissza magammal a földi sírba, a fullasztó sötétségbe, a semmibe, mely annyi halottat zárt már magába... Hogy képes lehet arra, hogy megakadályozzon bármiben? Igen. Hagyok szabadságot. Hagyom, hogy elkápráztasson elméjével, ha tud. Ha akar. Ha képes rá. Ha nem... Úgy játékunk a mélyben fog tovább folytatódni. S ez nem biztos, hogy végzetes lesz számára. Inkább... Egy kóstoló.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 28 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 24 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7