Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Agnus Dei (+18) •
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 4 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 19, 2020 1:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4





Elégedetten figyelem, ahogy szavaim célt érnek és végül a telefonod kijelzője sötétbe burkolódzik. Remek, így semmi és senki nem zavarhat meg minket, ahogy te sem tudsz később segítséget kérni. Persze később el kell vennem tőled, nem lenne jó, ha megfeledkeznék róla, mikor bezárlak a világ elől, el Isten elől, hogy csak én létezzem számodra és senki más.
Látom zavarodat, melynek én is okozója vagyok, de nem könyörülök rajtad azzal, hogy félre pillantok, hiszen muszáj minden kis részleted megjegyeznem, ráadásul foglak még ennél többet is, foglak meg pőrén ziháló mellkassal csodálni, foglak még érinteni is olyan helyeken, ahol talán még más sosem érintett. Ugye nem érintett?
Szemöldököm a magasabbra szökik, ahogy hallgatlak, kicsit fel is kuncogok megcsóválva a fejem.
- Szép dolog az állhatatosság, de nem kell túlzásba sem vinni, még én sem gyónok minden nap, néha elég az is, hogy önismeretet tartunk az Úrral együtt, s belátjuk a hibáinkat, elfogadjuk azokat és dolgozunk a megoldáson.- jegyzem meg, de téged meg foglak bánni, mert oly súlyos teher leszel lelkemen, amilyen ő is volt, de ez édes gyötrelem, minden felsejlő emléked kínzó lesz, önsanyargatás. Az én vétkem. Mert megszerezlek, megízlellek és elveszejtelek.
Nem verekedtél? Pillantásom a vörös foltra tapad, s harag gyúlik az iránt, kinek volt mersze nyomot hagyni rajtad előttem. Mert én akarlak felékszerezni, én akarom makulátlan bőrödre karcolni jeleimet, megbillogozni minden érintésemmel, mint parázson izzó fémmel. Érzem, hogy nyomod arcod, szinte nekem törleszkedsz, mint egy kóbor macska, s testem megfeszül, hogy tovább érintsem forró bőrödet. Ezzel a tűzzel leperzselénéd rólam az én bőrömet is, de megérné veled elégni, elhamvadni, elkárhozni a pokol tűzén. Hálás lehet a sorsnak, hogy ennyire elesett vagy, hogy ennyire kell némi vigasz, így sokkal egyszerűbb lesz, az a magyarázat is könnyebb, majd amit mások gondolnak az eltünésedről. De nem tűnsz el, s valószínűleg senki nem fog a pincém sötétjében keresni, ahol már a fogvartartó lánc és bilincs, amit rajta is használtam. Az izgatottság az ujjbegyeimen remeg, hát elhúzom a kezem, mint aki így is túl sokáig érintette a foltot.
– Fáj? – kérdezem álcázva az érted kapó lélegzet vételt, ami belélegezi az illatod, a lényed, hogy kamaszos illatod a tüdömre tapadjon.
- Tudod sosem az az erősebb, aki üt, hanem aki tűrni tud, s nem viszonozza. – paskolom meg hirtelen szőke hajad, szinte érzem, ahogy a hajszálak körül fonják ujjaimat, marasztalva, kérve-könyörögve még többért. Hogy állhatnám ily egyszerű csábjaidat? Mikor annyira kellesz, annyira kell szereteted és imádatot, mint az Úrnak az enyém.
Bús mosolyod fürkészem, fejtegetem, mint talányt, vaj mi az, amit megéreznek rajtad, ami engem is vonz erőszakos, vad cselekedetekre? Mit érzünk rajtad áldozati bárány szerepeden, mártír lelkeden kívül, a vágyon kívül, hogy sírni lássunk, szenvedni, feszülni? De nem leszel másé, csak ha én magam úgy akarom, tulajdon jogot jelöltem ki rád, birtoklási vágyam tárgya vagy és eszközzé formállak, mely kielégíti a bennem feszülő epekedést. Mert formálhatónak tűnsz, gyúrhatónak, alázatosnak, s amikor újjá teremtelek fel kell áldozzalak. Magamért, az én lelkiüdvömért.
Beleegyezésesre ravaszan villan a szem a sötétben. Nem is tudod, de a csapda záródik , láncok simulnak markolni való nyakadra, belemélyednek a bőrödbe sebeket harapva, melyeket én is harapnék rád. Kétségeidet el kell oszlatnom, mielőtt még meggondolod magad, hiszen könnyebb, ha az éj leple alatt senki nem lát nálam, s altatóval kevert italtól bódulsz el annyira, hogy ne hallják tiltakozásod, amikor bezárlak, elzárlak a külvilágtól.
- Miért lenne ez baj? – mímelt értetlenséggel figyellek.
– Az én házam épp úgy nyitva áll a rászorulók előtt, mint Isten háza. – igyekszem eloszlatni aggályaidat, míg elfordulok, hogy a maradék gyertyát elfújjam. A ránk boruló teljes sötétségben nem láhatod mohó mosolyomat. – Ráadásul ilyenkor már mindenki nyugovóra tért, senki nem fog tudni róla, így megszólni sem fognak. A mi titkunk lesz, ha azt akarod. – a mi kis titkunk, te az én mocskos titkom leszel. Hamarosan. Hátra megyek, táskám magamhoz véve indulok vissza hozzád, megtérek, mint a tékozló fiú. Az autómba ülve figyelmeztetlek, nehogy elfeljtsd bekötni magad, s egy ideig csendben csak vezetek, gondolataimba mélyedek, csak ujjam dobol a kormányon türelmetlenül. Kérdésed töri meg a csendet.
- Az igazat megvallva nem tudom. Isten teremtett minket minden hibánkkal, s hiszem, hogy ezeknek a hibáknak oka van, ettől leszünk egyediek és mások. Úgy hiszem, hogy megbocsátja ezeket, hiszen az ő gyermekei vagyunk. – mondom. Hiszen milyen Isten az, aki megteremti az ártatlant, s a bűnöst is. Mindkettőt ő formálta, hát szereti őket, minden vétkükkel együtt.
Megérkezve szállásomra mögötted haladok, s egyszerre nyúlunk a kilincsért, kezemre markolsz a fém helyett, de azonnal elkapod. Kinyitom az ajtót, várom, hogy belépj előttem, de elértem határaimat, amint becsukódik az ajtó jobb tenyerem a szádra tapad, míg balommal csuklóidat ragadom meg. Nem vagy elég erős, a reverenda elrejti azt, ami valóban bennem lakozik. Dulakodva tuszkollak a pince felé. Lehetett volna ez szebb, kiméletesebb, de nem tudok tovább várni. Vállammal kattintom fel a lámpát, hogy a lépcsőt megvilágítsa nekünk, de odalent minden rémisztő sötétbe burkolódzik.

reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 19, 2020 1:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Egészen elképesztő, hogy milyen hatalmas különbség van a sötétbe burkolt és a napfény áztatta templom között. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jártam itt éjjel, de akkor is éjféli misére rángattak el a szüleim, s tele volt minden gyertyákkal, égtek a lámpák, s majdnem olyan volt, mintha nappal lett volna. Ez azonban egész más. Ez a halott csend, a sötétségbe nyúló félhomály, s az a hűvös, ami idebent uralkodik, már inkább félelmetes, mint barátságos. Ezért is ijedek meg annyira, mikor a tiszteletes rám nyitja az ajtót, hiszen meg voltam róla győződve, hogy csupán az én halk lépteimtől visszhangozhat a templom. Ehelyett hangos csörömpöléssel ejtem le azt a hülye telefont, amiért hamarosan megkapom a magamét.
- Persze, bocsánat! - elkezdem nyomkodni a mobil oldalát, s zavaromban alig bírom eltalálni a kikapcsoló gombot. Nagy nehezen sikerül, bár már most elfelejtettem a pinkódját, hiszen a régóta kuporgatott pénzemből végre sikerült vennem egy új telefont, ugyanis a régit apám a vécébe dobta. Valahol felírtam otthon a kódját, de azt még nem sikerült megjegyeznem. Sebaj, teljesen igaza van az atyának, ide nem való a telefon, s így legalább... Anyámék sem érhetnek el, ha tovább maradok a kelleténél, s ha egyáltalán észreveszik, hogy nem megyek haza túl korán. Miért ne hazudhatnám, hogy sokáig eltartott a bűneim bevallása?
Nehezen ejtem ki a szavakat, hiszen így kettesben a tiszteletessel megzavar az a kettős érzés, ami bennem kering. Érzem magamon a fürkésző tekintetét, s mikor épp hogy ráemelem a sajátom, akkor is látom, ahogy engem néz. Az ilyentől mindig zavarba jövök, s nem is tudom, hogy mit csináljak pótcselekvésképp, hogy lecsituljon az elmém, s ne remegjek tovább úgy, mint a nyárfalevél. Ugyanakkor ott van az a különös, mélyben gyökerező nyugalom, melyet maga a jelleme, az egész megjelenése és kisugárzása ébreszt bennem. Igen, talán tényleg itt kell lennem most mellette. Itt, a biztonságos falak közt, egy olyan emberrel, aki előítéletek nélkül talán megértheti azt a temérdek dolgot, mely marja a lelkem.
- A szüleim ezt nagyon komolyan gondolták. Szerintük minden nap szükségem lenne a gyónásra. - alsó ajkam finoman beharapva toldok arcomra egy kicsiny mosolyt, mellyel igyekszek a tiszteletest jutalmazni. Mintha csak tudnák, mi jár a fejemben... Vagy sejtik, mert nem vagyok olyan férfias, mint a többi velem egykorú? Mert nem szeretem a férfias dolgokat, mint például ruhák, kemény zenék, hobbik? Pedig amúgy teljesen igazuk van... Amennyit ábrándozok férfiakról, biztos, hogy a pokolra fogok jutni, hiszen ez nem természetes, ez nem normális, s az ő szavukkal élve, selejtes vagyok. Képzelegtem már a sarki árus férfiről, az egyik tanáromról, s igen, az új tiszteletes is megvetette már a lábát a fejemben. Ha tudná... Ha tudná ez a tiszta, tökéletes ember, hogy egy ilyen semmi kis féreg megmerte jeleníteni a fantáziájában! Hiába, nem tudok megálljt parancsolni a gondolataimnak, hiszen teljesen szétfeszítenek már belülről. Talán tényleg segítene, ha végre valaki meghallgatna...
- Nem verekedtem, atyám. Csak egyszerűen... - észre sem veszem, ahogy kicsit közelebb tolom az arcom a kezéhez, hiszen jól esik az érintése, apró melegséget ébreszt a bőröm alatt, hogy valaki nem azzal a céllal ér az arcomhoz, hogy bántsa, hanem hogy enyhítést hozzon a számomra.
- ...megütöttek. - mikor elhúzza a kezét, nyomába a tenyerem simítom a még mindig fájó arcomra. A legurult könnycsepp lassan szárad és bágyadtan csillog a bőrömön, de az érintésétől még inkább zavarba jövök.
- Uram, én nem vagyok erőszakos. Egyszerűen csak a külsőm és a jellemem felidegesít másokat. - bús mosolyra húzom ajkaim, s újra csak a tiszteletes felé emelem a tekintetem, mikor halványan csökken köztünk a távolság. Elfutnék, de maradnék, lassan kezd megőrjíteni ez a kettős érzés, mely tudom, hogy nem fog elmúlni, s csak rosszabb lesz, ha most feladom.
- Rendben. Menjünk... - ejtem ki halkan és félénken a szavaim. - A szállására? - hőkölök fel egy pillanatra, még meginduló lépteim is megakadnak egy röpke másodpercre. - Az... Szabad? Mármint... Úgy értem... - megint kénytelen vagyok zavaromban nyelni egy nagyot, s köhinteni utána. - Nem fog senki szólni, hogy elkísérem a szállására ilyenkor? Nem szívesen okoznék bajt Önnek, atyám. - mégis automatikusan lépek arra, amerre ő, követem bármerre, amerre csak megy, mintha vinné magával a reménysugarat, melyet ő keltett életre. Legszívesebben belekapaszkodnék a reverendájába, s csak zokognék, s hajnalig panaszolnám neki mindazt, ami a szívemet nyomja.
- Atyám, lehet önhöz egy kérdésem? - félve emelem fel rá a tekintetem. - Isten mindent megbocsájt? Azt is, amiről én magam nem tehetek, mégis itt van bennem, és nem tudom felvenni vele a harcot? - szép lassan ejtem meg az első lépést a vallás felé, hiszen alig bírom már várni, hogy elérjük a szállását. Akkor talán szembe kellene vele ülnöm, s hagynom, hogy figyeljen azokkal az átható és szigorú szemeivel, melyektől minden pillanatban képes lennék elpirulni. S természetesen magam alatt vágom a fát... Ugyanis mikor az ajtóhoz érünk, s nyúlna a kilincshez, hogy letolja, én magam is abban a percben akarom megszorítani, hiszen illedelmes akarok lenni, hogy előreengedhessem. A mozdulat úgy ér véget, hogy véletlenül az ő kezét szorítom meg, s persze azonnal visszahúzom a sajátom egy halk nyikkanás után.
- Bocsásson meg! Szörnyen béna vagyok... - sütöm le a szemeim egyből. Nehogy véletlenül zökkenőmentesen menjen a dolog.
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 4 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 19, 2020 1:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4




Mennyire vártam, a lehetőséget, az esélyt a pillanatot. Ijedelmedet figyelem, ahogy összerezzensz  s most még törékenyebbnek tűnsz, igazi kis madárnak, akit tenyerem közé fognék. Az izgatottság, a tervezés azonban egy pillanatra teljesen megszűnik, ahogy meghallom a koppanást. A félhomályban rejtve egy sötétebb árny szalad át orcámon, melyet az elégedetlenség dühe húzott. Mobil.... miért van most nálad? Lehunyom a szemem, ajkaim viszonozzák a mosolyod. El kell érnem, hogy kikapcsold, el kell érnem, mert ez a kis ketyere mindent dédelgetett álmom elveheti, amilyen fürge ujjakkal vagy képes tárcsázni, mint a legtöbb fiatal még a végén képes leszel egy gyors hívásra. Nem lenne jó dolog, ha ezzel siettetnél, mielőtt irántad lobbanó imádatom ki nem élhetem.
– Megkérnélek, hogy itt az Úr házában kapcsold ki a telefont, hiszen Isten aligha fog sms-ben válaszolni. – a kérés szelíd, a pillantásom viszont elvárja, hogy helyesen cselekedj, mit várja szinte követelem, hiszen megváltásunk múlhat rajta. Végre itt vagy, végre csak te vagy itt, az Úr is nagylelkűen félre fordul, mint mikor vele voltam, mint mikor őt kellett elrabolnom  és pincébe zárnom. – Zavarni? Ugyan ez az Úr háza, bárki menedékre lel itt. Nem kell elnézést kérned, amiért éppen most hoztak ide a lábaid. – azok a hosszú lábak, feszesen izmosak, hogy közéjük kellene férkőzni, hogy átfonj velük, magadhoz szoríts, láncolj, ameddig hagyhatom... aztán már senkit nem szorítasz velük satuként, ahogy ő sem.
Az arcodat fürkészem, zavarod bájos, annyira gyermekien ártatlan még a lelked, de a tested! Pillantásom a csókolni való ajkaidon fut, a fehér arcon, s szemem villan a felismeréssel, hogy a pír mellett az a sötétebb folt ütés nyoma. Kitethette? Hogy merészelte?? Csak én hagyhatok fehér bőrödön nyomokat, kékeseket, lilákat, vörös csóknyomokat, az én jeleim kellene hordanod titkon, mint rád bélyegzett tulajdon jogomat! A reverenda takarásában ökölbe feszülnek ujjaim, hogy aprót roppannak, de az elserccenő gyertyáktól, melyek füst kígyót húznak az ég felé, alig hallani. Csak lélegzetvételeid vannak, melyek szaporán szedik a levegőt, s közelebb lépve én is belélegzem vonzó illatod. Mozgó ádámcsutkád a nyakadra vonja figyelmem, ahogy fel-lemozdul mert a kín, s a szavak a torkodon akadnak. Én is akadnék a reményeim szerint avatatlan torkodon, bepróbálgatnám ujjaimat, míg tested küzdene az ismeretlen, idegen behatás ellen, hogy még jobban rám feszülj. Ha tudnád mit teszel velem! Türelmesen várom a magyarázatot, megértően sóhajtok.
- Atyánkat és Anyánkat tisztelnünk kell és igazán szép, hogy ilyen későn is felkerestél a kedvükért, de még a szüleink is hibázhatnak egy meggondolatlan kéréssel, melyet talán nem is gondolnak komolyan. – próbálok számukra mentséget találni, hiszen nekik köszönhetem, hogy most itt vagy a felelőtlenségüknek. Mert vissza már nem fogsz térni abba a házba. - Mint láthatod nem tartasz fel, a mindig van időm arra, hogy meghallgassalak. – de vajon mi az, amiért ide küldtek? Aggodalom facsarja a szívem, nem miattad aggódok, vagy érted, hanem a makulátlanságod álcáját féltem előttem. Nagyon csalódott és dühös lennék, ha már most kiderülne, hogy amit rólad kívánok lenyalni, az ártatlanságod nem is létezik. Elkapod rólam a pillantásod, pedig másra sem vágyom, mint, hogy azok az igéző kék szemek engem nézzenek, könyörögjenek nekem, magasztaljanak, hogy valóban úgy érezzem a teremtőd, hamis istened vagyok, ha már te az én szentségtelen totemoszlopommá váltál. Ujjaid nyúzzák bőrödet, de nem szólok miatta, még nincs hozzá jogom még, hogy megtiltsam az efféle önsanyargatást. Foglak en sanyargatni éppen eleget.
- A legtöbb bűnről nehéz beszélni. – nyugtatlak, de szemem mohón figyeli a könnycseppet. Lenyalnám az arcodról, megízlelném keserű kétségbeesésed. Vajon, milyen bűn lehet?
- Verekedtél? – kezem önmagától mozdul, hogy az arcodon éktelenkedő vörös foltot ujjbegyem megérintse, cirógassa, s mint, aki észre sem veszi mit tett, húzom el a kezem. Pedig érintenélek, mert mágnes vagy nekem.
- Nehéz a te korodban, a legtöbb fiú láadása párosul az erőszakkal, de az nem megoldás. – jegyzem meg. Remegő lélegzeted, sóhajod mozdít közelebb, de egy láthatatlan határvonalat nem lépek át, még nem.
- Rengeteg időm van, ha valóban erre van szükséged, de ne legyen gyónás, csupán beszélgessünk, a sekrestyében talán akad tea. – de nem mozdulok, hiszen meggondolod magad. Most? Most! Még nem... Előbb maradjunk a meggyőzésnél, ha nem sikerül, majd akkor!
- Ahogy gondolod, de tudod a bűn elemészti a lelked, ha nem akarsz itt beszélni mert félsz az Úr megítélésétől, akkor átmehetünk a kijelölt szállásomra beszélgetni. Hideg van már kint és nem hagyhatom, hogy egyedül menj haza, ha mégis mennél, inkább haza viszlek, csak hátul maradt a táskám a kulcsaimmal és még be kell zárnom. – lépek kicsit távolabb, de csak annyira, ha mégis inkább neki iramodnál, elfutva, még elkaphassalak.

reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 19, 2020 12:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Lépteim finoman süppednek bele a lépcsőn levő kopott szőnyegpadló ölelésébe, mely lehetővé teszi, hogy még a csendnél is csendesebb legyek. Ám mintha egy nyomkövető lobogna a nyakamban, apám azonnal harsogni kezdi a nevem, amint ráfekszik a tornacipőm az első lépcsőfokra. Ajkaimat beharapva lépek a nappaliba leszegett fejjel, mintha valami súlyos bűnt követtem volna el, holott csak elhúzódott az iskolában az a rohadt szakkör a tanárnak köszönhetően.
- Igen, apám... - a sörösüveg nagyot csattan az asztalon, s amilyen gyorsan kel fel a székéből, olyan hevességgel kever le egy akkora taslit, hogy kis híján a szekrény adja a következőt. Egyből fájón kapok a rögtön pirosodó arcom felé, s mikor újra emelné a kezét a magasba, anyám kiált rá a konyhából.
- Hagyd már azt a gyereket! - nem mintha túlságosan érdekelné, hogy létezem egyáltalán, csupán félti a most mosott szőnyeget, melyből "alig tudta kimosni a hülye vérem", az ő szavaival élve.
- Azzal az Oscar kölyökkel voltál, mi?!- a nyála az arcomon csattan, ahogy fröcsögve kérdezi.
- Mondtam már, hogy nem csináltunk semmit! Most is csak a suliban voltam! - nehezen fogom vissza a könnyeim, hiszen az aljassága annyira mocskosul fáj, hogy néha úgy érzem, hogy beleroppanok az érzésbe. Kegyetlenül facsarja a lelkem, újra és újra egyre mélyebbre tiporva az egész lényem. Hiszen mit tudnék tenni ellene? Nem vagyok erős, hogy védekezzek, s nincs bennem annyi bátorság sem, hogy kiálljak önmagamért. Pedig... Tényleg nem csináltam semmit Oscarral. Egyszerűen csak barátok vagyunk. Nincs itt érzelem, nincs titkolt vágy, ő a barátom, akivel olykor elmegyek biciklizni egyet, megvitatjuk a leckét, elszidunk mindenkit, s egyszerűen csak könnyebb vele átvészelni a borzalmas napjaimat.
- Takarodj a szobádba. Nem, nem is a szobádba... Fogod magad szépen, fiacskám, elhúzol a templomba, s meggyónod a bűneidet annak az új tiszteletesnek. - utasít apám szigorúan, ellentmondást nem tűrően.
- De nekem nincs is mit... - be sem tudom fejezni a mondandómat, az ujjai olyan erősen csavarják meg a fülem, hogy ekkor már tényleg kibuggyan egy kövér könnycsepp bal szemem sarkából.
- Előbb hadd egyen ez a gyerek, úgy néz ki, mint akit nem etetnek rendesen! Há' mit fognak rólam mondani a templomban? - odalép kettőnk közé anyám, s egy nagy tál gusztustalan főzeléket a kezembe nyom, majd gyorsan odébb tessékel. Halkan szipogva eredek meg a szobámba, kettesével róva felfelé a lépcsőfokokat, melyek halkan nyikorognak minden egyes súlyos léptemnél. Nincs étvágyam. Megint. Tudom jól, hogy vékony vagyok, de egyszerűen képtelen vagyok enni, képtelen vagyok befogadni bármilyen szilárdat... Mérgesen lököm hát le az asztalra az ételt, aminek egy kis része az íróasztalon landol, majd leülök a székembe a számítógép elé, bekapcsolom azt, s annak reményében, hogy kicsit le tudom nyugtatni remegő végtagjaim, rámegyek egy olyan oldalra, amitől anyám szerint a pokolra fogok jutni, és ha meglátja, hogy én ilyen mocskokat nézegetek, akkor kiköti a szobámból az internetet. De egyszerűen... Muszáj. A fejemben kavargó ezernyi gondolat és érzés nem hagy nyugodni, egy pillanatra sem képesek csillapodni, mintha minden porcikám mozdulni és cselekedni akarna, de be vagyok zárva ebbe a nyomorult testbe, s csak úgy hozhatok magamnak egy kis megnyugvást, ha a fantáziámat életre keltem. Ahogy pedig az a két férfi csattan össze újra és újra, minden egyes perccel mégis azt érzem, hogy igen, bűnös vagyok... S mielőtt még a merevedő szerszámomban beteljesedne a gyönyör, a feltörő bűntudat mindent elront. Hiába próbálkozok újra és újra, amaz visszaáll alapállapotba, s ennyit arról, hogy legalább az elmém lecsitítom.
Kiábrándultan és kedvtelenül nézem végig a rövid videót, mire apám kemény hangja újra utasít lentről, hogy takarodjak el a templomba. Ilyenkor? Este? A tiszteletes szerintem már rég hazamehetett, de legalább lesz indokom arra, hogy kicsit elszakadjak itthonról. Gyors kikapcsolom a gépet, magamra kapom hát a szürke dzsekit, áthúzom a piros nadrágomat egy szakadt fehérre - ami apám szerint túlságosan rám simul és szörnyen buzis -, majd kiviharzok a házból köszönés nélkül, s gyors léptekkel indulok meg a másfél kilométerre levő templom felé. Kellemesen kapdossa a szél az így is kócos, szőke fürtöket, s a hideg még inkább csak pirosodó pozsgákat csal az arcomra a vöröslő folt mellé. Minél közelebb érek, annál izgatottabb leszek... El kellene talán mondanom a tiszteletesnek, hogy meleg vagyok? Senki sem tudja. Oscar sem, pedig ő a legjobb barátom, és tudom, hogy megértené... De nem merem elmondani. Félek a következményektől, félek, hogy mi lesz, ha kitudódik... Mit gondolna rólam a tiszteletes? Biztosan elítélne... Hiszen ő olyan... Erősnek tűnik. Egy igazi tartóoszlop, ki megrendíthetetlen, kemény és... Egy igazi férfi. Márpedig egy igazi férfi biztosan elítélni az olyan kis görcs melegeket, mint én vagyok. Mégis érzem, hogy ez a súly, ami nyom belülről, lassan fel fog emészteni.
Félve nyomom le a templom ajtajának hűvös kilincsét, halkan lépek be, majd csukom be magam mögött az ajtót. Félhomály uralkodik odabent, s titkon reménykedek benne, hogy az atya már nincs itt. Testem enyhén megremeg, ahogy belépek a gyóntatófülkébe, s letelepedek a padra. Kezeimet ölembe fektetem, s ujjaimat úgy tördelem, hogy még a bőrt is felsértem a körömágyamnál. Csend van. Minden néma. Sehol egy lélegzetvétel, sehol egy mocorgás. Nincs már itt... Megnyugvó sóhajom halkan száll a templom csendjébe, ám mikor az ajtó nyitódik, annyira megijedek, hogy ugrok egy aprót, mire a telefonom kicsúszik a zsebemből, s kellemetlen visszhanggal koppan a padlón. Zavartan hajolok le utána, s félénk mosollyal lépek ki a tiszteleteshez.
- Bocsánat a zavarásért, én csak... Én csak... - nyelek egyet zavartan, s alig bírom levenni a tekintetem a tornacipőm fűzőjéről, mely hetykén lóg le a kőpadlóra. - Tudja, a szüleim küldtek el Önhöz, atyám. Szeretnék maradni, de ha feltartom, akkor visszajövök holnap... - ekkor pillantok fel rá, arra a kemény arcra, azokra a határozott vonásokra, melyek egészen különlegesen festenek ebben az enyhe, félelmet árasztó sötétségben. Persze, a tekintetem nem időz el rajta sokáig, zavartan kapom el oldalra, miközben a hátam mögött morzsolódó ujjaimból lassan már nem marad semmi.
- Van egy bűnöm, atyám. S félek róla beszélni... - megint kénytelen vagyok nyelni egyet, de már csak a tény, hogy ebbe belekezdek, teljesen kikészít. Annyira, hogy egy félénk könnycsepp utat talál magának, s a vöröslő ütésnyom mellett omlik le az amúgy sápadtas arcomról. Tengerkék szemeim úgy csillognak, mint a bús csillagok az égbolton, mikor újra a tiszteletes felé pillantok.
- Kérem, atyám... Tudna rám egy kis időt szakítani? Ígérem, nem fogom sokáig zavarni. - sóhajtom felé remegve, eddigre a kezeim már teljesen kihűltek a hátam mögött, a lábaim pedig mintha lassan meg akarnák adni magukat. Még most sem vagyok benne biztos, hogy el kell mondanom a féltve őrizgetett titkomat...
- Vagy talán... Azt hiszem, lehet inkább haza kellene mennem... - olyan hirtelenséggel gondolom meg magam, hogy gyorsan még lépek is egyet a mögöttünk levő padsor felé, mintha azonnal el akarnék rohanni. Ez az ember, ez a férfi, maga a tökéletesség, külsőre és belsőre egyaránt... Nem tudhatja meg, hogy meleg vagyok. Soha, senki sem tudhatja meg...
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 4 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 19, 2020 12:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4



Megkísertettél. Abban a pillanatban, amikor megláttam nyúlánk, vézna alakod. Lányarcod pír borította, amikor bemutatkoztam, mint az új tiszteletes. Abban a korban vagy, amikor már lefoszlott rólad a gyermeki kövérkés báj, de a lassú férfivá érés még nem hagyott rajtad elég nyomot. Bőröd makulátlan tisztáságán ragyogott a megismerkedésünk öröme. Hirtelen szőke hajad fürtjei glóriaként tündöklött, puhasága szinte követelte az erős kezek markolását. Ismeretlenül voltál ismerős  mert vonásaid rá emlékeztettek. Rá, aki éppen ily ártatlannak tetszett, pont ilyen makulátlannak, de maga volt a bűn, a csábítás gaz démona. Szelíd természeted mögé ugyan elrejtheted, hiszen ő is ezt tette. S , hogy sírt, mikor először érintettem, hogy könyörgött, hogy eresszem. Gyönyörű volt akkor, az én vétkem, a bűnbeesésem, mely oly édes volt kíntól gyötört arca ellenére, hogy újra és újra érezni akartam szentségtelen ízét. A szűk, hívogató, feszes testét, amin már sosem fog megöregedni, mindig úgy él emlékeimben, amilyen volt.
Megbűvöltél. Ahogy nyelved hegye az oltári szentséget érintette, s a Krisztus testét jelképező ostya egyszerűen elolvadt a buja, nedves simítástól. Elolvadtam én is vele, keresztre feszítetted testem s minden misén, úrimádáson csak ezt a pillanatot vártam, hogy újra és újra láthassam a csodát. Könnyű volt éjjel a paplakban rólad fantáziálni, zihálva képzelni, hogy az nyelved nem a Fiú testét, hanem az enyémet veszi magához, éppen akkora imádással és áhítattal.  Vajon te is elolvadnál az én forró nyelvem alatt? Báránybőrbe bújt kísértő, annyira kellesz, annyira vágyom veled vétkezni, de az Úr megbocsátja, hisz megtette már máskor is. Ahogy azt is, hogy az ő sorsára juttatlak majd, mert mohó nyálam, ízlelgető nyelvem ledörzsöli rólad az ártatlanságot, s akkor te sem leszel jobb, te sem érdemelsz majd jobb sorsot, ám elrejtelek a világ elől, élettelen tested elhantolva örökre az enyém maradsz.
Fohászkodtam, vártam a kínálkozó alkalmat, tervezgettem szövevényes tervet, hogy Júdásként eláruljalak, s nem kell érted a harminc ezüst sem, csak te magad. Megígéztél, pokolra kell jutnod miatta, de előbb hadd járjam meg veled a tulajdon mennyemet, hadd elégítsem ki az irántad érzett vágyat, oltsd el a tüzet, mely miattad éget, perzsel el. Vezekelned kell te szép bűnös, meggyónnod, s bánnod buja becstelenséged. Ahogy ő is megbánta, s most már könnyű néki a föld, mely dédelgetve szereti bűnössége ellenére, gyarlóságát maga alátemetve. Mert olyan vagyok mint Isten, megbocsátó.
Az Úr is azt akarja, hogy megváltsalak téged, hisz egyedül űzött ide  tulajdon házába. Hozzá jöttél, vele beszélni eme késői órán, mikor már mindenki más nyugovóra hajtotta a fejét, s a gyertyák is szinte teljesen csonkig égtek. Tökéletes időzítés. Riadtan rezzentél össze, mikor kinyitottam a gyóntató ajtaját. Nem számítottál rám? Pedig a templom még nyitva volt, most indulok arra, mint, aki zárni készült.
– Késő van már, haza kell, hogy küldjelek, ám úgy tűnik valami nyomja a lelked, s senki sem adhat az Úrnál és szolgájánál jobb tanácsot. Gyónásra már nincs időnk, de egy beszélgetésre van, ha úgy érzed az segít. – alig látni a félhomályban a vágyakozó pillantást, mely minden porcikádon mohón csúszik végig, melyet nem rejt el előlem ruházatot. Magamnak akarlak. Magaméva tenni, birtokolni uralni az oltáron, megmártózni a művi ártatlanságodban, szeretnélek, bálványként imádnálak aztán...aztán megölnélek. Meg kell érintselek, mert vonzod a kezeim, de csak a válladon simítok atyai szelídséggel, kissé megszorítva.
– Talán mégis jobb, ha hazamész és reggel beszéljük meg, a szüleid aggódni fognak. – el ne menj! Eresztelek, de indulásom csupán mímelt, hiszen, ha nem maradsz, akkor a kapuhoz kísérve még mindig leüthetlek a gyertyatartóval. Mert nem bírok még egy éjszakát, hogy ne ízlelhesselek, hogy ne legyek az istened, hogy ne mártózzam meg testedben, hogy csak saját ölem markoljam a kecses nyakad helyett, hogy elolvadjak élvezettel azon a búja nyelveden.
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 4 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 19, 2020 12:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Agnus Dei (+18)  - Page 4 19d17987a0c6a10004c1c67fc32a3309
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2