Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Agnus Dei (+18) •
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 19, 2020 8:54 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next










Hiába kapaszkodsz belém, mennem kell. Holnap nekem ugyanúgy ki kell állnom, mint pásztor a nyájam elé, ugyanúgy kell prédikálnom jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Holnap újra felveszek egy álcát, aztán visszatérve hozzád egy másikat, mintha folyton csak maszkokat cserélgetnék, de egyik sem az igazi. Talán egyszer meglátod azt, ami én magam vagyok, de akkor tudod már késő lesz.
Hagyom, hogy elragadjon tőlem az álomvilág, hiszen pihenned kell neked is, idő kell, míg megszoksz, míg magamhoz szelídítelek, s ameddig bírja testem cipelni a sok kínzó kívánságot, addig képes vagyok felmenni a lépcsőn, képes vagyok saját vágyaimat pórázra kötni, nem egyből elvenni mindent, hogy kisemmizve törött szárnyú bús madárka legyél ketrecedben, melybe bezártalak, de nem kívánom még pusztulásodat.
Reggel nagy gonddal készítek neked reggelit, táplálót, kiadósat, hogy kibírd érkezésemig. Evőeszközt nem adok hozzá, a nagy sietségben erre volt gondom, de arra, hogy a tányér ne porcelánból legyen már, mert veszélyt rejt az éles törékenysége, az már nem jutott eszembe. Álomittasan Őt szólítod, Őt, ki nem volt rest szíjjál megregulázni, pofonokkal adni az intelmet, de ahogy mozdulsz realizálod a helyzetet. Kérésedre sem habozok, a kijárat felé indulok, mert most dolgom van, el kell hagyjalak, itt kell hagyjalak, de majd visszatérek, megtérek hozzád később. Hát kattan a zár utánam, csupán a biztonság kedvéért, s odalent a sötétség az idő csiga lassúsággal vánszorog, de ne hidd hogy nekem gyorsabban, vagy könnyebben telik.
A mise közben végig nézek nyájamon, a rengeteg birkán, bárányon, kik isszák szavaimat látszólagos figyelemmel. Hátrébb szoktál ülni, a szélén, mint aki tudja egyáltalán nincs itt semmi keresni valója, mint aki inkább menekülne valahová messzire, s elrejtőzne. Elrejtettelek. Helyed most ott van üresen, s szüleid sincsenek sehol. Vajon keresnek már? Mikor fognak engem számon kérni, hogy merre jársz? Mikor jön házamba az Apád, akit szólongatsz álmatagon, s tér be házamba, hogy felőled kérdezzen.
Magasba emelve az oltári szentséged, téged látlak az oltáron, tested kitárulkozását, édes titkokat, melyeket belőled kívánok, s szapora lélegzetem a te tested kívánja nyelvem hegyére, nem Krisztusét. Remegő kézzel áldoztatok, nem sokára vége, még az utolsó öreg aszott vénasszony fogatlan szájába helyezem az ostyát, de csak a te nyelveden mállott szét mindig kívánatosan, hogy alig várjam, nyelved érintését. A most végeztével megállítanak pár szóra, tanácsokat kérnek, vagy csak dicsérik a mai misét, de én már lassan levetkőzöm a szelídséget, a mosoly helyett, türelmetlenebbül préselődik a szám, hogy engedjenek már. Engedjenek hozzád. Még sem vesz észre senki semmit, mert jól leplezem, de minden nappal egyre nehezebb lenne előlük elrejtőznöm, minden áldott, átkozott nappal valószínűbb, hogy észrevesznek valamit, hogy eluralkodik rajtuk az érzés, hogy valami nincs rendben, s a gyanú gyorsabban terjed, mint a tűzvész. Ezért nem lehetsz az enyém örökre, mert kiforgatsz magamból.  Beszállva az autómba, megkönnyebbülten sóhajtok, s indítok, csak ebédért állok meg, melyet neked, s nem magamnak szánok, de senki nem veszi észre, hogy nagyobb adagot kértem. Belépve a házba, szinte megszólít a pince ajtaja, hívogat magához, de előbb le kell vetnem reverendám, a kollárét is leteszem hálószobám éjjeliszekrényére, hogy egyszerű ruhában, az étellel induljak le. Szinte feltépem az ajtót, lépteim mégis kimérten haladnak lépcsőfokról-lépcsőfokra. A gyér fényben is látom, hogy a matracon kuporogsz, leteszem a ebédet, s feléd indulok. Mezítelen talpam belelép valami szilánkba. Lepillantok, s felismerem a reggeli porcelánt. Mit műveltél? Ijedten lépek hozzád feltépem a paplant, s vért pillantok meg. Ő sose tette volna meg, ő inkább a kijutáson gondolkodott, de te... más vagy. Hajadba markolok, hogy rám nézz, arcod vértelen fehér. Tekintetem azonban tova reppen a sebet keresi, a meg is lelem csuklódon. Megfogom a kezed magamfele fordítom, nem mély a seb, de be kell kötnöm. Szótlanul veszem le a pólóm, melyet magamra kaptam... előbb kellett volna jönnöm hozzád. Nem kellett volna hagynom, hogy szóval tartsanak, nem kellett volna megállnom, nem kellett volna rituális, pogány szertartással átöltöznöm. Hozzád kellett volna jönnöm. Egyből. Dühösen tépem szét a pólóm anyagát, csíkokra. Nem fogsz meghalni, azt nem engedem. Nincs jogod meghalni! Miért választod az élet helyet inkább a poklot? Hiszen te is tudod, ki önkezével vet véget az életének, az nem kerülhet máshova. A pokol is jobb hely lenne, úgy gondolod? Tudod miért kerülnek pokolra az öngyilkosok? Mert Isten valójában mindenkit szenvedésre teremtett, melyből nem menekülhetsz, nem mentheted saját magad, csak megmenthetnek, megválthatnak belőle.
Precíz mozdulatokkal kötözöm be a csuklód szorosra, minden ellenkezésedet eltörölve, s miután elkészült, az egyik sarokban heverő ládához lépek, melybe belenyúlva kötelet veszek elő. Visszatérek hozzád. Mintha alig lenne benned élet, tested hűlt a vér forrósága nélkül. Hasra fordítalak, hogy hátad mögött kötözzem össze karjaidat, mert többet ez nem fordulhat elő. Legközelebb csak műanyagot kapsz, de lehet a kötél marad, addig míg sebes be nem hegedd, tán újra és újra felszakítanád. Nem foszthatsz meg magadtól, miután végzek felültetlek, s mintha az egész meg sem történt volna mosolygok rád. – Éhes vagy? – kérdezem, majd felültetve hozom hozzád a levest. Enned kell, hogy pótold a vert, így valójában a kérdés merőben költői, de egyelőre még türelmesen tartom szádhoz a tányért, a benne lévő leves már nem forró. Később... később számon foglak kérni, s tudod Jonas, a rossz fiúknak büntetés jár, de még gondolkodom mi nem lenne most túlságosan megterhelő a testednek.
– Hiányoztál...- súgom közel a füledbe, hozzád dörgölve orromat.


reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 17, 2020 6:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Nehezen kúsznak helyükre a bennem kavargó érzések, hiszen a fájdalom és félelem bölcsőjében mégis olyan fertő kezd növekedni, melynek sosem szabadott volna felbukkannia. Ő készítette el számomra ezt a bölcsőt. Ő, az Atya, a Mindenható, kitől reményt vágytam, s többet kaptam. Mintha imáim meghallgattattak volna odafent, mi által Isten keze lenyúlt hozzám, s az Ő képében formálódott tettekké. Minden magányos éjjelen azért fohászkodtam, hogy jelenlen meg végre az az egy, az egyetlen, az örök, az Igazi, akinek én jelentem a mindent, akinek szeretetének csak én vagyok a tárgya, akinek nem létezik más, csak én... Megkaptam. Mélyen a szemeibe merülve csak önmagamat látom. Hát nem erre vágytam?!
Mea culpa...
Sértődés, harag, gyűlölet, fájdalom, félelem, rettegés, elvágyódás, honvágy, magány. S még sorolhatnám, mik költöznek be mellém a takaró alá, mikor amazt magamra húzom, s megtörten kuporodok össze, mint egy gyerek. Hiszen az vagyok. Én ostoba szabadságot akartam, többet a világtól, nagyobb teret, de most kell igazán rájönnöm, hogy mennyire nem állok még készen arra, hogy kilépjek a nyitott ajtón. Azon az ajtón, mely mögött olyan szörnyetegek leselkednek rám, mint az Atya, kinek búcsúcsókja oly édesen mérgező, hogy miután elhajol, tovább kezdem vágyni érintését. Nem, nem azt, amit ölemmel művelt. A csókját. A cirógatását. Hiszen ebben nincs fájdalmas, békés és meleg, megnyugvást hoz, reményt, hogy egyszer még láthatom a napfényt... Ő hozza el a megnyugvást saját maga ellen. Kiborító e kettős, s érzem magamban, hogy elmém rettentően nehezen képes befogadni ezt a temérdek új dolgot. A szívem azt diktálná, hogy a gyűlöleten kívül ne érezzek mást, de az agyam nem engedi érvényesülni a mellkasomban dobogó tárgyat. Tárgy, hiszen minden jó mostanra kicsöpögött belőle, s az Atya ajkain túl landolt. Agyam azonban kegyetlenül pörög, ostoba zugokba belépve s onnan őrült dolgokat előhúzva. Mindent megragad, amibe csak kapaszkodhat, még azt is, amibe nem lenne szabad. Nem lenne szabad vágynom a simogatására, hiszen az éppen olyan mérgezett, mint ő maga. Egy mocsok, egy szenny, melytől messze kéne futnom, mégsem vagyok képes rá.
Mikor elhajol tőlem, én remegve fogok rá reverendájának ujjára, miközben ajkaim lefelé görbülnek, de nem nézek felé. Az utolsó könnycseppeket préselem ki magamból, s ujjaim végül erőtlenül esnek le róla a paplanra. Nehéz mozogni, nehéz létezni. S még nehezebb, mikor eltávolodik tőlem, s elveszi tőlem a fényt. Mintha egy hatalmas, tátongó sírgödörbe hullottam volna, ahonnan nincs menekvés. Abban a pózban talál rám az álom, ahogy Ő ott hagyott engem. Szétszaggatva, darabokban, az ártatlanságom apró cseppjeivel a paplanon. Álomtalan álom következik. Mintha nem is létezett volna, úgy suhan el, s csupán halk motoszkálás az, melyre elmém visszakapcsol. Visszakapcsol, de még nem kerül minden a helyére.
- Apu? - szemeim bedagadva, nehezen nyitódnak. A könny teljesen kimarta, így kell jó pár perc, mire elmúlik a homályosság, s már nem csípi maga a létezés is szembogaram. Az ágy puha, a paplan meleg... Akár otthon is lehetnék. Anyám reggelijének kellemes illata járja át a szobát, mely biztosan lentről érkezik hozzám a konyhából. Hát csak egy rossz álom.
Lánccsörgés...
Lábam mozdul, s ekkor hallom meg azt a hangot, ami visszarángat a valós világba, s azonnal visszahozza minden fájó és kegyetlen emlékem. Hát nem csak egy rossz álom. Minden pontosan ugyanúgy történt, ahogy az a fejemben zúg most, mint őrült vízesés. Fejem csak egy pillanatra emelkedik meg, ám mikor tudatosul bennem, hogy étel van mellettem, s újra fényesség leng a szobában, egyből felugrok, s a lépcsők felé kezdek rohanni, ám a lánc nem hagyja. A bokám köré pattintott bilincs fájóan mar bőrömbe, teljesen megnyúzva azt.
- Gyere vissza! Engedj ki, kérlek... - kiáltok utána, ám hangom hamar elhal. Nem fog visszajönni. Már nem hall. Erőtlenül dőlök a hűvös falnak, s anélkül, hogy könnyeim újra láthatatlanul festenék be sápadt arcom, csak bámulok valahova egy messzi, távoli pontra. Ez lenne a sorsom? Annyi lenne a célom ebben az életben, hogy az Ő játéka legyek? Többre vagyok hivatott...! Ugye?
Fáradt vagyok, fáj a fejem, s minden porcikám sajog. Halk sóhajjal pillantok a rántotta és a pirítós felé, de egyből megrázom a fejem. Nem! Ha kell, éhen halok, erővel semmit sem fog belém tuszkolni... Szép gondolat. Szép, csábító, ám csalfa. Bármit képes lenne belém tuszkolni. Lassan mozdulok hát, térdeim halkan koppannak a kövön, tenyerem finoman csattan a hidegségen, s a szekrénynél két lábra ereszkedve húzom magamhoz a tálcát, s a földön, mint a kutyák, méregetni kezdem. Beleillatozok, megböködöm, azt várva, hogy férgek másznak ki belőle, de semmi ilyen nem érkezik. Ujjaim játszanak a kenyérrel, s egy kósza falat az csupán, melyet számba veszek. Ízlelgetem, őrlöm, emésztem nyálammal, majd végül lenyelem. Semmi. Újabb apró falat, aztán már mohó, míg végül az utolsó apró kis darab is eltűnik a tányérról. Én pedig jól vagyok. Miért készített nekem ételt? Lassan és értetlenül csóválom a fejem, hiszen megint csak azt a ködös érzést akarom elhessegetni, mely a búcsúcsókja után próbált megérinteni újra és újra. A gondoskodása csak egy gyönyörű álca, semmi több. Miért ennyire nehéz tudatosan érezni?! Tudatosan... Tudatosan...
- Tudatosan... - súgom magam elé, tekintetem pedig megállapodik a tányéron. Eddig mindenki uralkodott felettem, nem volt szabad akaratom, mindenki le akart láncolni. Az Atya az utolsó akadály előttem. Ha őt megugrom, akkor teljes lehetek... Megragadom hát a tányért, becsomagolom a paplanba, s halkan a földhöz verem azt, mire az három darabkára törik. Remegve fogom kezembe egyiket, de hát... Nem egyszerű véghez vinni pillanatnyi menekülési ötletem. Nem egyszerű, hiszen gyáva vagyok, mindig is gyáva voltam. Így visszabújok az ágyba, s nem is tudom, hogy mennyi ideig ölelgethetem magamhoz a darabkát. Olykor csókot hintek a hűvös porcelánra, mintha nyugtatni próbálnám, hogy ne félj, eljön hamarosan a te időd!
Az idő jelentéktelenné válik, összemosódik, eltűnik. Nem tudom, mennyi idő telhet a gondolataimba burkolózva. Csak azt tudom, hogy elérkezett az enyém. Erőtlenül ülök fel, remegve ragadom meg a tányér szilánkját, majd csuklómhoz emelve azt meglendítem a kezem. Gyorsan, hogy ne is érezzem. Gondolkodás nélkül, hogy ne tudjam magam megakadályozni. Az éles porcelán felvágja a bőrt, behatol a hús alá, s egy vastagabb vérhullám bugyog ki bőröm alól. Elmosolyodok. Büszkén. Mégis a saját elmém árnyékolja be győzelmem, hiszen amilyen édes volt a siker, olyan átkozott is lesz akkor, mikor tudatosul bennem, hogy ilyet nem szabadott volna csinálnom. Mi lesz, ha az Atya meglátja?! Az Atya, kit jobban félek, mint a halált... Őrülten zihálva mászok be a paplan alá, csuklóm pedig lábaim közé szorítom, s combom erejével megpróbálom visszatartani a vért. Talán ha nem látja meg azonnal, hogy minden véres, lesz még időm... Idő? Mire? Arra, hogy meghaljak. Egyedül. Ahogy mindig is voltam.
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 05, 2020 9:05 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next








Mikor fáradsz bele a sóhajtozásba? Egész éjjel könnyekkel áztatod, öntöződ fekvő helyedet? Szemed elhomályosodott a bánattól, fénye megtört egyetlen gonosztevő miatt, s az Úr nem hallotta meg ím most hangos sírásodat. Fohászkodó zokogásod most nekem szól, míg ajkaid falom, habzsolva, míg felfedezem a szájbelsőd puhaságát, nedves hívogatását. Áldozati szerepedre játszol még inkább, ártatlanságod azonban az, mi megkísértett, hát nem érhetsz célt vele. Nincs eszköz a kezedben, s bár most máshogy játszom, mint egy koron vele, csak az út más. Ezzel a gyengédséggel neki is kanosszát járok, mert mint első ő sokat szenvedett. Most más lesz veled, nem hízlak egyből keresztre, adok időt, amennyit adhatok, mert az Úrnál, csak én vagyok kevesebb. S vigaszt vársz karjaimban, odamenekülsz áruló kedvemre szelíden, hogy én is megenyhüljek kissé veled, hogy emlékeztess, most máshogy akarok teremteni, mert az első próbálkozásom nem volt jó. Ő sokáig vad volt, rúgott, csípet, harapott, de nem tartottam oda neki a másik orcámat is, hanem erőszakra erőszakkal válaszoltam. Megtörtem. Betörtem. Minden éjjel eljátszottuk ezt a keserves nászt, amíg egyszer csak a lelke feladta, amíg bele nem törődött, amíg hozzá nem szokott erőszakos kezemhez. Te gyengédségre vágysz, s mint ahogy Isten én is lehet erőszakos haragvó, félelmetes, de lehetek vigasz, támasz, hát rád terítem azt a paplant, hogy a reszketésed ölemben alább hagyjon. Pedig ej tudom, nem a hideg az, mi elviselhetetlenül zörgeti csontjaidat. Számtalan kérdés zaklatja gondolataid, míg kezem lejjebb csúszik, arcod még túl őszinte, hogy titkokat rejthess el előlem, annyira tökéletes vagy. Annyira passzolsz az ölembe, bár vágyakozásom irántad megrémiszt. Akkor is rémisztene, ha nem volnék az aki? Feltenném a kérdést, de csak irántad rajongó sóhajjá válik, ahogy végre megérintelek öled rejtekén. Bársony bőröd hibátlanságán, puhaságán cirógat a kezem határozott szándékal, amikor ujjaim ráfonódnak. Látni akarom, látni, ahogy a tested még többért fohászkodik, ahogy az kielégül tőlem annak ellenére, hogy te megtiltod neki. Mert az elméd tilalmakkal van tele, amiket át kell formálni igenekké, mégekké.
Érzem pillantásod rajtam pihenni, míg elfektetve csodállak, te eleven totem, te gyönyörű bálvány, s én imádásodban vagyok, lélegzetem érted kap, ahogy kezem is, de a heves mozdulat gyengéd, törődőnek hat, óvatosnak. Így simogatják a sokat bántott kutyát, aki bizalmatlanul morog ugyan, de vágyik a törődésre, csak még nem tudja, hogy a felé nyúló kéz, nem csupán fájdalmat képes adni, hanem boldogságot. És gyönyört. Nem lesz baj, hazudja a kezem, jó lesz, ígéri a magasztaló pillantásom. Zavartan futamodsz meg, kezem egyből combodra simítja válaszul a megbocsátásomat, nem baj, majd idővel nem akarsz kiszaladni a helyzetből, majd nem akarsz kimenekülni, hanem a részesévé akarsz válni. Ez most még elnézhető, megkegyelmezek, s van megoldás, hogy ne legyél ennyire zavarban, hát sötétségbe burkollak a paplanba, eltompítom a neszeket, hogy megnyugtató csend öleljen kicsit körbe. De inkább mozdulsz, kapaszkodsz, lehullik a paplan, hogy rám nézhess, s én félig lehunyt pillák alól méregetem tested, elégedett mosollyal, ahogy reagálsz rám, ahogy érzem szívverésed ütemét a tenyeremben lüktetni. Visszatolla a matracra, hogy a paplan öleljen még körbe helyettem szelíden, mert én tested hajszolom, űzőm, oly magaslatokba, ahonnan a zuhanás keserves lesz, ám előtte, előtte megízleled a csúcson kiteljesedő gyönyört, amit nekem köszönhetsz. Szemérmességed, s ijedelmed miatt ugrik meg a tested, ahogy feneked két partja között megsimogatom a hívogató rést, de az még tiltakozva húzódik összébb, s bár be kívánkozom rajta, ujjaim, csak kívülről masszíroznak rajta egy kicsit, hiszen van időm, minden éjjel lesz gondom, hogy vágyjon majd magába. Hát ígérettel lehelek rá apró csókot, majd máshova tapadnak ajkaim. Kamasz fiú vagy, bizonyára nagyon kíváncsi, s a mai világban annyi mindent meglehet találni a neten, hogy biztos vagyok benne tudod mire készülök, mikor lejjebb csúszva nyelvem belenyal a köldöködbe.
Sikításod olyan, mint egy kislányé, de szorosan markolom a csípőd, míg nyelvem köröket rajzol a makkodra, hogy aztán újra bevegyelek a számba, hogy nyaljalak, dörzsöljelek, s ütemesen mozogjon rajtad a fejem, dolgozzak rajtad, míg szemem le nem veszem rólad. Nincs szemérmes lesütött pillantás én nálam, vagy elfulladás, amikor a tövére csókolnak ajkaim, teljesen elnyelve a férfiasságod. Forró nyálam melengeti, míg szívok rajta, s látom próbálkozásod, hogy eltolj magadtól, de erőd nincs hozzá. Hiszen ez olyan jó érzés, nem igaz? Annyira, hogy tested magától ring, mohón mozdul a csípőd, hogy vissza-vissza csússzon a számba, torkomra, mindegy, csak egyre mélyebbre, s én hagyom, nem szorítalak le, nem állítom meg a mozgást, sőt én lassítok, hogy tested kétségbeesetten gyorsítson, mert oly közel van. Érzem a remegésedben, érzem a vergődésedben, a kapkodó lélegzetvételeid hirdetik, csak még egy kicsit. Legyen meg a Te akaratod!
Forró kéjnedvedet a számba élvezed, szúrós ízű és szagú nedv, míg a tested megkönnyebbülten, mámorosan nyög fel, hálát zeng ajkaidról a kéj nekem. Szívesen! Jó sok, hogy némi kicsorog ajkaim közül nyálammal az államon, hát nyelek, s kiengedlek a számból, hogy megtörölgessem. Búcsúzóul még nyalok egyet a hegyére. Figyelem, ahogy elfordulsz, ahogy magadra húzod a takarót. Sok volt ez mára. Közelebb hajolok, tőled nyirkos csókot nyomok a homlokodra, megcirógatom szőke kalász fürtjeid, jobban becsomagollak a paplanba, hogy ne fázz. Ruháid maradékát, a telefonod felveszem, nem lesz rá szükséged. Lépteim a lépcső fele veszik útjukat, hogy magadra hagyjalak az új élményekkel és gondolataiddal, hadd szenderedj álomba. A lépcsőn még visszafordulok tétován, majd becsukom a pince lejáró ajtaját, lekapcsolva a lámpát. Még hallani, ahogy a kulcs is elfordul a zárban. A fenti neszek fenyegetően kúsznak le hozzád a pincébe, hogy tudd ott vagyok fent, s bármikor lejöhetek hozzád. És jönni is fogok. Állj készen!
Másnap, kora reggel pusztán reggelit hagyok neked, piritós és rántotta illata terjeng a pincében. Szótalanul hagyom ott, a kopott szekrényen, s nem mondom mkkor jövök, pedig bőven lesz időd várni, s felkeszülni, mert nyájam ügyes-bajos dolgai csak keső délután eresztenek vissza hozzád. Bőven lesz időd felkészülni, bőven lesz időd a csendben csak saját magad által keltett zajaidat hallgatni, hogy vágyj a társaságomra.




reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 29, 2020 10:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Az egyetlen lehetséges ötlet, mely vésztervként fogant meg bennem, úgy csalt magához, mint pillangót a hold fénye. Annak a holdnak a sápatag fénye, melyet sosem érhet el, ezáltal egy szépséges, ám csalfa illúzió csupán, semmi több. Tán én is ebbe a csapdába eshetek, ha azt teszem, amit Ő akar? Ezzel talán még mélyebbre ásom a sírgödröm, melynek alján a halálom lelném, ám a tetteimmel egyre távolodik az alja, s a lejutás egyre borzalmasabb és fájdalmasabb lesz. Ha esetleg hagytam volna, hogy kiélje rajtam a dühét, s végezzen velem... Lehet, hogy még egészben leltem volna a halálom, de a nyomasztó, finom percek elteltével érzem, hogy a lelkem is úgy pereg lefelé, mint egy homokóra apró szemcséi. Néha vannak olyan pillanatok, mikor az idő is ellenem dolgozik. Mintha megállt volna, és soha többé ne akarna elindulni. Ezt érzem akkor is, mikor ajkai az enyémekre tapadnak, s akaratlanul is megérzem nyálának különös ízét, melyet nyelve hord át a számba, hogy aztán lelökje a torkomon s eggyé tegye velem. Szinte évek telnek el két szempillantás között... Sosem éreztem ennyire lassúnak a Föld keringését. S mikor már megszoknám, mikor elérném és belekapaszkodnék, akkor gyorsul fel, hiszen nem maradhatok tovább az atya mellkasának védelmében. Pedig esküszöm Istenre, ki most biztosan elfordítja a tekintetét... Hogy most nem is vágyok másra, mint hogy maradjunk meg ebben a mérgezett pózban, maga a Sátán ölelő karjaiban, ahol most ez jelenti békét. A takaró a hátamon. Ő nem mozdul. Én nem mozdulok. Azt akarom, hogy így maradjunk örökké... Illetve... Dehogy akarom! Hirtelen ébredek fel abból a különös, csábító ábrándból, melybe nyugtatásként akartam magam ringatni, s ezt talán az atya is megérzi rajtam, hiszen ahogy bennem szertefoszlott a pillanatnyi béke, úgy az ő keze is mozdul. Én pedig összerezzenek. Mintha egy mérges kígyó kúszna végig a hasamon, úgy próbál elhúzódni tőle minden porcikám, persze az összes mozdulat hasztalan. Úgyis elveszi, amit akar. Mégis mit akar egyáltalán? Megerőszakolni újra és újra? Használni, mint egy tárgyat, majd eldobni messzire? Még sosem voltam ennyire központban... Még sosem akart engem senki sem ennyire... Őszintén... E fájóan kettős gondolatokkal omlok az ágyra annak reményében, hogy elenged, hogy kitérhetek előle, hogy kicselezhetem, s esetleg elterelem valamivel a figyelmét. Ám ő nem tágít. Nézem, ahogy néz. A fürkésző tekintete pedig teljesen megbénít, hiszen érzem magamon, hogy szinte kifordít a saját bőrömből. Zavartan kapom el oldalra a tekintetem, szemöldököm borúsan és kétségbeesetten ráncolódik, míg holtsápadttá vált arcomon egyre inkább csak megnő a pír. Zavarban vagyok. Fáj, amit csinál. Fáj, ahogy hozzámér és ahogy engem néz ott lent, mint aki képes lenne bármelyik pillanatban belém harapni és felzabálni. Sosem érintettek még. Csak ahogy az első csókom, az első érintést is megkaparintotta... Nedvtelen könnyek potyognak a párnára, s megremegve szívom meg orrom, mikor újra visszaemelem rá a tekintetem. Ám ő eltűnik előlem. Lepel hull szemeimre, de elmém képtelen csitulni. Mi lehet borzalmasabb; látni és azonnal felkészülni a legrosszabbra, vagy nem látni és elképzelni a legrosszabbat? Én inkább az elsőt választanám, hiszen az elme könnyebben emészti fel önmagát, mint a világ. Így mikor feljebb hajolok, hogy megkapaszkodjak benne, s gyermeki ártatlanságommal próbáljak hatni rá, a lepel is lehull. A mosolya pedig megrémít, s okot ad arra, hogy semmissé váljon a tervem, hiszen visszatol az ágyra, s folytatja ördögi tervét, mely akaratom ellenére kezdett el fertőként terjedni a testemben. A szívem olyan hatalmasakat ver, hogy még az atya is láthatja, ahogy a mellkasom ritmustalanul kalimpál, hiszen még a szívem sem tudja eldönteni, hogy hova is pumpálja tovább a vért; éltetni a gondolataim, vagy teljesíteni a gyarló testem akaratát? Hamarosan ez nyilvánvaló lesz. Elmém ködössé válik, s bármennyire próbálok másra koncentrálni, szépre, jóra, szomorúra, undorítóra, bármire... Mégsem vagyok képes elterelni a figyelmem, s az ujjai fogságában levő érintetlen  játékszer - mert neki nem jelenthet mást -, egyik pillanatról a másikra keményedik meg. Ez még nem teljes, ez még nem az igazi. Kételkedve puhul kicsit vissza, mikor keze másfele vándorol, s akaratlanul is húzom összébb magam, hogy bezárjam előtte a barlangot, ahova soha nem juthat be. Oda nem... Azt nem teheti meg... Inkább öljön meg, de azt nem... Ahogy ott simít a résnél, újra rám tör a zokogás, s újra csak felszínre jön a rettegés, mely hagyott egy kicsit pihenni, ám most újult erővel tér vissza, hogy megfagyasszon. Ám ez már nem ér semmit. Ellene semmi sem ér semmit. Hangja ördögien tapad meg fülemben, miközben hasam már képtelen beljebb húzódni nyelve elől. Tudom, hogy mi következik most. Próbálok békés képekbe kapaszkodni, ám elmém most nem segít. S mikor nyelve lejjebb kúszik rajtam, s ajkait megérzem immáron magamon, vékony hangon sikítok fel, mintha most szakadt volna fel bennem annak az ártatlan fiúnak a felszíne, akinek lennem kellene még, s akinek nem egy pap által kellene ezeken a dolgokon átesnie, hanem egy fiatal lány által, akit feleségül vesz, aztán születnek gyermekeik... Bennem azonban eredendően ott van a bűn, s most megbűnhődök azért is, hogy megszülettem. Próbálom kezemmel eltolni a fejét, de az olyan gyengén omlik le a hasamra, hogy talán meg sem érezte azt atya, hogy hozzáértem. Képtelen vagyok mozdulni. A testem egyetlen pontra fókuszál, más mintha meg akarna bénulni. Annyit vagyok képes még tenni csupán, hogy fogaim közé szorítom a paplan csücskét, összeszorítom a szemeim, s erősen ráharapok a szövetre. Már nem bírok másra gondolni. Próbálok, de nem megy. Mellkasom egyre szaporábban emelkedik akaratlanul is, hiszen nyelvének ingerlése túlságosan hatásos. Túlságosan új. És soha nem vallanám be magamnak, hogy élvezem. Egyáltalán ez lehetséges? Vagy tényleg ennyire bűnös lenne a testem, hogy már nem lehet neki parancsolni? Csípőm olykor enyhén és aprón hullámzik, hiszen eddigre már olyan keménnyé válok ajkai közt, hogy még fogainak feszítését is érzem, ahogy beljebb szökök újra és újra. Az első csók az övé, az első érintés az övé, s immáron ő az első, aki a szájába vett... Nem bírom már. Ajkainak ölelése egyre kegyetlenebb, s előcsalja belőlem az átkozott gyönyör első cseppjeit. Magamban Istenhez fohászkodok, hogy állítson meg a legvégén, de talán most először érzem igazán, hogy milyen csend van bennem. Isten nem válaszol. Helyette a Sátán húzza ki belőlem bűnömet, mely oly váratlansággal ömlik az atya szájába, hogy még én sem tudom visszafogni a fogaimon át kitörő nyögést. Az egész testem megremeg s megfeszül, s majd a fogaim törnek ki, annyira erősen harapom a paplant. Én nem akartam ezt. A gyönyör furcsán keveredik a borzalommal, hiszen a testem teljesen összezavarodott, lelkemnek pedig egy újabb darabkája hullt a mélybe. Megpróbálok hát oldalra fordulni, hogy magamra húzzam a takarót, reménykedve abban, hogy most már békén hagy, hogy ennyivel megelégszik, hogy ezt is elvette tőlem... Olyan kicsinyre kuporodok, hogy szinte elveszek a paplan alatt, mely immáron nem csak a vérem, nem csak a halk sírásom, de testem bűnét is magába zárja.
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 26, 2020 11:21 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next








Érzem gondolataid csaponganak, mint kalitkába zárt vadmadár, úgy vergődsz te is. S mily gyönyörűségemre van, keserű könnyeid, vörösre sírt pillantásod, ohh ha tudnád. Ziháló lélegzeted, fuldokoló tusád, melyet magaddal vívsz bár bájos, ám az már nem kívánatos. Még nem, ilyen könnyedén nem szabadulhatsz meg tőlem, még nem jöhet a megkönnyebbülés megváltása, mert azt csak én adhatom neked. Csak én adhatok neked bármit, vezeklő szenvedést, a bűnbocsánat kegyét, feloldozást, vigaszt, és a végén... megváltatsz majd. Más vagy, mint ő. S talán más eszközzel kell , hogy megszelídítselek, hogy epekedve várd, hogy feléd nyúljak, s ne számítson az sem, hogy a kéz éppen erőszakos, vagy gyengéd, mert az lényegtelenné válik. Idő kell, sok munkám lesz veled, hogy téged te ragyogó, de csiszolatlan gyémánt átformáljalak a kedvemre. Lesz idő, mikor önként adsz nekem majd mindent, mert lecsupaszított elmédben csak én leszek egyedüli uralkodó, én leszek az első gondolatod reggel, s az utolsó mikor álomra hajtod a fejed. Idővel. Befészkelek erőszakkal szívedbe, elsarjadok, elburjánzok, átszőve egész lényed, hogy ne téphess ki, mint a gyomot, csak a szíveddel együtt. Ehhez türelem kell, de oly nehéz elcsitulni az érted sajgó testnek, oly nehéz lenyelni a dühöt, mely torkomra ragad gombócként, oly nehéz a megadatott lehetőséget nem megélni egyből. Mert kívánlak, akarom magam körül érezni testedet, mely ha nem is önként, de elfogad, befogad, mert megnyílik nekem, ha úgy akarom, elvehetném. De nem ma. Isten sem rögtön az első nap teremtette az embert, nem egyből formálta kedvére. Hát adhatok neked időt, talán, talán egy keveset még képes vagyok várni.
Ezért eddig kérlelhetetlen mozdulataim átlényegülnek érted. Más szólamra váltanak, dicshimnuszokat zengenek neked, könyörögnek hamis reszketéssel, mintha elviselhetetlen volna pusztán a kósza gondolat is, hogy eltaszíts magadtól. Pedig ezt teszed, érzem kitérni vágyó testedet előlem, minden porcikád berzenkedik, nyelved riadtan szalad az enyém elől, de nincs hová menekülnöd, ha én nem akarom. Fogaid érzem nyelvemre harapni, felszisszenve hagylak kifordulni a csókból, míg én tulajdon vérem ízlelgetem. Hagyom, hogy mellkasomba rejtsd arcod, most tűnik csak fel, hogy nyurgaságod ellenére mennyivel kisebb is vagy, mint a képzelt fantáziámban éteri alakod, éppen elférsz az ölelésemben. Mozdulok, kérésednek eleget téve terítem rád a paplant, hogy reszketeg didergésed, a hideg verejtéktől fagyos testedet puha ölelésébe vonja az is, hogy dédelgetve melengessen csalfa gyengédséggel. Pont mint én. Törleszkedésed nem csal ki belőlem hangot, hiába kérlel csupán szűzies érintésekre, tudnod kell, hogy annyi nekem nem lesz elég, hát végig futtatom ujjaimat a hasfaladon, mi ijedten rezdül tenyerem alatt, húzódik el az érintésem, a kezem elöl. Nincs menekvés, te is tudod. Elméd dacolhat, berzenkedhet az ellen, amit teszek, de tested Júdásod lesz. Tudod vajon miért olyan nehéz bizonyítani, ha egy férfit ér erőszak? Mert az elme hiába tagadja meg az élvezetet, egy férfi teste gyarló, s mindenképpen válaszol az őt ért ingerekre. Nem gátolom meg hát, hogy ujjaid felmarják húsodat, azt az ingerő combot, amit számtalanszor képzeltem már el csípőm köré fonódva, mint átkozott kígyót. Marhatod, tépheted, de érzem ütemes mozgásomra akaratod ellenére reagál a test, árulóként vágyik a kielégülésre. Őt könnyű leigáznom, mert emlékezni fog a simításra, a lassan merevedő férfiasságod kényeztetésére, ahogy a vért odacsoportosítja át, hogy elmédet ködös fátyol homályosítsa el jótékonyan. Ő akarni fog, kielégüléstért koldul, s akárhányszor cirógatom ez lesz a reakciója  szembe megy józan eszeddel, ami csak azért berzenkedik ellene, mert én egy szent ember kellene, hogy legyek. Így ismertél meg, nem pedig mint egy egyszerű férfit.
Szavaid éppen oly hamisak, akár az enyém, jól tudom, mégis felragyog az arcom, csak szemem vizslat hitetlenkedve. Hamar ráébredtél a magad védelmében mi az, amit hallani akarok, szinte már ámulatba ejt ez a hajló simulékonyságod a helyzethez. Ő sokkal később ébredt rá, hogy ezzel talán hathat rám. Kezed mozdul, hogy eltolja az enyém, de a matracra fektetlek, szabad kezem széttolja combjaidat, s kényszerű, ám szemérmetlen kitárulkozásod figyelem. Hátra húzom a bőrt, figyelve a z előbukkanó makkot. Majd kicsit szorosabban ölelem körbe ujjaimmal férfiasságod, gyorsabb ritmusban hajszolom. Másik kezem a paplant arcodra teríti. Nem kell látnod, hogy ki okoz neked gyönyört, az elme sokkal később érik meg az elfogadásra. Így szemedet nem kell szorosra zárva tartanod.
Nem felelek megbocsátásodra, hiszen valójában nem volt rá nagy szükségem, csak sóhajom jelzi, hogy tudomásul vettem, de most nem látsz, így arcomon átfuthat a vágyakozás irántad, most nem rémíszt, ahogy átfutom, s szemmeimmel felfalom minden porcikádat.
- Mindjárt...- morgom válaszul, nem sokára elszenderülhetsz, nem sokára elpihenhetsz, s becsomagolom testedet a paplanba, hogy egyedül maradhass a sötétségben gondolataiddal és kétségeiddel. De még nem most.  Felkönyökölsz belém kapaszkodsz, s húzol, de szabad kezemmel nyomlak vissza, s lent tartalak, mert eszemben sincs abba hagyni, amit elkezdtem, amíg nem látlak élvezettől megremegni. Kérdésedre csak egy kicsit lassít a kezem, a másik a puha szemérem pelyheken cirógat, megérintve a heréket, átszalad a gáton, odasimogat a résre, melynek záróizmai egyből tiltakozva rándulnak ujjaim alatt.
- Igen. – válaszolom egyszerűen, a heget is megcirógatom, tapogatom, érdes felülete miatt elhúzom a számat, s ajkaimba harapok.
- Megvédelek...- suttogom a hazugságot, mert mindenki mástól megvédhetlek itt egy ideig, de magamtól nem tudlak. Ezt biztos tudod te is. Gyermeteg kérésedre elmosolyodom, ádáz mosoly ez, de szinte egyből szelíddé válik, lejjebb hajolok, nyelvem belenyal a köldöködbe, lecsúszik férfiasságod tövére, hogy felnyaljak rajta, megízlelve téged. Végig nyalok ujjaim mellett és között rajtad. – Mindjárt. – ígérem újra, s megtagadom harmadjára is ha kell kéréses, mert most forró ajkaim közé veszlek, hogy kezem ütemes mozgását immár fejem végezze, míg nyelvem szüntelen cirógatja az egyre dudorodó erek lüktető térkép rajzolatát. Pillantásom azonban még mindig téged figyel, hogy egy egészen másféle vergődésedben gyönyörködjek.


reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 25, 2020 1:43 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Ezekben a kegyetlen percekben még a fizikai fájdalom sem tud kiteljesedni rajtam, ó, pedig mennyire szép is lenne, ha inkább a húsomba maró és tépő kezeit érzékelném elsősorban! Helyette azonban belülről omlanak le a védelmező falak, míg nem egyre közelebb kerül a lelkemhez és a szívemhez, melyek eleve sosem voltak olyan kemények, hogy képesek lettek volna valaha is felvenni a harcot egy ilyen emberrel. Egyszerre lesz valóságos a róla szőtt álmom, mely kilép paplanom biztonságos mélyéről, s egy igazi rémálommá válik. Igen, Jonas, ez a te büntetésed a gusztustalan gondolataid miatt...
Nem tudom, mi rémít meg jobban. Az iménti hirtelen rám zúdított erőszakossága, vagy az, ahogy az ölében ringat, s azt sugallja felém, hogy ez a vihar előtti csend. Miért ne lehetne addig elhúzni ezt a rideg békét, ameddig csak lehet? Nem mintha ez túl sok megváltást hozna, hiszen dermedt bőrömet tüzes pokolként égeti fel az arca, bűnös billogot hagyva rajtam mindenhol, ahol csak érinteni tud. Létezhet neki egyáltalán olyan, amit ne tudna? Nem tudok belegondolni abba, hogy ennyire kiszolgáltatott legyek. Egyszerűen nem képes ezt befogadni az elmém, s minél inkább tuszkolom lejjebb akaratlanul is eme gondolatot, annál inkább érzem, hogy kezdek megbomlani. Sosem voltam túlságosan erős lélekben, s ugyan a hasonló témájú filmek mindig azzal érnek véget, hogy az áldozat öntudatra ébred és megerősödik, majd saját erejéből kiszabadul... Ez sajnos a kőkemény valóság. Innen nincs kiút.
Vajon én lehetek neki az első? Én lobbantottam be a benne tomboló szikratengert, mely hatalmas, tüzes örvénnyé nőtte ki magát? Vagy más áldozat is volt, s most a személyemben újabbra lelt? Mégis mi mozgathat ilyen tettekre egy ilyen férfit? Hogy nem Isten, az teljesen biztos. S akkor érzem, hogy mennyire távol került Isten, mikor ajkai próbálnak szenvedélyes csókot lehelni rám, ami egy teljesen más helyzetben még egészen érzéki is lehetne... Csak nem vele, és nem itt. Mintha a pokol tüzes katlanja lehelne rám szája felől, mely nem csupán feléget, hanem fel is emészt. Nyelvem egyre csak kúszik odébb a számban, hogy még véletlenül se találkozzak az atya átkozott nyelvével, de az úgy tekereg bennem, mint egy mérges kígyó, nincs előle menekvés. Zavaromban egy ponton kénytelen vagyok nyelni, ami a száradt torkom miatt kicsit nagyobbra sikerül, mint terveztem, így állkapcsom enyhén megfeszül, s kissé jobban ráharaphatok. Utána persze azonnal ijedten próbálok a fejemmel menekülőutat keresni, mely hamarosan a mellkasán landol. Elképedek, mikor rám teríti a paplant... Hát ez lenne a megoldás? Bele kell menjek ebbe az ördögi játékba, s akkor talán... Lenne esélyem arra, hogy megmeneküljek? Újra felgyullad bennem a remény kicsiny lángja, s abba kapaszkodva dörgölöm arcom még jobban a reverendába. Ám ő újra csak játszadozik velem. Mert megteheti...
Mikor megérzem kezét a hasamon, amaz egyből összerezzen, de pillangók helyett gusztustalan piócák kezdenek rágni belülről, s újra megérzem a dermedtséget magamban, ahogy lejjebb halad lassan, mint egy rossz ómen. A nyakát ölelő kezem közelebb húzom magamhoz, s görcsösen kapaszkodok meg a combomban, hogy egészen mélyre vájjam a bőrömben a körmeim. Hogy inkább a saját magam okozta fájdalomra koncentráljak, semmint arra, amit a keze művel velem... Szemeimet összeszorítom olyannyira, hogy alig bír könny kiszökni a mélyükről, s az egész testem beleremeg ujjainak pokoli táncába. A combom már talán vértől is pettyezhet, s szép lassan a nyugodt légzésem is a múltba veszik, s visszatér a jól ismert zihálás, melyet a hangja akaszt meg egy pillanatra. Akaratomon kívül nyögök fel, már nem azért, mert annyira elvetemült lennék, hogy élvezném, hanem mert annyira szíven szúrnak a szavai. Szíven szúrnak újra és újra, s erősen forgatják meg bennem a kést.
- Én... Én is... Én is szeretlek... - felelem rekedten. Velem történik mindez? Nem lehet, hogy megőrültem, s beleragadtam a bűnös gondolataimba, de közben egy diliház mélyén ülök a saját nyálamban és vizeletemben fetrengve? Még az is jobb lenne ennél. Ennél minden az lenne.
Érzem a fájdalmat minden porcikámon, mely elhozhatná a megváltást számomra, de még ezt sem vagyok képes jól csinálni. A testem reagál. Egyből megpróbálok odafurakodni, hogy eltoljam a kezét, hogy még véletlenül se érezzen meg semmit, ám mire egyáltalán eljut kezemig a gondolat, már újra ott vagyok a matracon. Ő pedig nem ereszt. Tekintete savként marja le a bőröm, s ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, teljesen biztosan azt mondanám, hogy valóban éget a tekintete. Sápadt bőröm egyre vékonyabb, mígnem egyszer csak a húsommal, a véremmel, s a csontjaimmal együtt meg nem szűnök létezni. Be fog kebelezni. A szavai meg is kezdik, melyek újra csak kifacsarják lelkem még ép maradványait.
- Megbocsátok... - válaszolom halkan és akadozottan. Muszáj elterelnem a figyelmét valahogy. Nem teheti ezt tovább, mert akkor... Azt fogja hinni, hogy... Talán épp olyan őrült vagyok, mint ő.
- Olyan fáradt vagyok... - nem tervezek semmit, nem gondolok semmit, egyszerűen csak hagyom, hogy valami belső sugallat vezessen, mely lehet, hogy tévútra visz, de talán ez lesz a kalitkám kulcsa.
- És még mindig megfagyok... - a tetteimet nem gondolom át. Ezért enyhén feltolom magam a könyökömmel, reménykedve abban, hogy mikor megragadom a reverendáját, akkor ő megadja magát a húzásomnak, s odadől mellém. Ha sikerül, akkor egyből magunkra húzom a takarót, s mindeközben megpróbálom magamról a mozgásommal lesöpörni a kezét. Ha hagyja magát, akkor oldalasan közelebb húzódok, átölelem a hasánál, combjára fektetem egyik térdem, s fejem nyakának ívéhez tolom.
- Biztosan szeretsz? - kérdem elcsukló hangon. - Engem még sosem szeretett senki. Te vagy az első. - suttogom halkan borostájára, s még önmagamat is meglepem ezekkel az egyáltalán nem hazug mondatokkal. Rá akartam hatni, mégis a saját igazam mondom felé.
- Ugye megvédesz mindenkitől? Úgy félek... - közelebb húzódok reszkető testtel, mint aki tényleg félne a külvilágtól, s nála akar menedékre lelni. Ám ez a félelem tőle ered, s minél közelebb vagyok hozzá, annál erősebb lesz.
- Aludj itt velem! És ölelgess! - követelem szinte, mint egy gyerek, készen arra, hogy tényleg álomba szenderüljek. Lehunyom a szemeim, sőt, még fészkelődök egy kicsit, jelezve, hogy én most már tényleg kilépnék ebből a világból, de úgy, hogy őrzi az álmaimat. Illetve, ezek hazug célzások, de hátha sikerül elérnem, hogy ne bántson, ne érjen hozzám, s hogy eltereljem a figyelmét. Az ilyen embereknek általában úgyis valami lelki problémájuk van, nem? Nem így szokott lenni a filmekben? Van egy gyenge pontjuk, ami kikapcsolja őket... S ahogy ringatott, amilyen gyengéden ért hozzám azokban a pillanatokban, úgy, mint még soha senki... Ezekbe kellene kapaszkodnom, s még inkább arra ösztönözni, hogy úgy viselkedjen velem, mintha egy dajkálni és dédelgetni való gyerek lennék. Meglepő, de annyira nem nehéz, mint vártam. Vagy egyre több pontja kezd kikapcsolni már a lelkemnek, s hamarosan semmit sem fogok érezni, mígnem egy kihűlt tárggyá válok?
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 23, 2020 10:39 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next






Sóhajod, s szavaid keseregnek. Nem kár, mert talán akkor már nem is lennél, te gyönyörű. Nem kár, mert talán már felemésztett volna lángra lobbantott szerelmem, epekedésem tüze felperzselte volna már a lelked és tested is. Éppen jó időben vagyunk, éppen annyira kellesz, annyira szükségedet érzem, hogy ezt ne tudjam egyetlen éjszaka kiélni veled, elhálni egy első, s utolsó nászban. S bár gyötrelmes lesz, kétségtelenül az lesz, még sem leszel egyéjszakás titokként elföldelve valahol az erdő mélyén. Oka volt, ahogy mindennek, hogy most, éppen most adatott a lehetőség, hogy a templomba jöttél, hogy ott találtál, hogy velem jöttél. Ez a végzet keze, Isten elrendelése, az én kívánságaim, vágyaim meghallgattatása. Számodra talán könyörtelen büntetésnek tűnik, ítéletnek, vagy egy rossz tréfának, mely rajtad csattanva gúnyolódik.
Nem gyönyörködöm mezítelen pőreségedben, túl dühös vagyok, hogy minden vágyott porcikád és hajlatod ízlelve méltassalak, imádjalak, te szentségtelen totem. Haragom, egy pillanatra elhomályosít mindent, a düh vörös köde borul rám, s ujjaim tépnek, marcangolnak, ahol találnak valamit, melyet magammal kell letöröljelek. Hibátlannak kellene lenned, bőrödnek remegnie kellene az én nyomaimért, hogy magadon viselhess, mint rózsafüzért, melyet rád morzsolok, s neked minden lélegzettel imádkoznod kellene egy újabb szemért. De zokogsz, bömbölsz hangosan és idegesítően, levegőt is alig kapsz, mely eloszlatja a haragot. Nem szánalom ébred bennem irántad, hanem némi aggodalom, hogy még azelőtt véget vetsz a rohammal az életednek, csak, hogy menekülhess előlem. Nem, azt nem hagyhatom! Én dönthetek csak felőled, az enyém vagy, a tulajdonom, s ezekkel a jogokkal te magad ruháztál fel. Akartad, hogy megváltód legyek, istened. Hát nem hagyhatom, hogy tested tovább hajszold. Mégis küzdesz ellenem, vérem fakasztod, aztán tovább hajszolod törékeny tested az édes semmifelé, hogy rád boruljon, hogy elrejtsen előlem az édes sötétség. Nem hagyhatom!
Arcodon csattan a pofon, mely visszaránt a jelenbe, a fájdalom nem hagy elmenekülni, de én is taktikát váltok. Lassabban, gyengédebben, kedvesebben. Ezt mantrázza agyam szüntelen. Finomabban, finomabban kell, hogy magához láncoljalak, mert még nem kívánod azokat a láncokat, vagy inkább nem tudsz róla, hogy akarod. Ölembe húzlak, hagyom, hogy az én forró testem melengesse tied, mely rémülettől fagyos. Hideg veríték gyöngyözik a hátadon, amit arcommal dörzsölök le rólad. Fehér bőröd dörzsöli a borostám vörösre, kezeim nem szorítanak, csak cirógatva érintenek, mintha bármikor eltűnhetnél, mint valami csodás álomkép, melyet meg akarok tartani, itt akarom tartani, de nem erőszakkal.
Ajkadra simul hazug szám, mely a te puhaságodhoz képest durva és kemény, de nyelvem kérlelve siklik bebocsátásért esedezve, s bármennyire is berzenkedsz ellene, az ajkaid elnyílnak, hogy nyelvem a tiedhez simuljon, hogy kitapogassam a szájbelsőd minden izgató rejtekét magamnak. Sóhajod nem beszél élvezetről, kívánságágokról, ezektől mentes, s még hallgatag, de türelemre intem magam. Elfullaszt a csók, hogy kiszakadva ziháljam rád az én gyönyörömet, hogy hajaid tövéhez simuljon a szám, a puha fürtök közé hintek szelíd csókot, s belélegzem illatod, mert annyira kellesz, hogy mindenhol érezni akarom valóságosságod.
Eltávolodsz, s eresztelek meghagyva az illúziót, hogy van választásod, hogy elutasíthatsz, de nyakam köré fonod karjaid egyből. Közelebb vonlak, hogy még inkább melengesselek, mert én majd meggyulladok, érted máglyán égek. Halk rekedtes kéréses miatt húzom le a matracról az odakészített paplant melyet vállaidra terítek, s talán ma elégnek kellene lennie ennyinek is, hagynom kéne, hogy pihenj, itt hagyni, hogy várd, hogy visszatérek és megtérek hozzád a nappali teendőim végeztével, de kezem mégis lesiklik hasfaladon, kettőnk között kúszik, s meg sem áll öledik, ahol ujjaimat pihék cirógatják, míg én rád fogok értő kezekkel, markolom vértelen férfiasságod.
Fejem vállaidra hajtom, szemeimben mímelt riadalom ül, s szégyen, bűnbánó hangon, de hazugan vallom meg neked titkomat, melyben van igazság is, de nem elég ahhoz, hogy megfékezze bűnös mozdulataimat. – Szeretlek. – alig hallható vallomás, a kezem mozgásának zaja, tán el is nyomja erőszakosan, mely ütemesen játszik rajtad, mint egy hangszeren, hogy a megfelelő dallamot csaljam vele előled, amire úgy vágyom. Tested árulóvá fog válni a kezeim alatt, s pillantásom fürkészve figyel, éles szemekkel, mikor jelenik meg a vágy első kósza szikrája a hirtelen kék pillantásod elsötétítve, homályosítva. Mert az megpecsételi a sorsodat az, s az enyémet is, mert együtt fogunk elkárhozni. A matracra nyomom, szelíd erőszakkal a tested, hogy ne érezd zavarba ejtő vágyam, de kezem nem ereszt, csak így figyelem testedet. Felsóhajtok, annyira gyönyörű vagy, hogy fáj megállni, szabad kezem felsimogat rajtad, megjegyezve vékonyságod, a csípő csontod keménységét, a bordáid rajzolatát. – Bocsáss meg nekem. – kérlek, bár nem vágyom bocsánatodra, de elkérem tőled, mintha annyira fontos lennél, hogy csak te adhatsz nekem feloldozást, s senki más, még maga az Úr sem.


reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 22, 2020 8:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
A szavai elgondolkoztatnak, hiszen oly' bölcsen szólnak, hogy képesek megérinteni a gondolataimat, s azokat mozgásra serkentik. Talán a mostanság történt sok rossz miatt tényleg én kezdenék elfordulni Istentől? Néha borzalmasan nehéz hinni a létezésében. Mikor egy újabb pofon csattan, s az este megint úgy telik el, hogy könnyel áztatom el a párnám. Én pedig nem fordulhatok senkihez, hiszen anyámat sem érdekli a sorsom. Mondjuk, mit is várjak tőlük? Hamar a fejembe verték, hogy úgy születtem, hogy apámnak elszakadt a gumija. Amúgy egyáltalán nem terveztek, és nem is akartak, s ha lett volna pénzük, akkor biztosan elvetettek volna. S akkor ne érezzem az egész létem egy bűnös hibának? Ne érezzem magam magányosnak minden egyes kegyetlen percben? És akkor még itt van az is, hogy a saját nememhez vonzódok.
- Kár, hogy nem előbb érkezett... - ábrándos sóhajjal mondom a szavakat, melyek odakint maradnak a szabad ég alatt, engem pedig felemészt a sötétség. Talán ez a büntetésem, amiért magam is bűnös vagyok? Nem, még én sem érdemelhetem azt, hogy így bánjanak velem... Vagy talán pont, hogy én vagyok az áldozati bárány, ki meghal mások bűneiért? Ezek a kérdések valahol nagyon mélyen fogalmazódnak meg bennem csupán, leginkább a tudat alattim próbál vésztervet kovácsolni, sikertelenül. Ugyanis a bőrömbe maró körmei még inkább elhomályosítják az ép ész határait, mikor pedig a nadrágom rángatja lejjebb, felébredve a pánikból szinte üvöltve zokogok már. Nem merek belegondolni, hogy mit akar velem művelni, egyszerűen ilyen képeket nem képes kreálni az elmém. Ismerős ugyan számomra az erőszak, ám nem az ilyesmi... Mint egy rémálom, olyan ez az egész...
Azzal a csepp erővel, amit ki tudok préselni magamból, sikerül a fejemmel ütést mérnem rá, mely olyan jól sikerül, hogy elered orrának a vére. S most? Próbálok odébb mászni, ám erre esélyem sincs, s nem is volt semmi tervem arra az esetre, ha sikerül a kis akcióm. Így még nagyobb pánikba csöppenve, attól rettegve, hogy sokkal nagyobb fájdalmat okoz nekem, megint ködös lesz minden, s a testem el akarja engedni magát. Az elmém a segítségemre siet, s minél kevesebb lesz a levegőm, annál inkább érzem, hogy sikerülni fog... Sikerülnie kell! El kell ájulnom, hogy...
Durr! Úgy térít magamhoz a fájó pofon, hogy még meg is szédülök tőle. S a levegő csak áramlik, áramlik, és a ködösség eltűnik... Ne, ne, ne!!! Kétségbeesetten engedem el a testem, hosszasan kapkodva a levegőt. Már homályosan látok a könnyektől, s már nyelni is nehéz, hiszen nagyon hamar kiszáradok, s a nyálam egy nagy gombóccá áll össze a számban. Arra várok, hogy elkezd ütni, mint egy vadállat, s annyira meglep, mikor az ölébe húz, hogy még a könnyeim is elapadnak. A testem ugyan remeg, de lehajtott fejjel, most már nem grimaszolva a zokogástól szemezek a szétszaggatott ruhámmal, mintha csak attól kérnék segítséget, hogy keljen életre, s mentsen engem ki innen. Ám a pillanatnyi képzelgésből felzavar szúrós borostája, mely fájdalmasan mászik az apró sebek mélyére. Érzem, ahogy pár vércsepp is lecsordul a hátamon, s mikor a nevemen szólít, olyan, mintha a lelkem kicsiny darabkákra törne. A zihálásom csitul minden kegyetlen másodperccel, s ahogy próbálok nyelni, még a gyomrom is émelyegni kezd torkom szárazságától, s az atya érintésétől. Nem tudom, hány szintje lehet az elmém ép részének, de egy biztosan lehull belőle a sötétségbe, mikor ölében megérzek valamit, mely bizonyosságot ad a szándékára. Egy pillanatra lehunyom a szemeim, s újra alig tartja valami a testem, ha ő nem húzna magához ennyire közel, akkor biztosan elhasalnék a hűvös földön. Eltávolodni esélyem sincs tőle, ugyanis az ajkai elvándorolnak a hátamról, hogy az arcomra kússzanak. Nyelvének érintésétől pedig még inkább émelyegni kezdek, s próbálom ugyan elhúzni tőle a fejem, de képtelen vagyok rá. Ha egyáltalán túlélem ezt az egészet... Vajon hogy leszek képes visszagondolni az első csókomra, melyet egy pap vett el tőlem?
Ajkaim nem mozdulnak egy cseppet sem, nyelvem könnyedén engedi át az övét. Csak valami meghűlt és kiábrándult sóhaj az, melyet érezhet, de ez nem az ő érdeme. Kifáradtam. Elfáradtam. Sok volt ez egyszerre. Vérvörös szemeim lassan emelem rá, s próbálok valami megoldásra lelni magamban. Valamiért az a mondat kúszik belém, hogy "tartsd közel a barátaidat, még közelebb az ellenségeidet". S ez alapján cselekszek. Anélkül, hogy átgondolnám a következményeket, egyszerűen csak hagyom, hogy az ösztöneim mozdítsanak. Elhúzom hát a fejem, s ahelyett, hogy megpróbálnék rátámadni, váratlanul átölelem a nyakát, s ha hagyja, akkor a mellkasához húzódom, egészen kicsire összekuporodva. Egyik kezemmel megfogom a reverendáját, másikkal a nyakánál kapaszkodok.
- Úgy fázom. - újra könnycseppek gördülnek le rajtam, ám ezzel együtt egy különös érzés jelenik meg bennem. Mintha meg akarnék görcsösen kapaszkodni a legapróbb jóban is, úgy bújok közelebb mellkasához, mint egy szomorú gyerek, remélve, hogy akár órákig is így maradhatunk, s nem fog bántani. Talán ölének keménysége is csillapodik, s talán esélyem lesz arra, hogy... Kijussak? Reménysugárként villan be a fejembe ez a szó, s olyan erővel határozom el magam, hogy újra kénytelen vagyok megszólalni.
- Takargass be... - suttogom halkan és rekedten, s hirtelen tényleg elhiszem azt, amit teszek. Tényleg elhiszem, hogy ezzel képes vagyok megmenteni magam. Lassan kúszik hát feljebb tenyerem az arcára, s óvatos mozdulatokkal elkezdem törölgetni az orra körül levő területet, mintha gyengéden meg akarnám őt tisztítani attól, amit én okoztam neki.
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 21, 2020 1:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




A hit kapaszkodót kínál mindenki számára, elhiteti, hogy a világ nem dől össze, de ha mégis a romokból képes újra valami csodásat alkotni, hogy ami törött lehet még egész, hogy ami torz és mocskos lehet tiszta. Ezt kívánod te is, mint mindenki.
- Akkor kell az erős hit a leginkább, mikor így érezzük, hogy Isten hátat fordított nekünk, mert Ő nem tesz ilyet, csak mi fordítunk hátat neki. – a vallás szavai mélyre húznak bárkit, sötét, homályos helyre vezetnek, melyhez lánc és korbács párosul. S megszereted majd, megszereted Istent és a valláshoz tartozó sötét homályt, a láncokat és korbácsot. Erről biztosíthatlak. Hát nem kell szégyenkezned, hogy még hited nem áll biztos lábakon, hogy ingatag vagy, s csapodár, mert én megerősítelek. Ha benne nem is, de bennem bízni és hinni fogsz. Mert választást sem hagyok arra, hogy ne így legyen, mert én döntöttem sorsod felől helyetted is.
- Ezen nincs mit megköszönnöd, hiszen sok titok őrzője vagyok, s nem kell a gyóntató ahhoz, hogy a papi esküm szerint járjak el veled. – pedig megszegtem már azt az esküt érte, s megfogom érted is, mert tisztaságod őrizgetnem kellene, vigyázni rá, hogy makulátlan ragyogjon, de magamnak akarom. Mert én sosem voltam tiszta, s ártatlan lélek, csak pásztoruknak álltam, de valójában én vagyok a farkas is éjszakánként, ki a bárányokat levadássza mohó éhségében. Ahogy téged, mert minden lépésed hajszolom, de magamhoz űzlek, ölelésem és áhíttatom csapdája, imádatom vermében rekedsz, s majd ott pusztulsz, te szép, te igaz.
- Segítek neked. – ígérem, s meg is tartom, bár te talán nem ilyen megváltásról ábrándoztál titokban. Kálvária út, míg lecipellek a pincémben, a haragom sistereg a bőrömön, lecsap rád, mert nincs más, akin levezethetném a felgyülemlett dühöt, hát téged vádol a kérlelhetetlen kéz, a kifehéredő ujjak szorító pásztázása a testeden. Reszketeg, ziháló tested nem enyhítenek meg, még nem. Hát könnyeid, zokogásod figyelmen kívül hagyom, míg mezítelen felsőtesteden keresek jeleket. Határozott kézzel tapogatom a bordakosarat, tenyerem alatt zakatol riadt szíved, de nem időzők tovább, mert makulátlan, s most hibáidat keresi kezem. Szemem figyeli, ahogy uralma alá von a rettegés, s nem tagadom okod van rá. Okod van a rettegésre, ahogy a szíj nyomát marom, hogy körmeim vájjanak új sebet, hogy eltakarják a régit, melyet nem miattam viselsz. Nem is ékszere testednek, de az enyém, a körmeim nyomán kiserkenő véred, már ékeddé válik. Ujjad mutatja a következőt, összepréselt szájjal gyűrőm le a nadrágod. Újabb kérésed sem hallom meg, elengedem a fülem mellett a könyörgést. Hirtelen támadsz, s orrom találja meg koponyád, hát eleresztelek, hogy odaszoritsam kezeimet, mert én tudom, hogy nem menekülhetsz. Érzem forró vérem a tenyerembe csepegni, majd mikor eleresztem, a padlón kopognak a kövér cseppek. Látom, ahogy realizálod, hogy nincs menekvés, s ez annyira megrémiszt, hogy lesápadsz, hagyod, hogy a kétségbeesés átvegye tested felett az uralmat. Nézem, ahogy vergődsz, ahogy fuldokolsz, úgy nézem, mint egy kegyetlen isten, ki nem érez szánalmat, vagy könyörületet. Mégsem hagyhatom, hogy elájulj, hogy elmédre sötétség boruljon. Az én vétkem, az én igen nagy vétkem. Gyengédebben kellett volna, lassabban, de a harag elfeledtette velem szándékaimat. Előbb magamhoz kell szoktassalak, megszelídítselek, hogy tudd milyen kegyes vagyok, s vágyj arra minden pillanatban, hogy kedvemben járj érte. Pofon csattan az arcodon, nem túl erős, de határozott, s pontosan oda csap le tenyerem, ahol már arcod felpirosodott atyád ütésétől. Magamhoz húzlak az ölembe, átölelve nyugodtan lélegzek nyakadba.
- Jonas, nem foglak bántani. – ígérem hazugan, ahogy hozzád törleszkedik arcom, a tarkódhoz, s borostám rögtön feldörzsöli fehér bőröd. Kezem finoman érint meg újra, áhítattal, imádással, bálványoz minden cirógató simítás. Nyugodj meg! Nem kell félned! Megfeszül érted a testem, orromra száradt vérem keveredik a tiéddel, ahogy hátad csókolom, minden kirajzolódó csigolyát. Adok egy kis időt, hogy megnyugodj, hogy elringassalak hazug, álnok keblemen, s most az én kezem remeg, az én lélegzetem lesz érted, illatodért kapkodó, testem rád borul, amennyire csak képes. Forró arcom jeges testedhez nyomom. Annyira kívánlak, annyira kellesz. Ne taszíts el magadtól! Állad alá nyúlok, hogy oldalra fordítsam, s apró csókot leheljek kemény ajkaimmal szád szegletébe, kérlel a nyelvem utat vár hozzád, de hamis ez a kérés, ez a szelídség, de még nem kell látnod az igazi szörnyet, még van időnk, hogy megismerd a farkast is, mert most a pásztorra van szükséged. Rád tapad a szám, elvéve a lehetőséget, hogy levegőért kapkodj, helyette én fullasztalak el, mert én vagyok a te egy igaz istened és nem Ő. Hagyd, hogy az legyek.


reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 21, 2020 12:34 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
A tiszteletes szavai olyan melegséget szülnek a szívemben, melyhez ritkán volt szerencsém az életem során. Nehéz olyan emberre lelni, kinek beszéde segítő kézzé alakul, s kihúzhat a gödörből. A régi pap nem volt ilyen, mint Ő. Ő egy mogorva vénember volt, akit látszólag a saját dolgai sokkal jobban érdekeltek, mint bármi más. Örültem, amikor elhagyta a templomot, s ez a férfi megjelent először a padok között. Emlékszek, milyen csodálattal figyeltem őt, ahogy léptei keményen koppantak a kövön, ahogy a fekete reverenda libbent a szemek előtt, s az az arc... Céltudatos, kemény, olyan, amire jó volt ránézni. Most érzem igazán, hogy kár, hogy nem előbb tértem be hozzá. Ő lehet számomra mindennek a kulcsa, aki képes kirángatni lelkem mocsarából.
- Amikor ennyire kevés a jó, akkor rettentően nehéz pozitívan állni a dolgokhoz, és hinni Isten jóakaratának. - félve ejtem ki szavaim, hiszen halk célzást ejtek meg felé, hogy a hitem nem áll biztos lábakon. Az életemnek csekély olyan része van, ami kiemelkedne s ami jó lenne, s amikor csattan a pofon, hasít a szíj, nagyon nehéz arra gondolni, hogy Isten szeretete végtelen... Leginkább az ötlik fel ilyenkor bennem, hogy bár talán végtelen, de én mindennek az alján vagyok, ahova már alig jutott valami a szeretetéből.
- Köszönöm, atyám. - nyugodt mosollyal mondok köszönetet, hiszen úgy látszik, hogy megért engem. Megérti, hogy miért is nem akarom, hogy erről az éjjeli látogatásról tudjon bárki is. Nem bírná elviselni a lelkem, ha ebből egy mocskos pletyka kerekedne, hiszen furcsa, de fontos lett nekem az atya. Vagy ennyire magányos és szomorú lennék, hogy az első megértő emberbe képes vagyok így belekapaszkodni?
- Segítene, kérem... Hogy jobban el tudjam fogadni önmagam? - kérdem odakint a hűvösben, mielőtt még belépnénk a lakásba. A mosolyom már szélesebb, a szavaim talán árnyalatnyival hangosabbak, s már biztosabban is beszélek. Örömmel lépek hát be a felkelő nap házába, mely azonban... Egy illúzió volt. Illúzió volt a fényesség, csábított a remény, hívogatott a szabadság, mely külsőre mesésnek tűnt, ám mintha az ajtó jelképezné a pokol sötét vermeit, most kell rájönnöm, hogy talán maga az ördög csalogatott ide a jó reményével, hiszen az ajtón túl mintha elkezdenék lefelé zuhanni a sötétségbe, aminek bizony még nagyon messze van az alja.
Megfagyok. Ezt érzem a szívemben, ahonnan szép lassan kúszik kifelé az érzés, minél beljebb haladunk a pince vérfagyasztó félhomályába. Az ellenkezésnek a csúcspontját azzal a gyenge harapással érem el, de onnantól csak lefelé vezet az út, hiszen úgy látszik, hogy ezzel még inkább csak felhergelem a... tiszteletest? Már nem tudom, hogy ki ő valójában. Leginkább egy vadállathoz tudnám most hasonlítani, miközben a ruhám kezdi szaggatni. Én pedig... Gyenge vagyok... Egy gyenge virágszál... A fagyás már egyre inkább bekebelezi minden testrészem, így egyre inkább nem tudok védekezni. Csak zokogok, zihálok, s ugyan próbálom magam elé tartani a kezeim, de azok mit sem érnek. Ellene én egy senki vagyok.
- Kérem...ne... - szavaimat szinte érteni sem lehet. A nyál felgyűlik a számban, a zokogás pedig pirosra marjam az arcom. Mikor pedig megfordít, akkor kebelezi be az utolsó kis pontot is rajtam a dermedtség. A levegő bent ragad, s az ujjaim úgy feszülnek rá a matracra, hogy egészen elfehérednek. Érezheti, hogy próbálom venni a levegőt, de az nem megy, így a testem remeg, olykor megrázkódik, hiszen már kezdem érezni, ahogy kiszáll belőlem valami, kezdek szédülni, és hamarosan... Nem érkezik a megváltás. Nem ájulok el. Mikor a hajamnál fogva húz hátra, akkor vagyok képes újra levegőt venni, de csak talán azért, mert ekkor érzem meg körmének bőrömbe maró fájdalmát a hátamon, mely egy kicsit eltereli a figyelmem. Pedig milyen jó lett volna öntudatlanul átélni mindazt, ami következik. Még mindig zokogok. Nem tudtam, hogy létezhet ennyi könny a világon, de bizony létezik. Undorodva fordítom félre a fejem, mikor nyelve végigszántja az arcom, s a kérdése még erősebb zihálásra késztet. Nehezen jut el a tudatomig, s bár ellent mondanék neki, vagy inkább nem is válaszolnék, de... Nem merek ilyesmit tenni. Már átléptem a félelem határát. Ez már rettegés. Nehezen fogadja be a lelkem ezt a hirtelen váltást, így belekapaszkodva az ostoba reményekbe, egész egyszerűen remegve a csípőmtől lejjebb mutatok. A hátsómon ugyanis van egy égésnyom. Ám nem azért, amire talán ő gondolhat. Még régebben levertem a garázsban apám olajos üvegét, mire válaszul rám vágott egy forró vassal, és pont ott talált el. Hetekig képtelen voltam ülni, s még azóta is ott az az átkozott heg.
- Engedjen el, kérem... Könyörgök... - nagy nehezen kipréselem magamból a szavakat, s valami csekély erő belém száll ekkor, talán annak hatására, hogy hallom magam hangosan, nem tudom, de megint elkezdek fészkelődni, sőt, a fejemet megpróbálom jobban hátravágni úgy, hogy az orrát találjam el. Talán megtántorodik egy kicsit, és akkor én... Fagyás. Nem is emkékeztem, mikor kattintotta a lábamra azt a bilincset, de ahogy mozdul a lábam, hirtelen akkor érzem meg annak kegyetlen szorítását. A tény maga pedig, hogy innen nincs kiút... Újra belém akasztja a levegőt, s megint egyre kisebbeket tudok csak lélegezni. Ám most már nem is próbálkozok azzal, hogy ezt meg akasszam. Talán sikerül elájulnom, ha nem kapok levegőt...
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 19, 2020 6:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next





Tanácstalanságod bizonyosságok után kutat, s lennék az egyetlen, amiben hihetsz, aki kézzel fogható, akit bálványozhatsz, aki majd elfeledtet veled minden mást, aki darabokra szaggatja létezésed, hogy egyszerűen csak újjá szüless a velem való vétkezésben. Hiszen senki más nem fog számítani akkora, életed értelme leszek, megváltód, az alfád és az omegád, én leszek a lényeges kezdet és a vég is.
- Isten mindenkit saját képére alkotott, mégis mindannyian eltérünk egymástól, a másság tesz egyedivé, a különböző lélek a teremtés megkoronázása.- úgy mondom, mint aki hiszi, mint aki nem hisz mást, sosem hitt, mert az eltérések ellenére mi mind egyformák is vagyunk.
- Az Úr mindent okkal tesz, de útjai kifürkészhetetlenek, de sosem szabad elfelednünk, hogyha próba elé állít is, szeretete végtelen, ahogy a jó akarata is. - hiszen okkal vezetet elém is, mint tökéletes áldozatot, mint legszelídebb bárányát kínálta elém, s tudta, hogy elgyengülök, megingok majd érted, bűnbe esem és elkárhozom majd. De ez volt a terve. S ugyanúgy szeret minden bűnöst, a tékozlót, a paráznát, téged és engem, mert ő alkotta mindet.
Másról? Értetlenül követi szemem a hüvelykujjad a hátad felé... A megvilágosodás hirtelen hasít felém, a felismerés mire is utalsz. Egy tétova mozdulatot teszek, legszívesebben lehántanám rólad a ruhát, hogy szemre vételezzem a rajtad okozott kárt, mert az viszont megbocsáthatatlan, hogy téged más ütlegeljen, mert csak én dönthetek feletted jutalmakról és büntetésekről.
- Ohh...-szalad ki a döbbenet a számon, ahogy nem csupán azt értem meg, hogy mit, de azt is, hogy kitette. Meg kellene fizetnie érte, s később talán megfizettetem vele az árat, amiért makulátlanságadon jeleket hagyott, amiért bemocskolt. Most azonban nincsenek oly szavak, melyekkel mentséget találhatnék a számára, amivel megmagyarázhatnám tetteit, mert gyűlölöm, érzem szétáradni magamban a forró mérget, s inkább szótlanul állok., gondolataimba burkolódzva, mint aki még sem tud semmit, mint aki még sem ért semmit, pedig arra vágysz, s vársz a leginkább. De már most el kell áruljalak, mert különben téged marcangolnálak szavakkal, rángatnálak, hogy miért tűrted? S vajon, mit tűrtél még el, amire beteg atyádnak kedve szottyant? Bele sem kellene gondolnom... mert haragom korbácsként fog rád lecsapni, de még nem most... még várok, mert sem a hely, sem az időpont nem megfelelő még. Hajad cirógatom, pedig tépném, tépném magyarázatot várva, vajon, hol érintett még.
Értetlenség barázdálja össze homlokom. Az apád...az apád el lesz hantolva, szénné égetve, hamuként szórom széjjel maradványait, mert nem érdemel jobbat, vagy többet, s szinte érzem is a hús égésének bűzös szagát, látom, ahogy felhólyagosodik a bőr, majd elszenesedik, s a tűz, a tisztitó tűz csontig rágja az izmokat.
- Nem tudja meg, s különben sincs ebben semmi rossz. – csillogó szemeidben veszek el, a bizalmadban, melyre nem szolgáltam rá, mégis felemel egy láthatatlan piedesztálra, mert tőlem vársz enyhülést, de nem adhatok mindig azt. Néha bűnhődnöd is kell.
- A mi titkunk.- súgom én is újra, mint megnyugtató kinyilatkoztatást, hisz te magad vagy a titok, s én leszek őrződ.
Az autó zúgásán kívül csend borul ránk, míg neki nem kezdesz, mint aki nem bírja már magában tartani, s szavaid cserjeként kezdik, de szédítő folyammá dagadnak minden válaszommal. S újra előkerül a más szó, súlyosan sulykolod az elmémbe ezt a szót, melyet tudom mit jelent, de ez tévedés lesz. Neked nem kellene másnak lenned, nekem kellene azzá formálni. Hát úgy teszek, mint aki még mindig nem érti az utalásod, mint aki előtt homályos a szó, valódi rejtély.
- Addig nem tud elfogadni az Úr sem, amíg te nem fogadod el saját magadat.- talán oka volt ezzel is, talán van rá valamiféle magyarázat. Kell lennie, hogy te, áhitatom magasztos tágya, miért vagy eredendően romlott. De nem találom a magyarázatot, s az Úr most is hallgat, mint mindig. Mert ő sosem felel.
Úgy kémlelsz körbe ajtóm előtt, mintha te is tudnád mi fog történni. Mintha titkon te is akarnád, hogy megtörténjen, s nem akarnád, hogy bárki szemtanúja legyen. Türelmem lassan lemorzsolódott, az utolsó szemekbe kapaszkodom még  Bent elcsalja minden más a figyelmed, nagy hiba. Csak rám kell figyelned, mert senki más nincs itt bent, aki árthatna neked. Csakis én.
Szavaid beléd fojtom tenyeremmel, s egy ideig tested engedelmesen hagyja, hogy vezessem. Később ébredsz a hitetlenkedésből, s a lépcsőn kezdesz kapálódzni, de itt minden azt akarja, hogy leérjünk a betonra, a dohos szagú sötétségbe, ahol egy régi, de tiszta matrac várja, hogy rá lökjelek. Harapásodra felszisszenek, hát kicsit durvábban löklek el magamtól, de rögtön megragadom a hosszú láncon logó béklyót, melyet a bokádra csatolok. Nincs menekvés. Itt minden várt már rád, mert régóta álmodozom rólad. Rád vetem magam, erőszakosan tépem a ruhád, szaggatom, s a felső anyaga könnyen enged akaratomnak, de nadrágodról, csak a gombok pattannak le. Légy türelmes, légy gyengéd... de eszemet veszi a féltékenység, amikor hasra fordítva megpillantom a szíj nyomát. Egy birtokos mohóságával simítok rajtad, körmöm beleváj a hátadba, mintha leszaggathatnám rólad, a bőröddel együtt. Ujjaim nyomokat keresnek még, az érintésem forró. A hajadba markolok, rántom a fejed, nyakad fájdalmas szögbe kényszerítem, hogy kidomborodjon az ádámcsutkád kellemesen hívogató rajzolata. Nyelvem megízleli könnyeidet.
- Mit tett még? – ideje megbánnod a bűneid, mielőtt én lelem meg őket.



reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 19, 2020 1:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
- Kerestem én megoldást. De mióta rájöttem, hogy... hogy... - szavaim halk dadogásba fordulnak át. - Hogy teljesen más vagyok, azóta tehetetlen vagyok. Mármint... Atyám, hogy tudnám az érzéseimet megváltoztatni? Azokat, amik már születésem pillanatától ott voltak bennem? - tanácstalanul, kissé félve emelem rá a tekintetem, finoman csepegtetve felé, hogy mi is nyomhatja úgy a lelkem. Nem merem ilyen gyorsan rázúdítani, de úgy érzem, hogy képtelen vagyok várni addig, míg a szállására nem érünk. Már elkezdtem, átszakadt a gát, innen nincs visszaút.
- Eléggé fáj. Legalább eltereli a figyelmem másról... - a hangom megcsuklik a mondat végén, s akaratlanul is hátam felé mutatok hüvelykujjammal, de nem mondom ki konkrét szavakban, hogy mi az, ami a hátamat ékesíti. Ahogy húzódik rajta a kabát alatt lapuló rózsaszín felső, még mindig érzem azt az enyhe fájdalmat, melynek nem is kellene már ott lennie, mégis a hegek odaragasztják a borzalmas emlékeket. Igen, apám szereti a szíjat. Szeret keményen odavágni, hogy dühét ne anyámon, hanem rajtam vezesse le. S én mit tehetnék azon kívül, hogy tűröm? Tűröm ezt is, tűröm a pofonokat, az átkozódást, s azt a mély gyűlöletet, melyet kiváltok belőle. Nehéz így létezni, ennyi szörnyű titokkal a lelkemben.
- Ha viszonoznám, akkor már nem lenne hol laknom. - nyomasztó sóhajjal felelem, fél szavakban adva a tiszteletes tudtára, hogy mi is történhetett velem. Mégis egy apró mosoly ott leng ajkam oldalán, mikor a hajamhoz ér, hiszen ő felébresztette bennem a reményt. Ő maga a remény kicsiny lángja, mely talán egy hatalmas erdőtűzzé lesz képes lobbanni hamarosan.
- Nem tudom, nem néznek rám furán az emberek, ha meglátnak Önnél este? Apám sosem tudhatja meg... - a hangom újra megremeg, ám az atya ismét csak megváltást hoz számomra. Reményekkel teli, bús, csillogó szemeimet ráemelem, s halk sóhajt eresztek meg felé.
- A mi titkunk. - súgom halkan, mintha egy bűnt akarnék épp elrejteni a világ elől. Apámat ismerve a tiszteletest is képes lenne a szájára venni, ha megtudná, hogy nála töltöm az estét. Én pedig azt hiszem, nem bírnám, ha az egyetlen embert elkezdené ócsárolni, aki megérhet ezen a világon...
Óvatosan szállok be az autóba, s megtelepedve az első ülésen gondosan becsatolom az övem. Félek. Nem is félek, rettegek. Rettegek az atyától, a szavaitól, a nézésétől, s attól, mi lesz azután, miután bevallok neki mindent. Vajon képes lenne megérteni egy ilyen ember, mint ő? Vajon ő is kiirtani való bűnnek tartja majd a másságom? Bús sóhajt eresztek meg a párás ablaküveg felé, melyen finoman húzom végig az ujjam.
- Úgy bocsájtja meg, ha megváltozok, vagy elfogad engem így? "Máshogy"? Mert atyám... Én... Más vagyok... - nyomom meg erősen a más szót, de még nem merem neki konkrétan kimondani. A fehér nadrágomból, a rózsaszín felsőmből, s a kevésbé sem férfias viselkedésemből talán leszűrheti, hogy mire is próbálok célozgatni félénken. Aztán hamarosan megállunk, s a szívem még hevesebben kezd zakatolni, mint eddig. Az ajtónál történő kis bénázásom újra enyhe remegést vált ki a testemből, de ekkor valami más érzés is átfut rajtam. Nem tudom, micsoda. Kissé kellemetlen, s valahol a lelkem mélyén mintha azt érezném, hogy talán nem kellene itt lennem. Vajon tényleg szabad nekem az atya szállásán mászkálnom esténként? Mi van, ha valaki tényleg meglát itt? Mielőtt belépnék hozzá, körülnézek, s mikor megbizonyosodok róla, hogy sehol egy ártatlan lélek, akkor lépek csupán beljebb, mintha egy bűnbarlangba lépnék. Pedig itt semmi bűnös dolog nincs. Csak bennem. Én vagyok maga a két lábon járó bűn...
- Atyám, én... - a szó bennem marad, talán örökre. Az első pillanatban nem tudok reagálni. Kell idő, amíg eljut a tudatomig, hogy mi történik, s ez alatt a pár szempillantás alatt a lábaim megadóan mennek előrébb, mintha el sem akarnám hinni, hogy ez megtörténik. Megtörténhet ez egyáltalán? Vagy ez egy kegyetlen vicc lenne csupán, s az atya valójában nem is az az ember, akinek mondja magát? Vagy így akar móresre tanítani, mert megsejtette, hogy meleg vagyok? Vagy talán apámék fizettek neki egy nagy összeget, hogy leckéztessen meg? Ez tényleg... Tényleg velem történik? A pincébe vezető lépcső tetején mutatok csak ellenállást. Elkezdek rúgkapálni, próbálok megkapaszkodni mindenben, amit érek, de ő olyan erős... Én pedig olyan gyenge... Könnyedén seper egyre csak lejjebb a lépcsőn, s a kiáltásom szép lassan elveszik a falak között. Mit tehetnék? Semmi ötletem. Az elmém kiürül. A szívem facsarodik, a bőröm kihűl, a testem remeg, a könnyeim patakokban folynak. Nem tudok gondolkodni, nem tudok tervet szőni. Nekem nincsenek túlélési ösztöneim... Csak annyira vagyok képes, hogy ha enyhül a szorítása, akkor ráharapok a kezére. Nem úgy, hogy kitépjek belőle egy darabkát, hiszen arra a félelemtől nem lennék képes. Vér serkenhet bőre alól, de ennyi. Sokkal erősebb nálam. Sokkal nagyobb. És van olyan hatalmas, hogy egy apró fújással fosszon meg a reménysugaramtól...
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2