Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Agnus Dei (+18) •
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 24, 2020 5:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next







Az újabb kérdésre megrándul a szám széle, s mielőtt válaszolnék zavarban fürdő arcod pirospozsgás ragyogást figyelem. Magamban latolgatom, nem volt-e már ennyi kérdés elég mára? Mennyi igazat szóljak, s mennyit hazudjak neked? Hagyjam megválaszoltalanul a kérdést  vagy feleljem meg? Mi nyit benned zárt ajtókat, mi édesget közelebb, mi az, ami elriasztana, mi az, ami örökre hozzám bilincselne? Pillantásom elréved, valahol a félhomály árnyalakjai közé meredek.
- Volt barátnőm, régen azt gondoltam, hogy megállapodom mellette, hogy gyermekeim lesznek, de az emberek néha később ébrednek rá, hogy azon az úton képtelenek járni, melyen elindultak. – rántom meg a vállam, hagyva, hogy a válasz még több kérdést vessen fel benned, ám mielőtt kibukhatna belőled egy újabb, elejét vesszem egy zárkózottabb pillantással. Nem kell minden titkot egyetlen éjszaka alatt megfejteni, Jonas! Hagyj máskorra is. A te válaszaid azonban elzárkóznak teljesen előlem, nem hagyva, hogy befurakodhassak a burkodon, hát egy szelíd oldalra billentéssel vizsgálgatlak.
- Én a te korodban nem voltam, bár lehet ez csak azért alakult így, mert rengeteg testvérem volt. – hagyom, hogy titkold a magányodat, mert talán fájó pont, hiszen láttam, amit láttam, figyeltelek mindig, mikor lehetőségem adatott rá, s akit én láttam nem egy boldog gyermek volt, a boldog gyermekek nem várnak az én megváltásomra, hiszen szüleik valódi kincsként a széltől is óvják őket, azoknak a szülei mindent mozgósítanának gyermekeikért, de pont azért, amilyenek sosem kellenének. Hiszen te más vagy, te az én kincsem vagy. Az újabb kérdésre kissé, mintha zavarba jönnék, mint aki kínban van.
- Nem tudom, ott voltál éjszaka, eljöttél és úgy tűnt...úgy tűnt segítségre vársz, valamire, bármire, én pedig...- én pedig meg akartam ezt neked adni, még ha nem is  elfogadható módon, még ha ezért valóban rácsok mögé kell kerülnöm, de ez nem baj, hiszen megtettem azt, amire némán mindig kért a szemed, megadtam azt, amire titkon talán vágytál. Ám ez is csupán csak féligazság, mert önző vágyaim már előbb munkálkodni kezdtek, de nem kell róla tudnod, hiszen úgy hiszem, valami ilyesmit akarsz hallani, hogy valakinek nem érdektelen az egész létezéses. Én pedig kihasználom ezt, kihasználom a gyengepontot, melyet a szüleid méregként csepegtetted beléd, az ő általuk ejtett seben fogok én magam is beszivárogni az elmédbe, a szívedbe. Addig, amíg valóban nem lesz kedved már elmenni innen, elhagyni engem. Hát most még nem baj, hogy nem tudod azt válaszolni, amit hallani akarok, van még időm, hogy végül engem válassz. Most azonban hagyom, hogy válasz  nélkül hagyj  csak újra megcirógatom arcod, azt suttogva ujjaimmal, hogy nem kell válaszolnod erre a kérdésre, s nincs semmi baj, ha mennél, ahogy azzal sincs, ha maradnál, mert minden rendben van, rendben lesz. Ezt cirógatják pipacs piros arcodra fehér ujjaim, hiába csalja el pillantásod a nyirkos hideg padló, hogy elrejtsd előlem még a gondolataidat is. Most még elzárkózhatsz előlem. Még.
Tán arra számítasz, hogy felhasítja bőröd a szíj, veres sebet csókol formás izmaidra, de nem azért kaptál kéjdrogot, hogy hatását kiírtsam belőled, ohh nem a csapások szelídek, s összezavaróak, mert alig fájnak, könnyen lehet találni benne élvezetet, a cirógatásaim között, s úgy tűnik jó nyomon járok, mert ez nem csak összezavar, de saját reakcióid, minden nyögésed rémíszt. Szilánkosra kell törnöm, nem a tested, hanem a lelked, az elméd, hogy darabkáiból újra alkossalak értő kézzel. Ez az értő kéz játszik rajtad, majd nyelvem váltva benned. Újabb kérdésed követel, okokat keres, több értelmet, de nem talál, hát már eleve tele van lemondással, míg én tovább kényeztetlek ujjaimmal. Tényleg olyan rossz ez Jonas? Baj, hogy része az imádatomnak? Hogy nem platói szerelemmel és izzással rajongok már tovább érted?
- Nem ezért...nem csak ezért. – de a része, a kapcsolatok kibontakozásának megkoronázása a testiség, mindenki vágyik rá, még ha magadban tagadod is, tán nem velem, de eljátszottál már a gondolattal, hogy valaki így érint, s azért ez meglehetősen távol áll az önző, kíméletlen erőszaktól, hiszen, ha az én vágyimnak engedelmeskednék, már tegnap elveszem, amit akarok, ahogy most is megtehetném, erőd nem volna védekezni ellened most sem. Vajon melyik gondolat zavar igazán? Hogy én vagyok az, hogy éppen én? Feszülő öled éke markomban várja, pulzálva a megváltást, de az most nem érkezik meg, most nem segítelek egyből gyönyörhöz, hadd kínozzon még a kielégítetlenség, hadd sajduljon még vörösen duzzadó férfiasságod, míg úgy nem érzed, hogyha nem élvezhetsz el azonnal, akkor felrobbansz, kis molekuláidra bomlasz. Rajtam játszó kezednek nyitok utat, s húzom magamhoz, megrezzenek, ahogy hozzám érsz, beletemetem forró arcomat a tarkódba, de valójában a kezünk együtt mozdul rajtam, én mozdítom a tied. Vajon érintettél már mást magadon kívül? Az ártatlanság még nem jelenti, hogy ne fogad volna már kezedbe másét, talán a fiúét, akivel már láttalak, nem túl gyakran, de ismerem az arcát, csupán a neve nem jut az eszembe, de hogyan is jutna most, amikor más érzékeim tágulnak némileg  az agyi tevékenység kárára. Hát emellek, viszlek, s te tiltakozás nélkül hagyod, hogy visszategyelek a matracra, hiába zárod össze lábaid, azok már engem fognak hívogató satuba, hisz elkéstél a mozdulattal.
- Többet is jelentesz, de ne kérd...ne kérd, hogy megálljak. – mert azt nem tudnám már megtenni, azzal elkéstél, azt már nem tudnám neked adni, hiába kérnéd édesen, szépen, s hiába mutatnék hajlandóságot, mert már átléptem a magam határait. Tovább nem tudok várni, ha megvetsz, ha gyűlölsz majd  érte, ha lerombolom amit eddig gondosan építettem, akkor is birtokba kell vegyelek. Megreszketek feletted, hallod mit kérsz tőlem, vajon tudod is? Rezignált fájdalommal kapok levegőért  mozdulatlanságra kárhoztatom magam, pedig csípőd válaszol nekem, tested vár. Én mégis feléd hajolok, rád borulok, apró puszit nyomok álladra, a szemhéjadra, szemöldököd ívére, s magamhoz szorítalak. – Szeretlek. – suttogom a füledbe. Legyen akaratod szerint, egyik kezem ereszti a csípőd, a másik gyengéden tart, szabad kezem a matracba mélyed, ujjaim kifehérednek úgy markolom a lepedőt. Vissza kell fognom magam, hogy gyengéd legyek, erről árulkodik a remegő szám, a lélegzet, finoman csusszanok be, nyelvem jól megsíkosította az utat, de egyből meg is állok, arcod fürkészve, mielőtt meghódítanálak centiről-centire, lassan, gyengéden. Olyan finoman, ahogy csak tudlak teszlek a magamévá, leszek az elsőd, s ölellek magamhoz, figyelem minden rezdülésed, hogy ne okozzak több fájdalmat, mint amennyit az első alkalom megkövetel magának, de én közben megjárom a poklot is, miről te semmit nem tudsz.


reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 23, 2020 5:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
A vonásaiból nehéz leszűrni konkrétumot. Hiába voltam mindig a csendes megfigyelő, aki a távolból nézte a verekedéseket, aki messziről figyelte az első csókokat, aki mindig csak hallgatott, s szívta magába az információt... Jelenleg még ha tiszták és épek lennének a gondolataim, hogy megfelelően elemezzek, akkor sem tudnám kiismerni az Atyát. Ugyan nem régen jött a templomunkba, de ő mindig is annyira... Más volt. Amilyen lelkesnek, erősnek, céltudatosnak tűnt a szememben, annál inkább titokzatosnak. Mert hát mit csináljon egy én korombeli fiú a templomban, ha kötelezően zavarják el oda? Természetesen nem azt, amit kellene... Az Atya mindig is érdekesebb volt annál, mint amit hirdetett a Bibliából, a hitről, s erről az egész maszlagról. Hogy is van a mondás? Vigyázz, mit kívánsz, mert még a végén valóra válik...?  
- Sosem gondoltál arra, hogy megházasodj? - újabb személyes kérdés tőlem, melyet félszegen teszek fel, apró pírral az arcomon próbálok ismerkedni. Ami a jelen helyzetben eléggé abszurdnak tűnhet, hiszen még mindig a nyálamba fulladva kellene zokognom és pánikolnom, de az elmém vészterve folyamatosan csak pörög, melynek ez is a része. Borzasztóan nehéz ugyanakkor nem megtörten bekuporodni a sarokba, s engedni annak a dermesztő félelemnek, mely körbeleng.  
- Kicsit talán. De hát ki nem az az én koromban? - mentem ki magam gyorsan, mintha nem számítana az egész. Holott ha egy kicsit is figyelmes volt Leroux atya az utóbbi időkben, akkor feltűnhetett neki, hogy általában egyedül, vagy feszengve a szüleimmel jelentem meg. Nagyritkán futottam itt össze Oscarral, de ő is tisztában volt vele, hogy apámék nem igazán kedvelik, ha mi együtt lógunk... Egyszóval, a látogatás részemről leginkább magányos és csendes kényszer volt. Szavainak hallatán aprót rándul a szemem, hiszen hihetetlen, hogy ennyire könnyeden képes a jövőbe nézni a jelenlegi helyzetben, s ilyen pozitívan képes leírni engem annak ellenére, hogy épp ő maga ragadott el a saját poklába.
- És miért... Raboltál el? Megérek én egy örök életig tartó raboskodást? - az első kérdést nem épp nyugodt körülmények közt szokták feltenni az áldozatok, hanem leginkább sikítva, üvöltve, zihálva. Az én szemeimben mégis a félénk kíváncsiság csillan, őszinte érdeklődés, hiszen ha már akaratomon kívül tart itt, jogom van tudni annak az okát. Illetve, szerintem van jogom, az már más kérdés, hogy Bastien hogy gondolja... Váratlan kérdése azonban megakaszt. Sem hazug, sem igaz válasz nem tör ki belőlem, mintha a két véglet egymásnak pattant volna s eltört volna bennem. Várom-e, hogy elkapják? Mindenem egyértelműen ezért sóvárog, hogy végre megszabaduljak tőle, hogy ne zaklasson tovább, hogy visszatérjek a hétköznapjaimba... Aztán felgomolyog bennem valami gusztustalan fertő az elmém legelhagyatottabb, legsötétebb bugyraiból, ami valahol távol megkérdezi halovány visszhanggal, hogy tényleg azt akarom, hogy visszaálljon a rend? Tényleg újra szenvedéssel és magánnyal akarom megtölteni a mindennapokat? Tényleg olyan emberekhez akarok visszamenni, akik az első adandó alkalommal eldobnának? Miközben egy olyannal hozott össze a sors, aki lényegében az egész életét kockára tette azzal, hogy engem megszerzett... Émelyítő ez a fertőző kettősség, képtelen vagyok hát arra, hogy értelmes szavakat préseljek ki magamból, így gondterhelten csupán a pince hűvös padlójára szegezem tekintetem, mielőtt kékségemből ki tudna olvasni valamit az Atya.
Sejtettem, hogy elérkeznek ezek a pillanatok. A tegnapi után mindig ott motoszkált bennem, hogy nem fog leállni, nem fog megelégedni azzal, hogy sikerült belőlem kicsikarnia a romlott örömcseppjeim, hiszen az én kierőszakolt kielégülésem még az ő gyönyörét nem jelenti. A szíj azonban emlékeket idéz fel bennem, s automatikusan átváltok dacosba és keménybe, üssön csak, ha akar! Az öv általi fájdalomra már immúnis vagyok, hiszen annyit edződtem az évek alatt, hogy azzal nem lehet megtörni. Mással már sokkal inkább. Kétségbeejtő, ahogy ez a különös, kegyetlen vágy eluralkodik rajtam, s egyre inkább kezdi átvenni felettem az irányítást a testem, mintha egy egyszerű ösztönlény lennék csupán, semmi több. Hiszen... Mégis ki az az idióta, akinek egy ilyen helyzetben feláll a farka?! Ez nem csupán szégyen a számomra, de legszívesebben az örökkévalóságba süllyednék miatta. Hiába próbálok másra gondolni, hiába vagyok azon minden erőmmel, hogy puhítsak magamon, ez egyáltalán nem sikerül, sőt, olyan tettekre kényszerít, amiket nem hogy élőben, de fejben sem szabadott volna megidézni. Nem akarok felnyögni, nem akarok sóhajtani, mégis minden kizubog belőlem, mikor nyelvével, majd ujjával érint meg. Ott, ahol még senki sem járt.
- Csak ezért raboltál el? - kiábrándultan, mégis zihálva kérdezek vissza, hiszen talán csak elmém próbál olyan kapaszkodókat kreálni, mint hogy fontos lehetek Bastiennek, hogy végre ő tényleg figyel rám, ő akar... Holott esélyesen az egész csak abból fakad, hogy a beteg perverzióját már nem tudta visszafogni többé, s én voltam rosszkor rossz helyen. Próbálom magam magasabb szintekre emelni a szemében, hogy értelme is legyen ennek az egésznek, de nagy valószínűséggel csak egy eldobható eszköz vagyok neki is. Semmi több. S most pontosan egy eszközként viselkedek, aki szinte úgy hajlik, ahogy az Atya akarja. Nem akarom élvezi, ahogy a tenyere rám kúszik, mégis szinte összerándulok egyből, s kétségbeesett sóhajom jelzi, mennyire viaskodok magamban. Ő persze a saját oldalára próbál fordítani, így egész testemben megfeszülök, ahogy ujjai ördögi játékba fognak rajtam, s elmormolok magamban pár imát, hogy legyen csak ennyi. Végezzünk gyorsan, úgy, mint tegnap, aztán hagyjon magamra megint egy egész napot... Adná Isten, hogy így legyen, ám ő úgy tűnik, most elfordítja a fejét.
Lehelete szinte marja a bőröm, de még mindig görcsösen kapaszkodok a nadrágjába, s mikor amaz szétbomlik, akkor tudatosul bennem, hogy ezt magamnak okoztam, még ha akaratlanul is. Nem igazán tudom uralni a testem, mely mintha el akarna válni a lelkemtől, hogy önálló életet éljen nélkülem. Hagyom hát, hogy vezesse a kezem, hiszen mi mást tehetnék? Ha ellenkeznék erősen vagy durva lennék, esetleg összeszorítanám rajta ujjaim vagy megkarmolnám, akkor talán még végzetes is lehet számomra a dühe... Így azonban, hogy nem merek lépni ellene, ekkor tudatosul bennem, hogy nem csupán ő az első, aki engem érint, de számomra is ő az első, akit érinthetek. A sajátomon kívül még csak közelében sem voltam más férfi merevségének, hiába álmodoztam erről annyit minden éjjelen a paplanom magányában. Megkaptad, Jonas, most megkaptad...
Mint valami rongybaba, úgy hagyom neki, hogy a matrachoz cipeljen vissza, de mégsem tudom teljesen elengedni magam. Combjaim ugyan védekezően feszülnek össze, ám ez mit sem ér, hiszen azok őt szorítják, ugyanis azonnal befurakszik közéjük.
- Azt hittem, hogy neked többet jelentek... - súgom alig hallhatóan, s mély búskomorral az arcomon biccentem oldalra a fejem csendes szipogással, miközben lábaim feszülése enyhül, majd teljesen elernyednek. Kezeim eddig gúzsba voltak kötve, most azonban görcsösen kapaszkodnak a paplanba, mintha a szorításomtól bármi is enyhülhetne. Azonban semmi sem fog. Csípőm megadóan hajlik felé, s szívem ha gyorsabb ütemre kapcsolna, akkor biztosan kiszakadna a helyéről. Ennek ellenére... A készülő erőszak, az elrablás, a lelki terror ellenére... Még mindig dolgozik bennem a vészterv. Még mindig ott motoszkál, még mindig meg akarja ragadni az utolsó, elveszett, kicsiny kis lehetőséget, mely talán enyhíthet a helyzetemen, s talán nem lesz olyan tragikus vége, mint ahogy az ezerszer lepörgött már a fejemben. Ezen gondolatból merítek némi erőt, s váratlanul kezeim nyújtom felé, mintha ölelni akarnám.
- Nem akarok csak egy egyszerű eszköz lenni... - ajkaim lefelé görbülve rándulnak, kékségem pedig rózsaszínes fátylat ölt. - Nem ölelnél meg előtte, és mondanád, hogy szeretsz? - enyhén görbül a gerincem, ahogy feljebb hajolok, s megkapaszkodok a ruhájában. Bár a póz nem túl kényelmes, mégis görcsösen kapaszkodok meg benne, arra várva, hogy lépjen.
- Kérlek... - sóhajtom könyörögve. - Hadd legyen az első szerelemből... - egyik kezem nyakára csúszik, s enyhe nyomást fejtek ki rá, hogy közelebb húzhassam magamhoz. Érzelmi manipuláció... Bár ezzel nem is igazán tudom, hogy őt próbálom meghatni, vagy saját magamnak akarok hozni némi lelki enyhülést. Bárhogy is legyen, bárhogy is reagáljon Bastien, ölem szinte szétrobban, különösen azokban a pillanatokban, mikor merevsége hozzámér. Vajon milyen lehet, ha...? Belül ugyan zokogok, de talán nem kell olyan kegyetlennek lennie, mint azokban a szadista filmekben, s ha megmenthetem magam ilyen beteges módon, akkor bizony meg fogom. Kérdés, hogy benne csak az ösztönlény, a férfi tombol, vagy az elméje olyan mértékben sérült, hogy képes lenne érzelmeket is belevinni. Ha így lesz, úgy ezt ki fogom használni...
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 16, 2020 3:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next







Hagyom felderülni az arcom, mint akinek szíve repes, hogy megfelelő könyv van a birtokában, s szolgálatodra bocsáthatja a sokat forgatott, megsárgult lapokat. Bólintok is, hiszen tényleg nagyon jó, igazi klasszikus, amit érdemes olvasni. A kérdés utáni szem lesütésed figyelem, de állad alá nyúlva visszairányítom magamra a pillantásod, hiszen semmi rosszat nem kérdeztél, s pillantásom ordítja a választ, hogy nagyon, míg én levegőt veszek, hogy válaszolhassak.
- A hivatásom azt kívánja, hogy az legyek, számos más egyház engedélyezi a társat, mert az ember gyenge egyedül az Úr szolgálatában állni. – de a miénk nem, ettől még az ember társas lénynek teremtetett, aki vágyik mások közelségére, a magány nem jó érzés, még akkor sem, ha elhisszük, hogy az Úr velünk van. – És te magányos vagy? – nem a jelen körülményekre értem, hiszen egy családi házban, ahol semmibe veszik éppen oly magányos, mint egy paplak, egy torony, egy sziget.
- Hiszem, hogy az élet még előtted áll, és ajándék lesz, ahogy te is ajándék leszel valakinek, aki megbecsül majd. – szép jövendölés, egy pillanatra még én magam is elhiszem, hogy lehetne így is, de én jól tudom nem így lesz, mert az egyedüli, kinek ajándék leszel az én vagyok, s az életed éppen ezért túl rövid, hogy valóban megtapasztalhasd. Az enyém vagy! Mégis, fáj látni a keserű arcod, a kiábrándulást, elviselhetetlen hallani a gúnyt, hát megcirógatom az arcod, meleg ujjakkal, biztatólag, hogy erőt adjak vele. Erőt most, de mindent elveszek majd tőled, a legfontosabbat biztosan, s hogy vágysz rá, felismerem az apró közelítő mozdulatot, ahogy szinte kezemhez tolod az arcod, hát még egyet simítok, aztán elhúzom ujjaimat, hogy hiányozzanak, hogy kelljen, hogy akard ezt is és még többet.
- El is kell kapniuk, hiszen mégis csak elraboltam egy gyereket a szüleitől és amikor elkapnak, megkapom érte  méltó büntetésem, ahogyan az Úrtól is. De, hogy válaszoljak a kérdésre, nem, félni nem félek. – mint aki pontosan tudja mi vár rá, s helyén valónak tartja, de valójában biztosan tudom, hogy nem kapnak el, legalábbis nem szerepel a terceim között túl korán megbűnhődni, éppen elég lesz a pokolban is. Hiszen igazi igazság szolgáltatást csak Ő adhat, de miért adna, ha ő vezetett hozzád, ha Ő maga adott nekem, ha elém helyezett, mint ajándékot, vagy mint kísértést? Tudta, hogy gyarló vagyok, hogy elbájol majd fakó hajad, kék szemed, a szép szád, a nyúlánk alakod. – Várod, hogy elkapjanak? – kérdezem, inkább mint aki attól fél, hogy haragszol rá, mintha az jobban érdekelné, mint a bűn, vagy a bűnhődés.
Aztán neked kell megbűnhödnöd, s daccal felelsz rá, beharapott száddal, amiért meg tudnálak ütni igazán, hiszen csak én haraphatom, falhatom az ajkaidat, csak én bánthatlak, ahogy én is jutalmazhatlak. Elégedetten villannak a szemek, ahogy szavaimra feltornázod csípőd, bár várnom kellett rá, de megtetted, s tudom, hogy már előre elképzelted milyen lesz, hisz tudod, hogy milyen volt. Erről árulkodott szorosra zárt ajkaid, a feszülő állkapcsod.  Türelmetlenséged bájos, de a hangzása még nem az igazi, hiszen inkább kellene könyörgésnek hangzania, mint dacos szavaknak, de majd dolgozunk ezen. Mozdulok, s gyorsul a lélegzeted, szaporán szeded a levegőt,  már rád borul a fenyegető suhintás hangja, de hiába, mert az ütés gyenge, erőtlen, épp csak pírt varázsol alabástrom fehér bőrödre, hogy még vonzóbbnak tessék, hát ott van már ajkam, cirógat az ütés nyomának forróságán, nyelvem enyhít rajta. S kicsalom belőled azt a nyögést, melyet dacosan meg akartál tagadni tőlem, csellel elveszem, s mily szépen hangzik ajkaid közül, szinte kéri a folytatást, de szavaid, ohh a szavaid ütleget kérnek, mert azt ismered, mert akkor tudsz gyűlölni továbbra is, nem igaz? Ujjaim közül padlóra csúszik a szíj, s tenyerem csattan hangosan kiszolgáltatott fatpofádon, hogy ujjaim nyomát őrizze tovább a bőröd, míg én masszírozni kezdem a félteket, széjjelebb húzom még, hogy kényelmesen hozzád férjek, s nyelvem becsusszan, körkörösen simogat, ízlelgetve mozdul ki be, míg a másik félteke is megkapja a maga tenyeresét. Érzem, hogy mozdulsz, nyelvem hegyén remeg belsőd, mintha elkocsonyásodnál nyelvemtől, de mégis sikerül belecsimpaszkodnod ujjaiddal a hajamba, s már így is mélyen fickándozik benned nyelvem, most még csúszik beljebb amennyit még lehetséges, hogy orrom teljesen hozzá simul fenékvágatodhoz, s a levegővétel nehézkessé válik rajta keresztül, de nem tiltakozok, kezem alád nyúlva cirógat a heréken, míg a szabad karom körül fonja vékony csípőd, mintha lenne még közelebb, húzlak magamra. Te pedig feltornázod magad, nem akarom, hagyni, mégis hagyom, a kérdésed miatt, mint, aki megdöbben húzódom el, amint engedik tincseimet ujjaid, de nyelvem helyett most eddig ölelő, most elengedő karom mutatója csusszan a jól benedvesített bensődben, tapogatódzva, tágítva, kutakodva az érzékeny pont felé.
- Bevallom szívesen betenném, akkor is, ha erőszaknak veszed. – rekedtes hangon súgom, bár a tested nagyon is akarja, hogy megtegyem, akkor is ha fáj. Mutatóm kicsusszan, s helyébe a középső veszi át a helyét, az hosszabb, s vele könnyebb elérni a vágyott pontot, ami olyan mint egy áramütés, mégis annyira jó. Másik kezem azonban a farkadra fog, finoman, de határozottan veszi kézbe feszülő férfiasságod, hüvelykem a makkon simít, amin megjelentek már az első kéjcseppek, mintha a nyelvjátékomtól öled így izzadna, gyönyörű, kövér, ragacsod cseppet. De nem fogom hagyni, hogy elélvezz, azt kérned kell édes hangodon majd.
Nem árulsz el olyasmit, amit ne tudnék magam is, hogy érintetlen vagy, reakcióid elárulták, megsúgták már rég, de jól esik a szádból is hallani, mert a sejtés így válik bizonyosságá. Azonban nem hangzik el a számból, hogy nem leszek durva, nem ígérem azt sem, hogy nem fog fájni, mert az első az elkerülhetetlenül fáj, bármennyire is leszek hozzád gyengéd, hiszen amit bekívánok tenni szűk érintetlen résedbe jóval vastagabb, mint egy karcsú ujj, vagy kettő, ráadásul hosszabb is.
Szavaidra felegyenesedek, de ujjam nem csúszik ki belőled, ahogy öled sem eresztem, válladra hajolok, oda csókolok, nyugtatgatva, hiszen én sem bírom már tovább, főleg, hogy kezed ölemre talál, s én nyakadba nyögök, azonnal engednél, visazakoznál, de ez nem teljesen következik be. Dörzsölsz, s én zihálva morgom a furcsa huzavonára válaszolva, csak most engedlek el, most hagyja el ujjam tested, hogy saját gombom megoldjam, lehúzzam a sliccem, hogy elővarázsolt pőreségemre húzzam ujjaid, együtt markolva veled magamra, s csípőm mozdul, a jól ismert mozdulattal, ritmussal, ám hirtelen emelkedem, emellek téged is, visszaviszlek a matracra, odafektetlek hátra, kezeidet is eloldozva, eldobva a kötelet, de föléd mászom, s nagyobb csapda ez, hasznosabb mint a kötél, vagy bármely bilincs, ahogy széttárt combjaid közé furakszom.
- Azt hiszem, most már nem tudom abba hagyni. – suttogom, szinte bocsánat kérően, de kéjsóvár pillantásom egyáltalán nem bánja, amit tenni készül. Nyakamba teszem egyik lábad, a vádlidra csókolok, bocsánatot kérve előre saját gyarlóságomért, a bűnért, a fájdalomért. – Kérlek...- könyörögve nyöszörög az én hangom is, de én nem azért kérlek, hogy álljunk meg, s ezt tudhatod, ahogy lávaid között pozícionálok, ahogy emelem jobban a csípőd, ahogy magamhoz húzlak, ahogy saját ölem odavezetem a megízlelt réshez, ahogy apró mozdulatokkal ostromollak, még mindig kérve, bár rég nem számít a beleegyezésed.



reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 13, 2020 7:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
- Agatha Christie nagyon jó. - vágom rá a kelleténél talán nagyobb lelkesedéssel, hiszen amellett, hogy teljesen hétköznapi dolgok keverednek közöttünk, kihallom a beszédéből azt az édes illúziót, mintha lenne választásom. Hiába csak könyvekről van szó, bennem egyből szöget ütnek szavai, “ha az megteszi”. Mintha lenne választásom. Mintha lenne akár egy szemernyi is abból a bizonyos szabad akaratból, mely talán nem is létezik, s talán mind az atya kegyes játszadozása.
- Az olvasás olyan magányos dolog. Te magányos vagy itt egyedül? - szemeimet lesütöm a kérdés után, mintha csak fellángolásból tettem volna fel őket. Nem szabadna kérdezgetnem, főleg nem ilyen személyes témákról, de hát egyszerűen kikívánkozott belőlem. Ismerd meg az ellenséged... Azt az ellenséget, akitől a körülmények ellenére is több figyelmet kaptam, mint az utóbbi években bárkitől. Jesszus, Jonas... Ilyeneken még gondolkodni sem lenne szabad akár egy apró másodpercig is, hiszen lehet, hogy az a bizonyos kapaszkodó egyenesen a pokol legmélyebb bugyraiba vezet.
- Ajándék az élet? Nekem, vagy másnak az enyém? - maró gúny és kiábrándultság szökik hangomba, mely ismét olyan őszintén cseng vékonyabb tónusomon, amit nem engedhetek meg magamnak. Közel akartam engedni magamhoz, közel a testemhez, mint akiről gondoskodhat, akit takargathat és ölelgethet, hátha ezzel megenyhül felém, s elúsznak a fájdalmas cselekedetei. Ám az, hogy a lelkem tiszta és fájó részéhez engedem közel... Azt hiszem, már egyre nehezebben vagyok ura önmagamnak, ezért is tolom leheletnyivel közelebb az arcom a cirógatásra, mintha egy kóbor kutya lennék, ki szinte ölni tudna egy kis szeretetért.
- Nem félsz, hogy elkapnak? - félszegen kérdezem tőle, bár valójában tudom a választ a kérdésemre. Benne nem látok félelmet. Sőt, megkockáztatnám, hogy nála erősebb emberrel még sosem volt dolgom.
Rejtőzködés, értetlenség, apró baleset, kicsiny félreértés, s hamarosan olyan erősen bukik ki belőlem a dacos énem, hogy még ha akarnám sem tudnám azt visszatuszkolni a helyére. Számat remegve harapom be, ám a haragosan ráncolt szemöldököm, s a hátam mögött ökölbe szorított kezem arra utal, hogy készen állok az ütésre. Arra, melyre mindig is készen álltam. Lehunyt, mérgesen összeszorított szemeim mögött látom apámat, amint suhint, érzem az erős, égető fájdalmat, s már automatikusan is összeszorítom a fogaimat, függetlenül attól, hogy az atya nem ad a számba semmit, amire ráharaphatnék. Apám egy kutyajátékot adott mindig, hiszen nem akarta, hogy kitörjön a fogam a fájdalomtól, s még a fogorvost is nekik kelljen fizetniük...  
Némi remegő hezitálás után hevesebb mozdulattal hajolok előre, hogy vállaim a hűs padlót érintsék, s teljes egészében Bastien felé mutassam a sápadt, ütésre csábító hátsó felem. Homlokommal is megtámasztom magam, de a türelmetlenségem meglepően hamar előtör belőlem.
- Üss már... - motyogom egészen halkan, hiszen nem bírják az idegeim ezt a feszült csendet. Mikor pedig meghallom lépteit, lélegzetem szinte a másodperc töredéke alatt vált át kétségbeesett zihálásra, s olyan erősen szorítom össze fogaimat, hogy ha még egy kis erőt kifejtenék, szerintem biztosan beletörne valamelyik. Arra készülök, hogy ereje még apámét is felülmúlja. Hogy olyan mélyre ható ütést intéz rám, ami nem egyszerűen feldagad és elszíneződik, hanem melyből vért is képes fakasztani. A jól ismert fájdalom már az ajtómon kopogtat, szinte érzem előszelét, azonban... Elmarad. Megrökönyödve emelem fel fejem kissé, hogy megnézzem, mi történik mögöttem. Elvétette volna? Épp, mikor tekintetem a sötét hajkoronát veszi észre, abban a pillanatban érzem meg ajkait magamon. Egyből végigfut rajtam a libabőr, végigpettyezi fehér, tökéletes bőröm, s ahelyett, hogy elmulasztaná testem heves reakcióját, inkább felerősíti azt. Fejem gyorsan visszafordítom hát, nem beszélek, megpróbálok nem mozdulni, mégis az apró jelek annyira nyilvánvalóak, mintha egy elefánt próbálná magát egy bolhának álcázni. Aztán hamarosan érkezik a következő ütés, melyre válaszul egy különös nyögés szakad ki belőlem, s csípőm egy aprót hullámzik a levegőben. Kezeimet erősen tördelem magam mögött, érzem, hogy a homlokomat verejtékcseppek kezdik borítani... Próbálom minden erőmmel bent tartani a levegőt, hogy ne sóhaj formájában jöjjön ki belőlem, hiszen ez az egész helyzet gusztustalan, bűnös, szentségtelen, s számomra teljesen megmagyarázhatatlan - mégsem sikerül. Hiszen még mindig olyan merev vagyok, hogy ez már tényleg messze túlmutat a normális határokon túlra. Az elmém teljesen ködös lesz, nehezen mennek az ép gondolatok, nehezen bírok ötletelni, s talán olyan dolgok öltenek bennem testet, amik egy görcsös illúzióba vezetnek csupán.
- Szerintem... Nem lesz... Elég... - nyögve, sziszegve, zihálva ejtem ki szokatlan szavaim. - Üss még, erősebben! Még nem bűnhődtem eléggé... - hogy miért mondtam ezt? Fogalmam sincs. Talán már nem is én beszélek. Talán lett bennem egy “ő”, aki ostoba vészterveket készít a számomra. Hiszen megint ott van az atya rajtam és bennem... Pont úgy, ahogy tegnap este... Ha ösztönzöm arra, hogy inkább verjen el újra és erősebben, talán elfelejtődnek a késztetései. Függetlenül attól, hogy egyre nehezebben fogom vissza a testemet bekebelező, számomra teljesen ismeretlen vágyakat, amiket képtelen vagyok kezelni. Ebben a helyzetben nem tudom, mi lehetne a megfelelő lépés. Az agresszió? Vagy menjek bele a játékba? Vagy tiltakozzak? A sok rossz közül melyik lehet az az egy, ami a legenyhébb testi és lelki fájdalmat és torzulást adná nekem? Valamit lépnem kell, tudom. Így hát azt teszem, ami először az eszembe jut, amire először képes a testem. Mikor nyelve beljebb szökik, a hátam mögött összekötött kezeim szinte azonnal mozdulnak, s még pont el tudom érni a sötét tincseket, hogy megkapaszkodjak bennük. Azonban ahelyett, hogy valamilyen módon eltaszítanám magamtól, az lesz végül az egésznek az eredménye, hogy még közelebb is húzom a hátsó felemhez, s érzékelve ezt az indokolatlan tettem, nagy nehezen, de íves háttal feltornázom magam a földről térdelő pozícióba, miközben elengedem a haját.
- Mi a célod mégis ezzel? Meg akarsz erőszakolni? - most nem zokogok meglepő módon. Ugyan pár könnycsepp kiszáguld szemeimen, de arcom nem rándul össze, sőt, kissé hátra biccentem a fejem. Szavaim sem tűnnek kétségbeesettnek, hiszen hogy is lehetne beléjük félelmet, rettegést és kételyt ültetni, ha közben épp az akarja szétszakítani a testem, amire készül?
- Én még szűz vagyok, Bastien... - intelem, figyelmeztetés, s remény arra, hogy ennek hallatán nem lesz durva. Hogy talán meggondolja magát, s inkább hagy egyedül szenvedni, amíg a testem le nem csitul végre. Különben fogalmam sincs, mi fog történni... A gondolataim rettentően sötét helyekre eveznek már. Olyanokra, amiknek léteznie sem szabadna bennem. Hirtelen záporozni kezdenek bennem a meleg pornós jelenetek, az a temérdek durva szex, amit láttam, s amire kivertem magamnak, az a számtalan romantikus köntösbe bújt maszlag, a finom érintések, a gyengéd behatolások...
- Hagyj békén, kérlek... Nem bírom ezt már... - ha az atya is felegyenesedett mögöttem, akkor fejem lihegve hátra biccentem a vállának, s onnan lehelek borostáinak mélyére. Ujjaim pedig akaratlanul is feszülnek, rá nadrágjára, ám mielőtt még feleszmélhetnék, ismét csak ellenkezőleg cselekszik a testem, mint ahogy parancsolom neki, ugyanis ahelyett, hogy eltolnám magamtól, ölét még közelebb húzom magamhoz. Azonban mikor ez tudatosul, egyből eltolom, de ujjaim nem eresztik, hát ismét közelebb húzom magamhoz, s így mint valami átkozott, ördögi kör, úgy kezdünk el tajtékos vízként hullámozni. Már ha egyáltalán nem taszít el odébb, s bár ezt tenné, bárcsak megakadályozna abban, hogy olyat műveljek, amit később teljesen biztosan meg fogok bánni...
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 06, 2020 9:37 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next








Szavak mögé bújsz, de tudod nem mindig teheted ezt, Jonas. Nem mindig leszek veled ennyire türelmes és elnéző  ezt meg kell értened, meg kellene értened. Mégis jó hallgatni, egy pillanatra könnyű elképzelni miatta, hogy a helyzetünk normális, hogy a kapcsolatunk nem egy gyerek rabló, s annak áldozata között zajlik, hanem két lélek ismerkedése, könnyű elhinni, hogy ez az egész történet boldog befejezést és, s nem pedig drámai véget ér.  Egy pillanatra én magam is elringatom magam a te önámításodba.
-Azt hiszem, Agatha Christietől van pár könyvem odafent, ha az megteszi. – jegyzem meg, míg gondolatban az olvasott könyveimre gondolok. A megjegyzésed miatt úgy teszek, mintha találna, s szomorkás, magányos mosollyal sóhajtok. Az Úr pásztorának lenni magányod feladat, mindenki ismer, mindenki ott van a miséken, meggyónják bűneiket nekem, a legféltettebb titkok őrzője vagyok, de ezen túl, néhány szóváltás után ők mind visszatérnek megszokott életükbe, az én életem pedig itt van. Egy üres szolgálati lakás, egyedüli étkezések, könyvek, amíg te nem lettél, addig magányod voltam. Erről mesél a szem, de a száj, a száj végül is csak kinyögi. – Szeretek olvasni. – telik vele az idő, a magányos percek, amikor a legtöbben azt sem tudják, hogy létezem, mert nem Leroux atya vagyok, a tiszteletes, csak egy átlagos ember. Ahogy most is az vagyok, mégis hallgatlak, meghallgatlak, hiszen ezért vagyok. Keserű szavaid vigaszra várnak, de mit mondhatnék? Lehetne erre bármit is mondani?
- Sajnos nem minden felnőttből válik jó szülő, hiába áldják meg gyermekkel. A legfontosabb, hogy tudd, ez nem a te hibád, az életed akkor is ajándék, ha ők nem is éreztetik veled. – jegyzem meg, de én nem nyílok meg válaszul, nem mondom, hogy árva voltam, hogy a nevelő szüleim éppen lehettek volna az ő szülei is, mert én kinőttem már abból a korból, amikor vigaszra vágytam, de neked ez kell, hát kicsit megcirógatom arcod, megpaskolom tele kedveskedéssel. Lesz valahogy, mindig lesz valahogy és ezt cirógatják rád az ujjaim, hogy ne csüggedj, bár valószínűleg nem éred meg a tizennyolcat, valószínűleg innen nem jutsz ki, nem vár a szabadság, de nem veszem el tőled a reményt, mi éltet. De valóban az lenne a jó választás, visszamenni, ahol utálnak, hogy aztán mikor nem hozol már több hasznot kidobjanak, mint a szemetet? S mit teszel akkor? Alig tudva bármit is mivel keresnéd a megélhetéshez kellő pénzt? A legtöbb fiatal ilyen vég elkeserédesből lesz prostituált, tolvaj, bűnöző. Megváltom ettől a lelked. Nem aggódj, emiatt.
- Nos, az állításom, akkor is igaz, ha sajnálatosan nem aggodalomból keresnek. – a kérdés az, hogy meg-e találnak. Nem sokára felkeresnek, ide jönnek a szüleid zavartan tördelve az ujjukat, eljátszva az aggodalmat, amennyire csak tudják, s megkérdezik, hogy nem-e láttalak. Én pedig hazudni fogok nekik, míg te itt leszel a pincémben. Gondolataim nem kalandoznak messzire, hiszen mosdatásom, s a drog hat rád, látom a nekem tetsző jeleket, de zavarodban indulsz, meggondolatlanul, hogy alattad kössek ki. Követelődző vágyam keményen döfi a combodat, a tiéd az enyémnek feszül, de kitérsz előlem megint. Pedig az én ölem sajog sóvárogva irántad, hogy már fáj, vajon a tiéd mikor lesz elviselhetetlen? De talán neked ez a bántás, a csókok, s helyébe inkább szíjat szeretnél. Hát eltaszítalak magamtól, zavartan remegő kézzel cserélem vér áztatta lepedődet a matracon, hogy friss, fehér és illatos kerüljön helyére, míg érezni a cikázó gondolatokat, melyek0 bennem vetik villámukat, s kibuknak a szavak. Mást nem volt időd megszokni... Hogyan legyek meg türelmesebb veled Jonas, amikor csak kérsz, de nem adsz? Ő dacos volt, betörni kellet, te ártatlan megadó vagy, édesgetni kell, de azt is csak mertékkel, mert különben riadtan kúszol vissza a csigaházba. Nekem meg egyre csak fogy, őrlődik a jóindulatom irányodban. Hajadba, abba a szép szőkébe markolok, rántalak magamhoz. Mintha nem is értenéd az utasítást, pillantásod rám emeled, én pedig nézem a kékséget, melybe bele fúlok, hiszen a könnyektől vizenyős lélektükröd épp olyan, mint egy mély tó, mely hűs ölelést ígér. Az enyém sötét, harag, ön utálat, vágy cirádázza, ahogy ajkaid tétován nyílnak, ahogy combomnak nyomod a homlokom. Látom, ahogy tested reagál. Másra gondolsz, mint én. Most esik le, hogy nem pontosan fogalmaztam, az okok előtted homályba vesznek. Felnyögök, ahogy fogad közé csíped az anyagit, a tested vágyik rám. Ne csináld ezt! Nagyot nyelek, de végül én magam húzom ki az övem a nadrág korcából, míg te egy pillanatig leforrázottnak tűnsz, hogy aztán megértve dacos legyél.
Én nem hazudom, tényleg szeretlek, de nem buknak ki belőlem a szavak, csak nézem, ahogy kiszolgáltatod magad nekem. – Emeld fel a feneked! – szól hangom határozottan, de rekedtesen. S a beálló csendben, egy ideig csak nézlek, nézem a pőre fehérséget, a még mindig feszülő és duzzadó férfiasságod, ami most lefelé mered. Várok, mint aki hezitál, s a mozdulatlanságom feszültséggé válik benned, hiszen várod azt az ütést, várod, hogy túl ess rajta, hogy vége legyen. Ebben a feszült némaságban hangos a mozdulatom, a lépésem, mely közelebb lép hozzád. Ezt ismered, azt mondtad, de valójában annyi mindent nem ismersz még. Suhan a szíj  a levegőben, feneked jobb partjára csap, de oly szelíden, hogy még a bőr is alig piroslik bele, s nem is fáj, csupán furcsán bizsereg végig testeden. Apád biztos nem így ütött, s talán nem is lépett oda, hogy ujjaival megcirógassa a z enyhe pírt, ahogy le sem hajolt, hogy csókkal gyógyítsa be, kérje bocsánatodat, míg jön az újabb szelíd ütés a másik feledre, de az sem hatásosabb, vagy erősebb, mint az előző. Nem fogom belőled eltörölni a droggal, az érintéseimmel kiváltott feszülésed, tovább mélyítem azt inkább, hogy bele őrülj a vágyakozásba. Elérem, hogy könyörögj, hogy fohászként nyögj nekem, hogy kérleljen a tested. Hát nyelvem átsiklik a másik ütés nyomra, átvonul a fenék vágatódon, hogy odaérjen, az szíj kicsúszik ujjaimból, melyek most fenekedbe marnak, szét húzzák, masszírozzák, gyúrják a formás izmokat. – Kettő ütés elég lesz szerintem...- karcos a hangom, mint a borostám, mely bőrödhöz dörzsölődik. – Lehet bántani foglak. – mert ferdi vagyok, kinek vágyai vannak, ahogy a te öled, úgy az enyém is elviselhetetlenül feszül már, s kellesz, oly nagyon, hogy nyelvem visszatér a fenékvágatba, a széthúzott két félteke közé, míg a rózsás ánuszod záróizmaira nem talál, hogy finom nyelvcsapkodással, simításokkal kéredzkedjen befelé.


reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 05, 2020 8:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Különös az a néhány másodperc szavaim közben, melyek mélyén megragad a hitem, elkábít s elcsavarja a fejem. Ezért is hangzik annyira őszintén, amit mondok az Atya felé, ezért tűnhetek annyira gyermetegen naivnak, hogy az elrablásom közepette képes vagyok könyvekről fecsegni. Valójában ez megnyugtat. Maga a látszat, maga a tény, hogy Ő nem üvölt velem, nem bánt, s nem beszél velem úgy, mint egy utolsó kutyával... Igyekszek elsöpörni magamból azt a kusza gondolatot, miszerint... Leroux Atya... Tulajdonképpen nem bántott. Erőszakkal rángatott le ide, bilincset pattintott bokám köré, s olyat tett velem, amit még soha, senki ezen a világon... De nem bántott. Sőt, már idejét sem tudom, mikor törődött velem valaki ennyire. Hogy betakarni? Megölelni? Nem emlékszek, mikor kaptam utoljára őszinte ölelést. Az övé az volt. Talán beteges vágyak és sugallatok duruzsoltak neki és ösztönözték, de őszinte volt. Éreztem. S eme gondolat tudom, hogy tiltott számomra. Nem szabad tovább vinnem, s nem szabad megkapaszkodnom benne, muszáj megmaradnom a valós világban, nem pedig elveszni egy olyan álomban, ami talán nem is létezik.
- A régebbi krimiket jobban szeretem. Ha pedig már vámpíros, akkor inkább Bram Stoker Draculájára szavazok. Benne volt még valami állatias elegancia, benne meg lehetett látni a mélyen lakozó szörnyet. De a maiak inkább arra mennek, hogy a tinik csöpögjenek tőlük. Azt meg én nem szeretem. - válaszolom úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb beszélgetése. - Tudod... Azért nem néztem volna ki belőled, hogy Anne Rice olvasó vagy. - tekintetem zavartan kapom le róla, mintha tudatosulna bennem, hogy beszélgetni sem lenne szabad vele. Mégis egy apró nyelés után kénytelen vagyok folytatni, hiszen beszéde megnyugtat. Minél több hétköznapi téma kerül terítékre, annál inkább.
- Igazából nem csak érzem, de tudom is, hogy nem kedvelnek. Elvileg becsusszantam csak, és mire észrevették volna, anyám már nem tudott elvetetni. Mikor megszült, intézetbe akartak adni, de a mama ezt nem engedte, és rájuk parancsolt. Viszont szegény már meghalt, anyámék meg a mai napig kapnak utánam pénzt. Valahogy a mamának sikerült úgy megoldania, hogy a halála után, amíg nem leszek tizennyolc, addig megy nekik egy nagyobb összeg havonta, ha ott vagyok náluk. De hogy utána mi lesz... - alsó ajkam kicsit fogaim közé szívom, s megvonom a vállam tehetetlenül. Ez most nagyon kijött. Talán nem lett volna szabad, de ez egy olyan téma, ami egyre érzékenyebben érint, hiszen hamarosan betöltöm a tizennyolcadik évem. Elcsíptem már egy ingerült beszélgetést arról, hogy ki akarnak tenni... De valahogy nem bírtam sosem ezzel foglalkozni. Hiszen még tanulok. Semmit sem tudok a világról. Pénzem sincs. S tudom, hogy képesek lennének kitenni csak úgy az utcára, gondolkodás nélkül, ha már nincs hasznom. Vagy rosszul látnám talán az egészet, s én vagyok túlságosan negatív? Fogalmam sincs, de ez egy olyan tüske, amit nem tudok kitépni csak úgy magamból. Ha pedig az Atyának mesélek kicsit magamról és az érzéseimről... Talán okot adok arra, hogy ne bántson a jövőben, s talán hogy elengedjen. Vissza, haza... Ahol utálnak.
- Minden szülő keresi elveszett gyermekét. - ismétlem meg halkan, apró sóhajt eresztve a végére. - Ha úgy vesszük, kénytelenek, hiszen egy idő után az iskolának fel fog tűnni, hogy hiányzok. Ha pedig onnan hívják a rendőrséget, akkor a szüleim elég nagy bajba is kerülhetnek. Kétlem, hogy hiányozna nekik a rendőrség és a gyámügy. - mintha nem is Ő ragadott volna el. Mintha nem is egy pince mélyén ülnék meztelenül, miközben a saját magam által okozott vágásból fakadó vért mossa le rólam az Atya. Még egészen kedves is lehetne az egész. Majdnem élvezhetném is. Ha nem motoszkálna minden sejtem mélyén a feszítő érzés, s az olyan mérhetetlen szintű vágy és tombolás, melyet még sosem éreztem. Borzalmasan rossz érzés. Miért pont most? Hát ennyire megbolondultam volna, hogy már nem csak az elmém, de a testem is kezdi felmondani a szolgálatot?
Ostoba szerencsétlenséggel zúgok Bastienre... S próbálom menteni a menthetőt azzal, hogy szorosabban bújok hozzá, mint aki vágyik az ölelésre és a megértésre. Nem pedig arra, hogy ujja a számban kössön ki, hogy aztán azt a nyelve is kövesse. Erre nem állok készen. Az ilyen cselekedeteitől megfagy a vér az ereimben, a lelkem pedig teljesen megdermed, s egy hűvös hullám indul ki szívemből az egész testem felé, mely nem tud beteljesülni, hiszen mellette melegség is ott motoszkál erősen, mely most olyan vadul uralja testem, hogy semmit sem tudok ellene tenni. Hagyom hát, hogy lesöpörjön magáról, s mikor legurulok, fejem halkan koppan a padlón. Kétségbeesetten pislogok csak utána, hogy mégis mire készül.
- Mást nem volt lehetőségem megszokni. - felelem egészen halkan és megtörve számomra dühösnek tetsző szavaira, s teljesen összerezzenek, mikor közelebb lépve megkapaszkodik a hajamban, s közelebb húz magához. Első másodpercekben összeszorítom szemeim, hogy ne is lássam, mit akar művelni, még ajkaimat is beharapom, mintha mindent be akarnék zárni az arcomon. Aztán végül mély lélegzetet veszek, s mikor kiáramlik orromon a gondterhes levegő, akkor emelem fel tekintetem az Atyára. Tengerkék szemeim kisírtan, pirosas árnyalattal néznek felé, hosszú szempilláimon pedig még ott ül pár könnycsepp. Lassan csukódnak össze szemhéjaim, s még lassabban nyílnak újra ki. Hallom, amit mond. Látom, hogy mozognak ajkai, mégsem tudok hirtelen reagálni. Kissé szédülök, kissé homályos minden, nem csak a látásom, de az elmém is. Vegyem le az övét... Vontatottan, halkan sóhajtva emelem tekintetem nadrágja felé, de kezeim csupán hátam mögött feszülnek, nem mozdulnak. Ajkaim elválnak egymástól, kis időre bent ragad a levegő, amíg próbálom megfejteni, hogy mi is lehet a célja ezzel. Ám csak annyira futja, hogy homlokom féloldalasan combjának döntöm, s próbálok felkészülni arra, ami következik, s ami még inkább mozgásra készteti ölem. Akaratlanul is. Nem érzek hát mást, mint undort és gyűlöletet az Atya iránt, a világ iránt, magam iránt, hogy nadrágjának látványa még inkább mozgásra ösztönzi bűnös testem... Csak annyit teszek, hogy fogaim közé enyhén becsippentem szövetet, közel férfiasságához, s mint valami útmutatásra váró kutya, úgy pillantok fel rá ismét. A jelenlegi helyzetben mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy az övét akarja használni. Mégis mikor idegesen húzza azt ki helyéről, s kezébe csattint vele, egyértelmű lesz számomra, hogy mire készül. Pontosan arra, mint apám. Lemondóan ráncolom szemöldökeim, de végül egy kiábrándult sóhaj tör meg mindent.
- Nem haragszok. Csak ne hazudd te sem azt, hogy szeretsz. - lemondóan veszem le róla a szemem, s beletörődve fordulok meg, ahogy azt parancsolta. Furcsa dac jelenik bennem, pontosan olyan, mint amilyennel képes voltam túlélni apám ütéseit.  
- Üss csak. Már megszoktam. Még egy heggel több vagy kevesebb, annyira mindegy. Ennyi erővel akár otthon is lehetnék. - az effajta fájdalomhoz hozzá vagyok már szokva, ezt pedig a hátamon levő lenyomatok is bizonyítják. S ez nálam nem a szeretetet jelenti, hanem épp az ellenkezőjét. Talán félreismertem az Atyát. Talán ő is épp olyan férfi, mint az apám, aki akkor érzi magát hatalmasnak, ha gyengébbeket bánthat. Legyen hát. Legyen meg az akarata. De hogy belőlem egy fájdalmas nyögést sem fog kicsikarni, az teljesen biztos.
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 01, 2020 7:45 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next







Belekapaszkodsz a kedvességbe, a reménybe, mint valami kúszó növény, aki erre tekeredve éri el a fényt, mely az életben maradást jelenti, de tévedsz, gyermeki ártatlanságod nem óv meg tőlem  csupán az védene, ha kedvemre tennél. Tégy kedvemre Jonas, ideje volna már megadnod magad, nekem adnod magad. Előbb szabadulsz fel, szabadulsz meg börtönödből még ha az az elmúlást jelenti is, még ha az azt jelenti is, hogy hideg élettelen tested elásom valahol, elrejtve a nyirkos anyaföldbe mindenki elől, mint az én kincsemet. De te velem maradsz akkor is, akkor is, ha lesz újabb, mert lesz újabb, mindig akad újabb, aki nem pótolja amit elveszejtettem, de mégis ott leszel velünk. Végtelen tánc ez, igazi örökélet, bár csupán az elmémben, az emlékeimben, de van akinek ennyi sem adatik. Elgondolkodva hallgatlak, majd elmosolyodom, hiszen megtalálom a történedben a komédiát, mely számodra tragédia.
- Rendben, megnézem milyen krimim van, bár a legtöbb odafent nem mai darab, lehet, hogy már olvastad őket. Vámpíros könyvekből, csak Anne Rice Vámpírkrónikája figyelemre méltó, a mostani könyvek valahogy túlságosan is emberivé teszik a szörnyeket. – bár a szörnyek itt élnek köztünk, nem hegyes fogakkal, vérben forgó szemmel, hanem emberi álcát húzva, meg papi ruhát, de nem kell tudnod erről, amíg nem kell megismerned a másik énem, akinek köze sincs az eljátszott szent emberhez, de még a mostani megértőhez sem. Bár találkozni fogsz vele, de ne siettessük azt a találkozást. Most azonban megértést és vigaszt vársz, hát beleborzolok a hajadba, ujjaimmal bíztatva, ne csüggedj Jonas.
- A legtöbb ember beszél, de nem hallgat a mai világban. Hajlamosak csak arra emlékezni, ami nekik fontos, s elfeledni, ami másoknak. Ez az önzőség közös keresztünk, de ez nem jelenti azt, hogy ne kedvelnének, vagy ne lennél fontos a számukra. – mondom szelíden, de arcom elzárkózik visszakérdezésed miatt, mint aki azt fejtegeti, elhagynál-e azért az apáért, aki szeretetét verésben mérte, vagy anyádért, aki talán sosem védett féltve, de mégis viaskodik, hogy ne okozzon fájdalmat a szavaival. Aztán nagy sóhajjal lehunyom a szemem.
- Minden szülő keresi elveszett gyermekét. – ez alól a tieid sem lesznek majd kivételek, bár nem mindegy, hogy a megszokott hatalmat vágyják vissza feletted, hogy a szégyent akarják elkerülni. De ezeket te is tudod, mert álnokul sugallja a szemem, emlékeztet a szűk pupilla, hogy nem vagy nekik értékes, nem számítasz, csak nekem. Bízz bennem, csak bennem!
Szorgos, precíz kézzel tisztogatlak, érintelek, dörzsöllek újra és újra, s hat a drog, látszik a megkeményedő, vágyakozó, peckesen álló bimbokon, az öleden, ahogy pulzálva éledezik. S bár úgy teszek, mint aki észre sem veszi, de elégedetten figyelem a változást, hiszen ez volt a célom. A tested akar, gyönyört akar, azért fohászkodik, érintésekért, melyek kielégítik azt a felzubogó érzést. Hallom, hogy változik zihálásod. Nagyon jól csinálod, engedd át magad neki Jonas, fogadd el, kérj meg rá, hisz tudod, hogy mily szívesen adtam tegnap is gyönyört, élvezetet, hisz emiatt feszül az én testem is. De nem ezt kéred, hanem, hogy szabadítsam meg bokád  súlyos bilincstől, mely húsodat marja, nyúzza a lánc súlyával és megteszem, pedig most sem adsz cserébe semmit, csak szemeid pillantanak rám, mely a vágytól sötétebb, de ott örvénylik benne a hála. Rekedtes hangodon a szádból nevem kissé megrezzent, mint a szellő a sárguló leveleket, mélyre rántasz vele, hogy sóhajtsak, nyögjek panaszos fájdalommal.
- A legtöbben nem használják, de ettől még nekem is van nevem. – mosolygok, kissé keserűen, hiszen emiatt választ minket el a hatalmas szakadék is az elmédben.
Menekülésed, hirtelen mozdulatod esésben ér véget, az én testemen, hogy le kell hunynom a szemem, hiszen édes súlyod ölemhez préselődik, bár jobban örülnék, ha közben benned lehetnék, mert vágyom magam köré a forró tested. Megrázom a fejem a kérdésedre, mint aki nem bízik tulajdon hangjában, hogy kibuknak egyáltalán ajkamon a szavak, s kezem mozdul. Ajkaidat táncolja körbe hüvelykem, ami nyílik, s ráharapsz, hát megérintem kicsit a fogaid, végig simítok a nyelveden, mint akit teljesen megbabonáztál ezzel. Hát emelkedem a csókra, ajkaimnak mégis megálljt parancsolsz, s kissé megrökönyödve pillantok rád.
- Ne bántsalak? – kérdezek vissza, s haragot nem mutatok feléd, de ott feszül mellkasomban, helyette mintha valami szörnyűségre ébrednék rá, melynek lehetősége taszít, s elborzaszt. Elrejted mellkasomba az arcod, s én nem nyúlok hozzád újra. Most még nem. Könnyeidtől nyirkosodik a ruhám, de nem nyújt most vigaszt érintésem, s szavaim sem, elmémben fejtegetlek, legalábbis olyan, mintha úgy tennék. Újabb kérdésesre fél mosoly születik ajkaimon, mely szeretne hinni a hazug szavaknak, de...
- Szállj le! – s nem várva söpörlek le magamról, majd felállok, hogy a matrac felé lépjek, s tiszta ágyneműt húzzak neked, majd újra rád nézek.
- Azt hiszem nem tudod, hogy mi a bántás, vagyis neked egészen mást jelent a bántalmazás, hiszen hozzá szoktál, neked az a szeretet kifejezése, mert talán az agyad ezt sugallja, hogy az apád is csak azért ver, mert szeret. – beszélek halkan, s remélem érted mire gondolok aggódva, de ez csak újabb hamisság, visszalépek, mint aki nem akarja azt tenni veled, amit fog, hajadba markolok, arcod a nadrágomhoz vonom, de nem ölemhez, csak nadrágszíjamhoz.
- Vedd le az övet. – adom utasításba, s nem érdekel, hogy kezed nem tudod használni, akkor old meg a száddal, a fogaddal. Türelmetlen kezdek dobolni saját karomon, mint aki vár, de épp annyira ideges is amiatt, amit tenni fog. Magadnak köszönheted, ha ez jelenti számodra a kedvességet én megteszem, én is elverlek a nadrágszíjjal, hiszen ennyire szeretlek.
- NE haragudj érte, nagyon szeretlek!– ha sikerült megoldania az övet, akkor kihúzom a nadrágomból, hanem akkor eltolva a fejét magam húzom ki, remegő kézzel, mint aki nem akarja megtenni, mint aki nem így akart szeretni, de neked ez kell, hiszen ebben látsz szeretetet, ragaszkodást.   Nagyot nyelek, ahogy egyet a tenyerembe csapok, az éles csattanás hangja belehasít a csendbe, melyet lélegzeteink törtek csak meg.
- Fordulj meg...- adom utasításba tétován.



reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jún. 26, 2020 4:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Az életből való meggondolatlan rohanásom talán most a lehető legborzalmasabb dolog volt, amit csak tehettem, hiszen hiába az Atya lágy tónusa, hiába a megértő pillantása és szavai, mindezek ellenére érzem a feszültség apró szikráit a levegőben, melyek újra és újra a bőrömbe marnak kegyetlenül. Érzem a vihar előtti csend csalogató szelét, a háttérben zúgó apró morajokat, melyek bármelyik pillanatban robbanhatnak. Mégis annyira csalfa az egész, hiszen a hamis remények olyan csábítóak, hogy már-már képes vagyok elhinni, hogy nincs mögöttük ártó szándék, s mikor megpaskolja szőke fürtjeim, egy őszinte, szeretetre és törődésre éhes sóhaj szakad ki belőlem. Félve ugyan, de ajkaim mosolyra rezdülnek szavainak hallatán, s tengerkék tekintetembe gyermeki csillogás szökik.
- Nagyon szeretem a krimiket! Csak ezt még senki sem volt képes megjegyezni... Mindig valami hülye fantasyt kaptam, ha volt valami ünnep, pedig hogy mennyire utálom én a vámpírokat! Tele van a polcom vámpíros könyvekkel, mert mindenki azt hiszi, hogy szeretem őket, és amikor közlöm, hogy nem, azt egy perc múlva el is felejtik. Tudod, volt régen egy film ilyen csillogó vérszívókkal, talán még te is emlékszel rá. Na, annak az összes része megvan könyvben. Kétszer! - úgy beszélek hozzá, mintha nem lenne semmi kegyetlenség és hátsó szándék az Atya mögött. Egy pillanatra talán még én magam is elhiszem, hogy benne megértő fülekre lelek, holott valahol mélyen tudom jól, hogy valójában... Őt sem érdeklem. Csak egy szánalmas, férfiatlan test vagyok, mely valamiért furcsa dolgokat képes gerjeszteni az olyan kemény és erős férfiakban is, mint az Atya.  
- Apámhoz? - meglepődök kérdésén, talán még pupilláim is összeszűkülnek. Blöff lenne ez tán? Egy csapda? Van egyáltalán erre a kérdésre jó válasz?  
- Keresnek már? - kérdéssel válaszolok, mellyel azt sugallom, hogy tudatában vagyok ennek az egésznek. Mégis úgy viselkedek, mint aki teljesen elfogadta a sorsát, vagy inkább mint aki a percek múlásával rájön, hogy az a borzalmas világ, ahova csöppent, a mocsok alatt tartogat számára jót is. Jót, amit szörnyen nehezen, de észre lehet venni. Vagy ez is mind egy szépséges illúzió, melyet elmém kreál annak érdekében, hogy ne kerítsen hatalmába a téboly.
Beszéltem volna én tovább, feltettem volna tengernyi kérdést, de a szivacs és a kéz súrlódása mindent belém akaszt. Fogalmam sincs, honnan ered az a különösen kegyetlen és mardosó érzés, mely lassan minden porcikámat átjárja, de érzem, itt van, s képtelen vagyok tenni ellene. Hiába gondolok a világ legundorítóbb, vagy épp legszomorúbb dolgára, a testem semmire sem reagál, egyre csak őrjöngve követel. Halk követelés ugyan ajkaimon is kicsúszik, ám az reménytelenül foszlik szét a levegőben. Ezért is lep meg annyira, mikor kattan a bokámat ölelő bilincs, mely után halkan felszisszenek, ahogy a szappanos víz a sebbe csordogál. Nehezen emelem felé a pirosló arcom, melyre némi keserves köszönet ül ki.  
- Bastien. - ejtem ki rekedtem és akadozva nevét, s nagy szemekkel nézek végig hétköznapi ruháján. - Nem tudtam, hogy így hívnak. - félve felelem, de több szó nem érkezik, hiszen mozdulnom kell. El kell rejtenem magam előle, hogy ne tudatosuljon benne az ostoba testem nem is kicsit feltűnő látványa. Nincs bennem semmi olyan gondolat, ami ezt eredményezné a lábaim között, hiszen ez mind csupán a fizikai valóm reagálása... Valamire. Ilyen még soha életemben nem történt velem, így érthető, ha egyből az jut az eszembe, hogy az elmém kezd megbomlani. Hiszen mi másért lennék oly merev újra, mint egy acélrúd?  
Reméltem, hogy esetleg úgy landolok a földön, hogy fejem nagyot koppan, olyan nagyot, hogy végzetes is lehetne akár... Nem véletlen hát, hogy könnyedén hullok előrébb, ám az Atya, Bastien úgy tompítja esésem, mint egy gyermekét védelmező oroszlán. Csillogó, bocsánatért esedező tekintetem ráemelem, ám az övében egészen mást látok, olyat, mely jól tükrözi azt, amit lejjebb hamarosan meg is érzek... A lélegzetem elakad egy pillanatra, s ekkor jövök rá, mekkora ostobaságot csináltam. Hiszen ez csak olaj volt a tűzre...
- Sajnálom, nem akartam! Nem fájt? - felelem egészen halkan, aprón remegve és pihegve, tanácstalanul és bizonytalanul. Veszélyes... Tudom én ezt magam is, s úgy látszik, hogy az ösvény, melyre ezzel a tettemmel ráléptem, bizony csalfa tévútra vezet. Szemeim elkerekednek, mikor hozzám ér, s mozdulni sem merek, nehogy véletlenül történjen odalent valami olyan, mely még inkább felbőszíti őt. Azt sem tudom, hogy hüvelykujjára hirtelen hogy reagáljak, így azt teszem, ami legelőször az eszembe jut. Ajkaim enyhén megnyílnak, fogaim közé veszem, majd megharapom. Nem fájdalmasan, nem úgy, hogy kiserkenjen belőle a vér, inkább játékosan, mint aki nincs tudatában a helyzet súlyával. Holott nagyon is fel kellene már ébrednem, hiszen az események hasonló módon következnek, mint tegnap este. Borostája tűszúrásként karcolja fel bőröm, s ajkainak érintése olyan, mintha maga a halál lehelne a számba.
- Ne bánts, kérlek... - remegve fújom felé szavaim, s csak hogy elfojtsam a csókja lehetséges, számomra szörnyű következményeit, elhúzom a fejem, majd végül a mellkasára fektetem arcom, ha hagyja. Könnyeim hamar megtalálják a kivezető utat, így hamarosan megérezheti, ahogy átszöknek ruháján, s benedvesítik bőrét.
- Szeretnék kérdezni valamit. - szólalok meg váratlanul, s még mindig nem mozdulok, ha meghagy az édes mozdulatlanságban. - Megfordult a fejedben akár egy percre is, hogy magamtól is eljöttem volna hozzád, ha hívtál volna? - igen, itt most nem az Atya és a bárány kapcsolatára gondolok.  Hanem a felnőtt férfi és a fiatal kamaszfiú kapcsolatára. Ártatlan köröket írok le ujjammal közben a mellkasára, hogy megpróbáljam elterelni a figyelmem a kegyetlen merevségről, mely újra és újra mozdul rajta. Tán én magam is ennyire beteg elmével rendelkezem, mint Ő? Az nem lehet. Kezdek megőrülni. Ez az egyetlen magyarázat mindenre.
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 11, 2020 12:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next










Megfutamodsz, pillantásom elől menekülsz, mintha bírálatot, s ítéletet hirdethetne az feletted, s bár nem tesz ilyet mégis firtat, kikérdez, mert tudni vágyom, miért menekülnél előlem. Nem bántottalak, még nem, legalábbis a testedet semmiképp, de tán azt kéne tennem, mert azt ismered, az nem idegen, s ijesztően új, hogy riadtan a halál karjaiban keress menedéket az érintésem, pillantásom elől. Szavaimra újra rám pillantasz, félénken, tétován, mint aki nem ezt várta, s valóban tépni támad kedvem, ütlegelni, hogy érezd vétked súlyát, melyet ellenem cselekedtél. De az én pillantásom hamis kedveséggel van tele, kecsegtető megértéssel függeszkedik, akad a te riadtkék lélektükreidbe, hogy elevenen zabáljam rajtuk keresztül lelkedet. Pillanatnyi pillantásunk násza ez, melyből én fordulok most ki előbb, hiszen ki tudja meddig tudlak így nézni, ilyen ártatlanul, nem mint aki bűnös gondolatokat dédelget, s tele van az irántad érzett mocskos imádattal, mely tettekre sarkalja. Ellátom a sebet, bekötözöm, s bár minden mozdulatom neheztel rád, mégis inkább precízek a mozdulatok, mint dühösek, hiszen én megbocsátom botlásodat, elgyengülésed, de meg nem értem. Ám a megbocsátásért mindig vezekelni kell, s egy köszönöm nem bűnbánat, hogy ne kötözzem hátra a kezed, de meg kellene értened, hogy ezek után nem bízom benned. A kötél az épséged, a sértetlenséged biztosítja, hozzám fűz, amíg kell, amíg elképzelhetetlennek érzed, hogy elhagyj engem bárhogy is, de addig megóv az ilyen balga cselekedetektől, megóv, hogy haragom mégis korbácsként csapjon le rád, felnyúzva selymes bőrödet, vörösre, kékre, lilára változtatva fehérségét, hogy magadon hordd jeleimet, megbillogozzanak, s abba az ostoba gondolatokat generáló fejedbe verjem: én vagyok a te mindened! Én leszek az, kitől megköszönsz minden csapást, mely több lesz mint tíz, én leszek, akinek hálával zenged kegyességet, akihez törleszkedsz majd. Testedet táplálom, kortyokban itatom meg veled a levest, s nagy megkönnyebbülés, hogy nem erőszakkal kell leöntenem torkodon, míg fuldokolsz, szádat kifeszegető ujjaimtól, mert nem küzdesz igazán sorsod ellen, a könnyebb utat választod, s ez az út hozzám vezet, egyenest a karjaimba. Hát elégedetten paskolom meg fürtjeidet fejed búbján, amikor a leves utolsó kortya is a gyomrodban végzi.  Most azonban még te támasztasz felém elvárásokat. Ölelgesselek... majdnem elcsal a szó, szinte mozdulnak is karjaim, hogy köréd fonva vonjalak közelebb, hogy dédelgesselek, de az nem lenne elég, rég többre vágyom, s meg sem érdemled ezt a kegyet, hiszen nagyon rossz voltál. Nincs jogod hát kérni tőlem, hisz a kedvességre rá kell szolgálni, meg kell dolgozni, s erről dalol a kezem, mely álladat csippenti ujjai közé, hogy rád nézhessek. Kérsz, ohh ennél kérhetnél szebben is.
- Majd talán nézek neked valami olvasni valót. – kecsegtetlek újra csalfa reményekkel, hitegetlek, hogy ha jó leszel, akkor sokkal engedékenyebb leszek veled, akkor kalitkád lehet kényelmes is, s nem kell látnod a föléd magasodó rácsokat.
- Szeretnélek felvinni Jonas, de ahhoz valóban jónak kell lenned, vagy szívesebben mennél vissza apádhoz? – akaszt meg egy pillanatra ahogy felém nyúlsz, ahogy a kérdésre is választ várok. Jobb szeretnéd, ha jól megvernének? Ha visszamehetnél oda, ahol senki nem ért meg, ahol titkolnod kell ki is vagy igazából?  - Nem sokára visszajövök. – nyugtatva csitítgat a hangom. Visszajövök, hogy is lehetnék tőled távol, amikor még büntetésed is ki kell szabnom rád, mert a vezeklés fontos, ráadásul haladnunk is kellene előre, mert a türelmem fogytán van.
Magadra hagylak, de megtartva ígéretem nem kell sokáig várnod, hogy visszatérjek. Hiszen én sosem hazudnék neked, nem hagynálak sokáig magadra, csak ameddig feltétlenül szükséges. Bólintok kérdésedre, de látom mekkorát nyelsz, hát bíztatóan mosolygom rád.
- Hidd el jól fog esni, csupa ragacs vagy a saját véredtől. – és még a tegnapinap élvezkedő izzadsága is körül leng, de erről hallgatok, hiszen a zavarod nem kívánatos most, bár kétségtelenül édes. Nézem, ahogy nagyot kortyolsz a pohárból, így van jól, így kell lennie. A széken ülve öszébb húzod magad, arcod a szégyen színezi, de én nem foglalkozom vele, csupán kezem, kezd rajtad szorgoskodni. Tenyerem érinti bőrödet, a szivacs dörzsöli le rólad a mocskot, s a szappan varázsol illatossá. Újabb kérés, s a lábadra nézek, a bilincs valóban sebet mart rád, hát finoman érintem meg, de a víz, s a szappan így is csípni fogja a kikezdett bőrt. Gyanakodva fiigyellek, mint aki cselt szimatol, de végül bólintok, bár egy pillanatra felvillan valami szememben, mely nem ígér sok jót, ha valami butaságot csinálsz, de nincs mitől tartanom, a szer lassan szétárad belsődben, hiszen már látni, ahogy vágyak gyöngyöznek testeden, mint apró vízcseppek.
- Legyen! – engedek, s eresztem a fogságból a bokád, aztán tovább folytatom mosdatásod. Folytatnám, de össze görnyedsz, s a habos vízbe kell bámulnom, hogy elrejtsem diadalittas, kárörvendő mosolyom.
- Nem fekhetsz vissza arra a mocskos lepedőre, hidd el jól fog esni, hogy tisztán bújhatsz a tiszta ágyba. – cirógat tovább kezem, mely egyre forrósodó bőrödnek hűvös enyhülés. Nem hagyok ki egyetlen felületet sem, melyet hagysz elérni, s ujjaim mintha mindenhol érintenének, cirógatnának vágyakozva. Úgy teszek, mint aki nem vette még észre öled ágaskodását, a merevedését, s a telefonomból jól ismert hangon nyögik, élik meg az élvezet tetőpontját, a vágyott csúcsot, de szinte alig van vége a szerelmes utó pusmogásnak, egyből indul a következő film. A bő cuppogás emlékeimbe idézi a tegnapi napot, az öled izét, a remegő élvezeted. Remélem neked is eszedbe juttattja. Hiszen jól látom, hogy majd szét robbansz, igazán fájdalmas lehet, de én is így feszültem érted egész nap, s most újra feszülök. Osztozom a fájdalmadban hát, pedig meg sem érdemled.
A szádból a nevem megül a fülemben, kiszárítja ajkaimat, melyen mohón kívánok végig nyalni, de nem teszem, csak kissé közelebb mozdul hozzád a test, de alig észrevehető a mozdulat.
- Bastien. – javítalak ki, hiszen itt nem vagyok pap, erről árulkodik a levetett reverenda és elhagyott kolláré. Most férfi vagyok. S mozduló combjaid oda vonzzák tekintetem, amit rejtegetni próbálsz, eddig kerültem, eddig kerülhettem színpadias előadással, most jól láthatóan villan a felismerés arcomon. Tökéletesen megrendezett előadás ez. Mintha nem tudnám levonni róla a szemem, mégis zavartan emelem rád, megköszörülve a torkomat. Belerondítasz az előadásomba, ahogy felpattansz. Látom, ahogy esel, ahogy felém esel, hát testemmel gátolom meg, hogy a földre zuhanj, helyette karjaimban landolsz, s ijedt mozdulattal kaptam utánad, hogy közelebb húzva jól érezhesd, nem csak a te tested reagál a helyzetre, mégis eldőlök alattad, hogy a padlón feküdjek veled, mint aki nem bírta el hirtelen érkező súlyod. A hajadra nyögök, súlyodtól, közelségedtől. Rekedtes sóvárgó hang, mely et rád lehelek, kezem mozdul, de fenekedre téved, melyet azonnal eresztek, s kissé tétován, tanácstalanul nézlek, mint aki nem tudja, hol érintsen meg, mert magával is viaskodik. Úgy hunyom le a szemem, mint aki vesztett saját ösztönei ellen, s hüvelykem végigszalad azon a vonzó szádon.
- Ez veszélyes...- hogy a helyzet, avagy amit tett nem firtatom. Mert emelkedem, hogy számmal is bejárjam a hüvelykem által kijelölt utat.


reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 08, 2020 2:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Nehéz az Atya szúrós tekintetét állnom, s bármennyire próbálkozok ott tartani tengerkék szemeim, kudarcot vallok, s zavartan le kell sütnöm a véráztatta matrac egy megfeketedett pontjára. Ki sem kell mondania szavait, mozdulnia sem szükséges, hiszen érzem, hogy ami benne kavarog, az a puszta tekintetén keresztül az én lelkem is megérinti. Mit megérinti... Inkább újra és újra megöli. Nem nézek hát vissza rá, némán tűröm, hogy bekötözze az általam vétett bűnt, de a csend mégis szétfeszít. Szinte érzem benne a mérget, ahogy meghúzza rajtam a szövetet, ahogy mozdítja a karom, ahogy szusszan... Kimondott szavai azonban teljesen mást sugallnak, s annyira meglepődök hirtelen, hogy zavaromban keresni kezdem újra lélektükreit, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csupán elmém űz velem aljas játékot.
- Köszönöm... - motyogom halkan, várva, hogy őszinteségem viszonzásra leljen, ám ehelyett gúzsba köti kezeim az Atya, mintha egy ápolni való kóbor kutya lennék, kit helyre pofoz az új gazdája, majd a legrövidebb láncra ver. Ez nem sejtet jót. Egyáltalán nem... Mielőtt még kortyolgatni kezdeném a levest, egy gondterhelt, remegő sóhaj szakad ki belőlem, mely fájón zúg át cserepes ajkaim között. Valójában nem vagyok éhes. Illetve... Csupán a testem, a lelkem nem érez semmiféle ösztönt, mely a túléléshez lenne szükséges. Gyomrom halkan korran ugyan, mikor lejjebb szökik az étel, de én mégis émelygést érzek inkább, s azt, hogy kész lennék akár egyhelyben, mozdulatlanul feküdve kivárni, amíg a halál önmagától elérkezik hozzám, s hideg szellőként érint meg, hogy elragadjon magával. Azonban minél több erőt érzek magamban a levestől, az ölelő karok egyre jobban távolodnak tőlem. Helyettük talán még a halálnál is rosszabb karok simulnak rám s borítanak rám egy olyan ismeretlen leplet, mely alatt halovány sejtésem sincs, hogy mi lapulhat. Mi lehet a célja? Mit akarhat velem? Miért etet és itat, miért takar be, miért gondoskodik rólam? Talán egyszerűbb lenne, ha erőszakos lenne és megverne, eltörné a csontjaimat, kiverné a fogaimat, kitépné a hajam, harapna, csípne és karmolna... Hiszen arra fel tudnék készülni. Hagynám, hogy felemésszen a fájdalom, ám így ami egyedül emészt, az a saját elmém, mely hamarosan az őrület peremvidékére fog kergetni.
- Akkor ölelgess. - súgom alig hallható, vékony hangon vállára, cseppnyi követelőzést belevíve a szavak mélyére. - Nagyon rossz itt lenni egész nap egyedül a csendben. Legalább egy könyvet hozz le nekem... Kérlek. - próbálom megint felvenni annak a naiv kölyöknek az álcáját, aki talán nincs is teljesen tisztában a helyzet súlyával, s aki megengedheti magának, hogy kérjen bizonyos dolgokat. Ez azonban borzalmasan nehéz. Érzem, hogy minden szavam kész lenne elcsuklani, hogy csak zokognék, üvöltenék, egészen addig, míg az utolsó kis hangom is elmenne... Mégis, ezt az egy utat látom csupán az alagút végén, aminek még borzalmasan messze van a vége. Már ha egyáltalán ez az út nem csupán egy délibáb.
- És ha mostantól jól fogok viselkedni, felviszel magaddal egy kicsit? - kérdem egyből, mikor ellép tőlem, s látván, hogy újra a lépcső felé veszi az irányt, kérlelően nyúlok felé. - Már mész is? - négykézláb kezdek mászni utána egészen addig, míg a lábamon már sebet ejtő bilincs vissza nem tart immáron sokadjára. Keservesen nyúlok el a hűvös kövön, s egészen addig ott maradok, míg újra meg nem hallom a lépteit odafentről közeledni, melyeknek nem is igazán tudom, hogy örülnöm kellene, vagy inkább rettegnem tőlük.  
- Megfürdünk? - kérdem nagyot nyelve, ahogy lentről figyelem, miket hoz le a hűs pincébe. Kétségbeesetten kezdem kapkodni a levegőt, mikor eszembe jut, hogy minden bizonnyal nem fogja hagyni, hogy én magam tegyem meg... Próbálom visszafojtani zihálásom, de ez eléggé nehezen sikerül, így ugyan több kortyot sikerül innom a vízből engedelmeskedve a parancsának, mégis a remegésem apró cseppeket lök ki zihálva a pohárból. Aztán mire egyáltalán feleszmélhetnék, már a székre is helyez, mint egy rángatni való rongybabát, mire én azonnal összébb szorítom a lábaimat, mint egy szűz kislány, sőt, arcomra apró pír telepedik.
- Nem vennéd le a bilincset csak erre az időre? Már nagyon kidörzsölte a lábam. - mutatóujjamat a bokám felé szegezem, ahol ő maga is láthatja a sebet. Hajolnék én közelebb is, hogy még konkrétabban felhívjam rá a figyelmét, hogy talán adhatna egy kis enyhítést... Mégis pár különös pillanatig megdermedek, s nem mozdulok ki abból a görnyedt pózból, amibe kényszerítettem magam. Szemeimet lehunyom egy pillanatra, s gondterhelt nyelésemet még az Atya is hallhatja. Próbálom visszanyelni remegő sóhajom, mely így inkább egy érthetetlen, erőltetett köhögésbe fullad. Legszívesebben öklömmel csitítanám magam, de félő, hogy akkor sokkal nagyobb lesz a büntetésem, ha újra bántani merészelem magam. Pedig megérdemelném. Mégis mi a franc történik velem?! Kétségbeesetten, halkan pihegve fordítom el a fejem, s próbálom a kócos, szőke tincseimet arcom elé rázni. Koncentrálj, Jonas... Hogy koncentrálhatnék mégis, ha a testem egyszerűen megőrült, s olyan merevedésem van, ami még egy meleg pornótól sem jött elő ilyen gyorsan?! Ez nem normális, ez már teljesen biztosan az őrület jele, így még mindig nem vagyok hajlandó kiegyenesedni, nehogy véletlenül meglássa az Atya, ki nagyon szórakoztatónak tarthatja, hogy erotikus hangokat gerjeszt a mobiljából. Már csak ez hiányzott... Ezt egyszerűen nem hiszem el... Mintha magamat sodornám bele direkt egy olyan helyzetbe, amit egyáltalán nem akarok. Az elmém legalábbis. De a testem... Az megfeszül minden egyes erősebb nyögésre, s mikor zsibbadni kezdek már, akkor vagyok kénytelen először visszaegyenesedni. A lehető legrosszabbkor próbál megtisztítani a vértől, így eléggé hamar elhúzom tőle a lábam.
- Nem lehetne... Egy kicsit... Később? Nagyon fáradt vagyok. - ejtem ki akadozva, köhintve, nyelve, izzadtságcseppektől terhes bőrrel, remegve, kétségbeesett pillantásokkal.  
- Leroux atya... Hadd pihenjek... - kérlelem őt nevét sóhajtva, s egyik combom kissé rátolom a másikra, hogy takarjam magam. Ám ez mit sem ér, hiszen kezeim hátra vannak feszítve a kötéllel, lábam pedig képtelen arra, hogy teljes egészében elrejtse merevségem.  
- Én... Én... Megyek... - meg sem várva az engedélyét, váratlanul zaklatottan pattanok fel a székről, s ahogy lépnék előre, talpam megakad a lavor szélében, amit egyből felborítok, s ha ez nem lenne elég, még lábam is megcsúszik a szappanos vízben, s ha az Atya nem lett megáldva gyors reflexekkel, akkor bizony a lehető legszerencsétlenebb helyre fogok esni. Rá... Egész testem súlyával, hiszen karjaim most nem üzemelnek, hogy tompítsák az esést, így azt vagy a hűvös padló fogja fel, vagy maga a tiszteletes. Én inkább előbbinek örülnék, hogy fejem olyan erősen koppanjon a kövön, hogy ne emlékezzek semmire... Akár soha többet.
reveal your secrets

Beelzebub


Agnus Dei (+18)  - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jún. 03, 2020 9:08 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next











Hogy tehetted? Neked szegezném a kérdést, feléd köpném minden haragommal és dühömmel, mely bennem ölt testet, s ki tudja eme gyarló hús meddig képes magában tartani, hogy ne válljék mozdulattá a harag, hogy ne fonódjanak ujjaim kecses nyakadra, hogy szorítsam, addig szorítsam még végül mozdulatlanná válsz. Míg remegésed elmúlik, szaporán zengő szívverésed végleg elnémul. Ám a megváltás nem érkezhet ilyen könnyen, a megváltást ki kell érdemelni. A te ártatlan pillantásodba fúródik az én számon kérő tekintetem, mely firtat és kérdez szavak nélkül, kampóként akaszkodnak beléd lélektükreim, s nem eresztenek. Sajnálod? Sajnálhatod is! A megbocsátás azonban szintén ki kell érdemelned, mert a feloldozást én nálam nem elég pusztán kérni, vagy elduruzsolni néhány Mi Atyánk-ot, pár Hiszek egy-et, haragvóbb istenség vagyok én annál, s nem a megenyhülő fajta. Szótlanul látom el a magad ejtette sebet, némán kötözöm, mintha szavaid el sem érnének hozzám, mert nem elég könyörgő, csak hamis elém vetett magyarázat, melyből reméled, hogy nem tűnik ki a talmiság. Egy frászt sajnálod... Inkább mentél volna egyenest a pokolba, inkább elkárhoznál, mint itt legyél velem. Tűrnöd kellene, mert a szentek tűrnek, a jók alázattal fogadják el a rájuk mért sorsot legyen az bármilyen borús. Kiengedem a levegőt, szusszanásom átkos sziszegésként hangzik, mint a haragos mérgeskígyó figyelmeztetése. Fel sem tűnt, hogy eddig visszatartom. Szánalmas magyarázatod, mintha arcul ütne, úgy dörzsölgetem elgondolkodva borostás állam, hogy tenyeremen sercenjenek a szőrszálak. Rémesen hazudsz, Jonas! De ha nem lennél ily ártatlan nem is keltetted volna fel a figyelmem, akkor nem kísértett volna meg az a darabka menny, mellyel magadhoz csábítasz szüntelen, s bár megfeszül az állkapcsom, szinte beleroppan a hazug szavakba, melyek miatt nyílik a szám. Hazugságra azonban mindig hazugság a válasz, még akkor is, ha kedvemet és kegyemet keresed vele, hát az enyém is így tesz.
- Nem haragszom, nincs semmi baj. – enyhül a hang a megbocsátástól, de a test kérlelhetetlenül fordul el tőled, a kéz kötéllel tér vissza, s hiába minden ellenállás végül gúzsba kötözöm hátul karjaidat. Ez az én megbocsátásom, hogy nem hagyom, hogy elhagyj engem.
Itatom veled a levest, óvatosan, s elégedetten figyelem, ahogy torkod dolgozik, ahogy minden korttyal mozdul. Szükséged van a folyadékre, mert sok vért vesztettél, szemem alig kalandozik el pőre testeden, mely vértől maszatos, ahogy arcod is, de most úgy teszek mintha nem látnám, mintha nem kísértene meg. Mégis hozzád dörgölőm orrom, amitől szinte megdermedsz. Füledbe kúszik forró lélegzetem a szavakkal, mely szinte beléd harap, s méreget csepegtet tudatodra. Kell, hogy fájjon, kellenek ezek a szavak, melyekben akad igazság, hogy ne akard magad újra összetörni. Viszonzod őket, bár nem hiszem, hogy valóban így is van, mert én bár a hit szolgájaként vagyok ismert, én kételkedem a leginkább mindenben. Mégis felragyog arcom, mímelt boldogsággal pillantok rád, s hagyom közeledésed, pedig keresztre feszítesz vele, testem egyből reagál az illatodra, a simulékonyságodra, s rejtegetni aligha tudnám, ahogy belecsókolok szőke fürtjeid köze, kibukik egy vágyakozó sóhaj, mely többet kíván tőled, hogy érints meg, érints meg, bár kezed én magam kötöztem hátra, de érints meg ajkaiddal, ízlelj meg nyelveddel, ahogy az oltári szentséget vetted magadhoz, hadd olvadjak el én is a szád forróságától, a nyálad mézédes nektárjában oldj fel engem, oldozz fel engemet.
- Hiszen visszajöttem, itt vagyok. – duruzsolom megnyugtatóan, bár jól tudom jobban örülnél, ha nem tértem volna meg hozzád ilyen korán, hogy ellenem vétkezésed titok maradjon, s kicsúszhass ragaszkodó ujjaim közül, amik most szelíd köröket írnak hátadra, egy furcsa ölelésben. Miért hoztalak ide? Hiszen te jöttél én hozzám, te akartál jönni, vágytál rá, talán agyad hátsó zugai sejtették, megneszelték, megjósolták tetteimet. Egyedül? De hiszen itt vagyok! Itt vagyok veled, itt vagyok neked. Kérésedre keserűen sóhajtok. Ahhoz bizalom kell, melyet ma vágtál keresztbe a csuklóddal együtt, ahhoz több kell egy kérleknél, de nem veszem el tőled még a reményt, hogy tán megenyhülök, hogy tán ilyen könnyedén megvezethetsz, ha nem is ma...
- Ahhoz jófiúnak kellene lenned Jonas, de te nem voltál ma az. - állok fel, ridegen ott hagylak az ágyon ellépek a lépcső irányába. A véres ágyneműre pillantok, testedre melyre lassan rászárad a vörös életnedv, hogy lassan leperegjen. Meg kell büntesselek. Hát elindulok fel a lépcsőn, de nem zárom magam után az ajtót, hallhatod odafent ténykedésem. Visszatérve egy szappant, törülközőt, s lavort hozok, melegen gőzölgő vízzel, a lenti hidegben, de nem forró, sőt kellemesnek ígérkezik. Leteszem a földre és egy széket helyezek a közelébe, de utána újra eltűnők, míg tiszta ágyneműt, egy régi polót hozok számodra, s egy pohár vizet, melyet feléd lépve a szádhoz teszek. Nem pusztán víz  de illatra, s ízre nem érezni a kéjdrogot az avatatlan orrnak és szájnak.
- Innod kell, hogy meginduljon a vérképződés.- magyarázom leplezve hátsó szándékaimat, s az egészet nem is kell meginnod, hogy hasson a szer majd a testeden. Felveszlek, karjaimban viszlek a székhez és ültetlek rá. Elnézem a meztelenséged, a kiszolgáltatottságod, mely oly hívogató, de a telefonomat húzom elő, s pár pötyögés után felhangzik a jól ismert üzelkedés hangjai. Nyöszörgés és bíztatás, testek egymásnak csattanása, mégekért zengő érdes sóhajok, nem is kell látnod a képet, hogy el tudd képzelni, hiszen tinédzser vagy, s a szer lassan forrósítja majd belülről tested, hogy a hév átjárjon, hogy reagálj, hogy kívánságokkal legyen tele a tested. A lábaid elé térdelek, lassan kezdelek a szivaccsal mosdatni, de nem vagyok rest véletlenül megérinteni, cirógatni, hogy vágyaid kínná váljanak, hogy te is feszülj értem, még ha ehhez segítségre is volt még most szükségem. Alig várom, hogy minden kósza érintésemtől megremegj, hogy a gyötrelemmel vonaglással értékeld míg én precízen megtisztítalak a mocsoktól, alig várom, hogy hasson a szer, hogy megkeményedjen vágyakozva a rózsás mellbimbód, a védtelen ágyékod. Tudom másféle büntetéshez vagy szokva, de ennél kínzóbb számodra most nem fog létezni, hiszen talán még könyörögni is fogsz a kielégülésért ha nem is szavakkal.



reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 01, 2020 3:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Az idő gyötrelmesen telik. Már nem is igazán tudom eldönteni, hogy gondolataim cikázása órákat ölelhet át csupán, vagy egy perc töredéke mind. Testem nem igazán küldi a hiányosságokról a jeleket felém, melyekből talán következtethetnék arra, hogy mégis milyen napszak lehet. Ugyanis ide ebbe a személyes kis pokolba nem jut le semmi. Nem hallom a napsugarakban fürdő madarak csicsergését, az emberek beszédét, s nem hallom az éj neszeit sem, nincs bagoly huhogás, s a menyét kaparása sem ér le eddig. Itt a pince némasága az, mely készen áll arra, hogy romlásával teljesen felemésszen és bekebelezzen.
Mikor az ajtó halk nyikorgása beszökik végre a homályba, újra kettős érzések kerítenek hatalmába. Eddig az álmok s a valóság közötti kötélen táncoltam, ám ahogy a léptek halkan közelítenek, én magam is olyan hirtelenséggel szakadok vissza a valóságba, hogy ezt még a testem sem képes felfogni. Szívem vadul reng, mint az ősi sámándobok, melyek transzba ejtettek mindenkit, csak én most éppen ebből a transzból térek magamhoz. Reménykedek, hogy jól végződnek eme percek, reményem azonban mégis hazug, hiszen tudom, hogy semmi sem lesz jó. Nehezen kapaszkodok bele már bármibe is, s tudom, hogy ha észreveszi hamarosan az Atya, mit műveltem, akkor talán... Örökre vége lehet mindennek. Összeszorított szemekkel, halkan zihálva várom, hogy odaérjen hozzám, s mikor letépi rólam a takarót és maga felé fordít, most talán a rettenet mögött mást is felfedezhet rajtam. Elmém az elmúlt másodpercekben végigpörgetett ezernyi lehetséges erőszakos végkimenetelt, hiszen éreztem dühét a mozgásában. Arra számítok, hogy öklének haragja rajtam csattan, s hogy ezt elkerüljem, elmém vészterveket is készít. Valójában egyetlen dolog az, mely képes alakot ölteni bennem.
- Sajnálom... Bocsásson meg... - s mikor alakot ölt, kimondom szavaim. Olyan ártatlanul pislogok felé, mikor elkezdi kötözni a sebem, hogy még szempilláim is finoman rebegnek a lágy szellőtől. Próbálom keresni az ő vonásait, melyek utalhatnak talán arra, hogy mire készül, s e görcsös kereséstől érzem, hogy ki akar buggyanni belőlem egy dundi könnycseppet. Ám ezzel most nem zavarhatom meg azt az összképet, melyet magamra akarok erőltetni. Így mielőtt még a világra szökne az a könnycsepp, kezemmel letörlöm szemem sarkából, s e mozdulattól a sápatag bőröm egy helyen enyhén vörös lesz csuklóm vérétől. Megfakult tekintetemből visszacsillan a ki nem hullott könny, mintha igazán megbánnám a tetteimet. Holott még a mimikám is hazug.
- Én csak... Azt hittem, hogy soha nem jön már vissza hozzám és... Féltem, hogy egyedül maradok. - hangom halkan és remegve cseng. Újra magázom őt, mintha bennem a két személyisége kavarodna, s nem tudnám eldönteni, hogy éppen ki is áll előttem pontosan. Holott a kettő egy és ugyanaz.  
Aztán ellép tőlem. Nem is igazán tudom, hogy ennek örüljek vagy inkább mégse, de mikor fejem oldalra billentem, meglátom őt a kötéllel közeledni. Ha most ellenkeznék, akkor talán még nagyobb bajt okoznék magamnak... Még dühösebb lenne... S akkor bántana... Ha viszont megpróbálom megtartani az ártatlan fiú képét, talán nem fog bántani. Így ugyan a testem automatikusan megfeszül, mikor elkezdi kötözni a kezeim, melyeket szintén nem olyan egyszerű hátrafeszíteni, ám mikor ez megtörténik, onnantól már egyáltalán nem ellenkezek. Még mindig ártatlanul pillantok felé, mikor felteszi a kérdését, s ugyan pár másodpercig hezitálok, de végül félénken bólintok s lesütöm a szemeim. Az ízérzékelésem kissé eltűnt, így bár hirtelen nem tudom eldönteni, hogy mi is van pontosan nyelvemen, ám érzem, hogy a leves melegsége kellemesen árad szét a testemben. Gyomrom szelíden fogadja be a folyadékot, s ekkor érzem meg igazán, hogy valójában tényleg éhes voltam. Újabb kortyokat gurítok le torkomon, ekkor azonban olyat tesz az Atya, mely újra megdermeszt. Mikor orrát arcomhoz dörgöli, s halkan a fülembe súg, én pár másodpercig mozdulatlanul, némán ülök csupán, még a levegő is a tüdőmben ragad. Nehezen értelmezi az agyam ezeket a hirtelen váltásokat tőle, s nem is tudom az első pillanatokban, hogy kellene reagálnom rá. Undorral kellene félre húzódnom, hiszen ez lenne tőlem az őszinte. Mégis ahogy ez végigpörög hirtelen rajtam, annak borzasztó végkimenetelt kreál a fantáziám. Így egyetlen lehetőség maradt csupán, mely eddig is talán védelmező burokba burkolt engem. Fejem mozdul hát, s homlokom óvatosan, enyhe gyengédséggel a fejének döntöm.
- Te is... Te is hiányoztál... - nyelek egyet zavartan, miközben halkan lehelek tincsei közé - Azt hittem, hogy nem jössz vissza hozzám. - váltok át személyesebb hangvételre, s arcom a nyakához tolom közelebb, hogy a vállára dönthessem fejem, ha hagyja. Ezzel talán megakadályozom abban, hogy túlságosan közeledjen arcom felé.
- Miért... Hoztál ide le? Itt olyan egyedül vagyok. Nem vinnél inkább fel magaddal? Olyan jó lenne látni a Napot, vagy a csillagokat... - sóhajtom halkan és ábrándosan, sőt, még közelebb is fészkelődök hozzá, hogy egész testemmel neki tudjak dőlni. Furcsa érzés kerít hatalmába ettől, hiszen bár hazugnak szántam e cselekedetet, mégis úgy érzem, hogy... Ez a békés pillanat megnyugtat. S talán valamiféle beteg és őrült jó érzéssel tölt el, hogy épp nem bánt, hogy épp nem akar olyan helyen hozzám érni, ahol nem szeretném. Miért ne maradhatnánk inkább így?
- Nem vinnél fel egy kicsit magaddal? Kérlek... - kissé hátrébb húzom a fejem a vállánál, hogy ha letekint rám, akkor láthassa, milyen kérlelően csillannak meg a zöldellő szemeim. Az arcomat festő kicsiny vércsík szinte alig látszik, s mintha a kötél sem korlátozná le kezeim a hátam mögött.
- Kérlek... - ismétlem meg újra félénken, halk remegéssel a hangomban.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2