Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Agnus Dei (+18) •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Agnus Dei (+18)  Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
393
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 14, 2020 5:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
- Ez igaz. - szívom be enyhén alsó ajkam, s fejem a föld felé szegezem. Oscar és én ugyan nagyon jó barátok vagyunk, de attól még nekem is számtalan olyan titkom van, melyet nem csak vele, de mással sem osztanék meg. Valójában jelenleg az is baj, ha fiú barátom van, hiszen egyből arra asszociálnak a szüleim, hogy együtt vagyunk, de az is baj lenne, ha lányokkal barátkoznék, hiszen az “buzis”. Sőt, megkockáztatnám, hogy ha több időt töltöttem volna eddig az Atyával, arra is biztosan kaptam volna valami kedves megjegyzést. Kérdésén közben el kell töprengenem, s mutatóujjam szám széléhez is biggyesztem. Nem könnyű kérdés, főleg a jelenlegi helyzetben nem, így enyhén megvonom a vállam.
- Nem igazán tudom. - szemem ekkor egy pillanatra felcsillan, aztán nagyon hamar kialszik belőle a ragyogás. - Van a kosárcsapatban egy srác, úgy hívják, hogy Drake. Ők ateisták. - nem tudom, miért tettem ezt hozzá. Talán halkan akartam csak éreztetni, hogy nála lényegében nincs olyan, hogy bűnös vonzalom.
- Tök sok tetoválása van, pedig még csak tizenhét éves ő is. A szülei eléggé modern felfogásúak. Szóval pár hete véletlenül fellökött a folyosón, és hát eléggé szerencsétlenül estem el, és amellett, hogy az összes könyvem szétszóródott, még a fejem is bevertem az egyik szekrény lakatjába. Eléggé ciki volt... - szemem lesütöm, arcomon enyhe pír bukkan fel. - Azt hittem, hogy kiröhög, meg minden, mert olyan nagyképűnek látszott mindig, aki mindenkit lenéz. Aztán képzeld, semmi ilyesmi nem történt. Sőt, segített összeszedni a cuccom, és basszus még a fejemre is ő tette a rá a kosaras sebtapaszát. - bökök a halántékom mellé ártatlan nevetéssel, ahol még enyhén lehet látni az apró heget. - Onnantól beszélgettünk párszor. És egyszer még kávézni is elhívott múlt héten! - ekkor tör ki belőlem a gyermeki lelkesedés, mely megint visszabújik a mélybe, mikor realizálom, hogy kivel is beszélek, s milyen helyzetben vagyunk. - Még sosem voltam szerelmes, és barátom sem volt. Nincs túl könnyű dolgom... Sajnos nem az a kategória vagyok, aki merne kezdeményezni. Engem fel kell szedni! - nevetem el halkan magam, eddigre azonban már minden bizonnyal vöröslik a sápadt arcom. - Neked volt komolyabb kapcsolatod? - mintha csak kitörlődött volna belőlem a tegnap este borzalma, s helyette megmaradt volna csupán az Atya gondoskodása. Komolyan olyan, mintha egy rossz álom lett volna, mikor hozzám ért... Mintha meg sem történt volna...
A borzalmak persze nem érnek véget. Olyan, mintha a pokol kapuját léptem volna át a templomban, ahonnan már nem tudok visszakapaszkodni a felszínre. Elsüllyedtem a mocsokban, amibe hamarosan bele fogok fulladni. Bastien pofona rángat vissza kicsit az őrületből a valóságba, de ettől még a véleményem nem fog változni. Némán helyezem vérpettyes kezem arcomra, az ütés helyére, s mérhetetlen fájdalommal sütöm le a szemeim. Nehéz egyik pillanatról a másikra értékesnek gondolnom magam úgy, hogy egész életemben az ellenkezőjét suttogták a fülembe. S már gyilkos is vagyok.
- Más. - ez a feleletem, mikor a lépcső tetején arcom a vállához fúrom. Más. Ez a három betű pedig mindent elmond most, ami bennem kavarog.
A szobában álomtalan álomba kerülök, de az nem hoz megnyugvást. El kell telnie még egy kis időnek, hogy egyáltalán felfogjam, hogy az a nő, aki megkeserítette az életem, nem létezik többé. Hogy talán már otthonom sincs. Hogy talán az egész életem itt borult fel végleg. Az Atya szelíd szavaira mégis kérdőn csillan meg szemem, s enyhén oldalra biccentem fejem, ahogy tekintetem ide-oda cikázik az íriszei között.
- Éljek és tapasztaljak? Szeressenek és szeressek? - szemhéjam enyhén megrándul, ahogy őt figyelem. - Kit, Bastien? Te hol vagy ebben a történetben? - különös határozottsággal kérdezem, de egy sóhajjal visszanyelem ezt a hirtelen jött erőt, mely visszakúszik a testem mélyére. Kibámulok ábrándosan az ablakon, hiszen szépek a szavai, mégis tudom jól, hogy hamisak. Gyomrom ekkor töri meg a csendet, hiszen ahogy felém áradnak az illatok, hangosan megkordul.
- Köszönöm... - felelem halkan, majd elveszem a tálcát, de egyelőre óvatosan nyúlok csak a falatokhoz, miközben még be vagyok bugyolálva a takaróba. Akkor bukik ki belőlem a mohóság, mikor az Atya távozik a fürdőbe, s egymagam maradok a reggelivel. Úgy kezdem el falni, mint akit napok óta éheztettek... Talán kicsit így is van. Nem csak a lelkem, de a testem is kimerült, s nem jutott neki az utóbbi napokban túl sok újratöltés. S ahhoz képest, hogy milyen vékony vagyok, alig pár percen belül be is falom az összeset. A kávéból pár kortyot iszok, de lerakom azt az egyik polcra, s inkább keresek valami ruhát magamnak, amíg még egyedül vagyok. Kinyitom az első akasztós szekrényt, ahol leginkább papi ruhák lógnak. S hogy miért innen akasztok le egy reverendát? Azt még magam sem tudom. Talán mert hosszú, elnyúlik a csuklómig, felkúszik a nyakamig, s még a bokámat is takarja. Sehol sem feszül, sehol sem domborodik ki semmi. Tökéletes. Aztán mint aki elfelejtette volna, hogy az Atya mit is csinál pontosan, úgy indulok meg a fürdő felé, hogy megérdeklődjem tőle, hogy szabad-e ebben a hivatalos ruhában lenni... Ám a helyzet maga csak akkor tudatosul bennem, mikor rányomok a kilincsre, s résnyire kinyitom azt. Nehéz gondolkodni, s nehéz a jelenben a maradni. Tanácstalanul húzom vissza az ajtót egészen halkan és egészen lassan, mintha mi sem történt volna, nehogy véletlenül leszidjon, amiért leskelődök... El is lépek párat a fürdőtől, aztán végül még bizonytalanabbul lépek mégis vissza, s újra résnyire kinyitom az ajtót, de csak akkor, ha még hallom csobogni a vizet. Idióta vagy, Jonas. Egy idióta. A kíváncsiságom mégis győz, hiszen az Atyát még nem láttam teljes valójában, meztelenül, hiszen valami szövet eddig mindig volt rajta. Nem is értem, hogy ez miért érdekel egyáltalán. Talán némi dac lenne bennem, hogy ha már ő látott ruhátlanul, akkor nekem is jogom van őt látni? Enyhén bedugom hát a fejem a résen, de pontosan csak annyira, hogy lássam az alakját a fürdőben.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Agnus Dei (+18)  Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 06, 2020 4:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next








Érdeklődve, figyelmesen hallgatlak, mintha minden, amit kiejtenél a szép ajkaid közül a legfontosabb lenne számomra, amit valaha is hallhatok, fontosabbak, mint a bibliai példabeszédek, vagy a szépen zengő zsoltárok. Ráadásul érdekel a barátságotok mikéntje  hogy ez vajon több-e  bár Oscar sosem beszélt oly elragadtatással rólad, vagy bűnös kis titokként sem hallgatott el rólad semmit. S bár ő oly sokszor volt vendégem, szinte csak egy karnyújtásnyira volt, számtalan lehetőségem lett volna, hogy őt zárjam helyetted a pincébe, én mégis rád vágytam, mert ő más, mint te. Rád vártam. A tejfehér bőrödre, az aranyszín fürtjeidre, a szemeid kékségére, melyek megbabonáztak, a szép ívű szádra, melyet beszéd közben figyelek  minden kiejtett betűt le kívánok csókolni róla, hogy a sápatag szín újra vörösesen izzon, mint...mint odalent a pincében, bár az a vágy nem a tied volt, hanem megfelelő kémiai vegyületek hatása, ám erről neked nem kell tudnod és én is nagylelkűen elfeledem. Nyílik a szám, hogy arról beszéljek, hogy a tiltás egy fajta védelem, óvó kar, melyet a szülők használnak, hogy gyermekeiket megvédelmezzék, akár saját maguktól is, de a te szüleid nem ilyenek. Ők nem ilyenek, őket undorítja lényed ezen része, hát be is csukom inkább a szám, mert nem tudnék olyat mondani, amivel enyhíthetném a neheztelésed, vagyis tudnék, de ők nem méltóak az enyhülésedre.
A kérdésedre bólintok, igen itt járt, ami az illeti elég gyakori vendég, mert mindenkinek van, ami a lelkét nyomja és mindenki keres valakit, akire rábízhatja a titkait, aki nem a barátja, de a felkent esküje mindenkire vonatkozik. Oscart ez vonzotta ide, a misztikum, melynek nem részese, a megértő szavak, s egyre gyakoribb látogató lett én nálam, de mégsem tudott róla senki. Mostanáig.
- Vannak dolgok, amiket még egy barátnak is nehéz elmondani, egy idegennek pedig könnyű. – rántom meg a vállam, mert szeretném lerázni a témát, érzékenyen érint, hogy róla beszélsz, hiába, hogy nem találod vonzónak, s szinte adta volna magát a kérdés, hogy megkérdezzem az előbb, de elkésett a kérdés, hogy feltegyem.
- Akkor ki tetszik? – bukik ki mégis, s bár alig láthatóan a téged figyelő szem méreget immár, az állkapcsom összeszorul. Valóban hallani akarom? S mit teszek, ha kapok erre a kérdésre egy választ, ami nem tetszik? Ne válaszolj Jonas, vagy csak okosan válaszolj!
Az elfojtott érzelmek mindig csak gyűlnek, teherként, nehéz keresztként nehezedett eddig a vállaidra, és keserűség rátelepedett a szívedre. Látom minden mozdulatodban, ez nem gyilkosság, ez kétségbeesett küzdelem a szeretetért, a figyelemért. Tudom, látom, de nem gátollak meg a folyamatban, hogy a kést újra és újra a testbe mártsd, abba a testbe, akinek feltételek nélkül kellett volna szeretnie és elfogadnia, de nem tette.  A fröccsenő vér, a felnyíló hasfalból előbukkanó vörös engem nem borzaszt valójában, ha nem saját mikro univerzumodban járnál láthatnád mennyire nem viselnek meg a látottak  hiszen én is ezt akartam vele tenni, de neked van hozzá igazán jogod. Magamban számolom a szúrásokat, a lecsapásaidat, már harminckettőnél jársz, mikor a test teljesen mozdulatlanná válik, mikor már valóban halott. Ekkor taszajtalak le róla, ekkor, szándékosan elkéstek mozdulataim, s varázsolok aggodalmat arcomra, ami neked szól. Csak neked. Kezedből kihullik a kés, s rázlak, de reszketsz már magad is, mert most fogod fel igazán mit is tettél, de nincs baj Jonas, nincs baj én itt vagyok. Szavaid azonban nem tetszőek, hát harag villan a szememben, s kezem emelkedik, hogy egy apróbb észhez térítő pofont adjak arcodra, mely kipirosodik, és hangosan csattan, de inkább sértő, mint valóban fájdalmas. Gyermekeket szoktak így megütni, amikor szavaikkal fájdalmat okoznak azoknak, akik szeretik őket.
- Elég Jonas! Pontosan tudod, hogy ezt éppen ez a nő táplálta beléd, meg a mihaszna férje! Nem vagy értéktelen és hadd döntsem el én, hogy érsz-e nekem ennyit, mert kétségtelenül érsz nekem ennyit!- a megbántottság haragja ez, azonnal el is párolog, s puha csókot adok a pofon helyére, majd felfelé tollak a lépcsőn. – Azt kell mondanod, hogy én tettem. – kötöm az ebed a karóhoz, hidd el, ez a te érseked is, hiszen ez csak... megtörtént. S jó, hogy megtörtént.
- Milyen vagyok? – kérdezek vissza sokkal szelídebben, hagyva, hadd támaszd fejed vállaimra, beletúrok a hajadba, szelíden cirógatlak, nincs semmi baj Jonas, minden rendben van. Így ölellek át, vonlak magamhoz, mint egy gyermeket, ha nyugtatni kell, hogy nincs szörnyeteg az ágya alatt, ahogy a koponyád mélyén sincs, hidd el én felismerem a szörnyet, minden reggel szembe nézek vele a tükörben. Aztán eltollak magamtól, a lépcső felé, muszáj rendet raknom, mielőtt valaki betoppan és akkor valóban vége. Egyszer mindennek vége, de nem kellene ennyire siettetnünk azt, ha nem muszáj. Mert még nem állok készen, hogy elengedjelek.
Mikor mindennel végeztem térek meg hozzád, a reggelivel, látom, hogy sírtál, duzzadt szemeid árulkodóak, ahogy a sötét árkok is, hiába nyomott el az álom, az nem jelentett számodra pihenést és megnyugvást. Szavaid hallatán most nem gyúlik bennem harag, én is sóhajtok, de aztán szelíd mosollyal nézek rád, miközben a tálcát leteszem magam mellé.
- Ez nem a te döntésed, itt semmi sem az, ha jobban belegondolsz, te vagy az áldozat. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy elengedlek és, hogy neked már mindegy, még előtted egy egész élet. Egy élet, hogy valóban élj, hogy tapasztalj, hogy szerelembe ess, hogy szeress és szeressenek. Nem fogom hagyni, hogy lemondj ezekről. – szép jövőkép, mely most elérhetetlennek lászik, s lehet valóban az, mert hogy engedhetnélek el? Képtelenség, főleg, hogy a hazugság oly valóságosnak tűnik már, mert eddig is vékony volt közöttük a határ. Az enyém vagy, az enyém is maradsz. Mindörökké.
Lassan kúszol, s megcirógatom a kisírt szemeidet, a sötét táskákat, az állkapcsod vonalát, majd a tálcát feléd nyújtom. A kérdésre vigasztalóan szorítom meg vállaidat, mert erre nincs jó válasz, sok minden szab kettőnknek gátat. – Sajnálom, hogy csak így lehet...- apró csókot nyomok a homlokodra, majd a kezedbe nyomom a tálcát. – Egyél pár falatot, addig én is lezuhanyzom, ha találsz valamit, ami jó rád...akkor szolgáld ki magad.- fáj ezt mondani, de talán, ha nem vagy pőre a takaró alatt, akkor komfortosabban érzed magad és ezektől a kiváltságoktól bármikor megfoszthatlak. Nem igaz?

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Agnus Dei (+18)  Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
393
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Szept. 18, 2020 9:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
- Oscar... Sok fejfájást okozott már tudtán kívül. - felelem, mikor az Atya kiejti ajkain a nevét. - Tudod, eléggé jóban vagyunk. Sokat lógtunk együtt mindig, egészen kicsi korom óta ismerem. Szóval jó barátom. A szüleim viszont azt hiszik, hogy van köztünk valami... - elégedetlen sóhaj szakad ki belőlem. - És tiltanak tőle. És attól, mert meleg vagyok, még nem jelenti azt, hogy minden hímneműhöz vonzódok. - s nem is értem, hogy hogy gondolhatják ezt a heterok. Mert valljuk be, ha kiderül egy ismerősükről, hogy a saját neméhez vonzódik, akkor hirtelen minden vele azonos nemű elkezd tartani tőle, hogy jaj biztosan tetszik neki. Pedig ahogy ők, én is ugyanolyan ember vagyok, mint mások, s szükségem van barátokra, olyan emberekre, akik megértenek. Oscar ilyen. Ő tudja, hogy meleg vagyok, s nem zavarja. Nincsenek felé elfojtott érzéseim, ahogy ő sem tett különbséget azóta, mióta bevallottam neki. “Már tudtam régóta.” Ez volt a válasza. Azonban... Most jutnak csak el a tudatomig Bastien szavai.
- Itt járt Oscar? Nem is mondta. - meglepetten vonom fel szemöldököm, hiszen nem említette nekem eddig. Titkolta volna? Vagy szégyellte? Vagy valami egészen más? Ilyesmiken túlságosan sokáig nem agyalok. Barátok vagyunk ugyan, de ahogy neki, úgy nekem is voltak s lesznek is titkaim. Talán Bastien az ő egyik sötét kis titka volt. Most pedig az enyém...
Nem szeretem a változást, de az utóbbi napok borzalmai, lelkem teljes átalakulása, Leroux atya mérgező jelenléte, s most anyám ócsárló szavai... Nem érzem magam jól. Olyan érzések törnek fel belőlem valahonnan mélyről, amikről nem is hittem, hogy léteznek. Sosem gondoltam volna, hogy ott lobog bennem az a mindent felemésztő tűz, ami olyan tettekre sarkall, hogy kést ragadjak, s lényegében az elmúlt tizenhét évem minden fájdalmát beleültessem a pengébe, s lesújtsak vele arra az emberre – az egyikre -, aki megkeserítette az életem, akitől annyi szorongás telepedett rám, aki a szeretet utáni görcsös sóvárgásba űzött. Ahogy hasad anyám bőre, ahogy fröccsen vörössége, ahogy szép lassan elhal kétségbeesett kiáltása, s ahogy végtagjai elernyednek a végtelennek tűnő másodpercekben... Melyekben nem érzek semmit. Lelkem hátsó rekesze ugyan küldi a fájdalmas jeleket, egy kegyetlen jövőképet, hogy mi lesz, ha észhez térek, de annyira elborít a düh, a fájdalom, a magány, s minden szörnyű érzés elegye, hogy nem vagyok képes abbahagyni. Csak akkor gyengül ujjaim szorítása, mikor az Atya lelök arról a nőről, aki egykor életet adott nekem, melyet tizenhét év alatt el is vett tőlem. S ahogy kihullik kezemből a kés, úgy kezd tudatosulni bennem, hogy mit tettem. Zihálva kezdem kapkodni a levegőt, ahogy tengerkék szemeimben egy vöröslő óceán néz vissza rám. Testem nyárfalevélként kezd reszketni, s alig akarok magamhoz térni még a rázás ellenére is. Megint érzem azt a jéghideg érzést, ami a szívemből árad kifelé, s melyet akkor éreztem legutóbb, mikor Bastien először hozzám ért. Mintha egy újabb részecskéje hullott volna darabokra a mellkasomban zörgő dolognak.
- Én... Én tettem... Én voltam... - felelem reszketve, s ködös tekintetem Leroux atya szemeibe függesztem. - Vállalom, az én életemnek úgysincs semmi értelme, sosem volt. Hozzád képest egy senki vagyok. - ajkaim remegnek, fogaim halkan koccannak összes, s annak ellenére, hogy alig vagyok magamnál, különös őszinteséget láthat csillanni a tekintetemben. Tudhatja, hogy tényleg így gondolom.
Ő pedig az emelet felé tol, hogy eltüntesse a bűnömet. Talán tényleg nem vagyok olyan jó és ártatlan, mint amilyennek hittem magam. Talán pont, hogy én vagyok a velőmig romlott, s anyámék pontosan látták ezt bennem. Mielőtt még fellépkednék véresen, csapzottan, mint valami őrült, hirtelen fordulok vissza az Atya felé, s egy felsőbb lépcsőn állva úgy borulok a karjaiba, mint egy megtört virágszál.  
- Miért vagy ilyen... - a mondat elhal vállánál a felsőjében. Annyiféle módon tudnám folytatni pedig, mint például miért vagy ilyen kedves, furcsa, törődő, pedofil, gondoskodó, s még sorolhatnám. Bastien egy hatalmas talány. Talán életem legnagyobb rejtvénye.
Már könnyeket hullajtva, némán bontom ki magam tőle, s ingadozva lépkedek fel a fürdő felé, hogy zihálva, zokogva mossam le magamról anyám vérét, s próbálom azt képzelni, hogy ezzel semmissé tettem mindent. Hogy végre valahára felébredek egy rossz álomból, s visszazuhanok a lidérces valóságba. Nem is tudom már, hogy melyik lenne a jobb... A fürdőben vörösre, talán kissé sebesre is dörzsölöm magam, hiszen mintha a vér a húsomig hatolt volna le. Nehezen szedem le magamról, vagy csak az elmém rakja oda a pettyeket újra és újra. Miután végeztem, félig megtörölközök, s szinte szaladva ugrok át az Atya szobájába, mely most hirtelen magát a mennyországot jelenti nekem. Legutóbb félénken ültem ágyának szélén, most azonban úgy vetem be magam a paplanja alá, mintha egy felhőben lennék épp kész elveszni. Magzatpózba helyezkedek, fejemre húzom a takarót úgy, hogy arcom csak egy kis résen látszódjon, s nagyon szokatlan módon talán egy perc sem kell, s már álomba szenderedek. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy megszökjek. Hova mehetnék?
Nem tudom, mennyi idő telhet el, mikor meghallom Bastien hangját. Nehezen nyitom ki szemeimet, melyek a sírástól s a lelki bajoktól vérvörösek, s akkora táskák gyűltek a szemeim alá, hogy lassacskán azok bőröndökké válnak. Fáradt sóhajjal tolom fel magam az ágyról, s kiábrándultan nézek magam elé.
- Talán el kellene engedni ezt az egészet. - legyintek lemondóan. - Nem kéne mindent kockára tenned miattam. Nekem már úgyis mindegy. Fel kellene adnom magam, de téged kihagylak belőle. - annak ellenére, hogy elrabolt. Annak ellenére, hogy miket művelt velem. Ha nem vágynék ennyire görcsösen a szeretetre, talán az sem tudna befolyásolni, hogy Leroux atya olyan gondoskodó velem, mint soha senki. Úgy viselkedik, mintha fontos lennék neki... S ez nagyon furcsa érzés. Főleg úgy, hogy sajátos módon fejezi ki magát. Eléggé őrült módon, azt meg kell hagyni. Közben lassan kúszok mellé az ágy végébe, s szorosan ülök le mellé, még mindig bebugyolálva magam a takaróba. Ekkor tudatosul csak bennem, hogy mit készített nekem, mikor meglátom a reggelit a tálcán. S ekkor újra elszakad kissé a cérna, hiába próbálom visszafogni, kitör belőlem a zokogás.
- Miért nem lehet rendes életünk? Neked és nekem? Nem... Így... - fejem a vállának döntöm, de most nem tart sokáig a könnyzápor, hamar elhalkulok, ahogy szép lassan sikerül megnyugodnom.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Agnus Dei (+18)  Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 25, 2020 7:53 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next






Apró érintés, szelídséggel túrok a fürtök közé ártatlanul, s véget is ér mire eldöntöd legyen rántotta, bár a bizonytalanság ott rezeg a mondat végén, mint egy levegőben hagyott lehetőség a visszakozásra.
- Rendben, akkor rántotta. – bólintok, hiszen nekem az is tökéletesen megfelel. Figyelem  hogy derül fel az arcod lelkesen, mint a napsugár, megmosolyogtat ez a lelkesedés, de amilyen szép lassan bújt elő, annál sokkal gyorsabban bújik is el, nem fellegek takarják, csak kételyek. Úgy gondolom, jobb ha ezt enyhítem, bár nem igazán tudtam, hogyan.
- Jobb, ha nem úgy kéred, ahogy én iszom, mert az fekete és bivaly erős. A múltkor Oscar is panaszkodott rá. – jegyzem meg. Biztos ismered a fiút, veled egykorú, s bár a szülei nem vallásosak, így nem is jár templomba, de őt magát a kíváncsiság hajtja ritkán hozzám egy-egy beszélgetésre. Jobb lesz, ha kapsz bele egy nagyon kevés cukrot, s egy leheletnyi tejet, hogy ne legyen annyira keserű, mert a tinédzserek valahol még benne vannak a gyermek korban, vágyódva annak édességére, de már felnőttek akarnak lenni.
Némán ülök, hagylak zuhanyozni, nem szólok, még csak rád sem nézek, hanem a szőnyeg mintáját figyelem, követem az ujjaimmal is, amíg vége nem szalad az idillnek, s én le kell menjek, hogy anyáddal találjam szembe magam az ajtóban.  Beinvitálom, s tea helyett ő is kávét kér, valahol rád emlékeztet a szőke haja, a kék szeme, valahol ő is gyermek maradt, aki képtelen mást figyelembe venni önmagán kívül. Nem nőtt fel az anyasághoz, nem is minden nőből lesz jó anya, s dühít az érdektelenség, az aggodalom hiánya, s hiába győzködőm, mintha falra hányt borsó lenne, de most is kimosakszik a felelősség alól, ha nem rád, akkor másra hárít egyből. Elvárja, hogy sajnálják, hogy elhiggyék neki mennyire rossz, s bár én nem teljesen ismerem a másik nemződ, - nemző, mert szülőnek aligha lehet hívni - a hazugságot felismerem  ahogy a képmutatást is, hogy játszana hamis mártírt előttem. Az ölembe ül, simogat, ajka veszélyesen közeledik, s a gyilkos indulat ott remeg elfehéredő, ökölbe zárt ujjaim végén  mégis csak felpattanok. Ekkor halljuk meg a hangod, ott állsz meztelenül, s már nyílna a szám, hogy válaszoljak, hogy megmagyarázzam, de nem hozzám beszélsz. Anyád lassú, alig érti meg mi történik, s most is csak annyit lát, hogy a fia, az a szajha fia megelőzte elcsábításomban. Hát undorodva, haraggal néz rád, s látom, hogy ragadsz kést, s meg kellene állítsalak, mert bár egy eltűnt fiút nem találnak meg oly gyorsan, ahogy egy eltűnt nőt sem, de a kettő együtt már több, mint gyanús. Mégsem mozdulok, amikor rárontasz a késsel, belül mosolygom, hisz én magam is megtettem volna, de kívülről csak elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy szúrsz, ahogy vágsz újra és újra. Eddigre már mindent beborít a vér, téged és a konyhapadlót, permetként freccsent szét, kezeid pedig már remegnek mert oly sokat szúrtál legalább húszat, ha jól számoltam, s megerőltető ám folyton lesúlytani, de a harag erőt adott hozzá  az elfojtott felgyülemlett düh. Mintha ez nem is a valóság lenne mozdulok, bár arra gondosan ügyelek, hogy addigra a nemződ már rég ne emelje védekezőleg maga elé a karját, ne is szuszogjon, legyen halott, amikor lelöklek róla, s látszólag riadtan keresem a pulzusát, ami túl régóta nincs. Rád nézek, szelíden nyújtom feléd a kezem.
- Jonas, kérem a kést...- s valóban határozott kérés, szelíd parancs, s ha nem adod magam veszem el tőled, hogy a mosogatóba dobjam. Ez nagyon nagy gond, probléma, bár eltudom tüntetni a hullát, felmosni a vért, mintha mi se történt volna, de számodra nem lesz meg nem történt. Nem kérdezem miért tetted, hiszen pontosan tudom. Megérintem a vállad magam felé fordítalak es megrázlak  hogy most figyelj rám, nagyon figyelj.
- Ha elkapnak és a rendőrség kérdezi én öltem meg. Hallod? Ezt meg kell jegyezned, ha álmodból felriasztanak is azt kell mondanod, hogy én tettem. – rázlak meg újra. - Ki ölte meg? – teszem fel a kérdést, s varom, elvárom, hogy az én nevemet mondd. – Menj zuhanyozz le újra, alaposan, addig én...-  nem akarom kimondani, hogy eltüntettem a hullát, apró csókot nyomok a homlokodra. – Nem a te hibád. – jegyzem meg, majd felfelé tollak a lépcsőn, hiszen nagy takarítás vár itt rám, de inkább segítenék neked megküzdeni a démonjaiddal  ám ez nem maradhat így. Bármikor jöhet más, muszáj rendet tennem. S amint eltűntél a konyhából neki is latok a műveletnek, jobb ha nem vagy itt, amíg nem lesz újra rend a paplakban, amíg minden vérnyomot fel nem takarítottam, amíg bűnöd el nem rejtem.
Hosszú órákba telik, de végül az elkésett reggelivel és kávéval megyek fel hozzád az emeletre, hogy megkeresselek. Sokáig tartott, túl sokáig  míg egyedül voltál a tett súlyával, de most itt vagyok. – Hoztam enni...- jegyzem meg, de tán a bűntudattól egy falat sem megy le a torkodon. Nem vagy rossz fiú Jonas, mert a rossz nem születik, csak nem szeretik eléggé.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Agnus Dei (+18)  Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
393
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 24, 2020 12:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Nehéz magamban helyrerakni az Atya gyengéd érintését, mellyel a szőke fürtjeimet borzolja össze. Különös szeretet sugárzik belőle, olyan, ami könnyen megtéveszthet, olyan, amibe annyira szívesen belesüppednék és csak hagynám, hogy szeressen... Ha ez az egész a valóság lenne, attól a szörnyű ténytől eltekintve, hogy pár napja még lerángatott a pincéjébe, s lényegében most is fogva tart... Talán nem kellett volna sok Bastiennek, hogy szép szavakkal magához édesgessen egy olyan fiatalt tinédzsert, mint én magam vagyok.  
- Akkor legyen a rántotta sonkával. - ott rezeg ajkaim szegletében, hogy hozzátegyem, hogy “már ha úgy neked is jó”, de ezzel a bizonytalansággal még a végén kiakasztom. Így csupán zavartan nyelem le szavaim, de szemeim ismét felcsillannak.
- Egy kávét! - lelkesülök fel hirtelen, aztán gyorsan leoltom magam. - Úgy, ahogy te szereted. Még nem igazán ittam rendeset, maximum csak akkor, ha a suliban kilógtam a tanárok automatájához... - enyhe, csintalan mosollyal szegezem a földre a tekintetem. Amit az automatában lehetett kapni kávé, az valójában borzalmas volt. Túlságosan édes, s volt egy olyan utóíze, ami gyomorforgató volt. Otthon meg persze “fiatal vagy még a kávéhoz, Jonas”, vagy “túl drága a kávé ahhoz, hogy te azt iszogasd, Jonas”.
A zuhanyzás meglepően kellemesnek sikerül. Nem érzem magamon Leroux atya gyilkos pillantásait, nem kell elviselnem a kéretlen érintéseit, s ezek után maga a tény, hogy csupán ott ücsörög a földön, már egyáltalán nem zavar. S bár magamban remélem, hogy ez a nap tényleg ilyen nyugalomban fog telni, kár volt ebben reménykedni... A csengő felszólal.
Félve botorkálok ki a fürdőből s kuporodok le a lépcsőkhöz. Eleinte el kell fojtanom a szívem heves zakatolását, melyet a fülemben is hallok, s le kell csitítanom ziháló légzésem, hogy egyáltalán érzékeljem, ki az érkező. S mikor elmémben alakot ölt a hangja...  
- Anyu? - ejtem ki oly halkan, hogy még a légy zümmögése is hangosabb lesz ennél. Egyből megerednek a könnyeim, pirosló csíkot hagyva sápadt orcámon. Azonban meglepő módon nem mozdulok. Nem rohanok le üvöltve, hogy itt vagyok, mentsen meg! Hogy miért? ”A fiam elszökött.” Ez a mondat ver borús cöveket elmémben, s a kétségbeesés helyett valami egészen mást kezd bennem táplálni. A haragot. Hát egy pillanatra sem fordult meg a fejükben, hogy valami bajom esett talán?! Hiszen ismernek, tudják jól, hogy nem tennék ilyesmit! Lejjebb mászok a lépcsőn, mikor a konyhába térnek át, onnan hallgatom őket tovább. Szörnyen meg kell magam erőltetnem, hogy ne üvöltsek fel, s ne kezdjek torkom szakadtából zokogni... Hálátlan vagyok és elcsavarogtam... Úgy próbál feltüntetni az Atya előtt, mintha egy szánalmas, ócska fiatal lennék, akinek semmi és senki nem számít semmit?! Ekkor egy pillanatra újra megakad a lélegzetem. Annál a pontnál, mikor Bastien próbálja a saját anyám győzködni, hogy értesítsék a rendőrséget. Úgy győzködni, hogy azzal a saját életét is kockára teszi... Teljesen elképedve araszolok még lejjebb, épp annyira, hogy lássam anyám hátát. Újabb hazugság következik, olyan hazugság, melytől már kezdek émelyegni, s érzem, hogy legszívesebben anyám elé köpnék. Ő ugyanolyan bűnös, mint apám, semmivel sem jobb! Ilyen helyzetben talán azt kellene éreznem, hogy eláraszt a kétségbeesett szeretet, s a menekülési ösztön felülkerekedik mindenen, de bennem talán olyan mélyen gyökerezik a szüleim iránt érzett haragom, hogy a legvégső utáni pillanatig képes vagyok hallgatni a hazug szavakat. Azonban mikor meglátom, ahogy az Atya ölébe ugrik és simogatni kezdi... Ezzel az elmémbe égett képpel valami elpattan bennem. Mintha a köldökzsinór utolsó, rohadt kis csonkja is megszűnne létezni, mintha ezekkel a szavakkal és jelenetekkel anyám végleg elvágta volna magát nálam. Nem most, nem pár hétig, hanem végleg. Talán nem sejti az Atya, hogy én mindent hallok. Talán nem sejti, hogy ott kuporgok a lépcsőnél, s látom az eseményeket, látom, ahogy eltaszítja magától a nyomorult, hazug anyámat, aki most igazán bebizonyította, milyen egy álnok kígyó. A haragom teljesen elönti az elmém, s ez olyan tettre sarkall, ami máskor talán nem történhetett volna meg. A düh az egyik leghatalmasabb úr...
- Hogy merészeled?! - üvöltve ugrok mögé, meztelenül, sápadtan, sebesen, s az Atya ugyan először a pillanat hevében azt sejtheti, hogy neki szegezem a szavaim, ám láthatja, hogy a vérben forgó tengerkékségem egyenesen anyám felé mered. Valójában nem várok választ a kérdésemre. Itt nem segít az üvöltözés, nem segítenek a pofonok, itt már semmi sem segít. Egy valami kivételével... A düh mindent elhomályosít bennem, s testet ölt ujjaim végén, melyek őrült lendülettel nyúlnak a késért, hogy amazt hezitálás nélkül a velem szembe forduló nő - akit már anyámnak sem nevezhetnék ezek után - mellkasába vágjam azt. Üvöltve, zokogva, mint valami őrült... Nem csak egyszer, a kés lesz hirtelen az öklöm, s folyamatosan ütöm, vágom vele a kétszínű kígyót, holott tudom, hogy ezt nem szabad, tudom, hogy ennek következményei lesznek... Ám ezek mind-mind eltörpülnek amellett a fájdalom mellett, amelyet ő okozott. Még úgy is, hogy valójában Bastiennek kellene fájdalmat okoznia. Ő rabolt el, ő tart fogva, mégis ő gondoskodik rólam, s ő akarta anyámat rávenni, hogy hívja a rendőrséget, mert bajom lehet... Ez az egész nem fér meg most a fejemben. Annyira kusza minden... Lassan kezd összefolyni előttem minden, s egészen addig szurkálom a saját, vérszerinti, tulajdon anyámat ott, ahol csak érem, amíg az Atya le nem állít. Ha nem teszi azonnal, úgy én akár hosszú percekig, a felismerhetetlenségig szúrom őt a késsel, teljesen ködös ábrázattal, mintha nem is az a félénk Jonas lennék, akit lerángatott a pincébe Bastien. Hát ennyi dühöt fojtottam volna el az évek során?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Agnus Dei (+18)  Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 17, 2020 4:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next









Hagyom, hogy szétnézz, időt hagyok arra is, hogy memorizáld a tárgyak helyét, amíg felviszlek az emeletre a hálómba. Vajon megjegyeztél mindent, Jonas? Vetted a fáradtságot, hogy tudd hol vannak a hatalmas kések, hol az ablak, hogyan állnak a kis asztalnál a székek? Talán meg kellene jegyezned mindent, hogy ismerd a környezetet, hogyha menekülni akarsz semmi ne gátoljon csak segítsen, mert én már pontosan ismerem minden helyiségét. Ebben a szobában magasan van az ablak, de épp mellette van egy fa, mely hívogató lenne, de korhadt ágai még a te alig súlyod sem lennének képesek megtartani. Egy részem reméli mindent megjegyeztél, mert ha menekülőre fogod ki kell jutnod a házból, mert ha nem jutsz ki.... akkor sosem hagyod el élve. Ebben biztos vagyok.
Zavart feszengésed nézem, ahogy a puha matracon ülsz kérdésed döbbenetet szül arcomra. Még sosem választhattad meg mit ennél reggelire? A harag csak a szám sarkában vonaglik meg szüleid miatt, bár gondoskodásuk hiánya kedvez nekem mégis nehéz hallani ezt a kérdést. Furcsán szívbe markoló. Tudod, az első fiú akit szerettem elkényeztetett volt, a szülei azonnal keresték, mert szemük fénye volt. Téged nem keresnek még most sem, pedig két nap telt el. Nem helyes, hogy az én kincsem vagy egyedül, mert nehezebb lesz erről a kiváltságról lemondani.
- Persze. – bíztatlak, s kezem mozdul, hogy összeborzoljam a hajad, a szőke tincseket, amíg várok, hogy végre eldöntsd mit is ennél. Ártatlan érintés, inkább kedveskedő, mégis tovább maradnak fürtjeid között ujjaim, mint azt terveztem, hát visszahúzom őket, szinte elkapom rólad. Elgondolkodva hallgatlak, míg hümmögve emlékszem vissza hűtöm tartalmára. - Azt hiszem füstölt lazacom akad, meg tojás és hagyma is, talán egy kis sonka, ami jobb lenne egy rántottába, mint a lazac, már ha a rántotta megfelel.- nézek rád, amikor is kijavítod magad, s felfeded milyen reggelit is szoktál enni, amire elhúzom a számat. Nem csoda, hogy olyan sovány vagy, hogy a csípőcsontod hívogatóan áll ki, s hanyatt fekve kirajzolódik minden bordád, a szegycsontod vonala, a szép kulcscsontod. Felsóhajtok, alig észrevehetően nyelek az emlékképre.
- Én a lágy tojást szeretem pirítóssal, de nincs ellenemre a rántotta sem. Kávét, vagy teát kérsz hozzá, van tej és narancslé is...- beszélek tovább, hogy visszarángassalak a jelenbe, mert undorodó mosolyod messzire visz tőlem, valahová, ahova nem tudlak követni, nem is szabad, hogy kövesselek. Inkább beviszlek a fürdőbe, minden eszközt a rendelkezésedre bocsátok, a vizet is beállítom a zuhanyhoz, hogy kiélvezhesd, s próbállak nem nézni közben, had legyen egészen tiéd ez a megtisztuló, üdítő pillanat. Amíg meg nem hallom a csengőt, amire mozdulok, tenyerem ösztönösen fog a szádra. Elkerekedett szemeid nem értik mi történik, aztán leesik, itt a lehetőséged, a lehetőséged, hogy megszabadulj tőlem és minden visszatérjen a „normális” életedhez. Csak kiáltanod kellene, de én nem várom meg, leindulok a lépcsőn, hogy kitárjam az ajtót mosolyogva, bár agyam körülötted kavarog. Egy részem egy apró kis részem azt akarja, hogy ordíts, hogy megszabadulj, de nem engedhetem meg ezt igazán még. Még nem hiányoznék neked, csak te nekem. Az ajtóban anyád áll, a szülő anyád, akinek csak pénzt jelentesz és terhet, most mégis kimázolt arcán elfolyt a smink, ahogy a pilláival próbálja kipréselni az aggodalom hamis könnyeit. Viszket tőle a tenyerem, ismerem, amióta csak idejöttem gyakoribb látogatója a templomnak, bár halálra unja magát a miséken, inkább képmutatás vezérli, s a női pletykák melyek hangos kuncogás közepette zajlanak, a jóképű tiszteletes miatt.
- Mrs. Lindström, minden rendben? – kérdezem szelíden, óvatosan, mire szinte a karjaimba ugrik.
- Leroux atya, a fiam elszökött! – undorodva lapogatom a hátát, együttérzést sugallva még hogy megszöktél, bár lehet jobban tetted volna. – Kérem  nyugodjon meg, menjünk be főzök egy teát. Miből gondolja, hogy megszökött? – kérdezem  s a konyha felé irányítom. Akkor latom meg a karkötőd. Vajon anyád is látta? Vajon felismerné? Úgy vezetem  hogy rátaposhassak, hogy egészen az asztalig húzzam lábammal és bekotorjam alá. Az asszonyt egy székbe nyomom, majd teát kezdek főzni, csörömpölés víz csobogás. – Inkább kávét kérnék. – jegyzi meg, hát fordulok, hogy azt csináljak. – Szóval, bejelentették a rendőrségen, hogy eltűnt? -kérdezem mikor elé teszem a gőzölgő italt. Már egyáltalán nem tűnik se szomorúnak, sem elesett asszonynak, akinek eltűnt a fia.
- Dehogy! Tudja ő nagyon hálátlan fiú, a fé..- elakadt, mint aki nem akar emlékeztetni rá, hogy férjezett asszony. – az élettársam elküldte, este, hogy beszéljen magával. Tudja a tinédzser fiúk kezelhetetlenek, ám gyanítom elcsavargott! Pedig mi mindent megtettünk érte, talán túlságosan elkényeztettük. – meg sem kérdezte jártál-e  templomban, téged hibáztat mindenért, ahogyan a születésedért is, pedig ő hozott világra, adta neked az életet.
- Mrs. Lindström, értesíteni kell a rendőrséget, az is lehet, hogy baja esett. – megremeg a szája, mint aki nem akarja, mert akkor rájönnének hogyan is bánnak veled, mert akkor talán ők lennének a bűnösök, s talán egy petákot nem kapnának már. – Hiszen csak elcsavargott...majd hazajön, ha éhes lett. – összecsikordul a fogam, alig hallhatóan, de számomra hangos. – Az is lehet, hogy valami olyasmi történt ami miatt képtelen haza menni, hívja fel a rendőrséget, vagy megteszem én magam. – ultimátumot adok, mire megáll a csésze a kezében. Egyáltalán nem aggódik érted, csak maga miatt. – Tudja, ha meg is tenném....- teszi le a poharat és a kezét tördeli. – az élettársam rémes alak, verni szokta a fiunk, hiába rimánkodok neki, hogy ne tegye, hiába könyörgöm...- hazudik. Látom, hogy hazudik, remélem nem hallod Jonas, hogy menti magát. Megremeg a szám sarka. – Ezért nem mentem eddig a rendőrségre, mert félek, hogy megver. – hirtelen áll fel, s ölel át, beleülve az ölembe. – Ha itt maradhatnék, ha megvédene, ha...- az arcélemen simít, undorodom tőle, hát lehunyom a szemem. Az anyád, nem szúrhatom le, hiába ott a kés a pulton, csak hátra kellene dölnöm érte, az anyád, tán sosem bocsátanád meg, hiába az anyád, ha egy Münchausen-szindrómás picsa. Szinte ráhajol a számra, mire felpattanok, a szék hangosan csattan a padlón.
- Én lelkész vagyok Mrs. Lindström, a rendőrség tud magának segíteni, kérem keresse fel őket, s jelentse be Jonas eltűnését. – az ajtóhoz kísérem, kissé tán erőszakosan, s becsapom mögötte az ajtót, majd megvárom mig alakja teljesen eltűnik.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Agnus Dei (+18)  Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
393
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 17, 2020 10:09 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Gusztustalan vagyok. Ez lebeg az első gondolatok között, mikor kinyitom fáradt szemeim, s realizálom, hogy a tegnap esti illúzió, mely behálózta s megbolondította a testem, reggelre teljesen eltűnt. S mint ahogy a drogosoknál is addig szép az élet, míg tart a szer, úgy most magam sem érzek semmi mást a gyötrő ürességen kívül. Mintha az álmok mindent eltüntettek volna belőlem... A testem nem hogy nem vágyakozik, de olyan borzalmasan érzem minden apró porcikám, mintha megjártam volna egy háborút. Fáj minden mozdulat, fáj az Atya érintése, s megint csak arra vágyok, hogy boruljak vissza egy örökké tartó álomba, s ne legyek többé tanúja annak, amit művel velem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire alantas, mocskos, bűnös szintekre fogok süllyedni, s ha visszagondolok a tegnap estére, egyenesen elfog a hányinger magamtól. Hiszen... Semmit sem tettem azért, hogy megtartsam a becsületem. Nem küzdöttem foggal és körömmel, hanem hagytam, hogy megtegye, mert a testem épp úgy döntött, hogy teljesen megbolondul, s még inkább megnehezíti a dolgom. Bastien szívének halk zöreje, s óvatos érintése sem képes enyhülést hozni. Ő egy beteg ember. Beteg vágyakkal. S ha a tegnap estét nézem... Akkor talán én sem vagyok különb nála.
Hagyom, hogy mozgasson, mint egy szakadt bábut, bár az elfakult tekintetem mélyén valahol felbukkan egy reményteli csillogás. Végre kimegyünk... Végre láthatok természetes fényt, s nem kell itt elrohadnom ebben a rideg, zárt pincében! Apró örömök, mikbe muszáj megkapaszkodni. Erőtlenül ugyan, de biztosan fonom ujjaim a felsőjébe, miközben haladunk felfelé a lépcsőfokokon. Megnyugvó sóhajt eresztek el szinte minden negyediknél, hiszen úgy nézek a távoli ablaküvegen beszökő reggeli napsugarak felé, mintha most látnám őket először. Ki tudja, talán utoljára... Mellkasának dőlve figyelem a bútorokat, a festményeket, a rendet, a tisztaságot, mintha nem is ebbe a lakásba tértem volna be pár napja. S bár valahol azt vártam, hogy őrültségének nyoma lesz a többi helyiségben, s az alsóbb szintek szépsége csupán a látszat, mikor felérünk, éppen az a rend és tisztaság fogad, mint alant. Sehol egy törés, sehol egy nyom arra, hogy az Atya fejében sötét gondolatok keringenének.
Az ágyon félszegen, kissé takarva magamat helyezkedek el, mintha még nem látott volna meztelenül. Halk pihegéssel bólogatok szavaira, de közben nem nézek a szemébe. Ezen az új reggelen ez most borzasztóan nehéz.
- Választhatok, hogy mit szeretnék enni? - ekkor emelem felé talán először sápadtkék szemeim, melyek értetlenséget tükröznek. Úgy látszik, hogy csak az én illúzióim tűntek el, hiszen Leroux atya épp oly gondoskodó, mint tegnap. Ha nem jobban talán. S bár tegnap számtalan olyan dolog volt, mely elkábította ép gondolataim, most az állapotom ellenére sokkal tisztábban vagyok képes látni a dolgokat. S hogy mire jutottam? Bastien talán azoknál az embereknél is morbidabb és sötétebb, akik egész egyszerűen elrabolnak valakit, megerőszakolják, aztán vagy ott hagyják valahol, vagy megölik. A tény pedig megint csak ott lebeg a levegőben, hogy ilyesfajta törődést nem mostanság kaptam senkitől. Hogy mit kívánok? Szerintem a szüleim életemben egyszer sem kérdezték meg, hogy én mit szeretnék. Hogy én mit akarok. Mindig az volt, amit ők szerettek volna. Nekem nem volt szavam. Nem volt hangom.
- Esetleg... - hezitálok félénken. - Talán valami füstölt dolog? Összesütve mondjuk hagymával, paprikával? Talán tojással? - ez tényleg tartalmas reggeli, s nem véletlenül tűzdelem tele annyi bizonytalansággal, hiszen nem akarok nagyravágyónak tűnni. Valójában a jelenlegi helyzetben örülhetek annak, ha egyáltalán ételt kapok. Legyen az bármi.
- Vagy inkább... Enném azt, amit te szoktál. A száraz, sok napos, ízetlen, vízzel felöntött műzlinél biztosan jobb. - enyhe fintor terül szét arcomon, hiszen az évek alatt sem sikerült megszoknom azt a borzalmas ízt. Pedig aztán a mai világban igazán eldönthetné egy tizenhét éves, hogy mit akar enni és mikor, de nem, nálunk rendszer volt. A reggelit általában együtt fogyasztottuk, s míg a szüleim ették, amit kívántak, addig elém felvizezett műzlit raktak. Azt mondták, hogy az jó a szervezetnek, és nem kell annyi egészségtelen szart ennem, főleg reggel. Én meg tudtam, hogy Mr. Granaud adta anyáméknak azt a “műzlit”, hiszen túl sokat rendelt az állatoknak, csak rajta maradt volna... Egyszóval, reggelente azt ettem, amit az állatok, amit ingyen kaptak ők a gazdától, s amire csak egy kis vizet kellett költeniük. Egészen gazdaságos voltam... A kötés kissé fájdalmas még számomra, hiszen a seb nem igazán gyógyul, de megint nem beszélek, csupán bólintok, apró pírral az arcomon a krémes részre. Valóban nem ártana valami, mert az ülés egyelőre eléggé fájdalmas. S lassan tényleg úgy érzem magam, mint egy csecsemő, hiszen megint a karjába kap, s óvó ölelésben visz a fürdőbe.
- Jó lesz a zuhany, nem szeretnék sokáig ázni. - gyomrom korgása halkan töri meg a csendet, hiszen már csak a gondolatok is felébresztették az éhségem. A víz csobogása pedig, majd a kellemes meleg, amit hamarosan a bőrömön érzek, most megváltást jelent. Jól fog esni egy kiadós zuhany, hogy a saját kezeimmel mossam le magamról Bastien és a saját mocskom.
Homlokom a csempének döntöm, mint a filmekben a főhősök, akiknek megadatott pár percnyi depresszív, merengő jelenet a zuhany alatt. Ezért sem hallom teljes egészében a csengőt, melynek hangja akkor tudatosul bennem inkább, mikor az Atya a számra tapasztja a kezét. Szemeim egyből elkerekednek, hogy most mégis mi fog történni, de ő nem várt nyugalommal reagál mindenre. S mivel a gondolataim már sokkal tisztábbak... Ezért valamiféle gyanút sejtek. Talán tesztelne? Talán próba elé állítana? Melyen ha elbukok, akkor vége ennek a szépséges gondoskodásnak, s mehetek vissza a sötét pincébe örökre? Észnél kell lenned, Jonas! Riadtan pillantok még utána, mikor kilép a fürdőből, s én egyből különös erőt nyerek az eseményekből, majd gyorsan a törölközőhöz ugrok, s magamra tekerem azt. Maradnom kellene idebent, csendben, rejtve, de... Lábaim megindulnak, a fürdő ajtaját résnyire kinyitom, s óvatosan, őzléptekkel indulok meg kifelé rajta. Lehet, hogy ostobaságot csinálok. Vagy épp azzal teszem ezt, hogy nem kezdek el üvölteni torkom szakadtából? Mi van, ha egy másik pap társa az, aki tud mindenről? Akkor egy életre elvágnám magam... S talán ő is engem. Így hát a lépcső fordulóhoz mászok, ahonnan ugyan nincs rálátásom az ajtóra, de az árnyékokat el tudom csípni, illetve a beszédet is hallhatom, ha nem suttognak. Vajon a padlóra ejtett zöldes, barnás karkötőm feltűnt már Bastiennek? Akkor hagyhattam el, mikor lerángatott a pincébe, s talán azóta is ott hever a szőnyegen. Anyám szerint szánalmas, apám szerint buzis. De én szeretem. Hányszor letépték már rólam... Az egyszerűen font karkötő mégis sokkal fontosabb lett ezáltal számomra, hiszen bármilyen szánalmasan is hangzik, ez egy kicsit a lázadást jelképezi nálam. Egyszóval, nem hangoskodok, csendben figyelek. Persze, sosem lehet tudni, hogy a pillanat hevében hirtelen mit fogok tenni, de egyelőre amíg nem tudom, hogy pontosan ki csengetett, addig türelmesen kuporgok a fordulóban, s ha esetleg Bastien odakint fogadja az illetőt, abban az esetben is itt fogok rá várni.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Agnus Dei (+18)  Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 10, 2020 8:48 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next







Ebben a pillanatban, minden más rajtunk kettőnkön kívül jelentéktelenné válik, nem létezik senki más rajtunk kívül, mert egy mikro univerzumot alkotok saját magunknak, amiben másnak helye sincs. Csak neked és nekem. Az idő is mintha megállt volna, hogy elnyújtsa a pillanatokat, s ha nem is torpant egészen meg most ólomsúlyú lábakon halad, míg én ölellek, míg te visszaölelsz, s testünk eggyé válik. Bensőd oly forró, ahogy képzeltem, szinte beléd olvadok egyből, a fájdalmasan szűk tested, hiába az ellazító ujjak. Súlyos lélegzeteim rebegik neved, szüntelen mantrázom, hogy szinte imává válsz ajkaimon, titkos rózsafűzér gyöngy folyamaként váltakoznak ajkamon a szavak, hogy szeretlek, hogy imádlak, hogy sajnálom.
Mozdulatlanná válsz, de már nem tudom megállni, hogy megálljak, hogy pillantásom fürkéssze mi baj, hogy szelíden kérdezzem, hogy megálljak-e. Már nem tudnék, hívogató tested remegése ölemen képtelenné tesz rá. Szólongatlak, hívlak vissza a valóságba, mert nem olyan rossz ezt, most, hogy megismert a tested, most hogy mozdulok, hogy ingerlem bensőd csípőm táncával, s nem olyan rossz ez az első fájdalom sajgását enyhítem, hogy valami mássá formázzam minden testednek csapódással  minden ziháló lélegzettel. A ritmusos mozgás azonban nem tarthat örökké, hiába az önuralom, hogy ha ne is te, de legalább együtt egyszerre érjük el a földi mennyország édes kapuját, s lépjünk be rajta. Kezed felszökik karomon, bőrömbe marnak, én pedig kezemmel marom el, hogy tenyerünk össze csókolva, ujjaink összefonódva essenek vissza a matracra. S nézlek, vágyban úszó szemekkel, sötétekkel vizsgálgatlak, hogy van-e meg a te szemeidben fájdalom  vagy már megadtad magad az élvezetnek. Kiszakadok a ritmusból, ahogy ujjaimon érzem forró élvezeted, ahogy érzem rajtam, hogy ez a remegés az élvezet hullámának köszönhető, mely hatalmassá duzzad, s mindkettőnkre lecsap, hogy maga alá temessen. Kiesek a ritmusból  hogy utolsót döfve élvezzek beléd, testedbe, összekenjelek, felkenjelek magammal. Nem válok el tőled azonnal, hiába érzem, ahogy nedveim testedből kifelé kívánkoznak, még maradok, kissé rád borulva. Aztán mozdulok  lassú mozdulatokkal válom el tőled, mint akinek ez fájdalmas, az elválás. Letisztogatlak amennyire lehet, de nem elég alaposan, hogy minden nedvem megvárjam, amíg kicsöpög belőled. Talán az újra felizgatna, s neked most pihenésre van szükséged, időre, hát mögéd bújva ölellek, hogy aludj, aludj a karjaimban. S nem is kell sok hogy mély álomba szenderedj, hát megnyugtató légzésed ütemére alszom el én is, kielégült testtel.


Ébren vagyok, hát érzem mocorgásod, de nem szólok, nehogy megrémítselek, ellenben könyököd érintésére felszusszanok. A kérésre bólintok, s kezedért nyúlnék, hogy megnézzem magam is. Megfordulsz, arcod túlságosan sápadt, de nincs időm megfigyelni eléggé, hiszen mellkasomba temeted, elrejtve előlem. Rosszul vagy. Enned is kellene, de ahhoz itt kellene hagyjalak. nem akarlak magadra hagyni ma, hiszen ma nem kell.  Hajadba cirógatok, puhán csókolok fejbőrödre. – Gyere, fent ellátjuk a sebeidet. – mondom kissé bűnbánó hangon, de kicsusszanok mellőled. Aligha tudsz így járni, erőtlennek tűnsz, én pedig aggódva figyellek, hát karjaimba kaplak, s úgy indulok meg a lépcsőn kifelé a pincéből, de nem az első emeleten maradunk, hanem a másodikig megyünk, ahol a hálóm van a fürdővel, s leteszlek az ágyamra. Az éjjeliszekrényben kutatok, keresek, s előkerül egy újabb adag kötszer. – Ha megcsináltuk vehetsz egy meleg zuhanyt, vagy fürdőt  csak a kötésre kell zacskót húznunk, hogy ne érje víz. – kenőcsöt emelek fel. – Ez jó lesz a lábad sebedre és a...- elhallgatok elpirulva, ahogy lefelé intek, mert arra a lyukra célzok, ahol tegnap behatoltam, s felsértettem tested. Leülök melléd, s lassan neki látok, hogy kitekerjem a kezeid, hogy száraz kötésre cseréljem. – De csak tisztálkodás után kend be magad vele. – gondolom ehhez nem kell a segítségem. - Aztán enned kellene, tartalmasat, van valami, amit kívánsz? – kérdezem, hiszen talán abból többet fogsz enni, s az segíti a vérképződést. Amint kész az új, száraz kötés, nejlonba bugyolálom, s beviszlek a fürdőbe, ráültetlek a csukott fedelű toalettre. – Zuhany, vagy fürdő? – nyitom meg a vizet, s a forró víz, azonnal gőzt, s párát csinál. Tegnap nem volt jó a mosdatás, talán most komfortosabb lesz idefent. Amint választasz, beállítom neked a vizet, kellemesen melegre  aztán beteszlek, s behúzom a függönyt míg én türelmesen leülök a padlóra, hogy megvárjam míg elkészülsz. A víz csobogástól is hallani a csengőt  melyre valaki teljesen rátenyerelt, kissé összerezzenek, ahogy rád nézek, hiszen ezek a te számodra megváltást jelenthetnek tőlem, nekem pedig...a véget jelenthetik. Közelebb mozdulok  riadtan csúsztatom szádra tenyerem  mert nem tudhatom kiáltasz-e segítségért. Az agyam zakatol, jár, kattog, a szüleid lehetnek. Hiszen én lehetek az utolsó, aki látott téged, mielőtt eltűntél, s talán meg nem értesítették  rendőrséget, de kikérdeznek, hogy jártál-e nálam. Elmennél velük? Talán elmennél és en ezért nem haragszom  puha csókot nyomok ajkaidra, míg elzárom a vizet és törülközőt rakok le számodra. Aztán elengedlek, hogy lemenjek. Kiálthatsz, meg fogom bocsátani.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Agnus Dei (+18)  Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
393
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 09, 2020 9:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Egy ilyen helyzetben nem az lenne a normális, ha az áldozat lelki szemei előtt a szeretteinek az arca villogna egyfolytában? Azoké, kiket talán soha többet nem láthat, s kiknek csak az emléke maradhat meg csupán, ha úgy alakulnak a dolgok? Nekem is a szüleim arcába kellene kapaszkodnom, hiszen mégis csak ők azok, akik felneveltek, etettek, itattak... Mégsem tudom őket felidézni. Valójában senkire sem vagyok képes gondolni a múltamból, hiszen az Atya annyira beférkőzött a tudatomba, hogy nem tudom onnan kilökni. Ural mindent, a lelkem és a testem, s lassan ideje lenne belátnom, hogy a behódolás az egyetlen kivezető út, ami létezhet. Hiszen érzem, hogy ott zubog benne az agresszió, az a felgyülemlett, maró férfiasság, mellyel lerángatott ide, s mellyel a bokám köré kattintotta a bilincset. S mely most teljesen eltűnt... Nem érzem vadnak. Nem bánt. Hiába ellenkezek enyhén, s hiába közlöm vele szánalmas óhajaim. Annyira furán megértő, mintha nem akarna nekem rosszat. Mintha tényleg engem akarna úgy, ahogy vagyok... Beteg dolog ebbe belegondolni. Lehetséges lenne ez egyáltalán? Hogy egy ilyen jelentéktelen senkit, mint én vagyok, valaki annyira akarjon, hogy az egész életét feláldozná, csak hogy vele lehessen? E foszlányra még a szívem is belesajdul, s talán jobban ölelem őt magamhoz, mint eddig. Még ha magát az ördögöt is húzom közelebb...
A lelkem közben lemerül, s egy ideig csak úgy fekszek, mint egy lelketlen rongybaba, akivel mindenféle mocskot meg lehet tenni. Érzem, ahogy egyre jobban feszül bennem, de pár percnyi halott mozdulatlanság következik. A hangja ébreszt csupán fel a ködös mámorból, mire lassan hunyom le szemeim, felé fordítom fejem, s úgy nyitom ki újra. Ezzel együtt pedig egy nyögés is kiszakad belőlem, hiszen a pár perces kiesés után most realizálom, hogy valójában teljes merevségében ott van bennem, itt mozog a testemben, az, ami neki köszönhetően teljesen megbolondult, az, ami őrült vágyat érez. Iránta. Nem más iránt, nem egy képzelt alak iránt, nem a tizenkettedikes kosaras Jason iránt, hanem Leroux atya iránt. Olyan, mintha ezek a bolond vágyak nem is a sajátjaim lennének. Talán meg kellene próbálnom kivételesen elengedni magam, még akkor is, ha a helyzet szörnyen abszurd. Hiszen mi mást tehetnék? Innen nincs menekvés...  
Szerelmes szavai újra és újra sóhajokat csalnak fel belőlem, s hamarosan ernyedt kezeim már a karjára szöknek, ujjaimat egészen belemarom a bőrébe. Feszülő csípőm kissé enged, s hagyom, hogy ő mozgasson úgy, ahogy csak akar. Mélyen zengő hangja megnyugtat s egyben feltüzeli bensőm, így végig őt bámulva az akarata szerint engedek neki. Fájdalmas az első, de minél többet sikamlik bennem, annál élvezetesebb lesz ez az egész, ami még mindig elborzaszt. Ha tegnap valaki azt mondta volna, hogy ma Bastien pincéjében fogok feküdni alatta... Biztosan kiröhögtem volna. S most itt vagyok, merevsége pedig annyira kikészíti a testem, hogy hamarosan nem tudom már visszafogni a gyönyör cseppjeit, melyek talán a simogatásának a hatására hamarabb szöknek ki belőlem. Ahogy pedig ő mozdul bennem, ahogy megremeg utoljára, ahogy érzem, hogy egyre több nedv csorog ki belőlem... Túlságosan is mocskosnak érzem magam ahhoz, hogy bármi más cselekedetre képes legyek, vagy hogy egyáltalán bármit mondjak. Megtörten, némán hagyom, hogy letisztogasson, s ő ahelyett, hogy újra magamra hagyna a sötétben, mögém bújik és átölel. Őrület ez az egész... A mai nap meggyötörtsége, a lelki törés, a tisztátalanság s minden mocsok rám telepedik, s álomtalan álomba ringat.
Egy ideje már halkan mocorgok reggel, de még nem igazán térek magamhoz. Talán az segít rá, hogy valami különös nedvességet kezdek érezni a combomnál a kezemen, melyet mikor egy pillanatra kitolok a takaró alól, akkor veszem csak észre, hogy ismét csupa vér minden.  
- Bastien... - lököm meg enyhén magam mögött könyökömmel. - Azt hiszem, átázott a kötésem. Kicserélnéd? - a fejem nagyon nehezen emelem, szokatlanul nehezen. Észre sem veszem, ahogy a homlokom tele van apró verejtékcseppekkel, közben jéghideg vagyok, s az arcom olyan sápadt, mint egy holttestté.
- Azt hiszem, nem érzem jól magam... - nehézkesen fordulok meg, s fejem a mellkasába fúrom, ha még ott van mellettem, de úgy, hogy alvadt vérben ázó kezem a magasba tartom. Ám e vörösség nem csak a csuklómból érkezett az este folyamán... Hanem onnan is, ahol először jártak. Eléggé nyomorultul, gyámoltalanul és szánalmasan festek, ezért sem igazán akarom, hogy az arcom lássa. Elvégre minden bizonnyal nem egy beteg Jonast akart maga mellett, hanem egy élettel teli fiút, akit nem pátyolgatni kell, mint egy rohadt babát. Szomorú, hogy még ezt is képes vagyok elrontani... A testem nehezen viseli a vérveszteséget, s ezt a temérdek lelki újdonságot.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Agnus Dei (+18)  Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 07, 2020 7:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next










Szelíd derűvel fogadom szemeid ártatlan csillogását, mely úgy ragyog most pislákolva, mint az elérhetetlen csillagok. Jól esik belebámulni, s hallgatni tőled tanaimat, ugyanakkor fájdalmasan rezzen meg ajkam széle, észrevétlen harapok rá, mennyi hazugság képes egyetlen szájból megszületni, s milyen könnyedén adsz te is hitelt egy reverendába bújt szörnynek, aki mézédes  vigasztaló szavakkal ámít. Az emberek hinni akarnak a megváltásban, ám amikor megkapják már nem kell nekik. Hiszen neked megadatott, egyik rosszabból váltottalak ki, s bár ez sem jobb, mert csöbörből vederben fuldokolsz a túlélésért, mégis változás. Arra volt szükséged, mindenkinek arra van a leginkább szüksége.
Elhallgatsz, tán magadban azt latolgatod, lehetett volna ez átlagos kapcsolat, de én reverendát hordok, fojtogató kolláréval, s ha nem hordanám, akkor is ferde szemmel néznének ránk az emberek, s ujjal mutogatnának. Te fiatal vagy, zsenge és hamvas, az én arcomat már a kor barázdálja, szarkalábak férfiasítanak, a korkülönbség is utunkat állná, s nem csak az. Két férfi nem lehet szerelmes az Úr áldásával, a társadalom is kivetne, bélyegeket sütnének ránk bárhol fordulnánk meg, kéz a kézben járva, szerelmes pillantást, vagy éppen rövid csókot váltva. Megítélnek és elítélnének minket, téged és engem is, s bár az én vállam erős lenne hozzá, ha így alakult volna , a tied törékeny.  Megmételyezne  betegítene, bűnösnek, s helytelennel gondolnád, saját vágyid miatt, hiszen eleddig is ezért titkoltad identitásodat. Mert te szégyenled, magad szégyenled, mert ezt nevelték, verték beléd értő kézzel, s ezen az sem változtatna, ha én nem volnék tiszteletes.
Nyikorog a matrac kettőnk súlyától, panaszosan nyöszörög alattad, míg én érintelek, bekúszom pórusaidon keresztül a bőröd alá, ott leszek kiirthatatlanul, s akkor mikor már önként veszed magadra a láncokat, akkor újra megváltalak, de már nem másoktól menekítelek meg, hanem saját magamtól, feloldozlak, s megadom az utolsó kenetet is. Mert csak ez lehet a mi sorsunk, mert mi nem születtünk szerencsés csillagzat alatt. A kérdésed egy pillanatra kizökkent fájdalmasan vonaglik meg tőle a szelíd mosolyom. Te is tudod, nincs hová menekülni, akkor is elraboltalak, a rendőrség elkapna ugyanúgy és bezárná, kevés az időnk ahhoz, hogy ily lassan haladjak veled, hiába kísértesz meg vele. Tudod te is, hogy ez nem lehetséges, pontosan tudod, hogy képtelenségeket beszélsz. Nincs örökre. Szavakkal azonban nem veszem el tőled ezt az ábrándos képet, apró csókkal sajnálkozom pusztán, melyet orrod hegyére adok, apró puszi orcáidra. Bár lehetett volna így, bár lehetnék az, aki megszökhet veled.
Hamis félhazug szerelmet vallok neked, s te viszonzod, bár aligha szerethetsz még, s én is inkább, mint bálványt imádlak, mint kincset ölellek, melyet nem akarok elengedni, hiszen gyengédséget kértél, s az első alkalommal még tudom teljesíteni ezt a kérésed, hát megteszem. Szerelmes pillantással figyellek, magasztalom minden porcikád, jobban imádlak mint magát az oltári szentséget, s az Úrat. Eltolsz, s hagyom, hogy szemeimbe pillants, vágy ül bennük, melyet hamvából te lobbantottál mindent elemésztő tűzzé. Szemeimben őrzöm arcod, s te magad is láthatod tükörképed, de az én szememben csodálatos vagy, nem evilági ajándék, tünemény,, melyet úgyis érintek óvatosan, nehogy elillanjon e csodás álomkép. Most nem vagyok pap, nincs szelídség a szemeimben, most férfi vagyok, húsból és vérből, ki szerelmet kíván, s ad. Bűnös vagyok, de miattad megéri elkárhozni, miattad megéri bűnhődni.  Lábaid rám feszülnek, de nem tudnak megállítani már, szorosabban ölellek, s ajkaidra bukok, mely felém közelít, mintha csak onnan kaphatnék én magam is levegőt. Szűzies csók, nyelvek nélkül, pusztán ajkak összesimulásával. Még beljebb furakszom benned, mire érkezik a szó: fáj. Fájdalmat okozok neked, s sajnálom, de az elsők mindig fájnak, az első éjszaka elhálása, az első szerelmek. Fájniuk kell, de a fájdalom majd elmúlik, mégis próbálok türelmesen haladni.
Mégis zokogsz, rázkódsz, téped ruhám, mintha elviselhetetlen volna a kín, míg én milliméterről milliméterre, de immár tövig merültem alá testedben, s átfonom fél kézzel a derekad, hogy még közelebb legyél, hogy csitítgassalak, halk hangon, suttogjam, hogy szeretlek, annyira nagyon szeretlek, hogy sajnálom. Öled cirógatom másik kezemmel, hogy enyhítsek a kínon, hogy elviselhetőbbé tegyem a feszülést. Kezed leomlik rólam, arcod elfordítod, de nem mozdulok. – Nézz rám! – kérlelő, esdeklő a hangom, akarom látni az arcod közben, akkor is, ha az élvezet mellett nagyobb a kín. Látni akarlak, míg mozdulok ütemesen, hogy figyeljelek, hogy mikor végre te és az én ölem is elcsitulva éli át a gyönyört, mikor forró magvaink szúrós illata keveredik a levegőben is figyelhesselek, hogy rád borulhassak zihálva, hálaimákat zengő szívvel testedre. Oly nehéz az elválás ezek után. Egy kis idő után mégis mozdulok, letisztogatlak saját, s az én kéjnedveimtől. Az ajtóra nézek, itt kellene hagyjalak, mégis melléd bújom vissza átölellek kis kiflibe, tarkódba fúrom orromat, oda lehellek jó éjt csókot, s cirógatlak, míg el nem nyom az álom mindkettőnket. Reggel korán ébredek, mert már hozzá szoktam, s figyelem álmod, ma nem vár rám sem gyónás, sem istentisztelet, nincs egyetlen esküvő, sem keresztelő. Ma az egész napot veled tölthetem.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Agnus Dei (+18)  Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
393
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 05, 2020 8:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mea culpa!

"Ha bilincsként nem kényszerül,
Elmédre bűnös gondolat,
Szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!"
Ezernyi kérdés tombol bennem, melyek egyre csak sokasodnak, miközben beszél az Atya. Nincs itt az ideje ugyanakkor annak, hogy megismerjem, hiszen egyáltalán miért lenne ez a célom? Még mindig az a kőkemény valóság, hogy ő elrabolt engem, s akaratomon kívül tart fogva a pincéjében, miközben egyházi személyként zaklat engem, egy kiskorút... Én meg mit csinálok? Beszélgetni próbálok. Őrület az egész.
- Néha rá kell lépni egy tövisekkel tarkított, mocsaras, sötét ösvényre, hogy meglelhessük általa a helyes utat. Ezt még te tanítottad. - gyermeki csillogással felelem, melyet hamar visszafojtok lelkem mélyére. Mint minden mást, ami a pillanatnyi fellángolásomból kreál érdeklődést iránta. Olyan különös, hogy Bastien... Egy teljesen normális, intelligens, mély érzésű férfinek tűnik, akit pár nappal ezelőtt szívesen megismertem volna a templom keretein kívül is. Azonban a világ túlságosan mocskos ahhoz, hogy kettőnknek legális jövője legyen... Ezt belátom. Hiszen még ha nem tette volna meg velem ezt a szörnyűséget, akkor is ha például elmentünk volna kávézni kettesben, szinte biztos vagyok benne, hogy elkezdtek volna rólunk pletykálni. Hiszen egy ő korabeli férfi miért akarná egy tizenéves tinédzser fiú társaságát a templomon kívül? Fájó belegondolni, hogy kettőnknek csak így lehet bármi köze egymáshoz. Erőszak által.
A szavaim végleg elakadnak egy időre, mikor arról kezd beszélni, hogy látta rajtam, hogy segítségre van szükségem. Ismét egy különös - vagy különleges - abszurditás, hiszen a jó és a rossz fogalma annyira erősen keveredik nála, hogy képtelen vagyok kibogozni már. Azonban úgy érzem, hogy lesz még időm erre bőven... Hiszen még csak egyetlen éjszaka áll mögöttünk.
Az öreg matrac megint csak olyan, mint valami pokoli fekhely a magamfajtáknak, kiket kész bekebelezni azonnal. Szinte marja a bőröm, ahogy a hátamhoz simul az anyag, s legszívesebben eltaszítanám magam róla immáron szabad kezeimmel, s undorral köpnék magam mögé, de ez a Jonas egy olyan Jonas lenne, aki sosem létezett, és sosem fog már. Én képtelen vagyok az agresszióra, ami talán sosem tombolt bennem úgy igazán. Képtelen vagyok az ilyen gusztustalan és aljas tettekre, hiszen ezek annyira ellenkeznek a jellememmel, hogy undorodott köpésem képe is csupán egy egészen kicsiny pillanatra suhant át fejemen, s amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment. Nehéz Leroux atyán kívül most bármi másra gondolni. Hiába elevenítettem meg magamban gusztustalan, hányingert keltő képeket, hogy a testemet ezzel próbáljam csitítani, ez mit sem ért. Beszivárgott a lelkembe, behatolt az elmémbe, belépett az aurámba, s mintha mindenemet megfertőzte volna a lénye. Mint egy vírus, mely szép lassan terjed, s mikor beér a gyümölcse... Az bizony maga lesz a Halál.
- És ha megígérném, hogy ha lassan haladnánk, akkor... Elszöknék veled innen? És együtt lennénk... Örökre? - halkan és remegve kérdezem, olyan rózsaszínes csillogással a szememben, mintha egy valóságos tündér lennék. Ígérgetésnek tűnhet ugyan ez mind, azonban mégis valami különös elvágyódó őszinteség ott rejlik a szavak mélyén. Kérdés, hogy az Atya vajon észreveszi-e?
Nem gondoltam volna, hogy kérésem megértő fülekre talál, s a lélegzetem is elakad, mikor közelebb hajol hozzám. A bőröm forró, mégis jéghidegnek érzem minden végtagomat, s ahogy ajkai az arcomra siklanak, úgy érzem egyből, hogy nyomukban lángnyelvek kezdenek cikázni rajtam. Amennyire én akartam ezzel zavart okozni, annyira sikerült neki. Ugyanis ez az érzékiség, amivel hozzám ér, teljesen összekavar. Mikor erőre kapnék, akkor omlaszt le újra...
- Én is szeretlek. - válaszolom vékony hangon, megtörten. Érzem, hogy közel jár már, s tudom, hogy innen már nem lesz visszaút. Az ártatlanságom falai le fognak omolni, s védelem nélkül marad a mögöttük kuporgó senki, aki valójában vagyok. Van értelme már trükköknek és vésztervnek? Van értelme itt már bárminek is? Küzdeni, menekülni? Egyszerűbb lenne, ha egy gyorsan felépített illúzióba ringatnám magam, s próbálnám elhinni mindazt, amit az elmém varázsol elém.  
Első alkalom... Szerelemből... Azzal, akit nekem szánt a sors...
Tenyereimet arcára függesztem, s kicsit eltolom magamtól, hogy láthassam a szemeit, s az azokon túl levő sötét világot. Ajkaim halovány lilás árnyalatot öltenek, mintha csak jéghideg vízben fürdenék, közben viszont homlokomon egyre több verejtékcsepp keletkezik. Valójában borzalmasan érzem magam. Mintha minden sejtem megbolondult volna az elmémmel együtt. S mikor megérzem őt alant, ahogy beljebb szökik, lábaim erősen feszülnek rá, mintha megálljt akarnék parancsolni neki. Rémültté válik arcom, s görcsösen kapaszkodok bele ruhájába a hátánál, miközben mellkasom aprón emelkedik és süllyed, mégis olyan gyors tempóban, mintha egy kisebb pánikroham lenne készülőben. Egy olyan, ami még inkább csak megkavarja a dolgokat. Ezért hajolok közelebb hozzá, s talán a világ leggyengédebb csókját lehelem ajkaira. Forró lélegzetem helyett azonban mikor még beljebb hatol, szavak úsznak felé.
- Fáj!!! - itt szakad el a cérna. Pedig ha nem lennék ennyire kábult, ostoba, s a testem sem vágyakozna ennyire, akkor talán meg sem érezném ezt a fájdalmat. Ám most úgy érzem, mintha szét akarnék szakadni, mintha felgyulladnék odalent. Fejem visszaesik a párnára, s olyan zokogás tör rám, mely szinte magába foglalja a világ összes fájdalmát. Tépve kapaszkodok ruhájába, s már majdnem kiáltva húzom közelebb magamhoz úgy, hogy a vállához bújhassak arcommal. Remegve ölelem át nyakát, s engedek lábam szorításán, mintha a testem már nem bírna elviselni több lelki ellenkezést. S hiába törtem meg, hasán érezheti, hogy merevségem újra és újra mozdul, mintha Bastien egy mágnes lenne, mely minden pillanatban mozgásra késztet. A pánikroham pedig amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan illan tova... Kezeim hamarosan lesiklanak az Atyáról, s erőtlenül omlanak szét a paplanon. Arcomról eltűnik a megkeseredett grimasz, s mint valami lélektelen test, úgy döntöm oldalra a fejem, s hunyom le a szemeim. Essünk hát túl rajta, ürítse belém mindenét, legyen meg az akarata...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Agnus Dei (+18)  Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 24, 2020 5:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next







Az újabb kérdésre megrándul a szám széle, s mielőtt válaszolnék zavarban fürdő arcod pirospozsgás ragyogást figyelem. Magamban latolgatom, nem volt-e már ennyi kérdés elég mára? Mennyi igazat szóljak, s mennyit hazudjak neked? Hagyjam megválaszoltalanul a kérdést  vagy feleljem meg? Mi nyit benned zárt ajtókat, mi édesget közelebb, mi az, ami elriasztana, mi az, ami örökre hozzám bilincselne? Pillantásom elréved, valahol a félhomály árnyalakjai közé meredek.
- Volt barátnőm, régen azt gondoltam, hogy megállapodom mellette, hogy gyermekeim lesznek, de az emberek néha később ébrednek rá, hogy azon az úton képtelenek járni, melyen elindultak. – rántom meg a vállam, hagyva, hogy a válasz még több kérdést vessen fel benned, ám mielőtt kibukhatna belőled egy újabb, elejét vesszem egy zárkózottabb pillantással. Nem kell minden titkot egyetlen éjszaka alatt megfejteni, Jonas! Hagyj máskorra is. A te válaszaid azonban elzárkóznak teljesen előlem, nem hagyva, hogy befurakodhassak a burkodon, hát egy szelíd oldalra billentéssel vizsgálgatlak.
- Én a te korodban nem voltam, bár lehet ez csak azért alakult így, mert rengeteg testvérem volt. – hagyom, hogy titkold a magányodat, mert talán fájó pont, hiszen láttam, amit láttam, figyeltelek mindig, mikor lehetőségem adatott rá, s akit én láttam nem egy boldog gyermek volt, a boldog gyermekek nem várnak az én megváltásomra, hiszen szüleik valódi kincsként a széltől is óvják őket, azoknak a szülei mindent mozgósítanának gyermekeikért, de pont azért, amilyenek sosem kellenének. Hiszen te más vagy, te az én kincsem vagy. Az újabb kérdésre kissé, mintha zavarba jönnék, mint aki kínban van.
- Nem tudom, ott voltál éjszaka, eljöttél és úgy tűnt...úgy tűnt segítségre vársz, valamire, bármire, én pedig...- én pedig meg akartam ezt neked adni, még ha nem is  elfogadható módon, még ha ezért valóban rácsok mögé kell kerülnöm, de ez nem baj, hiszen megtettem azt, amire némán mindig kért a szemed, megadtam azt, amire titkon talán vágytál. Ám ez is csupán csak féligazság, mert önző vágyaim már előbb munkálkodni kezdtek, de nem kell róla tudnod, hiszen úgy hiszem, valami ilyesmit akarsz hallani, hogy valakinek nem érdektelen az egész létezéses. Én pedig kihasználom ezt, kihasználom a gyengepontot, melyet a szüleid méregként csepegtetted beléd, az ő általuk ejtett seben fogok én magam is beszivárogni az elmédbe, a szívedbe. Addig, amíg valóban nem lesz kedved már elmenni innen, elhagyni engem. Hát most még nem baj, hogy nem tudod azt válaszolni, amit hallani akarok, van még időm, hogy végül engem válassz. Most azonban hagyom, hogy válasz  nélkül hagyj  csak újra megcirógatom arcod, azt suttogva ujjaimmal, hogy nem kell válaszolnod erre a kérdésre, s nincs semmi baj, ha mennél, ahogy azzal sincs, ha maradnál, mert minden rendben van, rendben lesz. Ezt cirógatják pipacs piros arcodra fehér ujjaim, hiába csalja el pillantásod a nyirkos hideg padló, hogy elrejtsd előlem még a gondolataidat is. Most még elzárkózhatsz előlem. Még.
Tán arra számítasz, hogy felhasítja bőröd a szíj, veres sebet csókol formás izmaidra, de nem azért kaptál kéjdrogot, hogy hatását kiírtsam belőled, ohh nem a csapások szelídek, s összezavaróak, mert alig fájnak, könnyen lehet találni benne élvezetet, a cirógatásaim között, s úgy tűnik jó nyomon járok, mert ez nem csak összezavar, de saját reakcióid, minden nyögésed rémíszt. Szilánkosra kell törnöm, nem a tested, hanem a lelked, az elméd, hogy darabkáiból újra alkossalak értő kézzel. Ez az értő kéz játszik rajtad, majd nyelvem váltva benned. Újabb kérdésed követel, okokat keres, több értelmet, de nem talál, hát már eleve tele van lemondással, míg én tovább kényeztetlek ujjaimmal. Tényleg olyan rossz ez Jonas? Baj, hogy része az imádatomnak? Hogy nem platói szerelemmel és izzással rajongok már tovább érted?
- Nem ezért...nem csak ezért. – de a része, a kapcsolatok kibontakozásának megkoronázása a testiség, mindenki vágyik rá, még ha magadban tagadod is, tán nem velem, de eljátszottál már a gondolattal, hogy valaki így érint, s azért ez meglehetősen távol áll az önző, kíméletlen erőszaktól, hiszen, ha az én vágyimnak engedelmeskednék, már tegnap elveszem, amit akarok, ahogy most is megtehetném, erőd nem volna védekezni ellened most sem. Vajon melyik gondolat zavar igazán? Hogy én vagyok az, hogy éppen én? Feszülő öled éke markomban várja, pulzálva a megváltást, de az most nem érkezik meg, most nem segítelek egyből gyönyörhöz, hadd kínozzon még a kielégítetlenség, hadd sajduljon még vörösen duzzadó férfiasságod, míg úgy nem érzed, hogyha nem élvezhetsz el azonnal, akkor felrobbansz, kis molekuláidra bomlasz. Rajtam játszó kezednek nyitok utat, s húzom magamhoz, megrezzenek, ahogy hozzám érsz, beletemetem forró arcomat a tarkódba, de valójában a kezünk együtt mozdul rajtam, én mozdítom a tied. Vajon érintettél már mást magadon kívül? Az ártatlanság még nem jelenti, hogy ne fogad volna már kezedbe másét, talán a fiúét, akivel már láttalak, nem túl gyakran, de ismerem az arcát, csupán a neve nem jut az eszembe, de hogyan is jutna most, amikor más érzékeim tágulnak némileg  az agyi tevékenység kárára. Hát emellek, viszlek, s te tiltakozás nélkül hagyod, hogy visszategyelek a matracra, hiába zárod össze lábaid, azok már engem fognak hívogató satuba, hisz elkéstél a mozdulattal.
- Többet is jelentesz, de ne kérd...ne kérd, hogy megálljak. – mert azt nem tudnám már megtenni, azzal elkéstél, azt már nem tudnám neked adni, hiába kérnéd édesen, szépen, s hiába mutatnék hajlandóságot, mert már átléptem a magam határait. Tovább nem tudok várni, ha megvetsz, ha gyűlölsz majd  érte, ha lerombolom amit eddig gondosan építettem, akkor is birtokba kell vegyelek. Megreszketek feletted, hallod mit kérsz tőlem, vajon tudod is? Rezignált fájdalommal kapok levegőért  mozdulatlanságra kárhoztatom magam, pedig csípőd válaszol nekem, tested vár. Én mégis feléd hajolok, rád borulok, apró puszit nyomok álladra, a szemhéjadra, szemöldököd ívére, s magamhoz szorítalak. – Szeretlek. – suttogom a füledbe. Legyen akaratod szerint, egyik kezem ereszti a csípőd, a másik gyengéden tart, szabad kezem a matracba mélyed, ujjaim kifehérednek úgy markolom a lepedőt. Vissza kell fognom magam, hogy gyengéd legyek, erről árulkodik a remegő szám, a lélegzet, finoman csusszanok be, nyelvem jól megsíkosította az utat, de egyből meg is állok, arcod fürkészve, mielőtt meghódítanálak centiről-centire, lassan, gyengéden. Olyan finoman, ahogy csak tudlak teszlek a magamévá, leszek az elsőd, s ölellek magamhoz, figyelem minden rezdülésed, hogy ne okozzak több fájdalmat, mint amennyit az első alkalom megkövetel magának, de én közben megjárom a poklot is, miről te semmit nem tudsz.


Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/7
Angyal
2
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
5