Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Tetők •
reveal your secrets

Lev Swain


Tetők - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 21, 2020 9:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




I’m gonna bring a little Hell
I’m gonna bring a little heaven


Az egyetlen hang amit még tisztán hallok az a saját szívverésem, minden más összemosódik, csak az van, csak én vagyok… meg ő. Az első pillantás után megjelenő fintort még takarja a kapucni, s mire megmutatnám az arcomat már el is tűnik, messzire nyomja az a rengeteg utálat és düh, kimondatlan kérdések, szitokszavak és vádak örvénye amik végre feltörhetnének, talán először úgy, hogy te is hallhasd őket. Vagy hallottad már? Mert szidtalak szavak formájában is, már egészen fiatalon is, amikor még a nevedet sem tudtam, csak azt, hogy létezel valahol, valahol távol, és látni sem akarsz minket, helyetted csak Walter van, akit akkor szintén gyűlöltem. Mára… mára már összetettebb az egész. Hála neked. Csodálatos, nem? Biztosan jól kitervelted. Vagy jól szórakoztál? Elszórakoztatott az anyám?
Annyira összeszorul az állkapcsom, amennyire csak tud, igazából meglepő, hogy még nem érzek fájdalmat ott, bár máshol már igen. Például a fejem is fáj már, annyi gondolat futott át rajta egyszerre, annyi emlék, amiből kimaradtál… de ez most nem rólam szól. Nem csak rólam. Nem elsősorban rólam…
A saját tekintetemmel mérlek fel, abban a rövid pillanatban, amíg lendületet veszek. Megfordult a fejemben, hogy más arccal kereslek fel… mert megtehetném… talán meg sem érdemelnéd, hogy személyesen álljak előtted. De nem akartam, hogy gyávának higgy, hiszen úgy bármikor megfutamodhatnék. De nem akarok. Előled nem. Előled sosem. Te elrohantál előlelem, én pedig feléd lendülök, lendülnék, de nem akarok azonnal rádugrani, hát erőt veszek magamon. Fogalmam sincs honnan jött ez a hatalmas önfegyelem, amivel visszatartom magam. Nem érdemelnéd meg. Nem érdemelnéd meg, hogy elsőnek hagyjalak szólni, hogy esélyt adjak neked, hogy elkezd azt a mesét, amit kitaláltál… már ha gondolkodtál ilyeneken. Már ha gondoltál rám is. Már ha valaha eszedbe jutott a létezésem is, mondjuk… két látogatás közt, amikor könnyek közt hagytad anyát? Vagy abba a hangulatba már nem illet bele a gyerek? A gyerek, aki később hazaért, a gyerek, akinek össze kellett raknia azt a szívet, amit te folyton megtépásztál, mert nem tudtad elengedni, amint gyógyulni látszott volna, te újra megjelentél. Vagy te, vagy Walter. Őt is utálhatnám. Ő is ártott neki, akárcsak nekem is… most mégis téged gyűlöllek jobban. Miért? Mert Walter, hiába akkora rohadék, amekkora, mégis ott volt. Ott volt amikor te sehol sem voltál. Egymásnak őrlöm a fogaim, elnyelem a szavakat, még visszatartom minden, csak a szemeim gyilkolnak minden lépésnél. A közelséged tovább hergel, mérgező az aurád, kivételesen taszít az az üresség ami belőled árad. Nincs lelked. Tudom. Érzem. Valóban te vagy az?
Amint megszólalsz, én megállok. Vagy előbb megállok, s csak utána beszélsz? Nehéz koncentrálni. De beszélsz. Nem sokat, de formálod a szavakat, miközben nekem valami őrült mosolyt formálnak az ajkaim, s a fejem lassan oldalra billen. - …nincs nálad fegyver? – Remeg a hangom, kissé rekedtes az erőlködéstől, hogy ne ordítsak. Helyette suttogok. Suttogok, de úgy artikulálva, mintha ordítanék. Már megint, már megint neked kedvezek, pedig még mindig nem érdemelnéd ki, szét kellene ordítanom az egész városnak, hogy mekkora egy rohadék vagy. De nem, nem akartam, hogy máris felfigyeljenek ránk, s megzavarjanak. Nem. Nem fogsz ilyen könnyen szabadulni tőlem… Már itt vagyok. Már nem menekülhetsz. Nem fogom hagyni. Olyan határozottsággal néztem rád, mintha a világ végére is üldöznélek, amíg be nem fejezzük ezt a beszélgetést, amit tulajdonképpen még el sem kezdtünk. De komolyan gondoltam. Vagy ez, vagy le kell ugornom a tetőről, másképp lehetetlennek tűnt lenyugtatnom magam.
- …mintha egy magadfajtának – Meglepő, mennyi gyűlölet fér el egyetlen szóban is akár. Nem csak iránta, az egész fajtája iránt. – szüksége lenne fegyverre. – Ne nevettessen. Nem neki kellenek fegyverek, hogy ártani tudjon. Igaz, angyal, elviekben ő képviselné a jó oldalt… de rég kinőttem az effajta tündérmesékből. Nincs olyan, hogy jó oldal. Nincs megmentő. Senki sem segít. Ha szarban vagy, vagy kimászol magadtól, vagy ott fulladsz meg benne.
Elhallgatok egy újabb pillanatra, de ezek már tétlenül töltött másodpercek, felmérem őt, éltemben először, tetőtől talpig, feldolgozva, emésztgetve a látványt. Nem látok hasonlóságot. Nem is akarok. Nem hasonlítunk semmiben sem. Közel semmi köze sincs ahhoz, ami lettem. Undorítóan fiatal. Kívülről a testvérem lenne inkább, mintsem az apám. De ő az. Érzem. Vagy csak annyira le akarom végre tudni ezt az egészet, hogy bármilyen lélektelen porhüvelyben őt hiszem. Nem mondom ki amit gondolok, bár a grimasz, ami leplezetlenül megjelenik az arcomon, az azért sejteti. Nem szándékoztam túlzottan visszafogni magam előtte. Miért tenném? Semmi okom finomkodni vele. Nem kell félnem attól, hogy megbántom. Egyrészt, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá… másrészt, hogyan bánthatsz meg valaki akinek még érzései sincsenek?
Megnyugodhatok. Azt mondja, megnyugodhatok. A vállaim aprókat rándulnak, mintha nevetnék, de a hang, ami kijön belőlem, aligha hasonlítható nevetésnek, boldognak meg kicsit sem nevezhető. Nyugodtabbnak kellene maradnom. Még egy kicsit. Csak még egy kicsit... de nem könnyíti meg a dolgomat. De miért is tenné? Sosem tette. A kezem ökölbe szorul, hiányolja a kés nyelét, de nem váltak el örökre. Találkozni fognak... nemsokára. Ahogyan a kedvenc angyalomat is megismerheti. De még korai. Hiába égek a vágytól, hogy rávessem magam, s odaadjam mindazt amit ennyi év után érdemelne... nem csak szétverni akarom. Bár azt is nagyon, nagyon szeretném.
Hirtelen mozdulattal emelem fel a kezem, de egyelőre nem lendül közel hozzá, még ha a mozdulat kétértelműnek is indul. Szándékosan. Ütés helyett viszont csak a vágást mutatta neki. – Nos, nálam van. – Fenyegetés vagy nem, döntse el ő. Egyelőre csak egy kijelentés volt, bár száraznak aligha nevezhető, még mindig gyilkos hangulatban voltam, s nem úgy tűnt, hogy gyorsan változna a dolog. – De ne érezd magad megtisztelve, mindig van. – Mindig kell. Mert sosem vagyok biztonságban. Születési áldás, de pont neki nem szükséges erről magyarázkodnom. Bár kellemetlen, hogy pont most vágtam meg magam a saját fegyveremmel, ez csak most, csak miatta volt, hiszen egyre jobban elveszi az eszem.
Azt a kijelentést, hogy nem fog elfutni… szándékosan figyelmen kívül hagytam. Miért? Nem hittem. Miért hinném? Eddig mást sem tett, csak elfutott. Pont most váltana? Gerincet növesztett hirtelen, vagy mi? Elméletileg ő az idősebb, mégis, mintha néha gyerekesebb lenne. Mintha kettőnk közül én lennék az, aki néha még felelősséget is vállal azért, amit tett. – Szóval, bezárt a felhőpalota, szóval most így próbálsz közelebb kerülni az… otthonodhoz? – Kicsit sem tagadta a hangom, hogy mennyire undorodok tőle, az otthonától, meg a fajtájától, bár abban a pillanatban minden mást is gyűlöltem, ezeket különösképpen. Az otthon szónál megálltam egy pillanatra. Van neki olyanja? Hisz ő abban? Fontos neki bármi is? Valahogyan nehéz lett volna elhinni, hogy magán kívül bármivel is foglalkozik ezen a földön, s azon túl is. – Vagy van olyanod egyáltalán? Jelent neked bármit is a szó? Tudod, hogy mi az? – Az utolsó kérdést szinte már úgy ejtem, mintha egy gyerekkel beszélnék. Végül is, valahol olyan, mintha egy gyereknek akarnám magyarázni a dolgokat. Vajon felfogja egyáltalán, hogy mit tett? Még mindig, még mindig sokkal, sokkal finomabb vagyok vele, mint amit érdemelne… de muszáj visszafognom magam. Különben a felét sem fogom tudni a fejéhez vágni a mondandómnak. Mert van miről beszélnünk. Rengeteg minden van amiről beszélhetünk…
Vendég
reveal your secrets

Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 16, 2020 11:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


and he needed someone to show him, who he could be
────────────── ──────────────
@Lev Swain - ∞ szószám -   fanolos  
Meglepődnél ha azt mondtam belefáradtam a menekülésbe? Hogy nem akarok elbújni előled? Hogy azt akarom, hogy magadtól találj rám és gyere rá az igazságra? Milyen igazságra? Szerintem már mélyen legbelül te is tudod. Igen, pontosan. Hogy tehetségem van az elkerülésedben és figyelmen kívül hagyásodban, mert azt hiszem így mindkettőnknek jó lesz. Mindkettőnknek, de az anyádnak nem. Tudom, hogy szenved, egyszerűbb lenne ha meg tudnék bocsátani magamnak és nem lennék ennyire… büszke. Büszke, a távolból rád, hogy csak simán létezel és utálsz, mert nem ismersz. Sosem álmodtam ennél többről. Én is haragszom az Atyámra, amiért eltűnt és néma mindenki hívására. El kell hinned, hogy csak téged akartalak megkímélni attól a függőségtől, amiben én éltem. Nem akartam, hogy olyan légy, mint én. Azt szerettem volna, ha edződnél, ha erősebb lennél, ha a saját lábadon is meg tudnál állni, ha tőlem független leszel, hogy soha ne légy elveszett. Elveszettnek lenni borzalmas, belülről folyt meg ez a méreg és néha nem tehetsz ellene semmit csak ülsz és vársz a csodára. A nagy semmi fog azonban eljönni, ha nem veszed a saját kezedbe az irányítást. Tudod, ezért is tisztellek, mert te biztosan cselekvőbb vagy, nem ülsz a babárjaidon ölbe tett kézzel és hagyod magad befolyásolni az események és mások által. Örülök, hogy a tétlenségem nem ragadt át rád, hogy nem fukarkodsz és vonod meg másoktól a szavaidat, többnyire. Nem ismerlek ugyan, de egyre jobban tisztellek. Ne kérdez miért, én sem tudom. Talán késő apai megérzés. Sosem hittem, hogy lesz ilyenben részem. De az egy másik tányér mákos kalács. Nem akarom, hogy megértsd. Hogy engem megérts és együttérezz velem. Nem kell a sajnálatod, nem is akarom, hogy sajnálj. Csak azt kérem tőled, hogy légy erős. Ez minden. Kérhetnék mást? Nem, csak annyit, hogy ne kedvelj meg, ha megkedvelsz még nehezebb lesz elengedni téged. Tudod miért? Mert akkor rajtad fogok csimpaszkodni. Olyan leszek, mint egy rossz árnyék, ami éjjel is látszik, sőt bekebelezi a sötétség és úgy teljesen körbevesz, nem lesz hová elrejtőznöd előle, nem lesz hová elmenekülnöd se. Ezt meg nem akarhatod. Nem akarhatsz levegő után kapkodó fuldokló lenni, az óceán kellős közepén. Ha mégis, talán megmentenélek, de akkor már túl késő lenne. Ahogy most is túl késő. Megkérdezhetnéd, hogy mi ez a rémes kifejezés, hiszen el tudnál repülni te magad is a vízből, de vajon akkor is ha a szárnyaid összekötve egy nehezékkel lennének leláncolva? Költői kérdés, nem kell válaszolnod rá. Azt sem akarom, hogy bajod essen, hidd el. De néha ennek a fuldoklónak látlak akik magára hagytam és aki mellett nem álltam ki, pedig megérdemelted volna. Persze, hogy megérdemelted volna, de vajon elfogadtál volna? Zavart volna, hogy az édesanyád öregszik, de én nem? Hogy kiköpött ugyanolyan maradok, mint előtte tíz évvel és húsz év után is? Sőt az édesanyád halála után is? Elfogadtad volna, hogy ki vagyok? Hogy kénytelen lennél velem beérni? Hogy nem fogja senki és semmi pótolni őt, ha egyszer teljesen elveszítesz mindenkit s, csak ketten maradnánk a világ ellen? Persze, hogy nem. Megunnánk egymást. Sőt meg is haragudnánk egymásra, azt meg te sem akarhattad, hogy így legyen. Ezért jobb az ami most van. Ami benned kering rólam, az nem több, mint… gyűlölet és ez így van rendjén.
Valahányszor idefent vagyok, mindig arra gondolok, hogy mi lett volna, ha… Ha a dolgok másképp alakulnak úgyis ugyanazt tettem volna, hidd el. Nem lennék sem jobb, sem rosszabb annál aki most vagyok. Mert ugyanúgy távol maradnék tőled. De most már, nem menekülök. Nem akarok. Nem látom az értelmét. Neked biztosan rengeteg kérdésed lehet, hogy vajon miért pont most maradok veszteg. Egyszerűen csak azért, mert belefáradtam a rejtőzködésbe, különben is tudom, hogy minél tovább halogatom annál rosszabb lesz, nekünk, neked, nekem. Hogy vajon megfogsz-e lepődni? Tudod, nagyon érdekel. De ezt a világért se kürtölném szét, vagy mondanám ki hangosan. Nem mintha nem lenne igaz, viszont egyes dolgokat jobb elhallgatni. Ha az én szemszögemből látnád az egész világot talán megértenéd, azonban szerencsére nem fogod, nem is akarom, hogy megérts. Igazából nem is neked akarok megfelelni, soha nem is erről szólt az egész, csak van ez a kényszer, hogy jónak kell lenni. Sajnos azonban ezen a listán nem szerepel a jó apának lenni kifejezés. Pocsék vagyok.
De nem a legrosszabb, lehetnék rosszabb is. Vagyis… lehetnék ennél rosszabb apa is? Szerencsére nem csak egy egyszerű embernek születtem, nem idősödhettem meg annyira, hogy az öregedés elsavanyítson és mindenen amin csak lehet morogjak, vagy az élet során nem szoktam rá semmilyen tudatmódosító szerre, amitől nagy lenne a késztetés a fizikai erő fitogtatására, idős koromra meg minden egyes tartozásodat lerónád, minden egyes ütést amit rád mértem volna, ha olyan lettem volna. Tudom, rossz példákat hozok fel, de túl sok ilyent láttam. Túl sok ilyen példát.
Úgy elsuhannék innen, hidd el. De várlak. Tudd meg, hogy már nagyon sóvárgok az arcod látványáért, az igazi arcodéért, nem pedig valami hamisért. Hiába hiteted el, hogy esetleg te vagy, mindketten tudni fogjuk, hogy nem és nem bánnék veled jól. Nem, mert a saját gyávaságomat látnám benned, amiért annyira szurkoltam, hogy soha ne örökölj tőlem semmi olyat, elég ha én vagyok az.
Csak azt tudom mondani, hogy légy bátor. Egy percre se riadj meg, légy érzéketlen. Igen, érzéketlen, mert szükséged lesz rá. Ha érzéseid vannak befolyásolhatóbb vagy és elveszel. Én elvesztem, neked nem kell. Erősebbnek kell lenned, mint amiről én valaha is álmodni mertem. A szeretteink tesznek azzá akik vagyunk, ha a család összefog és nem széthúz, hidd el hatalmas erőre képes, csak az enyém széthúzásoktól hemzseg, ha azt a hatalmas családot vesszük, amivel „rendelkezem”.
Velük sem tartom a kapcsolatot, ne hidd, hogy kivételeznék. Csak akkor látogatnak meg, ha én meglátogatom őket, vagy fordítva és azt szerintem mindketten megfigyelhettük, hogy nagyon ritkán mennék akárkihez is. Most csak és kizárólag azért, mert nem akarom, hogy mélyen belém lássanak és észrevegyék mennyit változtam azalatt amíg utoljára láttak.
Megfordulok ugyan, hogy ne háttal legyek neked, még a karjaimat is próbálom magam mellett tartani, nem pedig karba tett kézzel várni, tudod nagy a késztetés rá, de nem akarom, hogy azt hidd elzárkózom tőled. Laza leszek, egy olyan helyzetben amiben sokkal fontoskodóbbnak és határozottabbnak kellene lennem. De el tudom képzelni, hogy mennyire neheztelsz rám, ezért se szorongok vagy fészkelődök a bőrömben, hogy láthasd valójában én is annyira kívánom ezt a találkozást a hátam közepére se, mint esetleg te. Vagy ha mégis, akkor nem itt, nem így, hanem sokkal fiatalabb korodban. Most már azonban mindegy. Hiszen itt vagy. Úgy kinyitottad azt a szerencsétlen ajtót, mintha az életed múlna rajta. A tiéd nem, de talán az enyém igen. Az választott el eddig tőled, a többiektől, a külső világtól, amit észre kéne már vennem, amitől nem kellene menekülnöm, tőled se.
Figyellek. Hallgatnálak is, ha elkezdted volna a miértjeidet, de nem még, nem. Közelítesz is, de én csak… Figyellek, ennyi eddig éppen elég nem? Meg kellene mozdulnom, nem igaz? Végignézve rajtad nem ártana, ha nem hátra fele venném az irányt, mint a rák, hanem előre. Nehéz ez, tudod? De valahogy mégis sikerül megparancsolni a lábaimnak, hogy előre tartsanak legalább egy lépéssel előrébb a mostani helyzetemnél. Aztán sikerül a másodikat is megtenni, de tudod a harmadiknál már félúton lelassít a lábam és csak a felét teszi meg annak a lépésnek. Nem akarlak megijeszteni tudod.
– Nincs nálam fegyver és el sem fogok futni, megnyugodhatsz. – hogy ez a kijelentés, most melyikünknek jó hír az kitűnő kérdés.
reveal your secrets

Lev Swain


Tetők - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 14, 2020 8:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




I’m gonna bring a little Hell
I’m gonna bring a little heaven


A város zajai kivételesen egészen csendesnek tűntek, a sok hang egybemosódott, érthetetlen motyogásnak tűnt, csak kettő vált ki belőle, egy nőé és egy férfié, s néha egy harmadik, szintén mélyebb, de az annyira idegennek, furcsának tűnt, mintha nem is lett volna valós. Zúgott a fejem a gondolatoktól, éreztem lüktetni a vért az ereimben, túl gyorsan, sokkal gyorsabban, mint kellett volna. Már megint. Megint megtörtént. Vagy inkább még mindig. Folyton megtörténik. Így vagy úgy, de ugyanaz a vége, ami szinte senkinek sem jó. Senkinek sem ideális, de semmit teszünk, ahogyan eddig sem tettünk semmit, mert mindenkinek van oka maradni, hiába szar ez, másképpen még elcseszettebb lenne minden. Pedig így is eléggé az.
Először csak a fogaim szorítom össze, bennrekesztve mindent ami kikívánkozna. Én sem vagyok jobb. Elfutottam. Pont, mint ő. De vele ellentétben kevésbé vagyok gyáva, nem azonnal tűntem el és mindig visszamegyek, az a legnagyobb különbség kettőnk közt, hogy én ott vagyok, amikor őt sehol sem lehet megtalálni. De valahol csak meglehet, ahogyan nekem is sikerült, háromszor is. Először csak egy név volt, majd egy rang, legvégül pedig egy hely. Egy egészen pontos hely, amit talán hiba volt megtudnom. De már késő volt. Akárcsak ahhoz is, hogy enyhítsek az öklöm szorításán. Az ujjaim az éles fémdarab köré voltak tekeredve a zsebem takarásában, de csak akkor éreztem, hogy túl szorosan tartom, mikor már késő volt, belemart a bőrbe. Talán most, talán percekkel korábban, az a fájdalom már szinte fel sem tűnt. A vérem átitatja az anyagot, de egyelőre még csak belülről feltűnő, elég sötét ahhoz, hogy eltakarja…
Kések mindig voltak nálam, abban semmi új nincs, abban viszont, hogy saját magam vágom meg séta közben annál inkább. Éveim voltak hozzászokni, hogy hogyan mozdítsam úgy, hogy nehezebb legyen ellenem fordítani, bár még így sem lehetetlen. Mindig kiszámíthatatlan, ezért a kedvencem. Lehet, hogy nekem árt, lehet, hogy másnak. Senki sem ússza meg sebek nélkül, de amikor nem a sajátod a test, ez nem probléma.
A lépteim aszfaltra vert üteme egyre gyorsabb, ahogyan egyre több ember mellett haladok el, de egyik sem érdekel, az sem, akit elkerülök de az sem akiknek bocsánatkérés nélkül rontok neki, mert már nem látom merre megyek. Nem látom mégis tudom, de nem gondolok bele igazán. Túl sokat gondolkodtam, talán pont itt volt a baj. Ideje volt tenni is valamit. Már rég kellett volna. Minek kellett azt választanom, hogy nem teszek semmit? Azt hittem az jobb út lesz, hogy úgy majd egyszerűbb lesz, hogy az kevésbé fog fájni… nem nekem, hanem neki. El kellett volna felejtenie azt a tollas dögöt, de valamiért sosem tudta. Azt mondta álmodott vele. Az a rohadék még ezek után sem volt képes elengedni őt és hagyni, hogy túllépjen, nem, neki kínoznia kellett őt, hamis ígéretekkel álltatta. Azt hitték semmit sem látok belőle?!
Alig emlékszem az útra ami az épülethez vezetett, amire igazából belegondolhattam volna abba, hogy mit is fogok tenni, már felfele másztam a lépcsőkön, a végén már rohantam, s csak akkor torpantam meg, amikor egy csukott ajtó elé értem. Az utolsó, ami közénk állhat. Szédültem. Túl hangosan vert a szívem, elnyomott minden más hangot, egyedül a hátra csapódó ajtóét nem tudta, amit túl nagy lendülettel nyitottam ki. De az sem tűnt valósnak. Akárcsak az alak sem, akit nemsokára megpillantottam. Remegtem, de egyáltalán nem a félelemtől. Egy pillanatra mintha csend lett volna, ahogyan figyeltem őt, megtorpantam az ajtóban. Ma egészen messzire jutottam. Túl messzire ahhoz, hogy visszaforduljak. Innen már nem lehet. És ő sem menekülhet. Egyetlen más út van… de ebben a városban az veszélyes opció. De ha úgy döntene, hogy elrepül, én elég őrült állapotban voltam ahhoz, hogy utána ugorjak, kitárt szárnyakkal.
Túlzottan remeg a kezem, még akkor is, amikor letolom a kapucnit az arcomról. Először látom azt az arcot, de már rég gyűlölöm minden apró vonását, hiába idegenek. Nem tudom biztosra, hogy ő az-e akit keresek, de azt igen, hogy az lesz akire rázúdítom ezt az egészet. Melyik a jobb opció? Mindegy is. A tekintetemben már egy ideje kevés józanság volt, elvakított a düh, ami egészen idáig vezetett. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megfékezett, de nem, csak egy lélegzetvételnyi szünetet tartottam.
Hát eljött ez a pillanat is.
A kezem visszaengedem a testem mellé, ott kevésbé ártalmas, bár lenne amivel tudnék ártani, s ennek a nyomai sejtődtek is: a sebzett kezem volt az, amiről a vér pár cseppjét az arcomra kentem. Annál többet nem tudtam, a nagy része már száraz volt, csak akkor jött elő pár friss csepp amikor végre elengedtem a kést. Nem kellett volna elengednem. A hideg fémdarab érintése lenyugtatott, így viszont már nem volt mibe kapaszkodnom.
És most?
Nem akartam hezitálni. Nem akartam időt hagyni neki, de a pillanatok gyűltek. Fejben többször is eljátszottam ezt, az egész találkozás számtalan módon lezajlott. Régen egészen változatos volt, de mára már kiszámíthatóbb lett, hiába változott a forgatókönyv, a vége ugyanaz volt. Már nem hittem a boldog befejezésben. Azt már lekéstük. Ahhoz már túl sok minden történt. Már azt sem reméltem, hogy megismerne, vagy találna bármi ismerőset a vonásaimban. Én nem láttam az övéiben, bár nem valós alakjában láttam, hanem több rétegnyi harag, fájdalom, kétségbeesés és mi lett volna, ha kérdésen keresztül, amik az évek alatt felgyűltek, sok más hasonlóval együtt. De már nincs mi lett volna, ha. Már ez a pillanat van.
Annyi mindent akartam mondani neki. Annyi mindent fogok neki mondani. Annyi gondolat öntött el egyszerre… Érzés viszont már jóval kevesebb, s azokból csak egyetlen volt ami számított is. Lassan indulok meg felé, de minden lépés merev és nehéz, mindegyiknél vissza kell fognom magam, bár fogalmam sincs, hogy hogyan sikerül még mindig megtennem ezt. A tekintetemmel felperzselném őt, darabjaira szedném és még azokat is felégetném, hogy a maradékot szétszórhassam, hogy megkeressem és újra tönkretegyem. Nem számít, hogy valószerűtlen a kép, számára, csakis számára találnék rá megoldást. Mert megérdemli. Sőt, még többet is érdemelne ennél.
Minden kettőnk közti elfogyó méterrel egyre határozottban lépek felé, még akkor is, ha nem tudom, előbb a karom vagy az ajkaim mozdulnának, csak azt tudom, hogy egyik sem barátilag köszöntené. Ha nem szólal meg, a lendületem egészen addig fokozódik, amíg már csak pár méter választ el minket, akkor pedig… lefékezek. Kivéve, ha megszólal, akkor ez korábban megtörténik. Időt hagyok neki. Fogalmam sincs miért, nem érdemelné meg, de mégis megteszem. Reméltem, hogy nem használja ki. Igazából nem is tudná. Nem hittem, hogy lenne bármi is amit tehetne vagy mondhatna, és nem csak rontana az egészen. Innen már nincs visszaút, Sabrael. Csak lefele.
reveal your secrets

Lev Swain


Tetők - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 14, 2020 8:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



*
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2