Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
reveal your secrets

Natalie Rossmyra


Hampton - Page 2 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
481
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Nov. 18, 2020 11:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 419 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
Szórakozottan figyelem Fenrir arcát, miközben elmesélem, többek között mi is vert fel az éjnek évadján. Jobban mondva miért nem tudtam újra csak pihenni. Igaz, még mindig jobban, mint New Yorkba. Hetek, ha nem hónapok óta nem tudok normálisan aludni. Mammonnal való találkozás megpecsételte a biztonságba vetett hitemet.
Látom, hogy orra mellett miként képződnek a ráncok, az óceánt említve. Na igen, ez is egy olyan dolog, amit ő nem élvezhet. Szemeim csak egy pillanatra sütöm le, nem azért, mert elszégyellném, amit mondtam. Majd feltekintek, barna íriszeim pedig újra a messzibe nyúló szürkéllő vizet figyeli.
Tekintetem akkor vezetem rá vissza, amikor leül mellém.
- Takarót? – nyújtom neki az egyik sarkát. Valójában elég nagy ez a pléd, ha szeretné. Ha nem, az is jó nekem, felhúzott lábaim köré visszagöngyölöm a puha, meleg anyagot. – Hol készülsz New Yorkba megszállni. Tudod… ott elég sok ilyen ágy van – mutatok az emelet irányába, szórakozott mosollyal az arcomon. Felhőtlenségen mégsem tud most rajta kapni.
Korán van még ahhoz, és még az első – sokadik – kávémon sem vagyok túl. Így csak ennyire futja belőlem. Fáradt, gyenge csipkelődésre, visszafogott vidámságra. Melyben noha ott az őszinteség, mégis erősen keveredik egy megfoghatatlan letargiával is.
Kérdését hallva, automatikusan zárom ökölbe ujjaimat, akképpen, hogy a gyűrűt rejtsem. Mint mindig, amikor rajtakap valaki, hogy épp azzal foglalkozom. Ujjaim görbülete lassan egyenesedik, hüvelykujjammal úgy mozdítom el a gyűrűt, hogy rubintos részével nézhessek farkasszemet.
- Nyolc éve kaptam tőle – nem tekintek fel Fenrire. A követ közrefogó, mára kissé megkopott szegélyt figyelem. – Fél perc. Eddig tartott a felhőtlen boldogságom, mikor földrengés támadt a kórház körül. A plafon megrepedt, egy betondarab zúgott le. A folyosón sétáló kislány felé. Erejét használta, hogy megmentse… Csak arra nem figyelt, hogy merre repül a betondarab. Magával sodort egy vadászt… - ajkamon a történet elején még szelíd mosoly játszik, ám mire eljutok ide, már nyoma sincs. Magam sem tudom, hogy minek mondom el. Mélyről veszem a levegőt és egy halk fújtatással engedem ki, mellkasom enyhén ereszkedik meg. – A város törvényeinek eleget téve, kivégezték. Hét évig nem voltam hajlandó levenni, most, mikor igen, újra és újra azon kapom magam, hogy előveszem. Felhúzom, feltépem a régi sebeket, hogy ne feledjem emlékét. Szánalmas – fújtatom, szemem forgatva saját gyengeségeme. Fejem enyhén rázom meg és egy újabb mély levegővétel után tekintek fel a tenger irányába. Hátrahajtom a hintaágy támlájának, kezeimet pedig az ölembe ejtem.
- Azóta csak verőgődöm, elhitetem magammal, hogy van célja az életemnek, hogy New York polgáraiért érdemes harcolni… Csak azért, mert tudom, ha nem tenném meg, ha nem kötném le magam, lassan őrülnék bele a fájdalomba.
reveal your secrets

Fenrir


Hampton - Page 2 DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
114
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 12, 2020 11:49 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

A szemeimet éppen csak hunyorítva pásztázom végig a bő részletességgel leírt tájat, amely valóban impozáns látványt nyújt, ám faljanak fel a pokolkutyák, ha tényleg csak emiatt kelt fel korán és ücsörög kint egy gyűrűt forgatva az ujjai között. Az orromat ráncolva a sós levegő említésére, még nyugtázom Merlin meglétét, aztán egy nem kimondottan meggyőzött hümmentést követően leülök a fehérnép mellé a hintaágyra. Cefetül hűvös van, a talpaim szinte gyökeret vernek a fagyos padlódeszkákon, de ennél jobban képtelen vagyok belekényelmesedni az ülőhelyembe. Nem úgy, mint Natalie.
- Kényelmesebb, de nem vagyok hozzászokva – felelem csöndesen, az ébredéstől még érces hangon, miközben lustán végigdörgölöm az arcomat a jégcsapversenyre kelő ujjaimmal. Eltart néhány másodpercig, amíg úgy érzem, kellőképp kidörzsöltem az álmot a szemeimből, noha lássuk be, pusztán az időt húzom, amíg értelmes szavakra nem lelek a tudatomban. Olyanfélékre, amelyek nem túl nyersek és egyenesek, amilyeneket a barna fürtös megérdemelne egy ilyen reggelen, de csesszék meg az értelmes szavak meg a finomkodás, ezt nem nekem találták ki.
- Na és a gyűrű? Ahhoz a te volt félvérűdhöz tartozik? - bököm ki a kérdést, megvonva mellé az egyik szemöldökömet, viszont hamar visszavezetem a pillantásomat a hátasom békében legelésző voltára. Már amennyiben a fűről történő harmat lenyalogatását legelészésnek lehet billogozni… - Tegnap még nem láttam rajtad – állapítom meg, remélve, hogy nem lövök nagyon mellé, és nem juttatok eszébe feleslegesen egy múltbéli fájdalmas emléket. Vagy derül ki, hogy a vadászok városában egy többszörösen felszarvazott vőlegény várja, akiről elfelejtett említést tenni, és akivel jó eséllyel farkasszemet fogok nézni, ha állja a szavát és valóban kezeskedik a bejutásomért New Yorkba. Meglehetősen kellemetlen volna, de végül is semmi olyannal nem kellene szembenéznem, amilyennel még nem találkoztam hosszú létezésem során. Egyébként is, inkább egy megcsalt férj, mint egy egész szakadár klán haragja… Az egy fokkal nehézkesebb ügy volt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Natalie Rossmyra


Hampton - Page 2 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
481
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 27, 2020 8:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 426 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
Puhán simul ujjamra a gyűrű, akkor is, ha nem húzom fel teljesen. Az évek alatt egykori fénye megkopott a külső borításokon, míg a belseje épp úgy fénylik, mint egykoron. A követ tartó pántok sarkai lekoptak, az oldalába vésett írás is megkopott már. Az idő múlása aligha könnyít a sebeken, vannak, melyek sose múlnak. Főként, ha foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá.
Minden egyes alkalommal, amikor eltettem, elrejtettem napokkal később bűntudatom támadt. Nem érdemli meg Dylan, hogy emlékét feledjem, hogy az iránta érzett olthatatlan szerelmem feledjem. A közös időnket, amikor még mellettem állt. Azt, hogy mellette valójában milyen boldog voltam, önfeledt. Miként ragyogtam.
Az idő hiába halad, ezt a fényt nem tudta visszacsalni sose szemembe, lényembe. Megkopott gyűrűjével együtt, ám hiányának fájdalmát a mai napig, bármikor színtisztán vissza tudom idézni. Pedig próbáltam feledni, nem egy, nem két férfi ölelésébe.
Akaratlan jutnak eszembe Fenrir tegnapi szavai. Eddig sem zártam ki a mágia lehetőségét, mellyel elcsavarod az áldozataid fejét. Mélyről jövő sóhaj szakad fel mellkasomból. Akkor hetyke vállrándítással feleltem csak annyit, hogy személyiségem elbűvölő varázsa mindez, holott ennél egy jóval elemibb erő hajt.
Feledni akarok. Feledni az emlékét, mindazt a fájdalmat, amit lényegében önmagamnak okozok. Tekintetem lehunyom. Hosszú évek után, bármilyen nehéz ezt beismerni, de Gabriel ölelő karjába tudtam igazán feledni. Ő volt az első, kihez nem hasonlítottam Dylant, hogy a gyönyör kapujába nem ő járt az eszembe, nem az ő arcának képe sejlett fel. S nem éreztem azt a kínzó ürességet utána.
Majd tegnap…
Gondolataimba sokkal előrébb nem jutok. Érdes, mély hang ránt ki belőle. Szempilláim lágyan remegnek meg, még egyet fordítok a gyűrűn, úgy, hogy a rubintkő maradjon felül, mutatóujjamra húzom fel, épp csak a hajlatig tudom. Halvány mosollyal az ajkamon tekintek fel a korán ébredőre.
- Itt reggelente mindig hűvös van, a szél teszi. Északi irányból fúj, nincs semmi a környéken, ami útját állhatná. Az óceán felől sós illatot hordoz. Van a nap keltében egy pillanat, amikor a színek, az illatok megelevenednek, a harmat cseppjei még a füvet nyaldossák, az ördögnyálat nem szakította ketté az első madár, mely a magasba száll. Ilyet nem igazán lehet látni New Yorkba – vonom meg a vállam könnyedén.
- Leülsz? – kérdezem és csak egy kicsit húzódom arrébb. Épp csak arasznyit, mert egyébként igen tágad a hintaágy, melyet a gnóm ácsolt ide, hogy a távoli szirtek felett tovatűnő szürkén meredő óceánt csodálhassuk. – Hogy hogy nem alszol még? Biztos kényelmesebb egy ágy, ennyi szabadban töltött idő után – igazán ki is használhatná. Nem szólnám meg érte.
A hintaágyon kissé megemelkedem, a fenekem alól húzom ki a vékony plédet, mellyel az anyagot terítették le. Könnyedén vonom felhúzott lábaimra.
reveal your secrets

Fenrir


Hampton - Page 2 DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
114
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 25, 2020 11:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

- Nevezd, aminek szeretnéd – jegyzem meg különösebb él nélkül a hangomban, ugyanis az évszázadok alatt megtanultam, hogy az emberek véleménye pontosan addig rendelkezik súllyal, ameddig élnek, és az általában nem tart sokáig. Persze a világért nem vallanám be magamnak sem, hogy ennek a szemtelen fehérnépnek a gondolatai mindenek dacára jócskán lekötnek, de az önbecsülésem mértékén még az ő szavai sem fognak tudni változtatni. Neveztek már hiszen sok mindennek; szörnyetegnek, gyáva féregnek, ostoba bábunak, elég nehéz újat mutatni. El is eresztem a témát, ellenben hagyom, hogy tudatomat kitöltse a jóízű kacaja, majd a bohóckodása a hátam mögött a képzelt tollakról. Kellemesen csengő hangjában fürdőzve könnyedén el lehet feledni a világ mocskát, ám idejekorán emlékeztet rá, hogy az mindentől függetlenül is, örökké létezik. Bár arra a legkevésbé számítottam volna, hogy sajnálkozni fog felettem. Váratlanul ér és felkészületlenül, így lehet, a kezét nem lököm el, ellenben egy elégedetlen morranást odavetek neki.
- Ne sajnálkozz, nincs miért – és ezt valóban ekkép is gondolom. A démonok közegében már csak természetes ez a fajta hozzáállás a világhoz, ezért legfeljebb bosszantónak, semmint keseregni valónak tartom a kitartó próbálkozásaikat. A fejemet megcsóválva hagyom hátra ezt a fonalat is, főként, mert Natalie részéről sokkalta érdekesebb vizekre evezünk. Hát tényleg találkozott Gabriellel, és nem átallt az ágyába is becsalni őt…
- Kezdesz nekem gyanússá válni, fehérnép. Eddig sem zártam ki a mágia lehetőségét, mellyel elcsavarod az áldozataid fejét – évődök vele fapofával, de végül győz a lenyűgözöttségem az arcvonásaim felett. - A végén még bizonyítást nyer, hogy a nagy arkangyal sem több, mint a testvére… toporzékoló kisded, aki az atyja figyelmére vágyik unhatatlanul – sóhajtok fel, mert lássuk be, ez azért vonz magával némi kiábrándultságot.
Ellenben a ház, melyben ugyan alaposan körbe kell kotorásznom, azonban végül sikerül mindent összegyűjtenem, amire szükségem van és nem mellékesen hasznosnak találom a jövőre nézve. Közben persze Natalie elbeszélését is figyelemmel hallgatom, de egy hümmentésnél többet nem reagálok a szavaira. Nem azért, mert nem értenék egyet vele, pontosan a megértésem az, amiért nem szövöm tovább a gondolatfonalat. Gyakorta elfelejtem, hogy nem mindenki ágál fáradhatatlanul az ősei ellen.
- Menjünk – biccentek felé, mihelyst mindketten eleget tettünk a kotorászó kényszereinknek, és nyugodt tempóban visszasétálunk a házához. Az út pontosan olyan szellemben telik, mint idefelé; könnyeden, egyszerűen és bonyodalmaktól mentesen. Az idejét sem tudnám megmondani, mikor tapasztaltam effélét egy másik lény társaságában, aki nem Merlin, s bár a túlzott bevonódás mérgező suttogásként ott motoszkál a koponyám hátsó részén, egyelőre nem hagyom, hogy elrontsa a nem várt sziesztámat.
Ó nem, pofátlanul és gátlások nélkül élvezem ki akkor, amikor visszaérve újfent ruhák nélkül ismerkedünk, vagy, mikor bőséges, ínycsiklandó vacsorával kínál, és akkor sem jövök zavarba, miként a filmes tervei ismételten pajzán elfoglaltságokba torkollanak. Megveszekedek ettől a nőtől, és fogalmam sincs, hogy miért... Hogy mi az, ami ilyen elemi erővel vonz hozzá, de úgy döntök, egyelőre ez sem érdekel. Kiélvezem, felderítem minden érzékeny, puha és édes porcikáját, és hosszú idő óta először úgy nyom el az álom az éjszaka derekán, hogy képtelen vagyok ellene küzdeni.

***

Különös érzés készteti az elmémet ébredésre; a túlzott kényelem. Összevont szemöldökökkel, a homlokomat ráncolva nyitom fel a szemeimet, és mérem fel a másodperc tört része alatt a környezetemet. Habár a reflexeim nem hagynak cserben, a tudatomnak szüksége van még néhány momentumra ahhoz, hogy felfogja, nem kint, egy erdőben ért a korareggeli világosodás, hanem egy puha ágyban, ami történetesen egy tüzes fehérnéphez tartozik. Akinek nem mellesleg hült helye van mellettem. A zavarodottság ismét erőt vesz rajtam, leginkább azért, mert képes volt úgy kiosonni a szobából, hogy még csak fel sem ébredtem rá. Vagy öregszem, vagy rendkívüli módon lefárasztott az éjjel, vagy ezért nem alszok királylányoknak való helyeken; könnyedén belekényelmesedik a démon fattya.
Az utolsó álommorzsákat dörzsölve a szemeimből kelek ki az ágyból, és lustán magamra húzom a kölcsön nadrágot, illetőleg az inget, aminek a begombolásával csak félig bajlódok. Mezítelen talpakkal lépkedek le a fölszintre, hisz az emeleten semmi nyomát nem leltem Natalienak. Odalent sem járok nagyobb sikerrel, így marad a tornác, ahol végül megpillantom a lengén öltözött, kócos hajú nőszemélyt. Ha a látásom nem csal, valami gyűrűféleséget forgat az ujjai között, amit akkora figyelemmel ajándékoz, hogy látszólag még az ajtó nyílására sem eszmélt fel. Az egyik részem menekülni kíván, mert semmi közöm ahhoz, amiért ide elvonult, a másik részem viszont valamilyen logikátlan oknál fogva arra késztet, hogy maradjak mellette. Esküszöm, ha valami szexmágiával láncolt magához, nem fogok jót állni magamért…
- Miért fagyoskodsz itt kint? - teszem fel a legneutrálisabb kérdést, ami csak a közeli ébredéstől ködös fejemben képes volt megfoganni, és amelyről úgy értékelte, a legkevésbé veszélyes.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Natalie Rossmyra


Hampton - Page 2 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
481
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 25, 2020 10:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 1077 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
- Ühm, a jó öreg struccpolitika – emelem meg kissé csak az államat. Nem gondoltam volna, hogy ezzel fog élni, valahol, mélyen belül talán csalódott is vagyok. De csak amiatt, mert tudom, hogy én képtelen lennék erre a szemléletre. Mindaddig mennék, amíg nem találnék megoldást arra, hogy miként tudnék segíteni azoknak, kik erre rászorulnak. Ám az életünk más, ő a vadonba nevelkedett, lényegében a maga ura volt mindig is.
Az utána következő megjegyzésre mégis hangosan nevetem el magamat. Hangosan és jóízűen. Derekamba kapaszkodom meg közbe, felsőtestem kissé előre dől.
- Ez nagyon jó! Ez tetszik – nevetem továbbra is jókedvűen egy-két könnycsepp a szemem sarkába is megjelenik tőle. Mindez a jókedv azonban csak addig tart, amíg fajtájára nem térünk ki. Kelletlenül húzom el ajkaimat, de többet nem szólok már ehhez hozzá. Tudom, hogy mennyire nincs könnyű dolguk a világba. Sehova se tartoznak, mégis kívánnának valahova. Kivéve ő. Úgy tűnik, hogy ő jól megvan egymaga is.
- Uh, várj, megnézem! – torpanok meg gyorsan, fejem pedig a háta felé nyújtózom, hogy megtekintsem azokat a tollakat. – Várj. Ugye nem keverted össze a fajodat? Vagy angyali tollakat keressek? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet. Oh, dehogy angyal tollakat, tudom én hogy mire gondolt és azt is, hogy valójában egy félvér. – Mh, de nem. Nem tollas. Még – kúszik halovány, álnok mosoly ajkam szegletébe. De sokáig ez sem marad ott.
Témánk változtával figyelem arca vonásainak változását. A grimaszt a mosolya helyén, melyre újra kelletlenebbül húzom el a sajátjaimat.
- Sajnálom – szólalok meg ezúttal gyengébb hangon. Felkarját finoman érintem meg hozzá. Elképzelem, hogy mennyire nem lehet ínyére a dolog. Dylant sose keresték meg a szülei, egyik sem. Ő ilyen szempontból békében élhetett. De tudom, hogy ő sem kívánta volna megtenni, amit ők akarnak. Az élet hozzá tartozik, nem másé. Nem határozhatja meg más, hogy miként éljük azt.
- Csontjaimból csodás nyakéket tudnál készíttettetni – ugratom, csak a vállammal meglökve kissé. Vállamra mért simítására egy pillanatra pillantásom ott felejtem. A zárral vacakolva, annyira koncentrálok arra, hogy feltörjem, hogy véletlenül – de csak teljesen véletlenül – elszólom magam Gabriel kapcsán.
Torkom köszörülöm meg és felegyenesedek, ahogy a zár is nyílik.
- Nos. Elmondhatóm, hogy a listámon mindössze a démonok szerepelnek, akivel nem háltam még – mosolygom önelégülten. – Egyszer… Megmentett – ráncolom össze a szemöldököm, hisz az emlék még mindig szürreális. – Ezen valójában mindketten meglepődtünk. Vagyis… Kölcsönösen. Előbb én rúgtam ki a lábát, amikor egy angyalpenge száguldott felé, majd ő űzött ki belőlem egy démont… - akár ott is hagyhatott volna, hogy felfaljon a démon, vagy hogy átvegye testem felett a hatalmat. Vállaimat hetykén vonom meg. – Hálám jeléül megmutattam neki az emberi élet rejtett szépségeit és sokat beszélgettünk. Ne áruld el senkinek, de néha sok esetben egyet tudnék vele érteni… Ha nem ragaszkodnék makacsul ahhoz, hogy az emberek jók is tudnak lenni – nem csak rosszak. Orrom mellett a bőrt finoman ráncolom össze, ahogy arcomat finom grimaszba húzom. Erről valójában még senkinek sem beszéltem és most is furcsának érzem, hogy megteszem egy vadidegennek. Hajam tövét zavartan vakarom meg.
- Ígérem, hogy gnóm lesz – nevetem el magam jókedélyűen, de halkabban. S már tovább is állok, hogy gyorsan azért szétnézzek, nem járt-e itt valaki az elmúlt egy évben. De minden ott van, ahol egykoron hagytam. Az egyik polc mellett leguggolok és egy dobozból egy apró selyemszerű anyagot veszek ki, de anélkül, hogy megnézném mit rejt a puha érintésű kötés, vágom is zsebre és pillanatokon belül már kint is vagyok Fenrirnél.
- Való igaz, el is felejtettem. Majd szólok a gnómomnak, hogy innen pótolja. Nagyon takaros van itt a hálóba – vigyorgok pimaszul, szemöldökeim felvonva. – Miért? – kérdezek vissza hirtelen a kérdésére.
- Mármint… Ritkán járok le ide, évente, kétévente. Amikor megteszem, a gnóm visszamegy a városba és tudok egyedül maradni. És így elég csak egy házat fenntartania és karbantartania. Huzamosabb ideig itt kint élni veszélyes lehet – vonom meg a vállam. Annyira nem vágyok itt saját lakásra, majd a bejárat mellett állok meg.
- Mehetünk? – ha kinézelődte magát és ha talált magának valamit, ha magával is hozza egy szót sem szólok érte, ha nem, akkor sem. Egyszerűen és szakszerűen zárom vissza az ajtót, a két cserepet pedig felpakolom rá és már indulhatunk is vissza a házba.
Visszaúton is kellemesen évelődtünk egymáson. Meglepő, hogy valójában milyen kellemes társaságnak találom. Valóban ritkán tudok ilyen jól elbeszélgetni bárkivel is, főként idegennel. Olyanokat is elmondok neki, melyet másnak nem. Talán azért, mert csak egyszer láttam és vélhetőleg többet nem fogom.
A házba visszatérve, pedig újra érezni kezdtem azt az édesen bizsergető érzést, mely alig egy órával ezelőtt járt át a közelébe. S az érzés kölcsönös volt. Éhségünk, akár egy farkasé, nem tudtunk betelni egymás porcikáival, pedig Isten a tanúnk rá, volt egy fél másodperc, amikor megpróbáltunk ellenállni neki.
Majd rájöttünk, hogy teljesen felesleges, mindketten jól érezzük magunkat és semmilyen kötődést nem éreztünk azzal kapcsolatban, amit műveltünk. Egyszerű testi vágyakat elégítettünk ki. És az ég szerelmére ez a pasi valami fenomális az ágyba. Hol a bánatba tanulhatta?
Vacsorát két főre készítettem, leginkább kerti fűszerezés dominált a húson és a hozzá, köretnek szolgáló burgonyán is. Az estére rátéve próbáltam egy filmre rávenni, mondván, hogy mennyire élvezetes lesz majd. A kanapéra kucorodva kapcsoltam be a régi filmkazettát. A fekete-fehér film az első öt percéig sem ért el, újra éhesen faltuk egymást.
S mikor azt hittük, hogy ezzel vége vágyainknak rá kellett jönnünk, hogy korán sem. Az éjszaka nagy részét ébren töltöttük az ágyba, mindaaddig, amíg kimerülten el nem aludt. Ő. Előbb. Mint én. Én pedig álmatlanul forgolódtam az ágyba. Talán két órát aludhattam, amikor hirtelen riadtam fel arra, hogy valaki alszik mellettem.
A plafonra tekintettem fel, majd szemeimet lehunytam. Keserűség és bűntudat fog körbe, szabadulni, pedig aligha tudok tőle. Visszanyelem a kitörni készülő sírásomat, s halkan mászok ki az ágyból. Lépteim csendesek, akár egy macskának, miközben kiosonok a hálómból, le a földszintre. A konyhapulton támaszkodom meg, könnyeimnek hosszú idő után először adok helyt.
Elevenembe hasít hiányának fajdalma és az is, hogy képtelen vagyok túltenni magam, mely oly rég történt. A reggeli hűvös ellen egy kötött pulóvert veszek fel, az ujjamat körbefogó rubintköves gyűrűt forgatva lépek ki a teraszra és ülök le a tornácon található széles hintaszékbe. Merlin valahol a kert oldalába legeli a növényeket, a nem is oly távolban pedig a tenger halk morajlását hozza fel a szél.
A gyűrűt újra és újra ujjaim között forgatom meg, mindaddig, amíg le nem húzom azt. Begöndörödő fürtjeimet nem fogtam ezúttal hátra, hagyom, hogy vállaim, hátam melegítsék. Figyelem az egykori ajándékot, mely napról napra újranyitja a szívembe vájt sebet.
- El kellene engedjelek, igaz? – suttogom neki.
reveal your secrets

Fenrir


Hampton - Page 2 DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
114
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 25, 2020 5:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

Csak nem tudok kitérni a faggatózása elől, és kezd egyértelművé válni, hogy mindez nincs hiába. Nem egyszerűen Lucifer érdekli és az őt övező röhejesebbnél röhejesebb pletykák, amelyekről bizonyosan már ő is hallott, hanem a saját, szuverén tudásom a téma kapcsán. A kérdés nem az, hogy mit tudok a Pokol nagynevű uráról, hanem, hogy mit vagyok hajlandó ebből megosztani és milyen kontextusban? Agyafurt egy fehérnép vagy te, Natalie.
- Ha már ennyire érdekel az én szemszögem… Teszek a világ dolgaira, én nem állok senkinek az oldalára sem - legalábbis igyekszem, ám ezt az apróságot már nem teszem hozzá a hőn áhított vallomásomhoz. - És ami az egészen személyes véleményemet illeti Lucifer kapcsán… Aki elmegy bohóckodni az emberek közé, és utána meglepődik, hogy a hátrahagyott teremtményei fújnak rá, az egy kretén – jelentem ki különösebb aggodalmak nélkül, mert nem hinném, hogy az égvilágon bármivel is tartoznék az arkangyalnak. Léha vállrándítással erősítem a meggyőződésemet, míg a vadász meglátásait hallgatom a fajtánkról. Tulajdonképpen nem szállhatok vele vitába.
- Ha két szék közé esel, utána nem arra fogsz felülni, amelyik jó eséllyel szét fog alattad törni – összegzem neki a félvérűek igen könnyed hajlékonyságát a szurokszeműek felé, elvégre a többség hülye volna a halandók pártjára állni, akiknek az elköteleződésüket gyakorta pengévvel a szívbe szokása honorálni. Ebben teljesen igaza van még akkor is, ha számtalan ellenpélda keveredett hosszú éltem alatt a szemeim elé. - Talán ez most rímelt is, látsz már tollakat a hátamon? - horkantok fel a mélyen szántó bölcsességre, utalván a korábbi évődésünkre.
A félvérűek és úgy összességében a világ teremtményeinek sokszínűségével kapcsolatban igen hamar konszenzusra jutunk, az utóbbi megjegyzését ezért már nem is illetem mással, mint egy határozott bólintással. A következő kérdése viszont egészen más tészta, afféle, amitől mosolynak sem csúfolható grimaszba torzul az arcom, mihelyst válaszolok rá.
- Állandó jelleggel – jegyzem meg, a részleteket, mint sok egyéb alkalommal, ezúttal is ködben tartva. Nem is feltétlen képez mindennek a megosztása bizalmi kérdést, egyszerűen nem vagyok az a fajta, aki lépten-nyomon keresi a lehetőséget az élete minden rezdülésének és kínjának kivesézésére. S hát egyébként sem légből kapott az „ördögöt a falra festeni” szólás, más sem hiányzik, mint idevonzani az anyámat.
- Ebben egyetértünk. Bár hozzá kell tennem, a te vékony bőrödből nem sokra mennék – húzom el a számat mímelt elégedetlenséggel, mielőtt megsimítva a vállát, fellépnék előtte a tornácra körülnézni. Azonban hiába fülelek, odabentről semmiféle neszezést nem hallok, igaz, ez még nem garancia semmire.
- Kellemes csalódás? Ilyet se hallottam még ember szájából - vonom meg az egyik szemöldökömet, amint a nőre süllyesztem a pillantásomat. - Egészen úgy hangzott, mint egy testközeli élmény – állapítom meg, hirtelen kélt érdeklődést mutatván a téma iránt. Valóban nem mindennap hallani a fejüket a nyakukon hordó halandóakat Gabrielt dicsőíteni. Talán átmosta az agyát.
- Ezek a barbárok… - vonom meg a vállaimat, a kíváncsiságomat addigra messzire űzve, s közönnyel tekintve el a fák irányába. Még ha bentről nem is leselkedik ránk veszély, bármikor megkóstolhatják a seggünket, és valahogy ahhoz most nem fűlik a fogam. Megvárom, amíg meglebegtetve tehetségét, feltöri a zárat, majd miután szabad az út, őt követvén én is besétálok a poros, dohos házba, ami biztosan többször beázott már az évtizedek alatt.
- Tudod, ha ezek után a gondnokotok nem egy gnóm lesz, egészen csalódottnak fogom magamat érezni – jelentem ki csöndesen, a biztonság kedvéért bentről is felmérve a terepet, mert valahogy a váratlan meglepetések nem a kedvenceim. Ám egy tetten ért, majd sebtében távozó gyíknál komolyabb mozgást nem érzékelek a házban, így a szakértést elengedvén ezúttal a saját szakállra történő kutakodásnak adózok. Hátha akad valami, aminek még hasznát vehetem, például néhány bőrszíj, szekrényben porosodó öv kapóra jönne.
- Az éjjeliszekrényed is öngyilkos lett, ha elfelejtetted volna – egészítem ki a listát, bár az én szívem nem fog megszakadni, ha nem kell egy bútort is magunkkal cibálni a visszafelé vezető úton. - Egyébként, ha ennyi lakatlan ház van a közelben, miért nem foglalsz le egyet magadnak? - faggatózok ezúttal én, módszeresen nyitogatva ki, és hagyva úgy a szekrényeket, de egyelőre nem találok semmi hasznavehetőt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Natalie Rossmyra


Hampton - Page 2 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
481
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 30, 2020 11:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 761 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
- Mh… - reagálok elsőként, hirtelenjébe kijelentésére. Mellyel szívesen vitába szállnék. Épp annyi emberség van bennük, mint démonság is, ami azt illeti. Láttam már félvért, aki soha, egy árva léleknek sem kívánt ártani, sőt, inkább menteni kívánta őket. S láttam embert, ki kegyetlenebb volt, bármely démonnál. – És a magad nevében tudnál beszélni? – fordulok felé, parányi mosollyal az ajkamon. Te melyik tábort gazdagítod Fenrir? Te ki lennél eme világba? Szíved, jellemed hova húz? Bízhatok benned?
S a legfontosabb, miért érdekel annyira alig fél nap után, hogy miként viszonyulhatok a mellettem sétáló, elemi ösztönnel vonzó félvérhez. Nem kellene számítania, el kellene utasítanom az egészet és mégsem teszem meg. – A te véleményed jobban érdekel – kacsintok felé, szélesedő mosollyal.
- Ühüm – bólintok határozottan. – Vannak félvérek, akik mindent megtennének, hogy a démonok elfogadják őket és oh, amikor azt mondom, hogy bármit megtennének, annak csak képzeleted tud határt szabni. Legalább is a többségük, akikkel… - dolgunk volt… Elevenen él emlékeimbe még a háború, mely oly sokáig nem tarott, mégis sorsfordítónak tekinthető az életünkbe. A sok szenvedés, kín, amelyet akkor átéltünk… A félvérek kegyetlensége, mely egy dolgot irányzott elő: elpusztítani minden embert.
Amikor már fáradtan hevertünk az utolsó napon, amikor azt hittük kezünk sem tudjuk felemelni. Lépni sem bírtunk, mégis megtettük, mert meg kellett. Mert nem volt más, ki megvédheti az ártatlanokat. Mentünk, mert mennünk kellett. Harcoltunk, mert nem volt más választásunk, felálltunk, ha elestünk, akkor is ha minden porcikánk belesajdult, ha a fájdalom netovábbja járt át minket.
- Persze nem mind ilyen – vonom meg a vállam hetykén, miközben lerázom magamról az emlékek foszlányait. – Ahogy nem minden angyal jóságos és ahogy emberből sincs két egyforma – teszem még hozzá. Tapasztaltam, hogy félvérből sincs egyforma. S tudom, jó, hogy akkor meghalt. Ha meg is kegyelmeztek volna életének, akkor a háború után végzik ki…
- És nem akartak még? – fordulok felé, kíváncsi tekintettel. Jogot formálni rá. Vajon tudja, hogy kije a démon? Vajon találkozott már vele? Vajon fontos ez?
- Technikailag világunk ugyanaz – pimaszkodom széles mosollyal ajkamon. – De értem, hogy mire célzol. Nincs azzal gond, ha különbözünk, nem? Nem kell senkinek egyformának lenni, mégis miről beszélgetnénk akkor? Fontosabb, hogy egy szinten legyünk, mintsem, hogy egy véleményen. Persze, mindaddig, amíg nem arról próbáljuk meggyőzni a másikat, miért nem érdeme megnyúzni és finom bőrömből csinos csizmát és mellényt készíteni – nevetem el magam, vidáman. Persze, remélhetőleg nem fog ilyenbe fordulni a hétvégém. Vagyis… nagyon remélem.
Nem kívánok harcba bocsátkozni vele, s nem csak azért, mert meglehet, hogy kenterbe fog verni benne.
- Awwww – biggyesztem le ajkaimat, kezemmel pedig gyengéden simítok végig karján. – Ne aggódj, majd újraéled. A világ nem mindig kegyetlen – gügyögöm neki játékosággal a hangomba. Majd újra csak vidámabb nevetésbe fogok.
Hogy Gabriel milyen? Egocentrikus?
- Mh… valóban. De kellemes csalódás is tud lenni – ráncolom össze a szemöldököm gyengéden. Persze, erről nem beszéltem még senkinek, és most is teljesen véletlenül csúszik ki a számon. Arról inkább nem teszek említést, hogy egyébként remek szerető is, bármennyire is nem hitt ebben. Sem ő, sem pedig én, még akkor, de hát…
Ami Queensben történt, az ott is marad.
Témánk mégis terelődik amint az új házhoz érünk.
- És még mimet tetted tönkre? – teszem csípőre a kezemet. Felsorolhatnám a háztartásom számos tárgyát, amit cipeltethetnék is vele, ha nem lennék ennyire jószívű irányába. – Igaz – bólintok határozottan. – Csak hogy hozzám képzeld egy barbár tört be, aki azt sem tudta, hogy kell finoman megjelenni – rázom meg a fejemet. – Nem mindenki közlekedik úgy, hogy viszi magával az ajtót is – vonom meg a vállam, galád félmosollyal ajkam szegletébe. Fejemmel intek csak, hogy álljon arrébb, amíg pillanatok alatt bebocsátást nyerek magunknak.
- Dehogynem, minden házban jártunk Hamptonba. De mindent zárunk magunk után. Így ha betörők járják a környéket, hamar feltűnik – tekintek fel szemem sarkából rá. – De a kulcsokat magával vitte. Úgy volt, nem mozdulok ki saját házamból – felelem neki, s mire a végére is érek, már az ajtó is nyitva.
- Az vagyok – egyenesedek fel, büszke mosollyal az ajkamon. Nem, nem, ebbe semmi feltételesség sincs. Jó, nem lopok állandóan, van rendes munkám. De ha valahova be akarok menni, akkor oda bemegyek. – Nincs zár, ami ellenállna bájomnak – mosolygok rá kedélyesen. – Egyébként az egész város lakatlan. Egykor üdölő városa volt New Yorknak, évközben is nagyon kevesen lakták, inkább a nyarakon volt forgalmasabb. A pusztulás következtében ez is kihalt, csak a gnómom maradt meg, és a családom birtoka… Minden más általában lakatlan. A házakból pótoljuk, ami nálunk tönkremegy, vagy elhasználódik – lépek be a házba, melybe félhomály uralkodik és a doh üli meg a bútorokat. – Cserepen kívül, azt hiszem semmi másra nincs szükségünk, csak gyorsan körbenézek – na jó, annyira talán nem volt véletlen ez a lakás választás…
reveal your secrets

Fenrir


Hampton - Page 2 DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
114
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 26, 2020 8:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

- Nem beszélhetek a vadon embereinek nevében, mert én nem vagyok ember – szögezem le az egyértelműt, ami meglehet, nem is olyan evidens, mint amennyire én gondolom. Nem tartom magamat embernek, amelyik féllény pedig ezzel áltatja magát, az egyszerűen csak ostoba, és egyenes úton szalad a vesztébe. Nem mímelhetünk sem embert, sem démont, mert voltaképpen sem egyik, sem másik fajhoz nem tartozunk. Aki mégis megpróbálja, az előbb-utóbb pofára fog esni, de úgy, hogy a maradék métereken a választott csoport tagjai fogják kárörvendő nevetéssel vonszolni, amíg az arca felismerhetetlenné nem válik. Lássuk be, a félvérűek a két szék köze, ahová szerencsétlenül lepottyantott minket az anyánk a fogantatásunk pillanatában. Pontosan ezért kissé furcsállom a fehérnép szájából elhangzó általánosítást.
- Szimpatizálnak? Hmm, érdekes gondolat – csóválom meg a fejemet. - Legfeljebb, mert eleve elrendeltetett, hogy a lelkük elkárhozzon a Pokol bugyraiban. Tanácsos jóban lenni a későbbi börtönőreiddel. De kötve hinném, hogy valóban és általánosságban osztanák a véleményüket – ez éppen olyan, mintha kijelenteném, hogy a legtöbb halandó Isten pártján áll, révén ő teremtette a fajtájukat. A valóság ehhez képest merőben eltér, és igaz, én sem ismerem a sajátom összes tagját, de a két világ, amelynek küszöbén állnak, sosem egyformán vagy egyetlen oldalra húzza őket. Ahogyan engem sem. - Egyébként nincsen problémám senkivel, amíg nem akarnak jogot formálni rám a születésem okán – zárom rövidre Lucifer témáját körültekintően, ugyanis nem érzek kényszert a bánatom elpanaszolására. Főként, hogy az egyetlen dolog, ami felett bánatot érzek, az az, hogy nem vertem be úgy istenesen annak a Főbűnnek a képét.
Közben ráérős tempóban haladunk tovább, ám a fő problémakör újra és újra előbukkan. Natalie elfelejti, hogy nem egy fajtársával beszélget. Igaz, a világról alkotott képem nem kizárólag emiatt formálódott úgy, ahogy, a halhatatlanság ugyanúgy rányomta a billogját a nézeteimre, ha nem erősebben. Az információ hiányáért pedig nem okolhatom a nőt.
- Sok mindenben különbözünk, Natalie. Értelmetlen összehasonlítani a kettőnk nézeteit, mikor szinte… nem is ugyanabból a világból származunk – mosolyodok el leheletnyire a sejtelmes megjegyzésem okán. Tán, ha eljutottunk a városba, elmondom neki az igazat anélkül, hogy lehetőséget adnék a kételyeknek, mint legutóbb.
Afelől azonban nem lehet senkinek kétsége, hogy egy ilyen pajzán költemény határozottan megmarad az utókornak, elvégre én is itt, a világ egyik jelentéktelen pontján egy halandónak mesélek róla, aki valószínűleg ha nem is egyazon magában, de a velejében tovább fogja gyűrűztetni a szóbeszédet. Felhorkantok a csipkelődő megjegyzésére.
- Sajnos átláttál rajtam. Egy pillangó halála felett is könnyeket szokásom morzsolni – csóválom meg a fejemet újból, a kecsestől merőben eltérő mozdulattal söpörve aztán hátra a képembe csapódó, bosszantó hajszálaimat. Ezúttal rajtam a sor, hogy csúfondáros vigyorra rántsam a számat.
- Valóban, senki – szúrom közbe az elbeszélésébe, mert az egocentrikusság és a tökéletesség közel áll ugyan egymáshoz, de nem ugyanaz. Kezdünk két külön nótát fújni; igaz mindaz, amit ő elmond, és úgy hiszem, a létezésemből fakadóan az sem csorbítása a valóságnak, amit én megosztottam vele, viszont a kettő jelenleg nem keresztezi egymást, így hát léha bólintással tudatom az egyetértésemről. Az emberek gyarlóak és joguk van nagyképűnek lenni. Egyik kijelentéssel sem tudhatnék vitába szállni, miközben a térdig érő gazban gázolunk.
- Gabriel is egocentrikus – teszem hozzá azért egy félmosoly kíséretében, fellépvén a keservesen nyikorgó tornácra. Mihelyt felérek, megtorpanok egy momentumra, és félig megemelt szemöldökkel vetem hátra a pillantásomat a fehérnépre a vállam felett.
- Tudtommal egyetlen temetésre ítélt növényed van. Egy második kaspó elfér biztosíték gyanánt, de nem asszisztálok a gyűjtögető életmódhoz – horkantok fel ismét, de mielőtt még visszafordulhatnék, megint megszólal, és én tovább vagyok kénytelen emelgetni rá a szemöldökömet. - Elméletileg a te házadban sem volt senki – emlékeztetem a váratlan felbukkanásomra, ám hagyom neki, hogy ő törje fel a zárat. - Még soha nem járt erre a gnómod? - kíváncsiskodok, mert eléggé különösnek találom, hogy nemrég az összes környező ház felderítéséről esett szó, amely során kategorizálásra kerültek a felhasználható holmik, most mégis egy kulcsra zárt ajtóval találjuk szembe magunkat. Vagy a gnómja végzett félmunkát, és elégedett meg az ablakon besandítással, vagy annyira nem lakott ez a ház, minthogy én hercegnő vagyok.
- Lenyűgöző tolvaj lenne belőled – állapítom meg, majd amint végzett, odébb tessékelem, hogy én mehessek előre felmérni a terepet.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Natalie Rossmyra


Hampton - Page 2 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
481
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Szept. 25, 2020 10:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 651 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
- Csak kíváncsi voltam, hogy a vadon emberei miként híresültek róla. Mármint, két külön világból származunk, természetes lenne, ha más volumenű dolgokról tudnánk többet – vonom fel rá a szemöldököm, egy félmosollyal az arcomon. A városban gyorsabban terjed a hír, jobban megmarad, az írás hatalma él ott. Ki tudja, hogy a vadonélők mégis miként oldják meg. Nekem még az is kérdéses, hogy akár egy most nagyon fiatal, akik idekint nőnek fel, vajon mégis mit tudhat a világról. Bár, ahogy elnézem a vadember is elég sok mindent tud.
Gyanúsan túl sokat.
- A félvérek általában szimpatizálnak a démonokkal és Luciferrel. Az utóbbivel nem igazán vagy kibékülve, igazam van? – kérdezek mégis rá. Igaz, az elméje sem annyira megbomlott, mint a többi fajtársának. Normálisan viselkedik, mintha csak az utóbbi napokba táplálkozott volna. Mégis hogy, találkozott vajon másokkal?
Ahogy közeledünk az új-régi házhoz, úgy változik is a beszédtémánk. Szemöldököm haloványan ráncolom, fejem olykor félig hátrafordítom, ekként figyelem arcát, mosolyát rajta.
- Úgy beszélsz, mintha ez az egész téged nem érintene. Miként tudsz ilyen nyugodt lenni az egész kérdéskörrel kapcsolatban? Nem, nem is nyugodt, inkább rezignált. Én is ebbe a világba születtem bele, természetes ez az állapot… te még emlékszel a korábbi világra? – mennyivel lehet vajon idősebb tőlem? Pár évvel legfeljebb, gyermek lehetett, amikor lecsapott a veszedelem a világra. Ha emlékszik rá, minden bizonnyal más szemmel nézte egy gyermek a világot, nem emlékezhet erre minden részletére.
Az én helyzetem már más, néhány héttel Gabriel mészárlása után születtem. Szüleimnek nagyobb gondjuk is volt, a túlélést tartották szem előtt és ezt egy gyermekkel nem lehetett egyszerű. Senkinek sem az a vársoba. A veszteség mindannyiunkat elér. Van akit csak utóbb és azon munkálkodom, hogy ez így is maradjon. S vannak, akiknél hamarabb.
Pillanatra maradok néma, az emlékképet elhessegetem. Miért fáj ezt hallani és miért akarom mindennél jobban elhinni, hogy képes lenne vigyázni rám? Hiszen még csak most ismertem meg, mi az, ami ily elemi erővel húz magához? Az ég felé tekintek, némán fújom ki a levegőt az ajkaimon keresztül, mielőtt visszatalálnék a hangomhoz.
- Legyen bármilyen ostoba is, elég nagy bók, ha rólad írnak. Az utókornak marad fenn – vonom fel a vállamat. – Meg csak a csipkelelkűeket zavarná egy hasonló költemény – vigyorgok rá szemtelenül. – Vagy talán mégis ilyen lelkű lennél? – fordulok meg a sarkomon, mindössze két lépés erejéig. Hangosan és jókedvűen nevetek rá, kezeimet magam mögött kulcsolom össze. Nem tart tovább hátramenetem, még a végén felbuknék egy gyökérbe.
Szó szerint és nem képletes.
- Senki sem mondta, hogy tökéletesek vagyunk. Amúgy is, rövid az életünk, hadd legyünk már egy kicsit nagyképűek hozzá. Ebben a világba, mit számít már? – tekintek fel rá, ahogy a ritkuló erdőből kiérünk, egy jóval elhanyagoltabb, gazosabb terepre. Térdig ér fel a fű, mely hol zölden ágaskodik a magasba, hol pedig elsárgulva konyulnak le a föld irányába. Egy pillanatra sem leszek kishitű, vagy szerény, ha az emberekről van szó. Vagy épp magam képességeiről. Be tudom látni, ha nem értek valamihez, de amihez igen… Oh… - Ne érts félre, pontosan tudom, hogy mi az emberiség rothadó gondja is – vonom meg hetykén a vállamat, előre haladva. – Sokszor tudok igazat adni Gabrielnek. Csak ezt ne áruld el senkinek, még a végén kitessékelnek a hivatalból – nyúlik el arcom játszón, hogy aztán széles vigyorba végződjön. Szavaimban ezúttal nincs hazugság. Az ember gyarló, ostoba és még ilyen helyzetbe is képes az ártatlanokat bántani. Na, azoknak én sem kegyelmezek.
Figyelem, miként lép fel a tornácra.
- Mennyit bírsz elcipelni? – kérdezem, mert bizony, ha már elkísért, nem fogom én cipelni. – Nem lakik itt senki – tudatom vele, ahogy az ajtót vizslatja. – Az egész környéken csak a mi házunk lakott. De esetleg most berúgás helyett, engedhetnéd, hogy én nyissam ki. Addig igazán megszabadíthatnál néhány kaspót holt tartalmától – vigyorgok rá pofátlanul, és ha netalán elállna az ajtótól, könnyedén ereszkedek előtte féltérdre. Csizmámból tolvajkulcsot veszek elő. Egy recésebb és egy sima felületű hosszú zárolót illesztek a zárba, és csak alig pár másodpercig molyolok vele, mielőtt kattanna az ajtó.
- Bingó.  
reveal your secrets

Fenrir


Hampton - Page 2 DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
114
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 16, 2020 11:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

Elégedetlen fintorral az ábrázatomon rúgok odébb a földön egy nagyobb sár- és elszáradt levéllabdát, majd a bolondok ráismerésével, miszerint ha falba vered a fejedet, attól bizony fájni fog az üstököd, rosszallóan mérem végig a csizmám orrára ragadó koszcsomót. De talán nem is a paca zavar igazán, hanem a szimbolikájában vele tökéletesen összekapcsolódó arkangyal, meg az ostoba küldöncei, akik azt képzelik, holmi sült bolond hőse vagyok én a világnak.
- Erre egy újszülött csecsemő is tudja a választ – horkantok fel a kérdése okán, mert Lucifer lelépéséről már csak az nem hallott a bolygó felszínén és kérge alatt-felett, aki nem akart. Mégsem faragtak pletykás vénasszonynak, hogy mindemellett bő lére eresztve kezdjek értekezni a Pokol nagynevű uráról, meghagyom ezt a nő vallatópadjára keveredő, világukat nem lelő fajtársaimnak s a szerencsétlenebb szurokszeműeknek.
Tovább haladunk, és lassacskán megfeledkezem a cipőm orrán éktelenkedő foltról, aminek oka a fehérnép lássuk be, röhejes ódzkodása a természettől. Kíváncsi lennék, miként harcolna meg az általuk űzött szörnyetegekkel, ha még efféle ártalmatlan dolgok is a bőre alá férkőznek, mint a bokrok apróbb rezzenése, s a városi fülének vélhetően idegen állatok neszezése. Már cseppet sem válik döbbenetemre a Merlintől való megrettenése.
Hitetlen fújtatással fogadom az újabb kijelentését, és az egyik szemöldököm határozott, felfelé ívelődésével.
- Hmm… - mosolyodok el végül haloványan és közel sem jó kedvemnél fogva. - Van különbség, ezt nem tagadom, de őszintén? Nem változott több, minthogy most már minden a szemetek előtt zajlik – rándítom meg a vállaimat, arról nem is értekezve, hogy a nagy hatalmú Istenük miként döntötte romba nem egyszer a világukat, mert kényelmetlenné vált számára néhány tényező. A választás illúziója nem egyenlő a szabadsággal, erre magamat is számtalanszor vagyok kénytelen emlékeztetni.
Mégis örülök, hogy nem mondom ki hangosan, ugyanis képtelen elkerülni a figyelmemet az eddig nyugodt, csemegézésre csábító életerejének meghalványulása. Keserűség ivódik a szövetei közé, ám azt leszámítva, hogy pár másodpercnyi koncentrált hunyorral illetem az alakját, nem adok hangot a felismerésnek. Valóban vágyná a tudatlanság kiszolgáltatottságát? Kedvére tenne struccként homokba dugnia a fejét? Nem kérdezek rá, ahogyan arra sem, mi csorbít a kedvén mindabban, mit a Pokol kapcsán jegyeztem meg neki. Egy kósza, sehonnai félvérű szavainak nem kéne hatással lennie rá, nemde?
- Csupán addig nem hangzik rosszul, míg nem írnak rólad is egy ostoba költeményt – csóválom meg a fejemet, mialatt az egyre gyérülő flórában gázolunk. Eddig sem lankadt különösképpen a figyelmem, de mihelyt szembe ötlik a rozoga épület és a gazzal bőségesen benőtt telek, koncentráltabban élezem a füleimet és meresztem a szemeimet a környezetünkre. Az úton-útfélen felbukkanó vadállatoknál komolyabb fenyegetést szavazok az elhagyatott házakban megbúvó lényeknek.
- Elég egocentrikus azt gondolni, hogy ti tehettek a pihenőjéről – állapítom meg csöndesen, kicsit előrébb hajolva, akár egy, az orrát hegyező vadászkopó. A tenger sós bűzénél és a rothadó növényeknél több szagot kiérezni már csak azért is képtelen vagyok, mert a kifinomult érzékelés nem tartozik a fajomhoz mellékelt erősségek-csomaghoz. - Egyébként meghozhattátok a döntéseiteket. Bizonyos keretek között… - villantom rá a fogaimat egy alávaló vigyor képében, elvégre mindenkinek szíve joga volt a melegen ajánlott és a kevésbé támogatott út mellett határozni.
- Elnézve a teraszt, bőven találsz magadnak kaspót a temetésre ítélt növényednek – váltok témát, frissen borotvált állammal az említett cserepek felé bökve, amelyek némelyikében túlélte egy-két túlburjánzott egyed, de zömükben a kiszáradt föld és korhadt csonkok pihennek. Fellépek a rozoga lépcsőkön, amelyek a fehérnép birtokán található testvéreik mellett olyan fülsértő visítást rendeznek, hogy kedvem támadna inkább ketté taposni őket. Az ajtó zárva, ám ha van bent bármi, bárki és eddig nem vett minket észre, ezek után kétsége sem lehet afelől, hogy társasága érkezett.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Natalie Rossmyra


Hampton - Page 2 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
481
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 13, 2020 11:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 601 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
- Szóval te hallasz róla – bólogatok apróbbakat. – És miket? Igaz, hogy a nagy balhé előtt felruccant az emberek közé, hogy ööhm, emberként éljen? – vonom össze szemöldököm. Jó, ez épp olyan információ, amit pontosan ismerek, egyszerűen csak arra vagyok kíváncsi, hogy Fenrir mennyit tud a dolgokról. Egyébiránt tényleg keveset tudunk róla.
Már-már konvergál a nullához. A bokrok alatti növénymozgás nem igazán van kedvemre, de azért még elég jól tartom magam. Nem fordultam vissza az első alkalommal. Ez azért már haladás, ha rólam van szó. Mit csodálkoztok? Betonszökevény vagyok. Az, hogy van konyhakertem, nem jelenti, hogy természetjáró is vagyok. Brrr, dehogy.
- De nem is tarkították angyalok és démonok a világot. Persze, bajok mindig voltak, háborúk, harmadikvilágbéli problémák, amikről egyébként semmit sem tudok, mert eme tudás lehetőségét is elvették tőlem. De viszonylag normálisabb világ igen, ahol az ember élhetett szabadon, ha épp szerencsés volt. Vagy csak dönthetett a saját sorsáról, hogy oda megy, ahova akar. Már ha tudott – fordítom hátra félig csak a fejemet.
Egy más világba, nem vadász lennék. Egy más világba, talán világutazó lettem volna. Fotós, újságíró. Valami, ami nem egy helyhez köt, amibe szabadon járhatom a világot. Anélkül, hogy bárkit meg kellene öljek ehhez. Ez az életforma… Ebben nincs semmi kegyelem, jutalom, de még csak öröm sem. Tisztességesen és lelkiismeretesen végezni azt jelenti, hogy lelked napról, napra hal meg egy kicsit benned. Megtör, felemészt, mígnem üressé nem tesz. Nehéz újabb és újabb motivációt találni minden nap.
Szinte már nincs is. Az emberek védelme, ez maradt meg nekem. Azoké, akik leköpnek, akik rosszállóan tekintenek rám, mert vadász vagyok, mert engedtem a démonok erejének, kik cserébe a városba hemzsenghetnek.
Soron következő megjegyzése mégis meglep. Nem is kicsit. Akaratlan facsarja szívem az egyszerű megjegyzése. Mellette biztonságba lennék. Fogaim szorítom össze, miközben egy régi emlék tolakodik elő elmém rejtekéből. Egy régi éjszaka, amikor az első éveimet töltöttem vadászként. Nehéz volt élesbe is helyt állni a fenevadak ellen. Angyalok és démonok, ártatlan emberek életei. Nem egyszer ébredtem leizzadva, rémálmomból riadva. Ahol csak egy biztos pontom volt. Dylan. Óvón ölelt át, szorított magához, hiába remegtem, akár a nyárfalevél. Nem lesz semmi baj, ne aggódj. Amíg engem látsz nem lesz. Mellettem biztonságban vagy.
Vígasztalt.
Emlékeimből mégis Fenrir szavai hoznak vissza. Kószán pislogok, és örülök, hogy ezúttal előtte megyek, nem láthatja arcom, mely végtelen szomorúságról árulkodik. Oh, miért is nem jut most eszembe egyébiránt az ereje?
Költeménye könnyen rángat ki a rámboruló letargiából.
- Hogy? – kérdezek vissza az első sor után. Majd halkan hümmentgetek- Mhhh – felelem végül, emésztgetve, amit hallottam tőle. – Pedig nem hangzik olyan rosszul – látom be végül, amit leírt… Nagyon ellenemre nem lenne. – Bár nem tudom, kéjjel lehet kínozni? Pf, hogyne lehetne – jövök rá, milyen hülye kérdést is tettem fel. Uh, borzalmas is lehet, ha csak most belegondolok ebbe.
- Isten nem azt akarta, hogy saját magunk hozzuk meg a döntéseinket? Nem ezért lépett le, mert nem tetszett neki, amivé váltunk? Megjegyzem épp azért, amit ő akart, ha igaz az állításom – teszem hozzá. Mert ha nem így van, akkor valótlan az az állítás is, ami miatt lelépett. Ránk hivatkozva, ezzel pedig megpecsételve azok sorsát, akiért csinálta ezt a nyavalyás bolygót, benne mindennel.
Mennyire kell valakinek önzőnek lenni ehhez? S egy ilyet tiszteljek? Miért? Mit tett ő értem?
Semmit.
A fák körülöttünk lassan kezdenek ritkulni a távolba egy üresebb, de jóval gazosabb udvart pillanthatunk meg, egy rozoga házzal a földjén. Egykor fényűző lehetett, mint a legtöbb itteni, a tengerpart ide rendkívül közel van, alig pár méter csak. Az idő vasfoga azonban kifogott az épületen, nem kímélte semmi és senki. Nem tartotta karban senki, nem úgy, mint a miénket. Ebből adódik, hogy a falakat indák, növények lepték be.  
reveal your secrets

Fenrir


Hampton - Page 2 DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
114
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 12, 2020 8:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

Talán a fehérnép különös közléskényszere ragadt át rám, vagy önmagában bír valami csalfa mágiával, ami nem hogy egyenest a lábai közé sodort, hanem még az igazságot is kíméletlenül kipuhatolja belőlem, ám azon kapom magamat, hogy nincs bennem kényszer a ferdítésre. Meglehet, ostobaság ekkora bizalmat szavaznom ennek a barna fürtösnek, hiszen a New Yorkba jutásomat remélem tőle, de valamiért nem hinném, hogy többre értékelné a félholt válaszokat az egyenesektől, legyenek azok bármilyen döbbenetesek vagy kellemetlenek. Ahhoz túlzottan hasonszőrűek vagyunk.
- Mondhatni, bár dolgom nekem nem volt vele. Annál többet hallani és tapasztalni vele kapcsolatban – csóválom meg a fejemet, erőszakkal kényszerítve a tudatomat a felelevenedő emlékek elkotrására. Az egyikben Mastemah ácsorog a Pokol nagynevű urának trónja előtt, puhán omló haja és éles formákból gyúrt ruházata örökös összeszedettségéről árulkodott akkor is. Jobbján foglaltam helyet, fültanújaként a félvérűeket övező sikerek ecsetelésének, s egy ütőképes sereg felállítása gondolatvirágának. Lucifer már akkor is megveszekedetten unta a munkáját...
Ami a csapdákat és a vadakat illeti, egy elmélyült hümmentésnél többet nem reagálok a világnak intézett kérdéseire, ellenben leplezett mosollyal figyelem, miként rázkódnak meg a vállai a sokadik neszezésre az aljnövényzet sűrűn benőtt területéről. Ezúttal megtartom magamnak a megjegyzést a bokrokban rejtező, veszett sünöket övező veszélyekről.
- Hmm… Ez a világ sosem volt boldog és békés, Natalie – jegyzem meg, utalva rá, hogy annak dacára is akadtak szerencsésebbek, akiknek az égvilágon minden földi kényelem megadatott ezen a poshadt planétán. S bármilyen döbbenetes, ebben nem tett különbséget az új világrend sem. Persze érzem a háttérben megbúvó célzást a saját tapasztalataimat illetően, de ezúttal nem érzek nyomást a vallomástételre. Közel egy évezred alatt eltompulnak a létezés első pár évének emlékei, súlyukat veszítik és jelentéktelenné válnak. És amúgy is nehézkes volna mindezt körülírni anélkül, hogy ne vonzana magával újabb, kellemetlen kérdéseket.
Tovább haladunk hát a kifejezés minden értelmében, hamarost találva új témát, ezúttal a Pokolban való közös szenvedés víziójának apropóján. Kénytelen vagyok felhorkantani a nő megjegyzésére, ugyanis bőven kaptam már belőle ízelítőt rövid ismeretségünk alatt. Persze nincsen kétségem afelől, hogy magasabb szinten is képes űzni a szenvedés tudományát.
- Mellettem biztonságban lennél – szúrom közbe még magamat is meglepve a kijelentés váratlanságával. Talán még mindig részeg vagyok, csak nem tudok róla. Ráadásként aligha igaz mindez, elvégre nem áltatnám magamat azzal, hogy az anyám révén annyi privilégiumban lenne részem, elérhetne a kezem Natalie üdvéig. Ha nem is a végtelen folyamban ítéltetne kárhozatra, úgy démont kovácsolnának belőle, s annak menete egy átlagos, halandó lélek esetében sohasem kellemes. Meg amúgy sem. Mindenek ellenére különös késztetés lobban bennem a védelme irányába, viszont ezzel kontrasztban óhatatlanul eszembe jut egy röhejes vers is Kaminiel tollából. Volt idő, mikor életcélja volt gúnyt űzni a démonok románcaiból. - Komolyra fordítva a szót, engedd meg…
„Hol a tenger összeér a tűzzel,
vad násza kél az ösztönnek,
régiókon átsöpörve perzsel,
hangulatát korbácsolva a döbbent többségnek”
– szavalom el a pár soros költeményt, reményében annak, tompíthatok némileg a hirtelen kélt szentimentalizmusomon. - Egy démon írta. S a Pokol tartson távol minket attól, hogy ilyenekké váljunk – horkantok fel, egyelőre nem ecsetelve a vers mögött húzódó, bővebb tartalmat.
Fejemet csóválva mozdulok előre a csapáson, nem hiába vetve fel a nevek és a jelentéseik közötti kapocs témáját. Talán sikerül hamar elfeledtetnem vele az iménti közjátékot, másrészt érdekel, miként is fest az ő szemeiben a világ. Csendben hallgatom, mihelyst belekezd a válaszába, s rá kell döbbenjek, ezt a beszélgetést már lefolytattuk egy kevésbé józan pillanatomban.
- Úgy gondolod, míg Isten odafent trónolt, sem szövögette az emberek sorsát? - faggatózom tovább, közben egy bólintással jelezve, eljutott hozzám az információ a haladásunkról. Megszokásból pásztázom végig a környezetet, de úgy fest a mai napon vérmes sünöknél komolyabb ellenfelekre nem fogunk akadni.


*A reag a Kihívás apropóján született*



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 8 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 29 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2