Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Fenrir


Hampton DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 22, 2020 8:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

Alig hallható suttogására ismét, sokadjára is megvonom a szemöldökeimet, azonban nem kell noszogatnom a válasz adásra, bár meglehet, nem is tenném. Sosem szívleltem a kínvallatással felérő beszélgetéseket, amelyeket egyszerű társalgásnak próbálnak eladni, így nem is én leszek a gyakorlója. Mindenek dacára enélkül is feleletet kapok, Mammon neve hallatán pedig némiként megrökönyödök. Nem ismerem különösképp a démont, azt viszont tudom, milyen rangon áll, és a tény, hogy egy ember ismeri a nevét, az bevallom, meglep. Az még inkább, hogy ilyen kicsinyes dolgokra vetemedik, mint egy halandó álmainak megkeserítése, szóval úgy érzem, emögött a történet mögött sokkal több rejlik, mint amennyit megoszt velem Natalie. Mégsem kérdezek rá, hanem hallgatom tovább.
Újabb név merül fel, de ezúttal sem szúrok közbe kérdést, csupán figyelek. Hallgatom a háborúról, amely után Mastemah úgy tajtékzott, ahogyan még sosem láttam; kikelve magából, őrjöngve, megveszekedett fúria módjára. Különös hallani az esetről egy másik szemszögből, ám a harcok részletei helyett költőinek remélt, de konkrét kérdést kapok a fejemhez. Az égre emelem a pillantásomat, melyen sirályok röpködnek körüs-körül, várva a vízfelszín közeléhez úszó halak felbukkanására.
- Ezt tőlem kérdezed, egy másik félvérűtől? - vezetem rá vissza a tekintetemet némi kétkedéssel. Persze bizton akad olyan sültbolond, aki erre a fajtáját meghazudtolva is igennel felelve, mert olyan mélyen belé égett az emberek ítélkezése. De én teszek magasról a röpkeéletűek megvetésére és véleményére, mit tudhatnak ők, úgy mégis? A megkergült angyalokig hírünkről sem hallottak, azóta meg hatalmas szakértővé nőtték magukat. Kár, hogy túl sokan gyakorolnak olyan tevékenységet, melyről a leghaloványabb fingjuk sincs. Mintha egy hangyát akarnánk bankárrá tenni… - Szerintem senkinek semmi joga a születés okán ítélkezni, de amíg nem voltak félszerzetek, hát megtették ezt maguk között az emberek. A középkorban az számított csak, akinek egy papír alapján nemes vér csörgedezett az ereiben, mert holmi király unottan rábökte, legyél ezentúl nemes, aztán meg a bőrszín, egyebek alapján válogattak maguk között az emberek. Most lett új céltábla, ennyi a különbség. Ezért mondom, igazságtalan volt, ami történt – felelem őszintén, a kelleténél bővebb lére is eresztve a választ, mint azt szerettem volna. Ám ne vesse senki a szememre, túl sok évszázadon keresztül kellett nézzem a halandók szeszélyeit.
- Egyébként ebben az a rendkívül röhejes, hogy azt a félvérháborút sem a semmiből odapottyantottak robbantották ki. Azoknak anyjai, apjai is voltak, akik nem feltétlen kényszerből bújtak ágyba démonokkal. Vajon ők is ki lettek végezve, a fattyakat nemzők? Vagy az már túl nagy ár lett volna az emberiségnek? – billentem oldalra a fejemet. Messze eltértünk a volt kedvesétől, azonban a kíméletlen őszinteség eddig bírt megülni a valagán a bensőmben.
Tán éppen emiatt, vagy mert derekára ért a beszélgetés, kisebb csönd ékelődik kettőnk közé. Követve a fehérnép íriszeit, magam is a zöldellő fűcsomók adta irányba nézek, a szirtek felé, amelyek sok elkeseredettet csalogathattak már magukhoz.
- Úgy hiszed, nélküled képtelen volna az élet tovább forogni? Sokan hitték már így, s lám, az élet valahogy mindég tovább haladt – jegyzem meg kíméletlenül. Sokan szeretik igazolni magukat ezzel, a pótolhatatlanságukkal, hiszen akkor értelmet nyer mindaz az a szenvedés, amit el kell viselniük, másrészt az életük is fontos célt kap. Igen fontosat, elvégre szóban rajtuk múlik az emberek, a világ, a ki tudja minek a sorsa. Valójában porszemek vagyunk mind egy hatalmas sivatagban. - Nem mondom, hogy nem vagy fontos, Natalie. De ahogyan azt tegnap is mondtam már neked, míg te őket figyeled, óvod, addig téged senki sem. Egyébként egy ideig ott leszek én is, szerintem felérek én több vadásszal is – emelem meg a szemöldökeimet, noha a szórakozottságom egyhamar visszakotródik valahova mélyre, és helyét visszaköveteli a komor odafigyelés.
- Senki sem élvezné ezt. Viszont amíg ott tátong egy beforratlan seb rajtad, azt ha megnyomják, fájni fog. Ezt gondold át, ám hogy mit teszel, nem posztom meghatározni sem eldönteni helyetted – jelentem ki, s ha nem is zárom a témát, világossá teszem, hogy ezek a körök, amelyekről beszél, ezekben a momentumokban is forognak állandó jelleggel.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Hampton 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
459
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Nov. 21, 2020 4:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 505 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
Keserűen nevetek fel, amikor is szembesít azzal, mennyire nem vagyunk valójában egyformák. De ez még nem kifogás arra, hogy nem kellene ilyen hosszan… újra és újra feltépnem a sebeket, direkt. Oh, és ehhez semmi köze nincs Mammonnak.
Tényleg? Mert amikor legutoljára már kezdted elengedni, akkor jelent meg.
- Mintegy égi jelként, hogy sose fogod tudni igazán elengedni – suttogom a szavakat, leginkább magamnak. Szempilláim enyhén remegnek meg. – Nemrég majdnem sikerült – adok magyarázatot korábbi szavaimnak, amint rájövök, hogy ezeket igenis kiejtettem. – Már nem gondoltam rá annyit, a gyűrűt elraktam, fel sem húztam már. Kezdem fellélegezni. Mammon a semmiből mászott a fejembe, elém vetítve a múlt minden szörnyű történését – húzom el ajkaimat, vállaim enyhén vonom meg. Nyilván oka van annak, hogy miért nem enged el a múlt.
Vagy én nem akarom? Olyan zavaros ez az egész, magam sem tudom, hogy mit lehetne tenni azért, hogy egy kicsit is jobb legyen.
Képes voltam ugyanúgy belenyugodni? Fújtatva nevetek fel.
- Oh, dehogy. Egy évig tervezgettem Drake halálát, változatos fegyvernemek által. Egyik sem tűnt igazán kielégítőnek. A félvér háború mindent megváltoztatott. Ő belenyugodott sorsába, én aligha. Nem tehetett arról, hogy az, ami, nem akart sose félvér lenni. Nem kérte senkitől, hogy az legyen, annak született, mégis el kellene ítélni ezért valakit? – vonom össze a szemöldököm, kérdőn tekintek Fenrirre. Nem költői a kérdésem, őszintén választ várok rá. Az angyalok és démonok mások, őket teremtették, céllal. De egy nephilim, vagy félvér? Ők nem tehetnek arról, amit a szüleik műveltek.
- Képmutatóak vagyunk – ismerem el. – A vadászoknak, a nagy családoknak több minden van megengedve, mint bárki másnak a városba. Már ha a szabályokról van szó. Abban azonban nem hiszek, hogyha közülünk derülne ki, hogy ki a félvér, azt életben hagynák. Túl sok áldozattal járt legutóbb megtenni… - főként akkor, amikor még csak nem is tudtunk róla, köztünk élnek. Szörnyű pofára esés volt.
Íriszeim a távolt vizslatják, a szürke víztömeget, mely egyre inkább vonz magához. Hívogat, hogy álljak fel a hintaágyból, sétáljak végig mezítlen lábammal a harmatos füvön, álljak meg a szikla peremén és csak egyszerűen vessem le magam annak pereméről. A tajtékzó habok elnyelnének, a falhoz csapnának…
Szempilláim újra megremegnek.
- Hol van nekem arra időm, hogy összeomoljak, ha csak megállnék egy pillanatra? – nevetem el magam, fejem lehajtom, az ölemet figyelem, a gyűrűt, ami immár ott pihen. – Túl kevés a vadász egy túl nagy városba.
Szemöldököm haloványan ráncolva tekintek fel rá. Nem teljesen értem, hogy mire is céloz pontosan. Félnék összeismerkedni azzal, aki már voltam egykoron? Igaza lenne ebben? Kelletlenül húzom el újra csak ajkaimat.
- És mégis hogy kellene ebbe az egészbe belekezdni? Tévedsz, ha azt hiszed, hogy élvezem, hogy ennyire nyomorúságos vagyok. Hogy nem akarok rajta változtatni. Ám, akármikor megteszem, pofára esek, amikor már majdnem felérem a gödör tetejét, akkor rántanak vissza az aljára. Örökös körforgás, melyből nincs kiút – teljes mértékben tanácstalan vagyok. Sose mertem még senkinek sem beismerni. Miért is tenném, hiszen mindenki azt hiszi rólam, hogy milyen erős vagyok. Mert annak kell mutatnom magam, ha nem tenném meg, azok, akik bennem bíznak, mit gondolnának?
Nem, ennek nem tehetem ki őket.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Fenrir


Hampton DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 20, 2020 11:39 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

Ha néhány nappal korábban valaki azt mondta volna nekem, hogy nemsokára egy fehérnép lelki gyötrelmeit fogom hallgatni, s mindehhez asszisztálni is fogok, bizonyosan képen röhögöm az illetőt… vagy inkább törlöm, részlet kérdése. Ehhez képest itt ülök a tornácon a barna fürtössel, hagyom, hogy értékes percek, órák válasszanak el a vadászok városától, és mindennek tetejébe elviselem, hogy egyre mélyebbre rántson a fájdalmában. Másnak egyszerűen megmondanám, hogy húzza ki a fejét a seggéből, nézzen körbe a világban, és akkor siránkozzon, ha majd nem marad rajta kívül senki más ezen az elátkozott planétán. Ne azokért hullajtson könnyet, akik már vígan parádéznak a mennyek országában, netán a pokolban. Igaz, az utóbbi nem a legszebb hely az örök élet eltöltésére, de ott már nem érhetnek senkit meglepetések; pont azt kapod, amit vársz. Mégis, ahogy Natalie-ra sandítok, képtelen vagyok előhalászni magamból a faragatlan tuskót és a kíméletlenül őszintét. Helyette mélyet sóhajtok.
- És mégis mióta vagytok ti egyformák? - teszem fel a költői kérdést, választ különösebben nem várva. Csupán gondolkozzék el, miért is hasonlítja magát össze más emberekkel, és mégis miért gondolja, hogy másnak ez nem pont ugyanilyen. Mindennek van oka, azonban a saját válaszait nem a többi halandóban kellene keresnie. Persze kívülállóként könnyű okosnak lenni...
Pontosan addig, amíg észre nem veszem, hogy könnybe lábadnak a szemei. Rózsás, mindjárt sírni fog… Miért is tartottam jó ötletnek rákérdezni arra a giccses gyűrűre? Újabb, mély sóhajjal fordítom vissza a pillantásomat a tengerre.
- Az, hogy mit érzett vagy inkább mutatott, az az ő dolga. Te képes voltál ugyanígy belenyugodni? Mert kötve hiszem – vonom meg a szemöldökeimet. - Egyébként meg ez sem változtat azon, hogy igazságtalan volt a kivégzése. Ha ez egy hozzád hasonlóval történik, még talán meg is simogatják a buksiját, hogy ne nyomja a lelkét egy balesetből eredő halál – horkantok fel keserűen, nem különösebben igazodva a nő hangulatához. Tartom magamat ahhoz, hogy az emberek rémesen kétszínűek és kegyetlenek, ha a saját démonaikkal kell szemközt nézniük. És ezt Natalie-nak is el kellene fogadnia ahhoz, hogy túl tudjon lépni, máskülönben egy örökös tagadásban fog ragadni. Már csak azt lenne jó megérteni, ez engem miért is érdekel annyira…
Csendben hallgatom tovább, és miután elhalnak a szavai, néhány másodpercig még én is magamban tartom a sajátjaimat. Leginkább, mert fogalmam sincs, mi segíthetne rajta. Sosem tartottam magamat jó tanácsadónak, nem is erőltettem soha ezt az igen csak visszamaradott készségemet, de talán könnyebb úgy átlátni valakit, ha a másik részben hasonul hozzánk. És végső soron úgy gondolom, a fehérnéppel számos ponton keresztezzük egymást. Egy próbát megér.
- Talán éppen ez a bajod, hogy nem álltál meg egy pillanatra sem. Így csak egy árnyék vagy, Natalie. Még ha elég feltűnő is – mosolyodok el leheletnyire, mert hát lássuk be, hiába épít valaki szarra kacsalábon forgó kastélyt, az attól még bűzleni fog. - Talán össze kéne ismerkedned azzal az éneddel, akitől annyira rettegsz, akiről azt gondolod, csak vele együtt tud létezni – jelentem ki csöndesen. - Lehet, hogy nem lesz könnyű, sőt, biztos, de utána? - hagyom nyitva a kérdést, változatlanul a hullámokat követve a tekintetemmel.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Hampton 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
459
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 19, 2020 6:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 466 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
Való igaz, nem volt abban biztos, hogy befog jutni a városba, de miként lehet így hozzáállni bármihez? Nincsenek tervei a jövőre nézve, vagy legalább arra, hogy mi történne, ha tényleg bejutna. Halkan hümmögök csak a kijelentését, ajkaimon a mosoly egy szelídebb változata jelenik meg, amikor a saját ágyamról beszél. Szemöldökeimet vonom fel, amolyan, na igen, az én házam talán a legfélvérbiztosabb terület az egész városban.
- Túl korán képes az ember hozzászokni – teszem hozzá. Már legalább is a kényelemhez. Előbb-utóbb minden vidéki vagy épp számkivetett egy-egy nagyobb közösségbe fogja magát találni. De ennek így is van rendje. Többet mégsem tudok hozzátenni a témához. Jelenleg képtelen vagyok, gondolataim teljesen másfelé terelődnek.
Főként kérdése után. Önmagamat is meglepem azzal, hogy mennyire kitárulkozok előtte. Ritkán vagyok ennyire őszinte. Sőt, sose beszéltem még erről senkinek. Sem Alexnak, Drakenek főleg nem. Fenrir az első, akinek ennyire őszintén, magától értetődő módon el tudom mesélni, mit is érzek Dylannel kapcsolatba.
Pillantásom nem sokáig viszonozza, elnéz. Engem pedig arra ösztönöz, hogy gyorsan be is fejezzem. Szánalmas, ahogy érzem magam, ahogy viselkedek az egésszel kapcsolatba. Mégis meglep, amikor válaszol rá.
Ajkaim kelletlenül húzom el, a társaim viselkedését hallva. Igazat is adnék neki, meg nem is. Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Mégha sok időre is van szükséged.
- Nyolc év – szörnyülködök el, önmagamra horkanok fel. – Mégis kinek tart egy ennyi ideig feldolgozni egy ilyet? Nem én vagyok az egyetlen, ki elvesztett valakit, ebben az átkozott világba – rázom meg a fejem, de nem tekintek rá, továbbra is az óceánt szugerállom.
Barna íriszeim enyhén lábadnak könnybe, nem feltűnően, mégis érzem, miként marja a fájdalom újra a torkomat. Kérdései miatt, mégis újra rátekintek. Szinte reflexből válaszolnék rá, ajkaim nyitom, de aztán be is csukom. További kérdések már nem ilyen egyszerű a válasz.
Nagyon nem az.
- Sose bánta a halálát. A tárgyalásán is végig nyugodt volt. Sokkal régebben feladta volna magát, készült arra, hogy nem fog tudni örökké élni egy városba, ahol törvényen kívülinek számít. Nem azért sanyargatom magam, mert áldozatot hozott. Ő azért élt, hogy segítsen az embereknek, gyógyítsa őket. Kettőnk közül engem zavart, az indok. Mely elkerülhetetlen volt, tudom… - tekintetem újra a szürke víz felé vezetem. Mélyen szívom le a levegőt és lassan engedem ki.
- De nem merek – vallom be. – Habzsolom az életet, folyamatosan mozgásba vagyok, valamit mindig kell csinálnom, mert tudom, ha megállok rá kell jönnöm. Ő volt az egyetlen, aki mellett képes voltam nyugodt lenni, ki mellett lehettem önmagam és soha, de soha nem nézett le miatta. Ha ő nincs, a gyerekkorom sem éltem volna túl… legalább is jóval zaklatottabb lennék, mint most – vonom meg a hátam. – Látod, még mindig kapaszkodok bele – hunyom le szemeim, fejem újra hátrahajtom. Miként, mégis miként engedhetném el? Ezt az ürességet, ezt a fájdalmat… Egyszerűen csak túl akarok lenni rajta, felülemelkedni kicsinyes érzéseimet. De egyáltalán lehetséges ez?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Fenrir


Hampton DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 19, 2020 10:47 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

Lustán legyintek a felkínált plédre, ugyanis a királykisasszonyok órája véget ért az ágyból való kikászálódásommal. Egy kis hűvösbe nem halok bele; segít éberen tartani a tudatomat, és valahol azt remélem, hogy támogatni fog a megfelelő szavak felkutatásában is az elmém lankáin. Persze lehet keresni azt, ami nincsen… De ha még volna is, a kérdésével kizökkent a fél-lelkes felderítő akciómból. Megvont szemöldökkel sandítok rá, majd léhán megvonom a vállaimat.
- Még nem gondolkoztam ilyesmin. Abban sem voltam biztos, hogy be fogok tudni jutni a városba egyáltalán - felelem, elnyomva egy ásítást magamban. - De ha a te ágyadról van szó, el tudom viselni a kényelmet – teszem hozzá egy apró, szórakozott mosolykezdemény kíséretében, amely Natalie könnyedén fagyó hangulatával együtt hal el. Félvérűnek sem kellene lennem ahhoz, hogy érezzem, tudjam, jelenleg másfajta gondolatok kötik le a tudatát, és a felhőtlensége meg sem közelíti a tegnap tapasztaltakat. Rákérdezek hát, amire a legkevésbé fűlik a fogam, cserébe pedig csöndben végighallgatom mindazt, amit hajlandó megosztani velem.
Nem számítottam sokra, a nők általában nem szeretnek beszélni a szívfájdalmukról, kivéve, ha azt vehemens indulatok és a gyűlölet őrülten lobogó lángja táplálja, azonban a fehérnép esetében már bizonyossá vált, hogy az övé egészen más eredetű. A történetük ismerete nélkül sem volt kérdéses, hogy szoros, mély emlékek fűzik ahhoz a félvérűhöz, affélék, amelyek örök életükre végigkísérik az embereket. Tehát ennek fényében némileg váratlanul ér a hirtelen kitárulkozása.
Nem kerülöm a pillantását, amikor felém emeli, viszont nem is függesztem rajta a sajátomat túlzóan sokáig; cseppet sem szomjazok érdekfeszítő s drámai történetekre, éppúgy arra sem próbálok apellálni, hogy mindenáron megossza velem a múltját. De mindennek dacára nem szakítja félbe az elbeszélését, ami pontosan annyira keserű, mint ez a világ, maga. Jellemző a halandóakra ez a fajta mentalitás; egészen mindegy, mi jót teszel értük, ha mindeközben egyetlen apró hibát is vétesz, többé a szemük elé se kerülj. Megbillogoz a lelkükben bárminemű ballépés, ami bizton veszem, az önmagukkal szemben tanúsított bizalmatlanság kristálytiszta kivetülése. Noha Natalie-t nem fogja soha megvigasztalni a tény, hogy az olyannyira védett földijei a saját rémképeik miatt pusztítanak el mindent, ami csak egy kicsit is hasonlít hozzájuk gyarlóságaikban.
- Az egyetlen szánni való dolog, az az embereid hozzáállása egy balesethez, ami hirtelen más megközelítést nyer, ha a főszereplője nem közülük való – állapítom meg csöndesen, a fáradhatatlanul hullámzó, sótól bűzlő vizet fixírozva a tekintetemmel. - Egy igazságtalan halált nehéz elengedni, Natalie. Mégis teszel érte, még ha időre is van szükséged – bökök állammal a kezei között rejtegetett gyűrű irányába. Talán csiga lassúsággal, de egyszer majd eljut oda, hogy ne akarja ismét előszedni és az ujjára húzni. Vagy talán éppen most ért el oda, hogy igazán gyászoljon, elvégre eddig képletesen mindig vele volt az – úgy sejtem – vőlegénye.
- Valóban csak a fájdalmat próbálod elkerülni? - sandítok rá kétkedően. - Vagy inkább nem mersz egy olyan életbe kezdeni, amit élveznél is nélküle? Ami nem az önsanyargatásról meg az áldozatokról szól, arról, amit neki is el kellett viselnie azért cserébe, hogy megmentett egy kölyköt – kíváncsian várom a válaszát, noha az sem lepne meg, ha anélkül hagyna. És nem is hibáztatnám érte.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Hampton 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
459
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Nov. 18, 2020 11:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 419 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
Szórakozottan figyelem Fenrir arcát, miközben elmesélem, többek között mi is vert fel az éjnek évadján. Jobban mondva miért nem tudtam újra csak pihenni. Igaz, még mindig jobban, mint New Yorkba. Hetek, ha nem hónapok óta nem tudok normálisan aludni. Mammonnal való találkozás megpecsételte a biztonságba vetett hitemet.
Látom, hogy orra mellett miként képződnek a ráncok, az óceánt említve. Na igen, ez is egy olyan dolog, amit ő nem élvezhet. Szemeim csak egy pillanatra sütöm le, nem azért, mert elszégyellném, amit mondtam. Majd feltekintek, barna íriszeim pedig újra a messzibe nyúló szürkéllő vizet figyeli.
Tekintetem akkor vezetem rá vissza, amikor leül mellém.
- Takarót? – nyújtom neki az egyik sarkát. Valójában elég nagy ez a pléd, ha szeretné. Ha nem, az is jó nekem, felhúzott lábaim köré visszagöngyölöm a puha, meleg anyagot. – Hol készülsz New Yorkba megszállni. Tudod… ott elég sok ilyen ágy van – mutatok az emelet irányába, szórakozott mosollyal az arcomon. Felhőtlenségen mégsem tud most rajta kapni.
Korán van még ahhoz, és még az első – sokadik – kávémon sem vagyok túl. Így csak ennyire futja belőlem. Fáradt, gyenge csipkelődésre, visszafogott vidámságra. Melyben noha ott az őszinteség, mégis erősen keveredik egy megfoghatatlan letargiával is.
Kérdését hallva, automatikusan zárom ökölbe ujjaimat, akképpen, hogy a gyűrűt rejtsem. Mint mindig, amikor rajtakap valaki, hogy épp azzal foglalkozom. Ujjaim görbülete lassan egyenesedik, hüvelykujjammal úgy mozdítom el a gyűrűt, hogy rubintos részével nézhessek farkasszemet.
- Nyolc éve kaptam tőle – nem tekintek fel Fenrire. A követ közrefogó, mára kissé megkopott szegélyt figyelem. – Fél perc. Eddig tartott a felhőtlen boldogságom, mikor földrengés támadt a kórház körül. A plafon megrepedt, egy betondarab zúgott le. A folyosón sétáló kislány felé. Erejét használta, hogy megmentse… Csak arra nem figyelt, hogy merre repül a betondarab. Magával sodort egy vadászt… - ajkamon a történet elején még szelíd mosoly játszik, ám mire eljutok ide, már nyoma sincs. Magam sem tudom, hogy minek mondom el. Mélyről veszem a levegőt és egy halk fújtatással engedem ki, mellkasom enyhén ereszkedik meg. – A város törvényeinek eleget téve, kivégezték. Hét évig nem voltam hajlandó levenni, most, mikor igen, újra és újra azon kapom magam, hogy előveszem. Felhúzom, feltépem a régi sebeket, hogy ne feledjem emlékét. Szánalmas – fújtatom, szemem forgatva saját gyengeségeme. Fejem enyhén rázom meg és egy újabb mély levegővétel után tekintek fel a tenger irányába. Hátrahajtom a hintaágy támlájának, kezeimet pedig az ölembe ejtem.
- Azóta csak verőgődöm, elhitetem magammal, hogy van célja az életemnek, hogy New York polgáraiért érdemes harcolni… Csak azért, mert tudom, ha nem tenném meg, ha nem kötném le magam, lassan őrülnék bele a fájdalomba.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Fenrir


Hampton DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 12, 2020 11:49 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

A szemeimet éppen csak hunyorítva pásztázom végig a bő részletességgel leírt tájat, amely valóban impozáns látványt nyújt, ám faljanak fel a pokolkutyák, ha tényleg csak emiatt kelt fel korán és ücsörög kint egy gyűrűt forgatva az ujjai között. Az orromat ráncolva a sós levegő említésére, még nyugtázom Merlin meglétét, aztán egy nem kimondottan meggyőzött hümmentést követően leülök a fehérnép mellé a hintaágyra. Cefetül hűvös van, a talpaim szinte gyökeret vernek a fagyos padlódeszkákon, de ennél jobban képtelen vagyok belekényelmesedni az ülőhelyembe. Nem úgy, mint Natalie.
- Kényelmesebb, de nem vagyok hozzászokva – felelem csöndesen, az ébredéstől még érces hangon, miközben lustán végigdörgölöm az arcomat a jégcsapversenyre kelő ujjaimmal. Eltart néhány másodpercig, amíg úgy érzem, kellőképp kidörzsöltem az álmot a szemeimből, noha lássuk be, pusztán az időt húzom, amíg értelmes szavakra nem lelek a tudatomban. Olyanfélékre, amelyek nem túl nyersek és egyenesek, amilyeneket a barna fürtös megérdemelne egy ilyen reggelen, de csesszék meg az értelmes szavak meg a finomkodás, ezt nem nekem találták ki.
- Na és a gyűrű? Ahhoz a te volt félvérűdhöz tartozik? - bököm ki a kérdést, megvonva mellé az egyik szemöldökömet, viszont hamar visszavezetem a pillantásomat a hátasom békében legelésző voltára. Már amennyiben a fűről történő harmat lenyalogatását legelészésnek lehet billogozni… - Tegnap még nem láttam rajtad – állapítom meg, remélve, hogy nem lövök nagyon mellé, és nem juttatok eszébe feleslegesen egy múltbéli fájdalmas emléket. Vagy derül ki, hogy a vadászok városában egy többszörösen felszarvazott vőlegény várja, akiről elfelejtett említést tenni, és akivel jó eséllyel farkasszemet fogok nézni, ha állja a szavát és valóban kezeskedik a bejutásomért New Yorkba. Meglehetősen kellemetlen volna, de végül is semmi olyannal nem kellene szembenéznem, amilyennel még nem találkoztam hosszú létezésem során. Egyébként is, inkább egy megcsalt férj, mint egy egész szakadár klán haragja… Az egy fokkal nehézkesebb ügy volt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Hampton 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
459
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 27, 2020 8:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 426 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
Puhán simul ujjamra a gyűrű, akkor is, ha nem húzom fel teljesen. Az évek alatt egykori fénye megkopott a külső borításokon, míg a belseje épp úgy fénylik, mint egykoron. A követ tartó pántok sarkai lekoptak, az oldalába vésett írás is megkopott már. Az idő múlása aligha könnyít a sebeken, vannak, melyek sose múlnak. Főként, ha foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá.
Minden egyes alkalommal, amikor eltettem, elrejtettem napokkal később bűntudatom támadt. Nem érdemli meg Dylan, hogy emlékét feledjem, hogy az iránta érzett olthatatlan szerelmem feledjem. A közös időnket, amikor még mellettem állt. Azt, hogy mellette valójában milyen boldog voltam, önfeledt. Miként ragyogtam.
Az idő hiába halad, ezt a fényt nem tudta visszacsalni sose szemembe, lényembe. Megkopott gyűrűjével együtt, ám hiányának fájdalmát a mai napig, bármikor színtisztán vissza tudom idézni. Pedig próbáltam feledni, nem egy, nem két férfi ölelésébe.
Akaratlan jutnak eszembe Fenrir tegnapi szavai. Eddig sem zártam ki a mágia lehetőségét, mellyel elcsavarod az áldozataid fejét. Mélyről jövő sóhaj szakad fel mellkasomból. Akkor hetyke vállrándítással feleltem csak annyit, hogy személyiségem elbűvölő varázsa mindez, holott ennél egy jóval elemibb erő hajt.
Feledni akarok. Feledni az emlékét, mindazt a fájdalmat, amit lényegében önmagamnak okozok. Tekintetem lehunyom. Hosszú évek után, bármilyen nehéz ezt beismerni, de Gabriel ölelő karjába tudtam igazán feledni. Ő volt az első, kihez nem hasonlítottam Dylant, hogy a gyönyör kapujába nem ő járt az eszembe, nem az ő arcának képe sejlett fel. S nem éreztem azt a kínzó ürességet utána.
Majd tegnap…
Gondolataimba sokkal előrébb nem jutok. Érdes, mély hang ránt ki belőle. Szempilláim lágyan remegnek meg, még egyet fordítok a gyűrűn, úgy, hogy a rubintkő maradjon felül, mutatóujjamra húzom fel, épp csak a hajlatig tudom. Halvány mosollyal az ajkamon tekintek fel a korán ébredőre.
- Itt reggelente mindig hűvös van, a szél teszi. Északi irányból fúj, nincs semmi a környéken, ami útját állhatná. Az óceán felől sós illatot hordoz. Van a nap keltében egy pillanat, amikor a színek, az illatok megelevenednek, a harmat cseppjei még a füvet nyaldossák, az ördögnyálat nem szakította ketté az első madár, mely a magasba száll. Ilyet nem igazán lehet látni New Yorkba – vonom meg a vállam könnyedén.
- Leülsz? – kérdezem és csak egy kicsit húzódom arrébb. Épp csak arasznyit, mert egyébként igen tágad a hintaágy, melyet a gnóm ácsolt ide, hogy a távoli szirtek felett tovatűnő szürkén meredő óceánt csodálhassuk. – Hogy hogy nem alszol még? Biztos kényelmesebb egy ágy, ennyi szabadban töltött idő után – igazán ki is használhatná. Nem szólnám meg érte.
A hintaágyon kissé megemelkedem, a fenekem alól húzom ki a vékony plédet, mellyel az anyagot terítették le. Könnyedén vonom felhúzott lábaimra.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Fenrir


Hampton DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 25, 2020 11:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

- Nevezd, aminek szeretnéd – jegyzem meg különösebb él nélkül a hangomban, ugyanis az évszázadok alatt megtanultam, hogy az emberek véleménye pontosan addig rendelkezik súllyal, ameddig élnek, és az általában nem tart sokáig. Persze a világért nem vallanám be magamnak sem, hogy ennek a szemtelen fehérnépnek a gondolatai mindenek dacára jócskán lekötnek, de az önbecsülésem mértékén még az ő szavai sem fognak tudni változtatni. Neveztek már hiszen sok mindennek; szörnyetegnek, gyáva féregnek, ostoba bábunak, elég nehéz újat mutatni. El is eresztem a témát, ellenben hagyom, hogy tudatomat kitöltse a jóízű kacaja, majd a bohóckodása a hátam mögött a képzelt tollakról. Kellemesen csengő hangjában fürdőzve könnyedén el lehet feledni a világ mocskát, ám idejekorán emlékeztet rá, hogy az mindentől függetlenül is, örökké létezik. Bár arra a legkevésbé számítottam volna, hogy sajnálkozni fog felettem. Váratlanul ér és felkészületlenül, így lehet, a kezét nem lököm el, ellenben egy elégedetlen morranást odavetek neki.
- Ne sajnálkozz, nincs miért – és ezt valóban ekkép is gondolom. A démonok közegében már csak természetes ez a fajta hozzáállás a világhoz, ezért legfeljebb bosszantónak, semmint keseregni valónak tartom a kitartó próbálkozásaikat. A fejemet megcsóválva hagyom hátra ezt a fonalat is, főként, mert Natalie részéről sokkalta érdekesebb vizekre evezünk. Hát tényleg találkozott Gabriellel, és nem átallt az ágyába is becsalni őt…
- Kezdesz nekem gyanússá válni, fehérnép. Eddig sem zártam ki a mágia lehetőségét, mellyel elcsavarod az áldozataid fejét – évődök vele fapofával, de végül győz a lenyűgözöttségem az arcvonásaim felett. - A végén még bizonyítást nyer, hogy a nagy arkangyal sem több, mint a testvére… toporzékoló kisded, aki az atyja figyelmére vágyik unhatatlanul – sóhajtok fel, mert lássuk be, ez azért vonz magával némi kiábrándultságot.
Ellenben a ház, melyben ugyan alaposan körbe kell kotorásznom, azonban végül sikerül mindent összegyűjtenem, amire szükségem van és nem mellékesen hasznosnak találom a jövőre nézve. Közben persze Natalie elbeszélését is figyelemmel hallgatom, de egy hümmentésnél többet nem reagálok a szavaira. Nem azért, mert nem értenék egyet vele, pontosan a megértésem az, amiért nem szövöm tovább a gondolatfonalat. Gyakorta elfelejtem, hogy nem mindenki ágál fáradhatatlanul az ősei ellen.
- Menjünk – biccentek felé, mihelyst mindketten eleget tettünk a kotorászó kényszereinknek, és nyugodt tempóban visszasétálunk a házához. Az út pontosan olyan szellemben telik, mint idefelé; könnyeden, egyszerűen és bonyodalmaktól mentesen. Az idejét sem tudnám megmondani, mikor tapasztaltam effélét egy másik lény társaságában, aki nem Merlin, s bár a túlzott bevonódás mérgező suttogásként ott motoszkál a koponyám hátsó részén, egyelőre nem hagyom, hogy elrontsa a nem várt sziesztámat.
Ó nem, pofátlanul és gátlások nélkül élvezem ki akkor, amikor visszaérve újfent ruhák nélkül ismerkedünk, vagy, mikor bőséges, ínycsiklandó vacsorával kínál, és akkor sem jövök zavarba, miként a filmes tervei ismételten pajzán elfoglaltságokba torkollanak. Megveszekedek ettől a nőtől, és fogalmam sincs, hogy miért... Hogy mi az, ami ilyen elemi erővel vonz hozzá, de úgy döntök, egyelőre ez sem érdekel. Kiélvezem, felderítem minden érzékeny, puha és édes porcikáját, és hosszú idő óta először úgy nyom el az álom az éjszaka derekán, hogy képtelen vagyok ellene küzdeni.

***

Különös érzés készteti az elmémet ébredésre; a túlzott kényelem. Összevont szemöldökökkel, a homlokomat ráncolva nyitom fel a szemeimet, és mérem fel a másodperc tört része alatt a környezetemet. Habár a reflexeim nem hagynak cserben, a tudatomnak szüksége van még néhány momentumra ahhoz, hogy felfogja, nem kint, egy erdőben ért a korareggeli világosodás, hanem egy puha ágyban, ami történetesen egy tüzes fehérnéphez tartozik. Akinek nem mellesleg hült helye van mellettem. A zavarodottság ismét erőt vesz rajtam, leginkább azért, mert képes volt úgy kiosonni a szobából, hogy még csak fel sem ébredtem rá. Vagy öregszem, vagy rendkívüli módon lefárasztott az éjjel, vagy ezért nem alszok királylányoknak való helyeken; könnyedén belekényelmesedik a démon fattya.
Az utolsó álommorzsákat dörzsölve a szemeimből kelek ki az ágyból, és lustán magamra húzom a kölcsön nadrágot, illetőleg az inget, aminek a begombolásával csak félig bajlódok. Mezítelen talpakkal lépkedek le a fölszintre, hisz az emeleten semmi nyomát nem leltem Natalienak. Odalent sem járok nagyobb sikerrel, így marad a tornác, ahol végül megpillantom a lengén öltözött, kócos hajú nőszemélyt. Ha a látásom nem csal, valami gyűrűféleséget forgat az ujjai között, amit akkora figyelemmel ajándékoz, hogy látszólag még az ajtó nyílására sem eszmélt fel. Az egyik részem menekülni kíván, mert semmi közöm ahhoz, amiért ide elvonult, a másik részem viszont valamilyen logikátlan oknál fogva arra késztet, hogy maradjak mellette. Esküszöm, ha valami szexmágiával láncolt magához, nem fogok jót állni magamért…
- Miért fagyoskodsz itt kint? - teszem fel a legneutrálisabb kérdést, ami csak a közeli ébredéstől ködös fejemben képes volt megfoganni, és amelyről úgy értékelte, a legkevésbé veszélyes.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Hampton 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
459
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 25, 2020 10:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 1077 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
- Ühm, a jó öreg struccpolitika – emelem meg kissé csak az államat. Nem gondoltam volna, hogy ezzel fog élni, valahol, mélyen belül talán csalódott is vagyok. De csak amiatt, mert tudom, hogy én képtelen lennék erre a szemléletre. Mindaddig mennék, amíg nem találnék megoldást arra, hogy miként tudnék segíteni azoknak, kik erre rászorulnak. Ám az életünk más, ő a vadonba nevelkedett, lényegében a maga ura volt mindig is.
Az utána következő megjegyzésre mégis hangosan nevetem el magamat. Hangosan és jóízűen. Derekamba kapaszkodom meg közbe, felsőtestem kissé előre dől.
- Ez nagyon jó! Ez tetszik – nevetem továbbra is jókedvűen egy-két könnycsepp a szemem sarkába is megjelenik tőle. Mindez a jókedv azonban csak addig tart, amíg fajtájára nem térünk ki. Kelletlenül húzom el ajkaimat, de többet nem szólok már ehhez hozzá. Tudom, hogy mennyire nincs könnyű dolguk a világba. Sehova se tartoznak, mégis kívánnának valahova. Kivéve ő. Úgy tűnik, hogy ő jól megvan egymaga is.
- Uh, várj, megnézem! – torpanok meg gyorsan, fejem pedig a háta felé nyújtózom, hogy megtekintsem azokat a tollakat. – Várj. Ugye nem keverted össze a fajodat? Vagy angyali tollakat keressek? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet. Oh, dehogy angyal tollakat, tudom én hogy mire gondolt és azt is, hogy valójában egy félvér. – Mh, de nem. Nem tollas. Még – kúszik halovány, álnok mosoly ajkam szegletébe. De sokáig ez sem marad ott.
Témánk változtával figyelem arca vonásainak változását. A grimaszt a mosolya helyén, melyre újra kelletlenebbül húzom el a sajátjaimat.
- Sajnálom – szólalok meg ezúttal gyengébb hangon. Felkarját finoman érintem meg hozzá. Elképzelem, hogy mennyire nem lehet ínyére a dolog. Dylant sose keresték meg a szülei, egyik sem. Ő ilyen szempontból békében élhetett. De tudom, hogy ő sem kívánta volna megtenni, amit ők akarnak. Az élet hozzá tartozik, nem másé. Nem határozhatja meg más, hogy miként éljük azt.
- Csontjaimból csodás nyakéket tudnál készíttettetni – ugratom, csak a vállammal meglökve kissé. Vállamra mért simítására egy pillanatra pillantásom ott felejtem. A zárral vacakolva, annyira koncentrálok arra, hogy feltörjem, hogy véletlenül – de csak teljesen véletlenül – elszólom magam Gabriel kapcsán.
Torkom köszörülöm meg és felegyenesedek, ahogy a zár is nyílik.
- Nos. Elmondhatóm, hogy a listámon mindössze a démonok szerepelnek, akivel nem háltam még – mosolygom önelégülten. – Egyszer… Megmentett – ráncolom össze a szemöldököm, hisz az emlék még mindig szürreális. – Ezen valójában mindketten meglepődtünk. Vagyis… Kölcsönösen. Előbb én rúgtam ki a lábát, amikor egy angyalpenge száguldott felé, majd ő űzött ki belőlem egy démont… - akár ott is hagyhatott volna, hogy felfaljon a démon, vagy hogy átvegye testem felett a hatalmat. Vállaimat hetykén vonom meg. – Hálám jeléül megmutattam neki az emberi élet rejtett szépségeit és sokat beszélgettünk. Ne áruld el senkinek, de néha sok esetben egyet tudnék vele érteni… Ha nem ragaszkodnék makacsul ahhoz, hogy az emberek jók is tudnak lenni – nem csak rosszak. Orrom mellett a bőrt finoman ráncolom össze, ahogy arcomat finom grimaszba húzom. Erről valójában még senkinek sem beszéltem és most is furcsának érzem, hogy megteszem egy vadidegennek. Hajam tövét zavartan vakarom meg.
- Ígérem, hogy gnóm lesz – nevetem el magam jókedélyűen, de halkabban. S már tovább is állok, hogy gyorsan azért szétnézzek, nem járt-e itt valaki az elmúlt egy évben. De minden ott van, ahol egykoron hagytam. Az egyik polc mellett leguggolok és egy dobozból egy apró selyemszerű anyagot veszek ki, de anélkül, hogy megnézném mit rejt a puha érintésű kötés, vágom is zsebre és pillanatokon belül már kint is vagyok Fenrirnél.
- Való igaz, el is felejtettem. Majd szólok a gnómomnak, hogy innen pótolja. Nagyon takaros van itt a hálóba – vigyorgok pimaszul, szemöldökeim felvonva. – Miért? – kérdezek vissza hirtelen a kérdésére.
- Mármint… Ritkán járok le ide, évente, kétévente. Amikor megteszem, a gnóm visszamegy a városba és tudok egyedül maradni. És így elég csak egy házat fenntartania és karbantartania. Huzamosabb ideig itt kint élni veszélyes lehet – vonom meg a vállam. Annyira nem vágyok itt saját lakásra, majd a bejárat mellett állok meg.
- Mehetünk? – ha kinézelődte magát és ha talált magának valamit, ha magával is hozza egy szót sem szólok érte, ha nem, akkor sem. Egyszerűen és szakszerűen zárom vissza az ajtót, a két cserepet pedig felpakolom rá és már indulhatunk is vissza a házba.
Visszaúton is kellemesen évelődtünk egymáson. Meglepő, hogy valójában milyen kellemes társaságnak találom. Valóban ritkán tudok ilyen jól elbeszélgetni bárkivel is, főként idegennel. Olyanokat is elmondok neki, melyet másnak nem. Talán azért, mert csak egyszer láttam és vélhetőleg többet nem fogom.
A házba visszatérve, pedig újra érezni kezdtem azt az édesen bizsergető érzést, mely alig egy órával ezelőtt járt át a közelébe. S az érzés kölcsönös volt. Éhségünk, akár egy farkasé, nem tudtunk betelni egymás porcikáival, pedig Isten a tanúnk rá, volt egy fél másodperc, amikor megpróbáltunk ellenállni neki.
Majd rájöttünk, hogy teljesen felesleges, mindketten jól érezzük magunkat és semmilyen kötődést nem éreztünk azzal kapcsolatban, amit műveltünk. Egyszerű testi vágyakat elégítettünk ki. És az ég szerelmére ez a pasi valami fenomális az ágyba. Hol a bánatba tanulhatta?
Vacsorát két főre készítettem, leginkább kerti fűszerezés dominált a húson és a hozzá, köretnek szolgáló burgonyán is. Az estére rátéve próbáltam egy filmre rávenni, mondván, hogy mennyire élvezetes lesz majd. A kanapéra kucorodva kapcsoltam be a régi filmkazettát. A fekete-fehér film az első öt percéig sem ért el, újra éhesen faltuk egymást.
S mikor azt hittük, hogy ezzel vége vágyainknak rá kellett jönnünk, hogy korán sem. Az éjszaka nagy részét ébren töltöttük az ágyba, mindaaddig, amíg kimerülten el nem aludt. Ő. Előbb. Mint én. Én pedig álmatlanul forgolódtam az ágyba. Talán két órát aludhattam, amikor hirtelen riadtam fel arra, hogy valaki alszik mellettem.
A plafonra tekintettem fel, majd szemeimet lehunytam. Keserűség és bűntudat fog körbe, szabadulni, pedig aligha tudok tőle. Visszanyelem a kitörni készülő sírásomat, s halkan mászok ki az ágyból. Lépteim csendesek, akár egy macskának, miközben kiosonok a hálómból, le a földszintre. A konyhapulton támaszkodom meg, könnyeimnek hosszú idő után először adok helyt.
Elevenembe hasít hiányának fajdalma és az is, hogy képtelen vagyok túltenni magam, mely oly rég történt. A reggeli hűvös ellen egy kötött pulóvert veszek fel, az ujjamat körbefogó rubintköves gyűrűt forgatva lépek ki a teraszra és ülök le a tornácon található széles hintaszékbe. Merlin valahol a kert oldalába legeli a növényeket, a nem is oly távolban pedig a tenger halk morajlását hozza fel a szél.
A gyűrűt újra és újra ujjaim között forgatom meg, mindaddig, amíg le nem húzom azt. Begöndörödő fürtjeimet nem fogtam ezúttal hátra, hagyom, hogy vállaim, hátam melegítsék. Figyelem az egykori ajándékot, mely napról napra újranyitja a szívembe vájt sebet.
- El kellene engedjelek, igaz? – suttogom neki.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Fenrir


Hampton DMkmpHL
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Rang :
Félvér Herceg
☩ Play by :
Henry Cavill
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 25, 2020 5:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Hopeless nights and hopeful dawns

Csak nem tudok kitérni a faggatózása elől, és kezd egyértelművé válni, hogy mindez nincs hiába. Nem egyszerűen Lucifer érdekli és az őt övező röhejesebbnél röhejesebb pletykák, amelyekről bizonyosan már ő is hallott, hanem a saját, szuverén tudásom a téma kapcsán. A kérdés nem az, hogy mit tudok a Pokol nagynevű uráról, hanem, hogy mit vagyok hajlandó ebből megosztani és milyen kontextusban? Agyafurt egy fehérnép vagy te, Natalie.
- Ha már ennyire érdekel az én szemszögem… Teszek a világ dolgaira, én nem állok senkinek az oldalára sem - legalábbis igyekszem, ám ezt az apróságot már nem teszem hozzá a hőn áhított vallomásomhoz. - És ami az egészen személyes véleményemet illeti Lucifer kapcsán… Aki elmegy bohóckodni az emberek közé, és utána meglepődik, hogy a hátrahagyott teremtményei fújnak rá, az egy kretén – jelentem ki különösebb aggodalmak nélkül, mert nem hinném, hogy az égvilágon bármivel is tartoznék az arkangyalnak. Léha vállrándítással erősítem a meggyőződésemet, míg a vadász meglátásait hallgatom a fajtánkról. Tulajdonképpen nem szállhatok vele vitába.
- Ha két szék közé esel, utána nem arra fogsz felülni, amelyik jó eséllyel szét fog alattad törni – összegzem neki a félvérűek igen könnyed hajlékonyságát a szurokszeműek felé, elvégre a többség hülye volna a halandók pártjára állni, akiknek az elköteleződésüket gyakorta pengévvel a szívbe szokása honorálni. Ebben teljesen igaza van még akkor is, ha számtalan ellenpélda keveredett hosszú éltem alatt a szemeim elé. - Talán ez most rímelt is, látsz már tollakat a hátamon? - horkantok fel a mélyen szántó bölcsességre, utalván a korábbi évődésünkre.
A félvérűek és úgy összességében a világ teremtményeinek sokszínűségével kapcsolatban igen hamar konszenzusra jutunk, az utóbbi megjegyzését ezért már nem is illetem mással, mint egy határozott bólintással. A következő kérdése viszont egészen más tészta, afféle, amitől mosolynak sem csúfolható grimaszba torzul az arcom, mihelyst válaszolok rá.
- Állandó jelleggel – jegyzem meg, a részleteket, mint sok egyéb alkalommal, ezúttal is ködben tartva. Nem is feltétlen képez mindennek a megosztása bizalmi kérdést, egyszerűen nem vagyok az a fajta, aki lépten-nyomon keresi a lehetőséget az élete minden rezdülésének és kínjának kivesézésére. S hát egyébként sem légből kapott az „ördögöt a falra festeni” szólás, más sem hiányzik, mint idevonzani az anyámat.
- Ebben egyetértünk. Bár hozzá kell tennem, a te vékony bőrödből nem sokra mennék – húzom el a számat mímelt elégedetlenséggel, mielőtt megsimítva a vállát, fellépnék előtte a tornácra körülnézni. Azonban hiába fülelek, odabentről semmiféle neszezést nem hallok, igaz, ez még nem garancia semmire.
- Kellemes csalódás? Ilyet se hallottam még ember szájából - vonom meg az egyik szemöldökömet, amint a nőre süllyesztem a pillantásomat. - Egészen úgy hangzott, mint egy testközeli élmény – állapítom meg, hirtelen kélt érdeklődést mutatván a téma iránt. Valóban nem mindennap hallani a fejüket a nyakukon hordó halandóakat Gabrielt dicsőíteni. Talán átmosta az agyát.
- Ezek a barbárok… - vonom meg a vállaimat, a kíváncsiságomat addigra messzire űzve, s közönnyel tekintve el a fák irányába. Még ha bentről nem is leselkedik ránk veszély, bármikor megkóstolhatják a seggünket, és valahogy ahhoz most nem fűlik a fogam. Megvárom, amíg meglebegtetve tehetségét, feltöri a zárat, majd miután szabad az út, őt követvén én is besétálok a poros, dohos házba, ami biztosan többször beázott már az évtizedek alatt.
- Tudod, ha ezek után a gondnokotok nem egy gnóm lesz, egészen csalódottnak fogom magamat érezni – jelentem ki csöndesen, a biztonság kedvéért bentről is felmérve a terepet, mert valahogy a váratlan meglepetések nem a kedvenceim. Ám egy tetten ért, majd sebtében távozó gyíknál komolyabb mozgást nem érzékelek a házban, így a szakértést elengedvén ezúttal a saját szakállra történő kutakodásnak adózok. Hátha akad valami, aminek még hasznát vehetem, például néhány bőrszíj, szekrényben porosodó öv kapóra jönne.
- Az éjjeliszekrényed is öngyilkos lett, ha elfelejtetted volna – egészítem ki a listát, bár az én szívem nem fog megszakadni, ha nem kell egy bútort is magunkkal cibálni a visszafelé vezető úton. - Egyébként, ha ennyi lakatlan ház van a közelben, miért nem foglalsz le egyet magadnak? - faggatózok ezúttal én, módszeresen nyitogatva ki, és hagyva úgy a szekrényeket, de egyelőre nem találok semmi hasznavehetőt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Nothing is black or white...
Day of judgement God is calling, on their knees the war pigs crawling, begging mercies for their sins.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Hampton 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
459
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 30, 2020 11:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


You're the one who can give me some hope. Do you?
Fenrir & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; • Szószám; 761 • Zene; Wild heart can't be broken»
«The night is darkest
just before the dawn.
And I promise you,
the dawn is coming.
- Mh… - reagálok elsőként, hirtelenjébe kijelentésére. Mellyel szívesen vitába szállnék. Épp annyi emberség van bennük, mint démonság is, ami azt illeti. Láttam már félvért, aki soha, egy árva léleknek sem kívánt ártani, sőt, inkább menteni kívánta őket. S láttam embert, ki kegyetlenebb volt, bármely démonnál. – És a magad nevében tudnál beszélni? – fordulok felé, parányi mosollyal az ajkamon. Te melyik tábort gazdagítod Fenrir? Te ki lennél eme világba? Szíved, jellemed hova húz? Bízhatok benned?
S a legfontosabb, miért érdekel annyira alig fél nap után, hogy miként viszonyulhatok a mellettem sétáló, elemi ösztönnel vonzó félvérhez. Nem kellene számítania, el kellene utasítanom az egészet és mégsem teszem meg. – A te véleményed jobban érdekel – kacsintok felé, szélesedő mosollyal.
- Ühüm – bólintok határozottan. – Vannak félvérek, akik mindent megtennének, hogy a démonok elfogadják őket és oh, amikor azt mondom, hogy bármit megtennének, annak csak képzeleted tud határt szabni. Legalább is a többségük, akikkel… - dolgunk volt… Elevenen él emlékeimbe még a háború, mely oly sokáig nem tarott, mégis sorsfordítónak tekinthető az életünkbe. A sok szenvedés, kín, amelyet akkor átéltünk… A félvérek kegyetlensége, mely egy dolgot irányzott elő: elpusztítani minden embert.
Amikor már fáradtan hevertünk az utolsó napon, amikor azt hittük kezünk sem tudjuk felemelni. Lépni sem bírtunk, mégis megtettük, mert meg kellett. Mert nem volt más, ki megvédheti az ártatlanokat. Mentünk, mert mennünk kellett. Harcoltunk, mert nem volt más választásunk, felálltunk, ha elestünk, akkor is ha minden porcikánk belesajdult, ha a fájdalom netovábbja járt át minket.
- Persze nem mind ilyen – vonom meg a vállam hetykén, miközben lerázom magamról az emlékek foszlányait. – Ahogy nem minden angyal jóságos és ahogy emberből sincs két egyforma – teszem még hozzá. Tapasztaltam, hogy félvérből sincs egyforma. S tudom, jó, hogy akkor meghalt. Ha meg is kegyelmeztek volna életének, akkor a háború után végzik ki…
- És nem akartak még? – fordulok felé, kíváncsi tekintettel. Jogot formálni rá. Vajon tudja, hogy kije a démon? Vajon találkozott már vele? Vajon fontos ez?
- Technikailag világunk ugyanaz – pimaszkodom széles mosollyal ajkamon. – De értem, hogy mire célzol. Nincs azzal gond, ha különbözünk, nem? Nem kell senkinek egyformának lenni, mégis miről beszélgetnénk akkor? Fontosabb, hogy egy szinten legyünk, mintsem, hogy egy véleményen. Persze, mindaddig, amíg nem arról próbáljuk meggyőzni a másikat, miért nem érdeme megnyúzni és finom bőrömből csinos csizmát és mellényt készíteni – nevetem el magam, vidáman. Persze, remélhetőleg nem fog ilyenbe fordulni a hétvégém. Vagyis… nagyon remélem.
Nem kívánok harcba bocsátkozni vele, s nem csak azért, mert meglehet, hogy kenterbe fog verni benne.
- Awwww – biggyesztem le ajkaimat, kezemmel pedig gyengéden simítok végig karján. – Ne aggódj, majd újraéled. A világ nem mindig kegyetlen – gügyögöm neki játékosággal a hangomba. Majd újra csak vidámabb nevetésbe fogok.
Hogy Gabriel milyen? Egocentrikus?
- Mh… valóban. De kellemes csalódás is tud lenni – ráncolom össze a szemöldököm gyengéden. Persze, erről nem beszéltem még senkinek, és most is teljesen véletlenül csúszik ki a számon. Arról inkább nem teszek említést, hogy egyébként remek szerető is, bármennyire is nem hitt ebben. Sem ő, sem pedig én, még akkor, de hát…
Ami Queensben történt, az ott is marad.
Témánk mégis terelődik amint az új házhoz érünk.
- És még mimet tetted tönkre? – teszem csípőre a kezemet. Felsorolhatnám a háztartásom számos tárgyát, amit cipeltethetnék is vele, ha nem lennék ennyire jószívű irányába. – Igaz – bólintok határozottan. – Csak hogy hozzám képzeld egy barbár tört be, aki azt sem tudta, hogy kell finoman megjelenni – rázom meg a fejemet. – Nem mindenki közlekedik úgy, hogy viszi magával az ajtót is – vonom meg a vállam, galád félmosollyal ajkam szegletébe. Fejemmel intek csak, hogy álljon arrébb, amíg pillanatok alatt bebocsátást nyerek magunknak.
- Dehogynem, minden házban jártunk Hamptonba. De mindent zárunk magunk után. Így ha betörők járják a környéket, hamar feltűnik – tekintek fel szemem sarkából rá. – De a kulcsokat magával vitte. Úgy volt, nem mozdulok ki saját házamból – felelem neki, s mire a végére is érek, már az ajtó is nyitva.
- Az vagyok – egyenesedek fel, büszke mosollyal az ajkamon. Nem, nem, ebbe semmi feltételesség sincs. Jó, nem lopok állandóan, van rendes munkám. De ha valahova be akarok menni, akkor oda bemegyek. – Nincs zár, ami ellenállna bájomnak – mosolygok rá kedélyesen. – Egyébként az egész város lakatlan. Egykor üdölő városa volt New Yorknak, évközben is nagyon kevesen lakták, inkább a nyarakon volt forgalmasabb. A pusztulás következtében ez is kihalt, csak a gnómom maradt meg, és a családom birtoka… Minden más általában lakatlan. A házakból pótoljuk, ami nálunk tönkremegy, vagy elhasználódik – lépek be a házba, melybe félhomály uralkodik és a doh üli meg a bútorokat. – Cserepen kívül, azt hiszem semmi másra nincs szükségünk, csak gyorsan körbenézek – na jó, annyira talán nem volt véletlen ez a lakás választás…
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 8 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 36 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 28 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/6
Angyal
1
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
6