Mindig is szerettem a tengerpart közelségét. Kiosonni, majd kifeküdni a forró homokba, netán egy szakadt, megviselt nyugágyra, és órákon át hallgatni a szikláknak csapódó, habzó víz morajlását, az égen repkedő sirályok rikácsolását vagy a fel-felbukkanó halak jellegzetes, ploccsanó hangját. Mióta a kilences szektor fala egy részen beomlott, hosszú időre búcsút kellett intenem a legkedvesebb délutáni elfoglaltságomnak, ám bő egy hete szerencsére nekikezdtek a helyreállítási munkálatoknak, a kisegítő csapatba pedig elsőként jelentkeztem.
Elégedett sóhajjal fészkelem magamat egy kényelmesebb pozícióba az ellátmány kiosztására szolgáló stand mögötti széken, behunyt szemekkel élvezve a lemenő nap egyre melengetőbb sugarait. Ügyeltem rá, hogy éppen szemközt helyezkedhessek a falon tátongó lyukkal, ezáltal maximalizálva a tavaszi napfényben sütkérezéssel eltölthető órák számát. Bár az olykor-olykor feltámadó szél bevallom, megborzongat egy szál pólóban, de a világért sem mozdulnék a rongyos pulóveremért és törném meg a békesség hibátlan momentumait. Igaz, megteszi helyettem más.
-
Alex - tompán csendül mellőlem egy halk, női hang, de nem elég erőteljesen ahhoz, hogy felrázhasson az idilli félálomból, aminek legalább már egy órája adózok. Elhaló, a létezésében kétségbe vonható nyöszörgés mindössze a válaszom, és a tudatalattim serényen szurkol a zavaró tényező elhárítására tett próbálkozásom sikeréért. -
Alex! - talán nem elég serényen…
-
Mi az…? - nyűgös képpel kezdem felnyitogatni a szemeimet, miközben megkísérlek felegyenesedni az alattam lévő székkel egyé váló pozitúrámból. Hunyorítva és a homlokomhoz emelve a kezemet pislantok el a horizont felé, amihez vészesen közel került már a nap. Mélynarancs pacaként díszeleg az égen, megfestve a felhők alját és a hullámzó tenger egyenetlen felszínét, mintha csak percről percre olvadozna a közeledő éjszaka nyomására, s az elfolyósodott maradványait a környezetének ajándékozná felvigyázásra. Hogy aztán másnap legyen, aki segít neki ismét összeállni teljes egésszé.
-
A mai vacsorát neked kell kiosztanod, a szomszédos őrhelyen kidőlt a szakács és be kell segítenem - a hírek rögtön észhez térítenek a költői tűnődésemből, mielőtt azonban még odafordulhatnék Abbyhez és kifejezhetném a mélységes felháborodásomat, már csak az elsiető alakjával szembesülhetek. Fantasztikus… Miért is találtam jó ötletnek kisegíteni a pótnagyszüleimet?
Kelletlen sóhajjal kászálódok fel az ülőhelyemből, majd egy öblös ásítással körbenézek a mai munkafolyamat utolsó mozzanatain ügyködő embereken. Az étel már készen áll, én általában az alapanyagok beszerzésében, hurcolásában vagy a mosogatásban szoktam segédkezni, a kotyvasztás Abigailék feladata, ők értenek hozzá, ahogyan a morgó, elégedetlenkedő „vendégek” kezeléséhez is. Remélem apa kisegít, egyik munkás jobban megérti a másikat alapon.
Mindenesetre hiába bámészkodok, a problémámat nem fogja megoldani, így hát elkezdem kikészíteni a fejadagokat. Lassacskán be is futnak az első jelentkezők, ki a száját húzva a mennyiségre, míg mások csodával határos módon egy köszönömöt is odabökve. Annyira persze azért nem figyelek rájuk, jobban leköt vagy az újabb tálak megpakolása a beazonosíthatatlan, ám jó illatú raguval, vagy a közeledők figyelése.
Éppen az egyik ilyen nézelődésre fordított percben veszem észre Őt… A nevét nem ismerem, de a munkafolyamatok felügyeléséért felel, és ha jól tudom, valami mérnök féle. Mindig hibátlan öltözetben, kifogástalan hajjal és arccal. Ha nem lenne ennyire bosszantó a tökéletessége, még azt is mondanám, hogy egészen kellemes látvány a szemnek - nem mintha annyira figyelném -, viszont a hozzá hasonló, jómódú, húsz évesen nem kizárólag a szakértelméért alkalmazott alakoktól jobb távol maradni.
Gondolatban megrázom a fejemet, amiért egyáltalán megálltam vele foglalkozni, és a szám belsejét beharapva elemelem róla a pillantásomat, hogy változatlan kelletlenséggel a sorban következő kezébe nyomhassam az újabb tál ételt.
