Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Seymour lakás (+18) •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 4 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 13, 2020 11:06 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed







Az elsuttogott szavaid van igazi értéke, mert belevésődnek a koponyám falába, s csak tovább növelik érdeklődésemet irántad. Vajon, komolyan mondod őket? Akadt már halandó, ki elmondása szerint odáig volt a szörnyetegekért, de amikor próba elé állítottam elbukott, mert éppen úgy félt a rémségtől, mint a többi. Vajon a te szád is csak jár? Hamarosan kiderül, nem kell sokáig várni már.
Oly könnyed a kijelentése, mintha valóban nem rettentené meg a tény, mintha nem érezné a félelmet, ami jeges ujjaival cirógatja. Megcsóválom a fejem, nincs benne valójában rosszallás, pusztán gyermeteg határozottsága miatt rázom, mint egy atya, aki tudja, hogy majd saját kárán megtanulja az emberpalánta, hogy a pokolba ritkán csak kóstolnak. Az a hely szétszedi a halandó elmét atomjaira, a kín véget nem érő, s a démonok értő kézzel nyúzzák le a lelkekről a kívánt szenvedés foszlányit, módszeresen boncolják le a jó érzést, hogy ne maradjon ott semmi. Egy perc is a pokolban egy örökké valóság, s ezzel a megállapítással aligha vitatkozhatna bárki. Mégis bólintok, tudomásul véve, hogy ez az eljövendő problémája nem a jelen pillanatért, de arra sosem gondolnak a kérész életűbb lények, hogy egyszer a jövő jelenné válik, egy most pillanattá, s a velem való találkozás igencsak meggyorsítja ezt a folyamatot. Hát talán nem kellene eltolni ezt a számára aprócskának tűnő problémát, legalábbis nem kellene túl messzire tolnia magától, mert közeledik az a perc, talán lassabban, mint az tőlem megszokott, de nem játszadozhatok az étellel örökké. – Talán mégis foglalkozhatnál vele egy keveset. – jegyzem meg, de nem hallani ki belőle a fenyegetést, nincs hangja az éhségnek sem, ami panaszosan nyöszörög. Mire várok? Miért várok mégis?
Mi tesz érdekessé? A válasz egy része immár nyilvánvaló, ahogy kiderül, hogy korcs vagy, de ugyanakkor továbbra is talány marad, hogy miért nem végzek veled, messzire űzve, hogy soha többé ne kívánkozz a közelembe. Megelégedésed boldogsága nem taszít, furcsán vonz benned ez is, s a kíváncsiság az mi pórázra köti az éhségem, de nem tudja örökké kordában tartani. Vágyom az ízedre, vajon érezni lehet az elfoglalt testben téged? – Tán akadt volna még mondanivalód a számomra? Vagy Seymournak akad még? – kérdezem. Seymour az enyém, s nem fogja megkaparintani, azt nem hagyom, túl sokáig tanyáztam már benne, hogy hagyjam mindazt, mit elértem elorozni. Lassan formáltam, mint folyó a köveket, hogy a nekem nem tetsző kiszögelések lekopjanak, gömbölyödjenek. Talán éppen ez tetszett benne, de engem át neked, te szép szavú , elgondolkodtató korcs. Vajon megküzdesz velem érte? Van, lenne hozzá merszed?
- Akkor áruld el, ki a célközönség? – kérdezem kedélyes mézes-mázosággal, de utána felnevetek, tébolyult nevetés az. – Rám ritkán hatnak az észérvek. – különösen, ha nem torz elme formálja őket, rám csak a nyers hús, a pusztítás gyönyörűsége hat. De persze látszólagos türelemmel várom  hogy előálljon azzal a híres-neves meggyőző képességével. Hiszen eddig sem volt unalmas, talán most is meglep, elgondolkodtat...talán. Mozdulataim kizökkentik, ahogy az ölében csúszkálva ringatózom, vonaglok Seymour testével, aki undorodva húzná el a száját, ha nem én húztam volna ajkait mosolyba, mintha kampókkal akasztottam volna a füléhez, hogy töretlenül ragyogjon, kivillantva a fogakat, melyek cseppet sem oly fenyegetőek tompaságukkal, mint az enyémek a pokolban. – Valóban az, ám ennek a közelségnek ára van...-pillantok a vöröses folyamra, de ujjaim eleresztik azt a szép nyakát. Legalábbis egyelőre.
- Késsel, rutinosan rajzolok bőrére, egyáltalán nem mély vágásokkal dolgozom, szinte csak karcolom a bőrt, mely engedékenyen nyílik hívogatva, mint egy ledér szajha, kinek csábjait már nem sokáig állhatám már. Művem csodálom, mellyel megbélyegeztem, talán hasztalanul, mégis jól mutat a soványka mellkason, a vér kibuggyan a seb szélein, enged a gravitációnak, s lefelé kívánkozik, hívogató térképet rajzolva számomra, amit nyelvemmel támad kedvem eltörölni, letörölni a bőréről. S nem állok ellen a vonzásnak, a sajgó késztetésnek, aktiválás után ráborulok a jelre, hogy nyalogassam, forró lélegzettel cirógassam, becézgessem, ízlelgessem. Mintha újra és újra megkívánnám kóstolni, mert egyszerűen nem elég, az aprócska falat nem volt elég. Felmagasztal-e bárki ily szépen egy egyszerű testet, imád-e bárki ennél jobban, hiszen minden élvezkedő, réveteg sóhaj magasztal. – Nincs olyan, hogy kedvezőtlen falat, mind kívánatos, találni rajta a fogam alá valót. De persze roppantul kíváncsivá tettél  hogy most már meg akarom nézni magamnak. – baljóslatú vágy ez, szinte már ígéret, de talán messzire bújsz majd előlem  hogy kutatnom kell a halandók között. Megérnéd az ebbe fektetett energiát és időt? Valami azt súgja megérnéd, s én hiszen ennek a sugallatnak.
Úgy seprem félre a medált, mintha éles szemem nem venné ki a rajta ékeskedő jeleket. Tudod minden jel arról dalol nekem, hogy nem érkeztél felkészületlenül, hiszen nem saját testiépségedet kockáztatod, s van a magabiztosságodban valami, ami int, hogy valamit tartogatsz még nekem a pengén kívül. Nagyon érdekel mi az, s a látszólagos könnyedség feszült figyelemmel párosul, hogy ne érjen akkora meglepetés, mely esetleg káros lehet rám nézve. Érintésem alatt megrezzen, s egy pillanatig elgyönyörködöm az izmok rángása okozta hullámzásban. Bájos!
Próbára teszed a pecsétet, melynek működésé kétséges, hiszen még nem találkoztam hozzád hasonlóval, még nem volt egy sem olyan különleges, mint te. Páratlanságod felértékel a szememben, s ezt csak tovább növekszik, dagad, ahogy hatástalan rád az általam karcolt jel. Diadalod öröme csak kissé szemtelen, hogy kedvem támad letépni az arcodról, de én nem vagyok igazán csalódott. – Valóban, ötven-ötven százalék volt az esély rá, de azért így is jót mulatunk majd. – rántok vállat, hiszen nem számít, ha elmenekül az az én diadalom lesz, ha mégsem képes benne maradni a szenvedő testben.
Eltereli a figyelmem a nadrág megoldásáról, így a gombok nem pattannak el, bár könnyedén megoldhatnák őket, ahogyan azt is meggátolhatnám, hogy hirtelen eldöntse párosunkat a kanapén, de az izgatottság hevesebben kezdi verni azt a kénköves érdektelen szívet, ami valahol tulajdon testemben szunnyad. Talán most? Most? De nem belém harap a penge, hanem tulajdon húsán húz vele sebet. A felkínálkozását elfogadom, magamhoz vonom vérző kezét, hogy ízleljem. De a sejtést, hogy ez a figyelem elterelés miért történt nem teheti semmisé, mégis a csalira ráharapok, vagyis nyalok.
- Nagyon érdekel, ha vért nem, akkor mit rejtegetsz a nadrágodban. – nyalom meg a számat, mintha csak egy bizonyos része érdekelne onnan, mely bujaságot ígér, de talán ő is tudhatja játszadozom, ahogy ő is, mert még van időnk rá.
A szavaira felkuncogok késem köldökéhez nyomom, s megforgatom abban a lyukban, de az apró szúrás nem okoz sebet, még nem hasít a belei közé, hogy kifordulva együtt fürödjünk a benső forróságában. – Kiszolgáltatott vagy? – kételkedve kérdezem. Ohh van neked terved, mégha folyton változik is, s hiába adod az ártatlant, ha én felismerem a bűnöst. De vajon mire vársz? Mure vársz még? Miért nem lépsz? Miért nem teszed, amiért jöttél, akiért jöttél? Nyakad újra szabad kezem kívánja, de most nem vagyok rest kissé követelődzőbben szorítani, s grimaszod csodálja pillantásom, élvezkedve simulok közelebb, hogy le ne maradjak egyeltlen rezdülésről sem.  – Sosem késő tervezni. – jegyzem meg, csupán a kivitelezés lehet nehézkesebb, esetleg sikertelen füstbe megy, hamvába hal.
Az áhítat legyezgeti hiúságom, bólintok, hisz az volnék, a mohó torkosság maga, s ritkán ismerik nevem, hogy én magam is le legyek nyűgözve a jól informáltságod éltetve. Érdeklődésedre felkordul a gyomrom. – Nyersen leginkább, frissen, kínnal feltöltve, kétségbeeséssel párolva. – de ezeket aligha értheted. Aligha értheti bárki. – És azt hiszem elértem tűrőképességeim határait...- most lenne ideje a trükkjeidnek, a tervednek, a meglepetéseknek. A válladba marok, a tompa fogak nehézkesen szakítják fel a bőrt, de utána husig furakszanak, nyelvem pajkosan jár táncot közben, míg én rágok, mácangolok, hogy engedjen az izom akaratomnak, s szakadjon gyönyörű hanggal.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 4 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 11, 2020 5:37 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


A kérdése egy újabb pillanatra kizökkent a nyugodt szerepből, előre engedi az izgatottságom egy töredékét, egy szélesedő mosolyt, de nem hagyom sokáig magamon, bár a szívverésemnek már nem parancsolhatok ilyen egyszerűen. Csak még egy kicsit… még egy kicsit… Nem mindig vagyok türelmes, de vadászat közben többnyire sikerül önkontrollt is mutatnom. De amikor ilyen különleges a préda… - … mindennek van értéke…  - Elsuttogott szavak csak, amikre nem várok választ, csak a démonnak szólnak, hogy megragadjanak elméjében, hogy rágódhasson rajta, hogy éltessem a kíváncsiságát, ami majd engem fog éltetni.
- Akkor belekóstolok abba, hogy milyen is az élet odaát. – Határozottan mondom, félelem nélkül. Előre nem félek a pokoltól ami talán újra elérhető lesz, ráérek majd arra a végtelen szenvedések közt is, akkor majd bőven lesz időm megbánni amit megtettem és azt is amit nem, elvégre szentként is odakerülnék. Szóval akkor már miért ne menj oda némi hírnévvel, ismeretséggel? Sosem értettem teljesen azokat a nefilimeket akik az angyalokat választották a démonokkal szemben… hiszen a démonok közé születtünk, sosem adtak nekünk választást ebben, mégis ostobán küzdenek az ellen ami elkerülhetetlenül vár rájuk. Azzal, hogy az angyalokba kapaszkodnak nem lesz jobb sorsuk a pokolban… ellenben, ha a leendő otthonuk lakóival ismerkednek, onnan már nagyobb eséllyel származhat hasznuk az életük után. – Ez a jövő gondja.
A beismerése mosolyt csal az arcomra, bár próbálok nem túl kihívónak tűnni, kerülgessük csak egymást még egy ideig, a kemény fenyegetőzésekkel ráérünk még, ennek a körnek is megvan a varázsa. Ráadásul még mindig kérdéses volt, hogy mennyire tanácsos magam ellen fordítani, nem-e lenne előnyösebb mellettem tudni, mint a haragja elől bujdosni?
Buszkén vigyorgok a dicséretre, meg sem próbálom tagadni, hogy boldoggá tesz, amit mond. – Pedig még csak nagyjából tizenöt perce ismerjük egymást. – Figyelek az időre is, bár nem túl pontosan. - … és még alig kezdtem el. - Mert valóban, az előkészített szövegnek is csak egy részét hallotta, és a lényegnek, amiért érkeztem még neki sem kezdtünk. Ha már ez a töredék is szórakoztatta, akkor nagyon jó úton haladtunk… de meddig? Bár a gondolat simogatta az egomat, nem mertem elbízni magam, mégis csak egy démon, mégsem vagy ok biztos a korlátaiban, még ő is meglephet, sőt, akarom, hogy lepjen meg, mutasson valamit, amit még nem láttam más démonban, amitől egy élmény lesz vadászni rá.
- Ezért nem ők a célközönség. – A halandók csak eszközök, játékszerek a hatalmasabb lények közt. Bár nekem valaminél több jutott, mint egy átlagos embernek… amim van az mégsem teljesen elég, hozzájuk képest kevés, hozzá képest kevés. – Ne becsüld alá a meggyőző képességem… - A szavak nehezen jönnek elő, hiszen éppen belém próbálja fojtani a lélegzetet. A magbiztosságom töretlen, erősen hiszek abba, hogy az ügy nem veszett, de a ringatózása az ölemben kizökkent egy pillanatra. A nem oda illő mozdulatsor megzavar egy kicsit, de felülkerekedek az érzésen, próbálva figyelmen kívül hagyni, bár a mondat végére a kísértés túl nagy lesz, széles vigyorral felelek. – Egészen… megtisztelő? – Röviden felnevetek a helyzet furcsaságán, még mindig értelmezni próbálom a démont, mintha megérthetném a szándékait…
A kannibalizmus nekem csak egy újabb őrület amire egy démon képes, bár van bennem annyi emberi, hogy ne értsek egyet vele, Iovot jobban megviseli. Szerencsére én irányítom, különben, ha rajta múlik, tönkreteszi a kialakult hangulatot, még így is közel jutott hozzá a test, hogy látható nyomot adjon a nemtetszésének, bár beszélni nem tud, mégis, szavak nélkül lázongott volna. Micsoda pofátlanság. Ha kikerülne innen élve, lesz miről elbeszélgetnünk… de az esélyei jelentősen csökkentek amikor megtudtam, hogy ki is ül előttünk. Egyáltalán nem egy olyan aprócska démon, mint akire számítottam, hanem valaki annál már jelentősebb, annyira jelentős, hogy megjegyeztem a nevet. Bár Iovnak nem mondott sokat, a hirtelen támadt lelkesedésem, ha lehetett, jobban ráijesztett. Azt hiszi megőrültem. Ő is őrültnek hisz, mint sokan mások, de szerintem ők azok akik nem gondolkodnak elég tisztán. Az egész ami körülöttünk történik egy őrület, mégis hogyan élhetnénk túl ugyanazokkal a módszerekkel, amiket régen is alkalmaztunk, ha a világ teljesen kifordult önmagából? Nem az lenne a teremtés koronájának nevezett faj megfelelő reakciója, hogy ő is torzul a világgal? Nem erről szól az evolúció? Változik a helyzet, te pedig változol hozzá, hogy túlélhesd.
A kettőnk közti, már eleve törékeny bizalomnak az sem kedvezett, hogy olyan könnyedén hagytam, hogy a démon leszaggassa róla a felsőjét. Nem értettem a növekvő pánik okát, hiszen mennyit védett az a vékonyka anyag? Szinte semmit. Ráadásul Iov nem is tűnt eddig annyira prűdnek, most mégis, legszívesebben takargatná magát.
Bújtatott csodálattal néztem, ahogyan egyre több vonal és görbe jelenik meg a bőrben, a mozdulatok mögött mégiscsak ott állt egy több száz éves tapasztalat akár, amiről a jelenlegi formámban én csak álmodozhattam. És ez csak egy töredéke lehet az információnak amit tudhat… egy apró, jelentéktelen morzsa abból, ami számára elérhető, számomra viszont túl távoli, csak kóstolgathatom, de megszerezni… a feszült figyelemből a szavai zökkentenek csak ki, újra mosolyogva nézek a szemeibe. - … nem tudhatod milyen az igazi. Talán ez egy kedvezőbb falat. – Rezzenéstelen hazugság. Bár a saját testem sem tökéletes, sokkal változatosabb, mint ami előtte fekszik, több rész van rajta amit élvezhet, kevésbé csak csont és bőr, szebben formált, bár még mindig csiszolásra szoruló.
A medált felelőtlenül oldalra sepri, bár talán számára tényleg semmiség, nekem még lehet egy cseppnyi előnyöm belőle. Lassan minden apróságot meg kell ragadnom, hogy kihozzam a pillanatból amit csak lehet… ki tudja mennyi időt ad még? Az érintésre megrezzen a has, ezt már én okoztam, lankadt a figyelmem, miközben a pecsét használhatóságán tűnődtem. Amúgy sem terveztem megszökni… de ha az általa rajzolt jel sem tarthat fogva, az kétségkívül jót jelent. A fejem kissé hátrahajlik, miközben felfordulnak a szemeim. Csak finoman kóstolgatom a mágia határait, tesztelve, hogy rabbá tett-e… de semmi sem változott, egyedül a sebek csípő érzése ami új volt. Széles vigyorral szálltam vissza teljesen a testbe, az elégedett arckifejezés talán sejtethette, hogy a kísérlete kudarcba fulladt, pont annyira szabad vagyok, mint a kis közjáték előtt. - … egy próbát megért. – Megvonom a vállat, már leplezni sem próbálom az örömöm, érezze csak a gyenge kis nyereségem, végül is, lehet, hogy mára csak ennyi jut nekem… pedig terveztem még neki trükköket. De a következő húzása áramütésként ér, egyszerre ráz fel engem és a másik lelket is, bár más okokból. Ő a szemérmét félti, számomra viszont nem lesz jó, ha máris levetkőztet, hiszen azok a ruhák rejtik a titkaimat, minden játékszert feltárhat egy megfelelő mozdulattal… a maradéktól pedig, amit nem azonnal venne észre, megfosztana, amint eldobná a ruháimat.
Bíztam abban, hogy mivel eddig közel semmi ellenállást nem mutattam felé, talán a meglepetés erejével sikerülhet fölé kerekednem, annak ellenére is, hogy fizikai erőben lehetetlen lenne lenyomnom őt… de várok még, egy pár pillanatot, amíg elmozdul egy kicsit… A vérem csalja őt, mágnesként vonzza a figyelmét a nadrágomról a kezemre. Valahol mégis kiszámítható a démon. Érdeklődve szalad fel a szemöldököm a megjegyzésére. – Igazán? -  Ismét játszadozik velem, reménnyel éltetne, pedig ha megfoszt a ruháimtól, gyorsan szertefoszlik az a kicsi is ami megmaradt… de legalább már tudtam, hogy miért küzdök. A célpont már nem az ember, hiszen valaki sokkal érdekesebb került elém, nem más, mint a hét főbűn egyike.
Lassú vigyorral figyelem, ahogyan ismét megízleli a vörös folyadékot, amit ezúttal én tálaltam fel neki. – Nem tehetek róla, ha türelmetlenné tettél… nem a nadrágomban van a vérem nagy része. – Röviden felnevetek, bár a helyzet amiben egyre mélyebbre süllyedek egyre kevésbé nevetséges, a feszült figyelem ezt váltsa ki belőlem. - Terv? – Ravaszul csillannak a szemeim, miközben az ő tekintetét lesik. – Úgy nézek ki, mint aki tervez…? Kiszolgáltatottan, tehetetlenül, és védtelenül fekszem alattad… - A hang ami kijön belőlem egészen drámainak hat, de az arc, ami mondja, kicsit sem aggódó, sőt, még mindig egészen izgatott. A szórakozásom miatt a védtelenebb pillanat elúszott, most feszültebben figyel, mintha várna, pedig nem hittem, hogy aggódna… inkább… kíváncsi? De az tökéletes. Az érdeklődés a legtöbb amit remélhetek.
A ropogó csontok hangjára mozdítok a nyakamon, grimaszolva adom tudtára a fájdalmam, de a hangokat elnyelik a hosszú lélegzetvételek… egyelőre. Gondolkozás nélkül mozdulok, hiába múlt el a pillanat, a testem felé lendül, s ha nem áll ellen eléggé, akkor együtt dőlünk oldalra, csakhogy ezúttal én kerültem fölé, a testét közrefogva térdelek, a késes kezem talán még mindig nála, de a másik az szabadon mozdulhatott titkos zugokba. Méghogy a bűvésztrükkök egyszerű időpazarlások… Akár sikerült fölé másznom akár nem, a figyelme elterelésével talán annyit elérhettem, hogy a másik kezemnél elrejtsem a második ajándékomat, amit neki szántam. Közelebb hajolok az arcához, akár sikerrel járt a pozíció váltás, akár nem. – Már késő tervezni, nem igaz? – Mellette rögtönözni kell, nem lehet pontos terv, hiszen meglep. De nem csak ő tud kiszámíthatatlan lenni… - … szóval a torkosság démona… - A szavak rosszat sejtettek, bár nincs mitől tartania, a beharapott ajkaim és izgalomtó kissé megremegő hangom sejtették, hogy csak készülök én még pár dologra, mielőtt a vacsorája lehetnék. - …hogyan szereted az ételed? – Mintha a semmiből jött volna a kérdés, pedig a válasza sok mindent befolyásolhat…

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 4 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 06, 2020 8:43 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed






Egy pillanatra felsejlik tekintetében, valami ismerős, valami, amit mindenkinél jobban értek, hogy kivehessem azokból a csillogó szemekből. Mohoság ez, többet kívánó és követelő, ott ül szembogarának mélyén, s mégekről sóhajt, többet akar. Valóban furcsa egy halandó, valóban érdekes. Ha kiszedném a szemét élettelen homályossága is suttogna erről a mohóságról?
- A szörnyeknek van értéke? – horkanok fel, mint ahogy a legtöbb halandó tenné, legyintve a badarságra, melyet összehord, de valójában csak érdeklődésem növeli vele. Ha leszopogatnám az agyáról a gondolatokat, ha kiszívhatnám belőlük a válaszokat, vajon megérthetném , hogy mire is gondol, hogy mire is vágyik? Mi jár a fejedben? Add nekem majd, add nekem, amikor húsodat marcangolom, amikor felnyitlak és kifordítalak magadból, hogy szemérmetlenül nézhessem kitárulkozásod előttem. Az ízed is különleges lesz? Nagyon remélem, hogy az lesz, ne kelljen csalódnom.
Szinte kihívnak szavai, mintha kesztyűt dobna elém a mondanivalója, s kedvem támad megméretni, hiszen sosem a haláltól kell igazán félni. Hát hiába fogott vele kezet, hiába érintette meg a halál szele, ha az egyáltalán nem rémisztő, sőt széparcú tünemény. Vajon, hogy játszottad ki? Mégis kínosan köhintek, mímelt gyanakodással, hogy nagyot mondd, ahogy mindenki, s a fele sem igaz az egésznek. Fura, hogy egy halandó belátja a halál ártalmatlant, hiszen attól rettegnek leginkább, s igaza van abban is, hogy most nem vár a túloldalon semmi, sem megváltó tűz, vagy dicső fény, sem a pokol kínzó lángnyelvei. Túl jól informált ez a fiú, nem? Nem is emberi, hiszen egy ember nem tud felül kerekedni a halálfélelmén, ahogy a zsákmányállat is összerezzen, ha ragadozó közelít, s menekülés helyett, rezzenéstelenül lapul.
- És ha várni fog valami a túloldalon? – egyszer minden visszakerül a régi kerékvágásba, s akkor mindenki megfizet, ráfizet mostani felelőtlen tetteire. Ebben te sem leszel kivétel.
- Senki nem elpusztíthatatlan. – bólintok én is, s kissé félre billentem a fejem, míg fejtegetlek. Tele vagy talánnyal, érdemes volt beengedni, kár, hogy ki már nem lesz ilyen sima az út. Legalábbis úgy tervezem, de a tervek néha úgy omlanak össze, akár egy kártyavár egy ingatag asztalon. Mert veled most minden más, semmi sem megszokott, vagy bizonyos, s ez egyre nyilvánvalóbbá válik, ahogy felfeded igazi arcod, a hamis arc mögött, amit magadra húztál. Szavaidra felkuncogok, selymes jókedvvel, gurgulázó derűvel, de az éhség kaparja torkom az öledben, hát egyre kívánóbb szemekkel méregetlek.
- Már elég újdonságot mutattál, gratulálok, eddig senki nem kötötte le ilyen hosszan a figyelmem. – s ez igaz, faji megkötés nélkül harapom le mások fejét, vágom át a torkukat, merülök el a belsőségeikben, hogy sikolyok, halálhörgések hagyják csak el a szájukat. Az éhség azonban nem az a türelmes fajta, főleg, amikor ott pulzál alattam a másik szív, s ha hozzád simulok vonzó melegben dobol rám egész valód, érzem a legkisebb rezdüléses. Még sem vagy rémült, szemeiben helye sincs a derűn kívül a pániknak. Majd lesz. Gondoskodom róla, hogy olyan mély benyomást tegyek rád, mint amilyet te tettél bennünk. Ott leszek a rémálmaidban, ott leszek a gondolataid peremén, ott leszek minden zajban, melytől összerezzensz, ott leszek mindenhol. Leszek árnyék, balsejtelem, leszek a halántékodon végig gördülő izzadság, a borzongás. Mindened leszek. Forró lélegzetem, felhevült szívem, ízedtől reszketeg sóhajom ezt ígéri neked, mert azt akartad, ami az enyém. Hiszen ezért vagy itt nem? Seymour miatt.
- A halandókban nem nehéz. – mert végtelenül egyszerű teremtmények, csak azt kell nekik kínálni, amit mindennél jobban akarnak, s Seymour kiutat keresett, mert már ő is tudta, ami miatt kiválasztottam. Hogy előbb-utóbb megtörik a súly alatt, hogy az elméje belerokkan, s egy időután... élvezni fogja. De most még a menekülés fázisnál tartottunk, hogy bármibe, vagy bárkibe beleakaszkodott volna, csak ne legyek az elméjében. Zokon vettem kissé ezt, de teljesen természetes reakció. – Ami engem illet, nehezebb dolgod van, de csak tessék. Használs ki ezt a kevéske időt. – ami még hátra van számodra, mert bár téged nem tudlak megölni, a birtokolt tested, akit vásárra hoztál, nos őt nagyon is.
Nyögésed zene füleimnek, ahogy elakadozó lélegzeted is, kezem automatikusan a torkodra fog, hogy még tovább fentartsa ezt a különös szólamot, hát finoman rászorítok a nyakadra, mely igy, hogy nem tisztogatom a sebet véres csíkkal díszített, mely már lassan oda alvad szárad a bőrödre. Kár elpazarolni, de csak saját ajkainkba harapok, feszült vágyakozással.
- Igen, azt látom...- mozdulok, hintázom kicsit ölébe pajkos mosollyal, Seymour undorára, amikor megérzi a másik férfiasságát a segge alatt, szinte mozdulna, de nem hagyom neki, hát tehetetlenül vergődik saját testébe zárva. – de szeretem megválogatni kit engedek magamhoz ennyire közel. – jegyzem meg.
Érezlek lecsúszni a torkomon, nem is téged, hanem azt, akit magadra kaptál, mint valami ruhát, hát nézzük biztos kézzel uralod-e akkor is, amikor eluralkodik rajta a pánik, hát jól láthatóvá teszem, hogy nyelem, s mennyire nagy elégedettségemre van a nyers, emberi hús, ám úgy tűnik még el tudod nyomni, vajon meddig? Ízlelgeti a nevemet, s mintha ismerné, hát meglepetten szökik magasabbra a szemöldököm. Valaki túl sokat olvas démonokról? Fanatizmusának hangjai szinte legyezgeti a hiúságom, a mostani halandók tiszteletlenek, hát kétségtelenül jól eső hallani így a nevem. Mondd még! Mondd még! Dörgölődzőm a testéhez, mintha csak illatomat akarnám szét kenni rajta, hogy tudja mindenki ő az én prédám.
- Viszonoznám a bókot, ha te is elárulnád a sajátod, mert feltételezem az Iov álnév. De hívhatjuk művésznévnek is. – végtére is számít a neve? Hiszen itt sincs valójában, csak szelleme, a lelke, nem ő fog meghalni, de gondoskodom, hogy sokáig élvezhesse a fájdalmat, végtére is ő dolgozott meg érte.
Az anyag szakadása éles, de egyáltalán nem oly kívánatos, mint a bőré, vagy a húsé, mégis elégedettséggel tölt el, ahogy lepillantok fedetlen mellkasára, s keze sem takarja a látványt.
- Ugyan, ez is épp megteszi, nem vagyok válogatós, bár kétségtelenül jobban örülnék a te testednek. – vallom meg, és ígéret is, egyszer még ő is kerülhet pengém alá. A medál nem zavar, csak félre söpröm, semmi nem érdekel, csak a sápadt bőrbe karcolt jelek mentén kiserkenő vér. Elmerülve igézek, s nézem az alkotásom, végig simítom a vért lenyalom az ujjaimról nagy elégedettséggel. – Most kipróbáljuk, hiszen új dolgokért jöttél, vagy tán tévedek? – incselkedem a kérdéssel, s alig várja, hogy kezdjük. Én is, én is alig várom. Eddig semmit nem tett ellenem, felmerül a kérdés vajon fog-e egyáltalán? Valamin azt súgja még meg fog lepni, s furcsa módon várom azt a pillanatot. Kicsit örülök, hogy ez mégsem a te tested. Tényleg kár lett volna érted. – Az enyém is. – kijjebb csusszanok, hogy a nadrágjának gombját oldjam, hogy a cipzárat nyissam, hiszen az egészet, mindent látnom kell. A kérdésre nem pillantok fel rá, de mosolyom kiszélesedik, talán most? Már vártam, feszülten vártam. – Mi démonok szeretjük ezt hinni, de én sem vagyok sebezhetetlen.- hiú reménnyel kecsegtetem. Szemem azonban a pengére pillant, az általa vágott sebre, a serkenő vérre. Megragadom a csuklóját, közelebb húzva vizsgálom a sebet. – Rám hagyhatnád a vagdosásod... – érintem meg kézfejét a nyelvemmel, de az is lehet, hogy tervez valamit. Az ösztön kéri, hogy ne várjuk meg, de kíváncsivá tesz. – Mi a terved? – kérdezem érdeklődve, ujjaim az ő ujjait kezdik morzsolgatni, gyűrik a bőrt és ropogtatják a csontot.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 4 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 03, 2020 11:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now

Szavakba gyúrt igaz válasz nem érkezik, de a tekintetében minden ott van amit remélni mertem, hiába vonja a vállát a test, az arca nem hazudik, ahogyan görbülnek az ajkai, ahogyan megjelennek az apró ráncok a mosolytól, minden pontja mintha magában a káoszban gyönyörködne éppen. Elveszek a részletekben, magamba szívom minden kimondatlan szavát, szinte már várva, hogy adjon még, kell még belőle… szinte el is felejtve, hogy miért érkeztem. Bár a döntésem még nem végleges, nem ugorhatok azonnal a karjaiba, előbb fel kell készítenem rá, különben a landolásom csúf kudarcban végződik majd.
- Mihez nem? Egyedül megszelídíteni nem szabad őket, egyrészt, mert a legnagyobbakat nem is lehetne… másrészt pedig, elveszítenék az értéküket. – Elengedem a hamis szavakat, úgy hiszem, csak azért mondja, hogy emberibbnek tűnjön, hogy emberibbnek higgyem, de már késő, én rég tudom, hogy ami előttem van nem csak egy ember.
A válaszára megremeg a mosolyom széle, nagy a kísértés, de sikerül tartanom, csak egy pillanatra zökkentett ki a megjegyzése, ami a tények ismeretében szintén humorosnak hat.
A kérdés egy pillanatra mintha lehűtené a levegőt fél fokkal, de ezt most nem ő okozza, ez miattam van, a mosolyom lehervad, a vonásaim kifeszülnek, egészen komolynak hatnak, sőt, talán még őszintének is? De ennyi kétely között lehet ezt még biztosra tudni? – Kezet fogtam a halállal. Az ember elsőre azt hinné, hogy félni kell tőle… pedig csak az rémiszthet meg, ami utána vár rád. De már semmi sem vár a túloldalon. – Akkor meg mitől félni? Ettől a földi pokoltól? Bár tény, hogy hiányozna. Ezért is vannak a testeim. De szeretem azt hinni, hogy ha az igaziban, véglegesen érne el a saját végzetem… akkor is hasonló erővel hagynám el a testem, utoljára és visszavonhatatlanul. A káosz éltet, mert a káosz ad változást, kiutat a mindennapi nehézségekből, elég őrültséget ahhoz, hogy ne legyen időd gondolkozni mindazon ami fájhat, ami bánthat. Ha utat engedsz az őrületnek… könnyebb élni a szenvedéssel. De nem hagyom, hogy mindent leolvasson rólam, visszarajzolom a mosolyt az arcomra, ellazítom az izmaim, s úgy folytatom, mintha a korábbi pár pillanat meg sem történt volna. Talán nem is volt igaz vagy valós.
- Mindenki meghalhat… függetlenül attól, hogy miként jött erre a világra. Senki sem elpusztíthatatlan. Csak van, akiket felettébb idegesítő kiirtani. – de van, akiket nem is érdemes, akik túl csodálatosak, akiktől valóban bűn lenne megfosztani ezt a világot… de erről már beszéltünk a szörnyek kapcsán.
Közel engedem magamhoz, sokkal közelebb, mint szabadna, de szükség van. Bár reméltem, hogy nem kell feláldoznom Iovot… nem véletlenül nem a kedvenceim egyikével jöttem. Valaki olyan kellett, aki használható, ugyanakkor nem lenne túl nagy kár, ha mégsem élné túl. Egyszer már elkövettem egy ilyen hibát, még egyszer nem fogom. – Ettől még biztosra mennék. Ki tudja… talán valami újat is mutathatok. – Hiába vagyok én alul, nem rémiszt meg, még felnevetni is van erőm, hiszen a veszélyes táncunk java még el sem kezdődött, még bőven megengedhetjük magunknak, hogy szórakozzunk.
A szélesedő mosolya táplálja a sajátom, az öröme ragályos, bár a saját okom is megvan a boldogságra, hiába van valamilyen mélyen ülő fenyegetés a tekintetében, valami, ami megpiszkálja az ember ősi ösztöneit, mint amikor szembenéz a ragadozóval a préda, csak kevésbé egyértelműbb, hiszen a ragadozó jelen esetben sokkal több holmi egyszerű állatnál. – Igyekszem megfelelő benyomást tenni az emberekben. Kár, hogy téged még nem sikerült eléggé lenyűgözni… de talán kihasználhatnák a hátralevő perceket erre. – De kinek a percei lesznek azok? Eddig úgy tűnik, hogy a sajátjaim fogynak egyre gyorsabban… de valóban így lenne? Biztosan veszteni fogok? A halál nem mindig egyenlő a vereséggel, néha egyszerűen újjászületést jelent.
A lélek mellette hívogat, vágyakozik, remél, nagyon sokat remél, hiszen darabokra törték, kínban él, édesen sötét, éjtelen kínban. Mi lenne, ha megtudná, hogy a megmentőjének hitt ember hezitál? Hogy még mindig mérlegel és számol, hogy megéri-e a zsákmány, hogy nem-e veszít többet, ha a halandót választja a démon helyett, hiszen mindkettőt egyszerre aligha kaparinthatja meg. Lélekből sokkal több van a városban. Ellenben a démonok már ritkábbak, főleg az olyanok, akikkel még kezdeni is lehet valamit. Ebben itt pedig van remény, hiszen, bár megölni akar, nem azonnal teszi azt. Belenyögök az érzelemáradatba, vagy talán csak Iov félelmeinek utolsó hangja volt? Néha nehéz eldönteni, néha úgy tűnik, mintha egy-egy pillanatra ugyanaz a személy lennénk. - …ugyan… - Még az élmény hatása alatt a tüdőmbe szorul a levegő, megakad a hangom, de folytatom, bár kissé rekedtesen, de egyre tisztábban. –  jól megvoltunk hárman is, engem nem zavar a közelség, ezt már láthattad. – Lassan újra elvigyorodok, most, hogy ismét én vagyok felül a testben, már kevésbé szenved, már kevésbé retteg, még akkor is, ha félni kellene. Az ölembe engedtem, bár ezt aligha tudtam volna megakadályozni, de meg sem próbáltam kilökni vagy eltolni, sőt, még közelebb is húzódtam.
Szavak nélkül is értem amit mondani akar, akárcsak Iov is, akárcsak a gyomra is, ami ismét rándul egyet, az újbóli sejtbe maró felismeréstől, hogy egy darabkáját éppen megemésztik a szeme előtt, s valószínűleg a többi is követni fogja, szépen lassan. Miközben Iov hevesen próbál menekülni a sajátom és a démon szorításából is, én feszülten várom a nevet, ami talán meg sem kapok… de valamiért mégis megoszt. – Beelzebub… - Elsuttogom a bűvös szót, ízlelgetem egy keveset az elmémben is, s nemsokára fény támad a gondolataim közt, amit egyszerre követ öröm és iszonyat, de a kettő olyannyira egybeforr, hogy alig lehet megkülönböztetni. – Beelzebub! – Már bátrabban ejtem, szinte fanatikusan, hiszen nem számítottam rá, nem gondoltam volna, hogy a főbűnök egyikébe botlok bele, hogy pont az ő lopott lakásába tolakszom be, miután már a testében is élősködtem. Úgy nézek rá, mintha egy kedves ismerőst ismertem volna fel, holott sosem találkoztunk, sosem láthattam egy formájában sem. Lassan több értelmet nyer a helyzet, már nem csak egy vállrántás és “démonok” megjegyzés az indoklás, már sokkal több, maga a falánkság tűzött fel az étlapjára. – Egészen megtisztelő. – Mintha valami őszinteség is megbújt volna a szavak közt, de a hirtelen támadt izgatottság nehezen múlónak bizonyult, így nem volt könnyű kivenni. Végignézem, ahogyan szakad az anyag, elhúzom a késem, nem állom útját az ő pengéjének. Védtelenül tárul elé a csupasz bőr, a vékonyka test, bár már nem olyan életszegény, mint mikor rátaláltam, még mindig nem teljesen egészséges… és talán már sosem lesz az. A fejem kissé hátra szegem, de a tekintetem még őt nézi, gondosan kerüli a nyakamba akasztott medált, bár nem hittem, hogy ne venné észre… talán eltereli a figyelmét az evés gondolata eléggé ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja? Elsőre semmi furcsa, közelebbről kell nézni, hogy érdekesebb legyen, hogy fellelje a szem a bele vésett rúnákat, nem is egyet, mindkét oldalán akadt, egy megszállás ellen, s egy ami némiképp erősítette ezt a különben meglehetősen szánalmas porhüvelyt. – Elnézést, hogy csak ezzel szolgálhatok. Ha tudom, hogy kihez jövök… talán illő falatot hoztam volna. – Hiszen neki ez aligha tesz ki egy étkezést. Iov őrültnek nevez, bőg, remeg, ordít, de nem érdekel, most különösen nem. Ez még nekem is rosszat jelenthet, de a jövő még messze van, most a jelen számít. Beleborzong a test, amikor nyel a démon, szinte látni rajta, hogy éhes, még egy ilyen testre is éhezik, ha elé teszik.
Számíthattam volna a bőrt felszántó késre, mégis meglep vele, főleg, amikor ismerős vonalak követik egymást. A kezem rászorult a kés markolatára, kész volt védeni a testet, de nem tette, hiszen… hiszen tulajdonképpen egészen kíváncsi voltam, hogy mi lesz a dolog vége. Egy pillanatra ellazult a fegyvert tartó karom, hiszen eltart egy kis ideig, amíg befejezi a rituálét, s ha ilyen óvintézkedéseket tesz, akkor lassú halált szán. Türelmes várakozással figyelem hát. – Tulajdonképpen… ezt valamiért sosem próbáltam. – Meglepően őszinte pillanat, ami a semmiből jött, de a csend furcsább lett volna, főleg összerakva azzal a részlettel, hogy nem is ellenkezek a rúna ellen. Miért tenném? Nem tudhatja, de nem volt tervben itt menekülés, így ha sikerül is, nem változtat sokat. A fájdalomtól felszisszenek kissé, pedig nem tűrhetetlen, talán csak a látvány teszi, ahogyan kiserken az életet jelentő folyadék, s átszínezi a sápadt bőrt amerre elhalad. Lenyugszom kissé, de nem sokáig, a vigyorom ismét teljes, mire a kérdéséig ér. - Ooooh, ez minden vágyam. – Grimasszá torzul a vigyor, kihívó követelőzéssé. Az ember egyre kevésbé lesz fontos, bár nem tudom, mihez kezdhetnék a démonnal… azt tudom, hogy megér egy gondolatmenetet. Bár a helyzetünk nem pont olyan, amiben csak úgy elmélkedni lehet, a mostoha körülményekhez is tudni kell alkalmazkodni. Az embereknek ez az erősségük, s részben mégiscsak hozzájuk tartozom.
Bíztam a gondolatban, hogy valóban kínzást tervez, hiszen az időt jelent, az idő pedig lehetőség. Lassan emelem magasabbra a kést tartó kezem, egyelőre semmi fenyegető nincs a mozdulatban, erre külön figyelek. - Egy magadfajta démonnak... nem sok félni valója lehet egy magamfajta alantas lénytől, nem igaz? - A mosolyom ártatlanságot tettetett, holott már alig emlékszem, mikor veszett ki belőlem, már ha jutott születésemkor. A keverék lényeket hajlamosak megfosztani bizonyos kiváltságoktól... Elgondolkozva fúrom a tekintetem az övébe, miközben a hüvelykujjam a kés éléhez csúszik, felsebzi a bőrt s vért serkent, bár még csak pár cseppet, de eleget ahhoz, hogy végiggördüljenek a kézfejemen.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 4 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 03, 2020 1:37 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed




Tekintetem, s mosolyom adja a választ meg. Ott ül a szám szegletében, szavak sem kellenek hozzá, hogy tudja én is a káosz pártfogója vagyok, sőt egyenesen okozója, ám aztán mégis csak megvonom a vállam látszólagosan, kifejezve, hogy oly mindegy az, engem nem érdekel, hogy rend, vagy káosz uralkodik máshol, míg ebben a lakásban minden úgy van, ahogyan én akarom, ahogyan megszoktam, ahogyan szeretem. – Nem vagyok a szavazások híve, olyan illúziót kelt, mintha lenne választásod, és azt jól tudjuk, hogy aligha van. – mert az ember csak sodródik, csak egy báb, melyet használnak, bár szeretnek magukról többet képzelni, de feleslegesen teszik. Én tudom.
- Mihez kezdenénk a szörnyekkel? – teszem fel a nagy kérdést, mely a mihez kezdenénk, nélkülük-re reflektál. A legtöbb ember tulajdon szörnyeit is igyekszik elhessegetni, elrejteni, mintha ott sem lennének, hát még a valóságosakat, ha tehetik bizonyosan megszabadulnának minden szörnytől. Ismerem őket. Ismerem őket, de téged nem. A logikád nyakatekert, nem tudom követni, vajon mire is gondolhatsz valójában? – Jobb, ha nincsenek szörnyek sehol, egyáltalán, még azok sem, amelyikek jónak mondják magukat. Nincs itt helyük. – az ember a legdiszkriminatívabb faj, mely képtelen saját fajtársai különcségét, különlegességét, egyediségét megbocsátani, hát még milyen a többi fajjal. Radikálisan pusztítják, ami más és azt sulykolják beléd, legyél átlagos, ne tűnj ki semmiben, mert annak csúnya vége lesz. Gyűlölöm az embereket, mert ilyenek, mert könnyedén hajlanak a bűnre, de nem gátlástalanok, mint a démonok, tetteik súlyát törékeny vállaik képtelenek cipelni, nem feketék, vagy fehérek, de még csak nem is szürkék. Semmilyenek. És ők a teremtés koronát? Milyen fő az, amelyik ezt a koronát viseli? Milyen lény az, aki megteremtette őket, de megteremtette az angyalokat is és azt is, aki engem teremtett? Belegondolt már valaki, hogy mennyire torz és elmebajos az ő Istennek nevezett bálványuk? Nem. Mert az ember nem gondolkodik máson, csak saját magán, mindegyik csak saját magán.  Az emberiség pusztulásra ítéltetett, nem azért, mert mi bűnre csaljuk őket, hanem azért, amilyenek. Selejtes alkotások, akit annak a teremtőnek nem volt szíve kidobni a szemetesbe, s hagyta, hogy elszaporodjanak, mint valami baktérium, de a kezét levette róluk, nem terelgeti őket tovább. Elkalandozásomnak az újabb kérdése vet véget. Te miért vagy más? Miért nem tespedsz a rend kényelmébe? Miért vonzanak a szörnyek, amikor taszulnod kellene tőlük, rettegni és félni, gyűlölni őket? Miért? Vajon, hol lelem a választ? A dobó szívedben találom, ha kivájom? A szemeid lélektükréből kéne kipasszíroznom? A koponyás kellene feltörnöm a válaszokért, mint egy kókuszdiót?
- Már az üveg whiskyn kívül? – kérdezek vissza újfent, majd elgondolkodva szegezem a tekintetemet a plafonra, mintha csak elelmélkednék, s várnék valami sugallatot. A legtöbb halandó hatalomért, pénzért, hírnévért, vagy a nyálas szerelemért adja el a lelkét. – Fogalmam sincs, még nem akarták megvenni a lelkem és ki tudja az enyém mennyit kóstál a piacon, de talán azért, amiért  a legtöbb ember. – figyel a szavaimra, mintha minden válasz számítana, mintha magában mérlegre helyezné odabent a halottakat és emészti. Én is szívesen emésztenék már…
A kijelentésére kissé hosszabban figyelem, mert kétkedem abban, amit mond, pedig nem is én vagyok a kétkedés megtestesítője. Senki nem tudja levetkőzni a félelmeit, mert ez az egy ami biztos, a halálon kívül, hogy az emberek rettegnek, hogy mindig félnek és aggódnak.
- Igen? – hagyom, hogy némi kétkedés belecsepegjen a hangomba, hadd érezze. –És, hogy sikerült ez a páratlan felszabadulás? – szinte kedvem támad azonnal letesztelni az állítását, mintha csalit dobott volna elém, melyre ugrani kell, hogy bekaphasd.
Újabb kérdésére félre bólintom a fejem. A halált nem kell félni, hiszen az biztos, aki erre a sárgolyóra születik, akit anya vajúdik ki vérrel magából, hogy felsírjon az első lélegzet után, az meg fog halni. Most talán elodázták a halált, de az úgyis jönni fog, mert mindig jön.
- Számtalan más dolog akad, amitől félnem kell, a halál pont nem tartozik közéjük. – suttogom magam elé válaszul. A levegő szikrázik kettőnk között, forró lesz, nehéz és kellemetlen, mit amikor vihar közeledik, s talán már meg is érkezett, csak még húzzuk az időt, nyújtjuk a percet a nyitányig, de már nem sokáig tehetjük ezt.
Kóstolgatva ízlelgetem az ölében ülve, nem zavartatva magam, pedig sok mindent sikerült fejben megfejtenem vele kapcsolatban, s nyilván nem csupán a pengét tartogatja számomra, jobban felkészült, vagy ha mégsem elég csalódottá tenne, ha csak ennyivel állított be Seymour megmentésére. Ugye nem? De késztetést nem érzek, hogy felfedjem minden titkát, hogy megkeressem mi mindent hozott nekem, inkább tovább ízlelgetem mohón. Majd úgyis előkerülnek, hogy adhassam a meglepettet, nem igaz?
- Ne aggódj, ha rajtam múlik sosem unatkozom. – szélesedik a mosolyom, ahogy látja, hogy nekem is összeállt a kép, s milyen boldoggá tesz, hogy nem ember. – Ohh nekem nem igazán, de Seymourra nagy hatást gyakorolt a kis látogatásod. – ahogy a mostani is, mert bízik, remél, annyira emberi. De még ő is elárulna téged a saját szabadságáért, még a harminc ezüstöt sem kérné el érte, csak szabadulni vágyik tőlem. Nem igazán zavar a kapálódzása, a nyúlkálása érted, mert milyen isteni lesz, amikor majd ráébred, hogy nincs menekvés, mennyire gyönyörűen kétségbeesett lesz, amikor nem sikerül kiszabadítanod. Még valamire ráébredtem, még azelőtt, hogy felénk hajolsz, befurakodnál közénk. Ez nem a te tested, te nem vagy itt. Könnyű úgy játszani, hogy baj nem érhet igaz? Könnyű így legyőzni a félelmet? Mennyire aljas, mennyire szánalmas, de ravasz, hogy szinte már tetszik. – Na-na… Tudod általában nincs bajom az édes hármassal, de azt hiszem már a múltkor is érezhetted, hogy amiben én benne vagyok, ott neked már nincs elég helyed. – mímelt sajnálkozással mondom, de a szemem jókedvűen csillog, még a sötét pillantás is elő villan. Hiszen érte jöttél, nyilván nem akarsz benne akkora kárt tenni, hogy használhatatlan legyen a számodra.  
Ízelgetem a kiharapott húsát, élvezkedve dobom hátra a fejem, kiélvezve a zamatod. S hagyom, hogy gyönyört átélő pillantásom téged keressen, hogy lásd, mennyire ízlik, ha már megkérdezted. Még ajkaimat is kinyitom, hogy lásd a falatnyi húst nyelvemen bucskázni, mielőtt eltűnik a torkomon. Téged nem rettent valószínűleg, de ahogy Seymour, úgy a te embered is undorodni fog, mert az emberek gyengék.
- Seymourt már bemutattam. – jegyzem meg, a démonok nem adják ki a  nevüket, ha nem muszáj, most mégis késztetést érzek, hogy eláruljam neked, még úgyis, hogy most rajtad kívül még ketten megtudják. Az egyikük azonban nem fog távozni élve, a másik pedig az enyém. – Beelzebub. – mondom mégis, majd a késsel felhasítom a felsője anyagát. – Remélem nem bánod, ha megnézem a kínálatot…- s valóban jól megmustrálom, gusztálom a mellkast, a hasfalat, a bordák kirajzolódó csontját. Megteszi. Hatalmasat nyelek, ám mielőtt tovább játszanék, illendő lenne gondoskodnom, hogy itt maradj velünk, hogy ne fuss el gyáván, ha úgy adódik. Nem vagy démon, mégis úgy pecsétellek a testedbe, mintha az volnál, a késsel karcolom mellkasodra a jelet, elgyönyörködve a vörösen kibuggyanó rubin cseppekben. Aztán igét mondok, s felizzik a jel a bőrödön. – Bár még nem találkoztam olyan korccsal, akinek démoni képessége lenne, de ez talán addig marasztal, ameddig tart a mi ki mókánk. Kezdhetjük?



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 4 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 01, 2020 8:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now

- És te mire szavaznál? – Úgy ejtem a szavakat, mintha a kérdés mellékes lenne, pedig számomra kicsit sem az. Bár hazudhat is… de akarna? Okkal engedett be, szándékosan zárta magunkra az ajtót. Lenne értelme, hogy sokáig hazudozzon? Előbb vagy utóbb mindkettőnk kis titkára fény derül, miután megelégeltük a kínzó incselkedést, az elszórt burkolt célzások mézédes elegyét.
- Pedig aligha akad szó, ami ennél jobban leírná. -  A kijelentése mosolyogtat, annyira… tipikusan emberinek hat? Szinte már túlzottan is. De engem nem versz át. Már átláttam rajtad, ott voltam melletted, éreztem, hogy mi vagy. Bár a látogatásom váratlan volt és rövid, most újra itt vagyok, hogy befejezzük azt, mit el sem kezdtünk, de mindenképpen szükség volt rá. – De ami ma más ágyában van, holnap a sajátodban is kiköthet. De végleg elűzni őket hiba lenne… hiszen mihez kezdenénk nélkülük?  - Egy kérdés, amit talán túl kevesen tesznek fel maguknak, egy kérdés, ami talán sokkal több meggondolást igényel, mint amennyit kapni szokott. Könnyű rálegyinteni a szokatlan gondolatokra, egyszerű a kitaposott utat járni… de valóban az a jó nekünk? A megszokások beszűkítik a látókört, elvakítanak, ha nem figyelünk eléggé, ás hagyjuk, hogy elhatalmasodjanak felettünk.
- Akkor te miért adnád el a lelked? – Persze, tudom, hogy a szavai hamisak, hogy a vállrántással csak azt leplezi, hogy sokkal többet tud a témáról, mint én valaha is tudhatok a jelenlegi formámban.
Ahogy szemben ülünk egymással, az idő mintha lelassulna, bár érdekel amit mond, minden egyes szavát iszom, de mégis, a tudat, hogy ennél sokkal több lehet, ennél sokkal több lesz a beszélgetésből felcsigáz, türelmetlenné tesz, hiába hallgatnám még hosszasan, hiába faggatnám még számtalan témáról… az egyszerű beszélgetés néha már nem elég.
- Magam mögött hagytam a félelmeim. – Persze, ez enyhe túlzás, de a képességem kibontakozásával egyre igazabbá válik, minél tovább fejlesztem, minél többet tanulok róla, annál kevesebb félnivalóm akad ebben a világban. – Egészen… felszabadító. – Szabad. Az vagyok. Szinte teljesen. De összehasonlíthatatlanul szabadabb bármely más léleknél. És ez még csak a kezdet, ki tudja mi lesz még… mert nem tervezek itt megállni. Ha egyszer belekóstolsz, több és több fog kelleni, sosem elég. – És te? Féled a halált? – A mosolyomban egy pillanatra újra megbújik valami halvány sejtetés, valami kimondatlan titok, bár a szavaim kicsit sem fenyegetnek, mégis, minél többet gondolkodik valaki a kijelentésen, annál súlyosabbá válik a levegő. Talán csak a bűvös szavak egymás mellé fonásától? Vagy azért, mert valóban valami változni kezd a levegőben? Minden egyes szívdobbanás súlyosabbat ver, minden ütem egyre nehezebben hangzik el, néha félrever, a harmonikus ritmus megszakad, készülődik valami. Valami történni fog. De mi?
A sóhaj megzavarja, ami bőségesen elég ahhoz, hogy mozduljak én is, még akkor is, ha őt ez nem érdeki, ha ennyi nem elég számára, hogy veszélyben érezze magát. Nem bánom, nem kell azonnal rettegnie, kezdhetjük lassabban is, hiszen csak most ismerkedünk, kóstolgatjuk egymást, még ha ő egy kicsit túlzottan szó szerint is vette a dolgot, egyelőre nem bánom, Iovnak akad még ott, ahonnan ez a vér jött. Nem értem tisztán miden gondolatát, de nem is szükséges, anélkül is tudom, hogy fél. Retteg. Sikít. Kapálózik. Menekülni akar. Hát nem tudja, hogy nincs hova? Az ajtó zárva. Nem lenne ereje kitörni. Hát ennyire nem figyel? Hát sosem tanul? Pont ezért tökéletes… pont ezért irányítható. Meglengetsz valami kedveset az orra előtt és más rohan is, mint egy kezes kiskutya… de az első vércseppek láttán elrohanna. Csakhogy most nincs hová futnunk, Iov. Helyette viszont élvezhetjük ezt a koránt sem hétköznapi társaságot. Talán emlékeztetnem kellene, hogy ki mentette meg az életét? Meghosszabbítottam a szenvedése napjait. Akkor örült. És most, hogy ismét közeledni sejti a saját vesztét, sír, rimánkodik, megadna bármit még egy pár keserves óráért. Hát nincs benned semmi méltóság? És a bizalom? Még el sem kezdtünk, de máris remegne, én vagyok az egyetlen, ami egyben tartja a testet, amitől még tartással ül, amitől nem bőgi el magát az életéért siránkozva, pedig még nem is érezte, hogy mi az az igazi fájdalom. Mert az ennél sokkal több, a penge még csak simogatott, játékosan ismerkedett a puha bőrével, ha ártani akart volna, akkor Iov már rég nem lenne magánál. És csend lenne a fejünkben. Mennyivel kellemesebb lenne… Haza akarsz menni? Akkor hagyj dolgozni.
- Nem akartam, hogy unatkozzunk. – Őszintén mosolygok rá, de már egyáltalán nem ártatlanul, inkább valami makacs elszántsággal, szinte már kihívóan, de egyelőre inkább követelőzően.
Szinte látom, ahogyan felépíti magában a képet, a hiányzó darabkák lassan a helyére kerülnek, értelmet nyer egy miért, ha nem is az összes, és a hogyan sem ismert még. – Hiányoztam? – Emlékezett rám, a szívem az öröm dallamát dorombolja, miközben az arcomon is áthaladt a boldogság, amiért nem felejtett el azonnal, amiért ennyi idő után is felidéz, bár nem hónapok teltek el, s egy démonnak talán semmit sem jelent ez az idő vagy az idő úgy általában. Közelebb hajolok hozzá, de csak egy rövidke pillanatra… egyetlen pillanatra, amikor is távolabb lépek a testtől, betöltöm a kettőnk közti tért, érzem a beszorult lelket, az aggályát, félelmét, reményét… egyik testben sem vagyok igazán, az enyém belenyöszörög a távozásomba, kiszabadul pár szenvedő hang, szinte mintha a kiszállás fárasztaná. A kialakult kapocs csak egy pillanatig tart, vége szakad, mintha meg sem történt volna, bár ilyen gyorsan nem felejtem el, amit tőle éreztem… s talán őket is felbolygatja. Vagy legalább az egyiküket, akitől bolydul majd a másik is…
A nyelv érintése nem ébreszt elég gyanút, egy óvatlan pillanat, és máris váratlanul ér, a fogak belém marnak, s bár nem tőlem tépi le, sajátomnak érzem, egyszerre adunk hangot a fájdalomnak, bár én még nem ordítok, csak egy gyengébb kiáltás szabadul ki, aminek a végét az állkapcsommal szorítom össze, csak egy halk szitokszónak adva hangot, ami a helyzettel ellentétben nem a sebnek szólt, sokkal inkább a ténynek, hogy meglepett. Vigyázni kell vele, figyelni kell, hogy hová teszi azokat az éles fogait, amiket úgy tűnk nem restell használni, sőt, talán még élvezettel is teszi. Furcsa egy démon, aki foggal támad, s nem mágiával, miközben kést szegez nekem. A szabad kezem is a mellkasához tapad, hogy távolabb tolni próbálja, hogy a szemébe nézhessek, miközben élvezettel fogyassza a kitépett cafatot. Rándul egyet a gyomrunk a látványtól meg a sejtéstől, az elborzasztó gondolattól, hogy darabokra tépve végezzük, ha hagyjuk magunkat. – Ízlik? – Az ajkam megrándul, nyelek egy aprót. Édeskés ízt érzek a számban, ami nem tetszik, nagyon nem. Iov nem bírja elviselni a gondolatot, hogy felfalják, nem bírja a gyomra végig nézni, ahogyan embert esznek előtte. De még alig kezdtük… De idő kell még. Még nem döntöttem. Az ujjaim szorosabban fonósnak a kés markolatára… a pozíció ideális… de ki tudja meddig? – Ki vagy? – Nem hittem, hogy a neve ismerősen csengene, de ha mégis, egyszerűbb lenne lépni.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 4 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 01, 2020 2:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed




A megjegyzése kissé gondolkodóba ejt, a rend bár unalmas, de kényelmes, s a halandók legtöbbjének pedig erre a kényelemre van szüksége, nem a kényelmetlen káoszra. Az alkalmazkodó képességük azonban kétségtelenül páratlan, egy idő után beletörődnek, beleszoknak, hogy az irányitás nincs a kezükben, bár könnyebben motiválhatóak, ha azt hiszik van választásuk. Valójában sosem volt nekik.  Szokatlan hát, hogy valaki inkább a bizonytalanságot választaná. Különös halandór leltem, s ez a kivételesség némi érdeklődést generál bennem.
- Nem nyilatkozhatom mindenki nevében és nem minden kérdésre tudom a választ, de ha tippelnem kellene a nagytöbbség mégis a rendre szavazna. –
a legtöbb ember tartja magát a normákhoz, a társadalmi elvárásokhoz. Ezért vagyunk mi, hogy kibillentsük őket ebből a stabil megszokásból, hogy a titkolt vágyaikat felnagyítsuk, hogy elkárhoztassuk őket. Már, ha lenne hova. Türelmesen vár, míg pár pillanatra elrévedek, hagyom, hogy sanyarú jövője groteszk képet fessen véréből, s az enyém az ereimben nyargalni kezdjen. Mily rég is voltam ilyen izgatott! S mindezt egy jól megválogatott észrevétellel okozta. Valóban szokatlan, de valami új, valami ismeretlen, valami, amire most jobban sajdulnak bele a fogaim, valami amitől a nyáltermelődés beindul, valami amitől a tarkómon a kósza hajszálak az égnek merednek és megborzong a test. Az ösztöneim búgnak, suttognak veszélyről, intenek óvatosságra, pedig azok általában némák  hiszen aligha akad nálam veszélyesebb ebben a szobában, de talán még ebben a városban sem akad vérszomjasabb, veszedelmesebb, éhesebb. Ki vagy te Iov? Ki vagy te, igazán a hamis maszk mögött, amit magadra húztál és nyugodt mosolyba rendeztél? Hiányzott ez az érzés, ez a mi kis jól megkomponált káoszunk, amit szavakkal alkottunk, de milyen kár, hogy nem sokára véget ér. Mert meg fogsz halni, a részemmé válsz, ahogy tették sokan mások, ahogy fogják még tenni rengetegen. Igazán kár érted...
Mindenféle? Ez nem igazán válasz...-
az ember olyan, mint a vizes agyag, formálható, értő kézzel alakítható, s akár belőlük is válhat szörny, csak kellő gondoskodás és idő kérdése. Ám az emberekből alkotott szörnyek mindig valaki által dróton rángatott bábok csupán, gyalogok egy sakktáblán, annyira értéktelen és feláldozhatóak is.
– Amíg nem az én ágyamban  vagy szekrényemben bujkálnak ezek a szörnyek, addig feleslegesen aggódnék, nem igaz? –
kérdezek vissza, hiszen a halandók foggal-körömmel kapaszkodnak abba az illúzióba, hogy velük nem történhet rossz, ők biztonságban vannak. Az önhitegetésben mindig is páratlanok voltak. – De persze elhiszem, hogy nem kell messzire menni értük. – jó kedvűen villan a szemem, hiszen én tusom, biztosan tudom, hogy jelen van egy szörny ebben a szobában. S, kezdem úgy gondolni, hogy ezzel ő is tisztában van, de ez a sejtelem, lehet csupán saját izgalmam által vetített vágy. Úgyis elválik, ha más nem, a feje a szép nyakától!
Megynyugvó vonásait figyelem, megkönnyebbülését, bájos így, szinte túlságosan kedvemre való a látvány, hát még milyen szép lesz, ha végleg elnyugszik, ha már a mosolya is eltűnik, az a jó kedv, ami ott von barázdát a szájanak buja szegletében.
- Nem kéne alul értékelned mások és a tulajdon lelkedet, de lehet igazad van.-
rántom meg újfent a vállam, mintha nem értenék a témához, pedig kétségtelenül, most nem sok értéke van a léleknek szememben. Felértékelődött viszont a kín, a fájdalomtól torzult vonások, az agonizáló nyöszörgések előtti sikolyok. Jól érzem itt magam, hiszen könnyebben jutok hozzá az élelemhez is, melyet feneketlen bendőm folyton kíván. Az éhezés itt sem múlt el, ezzel az átokkal teremtettem, sose lesz elég. Mindig kell még és még.
Nyugodtan ülünk, mintha valóban csak a társalgás élvezetéért, az eszmecseréért tennénk. Pedig én már étkezéshez készülök. Minden ideg pattanásig feszült, csak a pillanat kell, hogy azt mondja a benső késztetést, hogy most!. Mert eljön, bármennyire is érdekfeszítő is a társaságom, nem több ő sem, mint gusztusosan tálalt étek, amit ki akarok élvezni, hiszen ennyit megérdemel, a felgyorsult szív ütemért.
- Ezek szerint neked nincs veszteni valód.
- egyszerű megállapításnak hangzik, de vannál jóval több.
Nem retten meg, sőt... mintha várta volna, mintha számított volna erre, mintha akarta volna. Roppant érdekes! Hát helyet foglalok az ölében, s bár ő is összerezzen még sem csinál semmi meggondolatlanságot. Kicsit azért kár érte. Szeme figyel, mosolya nem tűnik el, még akkor sem, mikor a hideg fém belekap a forró húsba, s elirigylem az élettelen késtől a vért, az ízét, hát a sebre nyal türelmetlen nyelvem. Szavai összeszedettek, nyoma sincs a fájdalom zöngéinek, hát szinte kedvem támad kicsalni azokat, kicsikarni belőle magamnak. – Utálok tippelni.- csak a kijelentés erejéig szakadok el a sebtől, a harapdálásától, mely egyenlőre még nem túl mohó, de már sajdul az ínyem egy igaziért, megkordul a gyomrom egy falatért belőle. Sóhaja, kicsit feljebb szalad a szemöldököm és csak annyira távolodom el, amennyire kell, hogy lepillanthassak az arcára. Van mersze itt élvezkedni? Arcátlan!
Meglepetten pillantok le a másik pengére. – Ohh, hát nem csak én hoztam játékot? – ám zavarba nem hoz vele, ahogy el sem rettent, hogy újra fölé hajoljak.
Szavai, mint elszórt mozaik darabkák, melyek könnyedén összeilleszthetők. Szemem az övébe fúródik, tébolyult mosolyra húzódnak ajakaim a megvilágosodástól.
- Te vagy...- Ki? Seymour értetlenkedése nem zavar, mert bár sokkal lassabban neki is le fog esni. – A kis betolakodó múltkorról. – Seymour szíve félre veri a taktust, remény gyullad benne. – Érte jöttél? Milyen meghatóan lovagias. De egyértelműen én vagyok az érdekesebb, kár, hogy az ismeretségünk túl rövidre sikeredik.- a fülébe duruzsolom a szavakat, nyelvem hegye megérinti a fülcimpáját. Ne! NE! NEEE! Seymour ordítása azonban nem állít meg, hogy leharapjam a puha porcot, élvezkedve sóhajtok, vonaglom meg az ölében, míg fogaim rágcsáljak, a nyelvbimbóim ízlelik. Ez lenne a megmentőd? Igazán finom!


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 4 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 31, 2020 10:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now

- Valóban azok lennénk? Vagy csak félünk bevallani az ellenkezőjét? – A rend unalmas. Megszokottá válik, nem hoz elég változatosságot. Az igazi káosz kiszámíthatatlanabb. Meglep. Változásokat hoz magával, megújít, felfrissít vagy éppen tönkretesz, csak remélheted, hogy mi fog történni, de nem tudhatod biztosra. Mi másért lehetne élni, ha nem ezért az érzésért? Mi lenne élőbb, lüktetőbb a bizonytalanságnál?
A kérdésemre csend a válasz, de tovább teszem a türelmest, mintha nem ingadozna a pulzusom, mintha nem töltenék minden szabad pillanatot azzal, hogy visszafogjam magam, hogy még egy kicsit, csak még egy kicsit húzzam a beszélgetést, tovább játsszam a tudatlan, csak utalgatva arra, hogy több is van a háttérben, sokkal több, mint amennyit elsőre láttatni akarok vele. Még ha soknak is tűnök, ha túl higgadt vagy naiv is a viselkedésem, ez mind a kis játékunk része, amíg finoman kerülgetjük egymást, csak játékosan ismerkedve, mielőtt a helyzet végleg elfajulna… elvégre még bármi lehet a mai napból. Még meglephet. Úgy készültem, hogy egy alsó rangú kis démont kell elkergetnem, nem bajlódtam azzal, hogy megtudakoljam, ki is az, aki kinézte magának ezt a testet. Túl sok idő. Most vagy soha. Lehet, hogy hazudtam Iovnak. Lehet, ha nem megyünk vissza ebédelni. Pontosabban, lehet, ha ő nem fog velem jönni ebédelni. De még mit sem sejt szegény, csak mélyen hallgat, kapaszkodva abba a gyenge kis bizalomba, amit igyekeztem fenntartani. – Mindenféle. – Végre visszatért hozzám, bármerre is kalandozott el. – Egy ideje már túl sokan vannak ahhoz, hogy számon tartsuk őket. De nem kell messzire menni, hogy megtaláljuk őket… De nem úgy nézel ki, mint aki tartana tőlük. – Most nem. Ő nem. Neki talán nincs mitől? Az ember mögötte retteg, ezt eddig is tudtam. De számtalan halandó él így, sokuk gyenge indokok miatt. Talán az előttem levő okkal fél?
Nevetek s ő velem mosolyog, már érzem a lassan kivirágzó feszültség előszelét, azt, ahogyan kibontakoznak az elhintett utalgatások. Megjátszott megnyugvást hintek az arcomra, mintha aggasztott volna, hogy rajtakapnak a véleményemen. A válasza olyan, mint amilyenre számítottam: a saját oldalát védi. Helyes. Csalódtam volna, ha az angyalokra voksol.
- Véleményem szerint a lelkek értéke az utóbbi időkben eléggé megcsökkent… - Bár nem mozgok túl otthonosan a démon ügyekben, pokol nélkül érdekes lehet örök kárhozatra csábítani őket. Főleg, ha közben idegesítően visszapattannak a testükbe amint végre learatnák őket.
Az izmaim látszólag ellazulnak, mintha semmi sem lenne készülőben, mintha nem érlelődne köztünk a levegő már a belépésem óta, mintha sokáig bírnám már így, megjátszva, hogy semmi sem készül… Pedig egyre fárasztóbbá vált szabályozni a légzésem, ügyelni, hogy ne ránduljanak meg az izmaim izgalmamban. Mert a szívem már rég hevesen pulzál, szétárasztva a testemben az adrenalint, meg még ki tudja milyen nyalánkságokat, amik lassan ellehetetlenítik, hogy fenntartsuk a kialakult játékunkat. Mert biztosan ő is így gondol rá, csak szórakozik, talán kíváncsi is, akárcsak én. – Nem mindenkit. Csak a legtöbb embert. Meg sok más lényt is, akiknek van hasonló vesztenivalójuk. – Vannak olyan szerencsések, akiknek kevesebb ilyen adatott.
A szavaira kihagy egy ütemet a szívem, de a várt félelem helyett előbb megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam –  néha nehezebb visszafognom magam, mint gondolnám.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan veszi az invitálásom, de egyelőre nem feszélyezett a tény, hogy az ölemben termett, inkább csak enyhe kellemetlenség volt, hogy ilyen váratlanul megfosztott a mozgásterem egy részétől, de nem lehetetlenített el mindent, egyetlen trükkre hagyott időt, ami kezdetnek elég. Nem mindig kellenek nagy vagy látványos mozdulatok ahhoz, hogy elérjük amit akarunk. Néha elég egy apró, de precíz vágás is. Tehetetlenül hagyom, hogy eltolja az arcom, de a tekintetem nem veszem le róla, ahogyan a vigyorom sem tűnt el, hiszen csak most szabadult ki. A kés iránti szenvedélyünk legalább közös, bár nem hittem, hogy a túlvilágon ez sokat segítene a helyzetemen. A kis vágása nem elég ahhoz, hogy hangot csaljon ki belőlem, ellenben Iov megrezzen, elretten, neki túl közel van, és máris kezdi sokallani a vért, amit értem hullat, a vért, amit a démon olyan készségesen le is takarít róla, de így is megszökik pár csepp, végig gördülve a kifeszített nyakon, meleg nyomot hagyva maga után. – Mit keresnék? Elsőre nem tűnik úgy, hogy sok az opció. Szeretnél tippelni? – A hangom még nem kihívó, de a szemek, amikkel nézek rá másról árulkodnak. Ennél több kell, hogy féljek tőle. Ennél több kell, hogy aggódni kezdjek. Iov beleborzong a látványba, akárcsak én is, de teljesen más okokból. Hiába kéri, nem veszem le a tekintetünk a démonról, ezen a ponton ostobaság lenne bármi másra figyelni, mint rá. Csak egy pillanatra csukom be mégis a szemeim, hogy belesóhajtsak a játékos harapdálásba, ami bár a semmiből jött, kihasználom a helyzetet, a vérző seb sugallta fenyegetés ellenére is egy pillanatra engedem élvezni a közelséget, a kezem a mellkasomhoz mozdul, mintha csak a hirtelen megugró pulzusomat keresné… de ha hagyja a mozdulatot, egy kiélezett penge csúszik az övé alá, egyelőre nem fenyegetve, csak biztosítva arról, hogy nem szúr szíven idő előtt. Hiába mondja, hogy nem vagdos feleslegesen… még nem vagyunk azon a bizalmi szinten, hogy higgyünk egymás szavának. Akár sikerül a trükk, akár nem, a következő pillanatban újra őt nézem, de már összezárult ajkakkal, nyelve egy aprót. Most kezd csak érdekes lenni… A vigyorszerű mosolyom látszólag lemoshatatlanul az arcomra tapadt, tagadhatatlan, hogy élvezem a helyzetet, hogy vártam rá, hogy történjen valami… még ha nem is ilyen közeledésre számítottam, a fémdarab fenyegetése sugallja, hogy több is készül, mint amennyi elsőre látszik. - … még nem döntöttem el, hogy melyikőtök az érdekesebb. – És még igaz is volt. Az ember vagy a démon, a démon vagy az ember? Még alig kaptam ízelítőt abból, hogy mire képes. Az ember értékét már tudom. De az övé… - Talán segíthetnél a döntésben. – Úgy beszélek, mintha én lennék felül. Ideúton lefuttattam pár lehetséges kimenetelt, bár a jelenlegi pozíciónk nem igazán szerepelt köztük, minél tovább csevegünk, annál több időm van elszórakozni ezekkel.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 4 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 31, 2020 9:58 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed

Mosolyogva eresztem el a kés markolatát, de előbb-utóbb újra előkerül, bár lehetne bármi más, amivel apró julienre szeletelem később, nem vagyok válogatós az eszközökben sem. Ez pusztán játék. Idegszálaim folyton figyelik, éhes, éber figyelemmel falják minden mozdulatát, s füleim issza szavait. Seymour idegszálai is pattanásig feszülnek, vergődnek, mert ő tudja, ő nagyon is tudja, mit látok a fiúban, amikor ránézek. Hívogató izmokat, friss húst, vértől cuppogó lakomát, csontokat, de van valami eme váz mögött, ami valahogy különlegessé teszi, még vonzóbbá. Talán az értelem az, ami jobban csalogat, de az is lehet, hogy valami egészen más, ami még előttem is titok. Meddig lesz az? Míg kifeszegetem a bordáit? Míg a szívébe mohón nem harapok? Míg nyelvem nem kanalazza ki a szemét a gödréből? Úgyis kiderül, nem hagyom, hogy elrejtse előlem, mitől tűnik ínycsiklandozóbbnak, mint a többi magaféle. – Káosz? Azt hittem a legtöbbünk rend szeretőek vagyunk. – vigyorodom el, hiszen a káoszban is van rend.
Láthatatlanul rándul az ajkam. Hát észrevette, s milyen finoman adja tudtomra, azt, hogy tisztában van vele, hogy csapdában rekedt. Van ebben valami zseniális, valami, amitől hevesebben kezd verni Seymour szíve a mellkasában, de most nem a saját érzelmei miatt dobol izgalmat, nem, ez az izgalom az enyém, ahogy a különös bizsergés is tarkó tájban. Szörnyek bújnak meg közöttünk, mily érdekes minden szava, mintha nem csupán a puszta kialakult helyzetről lenne szó, ami a világot sújtja, hanem… Tudja? Seymour kérdése érdekesen hangzik, mintha reménykedne, hogy ha tudja, talán… Akkor mi lenne? Töröm ketté ezzel a kérdéssel a csírázó reményeit. Pont olyan ez, mint a múltkor, mikor az idegen befészkelődött közénk. Pont olyan, vagy csak hasonló? Nehéz lenne még számomra is eldönteni. szembe ötlik, hogy túl régóta hallgatok, hát nyílik a szám. – Már milyen szörnyek? –érdeklődőm érdektelenül, hiszen én aztán nem félek a szörnyektől, tekintve, hogy én magam is az volnék.
Nevetése furcsán mosolyt csal az arcomra, mintha ugyanazon a viccen nevetnénk, mert mindketten ismerjük már a csattanót. Valami nagyon nincs itt rendben és ezt.. ezt most egészen élvezem, kíváncsivá tesz, felajz, izgat, csupa olyan érzések futnak át rajtam, amik mostanában ritka vendégek nálam. Szinte kellemesen nosztalgikus. - Nincs miért elnézést kérni, én sem tartom magam teljesen közülük valónak. – terelem vissza a beszélgetést az ártalmatlan csevej mederbe, de vajon ez tényleg csak ártatlan csevej? – Melyik tábor népesebb? Nos, ha tippelnem kellene, akkor a pokoliakra tenném le a voksom, hiszen a jó eléggé kiveszőben van a világban. Már ha a jó tényleg jó és a rossz valóban rossz. Hiszen semmi sem csak fekete, vagy fehér. – rántok vállat, mintha oly mindegy lenne, kik vannak többen. – Bár az tény, mi vagyunk a legtöbben. – nem biztos, hogy valóban az emberekre célzok.
- Nos, vannak, akik többre értékelik a lelküket, mint egy üveg szesz. – a kérdés az, hogy valóban ér-e az többet annál. Az én véleményem szerint a lélek nem sok mindenre jó, legalábbis pokol nélkül.
Elmosolyodom, ahogy azt mondja úgyszintén, később talán nem fog ennyire örvendeni ennek a találkozásnak, de kár lenne elrontani ezt a pillanatot. Később eresztem csak a kezét, hiszen egy pillanatra elvarázsol az élőhús pulzálása. Még sem teszi szóvá. Miért nem?
Figyelem, ahogy helyet foglal, látszólag minden nyugodt, ahogy én magam is a legnagyobb kényelemben ülök, hiszen még minden rendben van, bár a gyomrom remegése arról suttog, hogy nem sokáig élvezhetem különösen érdekes társaságomat.
- Szóval gyávának tartasz mindenkit? – kérdezek vissza, bár a kávéba csak nem akar belekortyolni, annyira nem bánom, hogy újra figyelmeztessem, legalább a gyomrát nem itatja át a kesernyés íz. Jobb szeretem, a la nature. Úgy tűnik megzavartam a mondanivalójában, mosolya mégis szélesül, nem tükröz csalódottságot, sőt, mint akinek éppen bejöttek a számításai. Nyargal a vér az ereimben. – Nem, egyáltalán nem korai. – suttogom negédesen.
Rimánkodása zene is lehetne füleimnek, ha nem hallanám ki belőle a falsságot, ugyanis nagyon jól ismerem az igazi könyörgéseket. – Ohh a kés….- hirtelen ülök az ölébe, hiszen kedvemre valóak a szavai, mert igazak. A hajába markolva tolom hátra a kanapé háttámlájára a fejét, míg a kés az állkapcsának ívéhez illesztem. – A kés gyönyörű kétségtelenül és veszélyes, de nem szurkálok vele sokkal többet, mint amennyire szükségem van. – apró sebet nyitok, vajon meddig lesz még kedve beszélni a fájdalom közben? Seymour mocorog velem, kényelmetlen neki egy idegen férfi öle, zavarba ejti, de engem lenyűgöz a vörös, karmazsin folyam, ami a nyakán siklik, a torka, mely a beszédtől mozdul. – Csak tessék, ha beszélni akarsz, hát rajta. Például elárulhatnád, hogy mit is keresel itt. Iov? – már ha ez a neve. lehajolok az ajkára, hogy lássam még számon kérő pillantásom, de aztán ajkam a sebre tapad, nyelvem bekúszik a vágott mélyedésbe, s egyre mélyebbre kívánkozik, míg keze a mellkasának szegezi azért  a kést, hiszen trükkös fiú ám ez az Iov, kár lenne, ha valami ostobaságot tenne, míg elfogyasztom elevenen. Az íze… Az íze között egy alig érezhető lecsengés cirógatja nyelvem, melybe beleborzongok, s kissé közelebb csúszok az ölében. Még. Harapok az állkapcsára, egyelőre még játékos hévvel, ízlelgetve, hiszen érdekel a válasza, már ha lesz.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 4 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 22, 2020 11:08 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now

A szavaim látszólag hatnak rá, az ujjai elbúcsúznak a késtől, de tudtam, hogy nem örökre, éreztem, hogy csak idő kérdése, hogy ismét a kezei közé kerüljön a kiélezett penge. De nálam is vannak meglepetések, amiket csakis számára készítettem elő. Mondanám, hogy megtisztelő gondossággal, de hazugság lenne, a mozdulatok már egészen rutinosak voltak, szokásból jöttek, ráadásul a csomag ami nálam volt nem is volt annyira személyre szabott… egyedül az tette különlegessé, hogy a pakolásuk közben csakis rá gondoltam. Meg egy kicsit Iovra. Meg arra a tökéletesen szerencsétlen emberre, akit olyan kedvesen betört nekem. Rémes vagyok az ajándékozásban. - És ez mérgezi őket, de az eredmény gyönyörű káosz.
- Hiszen nincs mindannyiunknak? Az ajtóinkat ösztönösen zárjuk, - nehogy azt higgye, hogy nem tudok róla, bár nem figyeltem közben – és bizalmatlanok vagyunk egymással, hiszen ki tudja miféle szörnyek bújnak meg köztünk. – A szörnyek szavat egészen különösen ejtettem. Célzás lenne? Talán. Vagy talán valami teljesen más. Előbúj egy pillanatra egy ravasz mosoly, de gyorsan eltűnik, s ismét ártatlanul nézek vissza rá, mint egy ma született bárány, csak bégetnem kellene itt az ordasom előtt. De ehelyett csak felnevetek a szavain. – Közülünk való? – A beszélgetésünk során most először mondta az egyikünk sajáténak az emberi fajt. És pont ő volt az. Pont, miközben az angyalokról beszélt. Az irónia. – Elnézést. – A szemeim tényleg bocsánat kérőnek tűnnek, bár a megjegyzése gondolata még mindig szórakoztat. – És melyik tábor népesebb? – Teszem fel a kérdést szinte csak mellékesen, na meg elterelve a témát a különös felnevetésemről.
- Melyikünk nem? – Akármennyire is gyönyörű, a mostani korszaknak is megvannak a hátulütői. Például bizonyos cikkek hiánya, amit régen egyértelműnek vettek, mára pedig sajnos alacsonyabb prioritásúak lettek.
Ismétli a szavakat, mintha ő sem hinné… talán már mindkettőnknek vannak tervei a másikkal. Hogyan is ne lennének, biztosan már akkor tervezett, amikor ütemesen kattant a zár, mintha azzal fogva tarthatna a lakásában. – Úgyszintén. -  Ez tagadhatatlan, hiszen ezért is vagyok itt. Úgy tűnt, mintha kicsit fájó szívvel engedné el a kezem, a mozdulat egy pillanatnál hosszabb volt a megszokottnál, de újra, úgy teszek, mintha fel sem tűnne, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha minden természetes lenne. Szinte túl természetes. Sőt, biztosan túl természetes. De ki akartam élvezni a szerepem, nem kopogok be csak így mindenki otthonába. Bizonyos megközelítésből mégiscsak egyedi ajándékot hoztam neki. Kapok az alkalmon, hogy végre hellyel kínál, le is ülök, mintha semmi aggasztó nem lenne a helyzetben. Végül is, aggályt tényleg nem érzek, inkább a vadászat előtti izgalom vegyül a meglepetésekkel ismeretlen után érzett veszélyes kíváncsisággal. Tökéletes adrenalinmix, szinte csoda, hogy mellette ilyen látszólagos nyugalommal tudok ülni. A kérdés csak az, hogy meddig? Meddig tart, amíg repedezni kezd az álcám? Biztosan nem túl sokáig.
Megértően bólintok. – És ebben semmi szégyenleni való nincs. A legtöbben így gondoljuk, csak nem mindenki elég bátor ahhoz, hogy kimondja. A hősiesség egészen addig a pillanatig tart, amíg tetlegességig fajul a helyzet. – A kávés megjegyzését hagyom elsiklani, inkább beszélek tovább, nem figyelve a gőzölgő folyadékra, bár az erős illatot nem egyszerű figyelmen kívül hagyni. Valamiért nem szívesen fogadnék el tőle bármit is az ismeretségünk ennyire elején, amikor mindketten hamis névvel mutatkozunk be egymásnak, s kétes szándékokkal rázunk kezet. De mielőtt igazán belelendülhetnék az előkészített szövegembe, megzavar. Milyen illetlen. Ilyet én szoktam tenni. – Ugyan, a világvége nem szalad sehová. Máris búcsúzkodnánk? Nem korai ez? – Szóval elfogyott a türelme. Valahogyan mégis szinte tovább tartott, mint reméltem.  A vigyorom kiszélesedett, lemondtam a korábbi játékról, a korábbi ártatlanságnak nyoma sem volt, helyette szabadjára engedtem az elfojtott izgalmamat. A kezeim úgy emeltem a magasba, mintha fegyvert szegezne rám. – Az arcomat ne. – Erősen rájátszott rimánkodással mondtam, aminek a vége nevetés lett, a kezeim pedig újra a testem mellett pihentek, legalább is látszólag. Meglepő, hogy egy apró mozdulattal mennyi mindent lehet csinálni, ha tudjuk, hogyan. – Mi a terv, halálra szurkálsz? Valami kreatívabbat vártam. Ez annyira… közönséges. De ne érts félre, kedvelem a módszert. Van valami gyönyörű a késekben, ahogyan felszántják a bőrt, a gyönyörű káoszban, hiszen a legkiszámíthatatlanabb fegyverek egyike. Sosem tudhatod biztosan, hogy ki sérül meg vele… az aki tartja… vagy az, akire szegezik? Nos? Kezdjük, kedves? – Az ujjaim hívogatóan intik, hogy jöjjön csak. - Ad interim... - Addig is, tökéletes latin kiejtéssel, de a szavak ellenére egyelőre még semmi fenyegető sincs bennem. De számít az neki? – talán beszélhetnénk is pár dologról… amíg még tudnunk.  - Őszintén, nem igazán van választási lehetősége, amíg meg nem foszt a nyelvemtől én beszélni fogok.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 4 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Márc. 11, 2020 12:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed

Különös ez a fiú, mintha az a gondtalan mosoly nem lenne összhangban azzal, amit mond, hiszen ez egyáltalán nem ilyen könnyed téma. A szavai megindítóan értelmesek, felvilágosultak, ami a mai világban igazán bámulatos teljesítmény a halandók között. Szinte kár érte… Akkor? Seymour reménykedésének azonban az alig észre vehetően ránduló ajkam vetett véget. Nekem semmi sem szent, ráadásul igazán érdekes változatosság lenne valami olyasmit enni, ami gondolkodik is. Persze étkezés előtt miért ne férne bele egy bájcsevej is? Ennyi időt igazán adhatok még neki, főleg, hogy van benne valami különleges, valami, ami itt motoszkál hátul a tarkónk tájékán, hogy oda kell nyúlnom, hogy ujjaimmal megvakarjam azt a részt. Kíváncsi vagyok, te milyen álarcot viselsz… Mert hamis arcok mögött rejtőznek a halandók mind, ahogy én is hamis arc alatt bujkálok, csakhogy én ezt szórakozásból teszem, nem úgy, mint az emberek, akik abnormalitásukat, degenerációjukat, vagy egy részüket csomagolják el, valami furcsa szabály rendszer miatt.
- Időm, mint a tenger. – villannak Seymour szemei, melyek az én jókedvemet tükrözik vissza. Ha a szem valóban a lélek tükre lenne, akkor meg kellene pillantani a fiúnak a rémséget, aki ott tanyázik, de az emberek néha túloznak az ilyen szólás-mondásokkal.
Látszólag természetes mozdulatokkal fordítom el a kulcsot, mint aki megszokta, hogy bezárja az ajtót ily vészterhes időkben mindig, semmi nem figyelmeztet arra, hogy csapda zárult, csak Seymour károg, mint valami vészmadár, de intelmeit aligha hallja más rajtam kívül. Engem meg kezd bosszantani vele.
Méregetem, amíg körbe pillant a szobában. Apró pótcselekvés, de… nem tudnám körülírni, hogy mi vonja magával ebben a mozdulatban a figyelmem. Talán a precizitás, az alaposság, mintha mindennek próbálná megjegyezni a helyét, felmérni a környezetét, valahogy ez nem illik egy szektáshoz. Pedig nem időzött hosszan a nézelődéssel, hamar újra én kerültem a figyelme epicentrumába. Még is itt volt ez az érzés, s most már egyáltalán nem idegesítőnek találtam. Bólintottam, jelezve, hogy vettem a kívánságot, bár egy fekete kávéért még nem viszem el a lelkét, főleg, hogy nem igen lenne hova. Mondjuk úgy, hogy szabadságon vagyok, ami a lélekgyűjtést illeti, de persze lehet érdemesebb volna rá, mint, hogy megegyem a baj csak az… Hogy finomnak tűnt, én pedig éhes vagyok. Te folyton éhes vagy! Nem vettem zokon Seymour vádját, hiszen igaz volt, bár nem ismerte a nevemet, tudta, hogy mely bűn az én vétkem, ahogy azt is tudta, hogyha a pokol egyszer megnyílik és ott találkozunk viszont, akkor milyen formában fog megtalálni. Rettegett attól a formától, ami egy kicsit azért sértett, hát ezért lehet túl sokszor gyötörtem a kinézettemmel, majd hozzászokik alapon.
A fenyegetéssel megleptem, erről árulkodnak a vonásai, s én a szemét figyelem, hogy mennyi ennek a meglepettségnek a valóság alapja. Hihetőnek tűnik, hát nem játszom tovább a késsel feleslegesen. – Az emberek ritkán törődnek egymással, ha csak nem remélnek valamit cserébe. – jegyeztem meg elgondolkodva. Tán különös, hogy mindketten úgy beszélünk a saját fajtánkról, mintha nem tartoznánk közéjük, ez egy kicsit elgondolkodtat, de végtére is a legtöbbjük ember nem szívesen nevezi magát embernek, mert manapság az emberség épp úgy lehet dicséret, mint szitkozódás. Mindenki többre tartja magát valahol, mégsem hagy teljesen nyugodni a gondolat, hogy… Hogy? – Szóval olyannak tűnők, akinek szüksége van egy baráti beszélgetésre? – de miért nekem? Miért ide csengetett be? Sorra járta vajon a többi házat is? Túlságosan gyanakvó vagy, ez csak egy fiú. Seymour meg tökkelütött volt, nah neki tényleg kellett volna egy beszélgetés, bár nem éppen baráti. A fiú meg nagyon peches.
- Igazából ennek örülnünk kéne, ha emberiek lesznek, az egyik tábor máris közülünk való, s talán nem nyerünk velük semmit, de azért ahogy mondtad általánosságban az emberek sem tesznek semmit, a semmit tevés meg legalább nem az, hogy lemészárolnak minket valami mondva csinált indokkal. – rántom meg a vállam érdektelenül. Seymournak sem segít senki, pedig néha rimánkodik érte, hogy megszabadítsák a gonosztól, de Seymournak itt vagyok én, hogy segítsek.
- Kár, a lelkem is eladnám egy jóféle whiskeyért. Nos, akkor kérlek világosíts fel, vagy szabadíts fel, ahogy mondtad. – mosolygom rá, némi elvárással, ha már ilyesféle dolgokkal kecsegtet. – Nincs csali…- ismétlem, pedig van. Épp most nyújtja felém, s egy pillanatra le is pillantok a felém nyújtott kézre. Áhh igen, az emberek így üdvözlik egymást, ezzel koronázzák meg a bemutatkozást. Alig haboztam néhány percet, míg megfogom a felém kínált kezet. – Nagyon örvendek Iov Mager. Francis Seymour. – belélegezni az illatát ily közelségből egyszerű, tüdőre szívni a halandó elhalt hámsejtjeit, érezni a bőröm alatt a lüktető pulzálást, ami az életét jelenti. Vér. Hús.
Kezem kissé végig simít a kékes ereken, ahogy visszahúzom, búcsúzóul ígérve, hogy nem sokára kiszabadítom a bennük raboskodó, éltető, vörös nedűt. Csontos kéz volt, de érzem még tenyeremen a meleg hívogatást és jó lenne azokat az ujjakat elropogtatni. Lopva nyalok Seymour ajkain, a kérdésre mímelten gondolkodom, mielőtt helyet foglalnék, s intek tegyen ő is így, hiszen vendég én nálam. A gyomromban azonban érzem, nem sok időnk maradt erre a kedves kis beszélgetésre. Milyen kár, szinte tényleg sajnálom.
- Átlagos ember vagyok, csak a magam dolgai érdekelnek. Biztos nagy önzés ez, de én csak túl akarom élni, akármi is lesz. –ez majdnem igaz is lehetne, ha az első kijelentéssel nem bukna az egész. – Ki fog hűlni a kávé. – figyelmeztetem, várva, hogy végre belekortyoljon. – Igazából, jobban meggondolva mégse lesz időnk erre a beszélgetésre. – csak a játék kedvéért pillantottam a falon lévő órára. Mert az időt, sosem az óra méri nálam. – De tényleg nagyon örültem Iov. – Seymour rimánkodott, de feleslegesen tette, hiszen a kés a konyhapultról a hatalmam által a kezünkbe reppent, s én nyugodtan zártam markolatára ujjaimat. – Utolsó szavak?


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 4 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Márc. 07, 2020 8:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now

A nevetése nem zökkent ki, töretlen mosollyal felelek. – Nem állítottam és nem is állítom, hogy meg tudom mondani az igazságot… és azt is kétlem, hogy az említettek csak úgy elárulnák bárkinek is. Van amikor nem is muszáj tudnunk az igazságot, már ha létezik még egyáltalán. Kezdetben csak pár ellentmondásra, téves feltételezésre akartam felhívni a figyelmed, ha az időd engedi. – És hát, miért ne engedné, nem mintha annyira sok mindent lehetne tenni a jelenlegi helyzetben. Mert persze, itt próbálkoznak az emberek valami szabályos társadalom-forma kialakításában, de messze áll a tökéletestől. A tényt, hogy tökéletes nem létezik, pedig jelenleg elhanyagolhatjuk.
Hiába lépek be látszólagos természetes nyugalommal, attól még a vendéglátóm figyelem, sokkal éberebben, mint amennyit az ábrándos mosolyom láttatni enged. Így hallom kattanni a zárt, de nem érzem magam csapdában, hiszen ellentétben Iovval, engem nem tud bezárni ebbe a szobába. Most nem, így nem. Bármit is tesz, bármit is tervez, én szabad maradok. Idegesítő egy tulajdonság, nem?
Kissé meglepett, hogy ténylegesen elindult kávét főzni, de jó értelemben. Úgy tűnt, hajlandó beszélni, az pedig ritkán rossz. Kár lett volna, ha azonnal egymásnak esünk… számtalan lehetőséget elszalasztottunk volna. Fél szemmel még mindig a démont figyelve tekintek körbe a szobában, megjegyezve az esetleges menekülő utakat, fegyvereket… vagy bármit, ami hasznos lehet. Pont időben fordulok vissza ahhoz, hogy elkapjam a mosolya végét. Egy idegen démont így mosolyogva látni ritkán jelenthet jót. De ha tudná, hogy az öröme felesleges… hiszen bármit is tervez, ma csak egy részét kaphatja meg… a jövőben meg… nos, ha még kedve lenne szórakozni, várni fogom. – Feketén. – Ártalanul mosolygok, ami kicsit ellent mond a határozott kijelentésnek. Nem sok értelme lenne annyi mindent beleszórnia, sürgessük meg egy kicsit a folyamatot. Amúgy sem szoktam kávézni. Azon luxuscikkek közé tartozik, amikért nem sok értelme lett volna költenem. A havi bevételem így is eléggé változó tud lenni… és a különféle felszerelésekre a munkámhoz nagyobb szükségem van. Ördögi kör, de legalább szeretem a munkáim, szóval kevésbé tűnik idegölőnek az egész folyamat.
- Nem áll szándékomban. – Az idegen arc meglepettséget tükröz, pedig legszívesebben csak vigyorognék a fenyegetés okozta plusz adrenalinlökettől. Itt a démon, akit kerestem. Szórakozik. De felőlem szórakozhatunk. A kezem lassan emelem fel, mintha fegyvert szegezne rám. – Csak egy baráti beszélgetésre jöttem, hiszen a jelenlegi helyzetben az embereknek szükségük van erre. Mindenki félelemben él, annyira, hogy elfelejtjük, mit jelent embernek lenni. Nem vagyunk egyedül a bajban. – Micsoda szöveg. Úgy éreztem, hogy meg fogom dönteni a napi elhadart marhaság adagomat. Még, hogy nincsenek értékes cuccai… lehet, hogy tárgyi javakban nem is... de ő maga igenis értékes. Vagy ha nem is ő hát a test, akit megszállt. Előre betörte, azonnal költözhető, ránézésre elég egészséges… kell ennél több?
- Csak személyes vélemény, de az angyalok eddig sem védték meg az embereket minden katasztrófától, most miért tennék? Ráadásul azt beszélik, hogy kezdenek emberiek lenni… ami azért valljuk be, nem feltétlenül egy jó dolog. Minél emberibbek, annál kevésbé akad kedvük segíteni. Hiszen az emberek sem segítik egymást általánosan, maximum a sajátjaikat. Vagy csak magukat védik. – De ez semmi új, a többi faj is ezt teszi lényegében. Főleg mióta így összezártak mindenkit.
- Sajnálom, ha csalódást okozok… de semmit sem kínálok, semmi többet egy beszélgetésnél, ami után talán felvilágosodhatsz egy kicsit… vagy legalább is másként tekinthetsz a kialakult helyzetre. Vagy egy értelemben, egy új, felszabadult ember válhat belőled. – Akár a szó szoros értelmében is, bár még nem döntöttem el, hogy mit teszek vele. - Nincs itt semmilyen csali. – Dehogynincs. Több, mint gondolnád. Idecsaltál, én rádharaptam és itt vagyok. – De mielőtt folytatnák… még be sem mutatkoztam. Iov. Iov Mager. – És ha már itt tartottunk akkor egy kéznyújtásra is bátorkodtam, bár nem a sajátomra, inkább Iov félénk, kissé ügyetlen kézrázását vettem kölcsön, már ha egyáltalán belement a démon. Ha már ezen a formaságon is túlvoltunk, folytathattuk a kis játékunkat. Mert egyelőre úgy tűnt, mindketten szórakozunk, a kérdés csak az volt, hogy meddig? Mikor un rá és fedi fel a valódi kilétét? – Szóval… azt feltételezem, hogy egyik oldal sem vonzz sokkal jobban, mint a másik. Vagy tévednék?  - Kell egy alap, hogy folytathassam… már ha hagyja, hogy folytassam és amíg hagyja, hogy folytassam. El kell ismernem egy annyit, hogy ez a döntés az ő kezében van, nem pedig az enyémben.

Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7