Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Seymour lakás (+18) •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 06, 2020 9:33 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed







Édes evődése velem, mosolyra fakaszt, alattomosra, szemem ravaszan villan, de méltó ellenfélnek ígérkezik, korcs létére. S úgy tűnik nem egy estésre tervezi a programot, de hát már késő is lenne megelégedni kevesebbel, mint hogy az egyik vacsoránkat tényleg pusztán csak kettesben töltsük el, de ki tudja addig hány étkezés fog még lezajlani közöttünk, s ki tudja mikor redukálódik ez a szám arra a párosra? Sem ő, sem én nem lehetünk ebben biztosak, s most Seymourt is rágja a kétség, hogy vajon veszélyben kell-e éreznie magát, amiatt a páros miatt, hiszen... De hallgatok, nem neki válaszolok most, s nemi sértettséget érzek felőle, de nem számít most  hiszen minden figyelmem leköti az új  érdekesebb játékszer, aminek működését akarom fejtegetni, a tartósságát.
- Valljuk be, hogy ez a randi sem rossz, hiszen legalább vannak gyertya tartóink. Szeretek első lenni, s igazán megtisztelő, hogy én vezethetlek be, ebbe a számomra élvezetes misztériumba. – márt számára aligha lesz az, de legalább nem kell attól félnem, hogy elfogy, hiszen csak a lelke van itt, a teste biztonságban van még, mely bár kissé bosszantó, hiszen rákívántam igazán, nem a testre, melyben van, de így tovább tart a macska-egér játék. S a teste édesen retteg, hiszen az ő élete a tét, s hiába nyomja el a testrabló a félelmének illata idáig érződik, csalogatva kúszik orromba, s talán nem minden félelem csak a birtokolt testé. Vajon van benned már kétség, hogy túl messzire mentél? Hogy mégis túl nagy árat fizetsz valamiért, amit meg csak te sejtesz, előttem titoknak hagyod, homályos képkent vezeted fel. Mit akarsz tőlem vajon, s éppen tőlem, hiszen láttam, hogy a nevem mily hatással volt rád, mintha vártál már volna. Vajon mennyit vartál erre a találkozásra, mennyit készültél rá, tudva, hogy egyszer eljön ez a pillanat? Miközben én nem is sejtettem, előttem meglepetés ez a találkozás, melyet egyből ki kívánok bontani. Letépni a szalagot, a papírt, hogy megnézzem mit rejt, hogy megnézzem te mit rejtesz bensődben. Mert kíváncsivá tettél, s ennek meg kell fizetned az árát.
- Az elszántságod igazán becsülendő, korcs. – mert nem Iov a neve, ebben egészen biztos vagyok. Tartja a magabiztos mosolyát, s ez a helyzetre való tekintettel igencsak meglepő, bár nem biztos, hogy sokáig képes lesz rá, de már most máshogy bánok vele, mint a legtöbbjükkel, vagy a halandókkal, s ez furcsa, de nem keresem magamban az okokat, a válaszokat, talán elmúlik majd ez az érzés is, átfordul unalomba, s akkor... akkor vége a játéknak.
- Azon gondolkodom, hogy minden démont így kitüntetsz? – kérdezem, bár saját megvallasod szerint ez az első elevenen felzabálasod, de annyi féle fajta démon van, akik nem ezt választanák. Hiszen belőlem csak egy van, egyetlen és megismételhetetlen, ám démon most jócskán akad, minden ujjára legalább egy, ha lehet így fogalmazni, s a démonok vonzódnak azokhoz, akik képesek mindent, bármit feláldozni, mert késznek tűnsz rá, ám lehet ez csupán a látszat. A feszült nevetése beszédes, talán okozott már csalódást, talán előre tudja, hogy nekem is csalódnom kell benne, s aki kudarcot jósol saját magának, az el is bukik, hát elhúzom a szám, a nagy remények, s elvárasok most megfogyatkoztak kissé, de még nem visszavonhatatlanul.
- Talán? Ilyen teteknél illene biztosan állítani, aranyom.- legalábbis a saját érdekében, de kétségtelen, hogy most a talán is elég a feszülő kíváncsiságnak, jól lakik vele és megelégedik a konccal, melyet elé dobott. Én azonban egyre éhesebb vagyok, s tudja ezt ő jól. Hát ím önként mászik a konyhapultra, felkínálva magát, feláldozva a testét, mely nem a sajátja, mégsem válik ettől értéktelenebbé, hiszen ez a könyörtelenség, másnak aligha lehet nevezni, imponál számomra. Remeg a test, vajon ki rezegtetti, ahogy ujjaim hozzá érnek, s kibújtatják a nadrágból, hogy immár mezítelenül feküdjön, készen állva, várva rám. Már ha erre fel lehet készülni, s én bizony próbára teszem az elszántságát, az akaratát, feszegetem majd bordái mellett a határait, mert amíg a test meg nem hal, vele szenved majd. S ettől kedvem támad elnyújtani a percet, az utolsó lélegzetet mely még közösen zeng majd fel tőlük, mint egy szép búcsú.
A szeletelő belekap a bőrbe, s csíkot vág nekem a combból, bár én irányítom a kezét. Kiáltása a szájából meglepett, édes, hogy rátapad a szemem. Az izgalom,  a pánik ott gyöngyözik kövér izzadság cseppekben a bőrén, engedek szorításomon, hogy másik kezemmel letöröljem. Míg én az első falatot nyelem, ízlelve, kiélvezve, keresve az ő ízét, a lenyomatát, valamit, amit megjegyezhetek belőle, hogy mint szimatot fogó véreb követhessem, míg rá nem lelek. – Ez még csak az előjáték, hiszen illő, hogy szépen bánjak azzal, aki önként jön a vágóhídra. – kuncogok, míg ajkaim rátapadnak a sebre, fogaim tépdesik, húzzák a felhasított bőrt, a ver vörösre festi az ajkaimat, az állam, de szemem úgy tapad rá, mintha képtelen lennék levenni róla. Látom a kétséget, s a lepcses szája most némává válik. – Csak nem elfogytak a szavak? – simulok hozzá mellkasához, meghallgatva a közös szív ütemét, ujjaimmal bőrére dobolom az általa diktált ütemet. Várja a nagyobb harapást, tudom, hogy várja, éppen ezért késlekedik oly sokat, mert a várakozásnál nincs idegőrlőbb. De én sem várhatok az öröké valóságig, ujjam furakszik a sebbe, bekúszik az irha alá, elszakítva a hártyát, mely az izmokhoz tapasztja azt, s tépve, nyúzom tovább, hogy aztán leharapjam a feleslegessé vált bőrt. Aztán harapok, ha már ennyire vágja, az emberi fogak a húsba marnak, a metszők dolgozva metszik ki a nagyobb darabot, hogy számban görgetve megőröljék az őrlők, míg húsa szaftosan veresen cuppog a számban. Megpaskolom az arcát, nem attól félek, hogy ő ájul el, hanem a testétől, kár lenne, ha egyedül kellene végig szenvedned az előadást. – Jó lenne, ha adnál elfoglaltságot az agyának, mielőtt inkább kimenekül a valóságból. -jegyzem meg, miután torkomon lebucskázik a megrágott falat, s elégedetten csettintek a nyelvemmel.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 3 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 04, 2020 8:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


- Talán nem meglepő, de ezt a mérföldkövet – célzok az élve elfogyasztásra – még egy kapcsolatban sem léptem meg. Talán jobb az első ilyet kettesben megejteni – már amennyire az a kettes összejöhet. – Sok részlet van itt, amire felfigyelhet. Ez az első, de nem az utolsó. És itt még négyen vagyunk, de ez a szám egyszer csökkenhet. De ki által?
Tisztában vagyok azzal, hogy küzdenem kell még a figyelméért, előbb vagy utóbb elvesz a rejtélyem… hacsak nem teszek valamit. És a mosolyom alapján tenni terveztem. Vagy csak remekül blöffölök. Sokat ígérek és sokat kockáztatok, amikor a nyereség egyáltalán nem biztos. De manapság mi biztos? Az alkalom pedig egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy elszalaszthassam, ezért elővettem a legszebb szavakat amiket találtam, és eddig, úgy tűnik használt.
Az elmúlt fél órában folyamatosan kísértettem a szerencsémet, több kockázatot vállalva, mint amennyit valaha is megengedtem volna magamnak. De ha változtatni akarok… ez az egyetlen megoldás. – Egy ilyen szép kezdetet nem fogok hagyni ennyire tönkre menni. - Bár nem csak rajtam múlik. Visszafordulni már egy ideje késő. De nem is biztos, hogy szeretnék. Tudtam, hogy lépnem kell, még ha a megszokottnál is veszélyesebb a helyzet. Néha el kell felejteni, hogy mi az amit veszthetünk, ahhoz, hogy nyerhessünk. Ideje, hogy önzőbb legyek, mint amilyen valaha is voltam. Ha sikerül…
Igyekszem magabiztosnak tartani a mosolyomat, még ha egy-egy gondolat el is bizonytalanít, az elszántságom sosem tűnik el véglegesen… hiszen még ha nehéz is, ez az egyetlen járható utam. Amit meg veszthetek közben… tulajdonképpen… miattuk jutottam ide. – Modortalan lenni átvenni tőled ezt a szerepet. - Hiszen én csak egy játékszer vagyok számára is, nem? Egy szerep, amiből talán sosem nőhetek ki. De ez nem jelenti azt, hogy feladom a próbálkozást, vagy meg sem próbálok fennebb lépni. Hiszen ha már báboznak velem… nem mindegy, hogy ki és mennyien.
A csalódás szó feszült nevetésre késztet, de ahogy előtört, úgy el is csitult, egészen rövidre fojtva. Csalódás. Az így vagy úgy, de követni szokott. – Ha tippelnem kellene… talán tetszene, amit találnál. – Legyen az az otthonnak nevezett helyem, valamelyik utcaszéli rejtekhelyem, vagy az egyik személyes kedvencem, a karnevál - mindenek megvannak a saját kis titkai. A tekintetétől kiráz a hideg, próbálok nem arra gondolni, hogy mi lehet a fejében. Mert talán nem csak én tervezek, ha már felcsigáztam, ígérgettem és kíváncsivá tettem, talán neki is lettek ötletei. Mennyivel lehetnek rosszabbak annál, ami ma fog bekövetkezni? Többször is volt már dolgom démonokkal, de sosem ilyen szinten, nem voltam kész arra, hogy ennyire belevessem magam… és most sem vagyok. Talán nem is leszek. Pont ezért kell lépnem, még ha néha átlátszóvá is válik a félelmem vagy a bizonytalanságom, mégis makacsul folytatom, egyre jobban terelve magam a saját végzetembe. De a szenvedésem amúgy is elkerülhetetlen… szóval talán nem túl nagy ostobaság kockára tenni azt a pár évtizedet. A megöregedés amúgy sem kellemes.
A játék kiéleződik, a szavak ideje lassan elfogyott, úgy éreztem, hogy már nem húzhatom sokáig. Mert bár a titkokat tényleg nem lehet örökké fenntartani, különben értéktelenek lesznek… még túl korai volt elárulni őket. Így csak egy dolog maradt hátra… a kimondatlan alku számomra kellemetlenebb része. És ha már itt vagyunk, szívesebben sétáltam bele magamtól, önként mászva az asztalára. Bár a testem megremeg, nem próbálok menekülni. Erőszakkal marasztalom magunkat, bár a kétségek kezdenek egyre hangosabbak lenni. Amíg csak gondolat volt az egész, sokkal egyszerűbbnek tűnt végig ülni a kínzásait. Nem tudtam, mennyivel lenne rosszabb annál, amit egy ember tenne. De ostoba lettem volna azt hinni, hogy kíméletesebb lesz. A különös bókra mereven vigyorgok, érezhetőbben feszültebbé válok, ahogyan közelít felém. A tekintetem szorosan rátapad, a légzésem lassul, ahogyan várok. De nem veszi el az eszközt, helyette kényszerít, hogy a saját kezem által vágjak ki egy darabot a bőrömből. A meztelenség volt a legkevésbé kellemetlen része az egésznek. Főleg mivel nem is a saját testem feküdt köztünk. A fájdalom viszont valós volt, de nem elég ahhoz, hogy erőt pazaroljak a tompítására. Könnyebb lett volna csendben végig ülni az első vágást, ha nem nyom rá a mozdulatra, mélyebben vágva a bőrbe, így viszont már az elején kiáltunk, de elfojtva, röviden, inkább meglepetten, mintsem elviselhetetlen fájdalomban – azt a dallamot későbbre tartogatjuk. Egyszerre szisszenünk fel Iovval akkor is, mikor a démon a seb szélét támadja a fogaival, feszülten várva egy nagyobb harapásra… ami egyelőre még elmarad. Ég a seb, de Iov panaszosabb nálam, nekem kicsit több kell ahhoz, hogy eltántorítson. Talán attól féltem a legjobban, hogy idő előtt eljutunk arra a pontra, amikor már én sem bírom tovább… de egyelőre még nem nyújtott olyan fájdalmat, amilyet még nem éltem volna át egy másik formában. A szavak viszont mintha egy időre belém szorultak volna, mintha kétségeim támadtak volna… ami talán részben igaz is volt. Az élve felfalás talán tényleg sok lesz. De kétségtelenül szükséges.
A fájdalom elméletben mindig szebb, mint a valóságban…
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 01, 2020 9:03 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed





Sokadjára is meg kell állapítanom, hogy te más vagy, mint akiket eddig utamba sodort a sors, különleges, s ez a változatosság igazi felüdülés. Mert ragadozó pillantásom sem késztet menekülésre és tested félelmét, meg azt is tán, mely benned ébred, elnyomod, pedig a menekülés ösztönét a legnehezebb elnyomni, hisz mindenki élni akar. Kérdéseket hívsz életre elmémben, melyeket megválaszoltalanul hagysz, s kivételesen valamiért érdekelnek a válaszok, melyeket nem adsz meg, érdekelnek annyira, hogy játékba kezdjek veled, melynek jól tudjuk nem ma éjjel lesz vége, hosszúra nyúlik majd, s űzni foglak hajszolni, kergetni miattuk, de hiszen ezt akartad. Ezt akartad, de miért akartad? Mit jelent neked a torkosság szerény személye, s miért ily képességet adott neked valaki, melyekben lehetőségeket látok? Koszos kis korcs létedre egész lenyűgöző a bátorságod és az észjárásod, kedvemre való a hízelkedésed mely nekem tetszeleg. Kevesen akadnak, akik ily sokáig egyben élvezhetik vendégszeretetemet, s mintha tisztában lennél, hogy az idő lassan elfogy, de nem számodra. Hiszen te itt sem vagy, nem az egész lényed, csak mint megszálló. Kevesen hoznak nekem ily szép áldozatot, még idézéseim során sem kényeztettek emlékeim szerint ennyire el, de ez is volt a célod. Csak az okok azok, melyek a tudatlanság homályában rejtőzködnek, mint kis titkok, de ettől csak még érdekesebb leszel, igazi csodabogár, melyet kár egyből a gombostűre szúrni. Páratlan teljesítmény ez, igazán tiszteletre méltó, csodálni való.
- A legtöbben nem, de te mégis, ami vagy azt jelenti, hogy teljesen ostoba vagy...- kis szünetet tartok, mert kétségtelenül lenézlek fajtádból fakadóan, de ostobának nem tartanak, sőt kivételesen eszes vagy, hiszen erről tanúskodik, hogy még mindig bájcsevegünk, s előbb fogyasztom el a hűtöm tartalmát, mint téged, pedig nincs jobb a friss falatoknál, a vértől szaftos húsnál, az ízletes félelemnél.
- Vagy egyedül akartál velem találkozni, kettesben.- vagy hát igazából ez egy zavaros négyes, de a másik két halandó nem sok vizet zavar, hát elmosolyodom, mintha flörtölnénk. – Igazán érdekelne, hogy miért, de gondolom nem most fogod ezt felfedni, ami igazán bölcs döntés, de figyelmeztetlek, túl sokáig sem érdemes várni vele, mert elveszti a varázsát a dolog. – türelmetlen lény vagyok, nem szeretem, ha sokáig kell várnom a magyarázatokra. A titkok sajátos varázsa, hogy egy ideig izgatják a fantáziát, kívánatosak, de a folytonos hajszolásuk átkossá válik, s akkor egyszerűbb elpusztítani ezeket a titkokat, mint megfejteni.
Mosolyog, s szavaitól az enyém is szélesedik, hiszen táncra kér, s miért ne táncolhatnék vele számára veszélyes halálos táncot, ha ennyire szépen kér? Ígéretesnek tűnik.  - Remek, bár tisztáznunk kéne melyikünk a hunyó. – mert ez még nem teljesen eldöntött, hiszen ő jött előbb megkeresni, s akkor még nem is tudta ki vagyok. Mit akarhat egy eleve kárhozásra ítélt lény egy démontól? Az okosak elfogadják a sorsukat, melyet nem maguknak, hanem más bűne miatt kaptak, el fog kárhozni, nyilván tudja, s az értelmesek megalkudnak, de az nem változtat semmin, a sorsukat nem kerülhetik el, nekik nincs más esélyük.
– Leszek én a hunyó, de aztán jól bújj el, nem szeretnék csalódni benned. – mert az végzetes is lehet, sőt minden bizonnyal az is lesz a számára, de nem riogatom tovább, hiszen mindent bele fogsz adni nem igaz? S én már most élvezem a hajszolás okozta élvezetet, a vadászat örömét, az adrenalint. Alig várom, s igaz, alig várom, hogy a játék végén megnézzelek magamnak, hogy megkóstoljalak, megízleljelek és... ki tudja? Talán ízleni fogsz annyira, hogy kár lenne egyből behabzsolni, hiszen a különlegest tartogatni kell.
Megmutatom neki a rémséget, tulajdon valómat, tudja ki is az akit játékra kér, hogy tudja valójában aligha nyerhet, mert győztes csak egy lehet, s kettőnk közül aligha kerülhet ki ő győztesen, persze hajlok a kompromisszumra, ha olyasmit ajáln tán megfontolok egy döntetlent. Nézem, ahogy elfoglalja a testet, melyben elcsitítja a lelket, holott fel fogja áldozni. Imponáló kegyetlenség, hiszen a cél mindig szentesíti az eszközt, vagy éppen szentségteleníti, bár ez néző pont kérdése. Szemünk összefonódik, s szavaira összeugrik a gyomrom várakozóan, nézem, ahogy a pulthoz lép, ahogy felül rá, ím önként teszi, s meglep. Még sosem volt, aki önként mászott volna, ajánlkozott volna éteknek számomra, még úgysem, hogy valójában nem őt eszem, de érezni fogja minden fájdalmát, minden kínzó pillanatát. Hagyom, hogy elvegye a pucolót, aztán felkuncogok, s lenyomom a pultra. – Különös vagy, azt is mondhatnám furcsa, már-már tébolyodott. – jegyzem meg, de nem sértésként hangzanak el ajkaim közül a szavak. Használni is fogja vajon, lenyúz nekem magáról egy kis darabot?
- Nem hazudhatom, hogy most már nem ennék szívesebben, és a titkaidat is megtarthatod még egy kis ideig. – most már lehúzom a nadrágját, hogy pőrén feküdjön alattam, hiszen nem lesz szükség a nadrágra, arcom hasfalához nyomom, vágyakozó sóhajjal, kicsorduló nyálam maszatolom el a hozzá dörgölődzéssel. – Igen, hosszú volt. – jegyzem meg, oly éhség ül szemeimben, melyek már alig tudnak várni. Nem hazudom, hogy nem fog fájni, de a hámozóért nyúlok, hátha nem képes megtenni, de azt amúgy is felém nyújtja, én pedig kezével együtt fogom meg, húzom a combjához, a bőrre nyomom, hogy a penge véres csíkot fakasszon, pupillám tágul a friss vér illatától, mely szinte azonnal az orromba kúszik, a nyalka hártyámra tapad ingerelve. Mozdul a kezem az övével, csúszik a hámozó, s kissé jobbam ráfekszem testére, nehezékként, hiszen a fájdalom a legerősebb elhatározást is felemészti, derékba töri, amikor lenyúz róla a hámozó egy szép véres csíkot, amiért nyúlok, hogy számba tegyem, s úgy szívjam magamba, mintha ízletes tészta féle volna. Mozdulok, hogy megragadjam a combját, arcomhoz ölelem, testének vérével kenem fel magam. Biztos fájt, de tudtad, hogy fájni fog. Belenyalok lustán a friss sebbe, a szegélyén kezdem rágni a bőrt, óvatosan tépkedve, csipkedve Seymour fogaival, mintha csak varr lenne. Felpillantok rád, vajon meggondolod majd közben magad? Talán igen, de én nem fogom hagyni, hiszen már felkértél és már igent mondtam neked. Én nem fogom visszavonni a szavam, akkor sem, ha megbánod.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 3 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 28, 2020 10:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


A jókedve hízelgő, mégis beleborzongok a pillantásába, hiszen kettőnk közül egyértelműen ő a ragadozó, nekem rettegni kellene s menekülni, mégsem teszem, sőt, szórakoztatom és keresem a figyelmét, igyekszem megragadni ahol csak tudom. Azt csak remélhetem, hogy nyerek is valamit az egészből, s nem csak feleslegesen áldozom fel magam s mindenki mást magam körül, de a semmittevésnél ez is jobb. Megbízható démon nincsen, ráadásul korábban csak álmodoztam arról, hogy valóban vele találnám szembe magam egy nap. Megidézni is megtudtam volna, amikor készen állok az érkezésére – már amennyire ilyesmire fel lehet készülni – de az újabb kellemetlenségekkel járt volna, ha akarata ellenére rángatom el, s megzavarom a dolgai közt. S megtalálni egy démont a semmiből nem olyan egyszerű. Ha nem lett volna ez a különös véletlen, hogy pont most, pont ebben a városban húzta meg magát, talán nem is lett volna esélyem találkozni vele. Lehet ez véletlen? Nem, nekünk találkoznunk kellett. Csak az a kérdés, hogy melyikünk érdekében történt meg…
- A legtöbben nem jöttek volna egyedül, ha rájönnek, hogy egy démon van itt. – De nem tartozom közéjük, ha eddig csak sejtette, mostanra talán már tudhatja is, hogy megvannak a saját furcsaságaim. Furcsaság mindenki másnak, nekem viszont logikusan levezetett lépéseknek tűnnek. Nem mind könnyen érthetőek, de nem a legértelmetlenebb tények. Csak a legtöbben félnék meglépni, a legtöbbnek talán nem is lenne muszáj meglépni. Vagy talán tényleg csak megőrültem. Visszafordulni már úgy sem fogok. Már nem is lenne ahova. Alkuról nem beszélek, szándékosan elhallgatom azt a részt, ilyesmikről még korai tárgyalnunk, később amúgy is feljön még. Ha lesz később. És ha nem lesz, akkor amúgy is felesleges lélegzetvételek lettek volna. Lassan visszajön a kedvem egy mosolyra, miközben a mondat végére ér. – Bújócskában is jobb vagyok a többségnél. – Vehetné-e utalásnak arra, hogy felkérem egy táncra, keressen csak fel? Akár. De nem hittem, hogy szüksége lenne felhívásra. Anélkül is érkezne, ha akarna, ha meg nem, akkor nem tudnám rávenni. De akarod már, igaz? Nem lesz elég ez az egy test. Nem fogom hagyni, hogy elég legyen. Ki fogom csavarni belőled a vágyat, még ha lehetetlen is. El kell érnem, hogy akarj, s élve, ne csak egyszeri fogyasztásra.
A meglengetett belsőségekre öklendeznénk, lassan már nem tudom melyikünk, ahogyan hangosabb lesz Iov, egyre nehezebb elkülöníteni az érzéseit a sajátjaimtól. Sűrűn nyelem az édeskés nyálunkat, nem hagyhatom, hogy ennyitől hányásra késztessen, elfojtom a késztetést, bár a jeleit már nem tudom. Az arcunk kifehéredett, mintha kétségbeesettebb lenne, de nem miattam, az emberem tör elő, eggyel több apró jel a növekvő belső harcunkra. Attól nem féltem, hogy a kínzásunk közt majd elszabadul, valamiért meg voltam győződve arról, hogy még viszonylag az elején elájul és magamra hagy. Jobb is lesz úgy, legalább nem kell majd a búcsúzkodással bajlódni, hiszen még most is, hogy nem örökre szól… nem túl kellemes. És nehezen felejtik el. Meg kell szabadulnom ettől az átkozott bűntudattól, egyre feltűnőbben fog vissza. Most is, ahelyett, hogy teljesen a démonra koncentrálhatnék, megzavar az emberi empátia, ápolgatnom kell a lelket, ami szinte az enyém is. Rövid pillanatok csak, de a valóságban sokkal többnek érződnek. És talán többek is lettek, pontosan annyival, hogy hagyjam elfordítani a fejünket, bár a halk szürcsölést, amivel magába szívta az ételét, nem tudtuk elnyomni. Nem őt néztük, de mindketten magunk előtt láttuk a képet, sőt, talán többet is. A következő pillanatokban pedig valóban többet láttam, mint reméltem volna. Szerencsére Iov nem osztozhatott a pokoli kép sejtésein, attól ha lehet, biztosan jobban bevadult volna. De enélkül is túlzottan elszabadult, s bár a maradást nem terveztem hosszúra, még annál is gyorsabban távolodtam el a másik szerencsétlen embertől, hogy a sajátomhoz szegődjek. A beszállással nem volt gond, kezdetben még a maradással sem, csak akkor próbált kitoloncolni magából, amikor kéretlen hangként suttogtam a szavakat, amiket talán még én sem szívesen hallottam volna. Kegyetlen voltam vele, de túl fontos volt a pillanat, nem volt idő finomabb taktikára, be kellett vetnem a végső fegyvereim amivel megadásra kényszeríthettem. A szavakat amikkel tovább törhetem a már amúgy is sérült lelkét. Merthogy ritkán támadom az erőset, amikor tehetem a gyengét célzom, a sebezhetőt, az irányíthatót. Érzem a fájdalmát, nekem is rossz, de a démon… rá kell gondolnom, arra a szörnyetegre, akinek a képét egy pillanat töredékére mintha magam előtt láthattam volna. A rémálomból szökött alak magamnál tart annyira, hogy ne vesszek el Iov szenvedéseiben, amik egy része a sajátom is lehetne. De nem az. Én nem ő vagyok. Én több vagyok ennél. És a hozzá hasonlók gyűlölnek. De minél nagyobb a szakadék a fajtánk közt annál könnyebb lesz túllépni a kínzásukon. A kiabálásait belső zokogás váltja fel, cseng tőle a fülem, mindenhol ott van, reszketve egyenesedünk fel. A harc kívülről kevésbé látványos, belülről viszont, túl sok minden történt. Amit a démon rövidnek érezhetett, számunkra órákat is kitettek volna. Csak az után szólalok meg, hogy úgy érzem, Iov már képtelen lenne rá. Ezek után már körülbelül lehetetlen lesz visszaszereznem őt. A tekintetem zavarosan cikázik az emberi arc és a berendezés különféle elemei közt, miközben az ajkaim ügyetlenül bár, de formálni kezdik azt a rövidke dicséretet, amire erőm maradt. Idő kell, amíg összeszedem magam. Idő, ami egyre értékesebb. Idő, amíg rendbe próbálom tenni amit Iov egy pillanat töredéke alatt tönkre tett. Még dühösnek kellene lennem rá, de elég nehéz, ha közben átérzem amit ő is. Újra távolodnom kell tőle, mielőtt a sajnálatom túl erős lenne. Szavakkal terelem el a figyelmem, amik szinte szűrés nélkül hagyják el az ajkaim, de addig is kevésbé gondolok a lélekre magam mellett. Végighallgat a démon, szinte már gyanús türelemmel, talán csak arra használva az időt, hogy kirakati húsdarabként mérjen fel, talán már sokadszorra. De elég időt ad ahhoz, hogy visszarendezzem a dolgaimat úgy, ahogyan szerettem volna őket. Bár a démon utolsó szavai után kérdésessé vált, hogy az egész rituálénak mennyire lesz jelentősége. A terv eddig tiszta volt, már amennyire az lehetett ilyen rögtönzötten. De a szavai változásra késztettek. Végül is, játékra kért, nem? Akkor akár most is kezdhetnénk azt. A kétségbeejtőnek tűnő helyzetem egyik legnagyobb előnye az, hogy nem tudhatom pontosan, hogy hol az a bizonyos határ, amikor a vakmerőségem túl sok lett, és valóban a végzetembe rohantam, nem pedig arra a gyötrelmes útra amit kiterveztem magamnak. Amit a végén megérne végigjárni.
A tekintetem egy pillanatig csak némán fonódik az övébe, de a szükségesnél kicsivel sem tovább, mielőtt megunhatná a várakozást, már meg is szólalok. – Ennyi várakoztatás után naiv lenne remélni, hogy még mindig sokkal szórakoztatóbb vagyok a zöldséghámozóban rejlő lehetőségeknél. Vagy a kettő kombójánál. - Lassan újra mosolygok, ez már az enyém, mégis más, mint az eddigiek. Más, mert már tudom, hogy mi következne ez után. Valami, amire nem könnyű felkészülni. De nem próbálok kihátrálni a kimondatlan egyességből, csak azért lépek mégis hátra, egészen lassan, hogy a pulthoz érve felülhessek rá. Hasonlóan óvatosan nyúlok el az említett eszközért, tettetett higgadtsággal véve el azt. - Nem árulhatom el az összes titkomat, legalább is nem ma. Jó az önuralmad. De hosszú volt a játék, igaz? – A java még csak most következik. Vajon ha az étel feltálalja magát, akkor is hasonlóan ízletes? Bár abban nem reménykedtem, hogy élve elvihetem Ivot. Lassan búcsúzkodnom kellene tőle, hiszen később már aligha lesz hozzá ideális a hangulat. Rosszul érezhetném magam amiért ezt teszem vele, valahol talán érzem is, vagy érezni fogom… de egyszer mind meghalunk. Az igazság meg csak álom. Hiszen például abban hol van, hogy születésemtől a pokolba szántak? Mit vártak, ha nem kegyetlenséget cserébe? Élni akarok. Akár a halálom után is, elkerülni az elkerülhetetlent, kimászni a rám váró kínok közül… mert ha ez ember előre tudja, hogy mi vár rá, ideje marad tervezni. Túl sok ideje marad hozzászoktatni magát a gondolathoz, hogy másokat áldozzon fel ahhoz, hogy magának jobb legyen. Az emberek még reménykedhetnek, hogy megbocsájtásra lelnek, nem kell arra tenniük az egész életüket, hogy bűnössé váltak, csak azért, mert bűnből fogantak. Mi ez a kivételezés? Az bűnük miért más, mint az enyém? És ha már úgyis odajutok… miért kell fájnia az arra vezető útnak? A gondolatok közepette mozdul a hámozót tartó kezem, a démon fél nyújtja az eszközt. Talán mégsem kellene búcsúzkodni. Talán nem is kellene hallanom a kiáltásait, csakhogy egyre hangosabb, ahogyan erőre kap. A hámozót tartó kezem megremeg kissé, ő volt vagy én, ki tudja már, de a másik kéz mozdul és segít egy helyben tartani. Szeretném azt hinni, hogy nem félek a fájdalomtól. Szeretném azt hinni, hogy nem lesz rosszabb az eddigi fájdalmaktól. De naiv lenne azt hinni, hogy démon nem lenne képes jobban kínozni, mint egy ember. Próbálom elnyomni a félelmet a tekintetemben, miközben ránézek, de talán így is ráérez, miért ne érezne rá, biztosan ki vannak élezve rá az érzékei.
Az túlzás, hogy készen álltam… de abban biztos voltam, hogy nem tudhat meg mindent egy nap alatt, főleg ha túl is akarom élni az egészet. És ez pedig egy jelentős eleme volt a hosszútávú tervnek.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Május 15, 2020 1:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed




A legtöbb lény végtelenül egyszerű, s kiszámítható. A tapasztalat, mely az idő múlásával lassan halad előre, múlik felettem, ahogy világok változnak meg, korok áldoznak le, azt mutatja, hogy a legtöbb teremtmény sablonos, mintha mind egy bizonyos mintára készültek volna. A halandók rettegnek, legyen az Seymour, avagy a te ruhaneműként felhúzott halandód, aki pajzsként megóvhat némi kellemetlenségtől. A sorsuk a rettegés, s nem is kell hozzá démon se, mindig a holnap miatt aggódnak. Te más vagy. Nem kellene, hogy ez meglepetésként érjen, hiszen korcs vagy, furcsa szörnyszülötte egy tiltott násznak, valaki bűnének nyilvánvaló jele. Mégis érthetetlen vagy számomra, nem átlátszó kristálypohár, hanem valami mocskos, karistolt felület, melyben még a víz is zavaros és poshadt. Megfejthetetlen, s kissé zavarba ejtő újdonság vagy, valami nem szokványos, még ismeretlen, amit meg kell fejteni, de lopott testedben aligha találok majd válaszokat. Átkozott testrabló! Kedvemre való vagy, hát kétségtelen, hogy bók az őrültséged megállapításának kinyilatkoztatása, bár senki nem hallja leleplező szavaimat rajtad kívül. De mi az ok? Mi tesz őrültté? Mi motivál, hogy egy démon tásaságát válaszd, amikor nem is azért jöttél, hanem egy újabb felöltőért?
Mosolyod nézem, szavaid bizonyosságról árulkodnak, ohh tudod te, hogy valamit itt kell hagynod nekem, s láthatólag megbékéltél az árral, melyet meg kell majd fizetned. Tudod, s mégsem tűnik úgy, hogy zavarna, mintha nem egy másik előlény sorsát pecsételnéd meg. Ez a furcsa érzéketlenség imponál, hát kissé beleborzongok, míg téged fürkésző szemeim a mélyben kutatják. Tényleg nem zavar? S vajon mi lenne, ha nem egy másik testbe bújva lennél? Akkor sem zavarna, hogy valószínűleg, szétszaggatlak? Újabb kérdésedtől gurgulázik torkomban a jó kedv, apró hahotázás. Hiszen ezt a választ is tudhatod már. Olyan vagy mint egy különös bogár, akit befőttes üvegbe kell zárni, vagy gombostűre szúrva nézni lassú elmúlását, hiszen egy kis csoda. Csoda vagy, de veled ellentétben nekem van időm arra, hogy megunjam ezt, vagy végig nézzem, hogy múlsz el szépen lassan, napról-napra. Bár az sem kizárt, hogy meggyorsítanám a folyamatot.
- Kár lenne tagadnom, hogy a tested nem fog szabadon távozni, de ezzel tisztában vagy, a furcsa, hogy meg sem próbálod alkuval, vagy könyörgéssel megóvni. A legtöbben ezt tennék, de te nem. – elmélkedve érintem meg állam, hogy megdörzsöljem. – Szeretem, ha az áldozataim maguktól érkeznek, de persze, szívesen fogócskázom és bújócskázom veled, mert gondolom nem adnád könnyen magad. – de velem megéri játszani a játékomban, hát jobb ha játszol, mert úgy esélyed van a menekülésre, bár egyszer úgyis elkapnálak, mert el örökké nem rejtőzhetnél el. Találnék rajtad fogást, mert az mindenkin találni, vajon mi a gyengepontod? Vajon sejtes már, hogy ennek a figyelemnek milyen nagy az ára? Kétélű penge ez.
Hiába a diszkrét mozdulat látom, ahogy szád elé kapod a kezed, a terjengő szag az elmúlást hirdeti, s ez az illat a legtöbb lénynek ki mulandó bűzös intelem. Pedig még egészen friss a tartalma a hűtőmnek, s meg nem állhatom, hogy a ruganyos beleket megragadva feléd nyújtsam azt.
- Milyen udvariatlan vagyok, meg sem kínáltalak...egy harapást? – bár nem teljesen egyértelmű, hogy belőle lesz, vagy ő haraphat. De nem lobálom sokáig az orrod előtt a belet, hiszen kétlem, hogy valóban rá kívánnál, hát magam teszem a számba, a úgy szívom befelé, ahogy az emberek a tésztát szokták. Ismerem az undorod, Seymour is igy berzenkedik minden falat ellen, érzem virgonckodó gyomrát, ami tiltakozva meg-megfeszül egész testével egyetemben. Ügyet sem vetek hát most rád, a legtöbbeteknek ez nem természetes, persze, ha egy kicsit is éheznétek, ha gyomrotok korgása, siránkozása töltené ki elméteket, akkor nem válogatnátok, hogy megtöltsétek. Minden lény ilyen, képmutató. Ezt a démoni tulajdonságot még sem tőlünk tanultátok el, hanem teremtőtöktől örököltétek.
Helyet szorítok neked, kissé elhúzódva a sötétségbe Seymour elméjében, hagyva, hogy befészkelj, s érezd, amit Seymour átél. Legalábbis annak egy kis szeletkéjét, mert ő minden tükröződő felületen engem pillant meg, nem saját magát. Ott vagyok az álmaiban, melyek testét izzasztják éjjelente a rémképekkel, ő lát engem  gondolata képes összerakni a képet és megosztani veled egy részét. Narcisztikus elégedettséggel figyelem magam, s egy pillanatra felmerül, hogy most bezárhatnálak téged esetleg ide, rabbá tehetnélek téged is, de figyelmem elvonja tested, mely lassan érzi meg a szabadságot, s ingatag mozdulatokkal, setén áll fel, mint valami most világra fialt gida. Vajon, lesz ideje elszaladni? Balgán kicsit ront a tökéletes körön, amit éles szemmel figyelek, még érezheted várakozásom, hogy tegye meg, s diadalomat is, amikor belerondít, bár az aprócska rés jelentéktelennek tűnik, de érzem, hogy te is haragos vagy a fatális hiba miatt, melyről neki alig van fogalma. Visszatérsz hozzá, mert ő csak hátrál rettegve, s hiába nyílnak ajkai, a szavak már nem születnek meg, ahogy visszafoglalód méltóhelyed benne. A rázkódásában gyönyörködöm, a tiltakozásában, a néma zokogásban, melyet elcsitítasz, s helyette te lépsz vele. Hasonlóságot vélek benned és bennem felfedezni. Vajon élvezed te is? Az uralmat, melyet a leigázásuk jelent? Mozdulataid még nem oly simák, mint voltak, de meglep a gyorsaság, hiszen még démonoknak is időbe telik a megszállás, s különösen akkor, ha erős jellem lakozik odabent. Az élni akarás pedig erősebbé teszi a halandókat, te mégis felém lépsz  s szájával formálod a nekem szám szavaidat, bár a bók egyáltalán nem magától a szótól lesz kívánatos, hanem a benne bújkáló megtörtségtől. Vérszemet kapok, bár nem gyorsan, de mozdulok feléd, hogy körbe járjam a kört. Nagy hiba volt engedned a kíváncsiság kísértésének. Te mégsem a kör hibáját javítod ki, hanem a ruhákkal foglalkozol. Vajon mi van ott?
Elmerülök gondolataiban, alig hallom válaszaid, bár oly lényegtelenek már, legalábbis a legtöbb mondanivalód mely étkezési szokásaimmal kapcsolatos meddő társalgás, ahogy az éhség is, hiszen valóban nem értheted, ahogy a fogaid is képtelenek már nyers húst tépni, bár ez nem teljesen igaz, hiszen Seymour is képes rá némi noszogatás után. A még szócskára szökik fel a szemöldököm, de mivel nem nyomtad meg, egyelőre kegyesen figyelmen kívül hagyom és nem harapok a csalira. Még. A kérdésedre elmosolyodom.
- Akadt már, aki ismerte, de úgy veszem, hogy azt szeretnéd, ha ez a válasz érdekelne, nem pedig a zöldség hámozó, ami a pulton van és a gondolat, hogyan használnám rajtad. Hát áruld el, mielőtt elfogy a türelmem. A döghús lassan ízetlenné válik. – jegyzem meg, de már nem pillantok a hűtőre és tartalmára, csak körülötted körözök, mint a keselyű, ami vár, hogy lecsaphasson. – Szóval, honnan tudod? – lassan véget kell vetnem az előjátékunknak.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 3 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 10, 2020 11:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


Őrültnek gondol, a kijelentésére pedig egy mosoly a válasz, hiszen nem feltétlenül egy rossz dolog az. Az őrületnek sok fajtája létezik, hiszen sokszor őrültnek nevezünk mindent, ami kicsit is eltér a megszokottól. Szeretem azt hinni, hogy én is egy ilyen őrület egy darabkája vagyok, nem pedig egy megbomlásnak induló elme szüleménye.
A szavait elrettentőnek szánta, csakhogy nem érnek célba, legalább is nem úgy, mint ahogyan azt ő tervezte volna, hozzám már szinte bókként érkeznek. Jó, ha magabiztosnak hisz, ha nem lát át teljesen a mosolyon és minden máson, ami arra utal, hogy nem félek elveszteni mindent és mindenkit, hogy valóban elhiszem, hogy eléggé felkészült vagyok és lehetek egyáltalán arra, ami mellette vagy úgy általánosan egy démon mellett várhat rám. Volt már dolgom démonokkal, nem is egyszer, de hosszútávra kevesükkel tervezek, pont a kiszámíthatatlanságuk miatt. Démoni természetük miatt irányítani akarnak, azt pedig különösen nem kedvelik, ha pont egy halandó szeretné kihasználni őket. Mindig is tudatában voltam annak, hogy mit veszíthetek… talán túlzottan is. Nehéz volt úgy elfelejteni, hogy minden nap találkoztam vele… Viszont az még mindig jobb, ha én keresem Beelzebubot, ha etetem a kíváncsiságát s egyszerre az éhségét is csillapítom húsvér cafatokkal, különben ő fog jönni hozzám, és az sokkal fájdalmasabb találkozás lesz. Még ha elkerülni talán már késő is lenne, halasztgatni talán még nem.
- Nem is a testnek kell szabadon távoznia. – A mosolyom utal a folytatásra, hiszen illetlenség lenne felajánlás nélkül érkezni a torkosság otthonába, nem? A számomra vele járó kellemetlenséggel pedig majd akkor foglalkozom, amikor aktuális lesz, a jelenben, amikor még és már semmim sem fáj, könnyebb merésznek lenni, ezt bizonyítja amit következőnek bátorkodom mondani töretlen magabiztossággal. – És valóban csak magamtól érkeznék? – Hiszen már ő is utalt arra, hogy megkeresne, bár a szándékai baljósak, a tény, hogy képes lenne pazarolni rám is az öröklétéből már egészen hízelgő. Hiszen helyettem tovább sanyargathatná ezt a szerencsétlen embert akit kiszemelt magának, vagy igazából bárki mást ezen a földön, de nem, ő pont velem foglalkozna. A figyelme veszélyes, ugyanakkor szükséges. Nem lehetek mindörökké egyedül a világ ellen, s egyszer majd eljön a pillanat, amikor már késő lesz oldalt választani.
A mozdulatot, amivel a számhoz kapok a kicsorduló belsőségek láttán diszkrétnek szánom, pontosabban diszkrétté próbálom simítani, amennyire lehet. Nyelek egy párat, igyekszem halkan, bár számára lehet így is hangos. Iovnak nem tetszik, de hát már rég óta nem tetszik neki semmi sem ami itt történt, sőt, már az indulásnál is megvoltak a kétségei. Most már a vacsora sem érdekelné amire meghívtam, most már megelégedne annyival ha élve távozhatna. Talán még egy kart vagy lábat is feláldozna a célért, csakhogy annyi korántsem elég. Ha rákap a démon, akkor egészben fogja követelni, s nem könnyen, hanem nyersen és szenvedve, ahogyan már utalt rá, ő ezzel fűszerez. Megérteni ebben a rituáléban a gyönyört nem tudom, de felfogni a jelentőségét számára már annál inkább. Nem fog engedni belőle. Még ha sikerülne is elszökni, annyira feldühödne, hogy nem érné meg. Sajnálom Iov. Valahol tényleg sajnálom, de tudod, nekem is túl kell élni valahogy. A tudat, hogy az utcáról szedtem fel, hogy nélkülem már talán rég halott lenne, segít elengedni. Nem találok élvezetet a halálban, főleg amikor ennyire valósan jelenik meg előttem, talán pont a saját halandóságom miatt. Egy halk hangocska a fejemben mindig azt suttogja, hogy az ott akár én is lehetnék. Viszont, mint sok más dologban, a tapasztalat ebben is segít. Valahol megkönnyíti a folyamatot, sőt, egy idő után már kezd… normálisabbnak tűnni? De nekem néha még mindig szürreálisnak hat az egész valóság. De még mindig nem vagyok elég tökéletes. Még mindig… túl sok bennem az ember.
A kérés meglep, nem számítottam ennyire… konkrét válaszra? Hiszen sejtettem, hogy ha közelebb megyek hozzá, sokkal pontosabban fogom meglátni őt, mint amennyire magamtól képzelném el csupán szavak alapján. De ha már kérdeztem, nem utasíthatom vissza a kérést. Kilépek a testből… hogy mellé sétálhassak. A lelket figyelem, de nem költözöm teljesen bele, hogy ne terheljük le a testet annyira, hogy szétszakadjon. Nem válok eggyé vele, mint ahogyan Iovval is tettem azt mindeddig, csak rátapadok az érzékeire, figyelem ahogyan változik a lélek. Nem látom tisztán amit lát, inkább csak egy érzés az egész, de így is sok, főleg Seymour miatt, hiszen elsősorban úgy élem át, ahogyan ő is.
Iov közben felszabadult, már amennyire szabaddá válhat a helyzetben amibe akarata ellenére rángattam. Először fel sem fogja talán, hogy már nem kényszerítem semmire. Korábban csendben voltam a fejében, így nem gyanakszik azonnal, viszont a csend nő, a türelme pedig már rég elfogyott, így gyorsan próbálkozna újra átvenni az uralmat a teste felett. Korábban is tette, de nem túl koordináltan, pánikolva és szellemileg egyre gyengülve, hiszen ő nem ilyen jellegű terrorhoz szokott hozzá az évei során. De nélkülem a leggyengébb próbálkozása is elég volt ahhoz, hogy mozdítson a testén. Ügyetlenül állt fel, de a remegését nézve csoda volt, hogy nem esett azonnal vissza. Valóban úgy lépett, mintha élete első lépéseit tenné éppen, csakhogy nem előre, hanem hátrálni próbált éppen. Nem zavart a szánalmas kísérlete a menekülésre, ellenben az sokkal inkább, hogy ügyetlen mozdulataival felrúgta a drága sókör szélét. Bár talán a démonnak ez semmi lett volna… nem csak azért kellett nekem az a kör. Nem csak azért ültem pont ott, pont úgy ahogy… de elrontotta. Bár nem szabadott volna többet várnom tőle, mégis feldühít, annyira, hogy a démon is érezhet belőle, ha máshogy nem, hát az embere lelke által, hiszen ahogyan ő is hat rám, én is őrá, ha a közelében vagyok. Csak remélhettem, hogy nem gondolja túl a dolgot a démon. Nem jut messze Iov, a lábai alig tudják megtartani a testét, kapaszkodni próbál a legközelebbi tárgyba, s úgy tesz további lépéseket, de előbb vagy utóbb már nincs hová hátrálnia, nem annyira nagy az a tér. Oldalra lehetne még, de azt már nem hagyom neki, idő előtt húzódok vissza hozzá, mintha csak madzagon rántanának. Mielőtt remegő ajkai szavakat formálhatnának, már ott vagyok benne, elfojtom bármit is akart. Nem megy azonnal, idő kell, a feje tagadólag rázkódik, küzdeni akar, csakhogy ellenem nem olyan egyszerű. Ismerem őt és nem félek használni ezt a tudást, olyan dolgokat suttogni a fejébe amiket nem akar hallani, amik még jobban összezavarják, amiktől nehezebb lesz koncentrálnia. A fülére tapasztja a kezét, el akar hallgattatni, de már a része vagyok a lényének, nem kellenek a fülei, hogy halljon. A remegések közben már zokogásban törne fel, de nem jut el teljesen addig a pontig, hirtelen abbamarad a rázkódás nagy része és felegyenesedik. Vagyis felegyenesedek. Még remeg a test, idő kell amíg a szívverése lelassul, amíg egy normálisabb állapotba kerül a szervezete… bár teljesen megnyugodni nem tud a test, hiszen folyamatosan vitatkozunk benne. A tekintetem a démonra tapad, miközben ellökve magam lépek párat felé, óvatosan, mintha üvegszilánkokat szórtak volna a padlóra, az igazság viszont az, hogy ha nem figyelek, összecsuklana a test, mintha gumiból lenne az egész. – Lenyűgöző. – A hang megtörtebb, mint szeretném, de nem hallgathatok túl sokáig, már így is fontos pillanatokat vesztettünk a kis közjátékkal, amíg Iov makacskodott. És még mindig nem adta fel. Ráízlelt a szabadságra és többet kérne belőle. Néha akaratom ellenére rándul a test egy aprót, hiszen az átvétele egy folyamat, de mégis haladok előre, vissza a korábbi helyemre, amíg még nem késő. Lepillantok a körre, még nem menthetetlen, a lefektetett kabát viszont elmozdult. Ostoba…
Remélhetőleg a démon visszaengedett a kör közelébe, s ha igen, akkor nem a sóval kezdtem el foglalkozni, hanem a ruhadarabokat igazítottam meg, mintha egy kényelmes ülőhelyet próbálnék kialakítani magamnak a padlón, miközben igyekeztem úgy folytatni a beszélgetést vele, mintha semmi sem történt volna. -Tényleg sokan vannak. Bár korábban elég sokan meghaltak… egy ideje ez már kevésbé fenyegeti őket. Szóval volt idejük az utánpótlásról gondoskodni. – Mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, pedig valódi életekről van szó. A kérdésre vállat vonok. – Az állat már nem sikít amikor beleharapok. Túl hangos lenne és rágós. Ezek a fogak már nem a nyers húshoz szoktak… - Rég volt már, amikor az ember ilyesmire kényszerülhetett, azóta tompultak a fogak, hozzászoktak a megkészített ételhez. – A fékezhetetlen éhséget értem. Bár nem pont arra, amire te éhezel a világ végéig. – Nem én más dolgokra vagyok éhes, de talán azokra hasonló szenvedéllyel. Talán pont ezért vagyok ilyen őrült, hogy neki ajánljam a testet, miközben én is benne vagyok. De valahol minden ember éhezik, erre vagy arra, mindentől egy kicsire majd dokkal többre. Ez az ami életben tartja őket, amiből az az idegesítő kitartásuk ered. Éhség az is, csak nem csupán a gyomorból ered. – Mindig van. – Főleg ha az utolsó percek múlnak rajta. Meddig tart még az a hűtő? Vagy… meddig tart még a türelmed, ha itt van előtted egy élettől lüktető, friss test, aki bár talán túl sovány, mégsem annyira beteg, hogy ne lehessen élvezhető részeket találni rajta. Még ha válogatós is lenne, akkor sem ez lenne a legrosszabb harapni való amit elé tehetnének. A lelkem említésén lassan elmosolyodom. – Arra még szükségem lenne. – Még. Mennyire ragadja meg a figyelmét ez az apró szócska a mondat közepén, amit igyekeztem nem túl megnyomni? Hiszen el fog jönni a pillanat, amikor okosabb lesz eladni azt, amíg még értéke is van. Szóval tudni akarja… de rajta is múlik, hogy mennyit tudhat meg. – Gondolkoztál azon, hogy honnan és miért ismerem a neved? – Ismét veszélyesebb témába kezdek, de már elindultam az úton. Már nem az volt a kérdés, hogy befejezem-e amit elkezdtem, csak az, hogy mikor teszem azt.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 04, 2020 1:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed






Fekete pillantásom figyelme gombostűként szúr és rögzít figyelmem középpontjába. A különlegesség veszélyes, függőjévé lehet válni könnyedén ennek az érzésnek, s a végén megszálltsággá csap át, ami egészségtelen minden tekintetben, mert olyan hatalmassá nőheti ki magát, hogy megfertőzi az elmét. Én tudom, hiszen akad már, aki figyelmem epicentrumának izzó napja, ugyanakkor néha azt kívánom, hogy trófeaként legyen felszögelve a falra, vágyom a függés alól felszabadulni, a különlegességét érdektelenné morzsálni, amiben elég néha gyönyörködni, ha már ott van, ahova szánom. Ez az érzés sem racionálisabb, mint a legtöbb, s talán ahogy neki is ez élete nagy baklövése úgy lesz neked is az. Lehet már el is késtél kissé. De vajon túléled-e ezt? A képességed most lehetőséget nyújt, hogy elmenekülj, de meddig? Meddig menekülhetsz míg az, amit kivívtál magadnak utol nem ér? Nem vagy halhatatlan, csak egy korcs... mégis mintha ez lenne a célod, hogy érdeklődve mustráljalak, hogy szenvedésed látványában gyönyörködjem majd. De miért éri ez meg neked? Az a bálvány imádás, amit nevem okoz nem ér ennyit  hiszen annyi mende-monda kering rólam, hogy aligha lehet kiszűrni mi igaz, s mi hamis pusztán hozzá költött toldalék. – Szerintem őrült vagy...- szól az ítélet, de hangom színezetétől válik ez a sértés bókká. Ostobának nem tartalak, hiszen eddig lenyűgöz a teljesítmény, amivel játszottál, hiszen elérted, hogy bár megragadom a nyakad, hogy elfullasztott valód törékenységét méregessem, a halandóságodat próbálgassam mégis elengedlek, még a nyakad sem töröm ki, pedig egyszerűen engednének akaratomnak a birtokolt csigolyák, hogy elroppanva édes pattanással forduljanak ki helyükről. De akkor el kellene búcsúznunk, s te is akarsz valamit, valamit, amiről még fogalmam sem lehet, de úgy vágyom a tudását, hogy szinte feszegeti bensőmet az éhséggel együtt.
Az ígéret némi fenyegetéssel telve borít ránk pillanatnyi csendet. Nem csoda, hiszen más az, amikor igazán van veszíteni valód, nem igaz? Az sokkal izgalmasabb, ha a te tested szedi szaporán a levegőt, ha a te véred dobol hangosan a füledben, gyors ritmusú, de monoton dallamot. Más, amikor a tulajdon szíved pumpálja oly hevesen a vért, hogy félő, egyszerűen csak megáll feladva az egész játszmát, mielőtt túl sok mindent kellene elszenvednie a testnek. És még te is megborzongsz idegen ember ruhádban a nyelésemtől, mert a sok ígéret között nem szerepel a könyörület, legalábbis nem olyasféle, amit a halandók álmodnak maguknak.
A tétlenség, a tettlegesség hiánya az, ami felőröli az idegeket, hogy tudod mire készülök, de még nem teszem, még nem, de tudod, hogy fogom, csak azt nem mikor. Ez a bizonytalanság rág, bár arcodon nyoma sincs, s ha téged mégis elkerül az aggodalom, amit kétlek, akkor is érzi, az akit birtokolsz.
- A halandók elbizakodottsága gyakran a vesztüket okozza, kevert vérűként el kellene hagynod ezt a gyarló, földi tulajdonságot. – jegyzem meg, mert én tudom, ha legközelebb ide merészkedik sem távozhat önként, csak a segedelmemmel, de akkor csak újabb holmival gyarapítja frissen szerzett gyűjteményem. Jobb lenne, ha nem ragaszkodna ehhez. Bújj el, rejtőzz el! Úgyis megtalállak egyszer. S talán az az utolsó találkozásunk is lesz.
- Nekem lenne rossz, vagy neked? Szívesen fogadok mindig vendégeket, de bár a maguk akaratából érkeznek, távozni még egyiküknek sem sikerült...- csak eltávozni. Felkuncogok a gondolati szóviccemen. Míg ő kényelembe helyezve magát engem figyel, én viszont a hűtő tartalmával foglalkozom most, turkálok benne, válogatok, ott egy kar, belek csúsznak ki, de elkapom őket, mintha tekergődző kígyók volnának, aztán visszadugom. Egy máj, azt szeretem. Az újabb kérdés miatt végig nyalok a májon, felé fordulva szorongatom. – Valóban ennyire érdekel? – felemelek egy fém tálcát, melyből Seymour tükörképe bámul rám, csupán a fekete szemek a sajátjaim. – Ahhoz be kell másznod újra...- mert Seymour egészen mást lát, ha a tükörbe néz, ezért tüntette el a legtöbbet, s ha hajlandó jönni ő maga is láthatja a rémet, melyet Seymour csak kényszerűségből néz. A szürkés aszott koponyából, éles-hegyes fogak villannak a mosolyból, a hatalmas szarvak felfelé merednek, de nem elég nagy a felület, hogy látszódjon a végig, összébb kuporodom Seymourral, hogy hatalmas alakom beférjen. Megérintem a tükörképet, a hosszú karmaim, szinte karcolják a felszínt. Ez az alakom, s hagyom, hadd csodálja, majd ahogy a kiálló bordakosár között vonaglik a vékony has, éhesen morogva kipenderítem, hogy végre megegyem a májat. – Tessék...- Seymour borzong az iszonyattól és undortól, amit a májtól és tőlem érez, de nem foglalkozom vele, az ő szemük képtelen megérteni szépségemet. Méltatlanok rá. Te is az vagy, gyanítom. A tested figyelem, aki eddig nélküled volt, hogy vajon megvadulva neki iramodott-e, hiszen nem volna rossz, ha az ő ostobasága bontaná meg a kört, s nem kellene felesleges energiákat pazarolnom erre.
- Miért azt eszem? Valójában mindent eszem, nem válogatok, de emberből sok van. – ráadásul tele vannak érzésekkel, úgy félnek, ahogy semelyik másik lény sem, folyton kínlódnak. – Szeretem, ahogy szenvednek, ahogy kétségbeesnek, ahogy megváltozik az ízük  rettegéstől... mulattatóak és ehetőek. Te miért eszel döglött állatot, vagy növényt? - ezt nem tudja megérteni, aki nem érez állandó éhséget, aki nem vágyakozik folyton egy újabb falatra, de nem mindegyik kielégítő. – Nem hiszem, hogy ezt lehetőséged akad megérteni, igazán, ezzel az éhséggel teremtettem, de valójában semmi nem elég. – nem elég a dög, az emberek, a démonok, még az angyalok sem. Ha felfalnám az egész világot is éheznék, mert az állapot, amit nem érhetek el erre hajt. Hogy egyek, minél többet, minél jobbat, finomat, édeset, keserűt, savanyút, csípőset. Mindent. – Van még? – a legtöbb lény kíváncsi, de te még ebben is kiemelkedsz, mintha lenne ezekkel valami célod. – Rátérhetnénk arra, amit oly nehezedre esik velem megosztani? Ha a lelked akarod eladni, most nem a legjobb az időpont.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 3 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 30, 2020 8:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


Elégedettséggel töltenek el a szavai. Valóban… különleges. Nem csak általánosan, hanem nekem is az. Vajon változna valami, ha tudná mitől? Hogy miért külön öröm és aggodalom, hogy annyi démon közül pont ő áll előttem? Egyelőre még elnyomom az idegesítő érzést, a rengeteg mi lesz, ha kérdést és úgy beszélek hozzá mintha sokkal kevesebb veszteni valóm lenne, mint amennyit tényleg feláldozhatok a játékban, ha túl mélyre süllyedek benne. De szinte meg sem próbáltam ellenállni, úgy formáltam a szavakat, hogy etessem velük a démont. De meddig tudom táplálni magát a torkosságot, akinek az étvágya végtelen? Nem számítok arra, hogy fekete szempárral figyel tovább, de nem zökkent ki sokáig, gyorsan elveszek a gomolygó sötétségben, amivé a tekintete vált. Milyen lehet a teljes formájában szembenézni vele? Hiszen ez csak egy aprócska töredéke annak a csodának, ami maga a démon lehet. Lassan mosolygok a szavaira, bár a válasz amit adni akarok aligha lesz pontos. – Majd meglátjuk, hogy mennyire vagyok ostoba… – Hiszen még az elején járunk, ahhoz képest, ami lehetne ebből az egészből. Vagy gyorsan lejátsszuk? Nem, ezek után talán már nem hozna elegendő elégtételt egy gyors befejezés, nem igaz? - …vagy őrült. – Bár nem vagyok az, nem abban az értelemben amire elsőre gondolnánk a szó hallatán.
A feltételezésre nem válaszolok, csak mosolyogva figyelem. Alku… alku, az is ehet a dologban, de nem, ez nem csak arról szól, ez többről is szól, van még valami a háttérben s talán ő is érezni, de egyelőre nem akartam elárulni.
A szavai szinte ígéretek, hogy látjuk még egymást, személyesebben, mint most, számomra már szinte túl személyesen. De nem most lesz az, megtalálni nem feltétlenül annyira egyszerű, talán még neki sem… de kétségtelen, hogy ha nagyon akarna, megtalálna előbb – utóbb. New York hatalmas, de nem eléggé, teljesen eltűnni nem tudok, bár próbálkozok a valós személyemként beolvadni ahol lehet.
Már majdnem elhiszem, hogy mégsem számoltam jól a lépéseit, hogy mégis rám unt már ebben a testben, s ennyi volt, bármelyik lélegzetvétel az utolsó lehet… de még mielőtt teljesen feladtam volna, a szorítás enyhült, bár az érzés nem múlt el azonnal. Elengedte a torkom, de olyan volt, mintha még mindig a nyakam körül lennének az ujjai. Kapkodó lélegzetek közt töröltem le a könnyeim, nem késztetett sírásra, de az erőlködéstől kicsalt egy könnycseppet a testből. Kell egy kis idő, amire újra sikerül érthetően beszélni, de még akkor is beleremeg a hangom kissé. De még mindig nem a félelemtől. A félelem nálam késik, bár a fojtogatás sem volt kellemes, bár egészen közel vitt a halálhoz, mégsem elég közel. Nem a sajátomhoz, a másik test halálát súroltuk, de nem elég szenvedéssel, hogy én is igazán beleremegjek. Mégis, hangos nyelésére megborzongok, hiszen az már egy ígéret, ígéret a szenvedésre ami a testre vár, s talán majd a sajátomra is. Ha megtalál. Amikor megtalál…?
Szórakozottan forgatom a szemeim, de nem gúnyosan, inkább… valami furcsa nyugalommal nézek vissza rá? De hazugság. Csak pillanatnyi a csend, előjelzi a közelgő vihart, ami már elkerülhetetlen. Mert nem fogok elmenekülni vele, végignézem amíg kitombolja magát.
Valamivel magabiztosabban mosolygok rá, mint amilyennek érzem magam, hiszen a kétségeim kezdenek hangosabbak lenni, s minél hosszabb a békeszünet, annál több időm van figyelni rájuk, még akkor is, ha nem akarom hallani őket, egyre hangosabbak lesznek. – Egyszer sikerülni fog. – Talán több találkozást ígérek neki, talán szó nélkül jönnék a dolgaimért és vinném magammal… de nem. Ha újra eljönnék idáig, akkor már megvárnám, hogy találkozzunk. Mi lesz ebből? Korai még megmondani, bár sokat remélek, semmi sem biztos. Démon. Tapasztaltabb nálam. Át fog verni. Ki fog játszani. De akkor is találni fogok valami előnyt a helyzetben, egy kiskaput, akármit, amibe kapaszkodhatok majd… csak elérhessem a saját önző céljaim. Hiszen egyre önzőbben cselekszem. Lassan mindent felteszek egyetlen lapra, egyre jobban szembe megyek mindennel, amitől eddig féltettek. Egyre kevésbé vagyok óvatos… de nem céltalanul teszem mindezt. Bár még így is lehet, hogy mindenki vesztébe rohanok majd… de megfordulni akkor sem fogok. A semmittevés sehová sem vezet, a veszély legalább esélyt ad valami változásra…
- Akkor kénytelenek lennénk egy másik alkalommal folytatni. Annyira rossz lenne az? – A tekintetem ravasz, újra tervez, vagy még mindig?
A műveletsor után újra őt nézem, már kicsit másképp, mint korábban, hiszen ezek a percek mások is lesznek, pár percig teljesen magamként ülhetek előtte, mielőtt visszatérnénk a szenvedős részhez, amit tulajdonképpen még el sem kezdtünk teljesen, hiszen csak megkóstoltatta velem a fájdalmat, de valahol sejtettem, hogy ennél sokkal többre képes. Csak az a kérdés… hogy itt a földön mennyivel többre, mint egy ember?
Valóban rossz kérdések lennének? Úgy hittem téved, ezért is figyeltem őt töretlen lelkesedéssel, miután kényelembe helyeztem magam, amíg még lehetőségem volt rá. - … milyen az igazi tested? – Ha már felhozta. Úgy nézek rá, mintha pillanatnyilag valóban ez lenne a legérdekesebb dolog amiről beszélhetünk. Mert valahol az is. Még nem állunk készen az igazságra…
A földről nem látom, csak hallom ahogyan kényesen válogat a hűtő tartalma közt. Csak pár pillanatra láttam, de a kép belevésődött az emlékezetembe, szinte kéretlen részletességgel. Vagy csak a képzeletem tette hozzá? Akárhogyan is, arra bőségesen elég volt, hogy felébresszen egy kellemetlen érzést a gyomrunkban, bár már nehéz lett volna megmondani, hogy ez most Iov miatt vagy miattam volt. Talán mindkettő…  - ... miért... ember? - Olyan dolog ez, amire nem kellene rákérdeznem, amit nem szabadna, főleg nem most. De az érzés talán csak így csillapodhat, mielőtt még túl erőssé válna. - Csak az emberek miatt, vagy...? - Vagy valami több? Van valami más is, ami erre készteti, az emberek szenvedésének kiélvezésén kívül? Vagy csak ennyi lenne, a félelem, a fájdalom, a zaklatottság, a gondolat, hogy mennyire természetellenesnek hat számunkra? Vagy csak démon dolog amit túlgondolok?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 22, 2020 2:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed




Mozdulsz közelebb és én nem térek ki előled, hogy szinte ajkaink össze is érhetnének, ahogy rá suttogom válaszom. – Belőlem nem. – bár akad még éhező, torkos démon, mohó jószág odakint is, de nyomomba sem érhetnek. Ezt én jól tudom, de te honnan is tudhatnád, hogy mégis is elbűvölő elszántsággal állítsd, hogy hiúságom legyezgesd, s tetszésemre váljék a furcsa hízelkedés, mintha hájjal kenegetnének. Hát megérintem testemet, mely nem is az enyém, végig csúszik tenyerem az anyagon, mintha a jól eső, kívánatos érzést kenném el velük. Egészen különös teremtmény vagy egy korcshoz képest, azt meg kell hagyni, hogy még az sem érdekel, mekkora csalódást okozol másokban, mekkora kárát senyvedi Seymour az elillanó reménynek. Bár én tudtam róla, miért akartad magadnak, nem volt könnyű megfejtenj ezt a talányt, mert Seymour kihasználható, mégsem intettem, vagy mondtam neki, édes tudatlanságban hagytam, hogy most...most olyan szépen gyötrődjön a tehetetlen haragtól, s ez élvezetté válik, valódi értékké. Talán nem akartad, de még inkább a kezemre játszottad őt, mert bele kell borzonganom, vonaglanom a most érzett keserűségébe, amit szavaid hallattán érez. Mint egy tüske, mely egyre mélyebbre és mélyebbre fúródik, és te tuszkolod a testébe. Jó a kérdés, s végtelenül hideg logikára vall a csere, mert valóban csekély lett volna az esélyed arra, hogy Seymourral távozz, ő nem az a biztos pont. Mégis lenyügőző ez a furcsa kegyetlenség, melyet csupán egy igazán bölcs döntés szül. Sejtelmes arcod figyelem, de nem rejtőzhetsz el a hamis arcod maszkja mögé, mert azt hiszem értelek. Pusztán az ok nem világos, hiszen mi szükséged lehet egy démonra, s éppen rám?
Az újabb kérdésre én mozdulok most közelebb, mintha csak flörtölnénk a másikkal, úgy mondjuk, amit a másik hallani kíván, s elfeketedő pillantással figyellek, mert az izgalom arra hajszol, hogy tulajdon szemeimmel figyeljelek. – Vártam, de nem hittem benne, hogy valóban leszel annyira ostoba, hogy mégis ide merészkedj. De nem is vagy, igaz? – nem vagy otoba, lagalabbis nem annyira, mint a többi félvér, vagy a halandók zöme, s tőlem már az is igencsak nagy szám, hogy nem tartalak annak, mert köztudottan gyűlőlöm a többi teremtményt, nem látok bennük mást legtöbbször pusztán zsákmányállatot, kinek vérében jól esik megmártózni, húsa egy ideig csillapítja éhségem, de koránt sem eléggé. Jelentéktelen mind, eltaposni való féreg mind, felfalni valóak, mint a test, amiben érkeztél mert szánalmasan gyönge. Ilyennek kellene lenned. Ilyennek neked is, talán jobban is járnál, gyors vég, mert figyelmem epicentrumába kerülsz így, s nem biztos, hogy az nem rosszabb, mint a halál. Mert te ma nem fogsz meghalni itt, csak nézőközönség vagy, aki egészen átérzi, átéli majd a történést.
Felkacagok, nevetésem szavaidon derülök jót. Tehát okosabbnak is tartod magad a többinél, megfontoltabbnak, hogy kijátszhasd egy démon alkuját. Régen emlékeztek, hogy ha valódik alkut kívánsz kötni, ne Beelzebubot szólítsd, mert furmányos és szövevényes, aki könnyedén kijátsza a halandók írta szabályokat, de valójában a vágyakozásuk, a kívánság lehetősége az, ami korlátozza őket, így egyetlen részletre koncentrálnak, a végeredményre, mert csak az érdekli mindet a cél, az odavezető út nem. – Úgy véled, te oly paktumot kötnél, melyben nem adsz lehetőséget magadnak a hibára? Szinte érdekel, hogyan is tennéd. – vajon ennyi lenne csupán az okod? Egy alku? Valamiféle kívánság? S mi lenne az?
Most te nevetsz, kihallom benne tudod, hogy csak hamis ígéret, mit kiejtettem, mert valóban csak halasztgatjuk, kerülgetjük az elkerülhetetlent.
Szemeimben pajkos fény szikrázik, amikor meghallom a most szót. Most valóban nem eshet bajod, most bebiztosítottad magad, de talán már tudhatod, hogy nem azt fogom ma kapni, amit megkívántam, hát előbb-utóbb nyomodba szegődök, hogy téged érezzelek. A te verítékedet, minden nyalintásnál, a tulajdon bőröd zamatát, a húsodat, mindent, ami vagy. – Most nem. – még nem, de később gondom lesz rá, hogy ne légy ilyen nyugodt, hogy a te szíved zakatoljon, s hagyjon ki taktusokat miattam. Megígérhetem, hogy  megkereslek, de szavakkal nem fogalmazom meg azokat, hiszen te is tudod. A figyelmem akartad, hát megkaptad!
Torkodra forrasztom a szép szavaidat, helyette hörgéses muzsikáját hallgatom, figyelem lassan kékbe forduljon a viselt tested ajkai, orromat hozzá dörgölöm a tiedhez, míg izmaid feszülését nem érzem tenyerem alatt, ami levegőért könyörög, de olyan jó látni a szenvedést, még ha csak félig is csak a tied. – Egész izgató, tetszetős így...- húzom-nyújtom a perceket, vajon látod már a táncoló fekete foltokat szemeid előtt? Mikor akad fel a szemed, vagy vérzik be gyönyörűen az erőlködéstől. Olyan nehéz elengedni, de azért ujjaim megenyhülve eresztik a nyakad, a préda nyakát, bár nem mozdulnak túl messzire, de cirógatják a foltot, melyet ott hagytam rajtad.
Elgondolkodva figyelek rád, vajon mennyi kellemetlen és idegesítő tulajdonságos lehet? Bizonyára akad egy pár, a kitartásod elég bosszantó, ahogy az is, hogy félelemnek mintha nyoma sem lenne. Merész vagy, az már biztos. Lehet tévedtem és azért vagy különleges, mert még ostobább vagy, mint a többi. Jó lenne ezzel nyugtatnom magam. Nem is vagy különleges, nem is vagy érdekes. De el kell ismernem, hogy az vagy, de elég csak magamnak, neked igazán nem kell tudnod. Bár valószínűleg már rájöttél, hiszen nem végeztem veled azonnal. Nem rettenek meg a sótól, de mégis engedlek, hogy aztán a hűtőhöz rángatva válasszak valami harapni valót, mert a gyomrom üres és éhezik, éhezik, frissre vár, de hideget kap, amkkor beleharapok a szívbe. Az undor az emberé, felismerem, mert Seymour is éppen ezt érzi, ahogy torkán lecsúszik a szív izmos, inas húsa, mely rágós és a vértelenségtől száraz. Furcsa, hogy ily könnyedén elfogadod a sorsot, mit kettőtöknek szánok, az meg külön bámulatos, hogy a növekvő halálfélelem ellenére is kordában tudod tartani a testet, pedig a fiatal démonok gyakorta elbuknak egy ilyen helyzetben. Hát némi elismerés villan a szememben, de nem kapsz választ, mert fogaim és szám egészen elvannak foglalva mással, hogy időt nyerjek neked, egy keveset. Szemem mohón figyeli a vetkőzését, ahogy nem marad más, csak fedetlen mellkasa. Így azért nehezebb dolgom van. Hangosan nyelek, szinte látni, ahogy az óriási falat lecsúszik a torkomon, csoda, hogy meg nem akad ott. Nem Seymour érdeme, ő már öklendezne legszívesebben, de most teljesen elnyomva gubbaszt, összetörten.
- Többet is fogsz veszíteni egy pólónál. – a kijelentés biztos benne, hogy így lesz, nincs szemérmes feltételes mód. Meg fogom enni. De ezt tudod te is. Fél szemmel figyelem, ahogy a körben elhelyezkedsz. Okos, de nem eléggé.
- Miért is ne? Bár azt nem garantálhatom, hogy a következő alkalommal el fogod tudni őket vinni magaddal. – jegyzem meg ábrándosan, de megnyugtató, hogy te is tervezgeted a következő légyottunkat. De talán kicsit korai még, lehet mégis megfutamodsz, ha megettelek.
Újabbat harapok a szívből, ujjaimat tisztogatom, de az alvadt, dermedt vér alig hagy mocskot, mert olyan, mint a vörös kocsonyás valami.
- Ideje volna...- bólintok én is, pillantásom a hűtőre siklik. Akad ott még belsőség, hát újra kinyitom, válogatok benne, egy szem gorul ki belőle, s nincs párja annak a kékségnek. – Drágaságom, attól tartok, ha húzod az időt akkor nem fogom megtudni, hogy mi is az, amit akarsz Őtorkosságomtól. Nem elég nagy ez a hűtő, hogy lekössön a tartalma túl sokáig. – talán egy negyed órája van, kicsivel talán több, ha megpróbálom a hideg dögöt kiélvezni. De miért tennék ilyet egy korcs kedvéért, akinek így is adtam időt kegyesen. Túlzásba esik, eltékozolja az idejét az ő dolga, amit mondtam, megmondtam.
A kérdésre abba marad a keresgélés a testrészeg, a halott torzó és a szervek között, amig rápillantok. Miért érdekel? Miért pont ez?  Ámulatod figyelem, a kíváncsiságod, s elmosolyodva, lehunyt szemmel csóválom meg a fejem. A legnagyobb ostobaság megpróbálni megérteni egy démon érzésit. Mert nekünk nincs.
- Rossz kérdésekre  fecsérled a drága időt? Jó itt a felszínen és nem, nem hiányzik. Szenvedés van itt is bőven, akad kínlódó lélek, s fájdalom. A legtöbb démonnak nem hiszem, hogy maga a hely hiányozna, hanem amik csak ott lehetnek. Itt a felszínen oly testem van, mely nyomába sem érhet az eredetinek, melyet számomra alkottak. Mintha felhúznál valami ruhát, ami nem teljesen passzol, egy időután kényelmetlen. Seymour teste is az, de ez legalább mulatságos. – felelem, majd tovább válogatok.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 3 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 21, 2020 7:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


A válasza furcsának tűnt, tudom, hogy nem ért vele egyet, nem érthet vele egyet, hiszen a saját létezésével mondana ellent… de valahol talán mégis jó hallani a hazug szavait. Nem csak szavaival, de testével is visszaránt a valóságba, s magára vonja a figyelmem, talán még túlzottan is, hiszen nem abba az irányba tereli a gondolataimat amerre terelődniük kellene. De pár pillanat, igaz, egészen hosszúnak tűnnek, de ennyi kell, hogy újra éber szemekkel lessem őt, úgy, ahogyan azt meg is érdemli.
- De belőled nem. – Vakmerően hajolok hozzá közelebb egyetlen pillanatra, valami őrült határozottsággal a tekintetemben. Ha már előttem van az alkalom, nem fogom kihagyni, főleg pont őt nem. Mekkorák voltak az esélyek, hogy annyi démon közül pont vele találkozok? Őt nem fogom ilyen könnyen elengedni… A mosolyom valami egészen furcsává torzul, hiszen nem ez az első, hogy csalódnak bennem, gyakran előfordul… de ha nem ők bennem, akkor nekem kellene bennük csalódni… amit nem engedhetek meg. – Csak idő kérdése volt. – Hiszen te is sejtheted, hogy kihasználni akartam őt, nem? Már tudod, hogy nem a valós arcom van rajtam, s ő lehetett volna a következő, ha úgy döntök, hogy megkísérlem elorozni tőled. Talán az ember mást, többet remélt… s lehet jobb sorsa is lett volna. Mellettem előbb vagy utóbb halál várta volna, akár többször is, melletted pedig élhet, de hogyan? Mellettem talán kevesebbet szenvedett volna, talán elhitettem volna, hogy jó sorsa van… de valójában csak jobb lett volna, jó szinte sosem. Kihasználtam volna. Kevésbé kegyetlen módon, de akkor is, nem megmentő lettem volna, hanem a következő, aki majd fogva tartja.
- Valóban azt tettem volna? – Kissé eldöntöm a fejem, miközben sejtelmes arccal figyelem őt. Hiába tűnik másképp, valahol mégis ez a biztonságosabb a két opció közül, hiszen az elsővel megölni nem tudtam volna, csak elűzni, aminek egy felhergelt démon lett volna az eredménye. Így viszont… így a kedvére tehetek. Ez a biztosabb opció, bár nem ezért döntöttem mellette.
- Biztosan nem várta? – Hitetlenkedő a mosolyom. Hiszen kínozza az embert, fokozatosan töri meg, hogy utána kedvére újra formálhassa… nem várta volna a pillanatot, amikor összetörheti a hirtelen támadt reménysugarat az ember lelkében? Nehéz volt elhinni. Vártad az érkezésem. Pont úgy, ahogyan az ember is. Vártál rám. Nem formálom szavakká a gondolatot, de megjelennek az arcomon, ott vannak abban a töretlen magabiztosságban, amivel figyelem őt.
- A legtöbb ember könnyen átverhető. De a legtöbben nem gondolják át eléggé, hogy mit kérnek a fizetségért… - Hiszen gyakran pont itt csúszik el az alku, kiskapukat hagynak a démonoknak, amiket ők élvezettel használnak ki, és hülyék is lennének nem élni vele.
Megnevettet a szavai mögött levő irónia, hiszen nehezen tudtam volna elhinni, hogy hajlandó lenne visszafogni magát. Halasztgathatom a test végét, de az elkerülhetetlenül közeledni fog, egyedül ő szabja meg, hogy milyen korán érkezik meg. Csak addig fog játszadozni, amíg hangosabb vagyok az éhségénél… de nála ez különösen nagy kihívás.
Megvonom a vállam, nem játszva tovább az ártatlant, amiről mindketten tudtuk, hogy hamis álca csak. – Most nem sokat veszthetek… - Most. Lenne annyira elvetemült, hogy megkeressen? Felismerne, ha a teljes formámban állnék előtte? Érdekelné őt egyáltalán? Talán mégsem veszélytelen a játékunk, de talán pont ezért ennyire szórakoztató. Akarjon vadászni rám, élvezze a hajszát, annyira, hogy ne akarjon véget vetni neki. Elhallgatok egy időre, csak panaszosan hörgök neki, kérve a levegőt, amiből egyre kevesebbet ad, én pedig egyre hangosabban adom akaratlanul is a tudtára, hogy már rég túl szorosan tart. De jól tudja ő is, látom rajta, miközben a sápadó arcomat nézi, amin szenvedés látszik, hiába erőlködök s próbálom visszafogni, befeszülnek az izmaim, de teljesen eltakarni nem tudom, érzem én is, akárcsak Iov. A pánik mégsem úgy ér, mint ahogyan egy ilyen helyzetben illene, érzem a gyorsuló szívverést, érzem a veszélyt, érzem halványulni az életet a testben, valósnak tűnik az egész, de valahol mégis egészen álomszerű, hiszen nem teljesen a sajátom.
- Az egyik kellemetlen tulajdonságom… - Csak egy apró mozdulat kellene, s bár nem sokat, de egy keveset árthatnék neki… de nem teszem, mivel nem ezért vagyok itt, már nem. A fenyegetés amit adok csak figyelmeztető, bár lehet számára így is gyerekes próbálkozás. Már késő ahhoz, hogy igazán zavarni tudjam a terveiben, de lehetek sokkal kellemetlenebb vacsora vendég is, mint amilyent szeretne.
Meglep amikor magával ránt, de mégsem ellenkezek, érdeklődve követem, s növekvő kíváncsisággal pillantok a hűtőjébe. A látványt Iov gyomra ismét rosszabbul viseli, úgy tesz, mint aki semmi nyerset nem látott még korábban. Mintha a találkozásunk előtt sok választása lett volna az ételek terén… Most mégis egészen finnyás lesz, talán pont azért, mert tudja, hogy egy ember részei voltak? S hogy az övéi is úgy végzik majd? Ez a halál valószínűleg már örökre fog szólni neki… mégis, amire először gondolok, az az, hogy mennyire jó döntés volt nem a kedvenceim egyikével jönni. Az életemnek annyira gyakori részévé vált a halál, hogy csak másodlagos gondolatként jut eszembe sajnálni Iovot az elkerülhetetlen sorsa miatt. Régen reményt adtam neki, most pedig váratlanul elvettem tőle az összeset. Valahol mindketten sejtettük talán, hogy meg fog történni… de azt nem, hogy így.
Az arcomon megjelenő enyhe undor leginkább Iové, de nem pazarlom arra az energiáim, hogy eltüntessem. Reméltem, sejti már, hogy nem enged zavar annyira az elénk táruló látvány. Én inkább nem koncentráltam arra, hogy miből van az a szív, amiből ráadásul nyersen tép a fogaival. Bólintok egy aprót a szavaira, felelni is akarok, de Iov kivételesen megnehezítené, hiszen nem tetszik neki amit mondani kívánnék… de hiába ellenkezik, én formálom a szavakat. – Azt hiszem, hogy ez már egy ideje eléggé egyértelmű. – Az, de ott van az arcomon a kimondatlan folytatás. Az övé lesz a test, de arról nem beszéltünk, hogy hogyan.
Azt mondta, hogy előbb a hűtőt üríti ki, s csak utána fog belőlem is enni, de azért enyhén megkérdőjeleztem a szavait. Evés közben elengedett, én pedig a szabadságot kihasználva hátráltam pár lépést. Nem menekülni akartam, csak egy kis távolságot. Még nem fordítottam hátat neki, mintha attól tartanék, hogy akkor azonnal nekem esne, pedig a valóságban nem sok különbséget jelenthet, hogy lesem-e minden mozdulatát vagy nem. De néha pont elég egy ilyen kis esély. Lassan leveszem a kabátom, meg egyúttal már a felszakított felsőt magamról, végül is, nem sok haszna van így, vagyis látszólag semmi. Olyan természetességgel terítem a kabátot a földre, mintha otthon lennék, s utána még a felső maradványait is rászórom, de csak miután a démon kapott egy enyhe rosszalló pillantást. – Még szerencse, hogy nem a kedvenc cuccaim hoztam el… - Törökülésben helyet foglalok a kupacom tetején.  A maroknyi sót egészen idáig hűségesen tartogattam, most viszont a földre szórtam, egészen pontosan magam és a rögtönzött ülőhelyem köré. Tény, hogy az ő erőszintjével valószínűleg szét tudja rontani, de az is tény, hogy én már sehová sem fogom vinni magammal, és nem akartam pazarolni. A mozdulatsor közben azért nem hagyom elhatalmasodni a csendet sem. – Lesz pár dolog… amit nem fogok tudni magammal vinni. Remélem megőrized őket a következő találkozásunkig. – Egy abszolút határozott kijelentés volt, nem igazán szándékoztam ebben opciókat hagyni neki. Még akkor sem, ha nagyon veszélyes vizekre lépek, ha vele akarok közelebbi kapcsolatba kerülni. Rengeteget veszthetek, főleg, ha többet megtud rólam… De ha ügyesen játszom, talán nem lesz katasztrófa a vége. Túl sok időt töltöttem azzal, hogy mindenkit próbáltam védeni, aki fontos nekem. És így is sikertelen volt. Már ideje stratégiát váltani… még akkor is, ha nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb opcióm. Jelenleg ez az opció van előttem. Elégedetlenkedve tisztítom le a kezeim az utolsó szemcsétől is, viszont azok így a nadrágomon kötnek ki. Micsoda pazarlás…
A mosolyom eltűnt, amint elővettem a sót, és most, hogy megszabadultam tőle, ismét előjött, de már jóval szelídebb formában. Tudtam, hogy meg fog enni, de mégis úgy néztem rá, mint egy régi, kedves ismerősre. Emberi szemmel morbidnak tűnhetnek a démon szokások, de biztosan fordítva is akadnak olyan dolgok, amik furcsák, szóval igyekeztem nem fennakadni az ilyen részleteket, még akkor sem, ha nem feltétlenül értem vagy értek egyet velük. – Szóval gondolom itt az ideje, hogy a lényegre térjek, nem? – A tekintetem a hűtőre siklik, még van benne étel, de a leplezetlen gyanakvásom elárulja, nem hiszem, hogy valóban előbb kiürítené, s csak utána kerülnék fel én is a menüre. -  De tudod, ilyen helyzetekben nem szeretek túl lényegretörő lenni. Elveszi az egész varázsát. – Ravaszul csillognak a szemeim, miközben a hangsúlyozás kedvéért széttárom egy pillanatra a karjaim, egy enyhe vállvonás kíséretében. Mintha csak játszadoznánk. Mert… tulajdonképpen azt is tesszük, bár kicsit nagyobb tétekkel, mint a gyerekek szokták. De mi sem vagyunk már gyerekek. Bár azért nem ártott volna nem megsértenem már az első találkozásunk alatt, mégis, nem mindig egyszerű visszafognom magam. Látszott, hogy kezdtem magam mögött hagyni a szerepet amit korábban játszottam, hagytam felszínre törni az érdeklődésem, abban a kíváncsi tekintetben amivel figyeltem őt, talán még enyhe ámulat is volt benne. Hiszen valahol mindig is csodáltam a démonokat… a pillanat pedig szinte tökéletes volt, egy pár pillanatig mintha nem is a vacsorája lennék, mintha nem csak arra vágyna, hogy elfogyassza a testet, amiben érkeztem. Szép is lenne, ha valóság volna, s nem csak egy röpke szünet, amit kegyelemből adott. Kegyelemből. Saját akaratából. Azért, a helyzetem talán mégsem annyira reménytelen. És sosem adtam fel a reményt. – Hiányzik a pokol? – Hirtelen jött a kérdés, de őszintén érdekelt a válasz. Közben pedig talán valahol halasztgatni is akartam a maradásom okát. Mondhatnám neki is azt, amit a többi démonnak szoktam… se nem akartam. Neki nem. Most nem. Még nem. Vagy talán soha nem?
Lehet, hogy megítél amiért erre pazarlom az ajándékba kapott perceket, de valójában tudom mit teszek. Valójában álmodoztam egy hasonló pillanatról, de egyáltalán nem így. De nem rossz alaphelyzet ez. Van benne fantázia. De az igazság még mindig az… hogy kivételesen nem vagyok benne biztos, hogy mit fogok tenni. Hezitálok, ami veszélyes. De… készen állok egy ekkora áldozatra? Minden, amiért eddig szenvedtem. Egy kis lépés, és mind tönkre mehet. De mi van azzal, amit én akarok? Mennyire akarom? Annyira, hogy ne zavarjon, ha esetleg a megszerzése árt valakinek, aki fontos nekem?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 3 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
240
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 16, 2020 10:32 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed








A mostani helyeztben valóban nem aggódnak a halanók eleget a halál miatt, hiszen ha életüket vesztik is, visszatérnek erre a világra, mert nincs hely, ami befogadná lelküket, hát az újra és újra visszakerül porhüvelyükbe, mert nincs más, ahova megtérhetnének. De vajon meddig lesz ez így? S vajon a halál, az átélt kín, ami lecsap folyton mit tesz a z elmével, a lélekkel. Szerintem szétszaggatja. Minél többször éli át valaki a halált, de nem tud valójában elpihenni, az egyre kevesebb lesz mikor visszatér. Mert ez természet ellenes, összeegyeztethetetlen a körforgással, ami gondos kezek munkája, s ezeddig jól ki is volt találva. A föld nem bírja a felszínére száműzött rémségeket, démonokat el a hátán, hiszen magának az emberiségének létezését is panaszosan nyögi, s hiába jött velünk a tollas had, a szentséges fényű angyalok, ha azok magasztossága megkopott már. Nincs hát kétségem affelől, hogy előbb-utóbb valaki megnyitja a kapukat, mert ez ennek a világnak az érdeke is. S, ha újra visszaáll a régi rend, akkor vajon mi lesz azokkal, akik már megkapták a halál szenvedélyes csókját. Nem menekülhetsz te sem Iov a sorsod elől, elodázhatod, húzhatod, amig erődből futja, de egyszer bizony a pokol kénköves forróságában foglak viszont találni. És várni foglak, tárt karokkal, mert a különös szomorkás mosolyod kíváncsivá tett, mohóvá irántad, hogy megnézzem a vég pillanatát, melyet számodra szánva írt a sors. Hamis reménybe kapaszkodsz, de te valahogy nem vagy szánni, vagy lesajnálni való miatta, bár nem értem miért nem, ahogy azt sem mi okod lehet, egy ekkora hazugságban bízni. A késztetés, hogy törékeny illúziódat elroppantsam, mint gyenge szalmaszálat, még sem teszem, csak bólintok igazat adva a szavaidnak, melyekben nem hiszek. – Lehet. – válaszom annyira jóváhagyó, amennyire kétkedő is, de feloldja kissé a komor gondolatokat, s arra emlékeztet, hogy meg itt vagyok, még itt vagyok feletted, s játszmánk nem ért még véget, hát ne rejtőzz koponyád csontfalai mögé előle, ne merülj el gondolataidba, mert ez most nem a jó pillanat rá. Erről dalol a mozdulat is, mely bár veszélytelen mégis úgy vonaglok rajtad érezd, hogy többe is kerülhetne ez a pár pillanat is, mint egy kéretlen dörgölődzés, simulás a testedhez. Én kellene, hogy minden figyelmed lekössem, magamhoz bilincseljem, hogy csak rám figyelj, ne valami olyasmin rágódj, melyen teljesen felesleges, hisz aligha lehetsz rá kihatással, erre viszont lehetsz még, bár ez a játszma is eldőlt már rég. Legalábbis az én véleményem szerint.
Így jó! Ezt most jó, hogy érzem minden idegszálad rám tekeredik, hogy éberen figyelsz, hogy vigyorod azt sugallja ez neked is jó, mert ínyedre van a veszély, ami belőlem feléd nyúlkálva érint meg.
- Ebben nem is kételkedem. – jegyzem meg, hiszen már eddig is feltűnt, hogy sokat beszélsz, a a legtöbb lénnyel ellentétben mondanivalódnak van értelme, oka és célja is. Kíváncsi vagyok hova vezetsz, mint egy hívogató ösvény, s félsz nélkül léphetek rá arra az útra, amelyre csalsz, mert én tudom, hogy mi lesz a véged. Csak ezt is halogatod, de vajin miért jobb a későbbi pillanat, mint a most? Meg akarom érteni, hát szemem fürkész, mintha alábukhatnék a lélektükreidben, hogy megkapjam a válaszaid, de azok némák, mert te nézel velük, de nem a te lelkedre nyitnak ablakot. – Démonból is akad odakint bőven. – jegyzem meg, bár hazugság, mert olyan mint én nincs még egy, tán hasonló akad, de csak én vagyok én. Seymour csalódottan húzza el a száját, s engedem, hadd lásd. – Úgy hiszem megsértetted és elvesztettél egy rajongót személyében, pedig, hogy oda volt érted, s most milyen csalódott. – búgom, mintha valami roppant élvezetes dologról beszélnék, s végül is az, mert a remény halála a kétségbeesés ébredése, s az árulás gyönyörű. – Vajon mit akarsz megtudni egy démontól, hogy a biztosat a bizonytalanra cseréled? – igazából az is biztos, hiszen meg fogom enni mostani tested, s te vele fogsz szenvedni. Vajin bánod majd a veszteséget, amit azért fizetsz meg, mert szavakat akarsz?
- Akiért jöttél nem értékeli annyira a látogatásod, nem várta jöttöd, ahogy Seymour. – nem vártalak, de jöttél, de az első fele apró hazugság, hiszen hogy ne értékelném, ha a fő fogás házhoz jön? Ráadásul nem teljesen agyalágyult, hiszen ismeri nevemet.
Jó kedved nem veszem zokon, elismerem, hogy ebben az őrületben, ami zajlik, ami itt is zajlik közöttünk ebben a pillanatban, aligha lehetne észérveket találni, s aligha lennének kihatással már bármire is, mert te döntöttél, s én is döntöttem, ezekhez pedig foggal-körömmel ragaszkodunk, legalábbis én, hát valószínűleg szavaid süket fülekre lelnének.
- Azért ez elég hamari kijelentés, mert mi szeretünk magas árakat szabni, s nagy haszonkulccsal dolgozunk a ti karótokra. – s pillantásom már szemre vételezi is a fizettséget, s mintha éreznéd, mert valahol régen a te őseid is vadászok voltak, s így nézték a zsákmányállatot, csakhogy ti elsatnyultatok, ösztöneitek tompa, s lusta, ám mégis arról dalol, hogy most te vagy, te vagy a préda. Vagyis a test, melyben ide merészkedtél. – Kivételezett? – kérdezem, ízlelgetem a szót, végtére is az vagy, hiszen nevemet is neked adtam, s még mindig nem tettem benned akkora kárt, hogy az esélyeid százalékát nullára redukáljam. Az vagy. Kivételes, különös, egyedülálló. – Reméltem is, hogy nem sietsz sehova, maradj itt vacsorára! – villannak rá fogaim, alig fenyegetéssel, s valóban nem aggódom miattad, de várom, hogy meglepj, hogy tévedjek, de te várakoztatsz, míg felém nem kerekedsz.
- Ohh, nem tűntél az első randin tilos fajtának, de majd igyekszem úridémon maradni. – úgysem leszek, s erre akár mérget is vehet. Köldökébe furakszik a késem hegye, de csak illetlenül pörög ott, ízlelgetve a bőrt a hideg hegyével, Valamit dugdosol a nadrágodban és én nem akarom azonnal minden titkodat. Ám az ízedet annál jobban. – Elhiheted felismerem a kétségbeesést. – kuncogok, mintha csak szerelmes, kacéran mocskos szavak hagynák el a számat. Kezem nyakát szorítják, recsegnek a csigolyák, de nem törnek, csak ropognak a kifejtett erőtől, aztán mikor már a fuldokolástól kékül az arca, a szeme csillog eleresztem. – Szeretem a frisseséget. – mintha valóban ismernél, de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. S talán ez a szemtelenséged az, meg az éhség, ami arra késztett harapjak belőled. De nem maradsz adós, érzem a mozdulatod, hát rápillantok a kezedre. – Kezdesz bosszantani...- jelentem ki, de kicsúszom alólad. Éhes vagyok. – Jó lenne, ha nem kellene erre vetemednem.- ragadom meg a csuklóm, s a konyhafelé húzlak a hűtőhöz, melyet kitárva, egy belehajtogatott női test van, csak szervei vannak gondosan külön válogatva, s a z élettelen szívet ragadom meg, mely nem lehet túl régi, hiszen vértől tocsog, amikor beleharapok, mint egy érett almába. – Ezzel nyersz pár percet, de én a helyedben gyorsan gondolkodnék, hogy mit is akarsz szerény személyemtől, ugyanis, ha kiürül a hűtő...- mondanom sem kell, hogy te következel, igaz?




reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 3 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
98
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 14, 2020 8:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


Beszélni mindig könnyebb volt, mint megtenni, s ez alól én sem vagyok kivétel, néha tényleg többet mondok, mint amire képes lennék, még akkor is, ha igaznak gondolom a szavakat. Azok csak szavak. A tettek már bonyolultabbak tudnak lenni… és más következményekkel járhatnak. A pokollal és lakóival való kapcsolatom az egyik legjobb példa erre. Erős akarok lenni, hogy el tudjam viselni… de lehetséges kibírni a kibírhatatlant? A remény sokszor ostobának tűnő emberi tulajdonság, de hiába vetem meg, bennem is van. Keresem a kiskapukat, s jobb megoldás nélkül azokat az utakat amiket más nem választ. Mert a kitaposott utakról már tudom, merre vezetnek. De mi van, ha az a cél nem megfelelő? Őröltnek néznek, vagy legalább is furcsának… pedig aligha van jó út. Jobb, az talán.
A megjegyzésére szavakkal nem felelek, csak egy apró, féloldalas mosollyal, amiben mintha egy pillanatra valami szomorúság szerű érzelem szivárgott volna a felszínre. Újra csak a szavak. A valóság viszont az, hogy foglalkoztat, nagyon is foglalkoztat, a kép levakarhatatlanul belemászott a gondolataim közé, nappalonként vagy éjjelenként, bármikor előjöhet. Meg akarom szokni. De meg lehet? A földi fájdalmak egy része már hozzám nőtt, szinte természetessé vált. Néha megfordult a fejemben, hogy milyen lett volna másképp, ha nem Walter… de talán jobb volt így. Ő semmi ahhoz képest ami rám vár. Utálhatnám őt is. Minden okom megvolna rá, de mégis, minden amit tett hasznos volt. Talán semmi ahhoz képest amit később érezni fogok… de több, mintha elkényeztettet volna. Valahol még hálás is lehetnék neki. Beteg világ. Mégis meglepődnek az emberek a beteg gondolatokon. Még nem állnak készen alkalmazkodni az új szabályokhoz… Még reménykednek, hogy lehet jobb. Nekik talán lehet is. Nekem sosem volt esélyem rá. Miért adnának pont most? S talán nem is szeretném már. Késő. Talán ha akarnám sem kaphatnám meg.
A fény lassan mintha visszatérne a tekintetembe, miközben végre újra szélesebb lesz a mosolyom. – Még az sem biztos, hogy minden marad a régi. – Hamis remény, mégis, valahol talán hinni szeretnék benne? Bár akkor is gyűlölőm annyira az angyalokat, hogy ne vágyak közéjük, valahol mégis, mélyen legbelül néha érzem, hogy nem állok készen a pokolra, hiába minden készülődés. Ha eljönne az a pillanat… félnék? Pedig születésem óta készültem rá, Walter nem próbált óvni a gondolattól, sőt, táplálta a rémképeket. Az állítása szerint éberebben tartott. Talán igaza volt. Talán sok mindenben igaza van, hiába tűnnek megkérdőjelezhetőnek a módszerei, ha a világ felboruló rendje is az.
A démon leköti a figyelmem, az előszivárgó komoly témák ellenére segít megőrizni a vigyorom. Szórakoztat a játék, amit elkezdtünk, a veszélyétől élőbbnek érzem magam, még akkor is, ha nem a saját életem tettem a tétek közé, az egész, amit leművelünk akkor sem kockázatmentes, sosem az, mert minél több kíváncsi tekintetet szegeztetek magamra, annál többnek lesz oka megkeresni. És nem bujdoshatok örökké. Előbb vagy utóbb megtalálnak azok, akiket korábban én üldöztem. De nem állhatok le a vadászattal. Szükségem van rájuk, s el kell hitetnem, hogy én is több lehetek, mint átlagos lélek. – Mindig van mondanivalóm. – Meglepően igaz szavak a vigyor mögül, ahogyan visszanézek rá. – Bár talán szívesebben beszélnék veled, mint Seymourral. Illetlenség is lenne másképp, s talán ostobaság is. Seymourból akad még odakint. De hozzád hasonlót találnék?
- Ki miatt vagyok itt? – Kérdésre kérdéssel felelek, de a válasz könnyű: miatta. Seymourért indultam, de miatta jöttem, hiszen ő törte be a lelkét s csalt ide. A következő szavait pár pillanat csend, majd nevetés követi, miközben igyekszem kimondani a szavakat is, mielőtt még zokon venné. – Észérvek? Mi számít annak?  - A normális szó jelentését már rég újra kellett volna definiálni, de a jelenlegi körülmények közt senki sem sem akadt ideje ezzel foglalkozni. Lehet, hogy nagy hiba. Úgy hittem, hogy az ésszerű érvek amikre ő gondolna, s amiket én mondanék, nem pont ugyanazok.
- Mindennek van ára. És talán hajlandó lennék megfizetni. – A feltételes mód nem jelentéktelen, bár egyre valószerűbben látom, hogy mi fog itt történni, főleg, ha még sokáig nyújtom a lépéseimet. Annyi alkalmat kihagytam, hagytam, hogy közel jöjjön hozzám… de azóta sok minden változott. Azóta már egyre tisztább, hogy mit is akarok, más nem azon kell gondolkodnom… hanem azon, hogy hogyan kaphatom meg.
Van valami borzongató abban, ahogyan a meztelen testet nézi, s gyengéden simogatja a nyelvével. Nem az a megszokott, kellemes érzés, van mellette valami szokatlan, valami új… valami amit a préda érezhet nemsokkal a halála előtt? Csakhogy ez most nem az én halálom lesz, hiába lehetne akár az is, s hiába utal erre ő is. – Kezdem úgy érezni, kivételezett vagyok. – Apró viccelődés, ami elsőre nem illik a helyzethez, a valóság viszont az, hogy szükségem van rá, hogy nyugodtabb maradjak. Hiába nem az én halálomat tervezgeti, attól még nem fog sokkal kevésbé valószerűnek hatni.
Hagyta megtartani a medált, akárcsak kést is, ami régóta pihent a kezemben, anélkül, hogy különösebben használtam volna. Ennél egyértelműbben aligha adhatná a tudtomra, hogy nem tart fenyegetésnek, de mégis, a tekintete mintha ellent mondana, mintha lesne, éberen figyelné, hogy mit tartogatok még… ő is érzi, hogy ennyinél nincs vége. – Ne aggódj, nem tervezek idő előtt távozni. Szeretném kiélvezni a vendégszereteted.- A mosolyom kissé őrültnek hat, hiszen érzem, s egyre tisztábban tudom, hogy mit tervez… de ha ez az ára. Azt viszont nem fogom hagyni, hogy túl gyorsan vége legyen.
Más démonra számítottam, ellene valóban minden pillanattal csökkenek az esélyem, de már másra játszom, csak az a kérdés, hogy ő is kezd rájönni? Gyaníthatja, hogy furcsa valami, hiszen alig álltam ellen, hiba volt fegyver a kezemben, az csak pihent, várt, valamire nagyon várt… de már egyre tisztábban tudja, mit kell tennie. Pontosan azt, amire tervezték, felhasítja a bőrt, bár a húsba nem vág, vért serkent, csakhogy nem az övét, az enyémet. De nem hiába ontom a testem vérét, megfontolt mozdulat volt, s még hatásos is, s meglepő módon a következő mozdulat is, hiszen már nem alatta, felette térdeltem. Bár talán számára nem nagy különbség, így is könnyű préda vagyok, legalább már mozoghatok, s legalább már mozdulhattam amíg másra figyelt.
Nem hagyhatom, hogy a pillanati közjátékunk kizökkentsen, szórakozik csak, s én is azt akarok, de másképp… és főleg, más célért. – Nem gondolod, hogy túl gyorsan haladunk? Még alig ismerjük egymást.. – A mosolyom gúnyos, kissé szórakozott, de a tekintetem még mindig feszülten figyeli, hiába tűnik úgy néha, hogy lankad a figyelmem, attól még lesem minden mozdulatát. Hiába vagyok magabiztos, attól még tisztában vagyok azzal, hogy ki az egyértelműbb préda… de néha a préda is nyerhet, még ha az életével is fizet érte, az áldozat nem mindig hiábavaló.
A korábbi alapján sejtheti már, hogy miért védem a ruháim, nem a mezítelenség okozta kellemetlen érzés miatt, sokkal inkább a titkok okából, amiket eltakar a démon éhes szemei elől. De meddig?
A penge érintésétől bent reked egy pillanatra a lélegzet, de nem retten el, még nem, csak vár egy pillanatot, de nem éri nagy kár, így mintha megnyugodna. – Hát nem vagyok? – A hangom még mindig színpadiasan kétségbeesett, de a ravasz tekintet elárul, én még nem adtam fel, messze állok attól, bár a harc amit vívni készülünk, egyelőre talán nem ugyanazt jelenti számunkra.
Az ujjai ismét a nyakam köré szorulnak, bár erősebben, még mindig nem fojtják belém teljesen a lélegzetet. - … sosem késő – A szavak lassan jönnek elő, kissé szaggatva, csak ahogyan felszínre engedi a keze, ami olyan makacsul megtalálta a helyét az érzékeny testrészen, s nem akarja engedni, hiszen pont talál rá. De nem szorít jobban, hiába tehetné meg, kivárja a szavaim, s a felet egyben magyarázat is lesz: élni hagy, hogy szenvedni lásson. A test fájdalma viszont túl ismerős ahhoz, hogy elrémisszen, s a léleké sem került el túlzottan, így látszólag töretlen határozottsággal figyelem tovább. – Sajátos ízlés, bár tőled aligha várhattam volna kevesebbet. - Mintha ismerném, mintha ismerhetném, pedig túl keveset tudok róla, de az a kevés… nem is annyira rossz. Annyi démon közül pont ő áll előttem. Vagyis, fekszik alattam.
Elérte a határait, én pedig kifogytam az időből, erre a körre biztosan, már nem igazán volt hova húzni, így lépni kell, mielőtt a mohósága túl közel hozná a test utolsó perceit. A fogai a vállamba marnak, de idő kell neki, amíg mélyre ér, amíg sikerülne megszereznie agy cafatot… ezt pedig nem szándékoztam könnyen adni neki. Addig kell húznom az időnket, amíg még van erőm hozzá, a megadásra ráérek akkor is, amikor már nem fogok tudni mozogni… de egyelőre minden végtagom egyben van. A kezem, amelyik korábban üres volt még, az arca felé mozdul, csakhogy már nem üres, van benne valami fehér és szemcsés, valami amit talán nem szívesen kóstolna az ételén… és csak egy mozdulaton múlik, hogy kicsúszik-e az ujjaim közül, rá a sebemre, de ami fontosabb… rá az arcára. Pár szem már ki is hullott, de egyelőre a testemen gördültek le. De ha megmozdít… Kell a távolság. Várakozóan nézek a démonra. Ha el is kapta mozdulat közben a kezem… elég közel vagyok, hogy rászórjam. Mennyire kell neki az a test? Sebesen is akár? Bár nem tudtam, mennyire lenne jó arcon szórni… a tekintetemben ülő elszántság másról beszélt. Még ha ideges is lesz. Nem fogjuk ezt túl gyorsan lejátszani. Ideje másképp szórakozni… A vigyorom lassan eltűnt, már komolyabb arccal figyeltem Beelzebubot.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7