Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Seymour lakás (+18) •
reveal your secrets

Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 05, 2020 8:21 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed





Elnézem, ahogy megremeg a szája, mintha a bibliai mondatba vonaglana bele. A legtöbb halandó csak hitébe és ebbe a hazugságokkal színesített könyvbe kapaszkodhatott, mint fogódzkodó, hogy legyen kinek hálát rebegnie, s legyen kit hibáztathat. Vajon te hittél-e? Vajon addig amíg fel nem nyílt a szemed, hogy Istennek csak szeretet halandóival vannak tervei, de a félvéreket egyből kárhozásra ítélte, addig hittél-e? Reménykedtél-e benne, hogy az egész csak hazugság, próbáltál- vajon fél szülőd bűnét ellensúlyozni? Mikor mindenki torz szülöttként nézett rád kezdted elveszíteni ezt a hitet, akkor fordultál el tőle? Akkor fogant meg a gondolat, hogy démonokkal cimborálj? Vajon mennyi terhet cipeltél a válladon, mint keresztet, hogy aztán téged is csak rászegeljenek járulékos veszteségként? Sűrűn pislogok, hogy ezeket az értelmetlen kérdéseket elhessegessem elmémből, kicsit meg is rázom, hiszen nem számít, nem kellene számítani számomra a megtett utadnak, csak a céljaidnak. Igazán bosszantó lény vagy, bőr alatt kúszó ingerekkel bosszantó, furcsa gondolatokat ébresztő, melyek valójában jelentéktelennek kellene lennie, hiszen kíváncsiságom véges, egyszer elmúlik. Akkor mégis miért buknék mélyebbre, hogy lelkeden ejtett sebeid vizsgálgassam? Hogy megtudjam minden titkodat, azt is, ami valójában nem egyedüli benned, hiszen fajtád népbetegsége a vívódás, a szüntelen küzdelem, s egyikük múltja, jelene és jövője sem érdekel különösebben. A tiéd igen.
Szétnyíló ajkaid figyelem, melyekből nem születik válasz, ahogy nevedet sem árultad el, végtére is csak egy név, kiejtett betűk halmaza, mely nekem nem jelent semmit, ahogy tán neked sem, elhallgatásod nem a kötődést fejezi ki, hanem megfontoltságot, bár amennyien éltek kétlem, hogy egy név miatt hamarabb lennék vendéged. Megtarthatod egyelőre, még egy kis ideig, amíg kedvem nem találom, hogy elsuttogjam.
A mozdulat bár nem fenyegető, mégis az ösztön előbb indult mintha gondolat, válasz reakció, de a tiéd sem marad el, legalább oly gyorsan reagálnál  ezt látom sebes mozdulatodban, mely végül mégsem születik meg. Elmosolyodom, ez belénk van kódolva, nem orrolok meg érte, de megjegyzem, jó megjegyezni, mert a legtöbben nem ennyire kis fürgék, s ez akár még gondot is okozhat később, amikor kedved támad birokra kelni velem. Mozdulsz szavak helyett, nyakad izmai feszülnek, ahogy hátra biccented a fejed, felkínálva. S kezem nem nyughat, rátapad a nyakra, végig cirógat rajta, a kiálló ádámcsutkán feszül tenyerem, oda dobog a szívverésed is. Botor dolog ide kérni a harapást, amilyen mohó vagyok kiszaggatnám a nyelő és légcsöved, felsérteném, az oxigénre pedig szükséged van. Mégis önkívületben hajolok, hosszú lusta nyalással rajzolom körbe az izmokat, fogaim a bőrbe csípnek. A te pillantásod azt üzente, hogy nem tenném, vagyis ha tenném sem kellene az életeddel fizetned érte, s lehunyt pilláid beletörődve kínálnak, várnak, de remegnek. Nem vagy benne biztos igaz? Ezt muzsikálja az összezárt állkapcsod  az alig hallhatóan egymáson koccanó fogak. Ujjaim két oldalt nyomják be a porcot, hogy kissé elfullassztalak.
- Igazad van, nem ölnélek meg vele. – suttogom a nyakába, s harapok, de egyáltalán nem fájdalmasan, fogaim, ajkaim között tartott bőrét megszívom, hogy apró hajszálerek pattanjanak el, belső vérzésükkel színezve vörös csóknyomot a nyakára. Később belilul majd, mint a zúzódások, de addigra ő már máshol lesz, a teste pedig a gyomromban. Sajnálatos, hogy nem visz magával jeleket  melyek emlékeztetik rám, bár kétlem, hogy eltudna majd felejteni. Forró lélegzettel nyögök nyakára, de végül elhúzódom, hisz annyi tervem van még vele.
Várod a folytatást, szinte már könyörögsz érte, mely be kell vallanom nagy megelégedésemre van, de csak azt akarod tudni, hogy milyen lesz a pokolban, hogy a démonok mit kepések veled tenni, de én szép korcsom el kell, hogy keserítselek. Arra nem tudsz felkészülni itt a földön.
- A test törékeny burok, sokkal finomabban kell vele bánni, a lélek halhatatlan. – jegyzem meg. A nagy tragédia hogy a lélek sem lakat jól, ahogyan a burok sem, hiába volt tele velük a pokol, s hiába a szüntelen evés. És a kínjaik, nem lehet a két szenvedést összehasonlítani, hát ha ezért teszi, ha csak azért kísérletezik, hogy tudja hiába valóan teszi, bár kissé sértene,  ha pusztán ezek volnának az okai.  Vonlak magamhoz, ujjaid mégsem akarnak egyből megválni a biztos pontot jelentő pulttól, de előbb-utóbb muszáj engedned, s akkor az ölemben kötsz ki. Kényelmesebb? Kétségtelenül, de pontosan tudod, hogy nem a kényelmed miatt tettem. Meglepett riadtság ül szemeidben, halálfélelem az, egészen leköti figyelmemet, ahogy a levegőért kapkodó mellkas tánca is. Ugye mennyivel jobb így? A félelem pumpálja a szíved, véred megtelik édes adrenalinnal, mert elvettem a biztos pontot és bizonytalanra cseréltem. Erre, hogy nem készültél fel kis korcsom? Kezed kapkod, pánikszerűen hadonászik fogódzkodóért, de az nincs, itt nincs hát velem kell beérned, s kegyesen nem várom meg ezt a felismerést, hanem segítek belátni azzal, hogy tekerek a dugóhúzón. Tekeregsz, mozgásod testemet ingereli, míg kezed még mindig kutat, míg feszülsz nekem és végre belém nem csimpaszkodsz. Fájdalmas  de én mégis elégedetten hümmentek  dicsérlek a sóhajjal  hiszen nagyon jól csinálod, egészen test közeli az élmény, mellyel vonaglasz, hát arcom kissé kipirul, amíg nézlek, amíg érezlek. Izgatottságomban beszélek az eljövendő kínokról, biztosítva, hogy a beléd nyomakodó eszköz sem fog megölni, ha megjárta a tested, vigyázok én arra, hogy jól szórakozzunk, s szavaimtól borzongsz, letörlöm verejtéked szabad kezemmel az arcodról, míg fájdalmas nyöszörgéseid szótagjaiból meg nem értem panaszos, torokhangú szavaid. Várod. S nem kell igaznak lennie ezeknek a szavaknak  mert rám igazak, hiszen én tényleg várom. Válladból harapik, elorozva egy falatot, s mivel a dugóhúzót mér becsavartam a fogóig elengedem és ott hagyom testedben. Innen nyitom ki a fiókot, s vár nem látok bele, kezem hamar megtalálja a hústűket, melyeket ígértem  míg a újabb harapott sebet nyalogatom. Elmondom melyik szám jön, a füledbe búgóm kéjesen, míg kezem a hústűkkel végig simít a hasfaladon, a gyötört testeden, ami most megpihen, már amennyire megtud az idegen tárggyal barátkozni benne. Magunk mellé teszem a tűket, kicsit cirógatlak, a füledbe szuszogok.  Ám most rövidebb a szünet, neked is feltűnhet a türelmetlen remegő kéz, mely felveszi az első tűt. Hozzád dörgölődzőm alulról. – Az elsőnek te választhatsz helyet. Jól fontold meg... – lehelem tarkódra.


reveal your secrets

Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 04, 2020 10:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


A vigyor, ami már a részemmé vált, beleremeg a szavaiba. Mikor járt utoljára biblia a kezemben? Manapság sokan bálványozzák, miután egyértelművé vált, hogy van pokol, van menny, angyalok és démonok, talán valahol még maga isten is elbújt köztünk… de ettől még nem biztos, hogy az évtizedek alatt emberek keze által sokszor átírt és módosított könyv minden szava igaz. A történelmet is a nyertesek írják, ezzel a könyvvel sem volt másképp, az került bele, amit pillanatnyilag jónak láttak, ami hasznos volt éppen. A számtalan újraírása után ki tudja már, mi az igaz… főleg mivel senkiben sem bízhatunk meg. De a szavak túl nehezek, s különben is, ez nem az efféle panaszos nyögések ideje, bár a gondolat kitölti az elmém, együtt zúg számtalan más rémképpel, a lehetőségekkel, amiket az este hozhat. A démonnak, mert ez az alkalom most csakis az övé. Mégsem teljesül minden kívánsága, a nevem rejtve marad, bár úgy tűnik, egyelőre kapott annyit, hogy elfeledje ezt a kellemetlenséget.
A vékonyan felmázolt vér gyorsan az arcunkra szárad, de ez a legkisebb gondunk, pontosabban ennek kellene lennie, csakhogy Iovnak nem tetszik a felkent vér friss illata. De a hangja elvesz a többi közt, még a szívverésünk is túldobolja már. A szünet csak a fájdalomnak kedvez, a többi érzékünk jobban szenved tőle. A kérdés a levegőben marad, bár szétnyílnak az ajkaink, nem választ formáltak volna. Akármi is indult volna útnak, a lélegzetünkkel együtt rekesztette a mellkasunkba az érintése. A tekintetünk a gomolygó sötétséget figyelte, mintha megláthatná benne a terveket, amiket a fedetlen felsőtest számára szöveget, olyan gondosan, ahogyan minket is feltálalt.
A mozdulatom ártalmatlannak indult, de fenyegetésként kezeli, lecsap rá mielőtt célba érne. Viszont nem csak ő gyors, mi is moccanunk, mozdulnánk, de nem hagyom, így csak megremegünk, mielőtt még esetlenül ernyednének el az izmok az érintése nyomán. Nincs itt fenyegetés, érzi ezt ő is, helyettem sepri félre az elszabadult tincseket. A szavak elhagytak, de mozdul a fejünk, kifeszíti a nyakat, szépen kínálva a harapásra. Nem tenné. Halálosan nem. De az ajánlat ott feszül előtte, kimutatva minden szép eret, amik még lüktetnek az élettől. Megrezdül a mosolyunk, miközben lehunyt szemmel várjuk a fogakat, ha mégis érkeznének. De nem fognak. Nem tenné... mégis összeszorul az állkapcsunk. Csak akkor nézünk rá újra, mikor felmutatja a következő eszközt, amit használni készül. Mesél róla, de alig fontos, csak az lesz lényeges amit meg is tesz, s az is csak múlandó fájdalom lesz. Mindig csak a pillanat rossz, majd a következő és a következő… de kevés érzés múlhatja felül a kínzás utáni csendet.
Kérem a folytatást, könyörögnék is, mutassa meg mit nyújthat egy démon, mi az, amire a földön lehetetlen felkészülni… mégis, meglep újra, a fém már a bőrömbe akad, mégsem csavarja fel azt, helyette a démon húz mélyre. Kell egy pillanat, amíg a vértelen ujjaim mozdulnak, elengedve a pult szélét, hogy lecsúszhassunk, ahogyan a démon tervezte… csakhogy nem bízok benne, a kezek kapaszkodót keresnek, de nem találnak, minden felület sima, mi pedig fékezhetetlenül csúszunk, de olyan, mintha zuhannánk, menthetetlenül, sokkal mélyebbre, mint a padló… pár perce még kívántuk ezt a landolást, fejjel a földre, láttuk a testet kitört nyakkal, fájdalom nélküli édes csendben… de ez elmarad, a landolás puha, a démon öle fogad a hideg padló helyett. Egyszerre meglepve és riadtan nézünk az ismerős sötétségbe, egy olyan ember tekintetével, aki látta a saját halálát, de mégis túlélte. A pillanat dermedt csendjét Beelzebub zavarja meg, közelebb hajolva kóstol, visszarázva a veszélybe, amiről ismét hevesen dobol a szívünk. Hiszen a bornyitó még mindig a helyén, kezdeni készül, de… kirántott az asztal biztonságos stabilitásából, amire szükségem volt, ami helyben tartott, többnyire… A tekintetünk ismét riadt, a kezeink pedig elfeledve a korábbi leckét, kapkodva keresnek kapaszkodót, de nincs itt semmi, az egyetlen kiemelkedés maga a démon. Mégsem hozzá fordulok, először kipróbálok minden mást, ami karnyújtásnyira van tőlem. A fém kíméletlenül szánt a bőrünkbe, fájdalomról kiáltunk. Így fekve nehéz úgy feszíteni az izmokat, hogy kevésbé érezzük, de időnk sem volt megpróbálni, csak utólag feszülünk bele a fájdalomba. Késő. A padló kiemelkedései túl aprók, a körmünk átsiklik, csak siker nélkül kapargatja a felületet. Már tekeredne a testünk, menekülne, de nem szabad, maradnia kellene… így feladom az értelmetlen próbálkozást, helyette a démonnak feszülök, ha már magára vont a földre, csak belé kapaszkodhatok. A szavai hideg borzongásként érnek el hozzám, válaszolnék, de csak értelmetlen lihegés, panaszos hörgés ami kiszabadul az ajkaink közül. Mégis, ahogyan mozdulnak, feldarabolják a fájdalmas morgást, egy szót formálnak, szótagról szótagra, bár az elsőt duplázva, de megértheti még. – Várom. – Hogy mennyire őszinte szó, nehéz eldönteni, abban viszont biztos lehet, hogy már nem csak látom magam előtt, hanem érzem is magamban a tűket. A saját rémképeimből viszont a fogai ráznak fel, miközben makacsul próbál egy újabb falatot szerezni magának a csontos vállból. Egy elnyújtott kiáltással búcsúzunk el a cafattól, amiért ő küzdött meg, mégis mi rázkódunk fáradtan. Mi is volt az utolsó szám?
reveal your secrets

Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 04, 2020 10:40 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed







Ujjaim között az ólomsúlyú idő melyet vékony hálóvá nyújtok, hogy nyakad köré fonjam, felékszerezzelek vele, de ez az ékszer fojtogat, mert hurok, mely minden elillanó pillanattal szorosabban simul a nyakadra, s én szinte látom, látom, ahogy belefúlsz a múló idő tengerébe, a sötét fenyegetés rád borul bálványozva, te kis furcsa korcs. Rajong érted cirógató pillantásom,  minden érintés, ujjaim felkennek, hiszen ezt akartad, ezt akartad, hogy ne is létezzen most más, hogy az elorozott test maszkarca mögött meglássalak, hogy meg akarjalak látni a kínlódó vonásokban, hogy megismerjelek a szavaid által, de ne legyen elég. Ételt hozol színem elé, de az ínyenc falatot későbbre tartogatod számomra, adsz, de nem azt, mely iránt a csillapíthatatlan éhség epekedik most. Kiéheztetsz magadra, s nem tudnám megmondani, hogy ostobaság, vakmerőség, vagy ügyes taktika. Egyelőre úgy tűnik jól keverted a lapokat, de mindig így fogod gondolni? Aligha... Pillantásod tudja, tudja mit veszíthet, hogy mit nyerhet ezzel a fellobbantott rajongással, s bosszantania kellene, hogy azt a játékot jászom, azt a szerepet, melyet nekem szántál, de... nem érzek neheztelést, vagy megbántottságot, főleg, ha ilyen édesek a szavaid, melyekkel el is utasítasz, de hízelegsz is. Eme kettősség feletti jó kedvem kuncogom bőrödre.
- Ohh, most kellene a bibliai szavakkal élned, hogy nem vagy méltó, hogy hajlékodba térjek. – nem éreztem fenyegetést szavaidban, s kételkednem illene, hiszen mi démonok a kétkedés gyermekei vagyunk, de ide sem ártó szándékkal érkeztél. Védted magad, amíg kellett, aztán, aztán önként másztál fel az asztalra, s még most is önként maradsz saját elhatározásodból. Mily ember feletti akarat tapaszt ide, ahol nincs se lánc, sem bilincs, mi szögel ily kitartóan a pultomra? Pedig fáj, látszik kíntól torzul arcodon, menekülne a test tulajdonosa, s te is tekeregsz, mint egy izgága kis féreg, mégis ujjaid kifehéredése nem ereszti a kapaszkodót, mellyel magad bilincseled elém. Gyengéd érintésemtől feszülsz, mintha feszületre tenne a puszta simításom is, olyan bájos, annyira szép az ívbe feszülő gerinc, mely elemelkedik a pulttól, s minél távolabb menekülne tőlem, hogy tovább kell cirógassalak, mint a kóbor macskát, aki nem menekül, csak tűri az ismeretlen érintést, melyről nem tudja, hogy fájdalmat fog-e okozni, ha nem is egyből. Egyetértően bólintok,  míg azt a torz mosolyt nézem, melyet ujjaimmal mázolok vörösre, simítja hüvelykem a húsos ajkakat, de a mosoly marad, hát nem fáradtak még el az arcod izmai?
- A legtöbb halandó, ahogy életében úgy holtában is jelentéktelen, s a nevük a feledés homályába merül. – de a tiédet megjegyezném, felvésném koponyám csont falaira  hogy emlékezzek, mert te annyira más vagy, annyira egyedi. Szemem vár még, villanó sötétje vágyakozik arra a névre, de nem adod nekem, hát lehunyom a pillantásom. Megszerzem magamnak, amit nem adsz önként, ebben biztos lehetsz, te idegen, egyedülálló lény.
A felismerés ott ül szemeidben, a bár sokáig tartott, míg leesett mit is művelek a többi halandóhoz képest még így is meglepően gyorsan tetted össze a képet az eléd szórt darabkákból, hát a rajtakapottság gúnyolódó mosolya ellenére szemeimben némi meglepettség ül, vegyítve az elismerés kavargásával.
- Okos fiú vagy, hmm??- bár a kérdés költői, s nem várok választ rá hiszen sanyargatottsága most még talán képtelen a szavakra, az újabb pihenő azonban a végéhez közelít, hát utoljára megérintem a sötétebb mellbimbókat, összecsippentem kicsit meghúzgálva, vajon hogyan mutatnának bennük a hústűk, melyek még nem kerültek elő, de elő fognak? Bizonyára csodásan, ahogyan ölén is, de sajnálatosan csak tizenkét hústűm van, jól meg kell majd válogatnom a helyeket, hiszen nem okozhatok csalódást, nem igaz? Kicsit átkozom Seymourt, míg a fiókban kutatok a szegényes konyhai eszközök miatt, de Seymour minél távolabb akar lenni most tőlem, az egész helyezettől,  melytől közös ölünk megkeményedett. Keze mozdul, s kobraként ragadom el a kezét reflexből, mintha lenne tőle tartani valóm, pedig csak homlokába lógó tincseit akarta félre söpörni, de nem eresztem, én magam fúrom ujjaimat a tincsei közé, hogy megtegyem, amire készült.
- Tudod, nem kellene ilyen hirtelen mozdulatokat tenned, még átharapom miatta a torkodat. - talán nem bánná, ellenben én igen, hiszen a dugóhúzót végre kihúzom a fiókból jól megmutatva neki, nem rejtegetve előle szándékaimat, kis monológgal illesztem a formás köldökbe. Hazudtam, de talán fel sem fogja, igazából a hasfala vékony, elég vékony, hogy átszakítva mégis elérjem vele a beleit, és kihúzzam az eszközzel. Azonban lassan kezdek hozzá, alig kap a hegyes eszköz a puha bőrbe, mire türelmetlen mozdul csípője. Ingerlő mozdulat, ahogy magát szúrja fel a csigaként tekergő fémre, s nyöszörgése követeli a fojtatást. Lehet ilyen szép kérésnek nem eleget tenni? Türelmetlen nyalom meg ajkaim, ahogy karjánál fogva húzom le ám a padló helyett az ölemben köt ki, hiszen én kényelmesen elhelyekzedem, kezem vigyáz ne szúrjam mélyebbre addig a nyitót, amíg nem az ölemben fekszik, amíg nem fúródik szemem az övébe, s ajkam nem csókol, nyal izzadságtól gyöngyöző arcán. De én nem csupán befelé nyomom, tekerek is rajta kíméletlenül, míg várom tehetetlen vergődését, mert most nincs kapaszkodó, körmei sem marhatnak a padlóba, hogy tőből letörjenek. Csak belém kapaszkodhat, ahogy magamon érzem szívverésének minden sebes dobbanását, ő pedig hátán az enyémet. – Ha ilyen mohó leszel, még mocskos gondolataim támadnak. Ne aggódj, a következő játékszerek a hústűk lesznek. – harapom a vállára, oda búgom izgatottan, addig is gondolatai előre szaladnak a tűkig, ezzel némileg talán enyhítek a fájdalmán, bár nehéz eldönteni mi a rosszabb. Fogam azonban belemar vállába, míg a kezem forgatja egyre mélyebben, de mégis nagy gonddal a dugóhúzót, s kiszakítok húsából egy falatot, jelezve, hogy a játékunk az éhségemet nem elégíti ki igazán, de élvezem.



reveal your secrets

Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 03, 2020 9:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


Lassan értelmetlenné vált az idő, percek vagy órák, már az ő kezébe adtam mindent amit magammal hoztam ide, s itt is hagyom neki, hogy majd egyedül távozzak, csak én és a vérfagyasztó ígéret, hogy vadászni fog rám. De valahol pont ezt akartam, hogy akarjon ő is, hogy élve kelljek neki amíg meg nem kapom amit akarok. Úgy tűnt jól játszottam a lapjaim, talán túl jól, a kedvére tettem, biztos voltam abban, hogy látni fogom még, bár ott még közel sem lesz vége, csak egy újabb lépés lesz előre, az egyetlen irányba ami maradt. A tekintetünk összeforr, nehéz nem figyelni őt, hiszen a jelenléte kitölti a szobát, a halálos fenyegetést érzem miden izmomban, amikkel görcsösen kapaszkodok, hogy minden intő jel ellenére maradjak. A mosolya elnézi az újabb hallgatást, a megbocsájtása vérfagyasztó, azt ígéri, hogy ő is tervez és akar, már nem csak rólam szól ez az egész. De késő elrémülni, annyit már korábban is tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet, ha azt akartam volna, nem őt választom. Az egyszerű nem mindig elég jó. – Idő kell, hogy illően fogadjak egy hozzád hasonló vendéget. – Akár fenyegetésnek is hihetné, de a szavaimban semmi sem utal erre. Készülni fogok, de elsősorban nem a bántására, hanem a saját védelmemre, hiszen mégiscsak ő a torkosság, mégiscsak démon, aki kiskapukat keres mindenben, akinek sosem lehet teljesen hátat fordítani, aki bármikor kedve szerint változhat.
Iovval egyszerre feszülünk meg az érintésétől, ami bár gyengéd, bármikor fenyegetővé válhat. A vérünk az arcunkra dermed a mosoly mellé, de ennyi nem elég, hogy letörölje, hiszen nem az öröm festette rá, hanem annál valami erősebb, valami végzetesebb, valami eltörölhetetlen. – Talán mert a többségüket nem éri meg megjegyezni. – Hiszen semmi jelentőségteljes nem történik az életükben. Hiszen nem mernek kockázatokat vállalni. A kockázat és az őrültség között néha alig van határ, most sem látom már, hogy melyik oldalon állok éppen, csak annyit, hogy az első lépés látszólag sikeres, még ha úgy is tűnik, hogy a talaj lassan csúszik a lábaim alól, a szenvedés csekély ár a démon segítségéért. Hiszen még csak most kezdtem a törlesztést, bár még nem kaptam semmit, előre fizetek. Egyelőre nekem van szükségem rá, és nem fordítva… egyelőre többet kell adnom, mint amennyit kérek.
A köztünk levő levegő kimondatlan ígéretektől volt terhes, amiket bár talán egyikünk sem tudott biztosra, mégis ott nehezedtek közöttünk, tovább feszítve azt a vékonyka húrt, ami bármelyik pillanatban elszakadhatott volna, csakhogy bármennyire is vártam nem következett be, legalábbis nem úgy, ahogyan számítottam volna rá. Fejben szenvedésre készültem, elviselhetetlen fájdalomra, csakhogy ez késleltetve lett, helyette lassú kínokkal, növekvő feszültséggel tálalt, ami másfajta szenvedést okozott, a testem helyett az elmémmel játszott, kíméletlen módon őrölve az idegeim. Mikor már elértünk volna egy fájdalmasabb pontig, szünetet hagyott, időt pihenni, esélyt a testemnek felejteni egy kicsit, elvenni tőle a lehetőséget, hogy hozzászokjon a fájdalomhoz, hogy elveszhessek benne olyan mélyen, hogy szinte elviselhetőbbnek hasson. De nem, ő kirázott ebből az állapotból még mielőtt bekövetkezhetett volna, magamhoz térített, hogy utána ismét szinte újult erővel szenvedhessek a kezei alatt, amik ideiglenesen gyengéden simultak a bőrömhöz. Az érintés mégsem hatott úgy, mint más helyzetben, inkább olyan volt, mintha csak az árut mérné fel, talán valahol azt is tette. Melegség helyett hűvös rázkódás követte az ujjat, a fedetlen bőröm csak a fájdalom fűtötte, miközben hideg verejtékben feküdt a démon alatt. A felismerés fájdalmas volt, ugyanakkor szinte ostobának éreztem magam amiért ilyen sokáig tartott, és ilyen felkészületlenül ért. Hiszen vártam, hogy jobban kínoz majd, mint az egy ember tenné, mégis, túlságosan lekötött a fájdalom fizikai része, amihez a legjobban hozzá voltam kezdve, a kevert módszer háttérbe szorult a gondolataim közt. A felismerés feszült nevetés formájában tört elő belőlem, a reakaciója alapján pedig telibe találtam, ez volt a terve. Nem kellett megválaszolnom a kérdést, így is érezhette, hogy rájöttem. Elhúzódik, keres valamit, de ahelyett, hogy azt figyelném, mire készül, remegő ujjakkal félresöpröm a homlokomra tapadt tincseket. Iov haja idegesítően hosszú, egyáltalán nem praktikus. Nem ez kellene legyen a prioritásom, de a tiszta gondolatok ideje lejárt, ezek már az őrület és önkívület közelgő percei, erre erősít rá az az öreg bornyitó is, amit fájdalmasan hosszas pillanatokig hagy megfigyelni. Túl sok idő, túl sok gondolat, akaratlanul is felvillannak a képek, hogy hol és hogyan használhatná rajtam, milyen puha részeket fejthet le vele. Megremeg az ajkam széle, miközben a kezem visszacsúszik a helyére, hiszen nemsokára új szintre lépünk. Nem hagy sokáig kétségek közt, a saját terveit is vázolja. Valamiért biztos voltam abban, hogy tudja mit csinál, és hogyan, még véletlenül sem fog létfontosságú pontot érinteni vele. Gondoskodni fog arról, hogy minél tovább érezhessem a vendégszeretetét, ahogyan eddig is tette. Már akkor nyögök, amikor a hűvös fém még csak hozzám ért. Visszatartom a lélegzetem, amíg a bőrömbe akasztja, de így is beleremegek a mozdulatba. De legalább újra a testem kínozza majd. Az ajkam harapdálom, de nem sokáig, helyette inkább összeszorítom az állkapcsom, akárcsak a hasfalam, a lélegzetem észrevehetően ütemet vált, erőszakkal szabályozom. Szinte már túl rutinosnak hat, ahogyan felkészülök a fájdalomra, kihasználva minden ajándéknak kapott másodpercet, mielőtt még kiejteném a következő számot.
Ha bármikor, talán most lenne a tökéletes pillanat beleveszni a fájdalomba, átadni magam az érzésnek teljesen, hiszen szinte tét nélkül megy, az egyetlen ami fontos, hogy magamnál maradjak, bár látszólag kissé ellentmond egymásnak a kettő, mégsem lehetetlen egyszerre átélni mindkettőt. Ritka pillanat, amikor megengedhetném magamnak ezt a fajta gyengeséget. A többi sebemhez némiképp már hozzászoktam, de ez aligha számít, a fájdalomnál mindig az erősebb győz, a húsom köré csavarodó bornyitó elnyomja majd a lábamban égő lüktetést. Ha még mindig nem mozdul, úgy én teszem, csípőből indul, de a köldökömnél teljesedik ki, lassú hullám az izmaim mentén, míg el nem érek a megfelelő pontig. Hiszen már alig érzem, hogy mim merre van… de az éles fémdarab érintése összetéveszthetetlen, én pedig szinte türelmetlenkedve nyomnám mélyebbre. Folytassuk… erről nyöszörgök neki szavak nélkül. Most, azonnal, amíg még van elég önuralmam, amíg még nem túl erős a menekülési ösztön…
reveal your secrets

Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 31, 2020 4:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed







Bár nem kötöttünk alkukat, mégis fogadalmainktól terhes ez az éj, mert szándékok vezetnek téged, bennem is szándékokat ébresztesz. Szó nélküli ígéreteket duruzsol a ziháló , kapkodó lélegzeted  a kiáltások, melyek nem maradhatnak már szorosra préselsz ajkaid között s fogadkozom én magam is, időmet tékozolva rád  hogy nem egyszerű étekként fogyasztalak be, habzsollak be, mintha csak egy gyors falat lennél, nem. Megadom a módját, kiélvezlek, mint egy fogásos, mégis ünnepibb lakomát, mint eddig másokat. Ízlelgetlek, de hagyok időt is , hogy hangot adj, hogy még szólj, hogy aztán újra menekülni próbálj, hogy az egyik fájdalom ne oltsa ki a másikat, hanem kis megszakításokkal fodrozzák belsőd, mint egy nyugodt tóba dobott kő, mely körkörös hullámokat generál. A végén tán várni fogod, hogy csak legyen vége, de a tested gazdája mindig küzdeni fog a sorsa ellen, s ellened is, hiszen az életösztön azt követeli tőle, hogy ne adja fel, ne adja fel addig, amíg nincs vége. Te tudod, hogy vége, te tettél ide pontos vesszőt, mellyel az ő sorsát lezártad, de a tiédet nyitva hagytad. S hiába kívánom tudni, mi az, ami miatt megérné neked, hogy nyomodban járjak, a választ megtagadod tőlem. Most még. Mert talán eljön az idő, hogy semmit nem tagadhatsz meg tőlem, addig pedig még nyújtom a percet, mert nem kívánok még búcsút inteni neked. Szenvedésed kérem, s kapom, mert nekem adod, nem tagadod meg tőlem, s gyanút kellene ébresszen bennem  gondolatokat kellene szülnie, mire ez az egész, s tán a válaszok ott gurulnak előttem, mint törékeny, csillogó üveggolyók, de nem veszem fel őket, nem kapok értük, mert most nem vonthatja el semmi a figyelmemet a szenvedésről, s örömöm, élvezetem nyilvánvaló. Ne hagyd abba! Nagyin jól csinálod! Ezt cirógatja rád forró lélegzetem, mely amúgy is kíntól nyirkos bőrödre párál, rád dörzsöli hozzád dörgölődző arcom, míg nyelvem érint  újabb íz mintát vesz, nyal le rólad. S a halandó jellemtelen, s jellegtelen íze, miattad tűnik fenségesnek, hogy összecsikordulnak a fogak feletted, te szép húsból gyúrt bőség asztal. Hát nem zavar a titok, hogy megtagadod tőlem még neved is, hiszen van a szavaidban éppen elég buja ígéret, mely jól lakat. Fejem ingatom kissé rosszallóan, de a lágy, véredtől vörös, mosolyra húzodó ajkak megbocsátók. Legyen így, legyen akaratod szerint, később úgyis nehezebb lesz érvényesítned. Elfogadom a kihívást, mely talán szándékos, talán nem is tudod, arról mesél nehezebb megtalálni téged, mint azt gondolom, s áll a szörnyű fogadás, hogy melyikünknek lesz igaza.
- Tehát így nehezebb? Csak nem alábecsülöd a hunyó képességeim? – összecsippentem ujjaimmal arcát, kicsit meghúzogatom evődve, aztán végig cirógatom ajkát, mely még mindig vigyorog, rákenem oda is kölcsönzött vérét. – Ohh ez egészen csábító ajánlat. – suttogom az ajkaira. – Bár sosem értettem a halandó neveket, ugyanazon a néven többen is léteztek. – vettem fel az egyik nagy dilemmám, de aztán engedem is el a gondolat menetet, hiszen jobb figyelni, ahogy a hasfalad simításomra megrezzen, ahogy behúzódik, még inkább kirajzolva a bordakosarat, mintha elmenekülhetne így a kezem elől? Vajon melyikőtöket zavar jobban a szünet, mely cirógatással teli, érintésekkel? Egy részem nagyon reméli, sőt elvárja, hogy a tiéd is legyen, a másikkal meg nem igazán foglalkozom most, s csak lenyalom kiszáradt ajkaidról a rád kent vért, hiszen a vörös az én színem. – Én is azt hiszem, a vörös öltöztet, méltóság teljes szín, s a szememhez illik a leginkább. – mely szurokfeketeségével méreget, míg önmagamnak hízelgek. Aztán beáll a feszült csend, szemeid oly éhesen méregetnek, ahogyan a tulajdon lélektelen lélektükreim téged, csak a tieid tudásra szomjaznak, éheznek. Elbizonytalanodtál, hogy a túl sok titok kedvem szegi? Nem áll jól a kétség, s nincs itt az ideje sem, hogy megengedhesd magadnak, nem igaz? Pillantásom mégis csitítgat rád borul szurokfeketeségével, hiszen nincs miért aggódnod, majd tudni fogod mikor jött el az idő, amikor meguntam, s ideje távoznod, de egyelőre még marasztallak, bár a vacsora végére menned kell akkor is, ha tán nem akarom.  
Belevágok a legbecsesebb ékszerbe, melyet férfi magán hord, lenyesem róla a bőr, s elfogyasztom. Csak miután minden fájdalmatok színét, s szolamát kiadtátok magatokból szólalsz meg. Ő nem értékeli, s te vajon értékeled? – Nos, ez gondolom ízlés dolga. – rántok vállat, hiszen szóra sem érdemes most egyik halandó sem, hiszen ők most nem játszanak velünk, lapot nem kaptak. Rezdülésed elcsalja a szemem, firtatnám okát szavakkal, cselekedetekkel míg várok, míg időt hagyok, de inkább csak jól megnézem magamnak a művet, a vágást, egészen szép lett, sok nő imádná a bőrtelen makk látványát, bár nem ily véresen, hát tisztára nyalom, de a nyál mintha csak serkentené a vérzést. Ebbe sem fogsz elvérezni. Nevetsz, s én félre billentett fejjel fürkészlek. – Mitől van ilyrn jó kedved? – kérdezem, de azt hiszem már tudom. Észrevetted igaz? A szünetek nem téged szolgálnak, cdak elnyújtják a kint, mert minden egyes seb úgy fáj, oly elemien, mintha csak az első volna. – Lebuktam? – kacérkodik a kérdés, kihúzom a konyhapult fiókját, s kotorászok benne, a régi bornyitó mit kihúzok rozsdás, de nem rejtegetem előled, hagyom, hogy jól megnézd magadnak, mielőtt a köldöködbe állítom. – Régen kínzásként csigába tekerték a beleket  bár látványos, s elrettentő művelet volt, ugyanakkor nem nyújtott sokáig élvezetett, ha a mester nem volt elég körültekintő...- csacsogok, míg tekerek egyet a dugóhúzón, épp annyi nyomást fejtve ki rá, hogy hegye belekapjon a bőrbe. – ezzel nem hiszem, hogy elérem a beleidet. – sőt, biztosan nem, de a húsba fúróként hatol be, körkörösen tépve a hasfalat, taszigálva befelé, hogy amikor bent lesz, majd ki kelljen jönnie. Kifelé majd sokkal fájdalmasabb lesz, de egyelőre ezt úgysem hinnéd el nekem, amíg meg nem tapasztaltad, nem igaz? Hiszen ezek csak egy démon szavai.





reveal your secrets

Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 29, 2020 1:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


A fájdalom közeli ismerős, a mostani árnyalata mégis más egy kissé. Ezt most én választottam, mégis kényszer a testnek elviselni. Iov megszelídítetlen ösztönei és a saját erőszakkal faragott higgadtságom belülről marcangolja, még mélyebbről, mint a démon eddigi szaggatása. Kíméletlenül bán a fedetlen hússal, hiszen nem az övé, ha nem lett volna a korábbi előjátékunk, aligha lennék több a szemében egy vágóhídra szánt állatnál. De az a rejtett figyelem, amit néha nagylelkűen megenged nekem elárulja, hogy valahol van valami a háttérben, elültettem valamit, egy apró gondolatot a fejében, egy ötletet, kérdésekből ébresztett kíváncsiságot. Vagy csak az éhsége hajtsa, ami hozzászokott, hogy megkapja amit akar, s most mégsem így történt, belőlem falatozna de csak Iov fekszik köztünk. Én átérzem minden mozdulatát, de ő alig kap belőlem valamit, csak elszórt titkokat, de lassan már túl sokat, hiszen nem a kérdések laktatják. Nem tarthatom a sötétben örökké, bár kényelmesebb volna, de egyszer elfogy a türelme vagy talál valaki mást. Hálás vagyok az éhségének, amiért belénk folytja a beszélgetést, leköti a friss vér, s a hús szaggatása a fájdalmas nyöszörgéseim dallamára. Felkészületlen vagyok rá, de talán sose lennék kész, mégis időt akarok nyerni az óvatos hallgatásommal, azt a pár idegőrlő napot, amíg rám talál majd. Ha hónapokba telne is kevésnek érezném, ijesztően közelinek tűnik, hiszen hiába zárva a pokol, a halál még nem feltétlenül biztonságos opció. A démonok szeszélyes lények, néha többet akarnak az ígértnél. A testem nem volt része a kimondatlan alkunak, de nála esélyes, hogy kóstolót kérne. De mekkorát? Milyen árat kérne mindazért amit tőle szeretnék? Mert nyilván, többet akarok, hiszen többet is kockáztatok. De azt, hogy mennyit kérnék valóban tőle, csak azon a végzetes napon tudhatja meg.
Iov gondolatai ködösítik a sajátjaim, a belső kiáltásai túl hangosak, néha belevegyülnek a sajátomba. Szánalmasan tekergünk a démon alatt, nem hagy elveszni a fájdalom és a kétségeim közt, irritál a hangja, az a kétségbeesett sopánkodás, sikítással kevert rágalmazás, néha fenyeget, máskor könyörög. Még tagadná a halál ígéretét, pedig eddig nagyon úgy tűnik, hogy megállíthatatlanul közeledik felé, a démon egyre nagyobb falatokat tép, egyre kegyetlenebbül szaggatva le őket a testünkről. A szünet is reménnyel táplálja, talán ezért is kaptuk, fellélegezni, hogy utána újult erővel próbálhassunk menekülni a fájdalom elől, vagy tisztult fejjel adni hangot az elkerülhetetlennek. Mikor látja már be Iov is, hogy bármit is tesz, késő? Van amikor a menekülés csak több fájdalmat okoz. Az utcák mocskában ebbe a közel csontig hatoló sebbe amúgy is belepusztulna, de akkor is csak elnyújtott szenvedések után. Az a hírtelen elmormolt ima sem segít, aminek még a szövegére sem emlékszik rendesen, keveri a sorokat, talán a félelemtől, talán mert már ő is rég feladta a hitét istenben és az angyalaiban, akik szintén vérrel mocskolták a kezüket, ellentétben azzal a tiszta képpel amiket évtizedekkel korábban etették az emberek. Nincsen jó oldal, csak kedvező, ezért is szövetkezett velem az utcán, de azok az ígéretek elhalványultak a fájdalom közben, a démon a vérével együtt lenyalta a húsáról, minden elvesztett cseppel jelentéktelenebbé vált a szövetségünk.
A démon szórakozni akar, én meg, mint mindig, szórakoztatni… nem megy azonnal, de utat engedek a fájdalomnak, csak annyira, hogy magunknál maradjon, de próbálok kevésbé küzdeni ellene, helyette abba kapaszkodok, hogy utólag… utólag majd jobb lesz, az egészből csak egy ködös, homályos emlék marad majd és a végzetes gondolat, hogy Beelzebub keresni fog, és egy éjszaka vagy egy nappal rám talál majd valahol, előbb vagy utóbb nem csak egy áltestemben, hanem a sajátomban is. Előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy melyikük az igazi, melyikben élem az igazi életem és kik azok, akik beszálltak a játékomba, felajánlva egy darabot a testükből.
A démon élvezi a mostani játékot, sokkal inkább, mint a korábbi kerülgetést, észreveszem a testén, érzem a halandója megrökönyödésén, hogy ő az izgalma okozója. A beteges öröme élteti a torz grimaszom, ami még a fájdalom mögül, vagy néha pont amiatt is előtérbe kerül. Szavakhoz csak a pihenőben jutunk már, de egyszer annak is vége szakad. De mikor? – Könnyebb lenne tippelni, hogy melyik vagyok én. – Utalok rá, hogy van olyan ember, aki Iovnál jobban tartozik nekem, aki ténylegesen nekem adta az élete egy részét. Megtalálni nem lehetetlen, de aki a semmiből keres, nem biztos, hogy azonnal hozzám jut el, az uta könnyen vezethet az egyik bábomhoz, akikben a munkám egy-egy részét végzem, vagy akik helyettem végzik, ha úgy alakul. Nem csak egy arcom van. – De később kedvedre suttoghatod, amikor már az én szemeimbe nézel közben. – Bár remélhetőleg nem jutunk el túl hamar eddig a pontig, amikor vacsora közben hallom a nevem az ajkairól, amit a saját vérem tesz vörösebbé. – A vörös a te színed. – Zárom le a témát, hacsak nem lett túl ideges az újabb titokra, amit utolsónak szántam, remélhetőleg nem akar többet, Iovot felajánlottam az időért cserébe, és az ígéretért, hogy látjuk még egymást. A tekintetem az elmázolt, lassan száradó foltokat figyeli az állán, amiket akkor szerezhetett, amikor kitartóan próbált tépni magának a húsból azokkal a tompa, emberi fogakkal. Egy rossz szó, egyetlen újabb felesleges titok és túlléphetem a határait, összerombolhatom amit eddig gondosan építettem, és az egyetlen dolog ami pár nap múlva rám találna egy éhes, csalódott démon, aki nem fog hagyni beszélni, csak miután már a gyomra mélyén fekszek. Ezért is figyelem olyan éberséggel, amit a helyzet megenged. Talán érzi ő is a feszült csendet, amiben szinkronba mozdulunk, csak más okból, más irányba, de nem túl hirtelen, csak kóstolgatva, hiszen a menekülést nem engedhetem meg magamnak.
Iov pillanatnyilag legnagyobb félelme beigazolódott, a démon nem csak a testébe, a büszkeségébe is belevágott, a szemei előtt vérzett mindkettő. – Nem értékeli a szórakozást. – A hangom kissé késve tör utat magának Iov mögül, de végül célba ér. Az ujjaim szinte beleolvadnak a pult szélébe, olyan erővel tartják helyben a testet, Iov pillanatnyi sikere arra buzdítja, hogy küzdjön még. Csakhogy nem csak az ő élete van az asztalon, bár közvetve, de az enyém is ott fekszik a démon előtt, ha elrontom, én is úgy végzem, min Iov, nyereség nélkül, szánalmasan fetrengve a tehetetlen kétségbeesésben és megbánt döntésekben, miközben a démon örömmel lakmározik a testemből. A gondolat éberebben tart, a kép motivál, hogy a helyén tartsam Iovot, és valahol magamat is, mert ilyen módon közelítve a halálhoz a saját fegyelmem is egyre inkább próbatétel elő kerül. Walter ökle lassan simogató tenyérnek tűnik a démon mélyre hatoló fogai között, amiket most az ajkai takarásában tart… egyelőre. De a puha érintés így sem kellemes, a seb elnyomja az élvezetet, szinte csak a fájdalmat hagyva érvényesülni. Megrezdülök kissé, de kérdéses, hogy mitől. Feszülten tapad rá a tekintetem, mintha az változtatna bármin is. Történésre várok, fel vagyok készülve rá, talán ezért is csak a démon hangja érkezik felém. A számolás valóban abbamaradt, helyette idegőrlő figyelem került közénk, de a hangjára mégis szétnyíltak az ajkaink a következő számot formálva, ami kijelentés helyett kérdés lett. A kényelmetlen várakozást csak ő tudja enyhíteni. Egyszerűbb, amikor a fájdalom ütemesen követi egymást, könnyebb készülni rá, tudjuk mi történik, az pedig megnyugtat. De Beelzebub pont elég szünetet tart, hogy kizökkentsen a fájdalomból valamivel amit mond vagy tesz, mielőtt megszokhatnám az ütemet, másra vált. A játéka finoman teszteli a határaim, a felismerésre pedig szaggatott, erőteljes nevetés érkezik mélyről. Erre pazarlom az értékes lélegzetem egy részét, kihasználva, hogy még nem szorul a tüdőmbe a fájdalomtól. A mellkasom mereven mozdul, de még egészen ütemesen. A szívverésem hangja minden mást elnyom, egy pillanatra csak az az izgatott dübörgés tölti ki a nevetés váratlan félbeszakadása utáni csendet. A rázkódás fáj, de valahol megérte, a nevetés, még ha erőltetett is, egy pillanatra látszólag becsapja az agyam, kevésbé lesz feszült, de a hatás nem fog sokáig tartani, ellenben a vacsorával.
reveal your secrets

Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 21, 2020 9:36 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed




Ohh, ha tudnád mennyire akarom tudni, mi az, ami miatt a pulton tűrsz, s hagyod, hogy összeismertesselek a fájdalommal, mely elakasztja lélegzet vételeidet, sebesebb ütemre hajtja a szívez, s az adrenalin édes íze árad szét vészharangokat kongatva elmédben, s te mégis, mégis hagyod, hogy játékosan ízlelgesselek elevenen! Mi az, amiért elviseled ezt, kiszolgáltatod nekem a halandód testét, áldozatként ajánlva vele a magad kínjait? De nem válaszolsz, botorság azonban azt gondolni, hogy ne érdekelne, csupán elhalasztom a kérdést, s vele a vágyott választ, hiszen ezt akartad, nem? De elfeledni nem fogom, mert belül feszít a kíváncsiság, jelentéktelenebb feszülés ez, mint az éhség, mely összehúzza a gyomrot, csavargatja a beleket, de ott feszül mellette. Miért én, miért éppen én? Mi bújik meg agytekervényeid redőzött labirintusában? Majd megkapom a válaszokat, majd nekem adod ezeket is, ahogy a felkínalt halandó testet, ezt ígéri a hamis jövő, de talán nem bírom kivárni, s egyből le kell lepleznem, mi az, amit előlem rejtegetsz? Mindent elrejtesz előlem, a tudatlanság homályos mocsarában süpped a neved, visszafogod magad, pedig nekem kell adnod, hogy teljesen eltereld a figyelmem a kérdésekről, melyek ott vannak nyelvem hegyén, s rád nyalom őket, véred vörösét pedig le. Pedig igazából nem a te véred, s ez kissé bosszant, kissé keserű lesz tőle szájízem, mert arra kívántam rá igazán, a te kínjaidra. Kellett neked magadhoz édesgetned? Mert aki a tenyeresből eszik most, meg a lábadból, az a kezedből is fog.
A nyájas, mézes-mázos szavaimra, melyek édesen kenegetnek, mintha csak tulajdon zsírodban fürdetnélek, hogy még ízletesebb falat legyél grimaszt csalnak az arcodra, az arcra, melyet maszkként hordasz. Milyen lehet az igazi? Ha lenyúznám a jó Iov arcát megpillanthatnálak mögötte? Tekintetem bekíváncsiskodik a combjaitokon ejtett sebbe, de nincs alatta semmi, ahogy Seymour szövetei alatt én sem vagyok megtalálható, felelhető. Kissé csalódottan dörzsöl bele nyelvem a sebbe, kiszopogatva a vért, végig nyalva a húson, mely ízletes rost szálakban tapad a csontra, s magában őrizgeti a szövetek között a zsírt. Felnyögök, mert jobb volna ugyan, ha te magad lennél itt, ha a te tested ízlelhetném az ízlelgető bimbókkal, hogy kivirágozzanak a mámorban, azért így is sokkal ízletesebb a falat a te tálalásodban. Szinte földöntúli, nem csoda hát, hogy a gyarló halandó test, Seymour ellenére is izgatottságának komoly keménységét hirdeti, ódákat zeng neked minden nyelés, bálványoz a zihálva kapkodó lélegzet, mely még mélyebbre akar magában tudni, a nyálkahártyán, a tüdőben, a gyomorban. Másik combod fogaimtól szakad, gyötrelmes lehet számodra a halandó fogakkal történő harapás, hisz nem élesek, tompán próbálják magukat átküzdeni az irhán, összezáródnak a húson, hogy őrölve fűrészeljem ki belőled azt a megkívánt falatot. A fájdalom méregként terjed szét a testedben, mert a kín ilyen, az agy serényen dolgozik azon, hogy észre vedd, menekülni kell, menekülni a fájdalom elől, el vánszorogni, futni, rohanni. De pontosan tudod, hogy már nincs hová, az a lehetőség már véglegesen elmúlt, elillant. Tested tekereg hát alattam mint ha féreg volnál, vagy talán kígyó, de ujjaim mindig követnek, rád tapadva cirógatnak az ujj begyeim, beférkőznek ajkaid közé, mely oly bajosan és könnyedén nyílik, kérem ami nekem jár, mert hasztalan minden menekülés és megtagadás, pillantásom szelíden suttogja, hogy ezt te választotta, emlékeztet, mert néha a kíntól hajlamosak vagyunk elfelejteni a céljainkat, a terveinket. De neked van terved, van célod, azért fekszel itt, ne feledd el! Akkor se feledd, ha ujjaim a sebbe mélyednek nem ismerve a határokat, ha fájdalomért feszegeti le a bőrt, szaggatja el az egymásra boruló hártyákat. Ordítasz, most őszintén, de ez meg messze nem az amire én vágyom, ez nem az agonizáló sikoly szólama, ami meghívja közénk az elmúlást, a halált, legyen vendégünk e torz toron, lakomán. Lopott szemeid engem figyelnek, amíg nyalakszom, a friss vért rólad, ujjaimról, melyek az előbb benned jártak, úgy ahogy más még talán sosem. Első vagyok, ezt mondtál szavaid, s oly jól esett hallani, az elsőnek pedig kötelessége feledhetetlennek lenni, s én mindent megteszek, hogy ne feledd el ezt az éjszakát, hogy kísértsen álmaidban, hogy addig míg meg nem lellek veled maradjon, mint jó útravaló. Sikolyod kértem, s megkaptam, most neved kérem, hátha a kín ködfátyolán keresztül elhangzik, de még van annyi józanságod, hogy visszakérdez. Milyen makacs vagy, hát tovább cirógatlak, ujjaim ráfonom a vertelen férfiasságodra eljátszom vele. – Olyan különleges tán, hogy elrontaná? – ebben kételkedtem, de közelebb csusszanok, homlokom az övéhez nyomom, ajkára zihálok, s suttogom a szavaimat. – Szeretném a neved suttogni, kiejteni. Nem túl nagy kérés ez szerintem, a körülmények fényében, sőt, ez a legártatlanabb kívánságom veled kapcsolatban. – vallom meg neki, szinte töredelmesen. Előre vetítve, hogy nagyon csúnya dolgokra készülök, melynek egyik célpontja az ujjaim között raboskodó öle. De pár percig még hagylak pihenni mert a fájdalom kioltja egymást, s bár a fenyegetés pallosként lebeg fejed felett, mégis hálásnak tűnsz a kis szünetért, bár idegeidet kicsit megőröli. Rezzensz, ha mozdulok, gyönyörű kölcsönhatásban vagyunk most, egy furcsa kapcsolatban, mert mozdulok, te rezzensz, én áhítattal figyellek. S a legfurcsább, hogy egy cseppet sem bánom ezt, ami most közöttünk zajlik, lassan alakul valamivé, aminek számomra nincs neve.
- Ohh ez a hangsúly, nehéz dolgod lehet a halandóddal. -jegyzem meg kissé kárörvendően, hiszen amaz már biztosan elszelelt volna, s míg ő magával van elfoglalva én önkényesen véget vetek a pihenőnek még inkább megnehezítve a dolgát. A hámozó mozdul a kezemben, lenyesi ölének ékszeréről a bőrt, felfedve a szemérmesen eltakart makkot, de egyből vörösre is festi a vér, hogy kívánatossá színezze. Orditasz, tested remeg alattam, de rád nehezedve kissé tartalak, ujjaid kapaszkodót keresnek, s kifehérednek rajta. Nem hiába csinalják a körülmetélést csecsemő korban, amit még elfelejt az ember, vagy altatásban. Téged figyelve borzasztó kín, ahogy az a csekélyke bőr elvált, s mivel nehezen tartalak, inkább leteszem a hámozót, hiszen ennél jobban most még nem akarok beléd vágni. Lejjebb csúszok, ajkaim rátapadnak a friss sebre, mintha attól enyhülhetne a kín, nem pedig meg inkább csípné a nyál, a nyelv dörzsölése. Férfiassága eltűnik ajkaim között, s fenyegetően záródnak össze fogaim a tövén, de aztán hagyom kicsúszni. – Nem számolsz...- suttogom az alhasára hozzá törleszkedve, ám addig én nem folytatom, míg nem érkezik ajkairól az újabb szám. Így valóban hosszúra nyúlik, ahogy terveztük ez a vacsora.





reveal your secrets

Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 20, 2020 11:16 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


Kivételesen nem zavar a figyelmeztetés, a nem tetsző pillantás, hiszen közelít az evésidő, akkor majd elfelejti ezt, legalább is ebben reménykedtem. Szintet léptünk a játékban, a fájdalom valós, már nem csak egy gondolat, bár még csak barátkoztat vele, hiszen ez csak a kezdet. Legalább számára tetszik amit lát, bár részemről sem lehet túl sok panasz, hiszen megtaláltam őt, pont őt annyi démon közül. Talán nem a legbölcsebb választás, talán lehetne biztonságosabb opcióim is, de talán mégis pont ő az akire szükségem van. Mert talán bármelyikükkel próbára kellene tenni a szerencsémet – s ha már így van, őt választom.
Gyorsul a szívverés, beakad párszor a lélegzet, a fájdalmam egyre hangosabban szakad fel, mégsem teljesen szabadon, mégis valahol tudat alatt visszafogom, valahol ez természetesebbnek hat, amíg még van választásom. A tanácsra grimaszolok, furcsának hat tőle, mégis érthető, hiszen érdeke, hogy magamnál tartson. Az ujjai viszonylag könnyen törnek utat maguknak az ajkaim közt, hiszen váratlanul ér, szinte szétnyílnak maguktól, s mire rájönnék, már késő. Sikításra kér, de levetkőzni a gátlásokat nem mindig megy azonnal, nekem is beletelik pár kiáltásba amire már szabadabban hangzanak el. Szerencse vagy szerencsétlenség, de segít őszintévé tenni őket, ahogyan mélyebbre mászik a sebben, ahogyan egyre nagyobb cafatok szakadnak. A seb lassan növekszik, de a fájdalom már túlhaladt rajta, nem csak ott érzem ahol vérzik, alattomosan mászott tovább, akárcsak a démon, aki váratlanul mart a másik lábamba is, mintha ott más találna. S talán igaz is, a bőr ott sértetlen volt, de már nem sokáig, engedelmesen szakadt amerre szerette volna, talán kicsit tovább is, ha eléggé tépte, hiszen makacsul ragaszkodott volna a szerepéhez, takarni, óvni a húst, de nem hagyták már neki, végül engedelmesen hasadt, vért engedve a felszínre.
Az örömében később osztoznék, amikor már kevesebb vér és verejték választ el tőle, már ha lesz ilyen pillanatunk. A fájdalom egyre inkább az enyém is, egyre nehezebb rávennem magam, hogy nincs gond, fáj, de nem halok bele, már nem csak Iov mozdulna, már én is egyre erősebben húznám el a lábam, tekeredne a testem olyan irányokba amerre képtelen lenne, csakhogy elmásszon a démon ujjai elől, amiket könyörtelenül mélyre fúr a sebben. Egyszerre rezdülünk össze s ordítunk fel őszintén, rándul a lábunk, elhajlik a gerincünk kissé oldalra. Ha kicsit is kevésbé tartanám mereven, még lemászna a pultról, bár a démon nem engedné, a test futna, ha tehetné, akár fejjel is a padlónak, csak el innen. Az ajkaim levegőért kapnak, válaszadás előtt levegő kell, mert kevés, de semmi sem enyhíti eléggé a fájdalmat. Könnyebb lenne a plafont bámulni, mint őt, ahogyan a vérünket nyalogatja válaszra várva, mégis erőltetem magunkat, őt figyelem abban a természetellenes helyzetben. – S elrontsam a vadászatot? – Lassan érkeznek a szavak, szaggatva, de ha kivárja, végre megszületik a kérdés azzal a torzult mosollyal amit már ismerhet korábbról, amitől nehéz szabadulni, ami csak az illetlen alkalmakkor jön elő, amikor az agy nem tudja eldönteni, hogyan dolgozza fel a különös helyzetet. Ha rajtam múlik, nem tudja meg könnyen ki vagyok, hiszen anélkül is rám találhat. Igyekszek észrevétlen maradni ott, ahol kell, mégis hibázhatok, hagyhatok nyomokat amik elvezetik hozzám. Főleg ha méltó a nevéhez, meg fog találni a segítségem nélkül is. A nevem csak felgyorsítaná ezt, de azt nem akartam, ilyen vendégre, mint ő, készülni kell. Amikor élesben megy majd, amikor az én szemeimmel figyelem a tekintetében gomolygó végtelen mély sötétséget, nem engedhetem meg magamnak, hogy a könnyebbik utat választva ilyen szépen elébe dobjam magam. Szükségem van a testemre, nem arra kell ő, hogy elfogyasszon, előbb élnem kell még.
A szünetért hálásabb voltam, mint gondoltam volna, bár csak annyit jelent, hogy tovább szenvedek majd, mégis felüdülés volt pár pillanatra elveszni a jelenlegi fájdalmamban, új lüktetések nélkül, még akkor is, ha a várakozásnak is megvolt a maga feszültsége, a tudatlanság, hogy a kedvessége mikor csap át kegyetlenségbe, meddig tart a kényeztetése, mikor mélyednek a fogai ismét a húsomba, vagy nyúl el a hámozóért vagy valami érdekesebb játékszerért amivel dallamra fakaszthat. Mert így csak esetlenül ziháltam alatta, néha panaszosan rándulva a fájdalomra, egy-egy apró mozdulatra amit talán tudattalanul tesz meg, de én látom, minden rezzenését, még azt is ami nem valós csak vélt, s gyakran rezzenek én is vele, várva a fájdalmat, ami végül nem jön el. Még nem, most nem. Előbb beszélünk, pontosabban ő beszél, én meg próbálok ügyelni arra, hogy a szavak válogatva follyanak ki az ajkaim közül. – Megtisztelő. – A hang gúnyosabb az illendőnél, de a tekintetem látva talán elnézi, csak félig vagyok mellette fejben, a tudatom másik része elveszett a fájdalomban, egy másik töredéke meg Iov panaszaiban. De a szó igazabb, mint amilyennek hangzik, valahol tényleg az, hízelgő, jólesően simogató gondolat, hogy sikeresen felkeltettem az érdeklődését, még akkor is, ha a figyelme igencsak drága és korántsem egyszerű. De utólag megszépül a fájdalom, olyankor könnyebb lesz romantizálva gondolni vissza rá, már amennyi megmarad majd belőle. Az emberek hajlamosak elfelejteni a sokkos élmények egy részét, még ha a teljeset lehetetlen is, hiszen a maradék kitörölhetetlenül a tudatukba mássza magát, hogy a legsötétebb pillanatokban előmásszon.
Figyelek mindenre, mégsem veszek észre mindent, késve észlelem a hámozót a kezében, bár felkészülni rá talán amúgy sem lehetett volna. A pihenő váratlanul ért véget, amikor az él a bőrünknek feszül. Hát erre kellett a közjáték, kiáltás közben összeszorul a szemem, mégis magam előtt látom a képet, ahogyan a kifeszült bőr lassan leválik a helyéről, bár a félelem és a fájdalom elegye biztosan nem a kedvére játszott. A borzongató gondolat igazzá vált, a lábnál érzékenyebb pontra tért, hát megkapta, amire várt, egy hangos, nyújtott kiáltást, az újult erővel remegő testből, ami mintha még nagyobb erővel menekülne. Az ujjaim rászorítanak a korábban talált kapaszkodókra, de így is mozdulok, bár kitérni a vágás elől nem tudtam, legfeljebb csúnyítani rajta, kissé eltérítve, de még a célon hagyva, hacsak nem gondolt előre a mozdulatra, s nem tartott elég erősen. Egy gyenge pillanatra elszakad Iovnál egy újabb cérna, de ezúttal nagyobb sebet hagyva, annyira, hogy előtörjön egy pillanatra panaszkodni. Nem látta mi történt, csak a fájdalmat érezte, már sokadszorra, ami számára felért annyival, mintha közel tőből metszették volna. De visszakerül a helyére, miközben folytatjuk a számolást, amire talán várt is a démon, mert tovább tépte a bőrt. Minden mozdulatára végigfut valami a hátunkon, valami rosszat sejtető érzés, az ismeretlen, ami egyszerre kegyes és kegyetlen. Fejben talán szörnyűbb képek pörögtek le a szemünk előtt, mint amiket tervez, de az is lehet, hogy semmi ahhoz képest miket tenne. Az egyetlen amit tehetünk, vagyis amit tenni engedek magunknak, hogy kiejtsük a következő számot, majd a következőt és az utána levőt, amint elég levegőhöz jutunk. A kétségbeesés egyre rosszabbul leplezi magát a hangunkban, mégis makacsul fekszünk a démon előtt, erőszakkal maradva helyben, kisebb-nagyobb sikerrel.
reveal your secrets

Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 16, 2020 3:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed





Újabb kérdéssel térsz ki a válasz adás elől, szemem villanva int, mert ezt most még megteheted, de nem játszhatsz így túl sokáig, bár az első alkalommal még nem veszem annyira zokon, hogy a magyarázatokat nem kapom meg. Egyelőre nem zavar, hiszen ennyi titkot még megtarthatsz, kár lenne minden lapodat leteríteni elém, s nem is várom még el. Hát elmosolyodok, szemtelen fogaim villanása suttogja el, hogy érdemlegesnek tartom rá magam, de ez az én válaszom, nem a tied, hát nem adom, nem rágom a szádba. Valami benső hang azt suttogja megéri várni, megéri türelemmel lenni, s hallgatok rá, bár az éhség egyre hatalmasabb, testem határait feszegeti, amiért nem a te tested feszegetjük fel, hogy megízleljünk, hogy kóstoljunk. Újra és újra, most és majd az eljövendőben, mert ott leszek a nyomodban, vad falkaként űzlek majd, hajtalak, míg rád nem lelek, hiszen ezt akartad, ezt akartad, hogy keresselek, kutassalak és foglak is, akkor is ha közben véget vetnél a játékunknak inkább, akkor is, ha azt kívánod, bár ne vívtad volna ki ennyire a figyelmem, hogy ne bojgattad volna fel a kíváncsiságomat, mint a méhkast. Talán később hibának fogod tartani ezt a merészséget, ezt a vakmerőséget, mellyel követelted magadnak az érdeklődésem, s súlyos árat fizetettek vele érte, amit márt most neki állsz törleszteni. Helyes, bár van benned kétség, s az csiklandozza az orromat, ahogy tested félelme is bekúszik és megül ott a kellemes ájer. Ki tudja, tán már ma éjjel meggondolod magad, mire végzünk, hiszen az idő gyorsan telik ugyan, de az én ujjaim között csigalassúvá válik, hogy egyetlen perc is egy örökké valóságnak tetszik, pedig nincs hatalmam az idő felett.
Marad a mosoly, bár némileg kényszeredetté, s maszk szerűvé válik ajkaidon, félek bele sajdulnak ebbe a vigyorba az arcizmaid előbb-utóbb, de az a fájdalom, az a sajgás még mindig elhanyagolható, mint a melyiket beléd vágom, lehámozva rólad a kívánt szeletet, vörössel festve bőröd. A mosoly azonban nem rejti el a szenvedést, ott vannak nyomai, ha nézlek, bár el kell ismerni egész jól bírod még. Még. Vajon meddig? Hol vannak a határok, melyeket meg kell döntenem, hogy ez az arc, melyet magadra húztál kíntól legyen elgyötört és megviselt? Egyenes nyúzott? Talán le kellene nyúzni, hiszen nem a te arcod, de a szemekből te tekintsz rám, a szájról te szólsz leginkább. Igazán van jobb hely is a lakomára.
- A tálalás pazar  kifogásom aligha lehetne, s nincs is. – jelentem ki nyájasan, de az elfogyasztani valómat még érlelni kell, s van, hogy a múló percektől ízletesebb, nemesebb a falat, mert ez most egyáltalán nem zabálás, nem mértéket nem ismerő habzsolás. Ki akarom élvezni, mert a halandó bár méltatlan, te méltónak bizonyultál hozzá, bár a legtöbben nem vágynak erre a kegyre. Lassan foglak elfogyasztani, sejted már te is, hogy minél tovább tarts ki, hogy minél hosszabbra nyúljon ez a kulináris élvezet, hiszen nem sebtében elköltött előétel vagy, hanem egy igazi fő fogás, mely az étkezés koronája, a desszert is, mely a záró akkordja a gyönyörnek. Horkantásom izgalmamnak szól, s én némi elnézést kérő mosollyal legyintek a testireakción, gyakran megesik, hogy izgalom társul az étkezéshez, de az ritkaság számba menj, hogy az élvezetet efféle képpen is megkívánjam élni. Nyújtasz akkora kulináris orgazmust? Visszafojtott kiáltásod miatt neheztel a szemem, megérintem ajkaidat, míg rágok, míg nyelvem hegyén mállik el a hús, az ízletes szövet, melyek a csontokra tapadnak, legalábbis az lenne az elrendeltetett helyük, hogy funkciójukat ellássák. – Nem kell visszafognod a sikolyokat, a kiáltásokat, megkönnyebbülsz, segít elviselni. – legalábbis azt beszélik, s itt nem számít ki fültanúja, hiszen megmentésedre senki nem fog sietni, hiszen kiveszett már a halandókból ennsi rémség után a tettvágy, a hősködés. Mindenki csak magával foglalkozik, hát hangoskodj kedvedre, minket most semmi nem zavarhat meg. Préselt ajkai közé furakszik az ujjam, nyelveden simít a torkod felé. Értékelem az elővigyázatosságod, csupán feleslegesnek tartom. – Sikolts nekem. – kérem, s hogy legyen kedve is hozzá újabbat harapok.
Az újabb szavak lassan hangzanak el ajkaidról, kezdesz szét esni, de ne még, hát megpofozgatlak szelíden. Bölcs döntés a maradás, bár már nem is maradt más választásod, hiszen innen számodra már nincs kiút, azt felperzselted magad mögött. – Ennek igazán örülök. – adom meg számodra a döntés látszatátt, hiszen már amikor felmásztál eldöntötted, s ez visszavonhatatlan, megmásíthatatlan döntés, hiszen gondoskodom róla, hogy ne lehessen másképp. Tudod te is, hogy maradnod kell, bár lassan ízekre szed a kín, ahogy én téged, hogy nem maradhat meg a józan elhatározásod már sokáig, hiszen az élet ösztön erősebb, bár nem a te életed forog kockán, van veszélyben, ám lassan elmosódik ez a határ, hogy hol kezdődsz te és hol ö. Pislogod az el nem sírt könnyeket, milyen szép vagy, mily kívánatos, de lassan roppanni fogsz és törni, lehet az elveszi majd a kedvem, elmulasztja ezt a felparázsló csodálatot, ezt a különös érzést, mert hamvába kellene halnia.
Elárulod magad, a én mosolygok, rád könyökölve keresem a pillantásod, egy újabb falatot nyelve, cuppogva, élvezkedve, ujjaim bele túrnak a sebedbe, megforgatom benne ujjaim, hogy lustán lenyaljam róluk véredet. – Nem kellene elárulnod? Szeretem tudni kit eszek.- jegyzem meg evődve, míg kezem érint, cirógat és simogat. Mintha fel sem tűnne, de nem veszem zokon, hagyom hadd érjenek el hozzád  másfajta impulzusok, de szavaid még így is gyötörtek,  oly édesek, hogy felsóhajtok, hiszen tudod, hogy ez múló állapot, mert egyszer elkopik a mondandódból a még. A vádra viszont rajtakapottan kuncogok, hát feltűnt neked? Igazán bámulatos megfigyelő képesség. – Valóban, hisz kár lenne nem így tenni, nem igaz? Kiélvezem az áldozatod nekem. – somolygok sandán, mint valami ragadozó, aki a madárkával játszik, de nem öli meg egyből. Hagylak pihenni, de ez valójában idegőrlő várakozás, hiszen az agy előre vetíti a borzalmas képeket, mintha akkor ideje volna a testnek felkészülni. Nem zavar a grimasz, ahogy öled ékével játszom, s hozzá nyomom a hámozót, ami eddig várt, hogy újra kezembe akadjon.
Az ötezer túl sok, de elhangzik, hát te szakítod meg a pihenést, míg a hámozó végig csúszik a vékony, érzékeny bőrön lehámozva azt mely eltakarja a makkot, de csak félig vágom le, aztán két ujjam közé csippentve várom a következő számot, hogy lehámozzam rólad kézzel tépkedve a bőrt. Hogy aztán kicsit megnyalogassam engesztelve, igazából kár, hogy nem feszült, dagadt a vértől, de így is megteszi.




reveal your secrets

Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 09, 2020 11:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


- Talán nem lennél rá érdemleges? -  Nyilván nem ezért hangzott el a kérdése, de ezzel szépen kitérhettem a válaszadás elől, hányadszorra is már? Éreztem nőni az éhségét, ami mindig is jelen volt, de visszafogta magát, hízelgően sokáig hallgatott. Már kevésbé aggódtam amiatt, hogy magamra haragítom a folyamatos hárításokkal, úgy hittem, hogy majd evés közben enyhülnek az ilyenféle sebei. Az étkezés kezdete pedig megállíthatatlanul közeledett. Különben is, a válasz túl hosszú lett volna, az időnk meg… túl kevés. De már így is rengeteg percet kaptam tőle.
A tekintete figyelmet követel, sokat sejtet, valahol rémiszt és fenyeget, a mosolya sem lágyít a sötétségen ami benne ül. Valószínűleg nem is ez volt a célja vele. Viszont legalább már biztos lehettem abban, hogy sikerült eléggé lenyűgöznöm, többet akar majd, keresni fog, ahogyan én is kerestem őt… csakhogy ő többet fog kérni.
A szemeim előtt növekszik a vörös folt a lábamon, apró pontokként szivárog elő a vér, csak hogy összegyűlve, kövérre dagadt cseppenként hagyjanak nyomot a pulton, hacsak a démon nem gyorsabb, és el nem kapja őket, mielőtt még kárba mennének. A nyelvének minden érintése felér egy tűszúrással, feszülnek az izmaim, néha rándulva egy aprót, tiltakozna a test, pedig még csak alig kezdődött, nem igaz?
Az arcomra maszatolt vér a legkevesebb problémám, közel sem elég ahhoz, hogy kiszabadítson egy pillanatra is akár a fájdalom, szenvedés ígérete és lassan duzzadó félelem egyre szorosabb, fájdalmasan ismerős öleléséből. Egyszerűbb lenne átadni magam az érzésnek, elveszni benne jó mélyen, átélni azt minden kínzásával együtt, amíg minden el nem sötétül. Gyorsabban véget érne, csakhogy a cél most nem az, hogy nekem jó legyen. Ez a démon pillanata, ostobaság lenne megfosztani tőle. És végzetes. A szavak megtették a hatását, most tettekkel kellett bizonyítanom.
A szavaira rándul a vigyorom, ami még a vörös foltok mögül is töretlenül mered rá. Makacsul ragaszkodom hozzá, mintha  megvédhetne bármitől is. – Talán nem tetszik a tálalás? – Hiszen ezt tesszük éppen, nem? Én elhoztam az ételt, ő pedig előkészíti a fogyasztásra, addig fűszerezi, amíg meg nem felel az ízlésének. Bár valószínűleg hagy még kivetni valót az éberségem, a tény, hogy még képes vagyok tisztább fejjel gondolkodni, még nem ködös minden, a fények is csak egyetlen pillanatra tűntek el, még nem kerülget az ájulás, nem ordítottam el neki a fájdalom ezernyi árnyalatát. Nem, még távol állok a legjobb vacsorájától, még túl éretlen vagyok az ízlésednek, igaz? Az élvezetének szürrealitása késve ér el hozzám, a felgyorsult szívverés, szapora lélegzet, a növekvő fájdalmam őszinte dallama tompító szűrőjén. Ha tehetném, nevetnék, ezt súgja a tekintetem egyetlen pillanatra, ami talán elkapott, különben nevetés helyett egy rövid horkantás, amit a tüdőm megenged, mielőtt újra beleszorulna az értékes lélegzett egy pillanatra, miközben ösztönösen próbálja visszafojtani a feltörni kívánkozó újabb kiáltást. A démon szemében ez szépítene, de minden más helyzetben veszélyes, kéretlen figyelmet vonhat magára. De mellette aligha kell ilyesmi miatt aggódnom. Itt a sikolyok és kiáltások talán mindennapiak, talán senki sem kapná már fel rá a fejét, talán mindenki csak csendben elfogadja, ugyanúgy, ahogyan a váratlanul megjelenő holttesteket az utcákon, akiket kikerülünk reggelente munkába menet. A normális élet ígérete hamis áltatás, ez az egész helyzet messze áll attól a normától amit az itteniek megrögzötten hajszolni próbálnak. De álomban élni mindig is egyszerűbb volt, mint szembenézni a valósággal. Egészen addig, amíg rá nem ébrednek, hogy nem álom az, hanem egy rémkép, a szörny ott a szekrényben, végig ott volt, csak várt…
- Azt hiszem, maradnék. - Lassan jönnek elő a szavak, távolról kapkodom értük, keresgélek, mintha idegenek lennének, mintha csak most tanulnám őket, vissza kell emlékeznem rájuk. A szótáram egyre szűkül, primitívebbé válik, ahogyan nő a fájdalom. Nem hiszem, tudom, hogy maradnék. Maradnom kell. Már választottam utat… és nem fordulok vissza. Én döntöttem így. Mintha ez megkönnyítene bármit is. Az érintése mentén hideg borzongás szalad végig a testemen, minden más éget, mégis remegek. Még csak a lábamnál tart, a szemeimben mégis már megnyúzva ülök előtte, különös módon még mindig élve, de halált várva. Egy kép, aminek nem szabad megtörténnie. Elkápráztathatom a fájdalmam okozta gyönyörökkel, de nem törhet meg annyira, hogy elfelejtsem, mit akarok: élni. És az élet drága. Nem akarok vakon beleveszni a sötétségbe, elfogadni minden vele járó kínt, tehetetlenül sodródni a többi lélek közt, céltalanul, értéktelenül… nem akarok senki lenni, elveszteni mindent a semmiért. Elpislogom a könnyeket, mielőtt összegyűlve végig gördülhetnének az arcomon. Játsszunk csak, úgy, ahogyan ő szeretné, nekem csak arra kell figyelnem, hogy ne törjön meg túl korán… ennél készebb aligha leszek erre.
Kiáltva fogadom a fogait, szakad a bőr, karcolja a húst szinte mielőtt felfognám, hogy az már a másik lábam. – Hármas… - Suttogom makacsul, igyekezve egyben tartani a hangom. Hármasával és visszafele. Meddig jutnék el? A számok világából a felismerés ráz fel, szó szerint, a felismeréstől meglepetten nézve rá, még a fájdalom mögött is. A pillanatnyi csend végül szaggatott nevetéssel zárult, hát elárultam magam, bár sejthető volt, hogy nem azonnal a saját nevemmel kopogok be hozzá. – Mindenkinek van… de nem mindegyik egyformán szépen hangzó. – Hosszú mondat, de igyekszem kimondani mielőtt újra belém szorítaná a lélegzetet, ami szükséges hozzá. A Beelzebub név, annak, aki ismeri a tulaját sokkal erősebb bármelyik halandó nevénél. Az enyém egyszerű, felejthető, nincs mihez kötni… mert ilyenek kellett lennie. Változó. Ha valaki keres, nem Levet keresi. Őt kevesen ismerik, senki túl fontos. Mert Levnek ilyennek kellett maradnia. Óvatosnak, vigyázni másokkal és másokra. Alik parádézhatott a karneválon, Iov egy kellemetlen alak az utcákon… mindenkinek megvan a szerepe. Azt játszom, akire éppen szükség van.
Jó volt sietni a mondattal, kimondani mielőtt felfognám az érintését. Pedig Iovnak ez azonnal összejött. Összezavarodott, mond valamit, de nehezen érthető, s nem is érdekel annyira, hogy megpróbáljam megfejteni. - …bírom még… - Még… jelentős szó. Sóhajtva ejtem, talán a fájdalomtól, talán mástól. – Visszafogod magad. – Veszélyes megállapítás, de igaz, nem? Ennél hatalmasabb éhség tombolt a tekintetedben, ennél türelmetlenül vártad az első falatokat, majd a következőt és a következőt, most mégis itt vagyunk, szünetet tartva, pihenni hagy, levegőhöz jutni a maga bizarr módján, bár ha folytatná, akkor csak máshonnan lopná a lélegzetvételeket. Meddig tartana elvérezni a mostani sebemből? Túl sokáig. Óvatos voltál, igaz? A tapintása egyszerre zaklat fel minket, nem tudva, hogy mit várjunk, vért képzelünk olyan helyekre ahol még nem festett vörösre minket, olyan helyekre, ahol jobban fájna, ha nyúzni kezdene. Ami nagyobb élvezetet nyújt, nagyobb fájdalmat is rejtegethet, a vékony bőr alatt húzódó finom idegek feszülve várják a sorsukat, türelmetlenül moccanok alatta, tehetetlenül várva a sorsomra, nyelve egyet, mert a várt fájdalom még nem ért el minket. Fel sem tűnik, hogy grimaszolok, újra vagy még mindig, kevésbé érzem az arcom, más tájakon viszont túl kiélezettek az érzékeim. A lábam sikít, az ágyékom menekülne a veszélyes játék elől. Vagy maradna? Őrültség.
Lehet mégis el fog törni valamit bennem.
De megtörni nem törhet.
A sebek begyógyulnak.
Ami széttört, összeforr.
- Ötezer. – A tekintetem beleremeg a kijelentésbe, de gyorsan visszatalál hozzá. Időt jósolok magamnak a számoláshoz. Közel ezerhatszáz szám, duplázva, amíg számolok. Háromezer-kétszáz másodperc, legjobb esetben. Egy óra háromezer-hatszáz. Gyanúsan gyorsan ment a számolás? Nincsenek véletlenek. De a lényeg: közel egy óra. Közel egy órát adtam magunknak. Nevetségesen sok, vagy nevetségesen kevés? A pihenőből gyűjtött erőm határozottságával néztem a szemeiben gomolygó fekete örvénybe. Walterrel egy óra könnyű. Veled… veled túl sok. Talán túl vakmerő kijelentés volt, talán a felénél is megállapodhattam volna. De ebben úgysem én döntök, nem igaz? Bármikor elmehetnék, de nem fogok, amíg marad erőm kapaszkodni ebbe a testbe, amíg ki nem dob magából, én itt leszek, frissen tartva, tovább fűszerezve a szánalmas testet amit eléd dobtam. Frissen, kínnal feltöltve, kétségbeeséssel párolva. Nincsenek véletlenek. Őt már megtörted. Nem hallod, talán érzed, ahogyan két irányba rezdülünk, ahogyan mennénk de maradnánk. Láttad az árulásom, kóstoltad a fájdalmunkat. Bár még csak egyikünk retteg teljes testében, a másikunk nagyobb biztonságban fekszik alattad, bár sokkal több kétséggel. De talán kevesebb vesztenivalóval.
A hűtőt tizenöt perc alatt tisztította ki, de ez friss, él.
Lehetetlen…?
reveal your secrets

Beelzebub


Seymour lakás (+18) - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 08, 2020 8:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed








Mulattat a kijelentése. Most még nem panaszkodik, de talán később fog, hiszen a gúnyos mosoly az arcán tisztában van vele, hogy ez csak egy valakinek lesz igazán élvezetes és az a négyből éppen én vagyok. Tudja, de nem tudja igazán milyen kínt is vállal igazán, s később megtapasztalja majd, akkor lehet megszületik az első panasz is, vagy még szebb könyörgés, hogy hagyjam abba. Mert az elhatározás, olyasmiről, amiről nincs tapasztalat valójában sokkal rosszabb, sokkal kínzóbb, mint azt az elme gondolja, s talán felőröli az elhatározásait, de már nem lesz akkor kiút, hiszen én vele ellentétben biztosan nem fogok visszakozni. De nem ejtem ki számon ezt a jövendölést, nem riogatom az immár elkerülhetettlennel, hiszen bőven lesz ideje ráébredni, hogy túl vállalta magát, ha biztosra akart volna menni talán meglesett volna egy étkezés közben, biztonságos távolról, hogy tudja mi is lesz a sorsa, ám erre nem lesz immár lehetősége, hiszen önként sétált kelepcébe, ragacsos hálómba, kiúttalan útvesztőmbe, szinte maga dugta a nyakát a hurokba, bár kétségtelen, hogy valószínűleg nem velem számolt, amikor belépett ide. Az alkalmazkodó képessége viszont lenyűgöző, de nem is vártam mást egy olyan lénytől, aki nem tartozik sehova, akit kivet magából a két benne kavargó vér, mert az egyiknek túlságosan emberi, túlságosan rossz, míg a másiknak túlságosan szörny. Hiába van lelke, annak sorsa is eleve elrendeltetett, mert bűnből fogant, nem csoda hát, hogy ennyire különc, de ő még a korcs fajtáját tekintve is egyedibb. A legkülönösebb, akivel valaha találkoztam, s felismerem a furcsaságát és értékelem a magam módján. Hiszen hosszúra nyújtottam vele a múló perceket, dagasztottam vele a szavakból szőtt mocsarat, melyben mindketten dagonyázunk, s mindketten beleragadtunk, de nem is vágyunk kiszabadulni ebből, bár az éhség türelmetlen, a különleges falatra megéri várnia még neki is.
- Valóban nem árt annak lenni. – jegyzem meg elgondolkodva, hiszen elejtett megjegyzései lehetnének morzsák, melyeket felcsipegetve enyém lehetne a tudás, hogy rájöjjek mire is vágyik tőlem, amiért feláldozza birtokolt testét, amiért a kínt választja, a halál leheletének érzését a menekülés helyett. Itt lenne a megoldás, de oly kár lenne azt megkeresni, hiszen mennyivel szebb arra gondolni, hogy szándéktalanul kínálja magát nekem ezüst tálcán. Jól esik elhinni ezt a kegyes hazugságot, mert simogatja, cirógatja hiúságomat, melyből mint pokolfajzatnak bőven kijutott nekem is.
A játékos kérdése evődik velem, bár aligha tartogathatta nekem magát, mégis elszalad a gondolat a másik ösvényen, mi van, ha igen. Hiszen kevesen tudják nevem, s ő birtokában volt eme tudásnak. Oka kéne, hogy legyen. S miért akarom, hogy így legyen? Meg kellene felelnem magamnak erre a kérdésre, de inkább az övére kérdezek vissza.
- Így volna? – hiszen nem  vagyok logikus választás, hírhedten veszedelmes démon vagyok, vad, zabolázatlan, s akad démon bőven, aki kevesebbet kér, sokkal kevesebbet.
Mintha a kérdésé bizonyosságra vágyna, s mosolyom válaszol szavak helyett, a fekete pillantás, mely elnyeli alakját, hogy mély örvényként rántsa alá. Ha nem keltette volna fel az érdeklődésem, már rég megetettem volna, ahogy a fáradtságot sem vennék, hogy oly vadat hajszoljak, akiről semmit nem tudok, hiszen az nagyon idő igényes feladat, egy ily prédát elejteni, de nem lehetetlen. Nekem nem az.
- Nincs miért aggódnod. – jegyzem meg mégis, igazából sok minden miatt aggódhatna az eljövendő pillanatokban, de az érdeklődésem hiánya nincs közöttük, hisz jól vetette el a magot, kicsirázott, s szárba szökik majd, mert termékeny talajt választott hozzá. Megfejtelek majd, felfedem az összes titkodat, s rájövök mennyi hazugság is volt a csalfa szép szavakban. Feltárlak, megnézem mindened, akkor már a saját testedben. Ezt elhatároztam.
Hallom a nem tetsző morranást, mely nem a tied, hiszen a pőreségtől a halandók félnek a leginkább, mintha az a vékonyka anyag megvédhetné őket, mintha burok lenne, mely óvón fedi őket. A legnagyobb önámítás, hiszen védtelenek, így is-úgy is. Te talán pontosan tudod már, hogy a ruházat semmit nem jelent  ahogy a pőreség sem. Tekinteted figyeli a növekvő seb elborasztó látványát, hiszen számodra az lehet, hiszen te osztozol a test fájdalmán, számomra ez az egész kívánatos. Hát élvezkedve nyalom le a vért, tisztára nyalom a sebet, de mindig friss vörös kerül elő a szövetek mélyéről hála az elszakadt hajszál ereknek. Vigyáznom kell a nagyobbakra, különben könnyedén elvérzel, azt nem szeretném. Torz mosolyod megérintik ujjaim, ajkaidhoz maszatolok némi vért, hogy eltörölgessem, ahogy a vicsorgó vigyort is, de úgy tűnik az arcodra fagyott. Bájos. S látszik szemedben, tudod, hogy játszom veled, hogy még csak előkészítelek, hogy még csak gyönyörködöm az izmaidon vonagló szenvedésben. Lesz még rosszabb is, és te tudod. Mégis váratlak, megváratlak.
- Nekem innen úgy tűnik, pont, hogy szapora ez a kapkodást, amit a levegőért teszel. – simítok a bordaketrecen lecsúsztatva kezem az arcáról, a nyakáról, hogy tenyerem alatt érezzem a veszett zihálást.  Kiáltásod bekúszik a fülembe, hosszan cseng a dobhártyákon, amikor valóban haraplak már, s én élvezkedve nyögök fel. Csináld még! Vergődj még karjaimban hasztalan, te korcs, te páratlan lény. Élvezem  erről árulkodik minden, a rágó fogak, a mohón mozduló ádámcsutka, a feszülő öl. Minden vágyik rád, még többre, még többet.
- Azt hiszem marasztalnálak. – suttogom a bőrödre, egy kid szünetet tartva, hogy ismerkedj a fájdalmad sajgással, míg én tovább cirógatlak, megérintve a combod, az öled, s minden ujjam begye rád keni az imádásomat, melyet most érzek. Egyszer vége lesz ennek az éjnek, mert ki fogsz múlni, vagy legalábbis a tested, de azt érzem, hogy nem várom azt a pillanatot. Valami bensőmben arra késztet, hogy kíméletes legyek veled, nehogy elriadj mégis tőlem, de pont ezért az érzés miatt marok fogaimmal a másik combodba, vigyázva elkerülve az artériát, de mohón kitépek belőled egy újabb darabot, s erre most nem készítettelek fel, nem volt előjele. – Az túl egyszerű, talán visszafele kellene számolni, hármasával, az megdolgoztatja az agytekervényeit annyira, hogy ne altassa el a kín. – válaszolom  véres ajkaimat nyalogatva, hogy feljebb mozdulva belenézzek a szemeidbe, melyek nem a sajátjaid. Nyöszörgésed, hörgésed tetsző, bár lassan nem fogsz tudni hozzám beszélni miattuk. Szavaidra elmosolyodom, tudtam, hogy nem te vagy Iov.
- S neked van neved? – kérdezem ujjaim fonódnak a férfiasságodra, hiszen Iov biztos már rég könyörögne az életéért, de ő nem érdekel, nem miatta tartunk egy kis szünetet, míg végig dörzsöllek újra, a szádhoz hajolva, megnyalom kiszáradt ajkaidat. – Fáradtnak tűnsz, pedig még sehol nem tartunk. – jegyzem meg mímelt csalódottsággal.



reveal your secrets

Lev Swain


Seymour lakás (+18) - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 06, 2020 11:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


- Nem panaszkodnék miatta. – Az élvezet szóra a mosolyom gúnyossá válik egy rövid időre, hiszen kétségtelen, hogy kettőnk közül ő lesz az, aki igazán ki fogja élvezni az elkövetkező perceket. Ami most lezajlik csak egy utolsó vérfagyasztó tánc, ami következni fog, talán minden korábbi szenvedésem fölülmúlja majd. Röviden: meg kell érnie ezt az áldozatot.
- Korcsként nem árt határozottnak lenni. -  Ha már sehová sem tartozol. A ránk váró végzet közelsége ellenére makacsul nézek továbbra is a szemébe, csak rövidebb pillanatokra fedve fel, hogy az egyszerű felszín alatt több minden is történik, mint amennyit láttatni szeretnék vele. A növekvő adrenalinszintem segít bátornak maradni – de előbb vagy utóbb el fog múlni a hatása, végül mindig a fájdalom győz.
- Vagy csak neked tartogattam magam? - A növekvő feszültség ellenére, vagy talán pont amiatt, játékosan folytatom a kérdését, valódi választ nem adva, csak utalva arra amit már sejthetett is, valamiért különleges bánásmódban részesítem. De miért? Vagy miért ne?
- Ha nem keltettem fel eléggé a kíváncsiságodat, úgysem jutunk el odáig. És ha csalódnál, már rég késő lesz. – Hazudhatok szépeket, de nem örökké. Csak idő kérdése, hogy mikor jön rá, hogy mik voltak azok a részek, amiket elszépítettem neki és hol mondtam teljesen igazat. De démonoknál nem szerettem elbízni magam, sokuk meglehetősen ingatag, rugalmasnak kell lenni ahhoz, hogy lépést tudjon velük tartani egy halandó. Egy út nem elég, több kell, lehetőség, menekülésre és játszadozásra egyaránt.
A testét fedő anyag hiányára Iov nemtetszően morran, de ezt gyorsan elnyomja a felismerés, hogy már tálcán kínáltam a testét, amíg ő elmerült az önsajnálatában. A félelem ledermeszti, akárcsak a másik férfi számára kényelmetlen közelsége. Még egy ilyen helyzetben is képes fennakadni ilyen apróságon? Nemsokára biztosan könyörögne érte, hogy másképp érintse a démon, de ez aligha fog bekövetkezni. A kis közjáték közben megfeledkeztem a két egyszerű dobókésről, amit eddig a nadrág eltakart a démon elől. De már amúgy sincs rá szükségünk, feladtuk a harcot - pontosabban én adtam fel kettőnk helyett.
A tekintetem mereven tapad a növekvő sebre, mintha muszáj lenne látnom, hogy mi történik, mintha változtatna bármin is. Csak egy ösztön, a sajátom, Iov futna, húzódna, de helyben tartom… még. Amíg a fájdalom elviselhető, míg még csak incselkedik velünk, ízlel, tépeget, feszíti a bőrt, de csak játszik. Szórakoznak a szavai, akárcsak az ujjai a bőrömön. Torz vigyorral találkozik a tekintetünk, ami az arcomra dermed, eltakarva a fájdalom egy részét, de az összeset lehetetlen lesz. – Meglepő? Lélegzet elállító tudsz lenni. – Valóban, kissé már kapkodunk a levegő után, várom a nagyobb fájdalmat, amikor igazán nyúzni kezdene, de vár vele, őrjítő készenlétben tartva. S nemsokára megérkezik egy már dallamosabb kiáltás is, mikor valóban erőből tépni kezdi a fellazított bőrt. Tép és harap, kóstol, rág és nyel. Az égő fájdalom és menekülési ösztön közt elvesz az undor, a finnyásságnál erősebb az élni akarás. Előjön egy újabb probléma, amivel nem számoltam – egyhelyben maradni nem annyira egyszerű, mint amilyennek illene egy felajánlkozás során. A test nem a sajátom, de a saját ösztöneim is átmutatkoznak rajta. Egy fájdalmasabb sebzésnél természetesebb lenne távolodni, lekúszni a pultról, összeszedni a késeim, tenni valamit, harcolni. Mert az a természetes, küzdeni az életért, nem pedig önként eldobni, mégis ilyen természetellenes helyzetbe kényszerültem. A fogai tépázása közben a kezeim esetlenül kutatnak valamilyen kapaszkodó után, végül a pult szélénél állva meg, a mozdulatsor közben arrább tolva vagy a földre verve bármilyen kisebb tárgyat, ami esetleg utamba esett. Erővel próbáltam a helyén tartani a lábam, miközben ő a szaggatással volt elfoglalva. – Milyen vacsora vendég lennék, ha az étkezés vége előtt távoznék? – A fájdalom már csipdesni kezdte a szemünk, csillogó tekintettel néztem vissza rá, próbálva mosolyt erőltetni, de torz marad, ez ellen nincs mit tennem. A feltépett lábunk remeg, mintha fázna, pedig mélyről égett, a forróság pedig gyorsan terjedt. Talán máshol is remegünk kissé, de nehéz másra figyelni, a fedetlen izmok kétségbeesetten magukra követelték a figyelmet, főleg miután megcsonkította őket. – Számoljunk ezerig? – Nevetni akarok, egyelőre még sikerül, bár kicsit sem természetes, szaggatott, kissé nyögés szerű, bár még felismerhető, de ki tudja meddig. A nyelvünk ellazult annyira, hogy szavakat formálhassak, viszonylag érthetően, két nyöszörgés közt, de félő, hogy ha elkezdem, szűretlenül kezdek beszélni hozzá, minden múló gondolatot, aminek a fejünkben kellett volna maradnia. És a fájdalom minél jobban elveszi az eszem, annál több idegesítő gondolatom támad, amit bölcsebb lenne bent tartani, mintsem a démonra zúdítani. A lábunk késve rándul egy nagyobbat, szinte megadóan, bár a belső harcnak a túlélésért még koránt sem lett vége, nem ennyire könnyű elfogadni a fájdalmas halált. A hiányzó húscafatot visszasírni már késő, még elkapom a pillanatot, amikor nyel egyet, már az övé, nem a miénk. Bár talán már egy ideje az egész testünk őt illeti. Egy pillanatra megcsúszik az uralmam, Iov könyörögve sírna fel, de helyette valami nyújtott, mélyről jövő, szinte hörgésszerű hangot hallatunk, felfordult szemekkel. - …úgy tűnik Iov még nálam is izgatottabb… - Viccelődni próbálok, mintha az enyhítené a fájdalmat ami ránk vár. Iov már most zokog, pedig még csak az első falatokon vagyunk túl. Jól gondoltam, ha rajta múlna, a test gyorsan eszméletlenül feküdne.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 31 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 30 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2