Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Seymour lakás (+18) •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Seymour lakás (+18) VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1030
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Szept. 04, 2020 5:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
91
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Szept. 04, 2020 9:53 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


A szemeim maguktól szorulnak össze, hiszen nincs már semmi amit látnom kellene, érezni is sok, ahogyan a dugóhúzó lassan kicsúszni készül a testből, vagy, ahogyan a démon végül mögém kerül. Tényleg megtetette, bár talán csak félelmem biztatta, de ez még nem változtat a tényen, hogy megtette. A kiáltásom különös, mintha árulás lenne, de nem ő árult el, én magamat. De ezt láthatta korábban is, hogy mennyire ellenem van a gondolat, bár nem a neme gátolt, a helyzet bizarrsága, a tény, hogy… alábecsültem? Talán. De még így sem a menekülést választottam, maradtam, bár a fájdalom egy részét nemsokára elvette, az összeset nem tudta. Elég mélyre vágott ahhoz, hogy napok múlva is érezhessem, Iovon túl is, eszembe fog még jutni… ő is és az is, hogy meghívtam magamhoz. Várni fogom. De a határozottságom meginogni látszik a pillanatban, szinte elveszetten reszketek, pedig nem is érzem a mozgását, a lökések ereje elborzaszt, akárcsak a tény, hogy nem tudom mit tesznek a kezei. Talán nem is akarom tudni, hogy mit tesznek kezei. A kíváncsiság és fájdalom különös elegye mégis arra késztet, hogy figyeljek, maradjak éber, pedig könnyebb lenne feladni. Egyre nehezebb tartani magam, a gondolatok is távolodnak, Iov szavai zavarosak, kapaszkodom a padló láthatatlan repedéseibe, mintha az elég lenne ahhoz, hogy a testben tartsam magam, és egyben tartsam a testet. Iovnak már rég sok volt, talán valamikor már az én határaimat is elértük, de még magamnál voltam… többnyire. A gyenge pillanatokban, amikor mégis kinyitottam a szemeim csak vért láttam, nem éreztem honnan, csak azt, hogy egyre több vesz körül, már nem csak a hátamból, alattam is, vérben fekszek… lefagyok agy pillanatra, megfeszülve próbálok nem arra nézni, nem figyelni, hogy honnan ered, hiszen úgyis mindegy már, annak kellene lennie… helyette próbálok a fogaira figyelni, a hasadó bőr hangjára, a frissen serkenő vér melegére, a lélegzete közelségére amitől megborzongok. Félelem? Talán. A kiáltásom egyre erőtlenebb, szinte csak morgok alatta, az arcom a kín formálja, de egyre ritkábban változik. Belülről mosolygok, zavar a gondolat, hogy mennyire szánalmasan, mennyire jelentéktelenül fekszem alatta, ahogyan csak odadobtam magam anélkül, hogy biztosat ígért volna bármelyikünk is. Illetve, ő talán mégis, a saját életem fenyegette. A földön koccan a hasamból kiálló fém, vissza tuszkolva, késleltetve az elkerülhetetlent, végigküldve a fájdalom szikrázó képeit. Mintha máris megtörtem volna, úgy hördülök bele, amint levegőhöz jutok… levegőhöz, mert egy pillanatra mintha könnyebbé vált volna a mellkasom. Arra a pillanatra, amikor a hátamra fordított. De ez csak egy újabb kísértés arra, hogy megtudjam mit művelt… de a félelmem erősebb, aligha engedhetem meg magamnak, hogy ennél jobban elrémisszen magától, hiszen amint vége a mostani kalandunknak, kezdődik is a második. Napok vagy hónapok, ki tudja mennyi idő… de érkezni fog. Én pedig nem pazarolhatom arra az órákat, hogy azokat a sebeket kötözgessem amiket most ejtett. Mélyre kell nyomni őket, elfelejteni, mintha sosem történtek volna meg és menni tovább, nincs idő gyógyulásra. Talán szükség sincs rá. A fájdalom… erőt ad? Emlék arra, hogy mi történik a gyengékkel. Fenyegetés, hogy folytatnom kell. Emlék, hogy lehet rosszabb. Ez nem a vég, csak a kezdet. Még ha úgy is érzem, hogy innen már nincs tovább, hogy képtelen lennék még egyszer belenézni abba a mélyen gomolygó, végtelen űrbe a szemei helyén… mégis megteszem. Arra figyelek, csak rá, hogy ne gyengüljek el annyira, hogy megtudjam mi az a roncs amit a test másik feléből hagyott, amiről nem tudtam, csak sejtettem. Hiszen a felső részét is tépkedte, karmolta, harapta, talán már rég cafatokban hagyta volna, ha nem akart volna még egy pár pillanatot?
Az ajkai kéretlen puhasága nem kellemes, ráérzek, hogy valami nem jó, a nyelvem menekül, s okkal is teszi, hiszen amint megtalálja zárul az állkapocs, szorulnak a fogak, szakad az izom… a vér ismerős íze kitölti a számat, a kiáltás torzabb, köhögésbe fullad, ahogyan próbálok elfordulni, nyelni egyet, nagyrészt vér az, a test saját vére, frissen serkent… a démon is nyel, de ő táplálóbb falatot, a nyelv egy részét amit elvett magának… hiszen az övé… hiszen neki volt ígérve, minden más résszel együtt, amiket végre elkezdett kisajátítani. Erre vártam, nem? Nem, menekülnék, el akarok futni minél távolabbra, de nem tehetem… szükségem van rá. És el kell hinnie, hogy neki is rám.
Valahol hálás is lehetnék, amiért arra kényszerít, hogy őt figyeljem, valahol talán az is voltam, de leveszett a fájdalom és a félelem mögött, valahol ott vinnyogott elhalóan Iov mellett. A felismerés késve érkezett, előtte értetlenül figyeltem a megjelenő szomorúságát, de amikor végre elért… az ujjam a bőrébe marnak, bár inkább csak gondolatban, a valóság az, hogy csak hozzáérni maradt erőm, szorongatni már aligha. Talán az arcára is nehéz lenne koncentrálni, ha távolabb lenne, de ilyen közelségből még jól látom, bár felfogni már nem ilyen egyszerű. Egy lélegzet megreked, a tekintetem szélesedik, ahogyan az övé levándorol. Én nem követem, őt nézem meredten, mintha máris halott lennék… hiszen valahol talán már az is vagyok. Valahol már rég óta az voltam. Nem tudom mit csinál, nem érzem, s talán jobb is így. Hallom, hogy még mozog, látom, hogy lefoglalja a hasfalam… nem kell éreznem, hogy sejtsem mit tesz. Könnyeken át nézem, remegve, valamiért elhiszem, hogy fájni fog, pedig fogalmam sincs, hogy mi lesz. Így még egyszer sem haltam meg, ennyire erőszakosan még sosem. A kiáltásaim erejüket vesztették, már nem morgás, halálhörgés, egy haldokló ember utolsó lélegzetei. A karom elnehezedik, eddig a hátánál pihent, most már lassan közeledik a föld felé. Az arca sem tiszta már, érzem, hogy közel van, de mégis távolinak tűnik. Újabb fájdalom ér, de szinte már elbénultan, de mégis túl élesen mar ahhoz, hogy ne figyeljek rá. Mélyről furakszik, belőlem jön, nem tudom mi az, csak azt, hogy ő okozza. A szív már az utolsókat dobbantotta, amikor az ujjai köré fonódtak, fájdalmasan hagyott ki egy ütemet, de annyira jelentéktelen volt, hiszen már pillanataim, vagy talán még annyi időm sincs. Érzem. Megérzi az ember. Mindig is tudtam, hogy el fog jönni, hiszen erről szólt az egész. És nem is az első. De az utolsó pillanatok megmaradnak. A kép eltűnik, már nem olyan fullasztó a vér nehéz illata, már nem hallom a lökéseit, a fájdalom megszűnt. Valaki mellett meghalni talán nem olyan, mint egyedül… vagy akkor is ennyire magányos lenne? Iov lelke után tapintanék, de sehol nem találom. Rajtam kívül csak egyetlen lélek lebeg, pont a lábaimnál, reszket. Fél attól amit tett, amire kényszerítették és amit még tenni fog, a lénye minden része tiltakozna de nem tud mit tenni, túl gyenge, túl esetlen, túl… halandó. Az a lélek aki maga mellé csalt, az a lélek ami miatt a sajátom is remeg a semmiben. A porhüvely romjai értéktelenek számomra, nem is érzem merre van, csak én vagyok és Seymour. Mégis zúg a fülem, hangos ritmus, erős vonzás, fuldoklom, levegő kell… nem innen, távolabbról, a saját testem könyörög az életélt. Folytatja azt, amit Iovban elkezdtem. Retteg, pedig már nincs mitől, még nincs mitől amíg Beelzebub eszik. Érzem a rántást, egyre erősebb, a testem hívja a lelkem távoli részét, szüksége van rá, a tudatra, hogy életben vagyok és nem haltunk meg, csak egy képzelet volt, rossz álom… csakhogy ez sokkal több annál. Idő kell, ami nincs. Idő feldolgozni ami egyetlen este alatt történt, idő készülni arra amit a következő hozhat… Lélegezni. Levegő kell, élni kell, a testem hív, de mégsem indulok azonnal. Fantomkéz nyúl Seymour felé, érintve a lelkét, utolsót kóstolva a lényéből, amit ismerek már. Felismerném arc nélkül is. Bár talán nem is őt hozza. Talán nem hoz majd senkit. Talán fogalmam sem lesz arról, hogy ki lesz ő legközelebb. Borzongató kísértet vagyok csak, amint elsuhanok mellettük, búcsúzóul csak a kényelmetlen érzést hagyva Seymourban, hogy valami hozzáért. Nem a bőrén… valahol… másol… mintha lett volna mellette valaki. Távolabbi, mint a legutóbbi, sokkal gyengébben, de ott voltam még egyetlen pillanatig, mielőtt magával rántott volna az érzés, egy segélykiáltás, mielőtt még számomra is késő lett volna. Talán az embernek fel sem tűnt. Talán nem is neki volt szánva a búcsú, az egyetlen amire lehetőségem volt.
A szemeim szorosan összezárva, a szívem kitörni készül, fuldoklom, nehéz a mellkasom, mint aki lázálomból kelt… csakhogy ez a valóság volt. Égek és forog a világ, nem látok semmit csak a sötét szempárt, amit túl közelről ismertem meg. Az éjszaka csak most kezdődött.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 24, 2020 10:21 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed






Aggódtál miatta, ott volt a szemeidben a pánikszerű félelem a lehetőségtől, hogy az izgatottság, a pillantás nem csupán éhesen szed ízekre, s én valósággá teszem a rémálmokat, a riadalmat okozó képeket. Tán minden halandó, s korcs gyűlöli ezt a démoni megvalósítást, ahogy te is, ám ettől erősebb leszel, felkészültebb, mert megtanulod nem érdemes semmi miatt aggódni, hiszen előbb-utóbb bekövetkezik minden félelmed. Letörlöm rólad minden aggodalmad, s talán bele fogsz őrülni, de azt szokták mondogatni, hogy ami nem öl meg, az megerősít, s te jelen pillanatban képtelen vagy meghalni, hiába ezernyi kín a padlónak csapódó dugóhúzó, mely mélyebbre furakszik a találkozástól, ugyanakkor a gravitáció vonzza a beleiddel együtt a pokol felé, hogy így erezd lassan kicsúszik, a beleid kifolynak azon a kis lyukon. Milyen szép lenne, a nyakadra tekerném, mint láncot, értékes ékszert. S ígéretemhez mozdul is a kezem, hogy a reszketeg hasfalon simítson a köldökig, ahol megcirógatom a húzót. Kint vagy bent? Bent vagy kint? De kár lenne, ha most, mikor elhatározásra jutottam, hogy engedek a megkísértésnek, a kielégülés ígéretének. Mindennek eljön az ideje, így most a behatolásé jött el, enyém ez a test már, eluraltam kívül és belül is, jeleimet viseli, s csak remélhetem rajtad is hagyok elég nyomot. Kár lenne, ha nem tennék rád túl mély benyomást, s bár önként jöttél, nem értem, de mégis elbitoroltam figyelmed trónját, s az elhatározásodon talán csorbítottam, de mily édes lesz a viszont látás, ahogy az emlékek összehúzzák izmaidat, ahogy a fájdalom fantom sajgása feszítsen és ott reszkessen az átelt félelem a szád szegletében, mint a levakarhatatlannak hitt mosolyod. Beférkőzni vágyom, hat mozdulok, bár a hely melyet eluralnék szívesebben a te tested és elméd, hogy kényelmesen oda fészkeljek kiirthatatlanul. Az enyém vagy, s még ha nem is egészen, de az leszel, ezt eldöntöttem.
Megfosztalak az érzéstől, nem megváltás ez, hiszen az elvesztett érzékek még ott kísértenek, s az agy néha nagyobb ellenség elképzelt rémképeivel, mint a valóság. Mert az agy torz lencsén keresztül szemléli a világot, kegyetlenebb ez, mintha éreznéd a simulásom, a benned sikamló, véredtől síkos megtett utat. S mit csinálnak a kezeim? A körmeim szaggatják a farpofád csinos ínycsiklandozó húsát, hogy jobb rálátást kaphassak a mozgásomra, melyet a friss ver utána úgyis elrejt, hogy csak az érzést hagyja, azt a szűket, lassan idomulót, mely szokik az erőszakhoz, s egy időután a záróizmok funkciójukat veszítve, elhasználva rongyosodnak az ütemes, kíméletlen mozgástól. S kúsznál az elme riogató képei elől, a fájdalom elől, de lent tartalak, foglak bár kezeimet nem érzed hogy igazítalak vissza magamra, a megfelelő helyre, hogy nekem jó legyen. Elégedett morranásaim, zihálásom hirdeti számodra, nekem nagyon is jó, minden taszajtás rajtad, minden vissza húzás, s ha tehetném nem csupán tövig merülnek, mártóznék meg benned újra es újra. De azt meghagyom az igazinak. Most beérem, hogy alhasamra kened izmaid szaggatott cafatjait, megmártóztatsz véresben, bár ezt már nem önként teszed, s főleg nem dalolva, mert szenvedésed hullámzik rajtam, nyöszörgésed éppen olyan mint egy kínzott korcsé, akit halandók vertek agyba-főbe, felgyújtották perverz, beteg örömükben. Az emberek néha rosszabbak mint a démonok, mert tőlem, aligha vártál mást, talán csak étkezésre gondoltál de aligha lep meg ez a fajta kegyetlenség. Kezem előre nyúl, aligha érezheted, hogy megragadom elbitorolt tested, szépre formázott férfiasságát, s az érdektelen öl immár élettelen, hát feleslegessé válik, valamivé, aminek hasznát nem vesszük, hiszen hiába cirógatnám veres kezeimmel, meleggel, hajszolnám a kéjig, nem válaszol, hát megszabadítalak tőle.
Közben harapok, lapockáid szép ívére, melyek az erőlködéstől reszketnek, a karod nem bír már sokáig ellentartani ennek az erőszaknak, mert most úgy eszem belőled, úgy fúrom magam beléd fogaimmal, ahogy akartam. S ezt érzed, ezt a fájdalmat neked adom, ahogy húsod szakad, falatokat nyelek, s lassan alig tudod tartani magad, hát kezed összecsuklik. Megint a földön koppansz, s tán eszre sem veszed, hogy már a halál cirógat, a megváltó, ami elködösíti az elméd. Ám eszembe jutnak szavaid, máris. Maradni akartál, de most már mennél, nem igaz? Fordítalak hát.
Ajkaink találkozása aligha nevezhető csóknak, s nyelvem hajkurássza a tied, de csak, hogy kiharapjam belőled, egy újabb elorozott falat, amin ízed keresem, de nem vagy ott csak a halandó, a halandó, aki nem rossz ízű, hiszen eddig fűszereztem. Szemeid az enyémre találnak, s a biztonság kedvéért álladra fogok, hogy ne fordíthasd figyelmed lentre, hiszen biztos látni szeretnéd honnan a sok vér, de higgy nekem teljességgel felesleges mar. Már nem számít, nézz hát rám, hisz tekintetem elgyengül apró mosolyom szomorkodóra vált, míg csípőm mozgása ringat, hiszen közel a pont, ahol véget kell vessünk a mi kis játékunknak. S kezem árulóan szalad le a dugóhúzóhoz, melyet már nem érzel, de lassan kihúzom hogy beleid vele együtt jöjjenek amíg tudnak, aztán a addig tágítom mellettük a lyukat, hogy kézfejem kényelmesen beférjen. Kába lehetsz már, d aligha tudod mitől igen, míg én benyúlok, kotrom a szerveidet felfelé furakodva, ahol már megérezhetsz. Rá lelek sok furakodás, szakitás után a szívedre, megérintem ujjaimmal mielőtt a tenyerembe fognám. Már alig vagy itt, csak féllábbal vagy a testben mert a halandó agonizálva hörög, viaskodik még az életért, pedig immár a halál a könnyebb választás.
- Hamarosan találkozunk...- csókolom homlokodra, míg tenyerembe fogom a szíved és szorítom markomban, hogy a lassú pumpálást érezzem, ahogy ott is haljon el egy utolsóval. S kitépem érett gyümölcskent harapik bele, de te addigra már rég messze jársz, valahol izzadtan a víztől leverve térsz igazi testedbe, melyet meg kell találnom. Ne aggódj, nem váratlak majd sokáig. Remélem vársz rám, én kis korcsom.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
91
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 22, 2020 11:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


A közelsége lassan bomlaszt, lehámoz egy-ez réteget, míg végül lassan valóban meztelenül fekszem előtte. De nem hagyhatom ilyen könnyen, hogy áttetszővé váljak, ellenkezni próbálok, de mégsem elég a próbálkozás, hiszen látja, látta, észrevette. És kihasználta, talán pont abban a reményben, hogy közben még félelmetessé teszi a fejemben alkotott képet. Megremegek, ahogyan fordul a világ, vele én is, koccanok a padlón, morranva kiáltok ahogyan nyársalna a belémfúrt fém. A füleim csengésén keresztül késve ér el a hangja, bár ne ért volna, hiszen már látom magam kifordulni, tudom, hogy megtenné, ha akarná, sőt, még azt is megtehetné, hogy a kezeimbe adja őket, vagy felkérjen, hogy tegyem meg én magam. Bár utána már tényleg távolra kerülnék tőle, arra pont elég idő maradna, hogy egy újabb felejthetetlen élménnyel gazdagítson. Mintha az eddigi nem lett volna elég. De nem, nem volt az, hiszen nem pont én kértem a folytatást? Miért is? Azóta már számtalanszor megbántam azt az egy szót, amit annyira nehéz volt kinyögni, hogy meg sem kellett volna próbálnom. Intő jelnek kellett volna lennie már a kezdetnek is, nem érte meg a rápazarolt lélegzetet. De az önsajnálat helyét gyorsan átveszi egy újabb borzongás, nem tudom mi van a hangjában, vagyis de, talán pont az a gond, hogy emlékeztet valamire, s ettől lesz annyira elviselhetetlenül édes, hogy a beleim már a számon át fordulnának ki. A szavaktól ritkán éreztem fizikai rosszullétet, de vele ez is más volt, vele nem tudhattam mit mennyire gondol szó szerint, ő most bármit megtehetett. Többek közt azt is, hogy magához emelve furakszik belém, tovább tépve a tűk okozta sebet, de csak miután rám csap, bár az utóbbi volt a legkevesebb, főleg a túl mélyre vágó karmolások és a tű ismerős, de mégis új érintése során. A fájdalom viszont, ahogy érkezett úgy meg is szűnt, bár nem teljesen, valami egészen más került a helyére. A felismerés, hogy lebénított, hogy nem szabadna éreznem semmit, de az agy nem ilyen egyszerűen működik, hiszen a felsőbb idegek még működtek, és kitartóan próbálták pótolni a hiányzó kapcsolatokat is, úgy téve, mintha érezném azt amit nem érek el, a fájdalmat, ami nem a valós, de mégis megjelenik a mozgása közben. Vagy ez, vagy a képzeletem, hiszen hallom az erőteljes lökéseit, és érzem is, ahogyan kudarcba folytja az elhelyezkedési kísérletem, nem hagyva időt, azonnal felvéve a tempót ami számára kényelmes, engem viszont újabb tekergésre készít, mintha elkúszhatnék minden elől, főleg a fájdalom elől, meg talán egy kicsit a démon elől is. De előbb vagy utóbb szembe kell néznem vele, teljes valómban is, pont ezért nem mászhatnék messzire, még akkor se, ha ebben a testben nullánál több esélyem lenne rá.
Nem érzem, de tudom, hogy tesz valamit, hiszen a kezei sehol sincsenek, de hátra pillantani már nem merek, különben is, lefoglal az, hogy előnyösebben támaszkodjak. Bár nem sok értelme van, nem sokat változtatna, addig is lefoglal a gondolat, elnyomja a kísértést, hogy hátra nézve meglássam azt a terrort, amit a testtel művel éppen. De nem hanyagol el végleg, a súlya alatt megremegek, közelebb süllyedünk a földhöz, ismét koccan a fém, ismét elordítom a találkozás fájdalmát, miközben próbálok visszaemelkedni. Elég távol maradni a padlótól a démon súlya nélkül is kihívást jelentett a tempója mellett, így újabb kihívás elé állított. A szünetek ideje lejárt, még hozzá sem szoktam a súlyához, és máris a fogaival köszöntött, megmutatva, hogy tulajdonképpen egészen eddig kegyesen használta őket. Mert ami most következett, felért egy nyúzással, vagy még rosszabb is volt, ahogyan tépdesett, a bőr pedig végül megadóan szakadt. Már nehéz elmondani, hogy hol fáj, egyszerűen mindenhol érzem a jeleit, minden mozdulata növekvő fenyegetés, főleg mikor az ajkai előre hajolnak, fogai ismét zárulnak, s szakadok, újra csak szakadok és kiáltok. Elsötétülni látszik a konyha, még nem ájulok, bár ahhoz sem kellene túl sok, de ez most a fájdalomtól van, attól táncolnak a fehér foltok, növekedve töltve ki a feketeséget. A gyomromból édes késztetés jön, de nem történik semmi, az éles csengésen és a foltok táncán kívül, amik újra apró csillagokká alakulnak, mielőtt a sötétség nyelne el. A szemeim csukva maradnak még pillanatokig, mire kinyitom őket, már ismét látom a konyhát is nem csak a sötét fátyolos ködöt, ami ellen összeszorult a szemem. Az ébredésben viszont nincs semmi kellemes, a különösen meleg érintése fogad, rámtapasztja a mozdulatot, kell egy pillanat, amíg felfogom, hogy vér az, azért érzem még utólag is a nyomát magamon. Vér, rengeteg vér, nem csak a körmein amikkel karmolt. Belefeszülök a gondolatba, a megbizonyulásba, hogy valóban művelt valamit a tétlennek tűnő pillanatokban, valamit amit nem éreztem, valamit, amit talán látnom sem kellene. Bár nem most látnék először darabjaira szedett embert, ez mégis más, ez most én is vagyok, ez most igazán én is lehetnék, most nehezebb eltávolodni és tárgyiasítani a látványt. Ez most én vagyok, hiába Iov teste, én vagyok benne.
Hangosan nyögöm a meglepettségem, amikor a hátamra fordít. Valahol ott van benne a megkönnyebbülés is, amiért nem kell tartanom magam, miért nem ütközik a dugóhúzó vége a padlónak az óvatlan pillanatokban, de ez az érzés belevesz a fájdalomba, az elnyom mindent, kivéve a félelmet, az azért még megtűri egyenlő társként maga mellett. A tekintetem görcsösen olvad az övébe, ami szinte már hiányzott, mint biztos pont aminek a mélységében elveszhetek. De most nagy volt a kísértés, megnézni, honnan az a sok vér, mit művelt a testtel amit nem érezhettem. Az erőlködéstől feszülnek az erek a nyakamon, de szerencsére közelebb hajol, mielőtt még elgyengülnék. Közelebb, túl közel, hiszen az ajkai mögött csak veszély van, ezért is mozdulnak a kezeim, bár már erőtlenül, eltolni képtelenek lennének, így csak markolják a karjait, a gyenge húzás, amit kap, szinte semmi. Valahol még mindig küzdenék, bár már nem tudom mi ellen. Mielőtt eldönthetném, eszembe jut a kép amiről szinte semmit sem tudok, azon kívül, hogy nem most kellene nézegetni, különben valóban menekülni akarnék, különben talán a saját testembe visszatérve a bátorságom már nem követne. Talán már felfalta egy jelentős részét annak is, talán semmit sem fog hagyni belőle. Ahelyett, hogy eltolnám, húzom, takarjon, leplezze a képet. A nyelvem menekül előle, mintha érezné, hogy semmi jó nem fog származni a helyzetből, nem mellé, hanem távolodva táncolna, csakhogy nem menekülhet örökre, egyszer utoléri, és akkor, akkor a fogai csattannak rajta, a markom szorul a démon karjain, a nyelvem maradványit pedig elönti a vér sósan édes íze. Pár csepp a torkomba hull, amitől köhögnék, de az belevesz a kiáltásba, hiszen leharapta a nyelvem egy részét. Korábban azt hittem mindenem fáj, de tévedtem, lehet még rosszabb is. A szorításom enyhül, a démon alakja pedig távolodni látszik, csak a sötétség közeledik, olyan kellemes melegséggel, hogy legszívesebben átadnám magam neki. Iov húz magával, ő már rág feladta volna, miután belátta, a menekülés esélytelen, már a halálért fohászkodik. Már bármit elfogad, csak legyen vége a mostani kínjainak, mihez hasonlót még a hideg utcák sem nyújtottak számára soha. Ehhez képest egy anyai ölelés melege volt minden, ami ott történt.
Az arcomra már rég rávéste magát a fájdalom, eltörölte a korábbi torz vigyort, már nem is emlékszem mikor vesztettem el, annyira régen volt. A tekintem látszólag halált kér a felgyűlt könnyek mögött, mégis, ha elég mélyre néz, van ott benne valami makacs ragaszkodás, ha nem is az élethez, valami máshoz. Bár ez a fény is kiveszőben, de nem kihalóban. Csak… egy kis idő kell… egy kis szünet…
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 22, 2020 8:36 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed





Ajándékként kínáltad magad, s én elfogadtam, hogy minél lassabban bontom ki, feszegetem le rólad a csomagolást, mert valójában ráznám, mint a türelmetlen embergyermek, hogy megsejtsem mit rejtőzik benne. Mi rejtőzik benned? A test melyet használsz valójában egyetlen dolog miatt értékes, s az nem más, minthogy valahol ott vagy belül. Fejtegetlek, feszegetlek, hogy megpillantsalak, s a vergődés a tiéd, mert a test kínjai a sajátod lesz. Ezt akartam. Meghívni igazán, ne csak szemlélődőként légy részes, élj át velem minden pillanatot, hogy emlékezz, hogy saját tested ha csak egy pillanatra is, de összerezzenjen majd a ténytől, hogy ott állok előtted. Nem a jelen pillanatait alapozzuk meg, hanem a jövőt, bár általában pontosan tudom mi a sorsa annal, aki karmaim közé kerül a te sorsod nem ennyire kristálytiszta, hanem egészen homályos, kiolvashatatlan és távoli.
A pillantásomból kifakul az éhség, amíg tested merem, s zavar, mert a halandók ezt egy férfi vágyának tekintik, te is annak tekinted, pedig pontosan tudjuk, hogy nem a gyönyöröm, vagy a te élvezeted érdekel, az számomra jelentéktelen. Mégis elirigylem a tű hegyét, aki elmerül tested forróságában, s veled reszket minden lélegzettel, nem pusztán érzi, látja a kínjaidat, de át is éli. Ezt kivanom el tőle, mitől riadtnak tűnsz, hiszen nem is a te tested lesz, aki megismerhetne, még csak nem is engem, hanem Seymour testét.  Lehunyt szemed pillái reszketve nyaldossák arcodat, enyhül a kín, a szenvedés, vagy a szégyen, ha lehunyod a szemed? Aligha, hát balgaság, nem is tetsző, de nem arcodhoz nyúlok, hogy felfeszegessem türelmetlen ujjakkal a szemhéjad, hogy rám bámulj, ha már nekem adtad magad. Az enyém lettél. Önként, s egyelőre nem kértél, de nem is adtál túl sokat, ennyi még belefér, ennyi meg beléd fér. Hát a tűt húzom ki, s most rám néznek riadt szemeid. Nem titkoltad túl jól a megkönnyebbülésed, nem kerülte el a figyelmed, nem tudom miért zavarna jobban  ha megtenném, de azt akarom, hogy zavarjon. Hogy felkavarjon, hogy összekuszáljam az elméd, hogy az őrület rágja, tépje miattam. Ohh, kis korcsom, bizony megteszem! Ígéri a szemem, s mikor a hús tű nyafogva hagy el, vérrel színezett a fém futólag lenyalom róla, féltékenyen ízlelve én is meg ott, ahol még nem ízleltelek. De ez nem a te ízed, balgaság volt irántad lobbantani az éhséget, a figyelmem, hogy téged kívánjon, de valójában nem érhet el, így hosszabbra nyúlik a játék, s most kivetlek ölemből. Bár akkor sem járnál jobban, ha magad lennél itt, így megbocsátom, mert talán akkor már nem is lennél, s az óvintézkedésed helyén való. Kár lenne egyből elveszejteni...
A padlón összeesel, a dugóhúzó feje fegyelmezően koppan a padlón, fájdalmat okozva, de nehéz igaz? Ahhoz elég jó munkát végeztem, hogy nehéz legyen tartani magad, hogy ne remegjenek súlyodtól lábaid és karjaid, mintha zselés massza lenne, csontok alappillére nélkül. Alád nyúlok, hogy tartsalak, bár a póz már egészen mással fenyeget. – Kihúznám, de...bevallom hazudtam, lehet mégis kijönnének vele a beleid. – izgatott  szinte szerelmes a suttogás, melyet avatatlan fülek a vágy hevének tulajdonítanak, s kétségtelenül akad vágyakozás a kielégülésre. Szavaid kicsit megtorpantanak. Elmosolyodom, bár aligha láhatod, hacsak nem egy tükröződő felületen, mely még torzabbá varázsolja vonásaim, tébolyibbá, s pokolivá a mosolyom. – Nyugalom, lesz közben az is...- csitítgatva cirógatom, rácsapok a seggére, aztán csak befészkelem magam egyetlen mozdulattal a tű helyére.  Fájdalmas kiáltásod rajtam keresztül száguld, mint egy hang villa, ami belerezonál a fájdalmadba. S a te ordításod az enyémet nyögésként, élvezkedő sóhajként hagyja el. A füled, s nyakad is kivörösödik a pírtól, hogy mitől lettél ily vörös nem tudom, s okát nem is firtatom, mert nincs jelentősége.  Véres utat maratok beléd, s lenyalom rólad minden kibuggyanó rubincseppjét  aztán a megfelelő helyre illesztem a tűt, hogy megszabadítsalak az érzéstől, melyet az okoz, ahogy benned vagyok, ahogy szűkösséged kitöltöm saját lüktető valómmal. Mozdulnál, de hiába a kényzder, ha a csatornákat átvágtam, szinte csak alig, alig reszket meg alsó tested az agy parancsára, az akaratodra. Ám megkönyörülésem rajtad éppen eddig tartott, ütemes mozgásom taszít rajtad, hogy tartanod kell magad újra és újra  a csattanások hangosak, de jobb, hogy nem érzed a kíméletlenséget, ahogy kisajtolóm szinte alig reagáló alfeledből a gyönyöröm. Talán a fantom fájdalma hetekig is kísértene, mert bizony hallani, hogy szakad a bőr, hogy enged az erőszaknak, hogy nyílik nekem. S bizony a kezem nem csupán tart, hanem közben lenyúzz, tépkedi  farpofáidról a bőrt, hogy a pőre izmokat lássam, hogy veszem el közöttük. Fejem a hátadra furakszik, tartanod kell a tested a rád nehezedő súlyommal együtt, míg a lapockáid tépem, rágom, szaggatom, hogy közben egyek. Ne aggódj, általában nem érik meg a gyönyöröm katartikus pillanatát a halandók, s valószínűleg ebben te sem leszel kivétel. A füleden nyalnak vértől maszatos nyelveid, beleharapok a cimpába leharapom, aztán visszatérek, hogy tovább szaggassam hátad. Most nem lesz megállás, ahogy az ütemes mozgásban sincs, sőt egyre nagyobbakat taszajtok rajtad, s hálás lehetsz  hogy valóban nem érzel semmit. Már, ami a lent zajló dolgokat illeti, kezem nyakadra fok, túl véres, hogy az csak a hátadtól legyen, az arcodra kenem, hogy tudd, sok ez a vér  túl sok is. Lihegésem izgatottsága a füledre párál, s figyelmeztetnem kellene, hogy nem sokára, hogy még pár lökés, de visszakoznál megint. Ne aggódj most majd választom én számodra a könnyű utat. S fordítalak magamon, hogy rám nézz. Nézz rám, és ne nézz le a roncsra ami alul lettél. Bár még sok tű maradt, az utolsót emelem, ígérem, de az sem biztos, hogy elér téged. Helyette búcsúm csókját nyomom ajkaidra, fogaim koccannak a tiednek, nyelvem hajszolja a tied, hogy aztán kiharapjam belőled. Mindjárt vége, milyen kár...


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
91
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Aug. 20, 2020 11:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


A játékává váltam, bár talán már a kezdetektől az voltam, most mégis, kiszolgáltatottabbá tett, mint az érkezésem óta bármikor. Védtelenebbül hagytam magam, mint máskor bármikor. Nem ellene, hanem saját magam ellen küzdöttem, hogy maradjak még, mintha ez lenne a legjobb hely számomra. Bár még nem vált azzá, reméltem, hogy kedvemre formálhatom majd a jövőben, erről szólt az a játék, a jövőről, nem pedig a jelen kínjairól. Mégis, könnyű ezt elfelejteni, a verejtékes kiáltások közt, a testén vergődve, kapaszkodva bele, élni akarva, de halált várva. Mégis, amikor kínálja nemet mondok, hiszen mégis rémít a gondolat, mégis, ahhoz gyenge voltam, hogy magamtól sétáljak bele… gyenge, vagy csak bizonyítani akartam? De mit? Hiszen már tálaltam magam, engedtem, hogy kedvére tegyen bármit, átadtam magam számára és a fájdalmának, máris eladtam magamból egy darabkát, pedig még nem is mondtam, mit kérnék cserébe. Még nem is mondta, hogy megadná amit kérnék. Az alku kimondatlan ígéretekből állt, ezért is lepett meg a tekintet, amivel figyelt. Egy pillanatra nem a torkosság éhségét láttam benne, hanem egy férfiét, ahogyan végigmérte a testet. Láttam a jeleket, de nem volt időm foglalkozni velük, viszont velem ellentétben neki nincs oka visszafogni magát, hiszen felajánlottam magam, hogy tegyen kedve szerint – bár a fejemben ez kínokról és evésről szólt, nem egyébről. Mégis, a tekintet elmúlni látszik, a tű hegye közelít s egy pillanatra elsötétül minden, amíg belém furakszik az idegen test. Kínok közt vonaglom, a hangom panaszkodik, mégis valahol örülök, hogy így alakult, valahol jobban féltem attól ami a szemeiben volt, mint attól ami a kezeiben. A morranása viszont magamhoz térít egy pillanatra, hidegrázásként ér a felismerés, hogy túl közel vagyunk. Tudtam ezt eddig is, viszont a korábbi tekintete megváltoztat mindent, menekülni kellene, vagy távolodni egy kicsit, de nem szabad, maradni kellene, de… nincs kiút. A kezeit az utolsó tűn felejti, a szemeim összeszorulnak a gondolatra, ami talán az ő fejében is ott van már, hiszen ő ültette az enyémbe is. Képek, amikre nem voltam felkészülve, amik valamiért jobban felzaklatnak, mint a korábbiak, pedig azok véresebbek voltak. De ez csak egy kellemetlen érzés marad, szoruló csomó a gyomorban, fájdalom a szemeimnél amiért olyan görcsösen tartom csukva őket… egészen addig, amíg a tű távolodni nem kezd tőlem. Rezdülök a mozdulatra, a szemeim kinyílnak, mintha áramütés ért volna, a fájdalom egy röpke pillanatra a háttérbe szorul, miközben a démonra nézek. Megteszi? Észrevette? Hogyan ne vette volna, már nehéz megjátszanom magam, a tettetések ideje lejárt, túl gyenge vagyok, hogy erre is figyelni tudjak. A nemtetszésem egy halk morranás, egy mozdulat a lábammal, ami visszakérné a tűt, de nem kapja. A szívverésem újra kitölti a teret, mindent elnyom, kivéve az ismerős hangot, ami máskor szinte jelentéktelen, most viszont a legrosszabbak egyikének tűnik. Kilök az öléből, innen már biztosan nincs visszaút. Nyögve gördülök a padlóra, a dugóhúzó halkan koccan, én hangosabban kiáltok, megemelkedve, mielőtt még mélyebbre nyomnám magamban. Remegnek a kezeim, de tartom magam, a hörgő hangok alapján pedig még beszélni is próbálnék, egy mondatot, de soknak ígérkezik, hiszen ostobán megpróbáltam rátérdelni a sérült lábamra is, a testem még emiatt is panaszkodhat már. Mint egy esetlen állat, elfelejtettem egy pillanatra minden sebem. Végül a mondatot egyetlen szóra szűkítem. - …vacsora? – Ez is tagoltan, szinte szótagonként jön elő, miközben mozdítom a lábam, hogy ne nehezedjen a súlya a sebre. Bár valószínűleg nemsokára nem lesz ilyen opcióm, próbáltam kihasználni a pillanatot, amíg mögém kerül. A karom egyre jobban remeg, hiszen a test is gyenge, ráadásul a dugóhúzó súlyát is el kell viselnie, feszegeti a bőrt, húzná az izmokat, meg még ki tudja mit magával. Megtartani nem tudom, hiszen még két karral is nehezen támaszkodom, eggyel biztosan újra a padlón kötnék ki. A karja alám nyúlva emel, amire a válasz nemtetsző szuszogás, sziszegés, szinte már fenyegető, de mégis, semmit sem teszek, csak morogva mozdulok, hiszen a sérült izmoknak nem tetszik, hogy munkára fogom őket. Nem hagy időt felkészülni, miért is hagyna, egy fájdalmas kiáltás, és már körülötte vonaglok, közelebb ereszkedve a padlóhoz, megremegve már egész testben. Éget, égek mindenhol, az arcom színeződő árnyalata talán már el is vesz a történések közt. Düh vagy szemérmes zavar, ki tudja már követni, bármi lehet az, nem fontos, már ismét a fájdalom a lényeg, ami összeadódott, szorozódott, terjedt és lecsapott kíméletlenül. A karmolás szinte már belevesz minden másba, de még kivehető, a frissen serkenő vér forróbb a hátamon, magamon érzem a leírt utat, hiszen belém véste. Az állkapcsom ismét kíméletlenül szorul össze, csakhogy a várt mozgás helyett egy újabb tűszúrás fogad, csakhogy a fájdalomból már kevés ér el hozzám, a bőr érintése, hasítás, majd hirtelen elvágtak szinte mindent, a lábaim kevésbé égnek, csak valami kellemetlen bizsergés marad utána, a tudat, hogy ott kellene lenniük mögöttem, de mégsincsenek sehol. Mozdítani próbálok, derékon alul bármit, de semmi sem használ, alszik minden, csak a kezeim működnek, azok remegnek tovább, a szívem zakatol, kétségbeesetten lüktet, átveszi az agy félelmét. Nem érzem a lábam. Bár ez jó jel, csökken a fájdalom, mégis, természetellenes elveszteni őket, nem is a sajátjaim, nem is lesz szükségem rájuk, mégis, máris hiányolom őket. De fellélegezni nem marad idő, bár nem érzem, hallom a mozgását, ritmusosan lök előre, tartanom kell magam, hogy ne zuhanjak előre, magamba nyomva a tűt… a tűt, ami a mozgolódásra megremeg bennem. A tűt, ami a legnagyobb fájdalmammá nőtte ki magát, de még mielőtt sokat gondolkodhatnék ezen, és kereshetnék valamilyen kedvezőbb támaszt, a fogai marnak belém, ismerősen tépve, szaggatva. Eljött a vacsoraidő. Valamiért sokkal jobban elborzaszt a helyzet így, még a korábbinál is természetellenesebbnek hat a tálalása, egy pillanatra megtörni látszok, a fejem erőtlenül zuhan előre, de a karom még makacsul tart. Az állkapcsom fáj a szorításból, ami a hangokból is visszatartott. Az arcom ismét vöröslik, de már az erőlködéstől, a visszafojtott fájdalomtól váltott színt. De ez sem tart örökké, nemsokára engedek az érzésnek, újra a kiáltásaimtól lesz hangos a konyha, főleg, ha tervez még valamit. És miért ne tenné? Hiszen még mindig élek. Mert ezt választottam, amikor tálcán kínálta a megváltást. Remélem legalább megjegyzi majd, hogy maradni akartam, ha már kínok közt vonaglok alatta.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 19, 2020 7:53 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed






Közöttünk lopakodik, ólálkodik már meghívott vacsora vendégünk, sötét árnyalakja fut végig arcodon, ahogy a szád, az a sokat beszélő szád most hallgatagan kékül. Elvenne tőlem, rám feszített hosszú ujjaim fehérségéből váltana ki magának egy kis időre. A vonagló porc tenyeremnek feszül, mert a test sosem áll készen igazán, csak ha már bőre ráncos, ha tudja ideje volna már a pihenésnek, s az elcsitulásnak. Apróság a megfigyelése ellenszegülésednek, nincs benne a korral érlelt sors elfogadása, de ifjonti a hév, mely elém fest némi információt rólad, rólad, aki most idegen testben tetszelegsz, s hogy ne vegyen el tőlem még a halál, engedek szorításomon. Elveszem a nekem járó, köhögve kapkodó, reszketegen ziháló hálaimád. Nem kellene áldanod, hiszen fogsz még átkozni is, ebben biztos vagyok, még ha hangot nem is adsz majd neki a céljaid miatt, de ott lesz a szemedbe, mely most vizenyősen csillog megbabonázón a fuldoklástól, hogy bele kellene fúlni nekem magamnak is.
AZ ölemben a helyed, ezen a különös kínpadon mely kibillent a nyugalomból, mintha te lennél a drót végén a súlyos inga, ami mozdulatlan, határozottan nyújtózik a céljei felé, amíg meg nem babrálják. Én megbabrálom a sorsszerű drótot, mely beleremeg az érintésembe, mert tudja, tudja, hogy játékos kezeimtől elszakadhat, s te a mélybe zuhansz. Tudod te is.  Fájdalmas kíntól vonaglása a testednek az enyémen szelídül remegő élvezetté, ordításod az én tetszésem kifejező sóhajjá válik. Mert mindent nekem kínáltál, de én annál is többet veszek el. Szemeidet megfertőzi a félelem, ahogy reszketeg pupilládban szemlélem saját tükörképemet, melyet nem fogsz elfeledni, de ez nem az én testem, hát megvárom míg rebbennek szempilláid, mig a lélektükröd ínycsiklandozó golyóbisa az én feketésemre talál  hogy ott felfalja a szurok fekete mélység, beszippantsa látványod, mint egy fekete lyuk. Mitől kell tartanod most ölemben leginkább? Bármitől, akármitől és mindentől, mert az ára figyelmemnek borsos, magasra szabott. S tán ideje lenne engedni, ám te a maradást választod, s minden vele járó fájdalmat. Balga ifjú. Tudni kell meghátrálni, élni a lehetőséggel, hogy kiváltsd magad a szenvedésből, ha hagyom, ha tálcán kínálom a lehetőséget. Talán csak kérned kellene  s megadnám én is a megváltást, ahogy az Úr is megadja a bűnösöknek legyen az gyilkos, parázna, tolvaj. Tán az én fülem is engedne fohászodnak, hiszen egyre kínzóbban feszít minden mozdulatot, az öl fájdalmasan sajdul, mert egyszerűen nem elég már, máshogy kívánom magamon érezni kínjaidat, az agonizáló csatát melyet vívsz, lélegzetvételeid hörgő dorombolását. Mert szenvedésed gyönyör, szennyezett manna, mocskol nektár  melyet homlokodról csókolok el, de Seymour teste halandó, esendő és törékeny, nem húzhatom már sokáig, nem feszíthetem tovább az idegszálait, mert jeleket küld teste, hogy nem bírja tovább. Erről mesél a rád hullajtott közös vérünk, s bár Seymour reszketve fülét betapasztva, szemeit szorosra zárva undorodik , a teste miattam vágyakozik rád. Hát jól megnézem a testet, mely szemérmetlen pózban tárok fel magamnak, elcsal egy pillanatra a gondolat, hogy nyársalhatnálak magamra, a feszülő férfiasságra, melyet miattad lüktet, s akar majd szétdurranni. Ám a tű kerül beléd, értő kézzel hatol testedbe, de szakít, ahol tud, a hideg fém azonban testedtől langyosodik. Mintha a fájdalom ellenére is megnyugtatna a tű, mert arra számítottál, de szemeimben olyasmit láttál, ami kételyt ébresztett. Bennem is, ami azt illetti bennem is, mert a feszülő öl kielégítése nem több puszta ösztönnél, olyan inger, mint a halandók testi szükséglete. Legalábbis annak kellene lennie, mégis zavar, hogy ez nem a tulajdon tested.
Szavaim a levegőben állnak, várakozva, szégyenítve, de nem érkezik válasz most sem, mert már talán elordítottad minden szavad, s a rekedtes hang képtelen torkodról megszületni, cserepesre száradt ajkaid közül. Kár. Bár kétségtelenül a gyötrelmed muzsika füleimnek. Kissé megmozdítom a tűt, emelkedsz, hogy aztán visszahullj ölemre, s törleszkedik hozzám a test. Felmorranok. Ne csináld! Csináld még, erősebben!
Ajkaid közül alig hallható már a számjegy, s bevallom azt se tudom már melyik következett, vagy lesz a következő, mert az új hús tű helyett még mindig azt szorongatom, ami helyére szívesen befurakodnék. Rettent a gondolat? Tán csupán evésre számítottál, kínra és fájdalomra készültél, s az sem lenne más most számodra. Megvonaglok alatta, s kihúzom a tűt belőled, szép lassan, a tükröződő felületen figyelve a fém kálváriaútját, mellyel milliméterről, milliméterre kénytelen elhagyni a befogadó meleget. Én is tested melegségére vágyom, hogy erezzem, ahogy rajtam hűl ki, válik majd mozdulatlanná. Hát letesszem a tűt, kezem saját nadrágom sliccénél matat, éles hanggal nyílik téged riogatva, s hírt adva arról, hogy meggondoltam magam. Kilöklek ölemből a padlóra, mely jobb támaszt nyújt majd, bár feltérdelni aligha tudsz a másik térded miatt, s a dugóhúzó a gravitációtól kívánkozik kifelé, én mégis csípőd alá nyúlok, hogy felkényszerítselek, mögéd térdelve. Szabad kezemben újra ott a hús tű, aki megismert, s vissza kívánkozik, azért zokog, hogy visszatérhessen beléd, de helyére én kerülök, egyetlen, kíméletlen döféssel. Nem kell visszafognom magam, hiszen ez nem a te tested, tán jobb is, de érezheted, hogy feszítelek szét, nyársallak, míg elégedetten szusszanok. Bőrödbe marnak ujjaim, vért fakasztva, de nem kezdődik meg a ritmikus mozgás, csak kínlódásod érdekel, annak a remegése az ölemen. Egyelőre. Mert ez kevés lesz ahhoz, hogy az a feszítő érzés elcsituljon, ahhoz kielégülés kell. De ne aggódj, azt nem kell érezned. Kezemben mozdul a tű, gerincednél fúródik a bőrbe, kétcsigolya között csinál magának helyet, elvágva a velőt, az idegeket, hogy deréktól lefelé béna legyél, s semmit ne érezz. Ezzel csak az a baj, hogy így a felső tested marad, melyet kínoznom kell, hogy tudatlan önkéntelen vonaglásod érezzem. A szűkösségben érzem minden szívdobbanásod, mindent, amit érezni akartam, fejem lecsap a lapocskádra, harapja, tépi, míg bár nem érzed, de a tested csattanásai jelzik, hogy kiszolgálom magam.




reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
91
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 17, 2020 4:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


Közeledni érzem a halált, sokadszorra már az este folyamán, de mint korábban, úgy most is, elérni nem tudom, a démon visszaránt én pedig panaszosan köhögve, levegőért kapkodva sóhajtom a köszönetet a nyert percekért, amikért inkább átkoznom kellene, nem pedig áldanom. Bár démonoknál kérdéses, hogy melyik jobb. De legalább a kínjaim nem feleslegesek, erről árulkodik a teste, tetszik neki a látvány, az elhaló élet szenvedései, majd a megújulás lélegzete – ami csak egy rosszabb kezdete. És nem is várat sokat rá, ránt és húz, én pedig végül hagyom is neki, hogy felcserélje a biztosat bizonytalanra.
Túl közel van. Bár távolról is veszélyes, úgy legalább nem érzem minden fenyegető szívdobbanását, minden rezdülése egy maroknyi koporsómra dobott föld lehet, ha nem játszom elég jól. Bár talán nem kellene a közelségétől tartanom, hiszen már minden formája fenyeget. A mostani halál sem lesz megváltás, csak haladék, utána jön a vadászata, ami talán kellemetlenebb lesz, mint a vacsora vendégévé válni. Hiszen a vendég számára főfogás, a következő ilyen pedig a saját testem lesz, amit nem hajíthatok csak úgy elé, mintha semmit sem jelentene, hiszen az jelent mindent amíg más bizonytalan, addig meg kell tartanom. Akárcsak az önuralmam is, hogy ne meneküljek a halálom karmaiból, helyette csak kapaszkodjak belé, és viseljem a következményeket, várjam a fejleményeket. Egymáson vonaglunk, a szenvedésem a gyönyöre, bár lenyűgözhetne a különös ellentét, lefoglal a kezei kegyetlen játéka. Valóban eggyé válunk, de az olvadás egyáltalán nem kellemes, minden mozdulata fenyeget, nem követem a rezdüléseit, hanem menekülnék előle, csakhogy nincs hová. Haláltánc ez, magatehetetlen vonaglás, ami csak egyikünk számára ígér élvezetet.
A kérdés kegyetlen, a válasz pedig kétségbeesett, de legalább nem teljesen ostoba. Elhúz és meg hagyom, hiszen a játéka vagyok. A figyelmem lankad néha, de csak a kimerültség teszi, viszont még ha késve, is, de követem a mozdulatait. Várom a halált, érzem közeledni, de sosem tudom mikor érkezik. A szemeiben keresem a választ, de mást kapok, mint mire vártam. Meglep vele, hiszen kínokra számítottam, de más van benne, az ismeretlen pedig újabb fenyegetést rejt. Mi lehet még az, amire nem számítok? Hiszen amit róla tudok, kétes eredetű, de a megismerésére nincs lehetőség, csak ha menet közben figyelek és tanulok. De ez sem számomra kedvez, akárcsak sok más tényező. Zavarba hozza a testet, zavarba hoz valahol engem is az oda nem illő gondolat amit kiolvasok belőle. Követem a tekintetét, látom amit ő, bár nekem még nála is idegenebb ami elé tárul. Inkább csukott szemmel várom hogyan dönt, megteszi amit ajánlottam vagy a saját feje után megy – végül viszont mindkettőből jutott. A fájdalom megfeszít, megbénít, de egy pillanat csak, utána vergődni kezdek a testén, küzdök a fájdalommal, küzdök a meneküléssel, küzdök vele… végül is, semmi sem változott még, minden fenyeget, és minden elől menekülni kellene. Csakhogy a menekülés sem élet, ezért is vonaglok olyan makacsul a testén, átélem a fájdalmat, ahelyett, hogy elzárkóznék mellőle, megadom amire vágyik, hallatom a saját sikolyaimat, elnyomom Iov hangját, ez én vagyok, rám figyeljen, itt vagyok, elég őrült ahhoz, hogy maradjak érte, anélkül is, hogy biztosra tudnám, megéri. De a sejtés is elég, a remény, ami él még valahol, amit táplálok még, amivel újra és újra rászorítok a felsője anyagára, feszítve rajta a ruhát, néha elképzelve, hogy el is fojtom vele… Az ajkai érintése elvesz a két pillanat közt, mintha meg sem történt volna, csak egy hidegrázás a gerinc mentén, amit a különös törődése kivált. A remegésem gyengül, de elmúlni nem tud, viszont a kapálózásom beletörődött feszüléssé alakul, gondolatban újra és újra visszasírom a pult nyújtotta biztonságot. Próbálok az érintésére figyelni, bármire, ami nem fájdalom, csakhogy bármi, ami nem fájdalom az idegen, az idegen pedig fenyegetés. Le kellene nyugodnom, szabályozni a légzést… erőszakkal veszek levegőt, próbálva ütemet kényszeríteni a kétségbeesett kapkodásba, amivé Beelzebub alakította. Próbálva nem arra figyelni, ahogyan a saját vérem szószában mártóztatja éppen a testem, vagy arra, hogy mindez mennyire örömére van, mennyire feszül az öle a fejem alatt, és mikre gondolhat még közben, milyen képeket láthatott maga előtt, miközben a sütő sejtető tükrében figyelt meg. De minden, amit a testtel a halála után tesz, már nem rám tartozik, nekem csak addig kell kitartanom, amíg élet marad Iovban, utána… elfuthatok, mint eddig is tettem. Futhatok, amíg meg nem talál. A vére a véremmel vegyül, újabb jel, hogy a határain van, hogy visszatartja magát. Ez egye esély arra, hogy vége legyen, mégsem akarom elfogadni, még ha egyszerűbb lenne is megtagadnám, maradnék még, még ha fájdalmakkal is járna… talán mert már képtelen vagyok felfogni, milyen további kínokat tartogathatna a vendégszeretete. Segít a mosolyban, ami különös érzéssel tölt el, de kifejezni már aligha maradt erőm. Megrezdülök a szavaira, összeszorítom a szemeim, mintha az ítéletem sejteném, ami valahol igaz is. Viszont belement, időt ajánlott, ami talán rosszabb, mint a halál… de nem lettem volna képes egyedül odamenekülni, hiszen pont előle is futok. És ekkor jön a következő tű, más helyre, ami újra váratlanul ér. Sokáig szemezett a ponttal, ám a teste alapján nem arra gondoltam, hogy a hústű kerül majd a helyére, mégis, a fájdalom mellett valami furcsa megnyugvást éreztem, amiért mégsem komplikálja most ilyenekkel a helyzetet. A fájdalom akkor sem került volna el, és a tudat, hogy meglepett volna, más jellegű fájdalommal töltött volna el, amire végképp nem voltam felkészülve. Kínozza a testem, tépje szét darabokra, abból amúgy sem viszek magammal. Az a fájdalom éltet, az életben tart, az kellemesen otthonos tud lenni, az elől könnyű menekülni… a lélekét viszont magammal viszem, akárcsak a kétségeket amiket ébreszt benne, azokból nem tudok kibújni, azokkal szembe kell nézni és harcolni. Csakhogy egyéb démonok ellen kellene kihasználnom ezt az időt. Így szorulnak az ujjaim ismét a démonon, bár már ismét alig érzem őket, túl hosszú ideje markolok velük, és túl erősen kapaszkodok a démonba. Talán mégis hagyni kellett volna, hogy menekülhessek, nem kényszeríteni a hosszabbítást, de szinte meglepett volna, ha a makacsságom nem követel többet tőle. De még csak egy pár tű. És talán nem is bírja addig. Már rég óta feszül, rég óta vár, már türelmetlen, talán neki is sok lesz… talán mégse bírja már sokáig, ahogyan az ölében táncolok, túl közel, mégis talán túl távol tőle, hiszen megvonaglok, de utána ismét mozdulatlanná dermedek, bele a fájdalomba, hangtalanul remegő ajkakkal számolva tovább, azon gondolkozva, hogy meddig tart még a kellemetlen póz, meddig kell még az ölében feküdnöm... Nehéz eldönteni, melyik jobb, a fájdalom amit okoz, vagy a kényelmetlen érzés amit minden mással ébreszt. A prioritásaim eltorzultak, amikor a fájdalom kicsit is elhallgatni látszik, az utóbbi előtérbe kerül, és gyerekesen menekülnék a fenyegetően feszülő öléből. De utána ismét jön a fájdalom, én meg visszarohanok hozzá, beledörgölőzve, közelebb és közelebb préselve magam hozzá. Lassan a halál már nem is olyan rossz opció... a szívembe is kérhettem volna azt a tűt.
A gúnyos szavai későn érnek el hozzám, megrezdülnek az ajkaim, de felelt nem érkezik, tudhatja már, hogy a szótáram már csak sikolyok és hörgések széles skálájából áll, egyéb emberi hangok túl bonyolultak, elérhetetlen távolságba helyezte, s minden tűvel távolabb tolja tőlem. A szemeim megnyugvást kérnek, de az ajkaim makacsul szorulnak, mégis küzdenék. Vagy csak menekülnék? Valahol talán éltet a gondolat, hogy egy módon ő is gyengült, nemcsak engem őrül a várakozás, talán ezért is kapaszkodok még mindig belé, s maradok makacsul a tudatomnál, még ha a tekintetem távolinak is tűnik, ahogyan a világ is távolodik, mégis maradok, visszarántom magam a valóságba, maradok, mintha esélyem lehetne. Különös dolog a remény, és ostoba is.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 14, 2020 12:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed





Megbabonáznak az el nem sírt, csak kipislogott könnyek, hiába a fulladásban mindig van valami eszméletlenül pajzán, mert könnyű elképzelni, hogy nem kívülről nyomom , szorítom össze a nyakat, hanem belülről töltöm ki, akadok fent, elzárva a levegő útját és a test gyötrődik, vonaglik, de az oxigén hiányos állapot az agyban mégis furcsa erofurikus állapotot rendel el, ahogy minden egyszerűen csak jelentéktelenné válik, összemosódik, s csak a jótékony sötétség marad. Aztán amint a tüdő mélyre szivja az éltető levegőt, olyan mintha az első volna, maga a megváltás, kielégülés. Fel sem tűnik a hiánya addig, mig nem fosztanak meg tőle, mert a lélegzetvétel természetes ösztönös cselekedet, melyet így lehet csak értékelni. Most értékeled igazán, hogy vissza kaptad, úgy kapkodsz érte, hogy elcsalja táncoló, fel-lemozduló mellkasod a figyelmem. Milyen szép, elragadó látvány. De lehetnél még ennél is szebb, akarlak meg ennél is gyönyörűbbnek és gyűrtebbnek látni. Kezedet figyelem mely önkent mozdult, s fonódott csuklómra tiltakozólag, mert nem lehetsz minden mozdulatodnak tökéletesen ura, ez rá a bizonyíték, hogy van benned élni akarás, hiába az elhatározás meg lehet azt törni, elvenni, hogy igenis ellenem szegülj, s saját magad akarata ellen. Rád szuszogom, s te azt lélegzed be, mert elkábítottalak, de vissza is rángatlak magamhoz, hogy erezd lassan kicsúszik az irányítás az ujjaid közül, ahogy a pult is, mint biztos fogódzkodó, mert megfosztalak tőle, hisz nincs másra szükséged csak rám.
Hallgatsz, de nem hibáztatlak érte, hiszen egy sokkal kényelmetlenebb helyzetből kerültél egy még kényelmetlenebbe, s immár biztos kapaszkodódat is csak én jelenthetem, de mintha haboznál élni ezzel. Tán attól félsz, hogy rajtam kifehéredő ujjaid fájdalmat nem viselem kegyesen, s megbűnhődsz érte, de aligha, hiszen én hívtalak vendégként, hogy helyezd magad kényelembe rajtam, hogy közelről szemlélhessem a magam előadását, hogy érezhessem magamon a remegésed, használj csak. Kétségtelenül jobban tetszhetett a pulton, hiszen némi távolságot hagyott közöttünk, melyben könnyedén lehetett meghúzni a határokat, most nincs határ, hisz szapora szívverésem a tied visszhangjává válik, ahogy lélegzeteim befurakszanak hajszálaid közé, bizsergetik a fejbőröd. Testem alattad mocorog izgalmában, lüktet veled, reagál minden összerezzenő kínra. Eggyé váltunk most, rám kell fókuszálnod, mert világodat összenyomtam, s nincs más rajtam kívül, hát en töltöm ki az elméd, a tested. Ösztöneid fókuszpontja vagyok, melyre rá kell tekeredni, hiszen mozdulok, s a mozdulat nem ígér jót, hiszen eddig sem adott túl sokat, csak elvesz belőled, felmorzsol es őröl. Talán nem tudtad, hogy ennyire jól játszim ezt a játékot, hogy ahhoz, hogy érdeklődésem adjam elveszek belőled harapások nélkül is. Ilyen egy ördögi alku aranyom, ahol nincsenek még szabályok, csak ígéretek. Lábadat kínálod, s elfogadom felajánlkozását, hát ahhoz nyúlok, a szemérmetlen póz feltár előttem, látom az eddig nem meg figyelt részeket is a sütő üveglapjain is visszatükröződik, hiszen arról az oldalról igazán más féle csábítás tárul szemem elé. A fenéken feszülő izmok, a két part kitárulkozása, a sötét ánusz, s rám nézel, míg szemléllek úgy, ahogy egy izgalmiállapotban lévő férfi tenné. Mert a feszülő öl ezt is megköveteli. Nézem a pirulást az arcod vörösvbe öltözik, amit meg kell mosolyogni. Csak nem szemérmes vagy? Szinte kedvem lenne felhúzni a másik lábad is, hogy a szégyen pírja, a kiszolgáltatottság tovább színezzen, de tűt ígértem, hát habozás nélkül szabom be a húsod vele, mintha csak saslikot készítenék, de nem darabokból. Üvöltesz, vergődsz, menekülnél, de nincs már hová, s reszketsz, mert elért a félelem, s megfertőzött. Kíváncsi voltam előkerül-e, de igazán nem adtad nekem könnyedén a kétségbeesésed. S még a számot is ki tudod ejteni panaszos vinnyogásod közepette, amiért puha csók a jutalmad verejtékező homlokodra. Mikor kissé elcsitulsz, s nem kell biztos pontod legyek, akkor elkenem a véred a lábadon, a combodon, az öleden, a fenekeden. Az izgatottságom tönkre teszi Seymour gyenge testét, az izgalma sajog az ölben, sebes verünk, mely ereinkben nyargalnak elpattannak, egyenlőre még csak az orrban, de amilyen halandó eme test, talán meg az agyában is elpattanhat. Feláldoznám ennyire érted Seymourt? Mikor lettél fontosabb, mint ő? És miért lennél az? Rád cseppent vérem kenem a szádig, hadd ízlelj meg, mire elsuttogom, talán ideje volna búcsúzni, hiszen Seymour beleroppan, rokkan ebbe az izgatottságba, s kitudja meddig tartana összekaparnom. Még kimúlik itt nekem...
Szavaid magadra vonják a figyelmemet. Maradnál még? Nem volt még elég a félelem és a fájdalom? Nem pihennél végre el? Ajkaid szélei megreszketnek, én húzom mosolyra ajkaimat helyetted. – Ideje volna lassan. – de én sem akarom még korainak tűnik, még ha szükségszerű lenne is és eljött már tán az ideje. Felveszek még egy hús tűt, megnyalom, hosszabban, megnedvesítve. – Még van tizenegy tűnk, de azt hiszem beérem most a tizenkettő felével is. – hát van még időnk ötre. Ennél többet te sem kívánhatsz, s tán Seymour teste is kibír ennyit. Aztán megoldom testének feszülését, hacsak... rád nézek, aztán mégis inkább a hústűt szúrom beléd, ahova egy pillanatra befelé kívánkozom férfiasságommal, elvetve a gondolatot is, amiért nem csak rád, de magamra is haragszom. – Olyan, mintha farkincád nőtt volna. – állapítom meg a tükröződő felületet figyelve. Még négy. Annyi hely, egyre kevesebb idő. Túl feszült a test alattad, ha nem enyhül véget kell vetnem a játéknak mielőtt olyan ér pattan el, ami megölheti a birtokolt testem. Nem áldozhatom fel őt érted, nem igaz?



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
91
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 10, 2020 6:54 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


A valóság lassan összemosódik a szemeim előtt, nemsokára résnyire szűkült tekintettel, a könnyeimen át figyelem az arcát. Egyre kevesebb levegőhöz enged, a tüdőm pedig egyre többet követel, panaszosan hörgi, de senki sem hallgat rá. Az erőlködéstől átszíneződik az arcom, de nem csak, a levegő utáni harc jele is ez, vissza kell fognom a kezeim, hogy ne próbálják eltolni az övét. Az ellenállás viszont nem egyszerű, ahogy húzza az időt, az ujjaim elérnek hozzá, a kezébe markolnak de elsőre csak tartják, nem próbálják elhúzni… de a kísértés egyre nagyobb, ahogyan rászorulnak az ujjaim. Ha elég ideig vár, akkor elkaphat egy pár gyengébb pillanatot amikor ösztönből próbálnék szabadulni, bár küzdenék ellene, egyre kevesebb az erőm felülkerekedni az érzésen.
De végül elenged, én pedig hálásan de mohón töltőm fel a tüdőmet, mintha az első lélegzetem lenne, mintha ő maga adná át az élet leheletét. Feltámaszt a kábulatból, amibe maga rántott bele. Ha az életet még nem is teljesen, a szavakat viszont már belém fojtotta, az erőmet másra kellett használnom, így bár beszélt, én csak figyelni próbáltam, s csak egyetlen szót préseltem ki magamból, ami szintén nem lett volna létszükséges, ellenben arra már ráérezhetett, hogy a hosszas hallgatás, hacsak nem szükséges, nem a kedvelt opcióm.
Az irányítás egyre jobban kifolyik a kezeim közül, a kapkodás felesleges volt, képtelen voltam visszakapni azt a szintű kontrollt ami a pulton fekve adatott meg számomra. Iov átkozott, amiért felfeküdtem oda, felkínálva magunkat… de csak most fog igazán rájönni, hogy mennyivel jobb volt az, mintha eleve a démon kedve szerint kezdtünk volna. Az volt a legbiztonságosabb pont… most pedig a démon jelenti a megváltó kapaszkodót, bár kevésbé stabil, mint a korábbi, a semminél minden jobb. Belemélyednek az ujjaim, idő kell amíg meggyőz, hogy jól van ez így, a felismerés után pedig már nem próbálok ellenállni ennek az ösztönnek is.
A hústűk villanása fenyeget, de eddigre már mi nem? Minden pillantása veszélyt ígér, minden érintése egy újabb lehetőség a fájdalomra, és egy hideg ígéret a sötét megváltásra. De az utóbbit késleltetni fogja még, bár már mindketten beleremegünk a gondolatába, csak teljesen más okból. Amennyire az elgyengült test engedi, visszafojtott lélegzettel várom az ítéletét, azt, hogy valóban oda kapom-e az első szúrást ahová azt ígérte. Az érintése azt sejteti, hogy tartja a szavát, közelebb húzza magához. Elkövettem azt a hibát, hogy a testemről a démonra nézzek, így észrevéve, ahogyan befogadja az elé táruló látványt. Nem a saját meztelenségem amit lát, sőt, igazából korábban is látta már, mégis a gondolat ténye csak most ér el a közös tudatunkig, újult színt víve az arcunkba. Elkapom a tekintetem, becsukom a szemeim, de már késő, érezem az égető érzést, ha rám néz, láthatja ő is a zavarunkat. Aminek igazán nem kellene a prioritásaink közt lennie, teljesen le kellene kötnie a fájdalomnak, ami a karjaink kivételével már mindenhonnan árad. El kellene nyomnia a félelemnek, erősebbnek kellene lennie a menekülés utáni vágynak… csakhogy én nem csak arra vágyok. Nekem a démon is kell, ezért szorítok rá újra, még mielőtt a tű a bőrömhöz érhetne. Figyelmeztetés nélkül furakszik belém a tű éle, vagy ha volt is intő jel, nem vettem észre, csak azt a hasítóan éles fájdalmat amibe belerezdült a láb. Nehéz volt így feszítve maradni, ha nem akarta, hogy kificánkoljak a kezei közül, kénytelen volt tartani. Az erőm fogyni kezdett, az akaratomat megdolgozta, a cél halványult a szemeim elől, a félelmem kiszabadult a ketrecéből, s most dühödt állatként acsarogva közelített, de nem támadt azonnal. A figyelmeztetése viszont végzetes, amikor elér, nem fogok tudni menekülni előle… A kiáltásunk belevesz az égő fájdalomba, a lefolyó vércseppek tovább perzselik a megkínzott test fájdalmasra hevült bőrét. De ahogyan azt sejthettük, de felkészülni nem tudtunk, a következő fájdalmasabb szúrás volt az elsőnél. Kapaszkodok a démonba, de az elsápadt ujjak gyengülnek, akárcsak a test is. Viszont maradni kell még… ezért számolunk. De ebből a mámorból is kizökkent egy pillanatra, a cseppenő vérét szétkeni az arcunkon, összevegyítve a sajátunkkal, ami már szárazan tapadt ránk. A mozdulat az ajkunknál állt meg, de csak azért, hogy folytatva azt megismertessen a vére ízével. A szavaira újabb hullámban önt el a pánik, de nem egyedül, valahol már kezd megbújni benne a vágyakozás is, ami elrémít. Máris? Máris kezd sok lenni, vajon csak Iov miatt, vagy valóban az én határaim közelednek? Máris mennem kellene? Bár talán így is kivételesen sokáig bírtam a közelében… Az ajkaim formálnák a szót, kicsit ügyetlenül, nehéz rájuk figyelni, de még érthető a fájdalmas kérdés. – Máris? – Jönne még a mosolyom is, de talán elnézi, az ajkaik nehezen mozdulnak felfelé, de megrezzenek, a szélében ott ül a vigyor egy töredéke, ami korábban olyan lemoshatatlannak tűnt, s mostanra lassan elhalt. De sosem tűnt el teljesen. Végül is, az én döntésem volt, én mentem bele a veszélyes játékba, én nem fordultam vissza, amikor még lehetőségem lett volna rá. Csak néha egyszerű ezt elfelejteni, hiszen a démon magának követeli minden figyelmem, nem hagyja, hogy más töltse ki a gondolataim… de a tisztább pillanataimban tudom, érzem, hogy ez kell történjen. Ez az, amit akartam. Ez lesz a megoldás… csak az odavezető út nem egyszerű. Hiszen már megfertőztem őt a gondolatommal, ott van a gondoskodásában, amit bár alaposan elrejt, elnyom a kín, jelen van. Kegyetlen, ez kétségtelen… de erre van szükségem. A könyörület nem fog megmenteni, a könyörület már nem létezik.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás (+18) Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 09, 2020 9:37 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




That bite you take
Hunger I will feed







Bőrödről nyalom minden pólusaiból kiszökött kétséget  a félelmet, nyelvem alatt nyargal a véred, mert szíved sebes ütemmel hajtja, s hallani, hallani mintha sámándobok lennének, melyek önkívületre csábítanának. Megtehetném, s szavad sem lehetne, hiszen te magad kínáltad fel nekem. De nem harapok átharapva a nyakad, hogy kiserkenő véred vöröse a padlóra ömöljön, míg ki nem vérzel, míg hörögve az átharapott gégétől meg nem fulladsz. Kétségtelenül szép halál lenne. Szép, de korai, vagy tán szerinted már éppen ideje a búcsúnak? Hiszen még nem festettem a viselt testedre elég jelet, még nem karcoltam lelkedbe a magamét, még elmédbe sem férkőztem be, hogy odafészkeljek  mint mételyező gondokat, hogyha sötét árnyékot látsz a hátad mögött elsuhanni összerezzenve várj engem, hogy oda képzelj minden sarokba  és alig várd, hogy a fantom képek rémalakjai megelevenedjenek, hogy a kétség bizonyossággá váljon. Mondd, várod-e már, vagy még az újra találkozást? Adtam eleget hozzá magamból, hogy kísértelek, akkor is ha álmodsz, s akkor is, ha ébren vagy?
Nyílik a szád, hogy levegőért kapjon, szemed pedig felakad kissé, amiért elveszem az éltető oxigént, s homályosul, ahogy a fuldokolástól a gondolatok, mintha egy rosszul beállított mikroszkópon keresztül néznéd a világot. Megvárom, míg könny szökik a szemedbe, amíg vizenyős csillogással fordul el rólam, akad fel, hogy elússszanak előle a képek, melyek csak színes foktok kavalkádja. S engedlek megint. Első lélegzeted szinte számból kapod, elégedett, révedő sóhajom az, amiért kapsz, s én megosztom veled, szinte ajkaidra lehelem, ahogy még éppen nem érnek össze. A rajtad hagyott jelet nézem, a billogot, ami a legelőször fog eltűnni mégis egy remekmű, ha engem kérdezel. Szád megremeg, mintha valamit elrejtenél a szemem elől, de most nem bánom cseppet sem, még zokon vennék és valóban át kell harapnom miatta a nyakad. Mert néha nagyon pimasz tudsz lenni, ezt már megjegyeztem, majd lefaragom rólad tán idővel. Ahogy a sokat beszélő szád is sikerült elhallgattatnom, s be nem vallanám, de hiányzanak szavaid, tán ezért beszélek hozzád szinte folyamatosan, megállás nélkül, hátha te is rászánod magam meg egy szóra, csak egyre. Halk sóhajod megdermeszt, egy pillanatra paralizál. Vajon szebb ez a különös hang, mint a fájdalomé? Nem, mégis végig borzol a karomon, cirógat, hát tudsz te így is nyögni, s vajon milyen az  mikor... elhesdentem a gondolatmenetet mielőtt még furcsa tettekre sarkallna.
Nem bízol bennem  nem bízol, hogy zuhanás után nem a padlón koppam a fejed, s reccsen a nyakad, hogy fura szögben elroppanjon, mert az emberi test gyenge, ha rosszul esik eltörik a gerinc, s jobb esetben is lebénul, hogy a testének fogja legyen. Én ezt nem akarom, hiszen a bénultság elvenné a fájdalmad, s halálod egyaltalán nem kívánatos. Szemem mégis jóváhagyóan, elnézően fogadja ezt a bizalmatlanságot, mert üdvös, hiszen bennem soha nem szabad megbíznod, ám most kivételesen nem a padlón loccsan szét a koponyád, helyette ölembe kerülsz. Ott reszketsz, hiszen az elme már vizionálta a véget, s a halálfélelem ott van szemeidben. Milyen szép. A pánik tetszésemre van  oly esendőnek tűnsz most rajtam, mely eddig még nem voltál, hiszen a magabiztosságad elrejtette, elfedte előlem, de én most felfedezem. Felfedezlek, hogy aztán leigázhassalak, immár teljesen, mert eddig csak úgy adtad nekem magad, hogy az neked váljék tetszésedre. Azt hitted nem fog feltűnni? Hogy határt húztál köztem és közted, de én most lebontom mindet. Mert te már az enyém vagy, kis korcsom.
Enyém a fájdalmas feszülésed, tekergésed ölem fogságában, enyém a panaszos nyöszörgés, az arcodon átvonagló kín, enyém minden belőled most, míg ujjaid derekamra marnak, s én is kissé felnyögök, kivörösödik Seymour arca az általam küldött ingerektől. Egyikünk sem saját testével adakozik a másiknak, de lesz még rá bőven alkalmunk. A te rövidke életed is lehetővé teszi, hogy megleljelek. A dugóhúzót a testedben hagyom, mert oly jól áll testedből kiállva a  fogója, de a fém megismer belülről, vajon elért téged a használt testben. A növekvő félelem illata, a különös aroma azt beszéli elértelek, még ha nem is fizikailag. A hústűkért nyúlok, melyeket vársz, talán tényleg várod, de nem jobban én nálam. Az első tű helyének kiválasztását rád bízom, de hiába nyílnak ajkaid, képtelen vagy kiejteni, csak jelzel, s követem pillantásod, lábad kínálkozva rezzen, emelkedik. Lábad már sebzett, tán könnyebben viselnéd érintetlen területen a tűket, de kapaszkodni akarsz, belém.
Milyen édes, hát levezetem a tűket testeden, tizenkettőből, tizenegy vár, áhítozik, hogy megismerhessenek ők is, de most csak egy van kezemben, egyetlen egy. Izgatott szuszogásom fújom arcodra, rád villannak a sötét szemek. Kapaszkodj jobban, szoríts jobban! Hátha az enyhít majd a fájdalmadon, de nem fog, hiába érzem markolásodat Seymour viselni fogja egy ideig nyomait. Kellemes emlék lesz, s emlékeztető, hogy keresnem kell téged. Te is megjelölsz magadnak. Combod alá nyúlok, hogy felhúzzam a lábad, egy ideig elnézem a szemérmetlen pózt, ahogy egészen mellkasodik vonom a lábad  de el kell érnem. Izgatottan nyalok a hústűn mielőtt a térded puha hajlatához érinteném, és kezem által befurakszik, majd ki és be, mintha csak felgyűrnélek a hosszú tűre, amíg van hely rajta, aztán nézem, hogy a vered lassan csorog a lábadon, a combodon, a feneked felé. Egy bent van. Maradt még tizenkettő, de most én választok helyet, ám én sem engem markoló, remegő karjaid választom, hiszen jól esik. Könnyű hát élvezettel nyögni, helyezkedni alattad, hogy ölem testednek súrlódjon. Nagyot nyelek  tán oda kellene szúrnom a következőt, ahova most mást kívánnék betenni, hiszen a test emberi, s vágyik a kielégülésre, meg akkor sem ha ez nem jelent akkora gyönyört  minthogy kedves kis sündisznót csinálok belőled nem sokára. Milyen lenne magamon érezni meg inkább szenvedő rángásaidat? Megkisért a gondolat, s ezért, pusztán ezért szúrom a következő tűt az achilles ín mögé, hogy átszúrjalak bokád alatt. Elirigylem a sok behatolást testedbe, mely nem is a tied, s ezt az izgalmat már nem bírja Seymour teste, hát a dübörgő vér kikívánkozik a testből. Az orr erei elpattannak, s rád, arcodra csöppen kövér vércseppem.
- Ohh  elnézést. – maszatolom el rajtad, a szádba nyomom az ujjammal az ízem. – Azt hiszem lassan el kellene búcsúznunk. – suttogom.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Seymour lakás (+18) 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
91
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 08, 2020 12:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next




Here we are, don't turn away now


Belefeszülök a közeledésébe, még ha a hangok azt is súgják, nem lehet már itt vége, a félelmet nem képesek elcsitítani. Félelem? Vagy csak aggály, hogy nem úgy lesz vége, ahogyan én szeretném? Lehunyt szemmel várom az ítéletét, de csak a nyelve simogat, a fogai játszadozva harapnak puhákat, a korábbihoz képes szinte semmi, amikor szorosabban fog a finom bőrre, hiszen nem próbálja átvágni, csak mutatja, hogy megtehetné, de nem teszi. A kétség viszont nem ilyen könnyen megvehető, talán érzi ő is a feszültségem amit a szívem dobol minden új érintésre, ami új esély, új ismeretlen, új lehetőség… számára. De a kért kellemetlenség sem marad el, a beszorult állkapocs a szemekkel egyszerre nyíl fel a nyomásra, követelve a levegőt amitől megfosztották. Bár még elég oxigént enged, a fenyegetés egyértelmű. A legrosszabb viszont elmarad, helyette tovább játszadozik a nyakammal, én pedig elharapom a kikívánkozni akaró mosolyt, mielőtt még kihívásnak venné azt. Nyomot hagy a testen, de ez lesz a legkisebb. A legédesebb is lehetne, ha Iovot nem zavarná annyira, hogy egy férfi teste feszül közben a sajátjának. Ugyan, barátom, nincs más, ami miatt aggódnod kellene? De legalább addig is nem korbácsolja tovább azt a bűntudat foszlányt, ami miatta keletkezett. Kiszabadul viszont egy halk lélegzet, talán sóhaj, de nem tudni, hogy a nyert percek vagy az ajkak örömére, esetleg valami teljesen más, ami mélyebbről jön, egészen Iovtól, vagy akár az apró diadal örömére született, hiszen igazam volt. Még ha a kétségeim nem is hallgattak el közben.
A test valóban gyengébb, a lélek rugalmasabb, törik és szakad, de össze is forr, és ha jól illesztik akkor erősség is lehet minden repedéséből. De ez a test nem az enyém, csak annak érzem, így könnyedén vetem elé, főleg mikor Iov hangjai érthetetlen masszává dagadnak össze, elveszve a fájdalom ködében.
Idő kell a bizalomnak, amivel zuhanni engedem magam, bár ennek nem erről kellene szólnia, inkább az engedelemről, én pedig végül engedek is, feszülten várva a landolást… ami puhább volt az elképzeltnél. Hát persze, hiszen nincs itt vége. Átjár a pánik, sokkal élőbbé tesz, mint ahogyan korábban voltam, hiszen itt nehéz kifeszülni, hiszen most nincs hová, vagy ha van is, előbb keresni kell… de nem ad rá időt. A tiltakozás kiáltással lesz teljes, ahogyan egyre mélyebbre teker, zihálva követjük az ütemet, az ajkunk a fájdalmunkat panaszolja rá, lélegzetvétellel szaggatott nyögésekkel. De a pánik nem tart örökké, mikor rájövök, hogy nincs más lehetőség, az ujjaim a démonba markolnak, illetlen erővel. A felismerés késve jön, engedni próbálok, de nem tudok, nincs rá idő, így csak küszködök tovább, egészen addig, míg rá nem jövök, hogy számított erre, maradhat így, bár kellemetlenebb számára, a szenvedés talán kárpótolja. Hiszen így nehezebb ellenállnom… ugyanis eddig azt tettem, csaltam a játékban ahol lehetett, belefeszültem a kínba, hogy tűrhetőbb legyen… Csak látszólag adtam neki magam, titokban lázadtam ellene, de észrevette és elvette tőlem a lehetőséget, valami másra cserélve, ami neki kedvez édesen. Hiszen belepirul az ingerlő vonaglásomba, észreveszem, látom, érzem én is a tetszését, hiszen rátapadok… de osztozni nem tudok rajta, nekem más jut, valami erősebb, mélyről jövőbb, ami könnyedén elnyomja az élvezetet. Valami erősödik bennem. …félelem? Érzem közeledni, jelzi a testem rázkódása, miközben a tűkre gondolok. Az ajkaim mégis más hangokat préselnek, ellentmondva minden természetes ösztönnek. Várom. Valahol talán tényleg hajt a kíváncsiság, vagyis hajtott, és utólag is hajtani fog, de most, a pillanatban, valami más terelne valami egészen más irányba. Ezért is kell úgy kapaszkodni. Nem szabad elfelejteni, miért érkeztem, bár a démon lassan ködösíti az emlékeket, nekem kapaszkodnom kell beléjük is, akár csak Beelzebubba. Mindkettőn az életem múlik.
A hangja a fülemben áramütés, bódultan utánzom őt, ejtem a számot, bár kevésbé tisztán, mint ő tette. A tűk éle karcol, de ez nem több egy egyszerű ígéretnél, egy érintésnél nem lesz vége. A teste ingerlő mozgására erősebben markolok, bármit is tesz, fenyegetőnek hat már. Hozzám szól és választ vár, egy hosszúnak tűnő pillanat, ami csendes is lehetne, ha nem lüktetne a fájdalom olyan erősen a testem több pontjából is, és nem hatna olyan hangosnak a démon izgatott remegése. Arról kiált, hogy futni kellene… A dugóhúzó megpihen bennem, de a seb nem, az tovább sír, sikít a hasfalam az idegen test körül, a seb szélét mardossák a felgyülemlett verejték gyöngyök. Válaszolni kellene… választani, de nehéz döntés. Máskor egyszerűbb lenne, gyorsabban rávágnám melyek azok a pontok, ahol kevésbé fáj… most mégis nehéz ezt átgondolni és veszélyes is, hiszen a figyelem könnyedén arra terelődik, hogy hol a legrosszabb, mit tehet és hogyan, hogy a kínok kínját éljem át a kezei alatt… Az idő telik, a másodpercek repülnek, hogy kínzóan lassan vagy gyorsan, az attól függ, hogy a képzeteimben a tűk hová fúródnak éppen a testemben. Nyílnak az ajkak, bár már sokadjára, ezúttal hörgés helyett választ adnának, de az hosszú lenne, hát a lábam kínálja fel magát, egészen félénken, csak egy szégyenlős rezdülés, enyhe emelkedés, ami, ha tekintetem nem mutatná, talán fel sem tűnne. Pontosítás nélkül veszélyes opció, el vannak szórva rajta érzékeny gócok, de a másik lehetőség a karom lett volna… az viszont kell, hogy kapaszkodjak a démonba, hogy kapaszkodjak az életembe… de a fájdalom enged egy gyenge pillanatnak, a tekintetem elárulja a gondolatot, a felkínált lábról a karra siklik, amit nem szabadna még ajánlani. Inkább láb, legyen láb, az úgyis kínozta már had kapaszkodjak még…!
De a döntés már az övé…
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/6
Angyal
2
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
5