Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Whispering Oaks Carnival •
reveal your secrets

Lev Swain


Whispering Oaks Carnival - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 13, 2020 7:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




Deeper and deeper down the rabbit hole


A szavaira válaszul csak egy pillantást kap egy sejtelmes mosollyal, ami titkokat ígér. De a titkok csak addig értékesek, amíg nyilvánossá nem válnak, így tartogatom, még nem jött el az ideje, hogy megosszam vele a különös viselkedésem okait. Már ha egyáltalán el fogom árulni neki, hogy miért keresem ennyire a figyelmét, miért lennék hajlandó ilyen messzeségekbe elmenni pár együtt töltött percért – amik közt bármelyik az utolsó is lehetne.
A kérdése tovább élteti a mosolyom, de nem kezdek lelki beszédbe, talán ő is tudja, hogy a “jó” egy nagyon viszonylagos dolog. A hasznos, talán egy jobb kifejezés lenne arra játékra amivel már egy ideje szórakoztatjuk egymást. Az viszont, hogy ki számára, még nem dőlt el véglegesen. De néha nem az egyértelmű a helyes válasz. Néha nem is csak egy helyes válasz van.
Hosszú idő után először nevetek fel. – Az emberek a nyögésekben mindig is jók voltak… - A test gazdájának nem tetszenek a szavak, de kipréselem belőle, hiszen az kevésbé volt fontos, hogy ő mit akart, csak egy eszköz volt, aminek segítségével tarthattam a kapcsolatot a démonnal. Ezért is kényszerítem, hogy ne csak az imádott lényét bámulja, hanem a mögöttünk álló démonra is szenteljen figyelmet, hiszen én őt akarom csodálni, látni akarom, tetszik-e amerre haladunk. És igen, az irány jónak tűnt, bár nagyon bízni nem mertem, bármelyik pillanatban elszakadhat valami s teljesen megváltozhat a viselkedése.
A szavaira elismerően szalad fel a szemöldököm, hát átlátja, hogy a trükk nem csak annyiból áll, hogy bábozok az emberekkel, bár ez kétségtelenül egy érdekes része. Még ha fejlesztésre is szorulnak a képességeim, a lehetőségek benne ígéretesek lehetnek. A lelkek hasznos dolgok, egy démon talán pont megérti ezt. De vajon egy démon képes őket úgy látni, ahogyan én? Annyira élőnek, annyira tisztán? Vagy a képességem csak egy olcsó utánzata annak amit ők is tudnak? A szemkontaktust én töröm meg egy pillanatra, amikor a tekintetem a patkányra téved. A férfi érdektelenül szemléli, bár azért gondol arra, hogy le kellene seperni a dögöt a ruháiról, megfékezem a mozdulatot még mielőtt látványossá vált volna. Nem bántjuk a patkányt, bár az bánthat minket. Még nem érzem fenyegetőnek a közeledését, de azért egy leheletnyit feszültebben pillantok vissza a démonra. Mintha nem most mondtam volna, hogy talán ez az utolsó test, amiben megjelenek ma előtte…
A figyelmem nagy részét lekötik a test magabiztos mozdulatai, amikkel a húst szeli, látszólag könnyedén, pedig ha csak egy kicsit is mellé vágna, máris nehezebb dolga lenne. De tudja mit csinál, nem először járt a kezei közt ilyen különös teremtmény.
- Több. – Apró, bár talán jelentéktelen kiegészítés a részemről. Nem csak egy emberé a dicsőség, hogy létrehozták ezt a szörnyszülöttet, sőt, nem is csupán emberi kezek munkája, akárcsak a pokolkutya idomítása sem. A karnevál egy túlvilági jelenség, meglepő hát, hogy a lakói is gyakran azok? Az emberek is a kiátkozottak közül kerülnek ide, akárcsak… a többi itt ragadt teremtmény jelentős része is. Mert aki egyszer belép ide… az többnyire valamilyen formában a hely részévé válik. Főleg mivel az itteni üvegcsék tartalma sem a tárolóedényekből nőtt ki. A belépő ide drágább tud lenni, mint sokan sejtenék…
Athlan korábbi közjátéka a lénnyel elkerülte a figyelmem, ellenben a nyakra simuló mozdulat már az orrom előtt történt, nehéz lett volna nem észrevenni, főleg miután úgy döntött, rásegít a vágásra. A kérdésre rápillantok, bár a tekintetem akaratlanul is elsiklik egy pillanatra a szemeitől egyéb részei felé. Ennyire élvezné a látványt? Nem pont ilyen érzéseket akartam megbolygatni benne, de az unalomnál ez is jobb. – Megpróbálnám fokozni, bár ezek után nem biztos, hogy sikerülne. – Jobban élvezte a halnő látványát, mint amennyire gondoltam volna, ezek után meg már kérdéses, hogy a fő attrakciónak szánt rész mennyire lenne az este fénypontja. De ha már megígértem neki, akkor meg fogja látni mit tartogattam számára. Már ha lesz oly kedves, és ide fárad az “ismerősöm”.
Úgy tűnt, jól láttam, nem csak a lény szája, a húsa is vonzotta, állatias hévvel csapott le a felé lendített cafatra, még a pokolkutyát is leelőzve. A nyüszítő és hátráló hangokból legalább is erre következtettem. Talán már a közeledése is gyanús kellett volna legyen, de nem hátráltam, még akkor sem mikor a karja a nyakam körül volt. Úgy tartottam, hogy erős gyomrom van, ami nem jön zavarba akár a kifolyt belsőségek látványától sem… de nézni és szagolni egy dolog, a szádba venni és lenyelni úgy ahogyan kitépték egy tetemből, ráadásul az korábban a démon szájában járt, ahol az előbbiek alapján rosszabb dolgok is megfordulhattak volna. Egy orvos gyerekeként nőttem fel. Ez volt a tökéletes definíciója annak, hogy mit ne tegyél a szádba, ha túl akarod élni az apokalipszist. Bár magam nem kell féltenem  betegségektől, attól még a gyomrom feszülten rándult a gondolattól. És ezúttal biztos voltam abban, hogy az émelyítő érzés miattam van, hiszen a férfit nem zavarta, szerintem a patkányburgert is bevállalta korábban. De akkor nem voltam a testében. Olyankor felőlem azt eszik amit akar… Azon sem lepődnék meg, ha fel sem fogná, hogy mi történik körülötte. Sőt, gyanítom, hogy nem fogja fel teljesen. Az asztalnak nyom, nincs hová menekülni, bár azt amúgy sem tenném. Ilyen közelségből értelmetlen lenne. Az agyam tudja, a testem mégis megfeszül kissé… de nem tesz ostobaságot. – Néha. – Végül is, el tudok távolodni egy annyi időre, hogy ne érezzem ahogyan megrágja a falatot és lecsusszan a torkán. Nyelek egy aprót, a húscafat közelít az ajkaimhoz, amik résnyire bár, de szétnyílnak. Legszívesebben ellenkeznék, semmim sem kívánja megtenni, de nem engedhetem meg magamnak a finnyáskodást… Érzem, hogy kihűl az arcom, pár árnyalattal fehérebb lesz. És még a patkány is bámul. Máskor nem bánnám, nézzenek csak, vagy másszanak csak a személyes terembe, de most… egy kicsit sok volt, a nyáltól csöpögő húscafattal az élen. Késznek nem neveztem volna magam arra, hogy lenyeljem… de megtettem volna. Viszont mielőtt elértünk volna odáig, lassú léptek zaja zavarta meg a pillanatot. Nagyon reméltem, hogy ő volt az… és ezúttal nem is kellett csalódnom. Nem volt túl alacsony jelenség, de nálunk kisebb volt, nem csak magasságra, szélességre is. A széles arccsont egészen férfias volt, de nem eléggé, hogy biztosat ígérjen, hasonlóan, a méreténél több számmal nagyobb, kopottas és gyanús foltokkal fedett, fénykorában orvosi köpenynek nevezett ruhadarab is titkolózós volt. Bár a hangja talán inkább nőt sejtett, mint férfit, a kisugárzásában semmi nőies nem volt. Egy férfi lépteivel indult el újra, miután végigmért minket és elemezte a látottakat. A démon jelenlétét egyelőre másodlagosnak sejtette, helyette engem nézett gyanakodva, mintha átlátna az álcán. Mert talán így is volt, a férfi nem küldte volna el a pokolkutyát. Aki mellesleg az alak érzekésére éberebben figyelt, mint bármikor korábban. Várt valamire, talán pont parancsra, mert ha valakinek, akkor az érkezőnek egy fél szavára is szökött volna. De ez egyelőre elmaradt. – Gondolom most sem azért jöttél, hogy felboncolhassalak. -  A tekintetéből ítélve tudta, hogy én vagyok az. És a boncolást is komolyan gondolta. Nem ez lenne az első ilyen randink, de nem szoktam maradni. Ez pedig zavarni szokta őt, innen is eredt a lelkesedése, hogy újra láthatott. A hangja száraz volt és hideg, a tekintete elsőre érdektelen, de minél tovább nézted, annál nehezebb volt nem látni a fenyegetést benne. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy jobb lett volna egyszerűen lenyelni a nyers húst és eltűnni. Ketten együtt talán sokak lesznek nekem… de legalább egyikőjükről tudtam, hogy nem fog azonnal megölni. Legalább is addig nem, amíg egy kicsit is kíváncsi Athlanra. Utána már veszélyesebb lesz. – Etetés idő van. – Egyszerű megállapítás, de utalt arra, hogy sejti miért jöttem, és miért nem egyedül, és miért daraboltam fel neki olyan kedvesen előre a dögöt.  A tekintete elkalandozik a túlvilági állatra, majd Athlanra, de nem tudnám kivenni, hogy felismeri-e bármelyiket is. Ha úgy akarja, lehetetlen olvasni róla. Nem bámészkodik sokáig, zavartalanul lök rajtam egyet, hogy hozzáférjen a szépen darabolt húshoz, amit egy vederbe húz, miden apró cafatot, majd szó nélkül elindul, a kutya meg követi. Athlanra pillantok, jelezve, hogy nekünk is kellene. Nem mondta, hogy nem lehet… szóval az jó jel…? Gondolom. Részemről igyekeztem úgy tenni, mintha el is felejtettem volna a húscafatot – ami az arcomba lógott, szóval nagyon hihető volt – és indulni akartam. Viszont ha ragaszkodott a formaságokhoz… akkor indulás előtt kénytelen voltam megenni, ami egyetlen hatalmas nyelésből állt, rágás nélkül, amit több apró követett. Az undort próbáltam takargatni, de talán már rég késő volt, az elején is láthatta, hogy nincs kedvem a kínált cafathoz. Ha túlestünk a szükségeseken, remélhetőleg az alak után mehettünk, mielőtt eltűnt volna, ugyanis eszébe sem jutott volna várni ránk. Gyorsítottam annyira a lépteimen, hogy beérjük. – Már nem kell sokat várnod. – A démonra pillantottam, remélve, hogy nem elégelte meg a rohangálást. Fontos volt, hogy utolérjük a köpenyest, különben nem engedtek volna át a részre, ahová vinni akartam. Bár Athlant nem hittem volna, hogy zavarná ha ölni kellene a bejutásért… én nem terveztem kiirtani a fél munkahelyem. Az itteniek jelentős része hasznos tud lenni, nem szívesen veszíteném el mindet. Bár talán mindet nem is tudnám… eltartani egy ideig, amíg újra kapcsolatba léphetnék velük.
Amint beszélgető távolságon belül voltunk az alakkal, aki amúgy nem sétált, szinte futólépésben haladt előre a kezében a vederrel, megszólalt, anélkül, hogy ránk pillantott volna. – Tartozol. – Halkan mondta, mégis, a rövid kijelentés nem szűkölködött fenyegetésben. Ha nem lenne pillanatnyilag több ügyes-bajos dolga, és tudott volna saját kezűleg intézkedni, már megszabadult volna tőlem. – Késett. De reggelre itt lesz. – A válasz elsőre csak egy pillantás, ami kicsit sem tűnt meggyőzöttnek. Viszont fontos volt neki annyira a dolog, hogy ne öljön meg azonnal. - És te merre leszel reggelre, Lev? - Holnapra meg már nem leszek itt, ismert annyira, hogy tudja. Meg tudja, hogy ebben a formában nem ölhet meg. Még a másikban sem, de abban nem mernék a közelébe menni. Akkor várakozás nélkül feldarabolna. Talán most is csak arra vár… Őszintén, fogalmam sem volt arról, hogy mi jár a fejében, csak annyit tudtam, hogy kerüljem amikor lehet.
Minél tovább mentünk, annál több ajtó előtt állt egy-egy férfi, mintha őriznének valamit. A sikolyok és kaparások is hallatszottak, a nagyja már nem is tűnt emberinek. Sok figyelemelterelő tényező volt, de remélhetőleg Athlan nem akart elkalandozni és eljutottunk az utolsó ajtóig, ahol ketten állnak, és ha lehetett, még barátságtalanabbnak tűntek, mint a korábbiak. Egy sötét térben kötöttünk ki, ami leginkább egy kisebb cirkuszi sátorra hasonlított. A nézőtér eltörpült a porond mérete mellett. Maga a sátor kisebb volt a megszokott cirkuszi társainál, akármi is zajlott ott, azt nem nagyközönség elé szánták. Volt pár néző, de alig figyeltek ránk, elbújtak a sötétben és izgatottan suttogtak. Athlanra pillantottam, miközben a fejemmel finoman a nézőtér felé intettem. Válasszon helyet, most én követem őt. Az alak a vederrel együtt eltűnt a sötétben, bár gyanítottam, hogy látni fogjuk még.
reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 07, 2020 10:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
- Ha valaki le akar nyűgözni egy felsőbb hatalmat, általában vár cserébe valamit. Legyen kézzelfogható akár, vagy csupán egy kellemes, szívet melengető érzés, mely bizonyítékot ad arra, hogy nem kerül az illető e felsőbb hatalom célkeresztjébe. - kezem ekkor vállára fektetem, s közelebb hajolok hozzá. - Bánnám, ha tőlem csak ennyit akarnál. - rejtélyes mosoly zúg keresztül arcomon, s hagyom, hogy tovább vezessen. Szavaimmal ellentétben sosem szerettem, ha a kedvemre próbálnak tenni, hiszen mindig olyan önző és makacs voltam, hogy szerettem elvenni azt, amire vágytam, s alantasnak tartottam, ha másnak kellett volna teljesíteni. Most azonban hagyom, hogy megtegye s meglepjen valamivel. Mondhatjuk, ez a jutalma azért, mert immáron a harmadik testbe űztem.
- Mindezek ellenére jó társaságnak gondolsz? - kérdezek vissza, de konkrét választ nem igazán várok rá. Vannak olyan lelkek, melyek úgy vonzódnak a bajhoz, mint a mágnes. Talán ő is pontosan ilyen. S ki vagyok én, hogy megakadályozzam a késztetésében? Leszek én a legnagyobb mágnes, amit valaha látott...
- Túl sok akarásnak nyögés a vége. - jegyzem meg félmosollyal, nem pillantva Lev felé, hanem szorgosan lesve a tartályban bújó lényt, ki hamarosan megmutatja végre magát. Ámulva tekintek végig őrült testén, mely egy olyan elme kreálmánya lehet, ki kibiztosította útját a Pokolba. Szeretem a kreatív megoldásokat.
- Ugyan, Lev. Bármilyen hihetetlen, én nem becsüllek alá. Van egy olyan sejtésem, hogy a jég hátán is képes lennél rám akadni. Hiszen... Könnyű dolgod van, nem igaz? - sejtelmesen pillantok felé, miközben a szőrös kis pestishordozó egyre feljebb kapaszkodik ruháján. Ennek a különös, vándorló léleknek nincs szüksége arra, hogy cselt alkalmazzon, s keservesen húzzon ki információkat másból. Minden bizonnyal elég lehet számára az, ha megszállja a testet, s megnyitja a tudatát. Annak ellenére, hogy egyértelművé vált, hogy nem démon, vajon a megszállás ugyanúgy működik, mint nálunk? Vagy neki elsöprőbb lehet az ereje?
Csodálnám még e gyönyörű teremtényt, ám ő nem hagyja. Kíváncsian figyelem, ahogy az asztalra pakolja, s szavaira izgatottan, hümmögve bólintok. Olykor kedvemre van a cirkusz, főleg ha ilyen váratlan események követik egymást... Közelebb lépek hát az asztalhoz, hogy jobban szemügyre vegyem e szépséget, ki akaratlanul is felébreszt bennem bizonyos ösztönöket, melyek ölemet kezdik melengetni. A vergődése, s a létéből fakadó szenvedése egészen édes, ezért sem hagyom, hogy a földön kössön ki vergődésének közepette, hanem felemelem térdem, s combommal tartom vissza, hogy ne essen le. Ó, te szépséges szörnyeteg... Alsó ajkam beharapva, remegve sóhajtva simítok végig arcán, hogy aztán hüvelykujjam szájában kössön ki. Valami megmozdul bennem, valami életre kel ruhám takarásában... Halkan sóhajtva nyomom le ujjam a torkán, hogy mélyebbről érezhessem utolsó, kétségbeesett lélegzetét, mely után már nem érkezik több. Elmerengve húzom hát vissza kezem, s fekete tekintettel figyelem a penge útját.
- Sosem láttam hozzá foghatót. Talán egy őrült elme gyümölcse... - felelem egészen halkan a kérdésére. Tenyerem a lény nyakán simít végig, hasán szökik lejjebb, majd felkúszik a Lev által irányított test kezére, hogy azzal együtt magam is megtoljam az éles pengét, mely gyönyörűen szeli ketté ezt a szépséget. Élvezettel nyögök bele a mozdulatba, láthatóan nagyon is kedvemre tett ezzel a kis játékkal. Ellépek tőle kicsit távolabb, hagyom, hadd szeleteljen tovább, s hajába túrva az alant fekvőnek kezdem figyelni minden kis porcikáját. Vérének illata egészen elképesztő, s úgy beindítja nyáltermelésem, hogy még ajkaimon is végig kell nyalnom. Szűkösnek tűnik a szája, de talán még bele is férnék...
- Vendéglátó? - kérdezek vissza meglepetten, mikor megakasztja a gondolataim akkor, mikor kezem épp a nadrágomra simul, s újra csak az élettelen test szájába tolom az ujjam. - Kit tartogatsz még számomra? Hát nem ez volt a csúcspont? - vadként figyelem a lengedező húsdarabot, mely mikor felém száll, én egyből elkapom azt fogaimmal, nagyot ütve a pokolkutya koponyájára, mely szintén a falatra áhítozott. Amaz nyüszítve hullik a földre, s megtartja tőlem a társaságot. Én pedig... Élvezetes, remegő sóhajokat hallatva, lehunyt szemmel kezdem rágni a falatot, s még ebben az állapotban lépek vissza lassan Levhez. Egy apró falat nem került megrágásra. Ajkaim mélyéről kiszedem hát, átkarolom a másik nyakát, s elkezdem közelíteni felé a nyáltól csöpögő darabkát.
- Érzed az ízeket a porhüvelyekben? - gomolygó tekintetem az övét keresi, miközben jobban hozzásimulok, s közelebb tolom az asztalhoz. A viszontajándékom egészen ajkaiig közelít, melyek közé kész vagyok betolni, hogy ő maga is érezhesse a művét. Ellenkezhet ugyan, de hát miért elrontani a jó kedvem? Még a patkány is megállt a mászásban, még amaz is ott csüng csupán a ruháján anélkül, hogy a bőréhez érne.
reveal your secrets

Lev Swain


Whispering Oaks Carnival - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 03, 2020 12:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




Deeper and deeper down the rabbit hole


Valahol mélyen talán aggályokkal tölt el, hogy már egy személyesebb dolgot is tud rólam a démon, amit ráadásul önként osztottam meg vele, bár a hely távolisága az otthonomtól megnyugtat annyira, hogy túllépjek rosszat sejtető érzésen.
A különös homályban megbújó sikátorok és lakói már ismerősek, s ők is úgy néznek rám, mint aki egy közülük, bár most pont egy másik alakot látnak maguk előtt s engem talán nem is ismernének fel az eredeti formámban. Csak az utunk végén erőltetem beszédre a férfit, aki még ha nem is ellenkezik túl hevesen, attól még nem szívesen tesz olyat, ami kívül esik a saját, meglehetősen szűkös komfortzónáján. A beszéd mellett ilyen volt az a halvány mosoly is, ami megjelent az ajkai szélén. Nem erőlködtem, hogy vidámságot tegyek bele, megelégedtem azzal a keserédes hatással amire az arc magától képes volt. – Azért a segítséged ne ajánld fel hozzá. – Halványan célzok vissza arra, amit Alikkal tett a kettőnk jelenléte. A kérdés megválaszolatlanul marad a levegőbe, anélkül, hogy az orrára kötném: vajon a lélek túl erős, vagy az enyém van fogyóban? Ha figyel egy kicsit, sejtheti a választ, a férfi elveszett, távolba révedő tekintete messze áll attól, amit eddig mutattam neki, de sajnos egyelőre ezzel kell megelégednie, miután volt oly kedves és megölte Alikot, akivel már egészen összeszoktam. Ez a tette meg az idegen nő sorsa után pedig meg kellett gondolnom, hogy kiben látom újra, attól tartottam, hogy a következő test is hasonló sorsra juthat mellette. Nem akartam elpazarolni egy ennél jobb bábot. Egyelőre megteszi a férfi… remélhetőleg elég lesz. Rá már jobban kellene ügyelnem…
A szavaira apró biccentés a válasz, végül is, valami hasonló fog elé tárulni nemsokára, ha minden a terveim szerint alakul… de egy ilyen helyen nem egyszerű tervezni. A légkör energiái kaotikusak, ez pedig a lakóiból is ered. Csak remélhetem, hogy nem fullad katasztrófába az egész, de ez valahol még izgalmat is ad az egész játéknak, még ha nem is a kockázatvállalás a legbölcsebb döntés, amit hozhatok. A démonnak káosz kell, a karneválon belül pedig talán itt összpontosulnak az ilyen energiák a legjobban. Egy pillanatra hagyom magam elveszni a sötétbe borult tekintetben, de amint visszarázódok elfordulok tőle, mielőtt még túl sok gyanút ébresztene a holdkóros férfiban, aki mellé költöztem.
- Miért ne? A tudattal rendelkező lények nagy része nem voltak mindig is nagyravágyó? Nem lenne hízelgő lenyűgözni egy felsőbb hatalmat? – Utalok arra, hogy erősebb lehet nálam, bár konkrét választ így sem adok neki. Remélhetőleg sejti, hogy az egész játék nem csupán annyiról szól, hogy elkápráztassam egy estére vagy egy hétre, s utána örökre elfelejthessen. Hosszabbra terveztem, bár abban még nem voltam teljesen biztos, hogy specifikusan ennek a démonnak merre lesz a helye a kerek egészben… abban viszont biztos voltam, hogy ha úgy adódig, meg fogom találni, hogy hová illeszkedne tökéletesen.
Hagyom, hogy közelről suttogja tovább a szavait, de indulás előtt még kap tőlem egy választ. – Nem szoktam menekülni. – És valóban ritkán, még ha meg is hal a test amiben vagyok, ott maradok mellette. Talán az emberségnek nevezett ábránd miatt, talán pedig azért, hogy ismerkedjek a halállal. Lassan indulok újra el, s már az utat nézve teszem hozzá. – Főleg, ha jó a társaság. – A szavak alapján mintha mosolyogna a test, de valahogy furcsa lenne elképzelni a megviselt arcú férfit vidáman. De nem is ő volt boldog.
A szobához érve lassan elkezdem felfedni titkai egy részét, bár fél szemem azért a démonon tartom, figyelem a reakcióit, lesem, hogy mi mennyire tetszik neki, tudni akarom merre induljak innen. Hiszen a hely több lehetőséget is nyújt, csak rajta múlik, hogy melyeket fedem fel előtte.  – Nem akartak mindig többet, mint amennyivel elbírnának? – Bár nem egyedül az ember férfi érdeme volt a bestia betörése, a későbbi nevelésében részt vett, erről meséltek a sebei is.
Lassan elmosolyodik a test, én kérem erre, de a szemei így is a távolba merednek. Én figyelek a démon szavaira, a férfi viszont valami teljesen másra, egészen megbabonázta a tartály látványa és közelsége, úgy simogatta, mintha egy régen látott szeretője állna előtte. – Ami az övék sosem lesz teljesen az enyém. De nem mind nekem kell… - Legalább is, nem mind közvetve. Jó kérdés, hogy mit miért teszek, de túl sok a kérdés és túl sok a válasz ahhoz, hogy elmondhassam neki. Hagyom mozdulni a férfi kezét, aki lágyan kopogtat a tartályon, s meglepően édes szavakkal hívogatni próbálja a félénk lényt ami odabent van. Az üvegre tapasztott kezet a túloldalról egy hártyás uszony érinti, még ha az üveg az útjukba is áll. Egy pillanat az egész, a víz újra felkavarodik, a lény pedig látszólag ismét eltűnt. A férfi a nevet motyogja szüntelenül, mintha azzal megidézhetné… de halkan duruzsoló szavai megnyugtatják a teremtményt, aki lassan abbahagyja a ficánkolást. Így, hogy nem kavarja fel annyira a tartály szennyét, az alakja egyre tisztábbá válik a koszos üvegen keresztül. Az arca szinte már emberszerű, de csak ennyi köti hozzánk, inkább a vizek teremtménye, mint egy közülünk. A teste eltorzult, nem hasonlított már egyetlen élő fajra sem, a két oldala aránytalan, így kissé eldőlve nézett vissza ránk, már ha egyáltalán látott is mindet azokkal a sötét, túlvilági szemekkel. Ajkai mozognak, mintha szavakat formálna nekünk, de a buborékokon kívül más nem jön a felszínre.
A testem tekintete belevesz a torz lényébe, csak akkor szakad el tőle, amikor a közeledő patkányra pillantok. – Ha ezt a testet is megmérgezed, nem biztos, hogy még egyszer visszajövök… - És sosem tudná meg, hogy miért váratom. Egyszerű, higgadt kijelentés volt, semmi több. – Hízelgő lenne, ha sikerülne. – Még ha közben a pokol földi újraéledését is kellene átélnem. Úgyis az vár rám, amint vége lesz a cirkusznak, ami a világszinten zajlik éppen. De előbb vagy utóbb rám unna ő is, jönne valaki más, akire lecserélne. Kintről léptek közeledő hangja és beszélgetés szűrődik be. A férfi gyanakodva kapja oldalra a fejét, feszülten vár, de a kisebb csoport tovább megy, nem fordulnak be hozzánk. Amint elhalkulnak a léptek, a férfi újra mozdul, ezúttal már lágyan, hanem erőből, hogy levegye a tartály tetejét. Újra gyengédre vált, miután elcsúsztatta a súlyos fémlapot, a vízbe nyúl, a lényhez ér aki a kinyújtott tenyérhez simul. A pillanat egészen meghitt, amíg váratlanul a férfi kéz meg nem ragadja a lényt s ki nem rántja a helyéről, hogy egy már jobb napokat is látott, de még a célnak elég masszív asztalra helyezze a ficánkoló testet. Tovább lép, hagyja vergődni a tehetetlen lényt, hiszen lábak nélkül menekülni nem tud, az asztal üres, maximum a földre eshet. Tüdő nélkül amúgy is csak percei maradtak. Fiókot húz ki, kések közt válogat, nekem csak hagyni kell, hogy tegye a dolgát. – Viszont ha van türelmed kivárni, addig… készülnénk az érkezésére. – Amint megtalálja az ideálisat s meggyőződik arról, hogy elég éles, visszalép a lényhez, aki eddigre valószínűleg már a földön szenvedett tovább, hacsak a démon közben nem avatkozott. Kellemetlen volt, de a férfi visszatette a szánt helyére és letörölgette a rátapadt koszt, mintha számítana. Erővel kellett fognia, hiszen még volt benne elég élet a küzdelemhez, még ha hiábavaló is volt. A férfi nem akarta felsebezni, így csak tartotta és várt, hogy a levegő megtegye, amit ő nem tud olyan nyomtalanul. Mikor már békésen feküdt a kezek alatt, elengedte, de csak annyira, hogy rutinos mozdulatokkal szeletelni kezdje. Majdnem belekönnyezett a mozdulatsorba, mintha az valami különösen személyes lenné. Az érzés valóban mélytől jött, ezért nem fáradtam a visszafogásával. – Ismered ezt lényt? – Suttogó a hang, de tőlem jön. Ez a példány messziről érkezett a végzetéhez, nem itt szokták összerakni ahogyan akinek szánják sem a környéken él, de a Wispering Oaks összehozza a világok torzszülötteit.
Csak a halk, mélyről jövő morgásból tudom, hogy visszajött a pokolkutya. A nem kellő cafatokból a földre dob a férfi, a megemelkedő darabkák alapján pedig a kutya elfogadta a felajánlást. Egyelőre. Nem látom, de szinte érzem magamon a lény tekintetét. - A vendéglátónk nemsokára érkezik. Néha szeret várakoztatni... de többnyire megéri. Reméljük jó kedvében találjuk. - Mielőtt hagynám, hogy a férfi figyelmét lekösse a maradék darabolás, a tekintetem a találkozik a démonéval, akit látszólag a nyers hús köt le. A test magától szeletel tovább, de megzavarom egy pillanatra, egy jobb falatot felemelek a többi közül, kissé meglengetve a levegőben figyelem, hogyan reagál a démon. Ha valami említésre méltó reakciót vált ki belőle, s úgy látom érdekli, akkor egyszerűen eldobom felé, a férfi nagy szívfájdalmára a különleges falatot s érdeklődve várom mi lesz belőle. Legrosszabb esetben megkapja a kutya, aki látszólag esélyesnek tartotta ezt, hiszen mohón nyelte le a saját falatait, s már ugrásra készen figyelte a finomabb csemegét, amit a démon felé lendítettem. Ha nem elég gyors, akkor a kutya elorozná előle.
reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 26, 2020 10:19 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
- Hogy elképesztő, avagy ostoba a kitartásod... Az minden bizonnyal hamarosan ki fog derülni. - nem szükséges tovább fejtegetnem, hogy minden tőle függ s a tetteitől, és hogy milyen hatást képes belőlem kiváltani. Nem könnyű megragadni a figyelmem, ott tartani pedig még nehezebb. S ha valamire ráunok... Akkor azt elhajítom. Örökre. Fájdalmasan és kegyetlenül, hogy többször ne botolhassak belé még véletlenül sem.
- Lev! - halk morgással ízlelgetem a nevét lehunyt szemekkel, elraktározva az elmémben Alik mellé. Nem sokat számít ugyan a név, de jobb szeretem betűkkel is kirakni magamban azt, akit magam előtt látok, vagy épp akire visszaemlékezek. Lev egy ideig biztosan megmarad bennem, még akkor is, ha hibát vét, s őt is az örök sötétségbe kell taszítanom. Egyelőre azonban hagynom kell érvényesülni, hagynom kell neki egy kis teret, hogy bizonyíthasson, s ne gátolják meg őt pokoli kezeim. Követem hát szótlanul, közben pedig megengedek magamnak pár kíváncsi és fürkésző tekintetet. Különleges egy hely, különleges energiákkal, melyek csak úgy cikáznak az öreg bódék és a zsúfolt utak között. Annyi különböző ember s talán lény lehet itt, hogy csak úgy szívom magamba az atmoszférát, mely belőlük táplálkozik. Egy ajtóhoz érve magam is megállok Lev mellett, s mikor találkozik a tekintetünk, elgondolkozva hümmögök.
- Alik mosolygósabb volt. Tán túl erős a bent lakozó lélek neked? - kérdem halk kekeckedéssel, bár inkább az a sejtelmem, hogy fogyhat az ereje. Elvégre nem kis munka megszállni egy halandó testet, s legyűrni olyan mélyre a bent lakót, hogy ne tudjon érvényesülni. Nekem már könnyedén megy a sok gyakorlásnak hála, de talán ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Ám ez most mellékes, hiszen úgy tűnik, hogy bőven van ereje még ahhoz, hogy vezessen engem. Így mikor belépünk az épületbe, egy pillanatra megállok, s lehunyt szemmel szívom be a légkörben áramló sikolyokat.
- Nem fontos újat mutatnod, sikerrel járhatsz akkor is, ha a meglevő dolgokat ügyesen kombinálod. - felelem bölcsen, némi reményt adva arra, hogy nem fogom újra eltörni a nyakát, s kiűzni a testből. - Az éltető elem, ami a pusztítással növekedik. - nyitom ki szemeim, melyek immáron nem zölden figyelnek vissza, hanem sötéten és gomolygóan. - Néha azt hiszi az ember, hogy amit lát, az káprázat. Néha a valóság borzalmasabb tud lenni egy illúziónál. - ugyanis érzem, hogy ami itt van bent, az nem szemfényvesztés. A sikolyok őszintén kúsznak végig a falakon, a nyögések mélyről jönnek, s a kacajok édesen festik le az őrült elmét.
- Le akarsz tán nyűgözni? Miért? - váratlanul kapaszkodok meg derekában, mikor hátat fordít nekem, s onnan hajolok hozzá közelebb. - Esélyed lett volna arra, hogy elmenekülj. - halkan beszélek, de szinte azonnal lökök rajta egy aprót, jelezve, hogy indulhat, mintha mi sem történt volna. Nem árt, ha tudja, hogy ezeket az apróságnak tűnő dolgokat is észben tartom, s teljes gőzerővel járnak agyam fogaskerekei. Követem hát addig, míg meg nem állunk egy egészen különös szobánál. Elismerő bólintással figyelek körbe, s oldalra lépve ujjam végigsimít egy olyan üvegen, melyben egy hosszú nyelv lebeg. Mire pedig fejem a ketrec felé fordul, amaz kitárul, s kiront rajta egy pokolkutya. Elképedve lépek hátrébb, teret hagyva a zaklatott ebnek, kinek egy pillanatra elcsípem a tekintetét, mellyel mintha gyötrelmet sugallna felém. Ezen pedig muszáj elmosolyodnom.
- Hát itt tart a világ, hogy a halandók már a Pokol teremtményeit is uralmuk alá akarják hajtani? - ábrándosan figyelem a kutyát, mikor loholva távozik az utasításra, s megengedve magamnak a mozdulatot, ráfogok a test kezére, s közelebb húzom magamhoz. - Mennyi unott ember, ki sokkal többre vágyik annál, mint amit megkaphat... - ujjbegyemmel végigsimítok a harapás okozta hegeken, de végül elengedem. A többi ketrec felé lépek, melyekről szintén lehull a lepel, s ámulva hajolok le a majom mellé, kinek hasán egy kisebb ormány mozgolódik. A látott kép persze nem épp olyan, mint amit egy naiv hallgató el tudna képzelni róla egy mese hallatán. Szőre csomókban, néhol foltos, itt-ott göcsörtös csontok, kirohadt bőr... Nem éppen egy tündérmese kellemes egyede.
- Hát az ilyenek foglalkoztatnak téged? - felállok, majd végül közelebb lépek Levhez, illetve az alakhoz, aki a tartálynak szegezi a fejét. - Azért jársz testről testre, hogy új történeteket hallj, s elmerülj bennük, mintha a sajátod lenne? Tán a sajátod nem képes kielégíteni a vágyaidat és érzéseidet? - sötéten súgom felé a szavakat, de nem nézek rá. Figyelmem a tartály lakója köti le, ki nehezen mutatja magát.
- Várni. Mire? Még a végén túlságosan is felkelted az érdeklődésem, s nem foglak elereszteni. Soha többé... - az utolsókat már suttogva közlöm, majd magam is közelebb hajolok a tartályhoz, s tenyereimet rásimítom. Ezzel egy időben a zsebemben bújó patkány is úgy gondolja, hogy ideje újra levegőzni ezen a különleges helyen, így egy mozdulattal kiugrik a zsebemből, s megkapaszkodik a Lev által irányított test ruhájában, lassan araszolva felfelé, egyelőre nem érintve a bőrét.
reveal your secrets

Lev Swain


Whispering Oaks Carnival - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 22, 2020 10:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




Deeper and deeper down the rabbit hole


Elégedett mosollyal nézek vissza rá, hiszen valami hasonló választ vártam a kérdésre. A démon az démon, vannak típusai, változnak néha… de valahol mindig démonok maradnak.
Egyre hangosabban fuldoklom az erősödő szorításra, de igyekszem magamnál maradni. Ezt a testet is megölné? Valószínűnek tűnt. A fogócskázás gondolata szórakoztató volt, ugyanakkor kimerítőnek hangzott. Ilyen szintű kontroll, amit bemutattam neki, nem jön mindenféle következmény, negatív mellékhatás nélkül. Ha sokáig szórakozgatunk, azt meg fogom érezni miután visszatérek a saját testembe, a kimerültség hirtelen túl valósnak fog tűnni, a többi kellemetlen következményről nem is beszélve… - Szívesen megnézném. – Nehezen formálódik a gondolat szavakká, s amikor végre sikerül, akkor is csak vékony, gyengülő hangon, ami szinte elvesz a hörgések közt, a kétségbeesett próbálkozások mellett, hogy több levegőt kapjak, mint amennyit enged, mert az már kezd túl kevés lenni. Nem próbálom elnyomni a közössé vált szenvedésünk, takarékosan kell használnom az erőmet, így viszont a démon a teljes műsort élvezheti a nő arcán, ami a fojtogatással jár. A nő sikolt fel előbb, amikor kitépnek egy aprócska darabot a kezéből, hagyom, hogy kiélje a fájdalmát. Sikít és kiabál, amennyire engedik neki, kiszabadulnak a könnyei, könyörögni próbál az életéért, miközben én a tudata egy távolabbi részébe bújok, s onnan figyelem a történéseket. De feleslegesen próbálkozott, talán csak tovább hízelgett a démonnak minden egyes kétségbeesett szóval… a nyaka reccsenésének hangjába én is bele rezzentem, a következő pillanatban már kint voltam, újra test nélkül. A halál nem idegen nekem… de akkora örömet sem okoz, mint egy démonnak tenné. Gyakrabban ráz meg, mint ahányszor elégedettséggel tölt el. Igyekszem semlegesen állni hozzá… de a lelkem nem mindig engedi. Még mindig, ennyi év után is, túl sok bennem az emberi. Úgy teszek, mintha nem lenne, mintha nem tartoznék közéjük, pedig túl sok mindenben hasonlítok rájuk. De mégsem eléggé, hogy egy lehessek közülük. A démon különös nevetését alig érzékelem, hiszen már eltűnőben voltam, úton egy újabb emberhez, akit… akit talán ismét fel kell áldoznom a démonnak. Remélhetőleg valami hasznos is kisül a játékunkból, bár már a társasága is üdítő… ennyi nem feltétlenül lesz elég.
Az őrült vigyort, amit érkezésemkor kapok, egy szigorú pillantással viszonozom. Nem csak én voltam, a test jellemzője is, komornak tűnik, ridegnek, egészen elérhetetlennek, pedig nem olyan nehéz megkörnyékezni őt, hiszen megszálltam és elfoglaltam.
Az ujjai ölelése a nyakamon már egészen megszokott volt, ezúttal viszont félelem helyett valamilyen érdektelenség áradt a tekintetem mélyéről. Csak annyira nyomtam el a test gazdáját, amennyire szükséges volt, így ha figyelt, láthatta a testen a kettősség jeleit, a reakció amit kapott, nem mindig az enyém volt, vagy csak részben. A férfi egy olyan ponton volt az életében, ahol nem igazán érdekelte, hogy mi lesz vele. Könnyedén engedelmeskedett a hangnak a fejében. Tökéletes jelölt volt megszállásra, főleg a jelenlegi körülményeim közt. Bár valahol éreztem, hogy csak a kezdet ilyen könnyű vele, ha durvulna a helyzet, akkor megmakacsolná magát. Az emberek többsége addig bátor, amíg cselekedni kell, akkor hirtelen elmegy a kedvük az ilyesmitől.
- Elképesztő… vagy ostoba? – Melyikre gondol? Talán mindkettőre. Ha nem vagyok óvatos, felülkerekedik a helyzeten, s gyorsan számomra nagyon kedvezőtlen lesz az este vége. Láttam már annyit belőle, hogy ne becsüljem alá… Ugyanakkor kétség kívül tetszett, amit láttam.
A neve semmit sem mond, mégis megjegyzem, apró bólintással adom a tudtára. A kezei még mindig nem fojtogatnak igazán, ami már szinte reménykedésre késztetne, hogy talán végre felhagy a bábjaim megölésével… de láttam már, mennyire ingatag a hangulata. – Lev. – Tudja csak meg, hiszen amúgy is, az én nevem még kevesebbet jelent, mint az övé. Nem tud megidézni, s megtalálni is nehezen ennyi alapján. A semmi közepén vagyunk, bárhonnan érkezhettem.
Ismét beigazolta, hogy kiszámíthatatlan a viselkedése, hiszen úgy engedett szabadon, mintha a korábbi pillanat meg sem történt volna. Én viszont annál mélyebbre rejtőztem a testben, hogy felszínre engedjem a saját vigyorom, így kénytelen volt beérni az idegen férfi kifejezéstelen arcával, miközben a torkán masszírozta a démoni kéz helyét.
- Mutatni… - A hang összezavarodott, mintha nem tudná miről van szó, mert nem is tudja, nem én beszélek hozzá, de én lépek a testtel, aki engedelmesen indul is, bár ötlete sincs merre, csak követi az érzést, amit belső ösztönnek hisz, pedig én vagyok az. A lépések kezdeti bizonytalansága fokozatosan oszlik szét, míg már teljes határozottsággal nem vezeti tovább a keskeny kis utcák közt. Nem a fő útvonalon vezetem, bemegyünk az összetákolt épületek közé. Kapunk pár kérdő tekintetet, de a férfit, akiben vagyok, szintén ismerik itt, így különösebb gond nélkül engednek tovább, még akkor is, ha Athlan bizalmatlanabb tekinteteket kap. De démon, csak nem akad fent ilyen kis apróságokon. Az út alatt egészen szótlan vagyok, hátra sem pillantok rá, elég hallanom a lépteit. Az egyik rozoga faszerkezethez érve végre megállok, és a tekintetem egy pillanatra találkozik a démonéval. Az arcom nem mond sokat elsőre, de egy pillanatra ismerős mosoly jelenik meg rajta, sejteti, hogy ott vagyok még én is valahol, de amilyen váratlanul érkezett, úgy el is tűnt, s ismét egy üres tekintet nézett vissza rá. Visszafordulva az épülethez lassan kopogni kezdek, az ütések súlyába beleremeg a szerkezet. Magasabb, mint a környékbeli épületek, távolról mégsem tűnik gyanúsnak, mintha valami rejteni próbálná a kíváncsi tekintetek nagy részétől. Mert valóban, eddig a bejáratig nem mindenki jut el. Kinyílik egy ajtó, mögüle pedig egy még nálam is morcosabb kinézetű alak mér fel minket. Biccent rám nézve, látszik, hogy felismer, így valami érthetetlen morranással félreáll, csak annyi helyet engedve, hogy pont beférjünk mellette. Sötétség és elsőre indokolatlannak tűnő bűz fogad minket, s a távolból állatias sikolyok, kétes eredetű morgások, kaparás, nevetés különös elegye jut el hozzánk. – Nem tudom, hogy milyen újat mutathatok neked…  - Hiszen démon, ki tudja mennyi ideje létezik már. -  De ha már a karneválon vagy… akkor jó látnod, az egyik éltető elemét. Bár az igazi műsor csak később kezdődik… de ha mégis maradnál rá, addig talán itt is el tudjuk ütni az időt. – Lassan beszélek a férfi rekedtes hangján, a tudatunk mintha egybeolvadt volna, hiszen én egyelőre csak egy hang vagyok a fejében, akit követ is, ezért is vertük át olyan könnyedén a korábbi alakot. Minden lépéssel közelebb kerülünk az egyik hangelegy csomópontjához. Több is van belőlük, mintha mindenhol ott lennének, nem csak a földöntúli veszélyt sugallók, hanem emberi suttogások, beszélgetésfoszlányok, bár nem igazán lehet érteni őket. Olyan, mintha mindenhonnan jönnének hangok. A folyosó falait néha ajtók, máskor csak behúzott függönnyel elválasztott részek szakítják meg, az egyik ilyennél fordulok be én is. Első ránézésre egyszerű raktárnak tűnik a szoba, de ha figyel az ember, akkor láthatja, hogy elég sok minden megmozdul, például az üvegekbe zárt szervek és belsőségek közt, vagy… a letakart ketrecek közül. A kaparó hangok egy pillanatra elhallgatnak, amint belépünk, de nemsokára ismét folytatják. Elsétálok az egyik letakart ketrecig, hogy leránthassam róla az anyagdarabot. Az én szemeim számára üres, de ő egy leharcolt külsejű pokolkutyát láthat ott. Én csak a vicsorgó, morgó hangokból tudom, hogy ott van. Amikor vélhetőleg találkozik a tekintetünk szűkölni kezd. Kételkedés nélkül nyitom ki a ládát, a benne levő dög pedig megvadulva szalad ki, tesz pár kört, szimatol és morog, keres valakit, vagy valamit, nekiront a berendezésnek, lever pár fura színű és szagú löttyöt, de mielőtt igazán belevethetné magát a felnyalásukba elordítom magam. A hangra felkapja a fejét és vicsorogva rám ront, ráharap a férfi karjára, de az már várja az érkezést, ismeri a kutyát, sokkal jobban, mint én. A kutya meghúzza a ruhaujjat, felfedve a férfi karját, ami beforrt sebekkel teli. Ami érdekesebb… a sebek kutyától származnak. Talán pont ettől a dögtől itt, aki a látszat ellenére mégis kíméletesen bánt velünk, hiszen nem tépte fel a bőrt. Idomított kutya volt. A férfi vaskos kezével megragadom a kutyát és letépem magunkról. – Keres! – Egyszerre morranunk rá. Nem tetszik neki a hangszín, sem a fogadtatás, de a fenyegető testtartás ellenére mégis nekiindul, s elrohan. Én csak a távolodó morgásból tudhatom. -  Remélhetőleg nem várat meg… és remélhetőleg itt van. Sosincs itt amikor itt kellene lennie. Szeret eltűnni. Vagy sose volt itt? – Össze vissza fecseg a férfi, én pedig hagyom neki, akárcsak azt is, hogy ügyetlen léptekkel, sorra rántsa le a leplet a ketrecekről, amik alul torzabbnál torzabb lények kerülnek elő, egyelőre a földi fajtából. Mutálódott állatok, egyesek már az utolsókat rúgják, de akadnak egészen fiatalok is. - …azt mondják, ez a földi pokol… mintha tudnák az mi… - A férfi hangja egyre izgatottabb, a tekintete feszülten cikázik a még takarásban levő ketrecek és ládák közt. Ő tudja mi fog történni, ő tudja mik történnek itt, talán pont ettől lett ennyire őrült. Vagy mindig ilyen volt, s ez volt az egyetlen hely ami befogadta? Váratlanul nevet fel, meglehetősen mániákusan, miközben a démon felé fordulok vele. – De ez a hely… - A nevetésbe belecsuklik a hangja, az utolsó szólam szaggatva tör fel, meglepően magasan, ki gondolta volna, hogy egy hozzá hasonló, mély hangú alakból kitelik ez a hangszín.
A mondatot, hacsak nem kényszerítik rá, sosem fejezzük be, helyette remegő léptekkel indulunk el újra, hogy lerántsuk az anyagdarabot egy ember méretű akváriumról. A férfi különös viselkedése egy pillanatra megszakad, amikor szinte saját magamként pillantok hátra a démonra. – Remélem nem kell sokáig várnunk… - De ahogy megjelentem úgy el is tűntem, ismét a férfi nézte őt értetlenül, majd visszafordulva a vízzel teli üveges szerkezethez, a homlokát az oldalába verve felsírt, egy női nevet kiáltva. Ezzel egy időben valami megmozdult odabent, de a zavaros vízben nehéz volt kivenni, hogy mi volt ott.
reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 17, 2020 1:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
- Nem létezik ezen a világon annyi ember, akiknek elegendő lenne a szenvedése... - suttogom halkan, mint egy rossz óment, mely sötét sejtelmet ad a jövőről. Ezek azonban mind képzelgések, hiszen nincsenek világmegváltó terveim, mint Lucifernek és az alatta csúszó démonoknak, én megelégszek a pillanatnyi, fájdalmas gyönyörrel, melyet másoknak okozhatok, s melyeket egy időre képes vagyok elraktározni elmémben, ahol ha jól fülelek, még hallhatom visszhangozni a vérbe fulladt sikolyokat. Egészen felemelő és izgató elmerülni az elmém rejtett zugaiban, megmártózni a mocsokban, persze az semmi ahhoz képest, amit a valós világban művelhetek. Szerencsés lehet hát, ha egy démonnak valaki felkelti az érdeklődését? Ahogy méregetem ezt a különös női testbe bújt idegent, egyre inkább érezheti, hogy a szerencse egyre messzebb szökik tőle. Hacsak nem annyira elborult, hogy élvezze azt a sok mindent, amit még tartogatok neki...
- Mutathatok neked párat abból a számtalan ötletből, mely itt van bennem, s csak arra vár, hogy a világra zúdítsam. - súgom fülébe, miközben ujjaim szorítása egyre csak erősödik. Mikor pedig ő fon rá lágyan a csuklómra, szemeim úgy pattannak oda, mint egy vadnak, ki újabb áldozatra bukkant. Késztetést érzek, hogy közelebb hajoljak kézfejéhez, s nyelvem hegyével végigsimítsak rajta, mintha csak egy édes játék lenne az egész, mely azonban hirtelen hoz fájdalmat, hiszen mikor nyelvem a csuklójához ér, olyan erővel marok bele fogaimmal, hogy ha nem tesz azonnal valamit, akkor kiharapok belőle egy kisebb darabot. Csak egy egészen kicsit, mely épp hogy látszik fogaim közt, s mely talán olyan borzongást szülhet benne, mint azok a kósza, szürkés foltok a karján.
- Ez olyan... Idegen... - nyögöm halkan lehunyt szemmel, s egy könnyed nyeléssel elveszik bennem a nő egy darabkája. Idegen, mert tudom jól, hogy nem azt a lelket ízlelem, aki most váratlan vendég ebben a testben. Kár minden elpazarolt érintésért, hiszen nem őt érintem, még ha érzi is, de ez nem a sajátja. Pedig én azt akarom. Egyre jobban...
Türelmetlenül töröm hát ki nyakát, mely olyan finoman reccsen, hogy még egy sóhaj is kiszáll belőlem, mikor a nő a földre omlik. Figyelmem pedig most nem kalandozik el. Ahogy letelepedek a székre, onnantól kezdve csak a testet figyelem, hogy mi történik. Annyira semmi, hogy szinte egészen természetesnek tűnik a halála... Sehol egy gomolygó füstfoszlány... Ennek hatására kénytelen vagyok elnevetni magam hangosan, jó kedvűen, s annál borzongatóbban. Kivel van mégis dolgom? Ki lehetsz te valójában, te furcsa idegen? Ha nem démon, akkor... Hitetlenkedve rázom meg a fejem, hiszen egyetlen egy tippem sincs, hogy mi ez az egész. Ez pedig egészen felpezsdíti és felizgatja a fantáziám, imádom az ilyen sötét kis rejtélyeket!
Nem kell sokat várnom, mikor újra nyitódik az ajtó. Most talán még őrültebb vigyor terül el rajtam, ahogy hátradőlve a székben, egyik kezemet a karfára téve, másiknak a mutatóujját hosszában a szám elé tartva mérem végig őt újra. Lassan emelem rá a tekintetem, s élvezettel figyelem, ahogy körbeforog. Nekem nem ez a test kell. De ezt ő is nagyon jól tudja. Kimérten állok hát fel, s arrogáns léptekkel csökkentem le a köztünk levő távolságot, s mikor odaérek hozzá, hirtelen újra ráfonom ujjaim a nyakára, s erősebben nekitolom a mögötte levő ajtónak, persze csak ha nem lép közbe hirtelen. Egészen hozzásimulok, s nyakától a fültövéig végighúzom rajta a nyelvem, füléhez érve pedig halkan súgok bele.
- Elképesztő a kitartásod. - halk sóhajom apró morgásba fullad, ahogy kiejtem a szavakat. - Athlan... - nem hazugság, ez a nevem. Hadd tudja csak mindenki! Aki van oly' bátor, hogy megidéz, az pedig magára vessen.
- És én téged hogy szólíthatlak? Az igazira vagyok kíváncsi. - még mindig halkan beszélek, aztán egy újabb váratlansággal lépek el tőle, s mintha mi se történt volna az iménti percekben, úgy biccentek az ajtó felé.
- Nos, mehetünk? Mutatni akartál valamit. Hagylak egy kicsit érvényesülni téged is, hátha még jobban felizgatsz a kis titkaiddal. - vonom fel szemöldököm ravaszul, s még oly' illedelmes is leszek vele, hogy én magam nyúlok a kilincsért, hogy előre engedhessem ezt a különös idegent. Követem én, ó, követem én bárhova! Eddig nem okozott csalódást, s van egy olyan érzésem, hogy ezután sem fog, ha hagyok neki is egy kis teret, hogy bizonyíthasson.
reveal your secrets

Lev Swain


Whispering Oaks Carnival - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 16, 2020 10:49 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




Deeper and deeper down the rabbit hole


Ízleli a szavakat amiket elszórtam elé, érezhetően sokat remélve tőlük. Nem démon vagyok, a képességem csak hasonló, de nem ugyanaz… az, hogy ez előny vagy hátrány változó lehet. Vakmerő volt a kijelentés, de nem vonom vissza, hagyom, hogy elgondolkodjon rajta, mint ahogyan sok más titkokkal teli gondolatfoszlányommal is tette korábban.
A fenyegetés egyértelműen ott a levegőben, s felém irányul, mégsem veszem figyelembe, hiszen még mindig nem elég személyes a játékunk ahhoz, hogy igazán aggódni kezdjek, a testem még mindig túl messzire fekszik ahhoz, hogy igazi tétje is lehessen számomra a szórakozásunknak. Talán ezért is állok olyan magabiztosan előtte, s nem azért, mert valóban képtelen lennék félelmet érezni. Szavaira vigyorgok, bár a testben gyorsuló ütemet verő szív egy pillanatra elárul… vagy csak a nő rémülete? Nem, ez én voltam. De akár ő is lehetett volna… Követem a démon tekintetét végig a test domborulatain, egészen addig, míg végül ismét a szemembe néz, s ekkor szólalok csak meg, röviden felnevetve. - …lenne itt annyi ember, akiknek a szenvedése elegendő lenne? -  Úgy teszek, mintha engem is gyönyörrel töltene el a fájdalmas sóhajok bizsergető hangja, pedig a valóságban csak a démon fanatizmusából ragadt át rám is. A tömegsír és újra meg újra feltámadó testek gondolatába beleremeg az, amelyiket magamra öltöttem, hiszen érzem, hogy akár én is ott feküdhetnék köztük. De nem fekszek. Még nem… De hiába az elrettenésem, apró sóhajokat így is kicsal belőlem, miközben az ujjaival a nyakamon játszadozik. Bár élvezet egyre kevesebb szorul beléjük, mégis van bennük valami ábrándosság, hiszen bent rekedtem a korábban felvázolt iszonyatos képbe, ami akár valahol, valami egészen torz módon még művészi is lehetne.
- Biztos vagyok benne, hogy neked is számtalan ötleted támad… - Az ujjaim lassan a fojtogató kezére simulnak, de nem fenyegetően, sőt, még csak nem is próbálnak erőlködni, csak nyugodtan pihennek rajta… Hiába próbálnak sikítani az ösztöneim a veszélyről, az agyam tudja, hogy képtelen lennék kiszabadulni a markaiból, csak akkor, ha engedne… de miért engedne?
Beleborzongok a fenyegető közelségébe, el kell ismerni, tudja, hogy hogyan teremtse meg a megfelelő hangulatot… A kérdésére csak egy elfojtott nyögés érkezik válaszul, majd egy gyenge próbálkozás arra, hogy több levegőhöz jusson a tüdőm, hiszen egyre kevesebbet enged nekem. Az ösztönök ellenkezésért kiabálnak, a test karjai rándulnának, a lábai mozdulnának, távolodna a démontól, több levegőt akar, több teret… de nem engedek neki. Az ujjaim, ha nem rázta volna le a kezem, kissé szorosabban fognak a csuklójára, de nem húzzák, csak tartják… még. A fojtogatása nem marad következmények nélkül, panaszosan hörrenve kérek több levegőt, minden szót egyre nehezebben formálok, de igyekszem érhetően kiejteni. Látszólag használ, mintha kapnék egy pillanatnyi szünetet tőle… de meddig tarthat az a pillanat?
Nem sokáig. Bár számíthattam volna rá, mégis, az utolsók közt, amit a tekintetem láthatott ott ült a meglepettség is, némi fájdalommar, már amennyire időt adott, hiszen a mozdulat gyors volt és precíz, mire felfoghattam volna, már kilökött magából a test, s ismét ott lebegtem a gyenge lámpafényben, a démonnal szemben, egy holtest társaságában. Már a második halál a mai napon. Érzem, hogyan a saját szívem zakatol a saját testemben, várnom kell pár pillanatot, mielőtt tovább mozdulnék, nem akarom megölni az eredetit, akkor egy ideig nem jöhetek vissza a démonhoz… Vajon észrevette? Fel fog tűnni neki, hogy csak ámítom a démoni valómmal, s valójában csak egy keverék vagyok, ráadásul nem is a pokolbélibb fajtából...?
Férfi testet akar. Még válogat is. Ráadásul egy ilyen helyen… A démon arca az utolsó amit látok, mielőtt a képek összemosódnának, s egy láthatatlan erő magával ránt, egy lélekhez, akit elég könnyű elnyomni… Ki tudja meddig tart a kis játékunk, óvatosan kell bánnom az erőmmel, ezért ismerős lelkeket keresek, akiket menekülésre tartogattam… de most is hasznosak lehetnek.
Ezúttal is várnia kell az érkezésemre, csak akkor vonulok elé amikor már eléggé magabiztosan lépek a testben. Meddig tudjuk ezt folytatni? A lebukásom vagy a kimerülésem fog előbb megtörténni? Ismerős testeket vittem elé, de ettől még mindegyik újjal gyengülök…
Az ajtó lassan kinyílik, s kérését teljesítve egy férfi áll előtte, idősebb, mint Alik volt, de nem öreg. Kissé unott arckifejezéssel emelem a tekintetem az övére. – Meddig akarsz még így szórakozni? – Ez csak öldöklés. Esetleg megfigyelés… észre vett valamit…? Lassan megfordulok, hogy felmérhesse a testet, majd gúnyos félvigyorral figyelem ismét őt. – Megfelelő lesz? – Dehogy lesz. Az igazi hajtasz, nem? De azt nem szolgálhatom fel csak így. Lassú léptekkel indulok meg felé. - …még meg sem kérdeztem, hogy hogyan szólíthatlak... – Akkor még nem tudtam, hogy fontos lenne… de már kezd érdekelni.

reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 15, 2020 10:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
- Bármelyik testet megkaphatod... - halkan ismétlem meg a szavait egy célzó mosollyal, miközben magamon tekintek végig egy kósza pillantás erejéig. Vajon mennyire lehet erős? Vajon képes lenne átkúszni a rúnák tömkelegén, feltörni a pecséteket, hogy betörjön hozzám? Vajon hogy reagálna az a névtelen szektatag, akit már évek óta nem hallottam? Ábrándos sóhajjal ízlelgetem a szavait, hiszen még inkább kíváncsivá tett már nem csupán a kiléte, de az ereje is.
- Van sajátod is, vagy valamilyen oknál fogva csak egy kóbor lélek vagy? - a kérdés elzúg a hűs szélben, melyre talán nem is igazán várok választ, hiszen annyira konkrét és személyes a kérdésem, hogy minden bizonnyal ő sem olyan bolond, hogy megadja nekem a várva várt izgalmat. Pedig igazán kíváncsi lennék, vajon melyik az a test, amit igazán ő képes csak uralni, mely kimutatja az őszinte érzéseit... Már ha vannak olyanok. Már ha tényleg valamiféle kóbor lélek, vagy olyan démon, ki rég elvesztette a porhüvelyét. Az iménti megszállásomkor figyelmetlen voltam, hiszen annyi az apró részlet, mely sok mindenre utalhat, hogy mit sem törődtem velük, csak az volt előttem, hogy próbára tegyem őt, ám a végkifejlet annyira meglepett, hogy a részletek messze úsztak el. Ideje lesz hamarosan pótolnom...
Az ajtó vészjóslóan csapódik be utánunk, s távol a kíváncsi szemektől újra megnézhetem magamnak közelebbről immáron az újdonsült testét, melyet annyira tökéletesen mozgat, annyira könnyednek tűnik az egész lénye, hogy még ezzel a vöröskével is könnyen meg tudott volna vezetni engem. Talán ha nem lennék tele állandó gyanakvással, s nem láttam volna rajta, hogy valójában élvezte az enyhe sanyargatást, mellyel sújtottam, akkor mostanra már megkaptam volna az unalmas jóslatom, s már rég valahol a tömött sorokban állnék a szakállas nő sátra előtt. Ehelyett...
- Szerintem pedig igenis tudnánk sokkal, de sokkal közelebb lenni. Már megtörtént, az a csekély perc igazán élvezetes volt. S végül is... - tekintetem lassan eresztem végig az új testén, mintha csak rögzíteni próbálnám magamban a vonásait, amíg még megtehetem. Egészen profi szinten űzi a megszállás művészetét, hiszen jól emlékszek azokra az évekre, mikor én próbálkoztam vele gyenge, fiatal démonként. Borzalmas volt, s talán nekem még jobban is fájt, mint a nyomorult porhüvelyeknek, akiket felpróbálgattam...
- Ha összeadok ezernyi percet, talán még ki is elégülök. - kaján vigyorom baljósan villog felé, ahogy ujjaim a nyakára simulnak. - Ahhoz kellene keresnünk egy nagyobb helyet a hulláknak. Egy hatalmas tömegsírt... - megszállottan ejtem a szavaim, élvezettel teli nyögést rejtve a mélyükre. - Megnézném a pillanatot, ahogy ez a temérdek ember újra feléled, majd újra meghal, újra feléled, újra meghal... - a végén már suttogok felé, s minden szótagnál egy-egy ujjam nyomódik beljebb a nyakába, mintha egy melankolikus dallamot akarnék játszani a bőrén. Érdekes, milyen finoman zubog benne a vére, mely nem is sajátja. Sokszor én magam is elfelejtem, hogy ez a porhüvely sosem volt az enyém, mégis annyira a képemre formáltam, hogy nehezen tudnám már elengedni.
- Miféle változatos mészárlásra gondolsz? Könnyen meggyőzhető vagyok... - súgom halkan, leheletem finoman foszlik szét a bőrén, melyhez közelebb emelem orrom, s beleszippantok az aromájába. - Vajon milyen lehet a saját illatod? - alig hallgatóan kérdezem, szinte még ajkaim sem mozdulnak meg. A kezem közben jobban szorul rajta, egyre erősebben és erősebben.
- Ó, igen, mutatni akartál nekem valamit. - halkan szisszenek fel, ahogy próbálok dönteni magamban, mi is lenne a legjobb lépés. Újra kiűzni minden egyes testből, vagy hagyni egy kicsit, hogy érvényesüljön? Ujjaim vad ölelése azonban arra enged következtetni, hogy előbbi mellett döntök, mégis...
- Inkább férfi testben gyere. Az jobban illik hozzád. - kacsintom felé, s abban a pillanatban lendül a másik kezem is, hogy egy jól irányzott mozdulattal eltörjem a nyakát. Ha sikerül, és nem akadályoz meg valamilyen módon, úgy odébb tolom a nő testét, s elégedetten ülök le a székre, hogy megvárjam a következő porhüvelyt. Aztán utána leszek oly' kegyes, és hagyom, hogy folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Kicsit engednem kell, mielőtt még végleg eltaszítom őt magamtól. Kár lenne érte, igazán érdekes estének nézünk elébe...
reveal your secrets

Lev Swain


Whispering Oaks Carnival - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 15, 2020 8:17 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




Deeper and deeper down the rabbit hole


Nem az én testem, de attól a pillanattól kezdve, hogy beleléptem, összekapcsolódunk annyira, hogy engem is megrázzon a haláluk. Sokadjára már könnyebb elviselni… de a mostani új volt. Így még egyiküket sem vesztettem el. Miután a lelkem megtalálja a nőt, a teste beleremeg az érkezésembe, felgyorsul a pulzusa, hirtelen félni kezd, de nem tudja mitől… de az érzés nemsokára enyhül, amint felülkerekedek, már csak a saját szorító, kellemetlen érzésem marad a mellkasunkban, amit igyekszek lerázni minden egyes lépésnél, amit a démon irányába teszünk. Először ellenkezik a test, a kezdet nem egyszerű, de amire megállunk a démon elől, már annyira stabilan tartom, hogy ne szólja el magát, csak a fejemben hallom a kiabálását. Démonnak nevez, mint sokan mások előtte.
A kényelmetlen érzésem még nem múlt el teljesen, de nem akartam megosztani a démonnal, hogy jobban átérzem a testek ügyeit, mint akár ő tenné, vagy bármelyik hozzá hasonló. Alik arca nem segít az egészen, mégis ráveszem magam, hogy szembenézzek vele. Látnom kell, hogy teljesen kizárhassam, különben végig úgy érezném, hogy engem bámul, s próbál elérni arról a helyről, ahová ideiglenesen szorult.
Minden ellenére mosolyt teszek az arcomra, másra kell figyelnem, jelenleg nem Alik a legfontosabb. Vele majd később foglalkozok… ha lesz később. – Miért maradnék sokáig egy testben, ha bármelyiket megkaphatom? – Csak utalok arra, hogy vándorlok, hogy Alik csak egy a sok forma közül, akit magamra öltök az útjaim során. Más ruhát vált reggelente, én testet választok…
Várt rám. Hiszen sehová sem mozdult. Számított arra, hogy újra felkeresem. A gondolattól a mosoly vigyorrá vált, hiába kezd egyre veszélyesebbé válni a játékunk, attól még nagyon is élvezem. Vagy pont, hogy attól lesz ennyire szórakoztató?
Távolabb lépve figyelem ahogyan megemeli a férfit, a szavai valahol megnyugtatnak, bár nem jelentik azt, hogy könnyű dolgom lesz. Nem mindenki felejt nehezen. – Egészen megtisztelő. – A testhez fűzött kapcsolatom nem részletezem neki, egyrészt meglehetősen bonyolult, másrészt, démonok előtt óvatosan kell sztorizgatni. Hiába tűnik most emberinek, a tény, hogy visszacipeli a testem nem változtat azon, hogy mi is ő és mire is teremtették. Bár nem mindig maradunk azok aminek szántak minket, és szerettem volna azt hinni, hogy nem fog kihasználni… nem helyezhetem magam túl nagy kényelembe a közelében, még így sem, hogy nem a saját testemben vagyok mellette. A történtek után talán még kevésbé, mint korábban? Megpróbált megszállni. Tervez valamit.
A kérdésre csak egy biccentés a válasz, bár nem vár rá. Útközben nem töröm meg a kialakult csendet, inkább arra használom az időt, hogy újra gondoljam az egész helyzetet, végül is, változott egy pár dolog… de azért nem annyira, hogy eldobjam a korábbi terveim. Csak... enyhe módosításokra lesz szükség.
A becsapódó ajtó váratlanul ér, de nem nézek vissza, helyette a démont figyelem. Úgy sejtem, ő okozta. Ellenkezés nélkül hagyom, hogy közelebb húzzon magához. Lassan ismét kiszélesedett egy ismerősnek ható mosoly az arcomon, bár a test más volt, mégis egy darabkája ugyanaz volt, mint a korábbié. Én. Hiába tapad rájuk másként a bőr, az izmaikat hasonlóan mozgatom, így lehetnek apró jegyek, amik ismétlődnek, ha eléggé elnyomom az igazi tulajdonosukat. Kissé közelebb hajolva hozzá, suttogva feleltem. – Ennél közelebb nem tudnék lenni hozzád… - Nem minden démonnak van sajátja. Jobb, ha úgy hiszi, én is egy ilyen lény vagyok. A tollaimról és a lelkemről nem kell tudnia.
A nyakra simuló ujjai megrémisztik a nőt, a félelem, amit a tekintetünkben lát az övé, s nem az enyém, erre utal a mosoly is, ami nem akar eltűnni az arcról. Ismerős érzés már a nyakamra tapadó ujjai ölelése. Legutóbb sem ártottak… ez nem jelenti azt, hogy most sem tennék, viszont nagyobb kényelemet adnak a helyzetnek. A magabiztosság amit magamra erőltettem csak az utolsó szavainál remegett meg egy pillanatra, de gyorsan újult erővel visszatért. Nehezen játszunk? Hát legyen. Játékosan simítom az arcom az övéhez, ha már ilyen közel hajolt, hogy rám ijesszen a vészjósló szavaival… meg kellett mutatnom, hogy nem félek. Még nem. – Felesleges köröket futnánk… Nem tudok másképp megjelenni előtted, ha kiirtod az egész karnevált sem… - Nem fogja ilyen könnyen meglátni az igazi alakomat. Még abban sem voltam biztos, hogy valaha megmutatnám neki… csak abban, hogy ilyen korán nem. Meddig próbálkozna? Valami azt súgta, hogy nem az a típus aki könnyen feladja. De én sem húzhatom túl sokáig… nem akarom, hogy rám unjon. De az ár amit most kér nagyon magas. Megérné megadni? – Az idők végéig fogócskázhatunk, a mészárláson kívül mást nem érnénk vele… azt pedig… lehet változatosabban is. – Minél többször menekülnék el előle, annál több esélye lenne rájönni, hogy mégsem egy démonnal van dolga. Már így is előnye volt. – Kihagyhatnánk a felesleges köröket… és folytassuk ahol abbahagytuk. Szerintem… nem végeztünk még. – A mosolyom sejteti, hogy akarok még valamit, csak azt nem, hogy mit is.
reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 13, 2020 6:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
A démoni valómnak megszámlálhatatlan élvezetes árnyoldala létezik, mellyel mások sanyargatását a tökélyre emelhetem. A megszállás is éppen ilyen, hiszen az elme hamar össze tud roppanni a nyomás alatt, ezt pedig testközelből élvezni egészen mámorító. Bár most épp nem az a célom, hogy Alik lelkét egészen kicsinyre zsugorítsam, hiszen egészen jól szórakozok vele, nem célom őt átlökni egy olyan határon, ahonnan már nem tudna visszajönni hozzám. Egyszerűen csak át akarom venni az irányítást, s olyan dolgokat művelni a testével, ami átléphet a komfortzónáján... E céllal zúgok ki halovány füst képében ajkaimon, melyet az éj leple alatt szinte alig lehet észrevenni. S épp ezért felejtem el e csekély időre a sejtelmem, hogy Alik valójában egy démon, de ez akkor tudatosul csak bennem, mikor eléggé hamar elkezdenek omladozni odabent a falak, s az ott lakozó lélek összeomlik perceken belül. Egyértelműen volt még ott valaki rajtunk kívül...
Visszatérve a testembe érdeklődően pislogok a jós felé, s egészen közel húzódok hozzá, hogy láthassam, ahogy összeomlik a birodalma. Ha épp dőlne, akkor megtartom a kezemmel, csupán a végső lélegzetvételénél hagyom, hogy a földre csússzon azzal a felettébb különös, számomra új, s talán a legőszintébb ábrázattal az arcán. Aztán mintha mi sem történt volna, úgy dőlök hátra a padon, s kezdem kortyolgatni a sört. Egy-két járókelő furcsán néz a földön heverőre, s aki rákérdezne, hogy minden rendben van-e vele, annak szórakozottan jegyzem csak meg, hogy kissé sok volt az alkohol a jós barátunknak.
Egészen addig ülök nyugodtan, míg meg nem jelenik egy vörös hajú nő, s le nem telepedik mellém. Igen, vártam őt. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Alik, aki talán nem is Alik, nem engedne csak úgy egy olyan lehetőséget, melyet én kínálhatok a számára. Ott kering ugyan a levegőben a veszély, mégis csábító ajánlattal is kecsegtet.
- Senki sem akart beférkőzni még abba a testbe, amit elloptál? - mosolygom felé ravaszul, mikor az üvegeket ajkaimhoz emelem, s legurítom a torkomon az utolsó kortyot. Kíváncsian fürkészem a vonásait, s hamar egyértelmű lesz számomra, hogy kivel is van dolgom.
- Hamarosan már semmi baja sem lesz. Minden zárva van, nincs hova mennie a lelkének, úgyhogy hamarosan visszatér majd ebbe a porhüvelybe. - ekkor lehajolok a test mellé, átvetem egyik kezét a vállamon, én megragadom azt, majd derekában megkapaszkodva állunk fel együtt a földről. - Gondolom, egy ilyen játékszert nem szívesen engednél el csak úgy. Meg kell hagyni, majdnem sikerült túljárnod az eszemen, megérdemled hát, hogy visszakapd, s ne tépjem olyan apró cafatokra, amibe képtelen lesz visszaszállni. - sötéten mosolygom felé a szavakat, enyhén célozva arra, hogy bár visszatérhet mindenki, de ha a világ különböző pontjain vannak a darabkái, úgy eléggé nehéz lenne teljesen visszatérni...
- Mehetünk? - meg sem várva a válaszát indulok meg a jóssal az oldalamon, hiszen egy pillanatra sem feltételezem, hogy a vöröske álcája mögé bújt különös alak ne akarna velem tartani. Van benne valami különös, ami mintha húzná őt a sötétség felé, s miért akarnám én megakadályozni? A bódéhoz érve belököm annak ajtaját, s a fiatal jóst elfektetem valahova a sarokba. Ha bejött a testrabló is, akkor hirtelen az ajtó becsapódik mögötte, s én egy gonosz, ám elégedett mosollyal ragadom meg a kezét, s húzom magamhoz kicsit közelebb.
- Messze bujkálsz, igaz? Nehogy véletlenül bántódása essék az igazi testednek. Már ha létezik egyáltalán olyan... - megérintem nyakának finom ívét, onnan húzom hátrébb ujjaim, miközben elsöprök kezemmel pár kósza tincset. A méregzöld szemeim mélyen fúródnak az övéibe, újra csak izgatottan kutatva bennük. Hüvelykujjam végül odébb csusszan, s először enyhe, majd egyre erősödő nyomást fejtek ki a nyakára.
- Ugye tudod, mi következik? - közelebb hajolok füléhez, úgy suttogom bele sötét szavaim. Igen, addig fogom őt üldözni, amíg meg nem lelem az igazi testét...
reveal your secrets

Lev Swain


Whispering Oaks Carnival - Page 2 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 12, 2020 10:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next




Deeper and deeper down the rabbit hole


Csendes mosollyal helyeslem a kijelentését, hiszen tagadásnak semmi jele rajtam. A sikolyok is a szórakoztató kategóriába tartozhatnak, bár valószínűleg engem nem minden típusa tölt el akkora örömmel, mint a démont.
A megjegyzése egy pillanatra kizökkent, de töretlen mosollyal felelek. – Mindketten tudjuk, hogy nem hétköznapi állatka. – Lehet őrültnek gondol, de ez tény, talán egyetlen a fajtájából. Talán sosem lesz lehetőségem újra megismerni… és mennyibe kerül? Egyetlen kellemetlen élménybe, bár Alik fizetne érte, de talán le tudnám csökkenteni az árát, főleg, ha jól viselkedik.
A szavai mögötti magabiztosság elgondolkoztat, vajon milyen szinten lehet? Blöffölhet is akár.
A sötét mosolya nem szegi a kedvem, ilyen helyen hozzászoktam, bár könnyen lehet, hogy az övé mögött sokkal nagyobb veszély rejtőzik, mint amennyit az itteniek nyújthatnak… de egyelőre nem sok okot láttam az aggodalomra.
A hangja hasogatja a fülem, főleg miután takarni sem hagyja őket. – Tisztán hallom… - Bár a vékonyka hang ami kijött belőlem kicsit sem hatott meggyőzőnek. A helyzet ellenére a félrehallása után nem tudok, meg nem is akarok visszafojtani egy nevetést, miközben megjelenik előttem egy túlzottan éles kép a felvázolt jelenetről. A kijavítással nem is próbálkozok, s talán nem is tudnék, valószínűleg minden kikívánkozó szó belefulladna a sűrű nevetésembe. Nem tudom nem látni, s talán elfelejteni sem fogom egykönnyen. Meg Alik sem, aki sokadszorra is áldozattá vált a kis játékunkban. – Ezt… meg sem mertem kérdőjelezni… - A könnyeim törölgetem, s nagy erőfeszítések árán, de ellenállok a kísértésnek, hogy teszteljem is az állítását. Hiába minden őrület, azért tudatában vagyok, hogy a játékunk nem kockázatmentes, s szívesebben feszegetem a saját határaimat, mint az övéit. Elvégre, ő még nem tudja, de én vagyok a kevesebbet érő bábú a táblán. Hiába a trükkjeim, a pótolhatatlantól még messze állok, maximum praktikus vagyok bizonyos helyzetekben, de pótolhatatlan koránt sem. Pillanatok múlva is hallottam a visszhangzó szavait, pedig már egészen másról beszélt tovább, szerencsére már valamivel távolabbról.
Örültem, hogy látszólag elnyertem a tetszését, bár igyekeztem nem túl elkényelmesedni a helyzetben, mert hiába tűnik úgy, hogy minden nekem kedvez, a szerencse bármikor fordulhat, főleg, ha démonképbe bújt rémről van szó. A társaságommal ellentétben én nem szándékoztam elvinni a maradékot, csakhogy Pasha kemény tekintete az ellenkezőjéről győzött meg, ugyanis az ő szemében sértő lett volna otthagyni az ételét, mintha nem lett volna megfelelő… holott pont ellenkezőleg, tökéletes volt. Fizetségül a markába szórok pár színes követ, amikről már beszéltünk korábban, s az értékük felér a szolgáltatásaival. Viszont mielőtt visszahúzhatnám a karom, megragadja azt és hosszasan a szemembe bámul. Nem mond semmit, de a nézése nem sok jót sejtet. De… új dolog ez? Mindig is volt valami különös az árusban. Zavart mosollyal húzódok el tőle mikor végre szabadjára enged, pár pillanattal később. Elteszi a fizetségét és utunkra enged, mintha semmit sem történt volna. Igyekszem elnyomni a zavaró érzést, amíg a démon italért megy. Mit akarhatott mondani, amit nem mondott ki?
Bármi is volt ami történt, sikerült nagyrészt elengedni, s látszólag fesztelen mosollyal haladni tovább, bár valami mintha egy kicsit mégis változott volna. De nem ronthatja el egy ilyen semmiség az esténket… terveink voltak. Legalább is nekem, bár még nem voltak teljesek már alakultak, formálódtak és egyre biztosabbá váltak. Kezdve azzal, hogy merre vezetem következőnek, hacsak nem talál valamit, ami kedvére való. Végül talált is, bár a választása nem pont az volt, amire számítottam. Kérdés nélkül ültem mellé, kissé érdeklődően nézve rá, hogy akar is valamit, vagy… csak megpihenne? És csodálná a karnevált egy ilyen helyen? Különös helyzet, de igyekeztem nyugodtságot színlelni. Végül is, annyira azért nem aggódtam, Alik volt jelen teljes valójában és nem én, a halál ismerős érintésére pedig már korábban felkészültem lélekben. Lassan vigyorodok el ismét. – Biztosan megritkulnának a szürke hétköznapjaid… - Őt figyeltem, ahogyan lassan hátrahajtja a fejét s a teste elernyed… Alik fél, de ez semmi új. Nem hittem, hogy az ital okozza, vagyis, furcsa lenne, egy üvegtől kidőlne így egy démon? Viszont elsőre túl rosszat sem sejtettem… ami talán hiba volt. De akárhogyan is, a helyzeten semmi sem segíthetett volna.
A hang tovább bolygatja a káoszt, ami a testben uralkodott, amit eddig kordában tartottam… egészen a megjelenéséig. Furcsa érzés volt magam mellett tudni, az irányítás kicsúszni látszott a kezeimből, Alik előkerült a börtönéből ahova kényszerítettem… Még ő is érezte, hogy ami készülődik az nem jó, és vészesen közeledik felé. A kiáltásai és szitokszavai hangosabbak lettek, pedig nyugodt ember többnyire, ritkán dühöng, de amikor mégis… akkor mindent kiad magából. Éreztem amit érez, éreztem, ahogyan a testünk bénulni kezd, ahogyan valami erő belülről marcangolna szét, s húz, távol Aliktól és a démontól, aki időközben már el is menekült. Alik érzi a végét, akárcsak én is, de már nem dühöng, már könyörög, segítséget kér, de nem csak a fejünkben. A hangot szavakká formálja, de közben a semmibe bámul, nem a démontól várja, vagyis nem attól, aki mellette ül. Hiába gyűlölt időnként, én mégis több időt töltöttem vele, s több helyzetből kihúztam már… de ebből… ebből már nem voltam képes. És még a szenvedésén sem tudtam segíteni. Mit tehettem volna? Megölöm azonnal a törött üveggel? Ilyen hirtelen… Meglepett a démon. A test tekintete a gyilkosára nézett, az érzelmek gyorsan változtak, volt ott fájdalom, harag, csalódás, kétségbeesés, meglepettség, fájdalom és újabb fájdalom… ami ezúttal már nem csendes volt. Nehéz lett volna behatárolnom még nekem is, hogy melyik kihez tatozott, talán még a kiáltások közé is vegyült a sajátomból, amikor túl közel engedtem magamhoz Alikot. De az utolsó szenvedésit már egyedül végezte, így, hogy nem osztoztunk a fájdalmon a gyenge teste remegett, úgy, ahogyan a démon még nem látta remegni. Szinte látszott, ahogyan a saját lényem elcsúszik az övétől, míg végül csak egy mozdulatlan test folyt el a padon, egy sajnálom szót rebegve nem sokkal a halála előtt. Tőlem vagy tőle? Mindkettőnknek lett volna amit, bár neki nyilván többet. Az arcán fájdalom és félelem maradt. Mennyi idő kellhet amíg ebből feltámad? Feltámad egyáltalán? Ott álltam a test mellett, bár a szemeknek láthatatlan voltam, én mégis láttam, de nem éreztem. Semmi sem áradt már belőle. A tekintetem a démonra emeltem, de a következő pillanatban már elsuhant a lényem, keresztül rajta, de egy enyhe borzongásnál aligha érezhetett többet, hiszen csak sodródtam a közelében. Keresnem kellett valakit… valaki újat.
Hosszúnak ható pillanatok telhettek el, amire egy kissé ügyetlen léptű, vöröses hajú, hosszú, bő kabátot viselő nő állt meg a pad mellett. Látszólag nem érdekelte a holtest, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak elvette a mellette heverő üveget és nagy kortyokkal beleivott párat. Korában nem sok hiányzott belőle, bár most is maradt benne jócskán, ebbe a testbe több jutott, mint a korábbiba. Miután befejezte a műveletsort, a tekintetét egyenesen a démonéba fúrta és lassan szaggatottan nevetett fel. – Ilyen halált sem éltem még át. – A mosoly új volt, de mégis, mintha lett volna benne valami ismerős, valami, ami Alikból is áradt.
Távolabb lépek a női testben, kissé fintorogva emelve fel a lábát, hogy azzal Alik a pad aljára koppant, élettelen arcán mozdítsak egy kicsit, hogy már rendesen is a szemeibe nézhessek. – Szerinted ebből is feltámadnak…? – Látszólag nem sok érdekeltség volt a hangban, de valahol azért reménykedtem, hogy a válasz igen lesz. Lassan kifogyok a hozzá hasonló áldozataimból. És őt már tartogattam egy ideje. Újat betörni nem mindig egyszerű. Meg talán… kedveltem is? Pedig a testekkel ilyet nem igazán szabad.
reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 12, 2020 8:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
- Egy valamire valóban hasznosak. Ha nem lennének, kiknek a sikolyát élvezném? - kegyetlen mosoly suhan át arcomon az éj leple alatt, mikor elkezdjük róni a tömött utcákat. Egészen kellemes a légkör, kis ideig még azt is sikerül elfelednem, milyen kellemetlen itt lenni ezen a világon, ez pedig Aliknak köszönhető. Egyértelmű hát, hogy meg akarom tudni, mit rejt a nem sok jót ígérő mosolya, hiszen szeretem a kihívásokat, főleg ha az némi szórakozással van átitatva.
- Még a végén azt fogom hinni, hogy élvezted az iménti kis játékot, és szeretnél egy újabb kört... - jegyzem meg halkan, mikor észreveszem, ahogy a zsebemből kikandikáló patkánnyal szemez a jós. Valóban érdekes kis dög, de azért ahhoz, hogy valaki őszinte érdeklődést mutasson iránta, kell egy beteg elme, főleg azok után, hogy mit okozott a karján. Ezt is érdemes megjegyezni magamnak.
- Hatásos lenne, már akkor, ha képtelen lennék mást megszállni. De így... - sóhajtok halkan széttárt kezekkel, persze konkrétan nem mondom ki, hogy mire vagyok képes. Még akár hiheti azt is, hogy blöffölök, elvégre miért kellene tudnia bárkinek is, hogy egy jó ideje már elértem a mágia használatának profi szintjét? Az a temérdek gyakorlás és szenvedés az évszázadok alatt meghozta a jussát. Sok ideig számomra nem létezett olyan, hogy pihenés, szórakozás, nyugalom. Éjjel s nappal gyakoroltam, amíg csak bírta a testem és az elmém. Erre pedig büszke vagyok, mert a nulláról indultam, s most hol vagyok...
- Egészen izgatóak a szavaid, egy ilyen sejtelmes ajánlatra hogy is mondhatnék nemet? - a kacsintását egy sötét, ám izgatott mosollyal viszonozom, nem is tagadhatnám, hogy felkeltette az érdeklődésem. Ennek a helynek a különleges atmoszférája eleve már a legelején megragadott, s így, hogy Alik jelenti most mindennek a közepét, még inkább bele akarom vetni magam ebbe a világba ezen a különös éjjelen.
A hatás nem marad... Egy egészen furcsa, pár percig tartó mámor kerít hatalmába, mely egészen kellemesnek is mondható, hiszen még a látott giliszta is legalább olyan szép, mint egy ázsiai hölgy. Mikor befogja a fülét, akkor megragadom a csuklóját és elhúzom onnan a kezét, s nem is hagyom, hogy visszategye oda.
- Hé, így nem hallod, amit mondok! - suttogom, miközben persze a valóságban pont, hogy üvöltök felé. - A giliszta seggemmel? - egy pillanatra elkerekednek a szemeim, s próbálom összerakni a szavakat, hogy jól hallottam-e. Magam mögé tekintek hát, megpaskolom a saját hátsó felem, s értetlenül pillantok vissza Alik felé.
- Az én seggem olyan kemény, mint a beton. - röhögök fel hangosan, s még meg is fordulok, hogy jól láthassa a jós is, és mindenki más, aki épp körülöttünk van. Nincs itt semmiféle giliszta, vagy legalábbis remélem... Mikor kissé nekem jön, én nem is igazán érzékelem, de külsőre eléggé furán nézhetünk ki, ahogy gomolygunk egymás körül, mint a felbukni készülő tekebábuk. Ahogy megkapaszkodik bennem, én mindkét csuklójára ráfogok, ezzel az én két lábam is kibiztosítom, mielőtt úgy dőlnék el, mint egy bot.
- Szerintem se, eléggé nagydarab. - sziszegek halkan, s egy pillanatra találkozik is a tekintetünk, de a ráncolt homloka arra utal, hogy ezt bizony hallotta. Fáj az igazság mi, komám? A jós szavaira én is szélesen és aljasan elvigyorodok, s elismerően bólintok felé.
- Ezek után ki nem hagynám! Előbb azonban... - elcsomagolom magamnak a hotdogot a későbbiekre, majd átlépek a mellettünk levő bódéhoz, ahonnan kikérek két üveges sört, s az egyiket Alik kezébe nyomom. - Most már mehetünk. - elégedetten mosolygom felé, s ha megindul, akkor én magam is követem. Azonban mikor elérünk egy olyan részhez a karneválon, ahol kissé kevesebben vannak, akkor megállok az egyik padnál, s kérdezés nélkül letelepedek rá. Megpaskolom a mellettem levő üres helyet, s ha Alik is helyet foglal, akkor felé fordulok, és alattomos vigyorral kezdem méregetni.
- Azt hiszem, még én magam is szívesen dolgoznék itt, ha el akarnék teljes mértékben vegyülni az emberek közt. - ennyit mondok csupán, majd visszafordulok rendesen, lerakom magam mellé az üveget, s hátrabiccentem a fejem a pad hátsó részének tetejéhez. Láthatja, hogy hirtelen elernyed a testem, s kívülről úgy festhetek, mint aki az alkohol mámorától alszik épp egy kicsit a padon. Ezért kellett csupán az az üveg, elterelésnek... Ugyanis hamarosan drága, egyetlen jósunk megérkezhet magában egy furcsa motoszkálást, hamarosan egy ismeretlen hang bukkan fel odabent.
- Szép jó estét, kedves Alik! - valami azonban nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel... Mintha hirtelen a lélek megadná magát, s össze akarna omolni az egész. Mintha én lennék odabent a harmadik... Így mielőtt még túl nagy lenne a kavar, s az ott bent lakó lélek teljesen megadja magát, így azonnal visszatérek a saját testembe, s mikor visszatér az erőm, cinkos vigyorral figyelem tovább Alikot, aki talán nem is az, akinek mondja magát. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy felmondja a porhüvely a szolgálatot? Én kivárom...
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2