Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Whispering Oaks Carnival •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Hell or Heaven


Whispering Oaks Carnival VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1022
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Szept. 25, 2020 4:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Whispering Oaks Carnival Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
391
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Szept. 25, 2020 4:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
Már csak ezen az apró, egyetlen “fiatal” szócskán kénytelen vagyok felröhögni, hiszen valóban nem tűnik olyannak, mint aki számtalan tapasztalatot tudhat maga mögött, mégis úgy szívja be az újdonságokat, hogy lassan bele fog fulladni. Egy ponton azonban nevetésem elhalkul, s halkan hümmögve gondolkozok el, s világosodok meg.
- Tudod, ismerek régóta egy nephilimet. - jegyzem meg váratlanul a pillanat erejével. - Ő képes arra, hogy manipulálja a növényeket, s mindent elmesélt a fajtájáról. Húsz évesen indultak be nála az események, melyek egyből kitaszítottá tették őt... Pedig hasznos tagja e mocskos és gusztustalan világnak. - legyintek, mintha ezzel semmit sem akartam volna mondani, csak egy ártatlan megjegyzés lett volna. Azonban ha szemfüles, kihallhatja a szavaimból, hogy annak a bizonyos nephilimnek értékelem a képességeit, ami azt jelenti, hogy még jelenleg is életben van. A kérdéseire ezzel kapcsolatban nem igazán vagyok hajlandó válaszolni, ennyi információ bőven elég volt. Egyelőre.
- Ennyi gyilkosság elég volt mára. - legyintek biztatóan. - Mint mondtam, hasznosnak bizonyulsz, s egyelőre nem célom az, hogy megöljelek. - az “egyelőre” azonban bármikor változhat, de ha ő látja, hogy egy újabb halál már nem hozná ide hozzám, úgy hiszek neki. Kérésre persze bármit csinálhatok, amit csak szeretne...
- New York. Egy jós. - ismétlem meg hangosan, s elrejtem elmém mélyére az információt. Talán ezek nélkül is rábukkannék, bár tény, hogy eléggé nehéz dolgom lenne így, hogy lényegében ő is vándorol a porhüvelyek között.
- Pedig reméltem, hogy egy gyönyörű égetéssel küldöd vissza magad a saját testedbe... - mosolyodok el sejtelmesen, már akkor, mikor a lángnyelvek elkezdik nyaldosni a cirkuszt. Tekintetemmel közben követem Lev pillantását a kunyhó felé, s ugyan nem igazán tudom, hogy pontosan mit is akar ott, de bólintok, azt még elérheti, ha siet.
- Még nem igazán akart senki elköszönni tőle. - vigyorom szélesedik, s mintha óhaja parancs lenne számomra, úgy nyújtom felé kezem, s ruhám ujjából szinte azonnal előmászik a vörösen izzó szemű patkány. Ő nem agresszív fajta, inkább az a csendes gyilkos. Átmászik hát Lev kezére, pár pillanatig szaglászik, aztán váratlanul mereven őt kezdi figyelni.
- Tetszel neki. - jegyzem meg, s hamarosan a patkány alatt egy lilás folt nő a bőrén. - Pár perced maradt. - ez pedig elegendő lesz arra, hogy mentse a menthetőt, s eldöntse, hogy békésen távozik a testből, vagy hagyja, hogy felemésszék a lángok, vagy esetleg új tapasztalatként végignézi, milyen hatása van a pestisnek, s milyen érzés, mikor a hús egészen a csontig kezd rohadni, de te még élsz...
- Ó, majd elfelejtettem. A helyedben nem csak embereken gyakorolnám a megszállást... - zsebre teszem kezeim, úgy fordulok vissza felé egy kacsintással. Igen, megszállni egy olyan testet, ahol már ketten is vannak, nem kis munka, sőt, bele is hal az eredeti lakó. De lehet, ez még túl nagy falat lenne számára. Hiszen fiatal... Nevetésem elveszik a lángok közt, ahogy haladok kifelé a cirkuszból. Mögöttem égett testek, romok, pusztítás, fényáradat... Gyönyörű tud lenni, mikor valami vagy valaki egyszerűen csak hamuvá válik. A hamvakból úgyis sokkal mesésebb dolgok születhetnek. Talán itt. Talán máshol. De van egy olyan érzésem, hogy a karnevál különös aurájával, a lakókkal, s az egész szinte lélegző környezettel nem most találkoztam utoljára. Ahogy Levvel sem. Egy utolsó pillantást még megejtek a cirkusz felé, s egy halk sóhaj kíséretében az angyaltoll segítéségével úgy tűnök el, mintha sosem jártam volna itt. Pedig tudom, hogy egy kis részem itt maradt velük...

// Köszönöm a játékot! bbb //
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Whispering Oaks Carnival 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
88
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 22, 2020 6:06 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Deeper and deeper down the rabbit hole


A szavaira lassan bólintok, valahol talán számítottam arra, hogy azonnal nem osztja meg a részleteket. Bárhogyan is, már az is ígéretes lehet, hogy gondolt rám. – Fiatal. – Hazudhatnék is, de ezen a ponton talán nem a legjobb ötlet. Ha úgy dönt, hogy tényleg felkeres, akár ezért, akár másért… egyszer rájön. Vagy talán már érzi abban a meggondolatlannak tűnő vakmerőségben amit bemutattam neki a mai nap folyamán. – Megszállást pár éve, de azóta folyamatosan, és korábbról is vannak trükkjeim.
- A tűréshatáram változó tud lenni. Ha nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy végignézzem az összes test halálát, akkor kereshetnék ez után is másikat. De az egész nap után, a veled való találkozás, és a korábbi jelenet után, ha most azonnal megölnél, nem jönnék vissza még egy testben. – Sőt, már a halált sem várnám meg, az első jelre menekülnék a testemhez, akit már így is megkínoztam csak azért, hogy Athlant lenyűgözhessem. Bár úgy tűnt mindezt nem eredmény nélkül vittem véghez – azért az igazi életemet nem sodornám ennél is közelebb a halához. A legutóbb is túl valósnak tűnt, még alig maradt ideje lenyugodni, nemhogy elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy egy újabb sokknak tegyem ki. De ha érzelmileg távolabb tartom magam a lelkektől és jobban átverem a saját testem, több időt nyerhetek… az más kérdés, hogy ezt mikor és hogyan hozhatom össze ideálisan.
A megjegyzése után viszont igyekszem éberebben figyelni, akármennyire is örülök a lehetőségnek amit kínált, az életem még mindig fontosabb, mint egy démon elhintett szavai. Váratlanul közli, hogy indulna, de nem kellett volna ennyire hírtelen érkeznie a kijelentésnek, hiszen már egy ideje elszórakoztattuk egymást a karnevál utcái közt. A tekintetem követi őt ahogyan elmozdul, de a testem még a padon ülve marad, az egy biztos támasz… csakhogy nem sokáig. – New Yorkban. – Kis késés után érkezik a válasz, egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy megosszam-e vele… de ha nem teszem, akkor talán most láthattunk egymás utoljára. – Ha a megfelelő jós után kérdezel, akkor megtalálsz. Vagy engem vagy egy ottani testet. – Lakáscímet azért nem adok, maximum annak a helyét ahol megtalálja a testet, már ez is szinte kényelmetlenül közeli az eredeti testemhez… Bár talán a munkájához elengedhetetlen lesz egy ponton, hogy láthassa az igazi arcomat is… azt a találkozást elég akkora hagyni, amikor már biztos az üzletünk. A gyakorlásra ismét egy bólintás a válasz, de határozottabb már a korábbinál, így, hogy egyre közelebbinek tűnik a búcsúnk, kezdek magamhoz térni. Ennyi volt ez a különös találkozás… de remélhetőleg nem ez lesz a történetünk vége. A gyakorlás amúgy is tervben volt, abban is van már évek óta, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne használjak ki minden előnyt ami megadatott a születésemkor. Főleg így, hogy elkezdtem nagyobbakat lépni és láthatóbb céltáblákat rajzolni a hátamra – csak idő kérdése, hogy egyszer valaki eltaláljon. Ezért kell gyorsabbnak lennem és elintézni az ügyeimet, mielőtt még túlnőne rajtam a káosz amit akkora élvezettel szítok fel magam körül. Gyönyörű és szórakoztató, olyan érzést ad, mintha hatalmasabb lennék, mint amilyen valójában vagyok… de egy pár rossz lépés, és pont abba fogok belefulladni amitől a megváltásomat várom. De a következő szavai voltak amik igazán megragadtak, a tekintetemben egyszerre tükröződött vissza több kérdés is, túl sok, hogy feltehessem… és már érkezett is a válasz. El akarná pusztítani ezt a helyet? Megteheti, de az itteni eszméket aligha ölné ki vele. Nem véletlenül vált helyet néha, vagy tűn el időnként ez a különös karnevál… még ha életüket is vesztik az itteniek, egy részüket nem fog egy tűzvész örökre távol tartani. Ahogyan a lángot terjedni kezdenek, úgy állok fel én is, távolabb lépve a gyúlékony padtól mielőtt késő lenne. – Ha futni kellene, nem vinném a testet. Ahová mennék, ott nem lesz szükség rá. – De erre eszembe jut valami, a tekintetem elkapom a démonról és a távolba meredek, de nem céltalanul – pont arra nézek, amerre a kunyhó lehet, ahol találkoztunk. Még távolabb van… milyen gyorsan érnék el a lángok? A tekintetem a démonra tapad újra, talán látszik mire gondolok éppen, lenne amit kimentenék… de ha nincs idő, akkor elég, ha magamat mentem. Nem leszek tőle boldog, sőt, zavarna, hogy a dolgaim egy része menthetetlenül a lángok áldozatává válik… de talán van, ami mégis megmarad. Ebbe a reménybe kapaszkodok, ha esélytelennek látom a futást a karnevál végéig kimenteni egyetlen ládát. Egy ládát, ami talán pont megvédené a tartalmát a hőségtől? De ha égnie kell, úgy égjen. Újabb áldozat Athlan oltárán, talán már nem is kellene számon tartanom, az ára olyan gyorsan növekszik.
- Tudtam. – Szinte gyanúsan őszintén jön a válasz, de a magyarázkodással már nem töltöm a fogyó perceket, helyette valami egészen másra gondolok. – Elköszönhetek tőle is? – Tudhatja kire célzok, a tekintetem már keresné is a ruhái hajlatában ahonnan néha előlesett. Még mindig ott kell lennie, nem? A vigyorom valami egészen különössé alakul közben. Ha már úgyis itt kell hagynom a testet égni… akkor egy halálos érintés már igazán nem számítana, nem igaz? Főleg miután hátra fogok hagyni mindent. Az itt hagyott dolgaim felégnek, akárcsak… Alik még feltehetőleg eszméletlen teste is.
Ha előhívja a bűnös kis állatát, akkor a kezem felé nyújtom, felajánlva a kis dögnek, érjen csak hozzá. Annyira nem voltam pofátlan, hogy azonnal megfogjam, de ha közelebb mászik és nem ellenkezik nagyon, úgy hozzáérek, hiszen a következményektől már kevésbé kell tartanom. Fájni fog az érintés, talán pont kerülnöm kellene a fájdalmat… de ez már úgyis a búcsúnk mára. Ez lesz az utolsó érintés, ha sikerül, utána már menekülnöm kellene, magára hagyni ezt a testet Athlan előtt, és lélekként indulva a sajátom nyomába, amit biztonságos távolban hagytam a karneváltól. Pont az ilyen helyzetekre, amikor menekülni kellene.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Whispering Oaks Carnival Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
391
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 20, 2020 11:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
Talán fáradt már, talán sok volt neki ez a nap, s az, aminek kitettem őt, mégis az az egyetlen szó, ami elhagyja a száját, egyáltalán nem lep meg. Vajon mi lökheti ennyire előre az ismeretlen sötétségbe? Vajon meddig lenne képes elmenni? S miért is? Egy démon kedvéért és társaságáért? Lev csupa talány, de a kiszámíthatatlanság manapság nagy erény.
- Hogy milyen feladatról lenne szó pontosan, az egyelőre még maradjon a homályban. Előbb szükségem van rólad pár fontosabb információra, hogy tudjam, számíthatok-e rád. - hiszen attól, mert érdemesnek tartom a feladatra, még nem jelenti azt, hogy meg is tudná csinálni rendesen. Elvégre egy megszállás talán megy neki, de ha azt akarom, hogy az én testemet szállja meg... Nos, az bizony nem olyan egyszerű móka. Áthálóznak mindent a rúnák, s aki itt bent lakik mellettem, annak erős az akarata. Miért boldogultam hát már anno is remekül ebben a porhüvelyben? Azért, mert az eredeti lakója önként ajánlotta fel magát nekem személyesen, ugyanis egy szekta tagja volt, akik egyenesen engem akartam megidézni. Én pedig kaptam az alkalmon, s jöttem. Nem volt szükség arra, hogy elnyomjam őt, hiszen magától visszahúzódott. Ennek már több száz éve... Azóta van egy kis tapasztalata abban, milyen az, amikor valaki más is van rajta kívül. S ő bizony csak engem képes elviselni. Ezért sem tudom, mi lenne, ha kölcsönadnám Levnek a testem pár órácskára. Talán katasztrófa. Már nem a porhüvelyre nézve, hanem a megszállóra...
- Mennyi idős vagy, Lev? Mióta csinálod ezt az egészet? - nem feltétlenül kell igazat mondania, de számomra ez is információgyűjtés, s jobban be tudom határolni a sikeresség mértékét. Természetes attól, mert eljutottunk addig, hogy munkát ajánlottam neki, még egyáltalán nem biztos, hogy véghez is fogjuk vinni a tervem. Közben harapok egyet az édes, puha dologból, melyet elfelejtek megrágni, így az fájóan karcolja végig a torkom, s pár pillanatra belém akasztja a levegőt.
- Ugyan nem terveztem azt, hogy ebből a testből is kiűzlek, de ha megtenném, képes lennél újat megszállni? Mennyi a tűréshatárod? - szavaim közben közelebb araszol hozzánk egy kóbor kutya, mire én elé hajítom a kezemben levő maradékot. Mára ennyi bőven elég volt az ilyen emberi ízekből.
- Ideje lenne mennem. - jegyzem meg váratlanul, mikor a pad támlájának döntöm a hátam. - Azt hiszem, mára eleget hajtottalak. Ha szükségem lesz rád a jövőben, akkor az erődnek minden cseppje kelleni fog. - ekkor felállok a padról, s lépek párat előre. - Hol lehet rád bukkanni? - kérdem tőle kíváncsian, s ha válaszol, akkor folytatom. - Hamarosan eljövök érted. Addig gyakorolj. S meglátjuk, milyen ütemben fejlődnek a képességeid. - ekkor előkapok a zsebemből egy öngyújtót s egy megnyomorgatott cigarettát, majd megnyújtom azt, s egy hosszas füstfelhőt eresztek meg a levegőbe. - Ez a hely túl sok lehetőséget tartogat magában. Túl sok energia mozog itt... - jegyzem meg sejtelmesen, s féloldalasan visszafordulok Lev felé. - Mit gondolsz, egy futás még belefér neked? - vigyorodok el alattomosan, mire váratlanul az alig látható lángból hamarosan hosszabb csóvák keletkeznek, s két oldalra széthullanak a lángnyelvek, mint valami tűzeső. Lángra lobbannak a környező sátrak, emberek, fák...
- Tudtad, hogy a tűz általi halál az egyik legfájdalmasabb? Hiszen még magadnál vagy, miközben érzed, ahogy leég rólad a bőröd, s perzselődik a húsod... - lépek előre megint csak párat, jelezve, hogy az idő sürget, hiszen a padtól nem messze már lángra kapott az egyik bokor, így csak idő kérdése, mikor érinti meg Levet is a tűz keze.  
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Whispering Oaks Carnival 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
88
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 15, 2020 7:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Deeper and deeper down the rabbit hole


A válasza látszólag elvesz a többi ember hangja közt, de számomra valami mégis megmarad belőle. Minden őrülete ellenére mégis éber valahol, az őrültek veszélyesebbike, aki nem mindig puszta indulatból cselekszik. A kezemben tartott ételről szinte meg is feledkezve hallgatom tovább a démont, a szemgolyó roppanó hangja mellett amúgy sem lenne kedvem még az emberi ételhez sem. Athlan közelében folyton van valami fenyegető, ami nem enged teljesen ellazulni, még ha a test amiben vagyok nyugodtnak is tűnik, az éber figyelmemből aligha merek engedni. Ez a tekintet nem néz rá olyan mélyéről, mint ahogyan Alik tette, de így is szemmel tartom, még ha látszólag csak a távolba meredünk is. Én figyelek. A szavaira mosolyognék, de ebből csak egy apró rándulás jut el az arcig, csak sejtetve, hogy mire gondolhatok a test mélyén, miközben a válasza érkezik. – Idővel… - A pillantás mintha elégedetlenebbé válna, de gyorsan eltűnik. – De nem mindnek. Viszont kiábrándító, hogy démonként ugyanúgy maradnak kötöttségek. – Valahol érthető, teljes szabadság nem létezik… de szívesebben ringatnám magam abba az álomba, hogy ez egy kiutat jelentene. De ha azt nem is… egy könnyítést igen.
Az előadás menetrend szerint halad, szinte már túl szépen, gyanúsan jól… amíg egy láthatatlan erő magával nem ragad, s von egészen a porondig, a figyelem középpontjába helyezve a testet ami mára már az árnyékok közt érezte magát teljes biztonságban. Mégis mi váltunk az est fénypontjává, kéretlenül bár, de elfoglaltuk a helyet amit Athlan szánt nekünk. A bestiához közeledve a démon hangja kivál a többiből, biztat a harcra, aminek talán ő is érzi a kimenetelét. Mi is, de mélyre nyomjuk, a kétségnek nem maradhat hely amikor a túlélésünk forog kockán. Az ellenfelünk viszont nem evilági, nem is földi erők munkálkodtak rajta, túlnő egyetlen ember képességein, mi mégis úgy teszünk, mintha nem így lenne, úgy küzdünk, mintha valóban nyerhetnénk. A test méltó harcot vív, az utolsót, de olyat, ami után emelt fővel várhatja a végítéletét, miközben a földön fekszik a kutya hatalmas mancsa alatt. Az ítéletre várni külön kínzás, a mellkasunkra nehezedő állat egyre kevesebb teret ad lélegezni, az arcunk lassan vált színt, de fuldokolni alig marad idő. Az ujjaink még az állát feszegetik, mintha a maradék erőnk elég lenne a szabadulásra… de az ítélet már megszületett. Halál. Hát persze… így méltón megkoronázzák a küzdelmet amit megkaptak. A távolból mégis, mintha lett volna egyetlen hang, ami a többiből kiválva más szót formált volna… de hogy csak a képzeltem játéka volt vagy valóság, nem volt időm eldönteni, már zárult is az állkapocs, s a mellkasunkra nehezedő nyomás hirtelen megszűnt…. Számomra viszont a béke csak egyetlen pillanat volt, hiszen a testem még életben volt a rejtekében, de a sokk egy részét sajátjaként élte át.
A halál mára már sokadszori közelsége elkábít annyira, hogy ne maradjon erőm azonnal testért nyúlni, s mikorra mégis képes leszek rá, nem találok olyan lelket, aki elég gyenge lehet ahhoz, hogy megfelelően irányítani tudjam… egy kivételével. Aki bár nincs teljesen darabokban, mégis, segítséggel elég engedelemre bírható… egy szívességért cserébe. Az ár amit Athlan társaságáért fizettem már így is magas volt, mégis hozzáadtam ezt is, vagy talán pont emiatt. A démon által adott test sem fogadott be azonnal, de könnyebb volt a harc, mint bármelyik másikkal lett volna. A szánalmas vergődéseink lassan elhallgattak, a menekülő kapálózása fáradt remegéssé alakult át, ahogyan próbáltam előbb négykézláb, majd két lábra állni. Az előbbi még egyszerűbb volt, az utóbbi viszont… a lábaknak el kellett volna bírniuk a sújt, a gond nem is a testtel volt, hanem velem. Az eltelt percek várakozása nem volt elég, hogy teljesen magamhoz térjek, húzott a mélység, sokkal egyszerűbb lett volna belesüllyedni a föld kényelmes ölelésébe, de nem tehettem. Már így is értékes perceket pazaroltam a gyengeségem miatt, azért sem adhattam fel, bár elestem, tovább próbáltam talpra állni, míg végül már felegyenesedve pillanthattam körbe. Túlzás, hogy sikerült összeszednem magam, de annyit már elértem, hogy a föld támasza nélkül mérjem fel, mi történt a halál óta, ami kicsit a sajátom is volt, sőt, veszélyesen közel állt hozzá. A mostani szív már egy nyugodtabb ütemet dobol a bordáim közt, de a megszokottnál még mindig hevesebben ver.
A tekintetem végül rátalál a démonra is, különösen hunyorogva, mint aki kómából ébredt fel… a látvány ami fogad viszont egy pillanatra mintha magamhoz térítene. Lendülettel indul felém, ösztönből hátrálna a lábam, de mégis visszatartom attól félve, hogy a mozdulat eredményeképp ismét a földre zuhanok. Gyorsan eltel az a pár pillanat amíg mellém ér, egybeolvad a mozdulattal ahogyan elkapva a karom támaszt nyújt. Nem kicsit lep meg vele, de elfogadom a segítséget, nélküle nehezen mennének az egyenes léptek. Nem tudom hová vezet, de nem is kérdezek, csak némán követem, belemélyedve a különös csendbe ami a korábbi lázas üvöltések után szokatlanul erősnek hat. Még hallom visszacsengeni, ahogyan a tömeg egyértelműen a halált választotta. Vagy… szinte egyértelműen? Képzelet volt vagy valóság, az egyetlen hang, ami mást kívánt volna? A tekintetem lopva kerül a démonra, de a kérdés kimondatlan marad, akárcsak az is, hogy miért segít most. De hagyom, hogy vezessen majd a padra segítsen, olyan finomsággal ami szintén különösnek hat. Talán okkal kezd nőni a gyanakvásom, mégis igyekszem mélyen tartani, miközben a démon mozgását követem. A tekintetem még mindig kissé távolinak hat, de a kép lassan tisztulni kezd… bár az alapján ami elém tárul, kicsit gyanakodni kezdek, hogy csak én éreztem-e úgy, hogy az élet és halál közt mégis az élet rántott vissza. Amire elveszem tőle az édességet, már valóban felgyűltek a kérdések, amik kimondatlanul vártak a magyarázatra… amivel remélhetőleg szolgálni fog a démon. A szavai lassan oszlatják szét a gyanakvás jeleit az arcomon, bár a mélyről jövő óvatosságot nem tudják szüntetni, látszólag már finomabban nézek rá, bár kissé kábán a korábbi élmények után. A mosolyom is kissé távoli, mégis kivehető, ahogyan hallgatom az észrevételét. Részben talán mégis rájött, hogy mi a jó ebben az egészben? Ahogyan folyatja viszont… megfagy a mosoly, bár nem a félelemtől, egy pillanatra a szívverésem tölti ki csak a csendet, amíg válaszra vár. Még mindig nehéz eldönteni, hogy ez a valóság-e, vagy pedig még mindig ott fekszem a porond közepén és lassan vérzek el, talán csak hallucináció az egész és még a halál pillanatáig sem jutottunk el… mégis úgy kezelem, mint a valóságot, még ha szinte gyanúsan jól hangzik is. Bár egy démontól kapott munka lehetősége talán pont, hogy veszélyes annyira, hogy nemet kellene mondani… a mosolyom mégis szélesedni látszik, ahogyan egy bólintással fogadom el az ajánlatát. Túltejesítettem magam. Hallom még visszhangzani a dicsérő szavakat, amik szinte idegennek hangzanak. Valóban túlteljesítettem magam, ez szinte több is, mint amit akkor reméltem amikor belépett a kunyhó sejtelmes fényébe. Lassan az ajkaimba is visszatér az élet, mielőtt még azt hinné, hogy kétségeim támadtak megszólalok. – Érdekel. – A hang kicsit idegenül érdes még, tiltakozva remegne meg, de maradt benne annyi félelem, hogy ne merjen teljesen ellenszegülni a test, aki még nem tudja, hogy mi lenne a büntetése ha lázadna az uralmam ellen. A másik démon már megnevelte, így tudja mit kell tenni ha megszállják, bár én nem ő vagyok, a bátorságát még nem szedte teljesen össze, így sikerül irányítanom, az apró hibáktól eltekintve amiket néha ejtek. Megrezzenő tagok, felébredő félelem amit felvált a különös nyugalom amit magamra erőltetnék, mintha semmisé tehetném az eltelt perceket. Nem nyugalom az, megfáradt félelem, az az állapot, amikor a világ eltompul, mert nemrég láttál mindent elveszni. Két pánik közti csend, ami közben a démon tereli kissé a gondolataim. Szinte túl szép….
Az sem utolsó dolog, hogy Athlan még fizetséget is ajánl, bár a részletek még kétesek, talán veszélyes amit kér, talán sokat akar… de az biztos, hogy érdekel mit tervezne. Az őrültség nem áll túl távol tőlem, s ha nem kell a saját testem életét kockára tennem közben, nehezen tud olyan munkát ajánlani, amire nemet mondanék. Nem hagyhatom, hogy itt örökre elváljunk, amint sikerült lenyűgöznöm őt, még ha csak időszakosan is. Ha nem érkezett volna a válasz magától, úgy talán jogosan folytattam a kérdéssel. - Milyen feladatról lenne szó?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Whispering Oaks Carnival Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
391
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 14, 2020 5:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
- Nem feltétlenül szerencsés, ha minden bennem lappangó vágyat hagyok kiteljesedni. Nem csak a világnak, de még magamnak sem. - sejtelmesen sandítok felé, de nem beszélek tovább, hagyom elhalni a hangom a terem nyüzsgésében. Az én elmémmel, a gondolataimmal, a vágyaimmal... Önkontroll nélkül nem éltem volna meg ennyi évszázadot. Ostoba, aki azt hiszi, hogy egy démon “halhatatlan”. Azok vagyunk, évezredeket el tudunk élni a négy fal között, de ha ott tombol a vérben az az ellenállhatatlan késztetés a pusztításra, s a vágyak halmozására, azt bizony egy idő után valaki úgyis megtöri. A tetteknek következményeik vannak, s még egy pokolfajzatnak sem árt az elővigyázatosság. Főleg, ha önmagának még a töredékét sem ismeri.
- Te talán állandóan engedsz minden mélyről jövő késztetésnek és ösztönnek, legyen az bármilyen kegyetlen, bármilyen őrült, vagy épp bármilyen szépséges? - újfent oldalra sandítok Lev felé, miközben ajkaim mélyén elveszejtek egy szemgolyót, mely halkan robban szét a számban, ahogy a fogaim összenyomják. Ízletes falat, főleg maga a rothadó aroma, mely mindent megfűszerez. Az emberi test önmagában, frissen nem nyújt túlságosan nagy élvezetet, de ha már a halál rothadó keze egyre távolodik tőle, akkor bizony igazán élvezetes tud lenni. Kérdésemre pedig közben várok választ, s ha esetleg egy drámai merengést kapnék csupán tőle, úgy újfent rákérdezek. Ha már az időm rápazarolom, akkor jogom van választ kapni a kérdéseimre, nem igaz?  
Tehát ezt az egészet le fogjuk zárni egy őrült orgiával... Már ha addig lesz még hozzá kedvem, s nem megyek el egy teljesen más irányba, aminek jelenleg megvan az esélye, hiszen mikor betoppannak azzal az amorf döggel, egyből nem arra gondolok, hogy milyen jó lenne megdugni azt a nemrégi kislányt, hanem arra, hogy valójában én magam is szívesen kiállnék a kutyával. Azonban Lev próbára tétele sokkal izgalmasabbnak tűnik, nem véletlen hát, hogy az én választásom ráesett, s rá is segítek abban, hogy hamar a porondra kerüljön.  
- Egy régi kihívó... - ismétlem meg halkan, némi ámuló mosollyal. S ahogy telnek, múlnak a percek, egy különleges történet tárul elém. Ritka, ha egy embert kiemelek a szürkék mocsarából, de ebben a szent pillanatban, mikor megpillantom fedetlen testét Lev “áldozatának”, akkor értem meg halványan, hogy mi értelmet láthat abban, hogy számtalan lélek mellé költözik percekre, órákra, akár napokra. A halandók többsége unalmas. Ám az a csekély réteg, akik képesek felmutatni valamit, s olyan történetet rejt a múltjuk, mely kiemelkedik a többi közül... Az ilyenek - még ha szinte egy kezemen meg tudnám számolni, eddig hánnyal találkoztam - kapnak tőlem egy esélyt. Esélyt arra, hogy tovább szőjék kusza történetük szálait.
- Gyerünk, tépd szét azt a bestiát! - állok fel váratlanul a helyemről, mikor Kerberosz felé közelít. Hangom nem gúnyos most, őszinte biztatást csempészek a mélyére, hiszen most fog eldőlni egy sors, hogy hivatott-e a folytatásra, vagy dicső véget ér. Őszintén? Kevés esélyt látok arra, hogy túlélje, de titkon reménykedek benne, hogy még ha Lev segítségével is, de ez a férfi lesz végül az, aki talpon marad. A küzdelem pedig kezdetét veszi... Állva figyelem az eseményeket, s bár a fogak által edződött test felülmúlja talán önmagát is, sajnos elnézve ezt a kegyetlen dögöt, egy embernek kevés esélye lehet ellene. Ez nem egyszerű kutya. Nem egy átlagos pokolkutya. Ez valami sokkal borzasztóbb teremtény... A percek elnyúlnak, mégis összetömörülnek, s ott vagyunk hamarosan az utolsó pillanat küszöbén, melyet a közönség dönthet el. A válasz egyértelmű: halál. Hiszen az izgalmasabb... Aki eljött erre az összecsapásra, teljesen biztosan nem azért jött, hogy boldog véget lásson. A közönség szinte egyszerre harsogja a végítéletet, mégis egyetlen helyről, az én ajkaim közül más zúg kifelé.
- Élet! - kiáltom hangosan úgy, hogy Lev is meghallja, már ha képes ebből a helyzetből még érzékelni a külvilágot, ugyanis szinte rögtön a szavam után már csattan az állkapocs, fröccsen a vér, s egy különleges történet megtelepedik a múltban, az emlékekben, s szép lassan szertefolyik a padlón. Ez igen, Lev. Elismerően bólintok, bár kétlem, hogy ezt ő láthatja, hiszen elvonszolják az oly sokat megélt testet, melyet Lev egy kicsit birtokolhatott. Elégedett, mégis sejtelmes mosollyal ülök le, majd dőlök hátra a koszos, piros cirkuszi széken, s várok. Tudom jól, hogy ez sok volt számára. Az a küzdés, amit most tapasztaltam... Nehéz lenne elhinni, hogy csupán ettől a halandótól származott. S a mosolyom sem ahhoz az emberhez szól. Hanem Levhez... Aki ezzel a tettével kivívott nálam valamit. Már csak fel kell bukkannia ahhoz, hogy ezt a tudtára adjam.
Túl sokáig nem kell várnom. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az ismeretlen démon nem véletlenül hagyta el azt a testet pont ott, ahol Lev minden bizonnyal távozott az előzőből. Tekintetem innentől csak rajta tartom, olyannyira, hogy még a szépséges, barnabőrű kislány sem vonja magára, aki nem messze tőlem libeg el egy halovány lilás selyemruhában. Látom vergődését, a test ösztönös reakcióját, mikor megszállja valaki... S mikor nagy nehezen sikerül végre felállnia, akkor kelek fel magam is a helyemről, ugrok át az elválasztón, és sétálok oda a nap hőséhez. Kérdezés nélkül, a pillanat különös erejével ragadom meg a karját, hogy azt átlendítsem a vállamon, s támaszt nyújtsak neki. Eleinte nem szólok, némán vezetem őt ki a sátorból, majdnem eltaposva a bájos kis törpelányt, aki ezzel el is veszti az érdeklődésem. Legalábbis a mai éjjelre... Odakint már mikor a földet tapodja cipőnk, s az emberek szétszélednek, odavezetem az újdonsült testet egy padhoz, majd szokatlan óvatossággal leültetem rá. Még mindig némán lépek el tőle, egy oldalsó bódéhoz, ahol valami tészta-szerű, hosszúkás, fahéjas-cukros ízesítésű valami sütnek olajban.
- Abból a szarból hatot. - biccentek a soha nem látott dologra, melyből hatot egy papír zacskóba rak egy nagydarab, kövér férfi, s a kezembe nyomja. Én pedig azzal lépek vissza Levhez, majd az ő kezébe tolom az édességet, s egyet kihúzok a zacskóból.
- Azt hiszem, ma túlteljesítetted önmagad. - jegyzem meg, mielőtt elveszejtek egy falatot a számban. - Talán egy kicsit értem, hogy mi értelme ennek az... Egésznek... - mutatok végig rajta, utalva arra a számtalan testre, amit megszállhatott már. - Néha egy-egy különleges történetért megéri kockára tenni mindent. Ha csak egy kicsit is többnek érezzük magunkat tőle... - jegyzem meg bölcsen, némi fintorral az arcomon, mely nem neki, hanem ennek az ehető gusztustalanságnak szól. - Kiálltad a próbát, Lev. - nézek még mindig magam elé ábrándosan, bár a mellettem ülőnek címzem a szavaim. - Hasznosabbnak bizonyulsz élve, mint holtan. - nem, nem viccelek. Halálosan komolyan gondolom, épp annyira komolyan, mint hogy ezt az édes hülyeséget zabálom.
- Lenne feladatom a számodra a jövőben, ha érdekel. - sejtelmes mosollyal sandítok felé, s letörlöm az ajkaimon ragadt apró cukormaradványokat. - Természetesen nem ingyen. - bólintok határozottan. Az egyelőre maradjon titok, hogy pontosan milyen őrült ötletem támadt, hiszen először meg kell bizonyosodnom róla, hogy hajlana-e némi munkára, vagy elég volt belőlem s az agymenéseimből egy életre.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Whispering Oaks Carnival 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
88
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 11, 2020 10:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Deeper and deeper down the rabbit hole


A szavai sötétek, én mégis felnevetek rajtuk. Talán túl ködösen fogalmaztam neki, talán túl kevés részletet adtam a tudtára, vagy talán csak kétséget akar ültetni a gondolataim közé, egy bosszantó érzést, miszerint az eddigi éveim elpazaroltam, miszerint minden, amit tettem értéktelen… ó, ha tudná. Ha ismerne. De nem így van, azért nevetek, megtörve a suttogás feszült csendjét. Tény, hogy a gondolatai valahol megragadtak az elmémben, de az is, hogy a kép, amit felvázolt igencsak hiányos. A nevetés elhalkul, helyette egy mosoly marad emlékeztetőül, amit lassan felemészt a férfi mogorva jelleme. Távolodni látszok, de nem megyek sehová, továbbra is ott vagyok csak finoman kell bánnom az erőmmel. Akár visszavonulásnak is vehetné, de ebben a helyzetben a bizonytalanság a legrosszabb, amit tehetek. Mielőtt még eltűnnének a nyomaim az idegen arcról, utoljára Athlan felé pillantok, láthatja a mosoly végét, de ennyi csupán, a drámai vég elmarad, a beszélgetés lezáratlanul süllyed közénk, ott marad a folyosó szennyében. Végül is, ez a hely nagyobb dolgokat is nyelt már el. A szavai visszhangoznak még az elmémben, de egy hang azt suttogja, hogy nincs igaza. De a gondolat kísérteni fog még. Viszont ennél több kell, hogy maradandót alkosson. Ennél rosszabbat is hallottam már, Athlan. Nem te vagy az első, bár kétségtelen, hogy valahol különleges vagy, ezért is akadt meg rajtad a szemem. De a szép dolgok a legveszélyesebbek.
Elnyomom a sötétségnek azon apró morzsáját is, amit az elmémbe ültet, elfér a többi mellett, én beszélek tovább, megyek tovább, megtéve amit kér, csendben figyelve most is, mint amikor először lépett be a kunyhómba. Bár ennek a testnek a tekintete sokkal érdektelenebb, sötét, mélybe merengő, sokat átélt és megviselt, mögötte valahol mégis én vagyok. Én, akiről annyit tud amennyit láttatni engedtem. Az undorom igyekeztem elnyomni, miközben a választott ételeket tartottam felé, amikből az emberibb végül az enyém lett, így azzal együtt foglaltam helyet mellette. Elképzel szolgájának, bár nem biztos, hogy tudja milyen is az, hálátlan tudok lenni, bár kétségtelenül betörhető. Mindenki betörhető, amint kiismerték… - Meglepő, hogy ennyire visszafogod a vágyaidat. – Hiszen a hallal is csak elkezdett játszadozni, majd jól nevelt ebként abbahagyta, és itt is, csak a reményeit sorolja, de nem tesz érte…
A tekintetem a műsoron, ám a figyelmem a démonom, elvégre ő a fő attrakció, mindvégig ő volt, nem véletlenül rajongom körbe ennyire. Megbúvó mosollyal hallgatom, bár a téma annyira nem köt le, ellenben ő maga igen. – Ha megkérdezném, igent mondanának. – A kijelentés végét pedig rábízom. A nő itt dolgozik már egy ideje, a hely pedig a mocsok mögött a haszonról is szól, meglepő hát, hogy eladnak és árulnak mindent, amit tudnak, főleg, ha azt többször is megtehetik? Az apró hölgy biztosan már több első alkalmon is túlesett. Azonban úgy tűnt, ennyi nem elég a démonnak, de hibáztathatom érte? Nem hazudtolja meg a fajtáját. Nem lep meg annyira, mint amennyire a lassan felszaladó szemöldök jelezné, az csak időhúzás, amíg átgondolom mire is kér. A tekintetem némán vándorol vissza a fellépőkre, s csak utána kapja meg a kért választ, egy lassú bólintás formájában. Ha ebben a testben megyek, úgyis mindegy az. Az itteniek pedig hozzászokhattak az ilyesmihez. És ha nem tudna viselkedni… nos, arra ott vannak az őrök. Legalább kaphatok majd egy bemutatót arról, hogy mennyire is ura a képességeinek, vagy neki is szebbek a szavai, mint a tettei. Bár a kegyetlenség megvan benne, az nem minden. Kaotikus, szinte őrültnek nevezhető… vonzó tulajdonság, de sajnos nem pont az, amire szükségem van. Viszont nem reménytelen.
A műsor elér az egyik fő attrakcióhoz, előkerül a bestia, ideje a választásnak, talán a leg kétségekkel töltöttebb pontja az estének. Bár a halál nem örökre szól, nem kellemes élmény, így a feszültség a levegőben valós, akárcsak a némán elmormolt imák, amik a porondról érkeznek. A nyugodtságuk látszólagos, ha eléggé figyeljük, aggódnak, többen is. Hiszen egy részük még egészen új, szerencsés annyira, hogy sosem állt szembe Kerberosszal. Várakozóan nézek a démonra, akinek talán vannak tervei… és valóban voltak. Nem követtem a szavazás menetét, kevésbé érdekelt az, nem tudom ki nyert volna, de nem is tudtuk meg, hiszen egy démoni erő kirántott az ülésből, be középre, oda a jelentkezők mellé. A test részeges tántora elvonja a figyelmet a meglepettségemről… bár az érzés nem csak az enyém, egy pillanatra a tömeg is elhallgat, mielőtt újult erővel hangoskodna tovább. A porondmester gyorsan kapcsol, váratlan fordulat, de mindig történik valami. Rám néz, pontosabban a férfire akinek a testét elvettem. A pillantás kissé bizonytalan, viszont volt már aki felismerte a férfit, s bőszen támogatni kezdte az ötletet, hogy maradjon csak egymaga a szörnyeteg ellen. Másoknak pedig egyszerűen tetszett az esélytelennek tűnő felállás, ők csak a vérre szomjaztak. A férfi pedig nem várt a megerősítésre, felvette a közönség lendületét és beszélni kezdett. – Egy… önként jelentkező! – Hiszen nem ellenkeztem, a test hunyorgott az erős fényekben, megszokta a sötétséget, régen állt már ott. – Ráadásul, nem is akárki! – A hangja elfojtott izgalomtól teljes. – Egy régi kihívó… - Ez, ez volt. A tekintetünk Athlant figyeli. Nem bújok elő, erre jó a férfi üres, semmitmondó nézése is. Emlékszik még a sebekre, amiket pokolkutya mart a bőrébe? Akad még olyan számtalan. Rájött volna, hogy nem csak annyira törte őket, hogy ülj és maradj? Hogy hogyan vetemedett arra, hogy emberként is közel kerüljön hozzájuk? Hogy mi hajtotta ebbe az életbe, mitől veszett ki a fény a tekintetében? Vagy nem érdeklik ilyen mélyen a lélek titkai, csak a pillanatnyi szórakozás hajtja? Én örömmel veszek el a lelkek bonyodalmakkal teli világában. Én tudom a válaszokat, s egy részét elé tárom lassan, ahogyan a férfi kigombolja az ingét, hogy a földre dobva azt felmutassa a testet, ami sokat átélt már. A közönség őrjöng, de nem emiatt, elrészegítette a porondmester ékesszóló beszéde, nagyobb harcosnak állította be a férfit, mint amilyen. A valóságban a harc nem tesz hőssé, a harc megtör, kiveszi a fényt az életedből, darabonként tesz tönkre, amíg csak egy üres roncs marad a testből és a lélekből egyaránt. Ez a test is erről beszélt, minden seb, minden bőrre varrt jel… ugyanis abból is akadt. Kutyák és emberek, szörnyek és emberek harca, még maga Kerberosz is ott volt köztük, bár egy kevésbé torz, kezdetleges formájában. A férfi a tenyereire néz, amik megremegnek kissé. Mikor is volt? Egész régen. De megtörtebb annál, minthogy felidézze. Helyette az ösztöneire támaszkodik, meg rám, ahogyan egy asztalhoz sétálunk, ami időközben gördült be. Miről is beszél a porondmester? Fegyverek… a szavai egész távoliak idebent, a férfi feltörő emlékei megzavarnak. Csak van még benne élet valahol… bár a fényt elvesztette, nem halott még teljesen. De ellenkezni már nem maradt ereje. Fegyverek is vannak ott, mégis, az italhoz lép elsőre, a keserű folyadéktól vár erőt arra ami történni fog, én pedig hagyom neki. Szüksége lesz rá. Szükségünk lesz rá. Nem terveztem mára ezt a halált is, bár a férfi került már ki élve ilyen helyzetből, azóta évek teltek el, azóta változott. Az utolsónak csúnya vége lett, azt hitte többé nem kell tennie… most mégis itt áll, már a fegyverek közé túr, de csak késeket vesz el, semmi biztonságosat. Az élethez csak a rutin szegezi, azt pedig elvették tőle, így veszélyesen közelíti a szörnyet. Amíg válogat, a ketrec a helyére kerül, tulajdonképpen az egész porondot kitöltő kalitka, ami ügyesen szétszedhető és összerakható rácsok sokasága. Az a fémszerkezet nem csak a sátrat tartotta, voltak plusz elemek, nem csak  a függönyök miatt álltak a rudak, a gondosan elhelyezett lyukakba fémrudak passzoltak, hogy egy masszívabb ketrecet hozzanak létre. Bár a közönségnek ez sem teljesen biztonságos, aki erre téved, az vállalja a kockázatot. Ilyenszerű a tény is, hogy a ketrec nem teljes, nem minden pontról egyformán védett, maradnak helyek ahol ki és be lehet menni, fentről és lentről egyaránt. Az ember azt hinné, hogy építenek még hozzá, de nem, abbahagyták, ez a különös alakzat a végső formája, hiszen nem minden ponton a védelem a szerepe. A műsor része, egy kellék csupán, mint minden más ami a porondra lép. Azért vagyunk, hogy szórakoztassunk, nem igaz?
Az időhúzás viszont nem tarthat örökké, a közönség feltüzelve, az állat feldühítve, a ketrec összeszerelve… nincs már mire várni, kezdődik a fő attrakció. Szóval, így szeretnéd ezt, Athlan? Legyen hát, ha ez az utolsó kívánságod, teljesíthetem még ezt is. A mai nap folyamán többször is végeztél velem, talán most hozzáadunk még egyet a hullák halmazához. Drága a társaságot, talán meg sem éri ennyit fizetni érted, de mégis megteszem, végül is már a kezeid közt vagyok. Egyáltalán nem biztonságos pozíció, de a biztonság már nem opció. A bestia ketrece hangos csattanással nyílik szét, de nem ízleli sokáig a szabadságot, helyette azonnal sprintbe kezd, felém ront fékezhetetlen dühével, csattogó állkapcsával mivel torokra ugrana azonnal. Csakhogy a test is mozdul, védekezne a fogak végzetes szorítása elől, hiszen ha az sikeresen zár, onnan már nem lesz tovább. A férfi tekintetébe különös élet tért vissza, most, hogy az élete, az életünk volt a tét, már éberebbnek tűnt. Magához térni látszott az eddigi kábulatából, bár a tudata még mindig ködös volt, az ösztönei vezérelték miközben az állattal birkózott. A küzdelem kiegyenlítetlen, hiszen a késeinkkel, bár úgy mozgunk, mintha a testünk részei lennének, mégsem azok. Ellenben a bestia késméretű agyarai valóban egyek vele, a csontos kinövései, a veszett betegség amit hordoz… gyilkolásra fejlesztették, és mesterien is űzi, már az első pillanatokban véres sebet mar belénk. Csakhogy az emberi testet sem lehet teljesen alábecsülni, az alkalmazkodó képessége elég nagy, akárcsak a tűrése is, főleg, ha ekkora tét lebeg előtte. A küzdelem kilátástalan, látszólag csak vergődünk a szörnyeteg súlyos csapásai alatt, a valóság viszont az, hogy minden ellenére elég jól bírjuk, hiszen tépünk mi is, sebzünk, küzdünk, a hörgések nem csak a kutyától, tőlünk is érkeznek ahogyan kapaszkodunk mindenbe amibe csak lehet, megragadunk mindent, hiszen nem számít a módszer csak a küzdelem és az, hogy ki marad tovább talpon. Gyilkolásra tervezett az ellenfél, de ebbe a testbe a túlélést verték, bár a fénye mára kimúlt, most mégis úgy tűnt, összeszedi magát. A vére növekvő foltokat hagy a földön, bejelöli a haláltánc minden lépését. A szenvedő kiáltásaink néha a kutya  fájdalmas nyüszítése töri meg, de a hangunkba belevegyül a közönség ordítása, üvöltő torokhangok is. A férfi a testet védi ahol gyenge, azokat a pontokat ahol túl gyorsan vége lenne, nyújtja a szenvedését, mintha lenne esélye. Nem enged a kísértésnek, hogy felkínálja a fedetlen nyakat a dögnek, helyette küzd, kitartóan, még ha reménytelennek is hat a helyzet. Néha szinte felülkerekedni látszik a kiegyenlítetlen küzdelemben, mégis, gyakrabban hempereg a mocsokban és vérben, mint a pillanatnyi dicsőségben. De jól áll neki ez a mocsok, mintha csak acélozná a kitartását, alulmaradni látszik, de feladni nem, valami hajtja belülről, valami remény, ami nem hagyja feladni a küzdelmet. Mintha tudná mi fog történni… nemsokára ugyanis segítséget kap, egy pillanatra visszarántják a kutyák, fellélegzik a megcsonkolt test, de a pillanat nem felszabadító. Hiszen még nincs vége. Talpra áll, egyik karja még egészen használható, a másikkal már csak hárításra képes, felajánlani egyéb végzetes pontok helyett. A lábai sem úszták meg a harcot, bár még áll rajtuk, a fájdalom amit megél, amit megélünk közben pokoli, s minden megtett lépés csak fokoz rajta. A pillanatot, amit kap, arra használ, hogy egy újabb üvegért nyúljon, lehúzva a tartalmát, a végét meg magára öntve. A maró érzésre mélyről jövő torokhangból ordít fel, de a kívánt hatást elérte, az emberek vele ordítanak. Végül is, műsor ez is, elég ideje van itt, hogy tudja miről szól az egész. Az üveg még a kezében, amikor az állat ismét nekivágtat, de a néma vágások helyett ekkor már széttörő üveg csörömpölésével találkoznak. Mind kapunk a szétrepülő szilánkokból, a föld mocskával együtt magunkra kenjük, amint ismét lezuhanunk. Az emberi test másik különlegessége, hogy vészhelyzetben emberfelettinek tűnő erőket képes kifejteni, talán ezért is tűnhet úgy újra, mintha felülkerekedne a szörnyetegen. De ez csak a látszat, még egy kis vergődés, és szörny fogai a nyakunk körül. Az állkapcsa mereven zárul, de az ölelése nem halálos. Még nem az. A távolból egy kiáltás szakítja ketté a pillanatot, a kutya lefagy, bár minden izma feszítve, vicsorog, acsarog, habzott nyála tócsát hagy a földön… és elhangzik a halálos kérdés: élet vagy halál? A sorsunk a kezükben, a bekiáltott hangoktól függően a kutya nemtetszően és nehezen, fenyegetőzve bár, de elhátrál… különben hangos morranás kíséretében zárul az állkapocs, reccsennek a csontok, törik a nyak, spriccel a vér, az állat elégedetten morran, ahogyan befedi a pofáját a friss vér. Az elviselhetetlen fájdalmunk hirtelen megszűnik, a hely bűze már nem ér el hozzánk, a világ hangjait váratlanul vágják el. Kizuhanok a testből, érzem, zúg a fejem, cseng a fülem, távol, a saját testem valahol kínok közt vergődhet. Túléltem, de milyen áron? Ha lenne mivel, ordítanék még én is, de… a korábbi szenvedés már megfoghatatlan. Álomszerű, de mégis túl valós… A rosszullét kerülget, nem szoktam ennyi kínt átélni egyetlen nap alatt. A démon olyan szinten tette próbára a határaimat, amit túl ritkán lépek meg. Idő. Idő kell, amíg összeszedem magam annyira, hogy körbenézzek egy másik áldozat után. De ki? Ki az, aki befogadna ilyen állapotban is?
Ha túl is éltem, a sérülések túl nagyok, túl mélyek voltak. A testet elvitték, de a haláláért könyörgött, hiszen életben hagyni kegyetlenebb volt… valószínűleg a függönyök takarásában kiontották az életét, hogy feltámadva majd egy épebb formában térhessen vissza. De én már nem kísértem addig, a jelenésem a porondon maradt, azon a ponton ahol majdnem meghaltunk, de igazából meg is halhattunk volna. Az érzékeim a démon után nyúlnának, de hiába, az embere túl mélyen, már nincs is tudata, nem érhetem el… nem adhatom a tudtára, hogy ott vagyok. Hogy én is küzdöttem. Hogy együtt szenvedtem azzal a férfival. Azt is hiheti, hogy gyáva módon elmenekültem. Elhinné, hogy elég őrült voltam maradni...?
Az idő fogytán, igyekszem összerázódni annyira, hogy körbenézzek, keressek valakit, aki elég jó… hiszen itt már nincs más amit tehetnék. A műsor elérte a fénypontját, bár a meglepetés fellépő kiléte titok maradt… talán így is elég jó előadást nyújtottunk. Bár az eddigiek alapján Athlan értékelte volna őt is… de talán a szenvedésem is kedvére tett. Számított volna arra, hogy a férfi, aki kutyákkal foglalkozott, innen szerezte a tudását? Talán ezért is dobott volna ide? Vagy ez is csak a beteges játékai része?
Nem számít. Most másra kell koncentrálnom. Valakire… akárkire, aki eléggé megtört ahhoz, hogy magára fogadjon még egy ilyen meggyötört és gyengült lelket, mint az enyém. A keresés nehéz és tovább tart, mint máskor… de az első találatra ugranék, mielőtt még eltűnne a gyenge sugallat. Férfi vagy nő, gyerek vagy felnőtt… mindegy lenne. Csakhogy, ekkor felrémlik egy korábbi ígéretem. A sátrak. Azt mondtam elvezetem oda. De… nem mehetek akárkiben. Nem mehetek gyerekben… a közelében nem maradhatok gyerekben.
A porond lassan kiürül, az emberek ritkulnak, én meg ugyanúgy, kábán állok. Nehéz összeszedni a gondolataim, csak remélhetem, hogy a démon nem hagy magamra. De elsőre is érezhette, hogy mennyi idő kell egy új testhez, onnan meg sejtheti, hogy a mostani még nehezebb feladat lesz. Ha sikerül… egyedül biztosan nem. A leggyengébb helyett mást keresek hát, valaki ismerőset, valaki veszélyeset… aki adhat egy eléggé tört testet az útra. De milyen áron már megint? Athlan… mibe keverem magam miattad? Akihez megyek, tudja pontosan, hogy milyen problémába ütköztem, hiszen hátulról nézte a küzdelmet, csodálta a látványt, bár már sokszor nézhette végig, én most vergődtem ott először. És ez őt is előcsalta. A műsornak vége, de utaltak valamilyen licitre egy kicsit távolabb, az érdekeltek átvonultak oda, a sátor kiürült, s csak ebben a pillanatban bújt elő a korábbi köpenyes alak. Arra a pontra sétált, ahol utoljára feküdtem. Éreztem a közeledtét, az embere még nem volt teljesen halott, megismertem a lelket. Nyúltam felé, de óvatosan, csak megpiszkálta, hogy érezzen. És így volt. Rájött. De talán tudta már előre is. Az ajkain gonosz vigyor jelent meg, a tekintete elsötétül. – Ó, fiú… ostoba fiú… - A halk hang, amit hallat, egy elfojtott nevetés töredéke, ami drága árat ígér. – Vidd. – Ha Athlan a teremben maradt, a sötéten gomolygó tekintete még egyszer végigmér, mielőtt végleg eltűnne. A test erőtlenül esik térdre, remeg és reszket, megszabadult, de a pánik még mindig fogva tartja. A démon nem nyomtalanul hagyta el a testét, egy utolsó ajándékot hátrahagyott, még egy kicsit a mérgező terrorból, aminek parancsolni képes. Az embere viszont eléggé betört lehet… hogy irányíthassam. Hiszen mérgezte már egy ideje. Az én érkezésemen kevésbé látványos, mint egy démoné, de az ember ellenkező sikolyai elárulnak. Nem tetszik, hogy újabb fogvatartóra lelt, de gyenge. A kiáltásai szinte csak ösztönből jönnek, az ellenállása megszokás, de alig maradt ereje igazi harcra, a tudata jelentős részét átfogja egy szürke köd, a lelke is hasonlóan fakó, erőtlen, szinte már halott is… A végzet közelsége felkavar, de a megnyugvást már feladtam, ez az este korántsem békés. A vergődés amit a földön leművelünk harcnak korántsem nevezhető, inkább szánalmas a két meggyötört lélek kapálózása, míg végül eggyé nem válnak. Az arcunk könnyektől áztatott, remegve próbálunk talpra állni, de kétszer is visszaesünk, mielőtt sikerülne. Drága ajándékot kaptam, de a fizetséggel később kell foglalkoznom… most… Athlan… merre? Merre vagy? Én már biztosan érzem, hogy elértem a határaimat, ez az utolsó, a következő halál már a testemig ránt. Vagy távolabb... Mintha szétszaggatták volna a lelkem, a fájdalom már fizikai, úgy görnyedünk, szitkozódva, átkozva mindent, míg végül ráerőszakolom a testre a felegyenesedést. Remélhetőleg Athlan nem kószált távolra… minden lépés olyan, mintha üvegszilánkokon sétálnék… A sírba visz a démon. Ezúttal a halál érintése egészen közeli… túl közli, nem szabadna ennyire éreznem. Bár testben vagyok, valami mégis feszeget belülről, mintha túl hosszasan maradtam volna test nélkül… ügyelnem kell, ha nem akarok a saját életemmel fizetni. Ha most megölne… Gyenge vagyok… túl gyenge…
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Whispering Oaks Carnival Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
391
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 09, 2020 4:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
- Alik szerepe egyértelmű. Egy ócska jövendőmondó, aki azzal keresi a kenyerét, hogy mihaszna, ostoba embereket töm rejtélyes szavakkal. Igen, ez Alik. Ám én nem rá vagyok kíváncsi, hanem rád, Lev. - felelem vissza hasonló csendességgel, mintha a feslett folyosókon nem nagy szavak hangoznának el, hanem olyan jelentéktelen mocskok, melyek az ajtók mögött bújnak.
- Többarcú. - ismétlem meg. - Az életed abból áll csupán, hogy más lelkeket veszel rá dolgokra? Nem félsz, hogy egyszer a sok történetben elveszik... A sajátod? S egyszer csak arra eszmélsz, hogy akár évekig nem voltál önmagad? Egyáltalán... - hajolok hozzá közelebb, s enyhén megkocogtatom a fejét. - Létezik még Lev? Vagy ez a valaki, aki ott bent van, csupán egy régi lélek származéka? Nem félsz, hogy egyszer örökre elveszel? - utóbbi kérdésem enyhe sötét éllel suttogom felé, s mosolyogva hajolok el tőle, mintha mi sem történt volna, mintha nem magát a létét kérdőjeleztem volna meg. Az út hátralevő részében némán hallgatom őt, olykor csupán egy elgondolkozó hümmögés szakad ki belőlem egészen addig, míg meg nem érkezünk végre a fő látványosság színterére. Az igényeim alant a székeknél hamar a felszínre kerülnek, s Lev mint valami hűséges szolga, úgy ugrik teljesíteni azokat, én pedig addig megengedek magamnak pár merengő pillantást a mennyezet felé, a falak felé, a dolgozók felé, s minden felé, ami csak körbevesz. Tekintetemben lángnyelvek gyúlnak, hiszen nem csak ezzel a különös, megszálló alakkal vannak terveim, hanem az egész hellyel. Elvégre... Annyi érzelem cikázik a levegőben, öröm és bánat, fájdalom és harag, jókedv és komorság... Túl sok minden összpontosul ezen a helyen, s az ilyenek sosem vezetnek jóra. Az ilyen helyeknek egytől egyig pusztulnia kell... Mielőtt azonban túlságosan belesüppednék fertő gondolataimba, visszaérkezik a ropogtatnivalóm. És a belsőségek... Az első doboz láttán egy fintor ül ki arcomra, a másodikat viszont vigyorogva veszem el, s nyújtom vissza neki az elsőt.
- Jófiú vagy. Ha lett volna valaha szolgám, biztosan olyat kívántam volna magamnak, mint te. - valami rothadó, légyköpte cafatot kihámozok a dobozból, s behajítom a számba. - Vagy nem. - vonom meg a vállam, s felvonom egyik szemöldököm arra, ahogy felém pislog. - Most meg mi van? Ennyire hihetetlen, hogy egy magamfajta megmártózna az itteni gusztustalanságokban? - ugyan, bár nem ismerjük egymást régóta, ez a kellemes kis jellemvonásom már egyértelmű lehetne számára. Ha nem szól közbe a minket idevezető tag, teljesen biztosan az élvezetem elveszett volna a haltestű hulla torkában... Egyelőre azonban az ínyenc falatok mellett beérem egy élvezetes ostorcsapással, mely csattanhatott volna más részemen is, de... Minden bizonnyal senki sem nézte volna jó szemmel, ha letolt gatyával belógattam volna egy bizonyos dolgot. Élvezettel nyögök hát az enyhe fájdalomra, s előjátékként tökéletesen beérem ezzel.  
Az előadás pedig végre hamarosan elkezdődik, s most a figyelmem egy kicsit elterelődik a mellettem ülőről. Ámulva figyelem a fellépőket, olykor tapssal kísért “bravó!”-t kiáltok be, de néha azért halkan súgok oda Levnek.
- Az az indai kislány vagyok még szűz? - biccentek egy apró teremtés felé, aki az elmondottak alapján már bőven felnőtt, mégis olyan kicsi, hogy még a térdemig sem érne fel. Biztos kellemesen szűk lehet a kicsike... Valójában az egész szörnysereg kegyetlenül izgató, egyszerűen imádom az ilyen elvetemült dolgokat, főleg ha az én elmémmel némi őrült perverziót is bele lehet vinni az egész mulatságba.
- A végső kívánságom az, hogy vezess el ezeknek a sátrához. Meg akarok dugni párat belőlük. És te is jössz velem. Vagy ebben... - csapok rá combjára. - Vagy egy izgalmasabb külsőben. - felelem oly természetességgel, mintha ez a hétköznapi dolgokhoz tartozna. Számomra talán igen... A végkifejlet pedig a kapukban, s a vad, torz teremtény ismét csak ámulatot vált ki belőlem. Ez igen, Lev! Remekül ráéreztél, mi szórakoztathat egy magamfajta posványban létező alakot. Sejtelmes pillantását mosollyal jutalmazom, s tekintetem egyből körbefuttatom a terepen. Feleslegesen. Ugyanis az első pillanatban tudtam, ki való oda a döghöz, mikor elhangzott a kérdés... S bár ott ül a levegőben a feszültség, hogy vajon ki vagy mi következik, ki küzd meg a teremténnyel, ám én úgy döntök, hogy a kezembe veszem a dolgokat. Halk sóhajjal simítok hát a mellettem ülő vállára, majd váratlanul megkapaszkodok a ruhájában, s előhívva a természetfeletti erőm, egy erősebb mozdulattal a színpadra hajítom Levet. Ezt persze csak akkor fogom megtenni, ha nem tűnik fel senki érdekes valahol. Ha igen, úgy Lev épen maradhat. Ha nem, akkor bizony ha rajtam múlik, ő lesz a szerencsés kiválasztott, aki megkapja tőlem a mai este legnagyobb tapsviharát...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Whispering Oaks Carnival 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
88
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 27, 2020 12:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Deeper and deeper down the rabbit hole


A rothadás igazi, olyan, mintha mindenhonnan áradna, de mennyi titkot rejthet ez a hely? Nem voltam annyira naív, hogy azt higgyem, semmi valóságalapja nincs az itteni borzalmaknak, ugyanakkor látni jeleket arra is, hogy műsor is van a háttérben. Nem estem abba a hibába, hogy hagyjam magam túl mélyre süllyedni a hely mocskában. Elsőre úgy tűnik, hogy mindez csak emberek műve, de ha így lenne, mit keresne itt a lény, aki látszólag érdektelenül vezet minket a labirintus szerű folyosókon keresztül egy másik sátorhoz. Biztosan nem ember, démon vagy félvér talán, vagy ennyire jól játszaná? De az nem magyarázná meg azt a csontig hatoló, ősi félelmet amit magával hordoz, s kedve szerint enged szabadon. Meglepne, ha nem démon lenne. És nem csak ő. És nem csak démonok, kegyvesztett angyalok, keverékek, meg egyéb lények, nem minden itteni szörny rab, vagy legalább is nem a szó szoros értelmében. Első látásra olyan, mintha az emberek irányítanák ezt a helyet… de lehet ekkora hatalom egy ember kezében? Ha mégis így lenne, biztosan drágán fizetett érte.
Várt kérdés érkezett Athlantól, mégis mi a szerepem? Miért maradnék egy olyan helyen, ahol akármikor egy ketrecbe dobhatnának engem is? A kérdésre elvigyorodik az arc amit hordok, a késztetés túl erős, hogy elnyomjam. Mégis mit csinálok itt egész nap? Vagy melyik napokon? Melyik arcomra kíváncsi? Hosszú ideje testtelenül kísértem a helyet, megfigyelve az ittenieket, gondosan kiválogatva, hogy ki lehet a következő, akit könnyebben megszállhatok. Egy ilyen nyomorúságos hely tele van elkeseredett lelkekkel, akik néha már szó szerint könyörögnek, hogy valami nagyobb erő átvegye felettük az irányítást. A szerencsés szerencsétlenek egy részét pedig én választom ki. Halkítok a hangomon, bár látszólag senki sem figyel, a valóság nem mindig ennyire egyértelmű. – Alik szerepe egyértelmű, nem? Utat mutat az elveszetteknek. Megmondja a múltat, ismerve a jelent és eldönti a jövőt. – Ilyen és hasonló szépségeket terjesztenek róla, hogy a kunyhójába csalják a gyanútlan látogatókat, mások pedig már ismerik a hozzá vezető utat. Bár az érdekesebb kérdés, hogy milyen szabályok szerint adnak neki hatalmat dönteni a jövő felett. Ez a hely nem csak ámított rémségeket ígér, van, aki messziről jön, de a kíváncsisága örökre ideláncolja. Mások pedig talán pont ezért érkeznek ide. Menekülnek vagy kitaszítottak, az itteniek meg nem válogatnak a múltad miatt. Vezettem már ezekhez a folyosókhoz elveszett lelkeket, ritkábban lelketleneket, de a mostani nem elveszett. A mostani célba ér, már elhaladtunk az ajtó mellett, ami más irányba vezette volna a sorsát. Abban a pillanatban, amikor az előttünk haladó lopva pillantott hátra, hogy még mindig követjük-e, s talán valamivel növekvő érdeklődéssel folytatta az utat. – Az enyém is hasonló, csak valamivel változatosabb, vagy éppen… többarcú. -  Talán mégis mélyebbre ástam magam az illendőnél, de ennél jobb helyet aligha találok a céljaimhoz. A démonok maguktól jönnek hozzám, nekem csak figyelnem kell a jelekre. Kevesebb az elveszett keresgélés, viszont nagyobb a kockázat, hogy én veszek el közben, vagy veszítek, pont a szabadságomat. De még megvan. - De személyesen csak alkalmanként vagyok itt. – Vonzó a gondolat, hogy itt maradjak örökre, de azzal csak elfutnék New York sajátos rémei elől. És addig nem menekülök amíg nem muszáj. Még nem, most nem tehetem. – Több helyről intézem a dolgaimat… közel bármit, főleg amihez előnyt jelent a rugalmasságom. – Apró mosollyal, ravaszul pillantok vissza a démonra. A megszállásnak megvannak az előnyei, csak kell tudni használni. Akárcsak a nem démoni létnek. Vannak akik jobban megbíznak egy földi szülöttben, mások meg abban a hitben néznek rám, hogy a pokolból érkeztem. Mindegy, amíg mindenki megkapja amit akar. Főleg ha én is. Vagy csak jól el kell rejtőzni. Ezen a helyen nem én vagyok az egyetlen aki bőrből bőrbe mászik, figyel, megjegyez, terel és tervez, viszont én vagyok az egyetlen aki nem démon, ami egyben előny és hátrány.
- Attól is függ, hogy mennyire szeretném. – Legyen az testcserével, vagy kihasználva egy-egy test egyedi adottságait. Alikra más szemmel néznek az itteniek, mint arra az alakra, akinek a képével most lát a démon. Kevesen tudják, hogy mire vagyok képes, kevesen tudják, hogy Alik néha nem egy hanem két személy, s ha jókor keresed, nem csak az átlagos szolgáltatásait nyújthatja. De ez a test a példa rá, hogy nem csak őt hálóztam körbe magamnak, bár itt ő a kedvencem, nem csak vele játszom. - Vagy mennyire éri meg. - Mindennek meg van az ára, ezt ő is tudhatja.
Mosolyogva hallgatom az elemzését, jó irányba indult, bár a hely adta a választ, erre nem pont a szentek tévednek, és főleg nem maradnak, legalább is nem sokáig vagy nem önkéntesen. – Egyszer minden elme megnyílik, főleg ha ismerjük a zárját. – Több minden is befolyásolja azt, hogy milyen részleteket tudok a felszínre hozni, talán jobb úgy tenni a kérdést, hogy mennyivel lehetnék hasznosabb, mint bármely más démon? Mert talán, ha érdekli, pont ez érdekli. Tudok pár dolgot az ők megszállásukról, de nem mindent. Tudom, hogy hasonló a kettő, de mennyire? Ők is pont annyira átélik ami az idegen testben zajlik, mint én? Ők mennyire képesek eggyé válni az emberekkel? Én előre ráérzek az érzéseik és vágyaik elegyére, ügyesen játszva hasznos trükk, segít észrevenni, hogy mennyire közelítek a megoldáshoz. De a képességem minden előnyét és hátrányát még nem tudtam összehasonlítani egy hozzá hasonlóval. De megérkezünk, még mielőtt én is faggathatnám, s talán jobb is így – nem voltam biztos abban, hogy vele kellene ilyesmiről tárgyalnom.
- Sajátos ízlés, de talán a hozzád hasonlóknak is akad valami hátul. – Ha más nem, majd az állatok ételéből hozok neki. Az említettekhez hasonló felesleges részek egy részét nekik tartogatják, talán van valami undorító maradék számukra a közelben. Bár a gondolat, hogy esetleg osztozkodni akarna az ételén, taszított. Talán keresnem kellene valami emberibbet, ha erre vetemedne. A korábbi nyers húsos élmény után esélyes kimenetel lehet. Gyors léptekkel olvadok a félhomályba, a mozgolódás a porondnál már elkezdődött, s vissza terveztem érni a műsor előtt. Mielőtt a teljesen eltűntem volna a függönyök mögött, vettem sült krumplit, ha már a pattogatott kukoricát kizárta, és hotdogot már kapott korábban. Az itteni amúgy sem olyan különleges, mint amit Pashától kaptunk. Nem fordítottam fel a kívánságlistájáért a fél karnevált, fogtam amit először találtam, s elég könnyen mozdítható volt. Nem mentem teljesen szembe az elvárásaitól, az egyik tényleg az állatoknak szánt maradék volt, pár nyers húscafat, egy kisebb csont, pár índarab elegye, talán egy szemgolyó darabjai, vagyis ennyi amit első pillantásra kiszedtem. Óvatosan belenyúlva kihúztam a puhább részekből a démon számára, hogy az üres kartonba csúsztassam, amit még az árustól szereztem a normális étel mellett. Visszaérve a démonhoz előbb az emberi ételt tartottam felé, s csak utána mutattam, hogy miket szereztem mellé. – Ez meg amit hátul tartanak, bár talán kevésbé ínyenc, mint amiket felsoroltál. – Mondjuk abból kiindulva talán elmegy számára valami mini vegyes tálnak? Vagy valami bizarr salátának. Vagy kiönti a földre, ahogy szeretné, azért kapott emberibb kaját is.
A műsorhoz fűzött vágyaira hitetlen pillantással nézek rá, bár már az a meglepő, hogy meglep az ilyen kijelentése. Látványos mosolyra nem pazarlom az erőm, viszont egy apró biccentést küldök felé. – Nem. Vagyis, többnyire nem szokott orgiával végződni. – Többnyire. Történnek itt beteg dolgok, s főleg ha olyan személy teszi, nem szabnak neki korlátokat. De ahhoz elég meggyőzőerő kell. Én az itteni szinten átlagos műsorral is beértem volna, sőt, a terveimben nem szerepelt ilyen szintű ráadás, bár ami itt történik az már túlhalad a hatáskörömön. Az első lépés a démon szórakoztatása volt, de nem akarom teljesen elveszíteni. Talán már a korábbi hal is nagyobb lépés volt a tervezettnél, bár nem okozott túl nagy gondot. Egyelőre.
Az ostorcsapásra nem rezdülök, megszokott erre, és megérdemelte, ha túl kíváncsi volt. Az viszont váratlanul ért, hogy Athlan is sorba állt érte, ráadásul engem is belehúzva. Az ostor túloldalán levő férfi is meghökken egy pillanatra az arcom láttán, de persze, ennyi nem akadályozza meg a mozdulatban, ami ösztönből jött. Előbb csattan a kezünkön a szépen fonott bőr, s csak utána jött a felismerés, de a megbánás elmaradt. Nem volt oka bánni a tettét, csupán nem számított arra, hogy itteni kézre kell csapjon, bár az ütés másik felét az idegen kapta. Ennél szokatlanabb dolgokat is látott, megtanult nem kérdezni, hát nem is tette, helyette a közönség felé döndült a hangja, fegyelmezni akart, bár mások már nem tervezték követni a példánkat.
Athlan türelmetlen, akárcsak én is, de teljesen más módon. Az előadás elkezdődik és véget fog érni, így vagy úgy, az viszont jobban foglalkoztatott, hogy ez az egész találkozás hogyan fog végződni…
A fények váltanak, a morajok a háttérben halkulnak, akárcsak a készülődés is, akik eddig a ládákkal voltak elfoglalva, mozdulatlanná dermedtek vagy eltűntek. Ez valamivel privátabb műsor volt, mint a legtöbb, így biztos voltam abban, hogy a reflektorfényt nem csak a szokásos torzszülöttek kapják meg, de kétségtelenül ők is benne voltak, hiszen elemi részei a karneválnak. A kezdet mindig drámaibb, feszültséget kelt, amit tovább épít gondosan, az itteniek évek tapasztalatával tökéletesítették a munkájukat. Kezdetben az itteni rémek közül átlagosabbak jelentek meg és tűntek el, de nem húzták az illendőnél tovább, nemsokára egyre torzabb képek tárultak elénk, deformált testek, gyakran erősen rájátszva a különlegességeikre. Ahogy feltűntek és eltűntek az előadók a fények közt, felvillantva egy-egy groteszk képet meg jelenetet, egyre egyértelműbbé vált, hogy mi a téma: bűnök. Valahol volt valami művészi az egészben, de ugyanakkor ott ült a háttérben az a nyugtalanító érzés, mintha nem csak egy előadást látnánk, mintha nem élő személyek mozognának előttünk, bűntől függően több-kevesebb ruhával, valahol olyan volt, mintha árulnák magukat. Miután az utolsó kis csapat is végzett, a fények ismét változtak, hogy előbb egy hang, majd egy alak tűnjön fel az árnyak közül. Sebzett arcú, sokat átélt, nyúzott test, de még bőségesen elég erő feszült benne, hogy magára vonja a figyelmet, s valamelyest tisztelet követeljen magának. – Kerberosz éhes. – A vigyora nem hat emberinek, eltorzítják a sebei, s az a beteges tekintet amivel végig pásztázza az összegyűlteket. Izgatott kiáltások érkeztek azoktól, akik sejtették, hogy hová vezet ez. Szinte a semmiből gurult középre egy ketrec, hergelni kezdték a benne levő lényt, akit bár látni nem lehetett a sötét anyagdarabon keresztül, a hangja alapján dühös volt, a rácsok közt becsúsztatott fémdarabok bökdösésére pedig csak hangosabban csattantak a fogai vagy körmei a rácsoknak. A hatásszünet rövid volt, visszafojtott izgalommal folytatta a férfi a beszédét. - Kerberosz éhsége kielégíthetetlen, akárcsak magáé a falánkságé. - Csak egy pillanatra halkul el, amíg visszapillant a még mindig hangosan rázkódó ládára. Ekkor végre lerántják róla a leplet, felfedve azt a termetes, torz kutyaszerű bestiát ami alatta habzó szájjal, vérben forgó szemekkel őrjöng fáradhatatlanul. A sűrű, fekete masszával hiányosan bekent teste sérült, már vérzik, de a harci kedve talpon tartja, vagy talán valami más is, de egy biztos, csak arra vár, hogy szabadjára engedjék. Jobb napjain a pokol földjeit járta, mára már alig látszik az alakján, csak az ismeri fel benne a pokolkutyát aki tudja, hol keresse a részeit amiket megőrizhetett. Nagyobb a fajtársainál, izomzata alapján nem is neveznéd kutyának, de a fejformája még arra emlékeztet, még ebben a torz, feltépett formájában is. A mély, s lassan gyógyuló sebei miatt úgy tűnik, mintha kifordították volna a bőrét, s a helyenkénti szőrcsomók csak a hely mocskából tapadtak volna rá. A varratai nagy részét vér fedi, akárki is látta el a sebeit, nem ügyelt arra, hogy ne hegesedjen tovább. A rosszul összeforrt csontok különös kinövéseket eredményeztek, mintha csak tüskék feszülnének a bőre alatt. Bár a pofája kutyaszerűen hosszú, a fogsora nem arra emlékeztet. Minden fogát gondosan válogatták ki, többféle állat keveréke, a legjobbat kapta mindtől, olyannyira, hogy saját magát is felsérti vicsorgás közben. A habzó nyálba friss vér vegyül, az állat a saját testnedvei elegyében toporog. Remeg, de nem a félelemtől. De a kiegészítőit nem csak állatoktól kapta, a teste több pontjába fémdarabokat illesztettek, kisebbek és nagyobbak egyaránt, hogy tépjen, vágjon, akadjon az ellenfelébe, vagy lesújtson rá.  Amíg a jelenlévők rálátást nyernek a szörnyre, a férfi lassan távolodni kezd tőle, tovább beszélve, túlkiabálva a lény és az emberek hangját. - Talán pont azzal kellene etetni? Vagy egy másik bűnnel? - Végignéz az embereken, választ vár, ők döntik el, hogy ki vagy kik lesznek azok a szerencsétlenek, akiket összedobják a bestiával. Fénybe kerül az összes csoport, akik korábban bemutatták a különlegességeik egy részét, de az utolsó fénykör üres. Az utolsó opció, a meglepetés, valaki, aki egyelőre még nem jelent meg a porondon a mostani előadás folyamán. Amíg érkeznek a bekiáltások, megjelenik egy alak pár friss vérben áztatott húscafattal, amikből bedobál az állatnak. Már a vér szaga is őrjítette, az íze pedig csak ráerősített az elhangzottakra: éhes. Fékezhetetlenül éhesnek tűnt, és kegyetlen halált ígért a kihívójának. Bár a saját sebei talán valahol reményt is sejtettek, van aki élt addig, hogy kárt is tegyen benne.
Sejtelmes pillantással nézek Athlan felé, ha eddig minden a menetrend szerint alakult, akkor elértünk az első választásig. Neki van kiszemeltje, akit a korcs elé vetetne, hogy küzdjön az életért vagy halálért? A bujaság táncosait választaná, akik bár látszólag védtelenek, mégis ott volt bennük valami mágia, a közönség képtelen volt levenni róluk a tekintetét, többet és többet akart, vagy a merészebbek közül, akik tűzzel vagy késekkel játszottak, vagy a még extrémebb csapatot, akik fémeket és üvegdarabokat rágtak szét és nyeltek le, miközben egymásnak esve birkóztak a lehullott szilánkok felett. Vért tapostak a padlóba, de hasonlóan a kutyához, alig mutattak fájdalmat. Viszont aki közelebbről nézte, láthatta az apró mozdulatokban, nem vesztették el teljesen az érzékeiket, csak megtanulták elnyomni azokat. De meddig? Vagy esetleg érdekelné, hogy ki az utolsó előadó? Vagy kitalál valami teljesen mást? Mert itt olyat is lehet, egyesek már el is kezdtek bekiabálni sajátos ötleteket, de egyelőre még nem elég erős a hangjuk, hogy áttörjön a többin.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Whispering Oaks Carnival Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
391
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 13, 2020 4:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
- Rothadás szaga terjeng a levegőben. - beleillatozok a légbe, mikor felveti, hogy talán nem is mindegyik ajtó rejt mocskos kis titkokat. Még ha így is van, ezeket a gyomorforgató illatokat nem lehet megmásítani, hiszen az én orrom annyira kifinomult ezekhez, hogy már messziről képes vagyok érzékelni a halál érintésének rothadó nyomát. Az emberek persze elhihetik, hogy ez egy tökéletesen összerakott színjáték, de hát a valóságnál nem is lehet csodásabb egy cirkusz, nem igaz?  
- Neked mégis mi a szereped ebben az egészben, Lev? - emelem felé tekintetem alig észrevehetően, miközben ajkaim közül is halkan szállnak ki a hangok. Egy olyan tippem lenne, hogy a magamfajta kíváncsi teremtényeket elvezeti a halál torkába, azokat az ostobákat, akiket még noszogatni sem kell, mennek azok maguktól! Magam is ilyen volnék, csupán az ostoba jelző nélkül, s azzal az aprócska ténnyel, hogy egy legyintéssel porrá tudnám zúzni az egész kócerájt, s leégetném az összes fattyú csontjáról a húst. Csak egy legyintés. Egy apró kézmozdulat...
- Ezek szerint még neked sincs mindenhova betekintésed. Illetve... Neked van, de neki nincs? Vagy fordítva? - mutatok az alakra, kinek kölcsönvette épp a testét. - Okos lénynek tűnsz. Az okos lények pedig kamatoztatják a tudásukat ott, ahol csak tudják. Valljuk be, a te képességeddel már a születésed pillanatában eldőlt, hogy kitaszítanak majd a jó oldalról. Igaz-e? - közlöm felvetéseimet annak biztos tudta nélkül, hogy pontosan milyen fajt gyarapíthat. A démonokon kívül túlságosan sokat nem tudok a többiről, talán még a nephilim lenne a tippem, hiszen Ruby gondolatolvasó képességén és Flavia láthatatlanná válásán alapulva ezek a fattyúk igazán különleges dologra tehetnek szert. Vagy egy unalmát jól elűző démon? Netán valami fejlettebb félvér? Esetleg egy szentségtelen angyal? Valójában egyre inkább látom, hogy teljesen mindegy, mi a származása. Amíg képes arra, hogy lekösse a figyelmem, s fenntartsa azt, addig nincs baj.
- Minden sötét titkot képes vagy meglátni abban, akit megszállsz? - utalok vissza magamban nemrégi kijelentésemre. Ugyanis a képességével, ha azt profi szintre képes fejleszteni, akkor bizony nagyon hasznos tagja lehet egy pokoli társadalomnak. Ezzel töröm meg a folyosó végén a csendet, mielőtt még kézen ragadnám, s egy nekem tetsző hely felé irányítanám. Még nem igazán voltam ilyen helyen, maximum csak a távolból figyeltem az emberi szörnyeket, kik abban a hitben haltak meg, hogy a közönség szerette őket. Holott az undort és a szeretetet nagyon könnyű összetéveszteni...
- Valóban nem éhezek. - súgom oda. - Tudod, a műsor kedvéért bármit! - azonban az átlagos szó említésénél hamar felhúzom az orrom, s megcsóválom a fejem. Persze, kinek mi az átlagos.
- Azt a fehér, pattogó szart mellőzük. Irritál, ahogy csikorog a fogam alatt. De például egy pohár... Nyál? Némi leszakított, elrágni való körömmel vagy szopogatni való ujjperccel? Ó, várj! Kóstoltad már a szemlét? Komolyan, itt a helye az ilyen karneválokon! - sorolom a túlzott igényeim némi színpadias játszadozással, de valójában beérem egy doboz... Mi az istenfaszának hívják itt... Krumpli, vékonyan szelve, olajban megsütve... Tudja a bánat, de én ilyen szarokkal is beérem. Egyelőre azonban figyelmem a hangok irányába terelődik, s mikor megpillantom a láncokat és köteleket, egyből fellelkesülök.
- Meg is erőszakolunk valakit? Ahh, mondd, hogy így lesz, és egy orgia lesz ennek a vége! Már úgyis felizgattál azzal a halhullával, kár lenne, ha bennem maradna az izgalmam. - halkan sóhajtva döntöm hátam a széknek, de nem maradok nyugodtan, egyszerűen nem megy. Látva, hogy milyen szép ostorcsapást kapott egy mellettünk ülő ostoba, én magam is követem tettét, s Lev kezét szorongatva mindettőnkét kidugom olyan távolságba, hogy egy kikandikáló állkapocs még ne harapja le tőből a kezünket, de már kaphassunk egy atyai csapást a kézfejünkre.
- Nem akarok türelmetlennek tűnni, de mikor is kezdjük? Nehéz várakozni itt a finálé előtt. Remélem, hogy interaktív lesz... - ha kaptunk az ostorral, ha nem, én elengedem végül Lev kezét, s gyorsakat dobolva a padlón a talpammal várok kurva nagy türelemmel. Ja, az már nincs...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Whispering Oaks Carnival 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
88
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 05, 2020 3:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next




Deeper and deeper down the rabbit hole


Beleborzongok a közeli szavakba, de nem a jobbik értelemben. Szerencsémre a test tulajdonosát nem érdeklik az ilyen apróságok, mint a személyes tér vagy higiénia, így csak a saját félelmem kell megfékeznem a fertőzött légkörtől. De a ténytől, hogy hiába tűnik valóságosnak az egész, a rontása túl távoli ahhoz, hogy a fájdalmon kívül is hathasson rám jelentősen megkönnyíti a dolgomat, a sikeres felülkerekedésem pedig vigyorogva adom a tudtára, már amennyire ezt a hideg testet vigyorra lehet biztatni. Ezért kicsit közelebb is hajoltam hozzá, ha már a sajátos kisugárzásommal nem kényeztethetem. - A kegyelmed szinte már vészjóslóan nagy. - Jókedvvel leplezem komolyságot. Ahhoz képest, mit démonként tehetne, valóban visszafogja magát. Vagy hatalmas szerencsém van és jó kedvében találtam… vagy a valószínűbb, tervez valamit. Biztosan van B terve, ha mégsem érném el az ígért színvonalat. Egy terv, ami valószínűleg nem számomra fog kedvezni. Bár eddig úgy tűnt, hogy én irányítok, vele ellentétben és tisztábban rálátok az erőviszonyokra. Még ha csak kezdő démon lenne is, nekem csak egy trükk adatott az övéi közül, bár az valamivel kevesebb hátulütővel, ha teljes egészében mércére tennénk.
A tekintetem láthatóan kerekedik ahogyan a nyáltól csöpögő cafatot felém közelíti. Nem szívesen nyeltem volna le, annak ellenére is, hogy nem a saját testem viseltem. Szerencsémre a névtelen alak pont ekkor állított be, elterelve a démon figyelmét… bár nem eléggé. A remény korai volt, a démon nem engedett menekülni, én pedig nem erőltettem a dolgot. Athlan viselkedése csak pár szigorú, valahol mélyen nemtetsző pillantást vált ki az érkezőből, a kérdése is megválaszolatlanul marad két ilyen között, miközben még számomra is felajánl egy újabb szótlan pillanatot, amiben tudomásul veszi, hogy még mindig nem szívódtam fel, pedig meg van rá a hajlamom. Arra viszont nem méltat minket, hogy kérdéseket tegyen fel, csak végzi a munkáját, ahogyan általában szokta.
A dicséret váratlanul ér, a gyengéd gesztusok pedig jobban kizökkentenek egy pillanatra, mint a tény, hogy úgy beszél, mintha egy kutya lennék. Az egyetlen, ahogyan képes vagyok lereagálni az abszurd helyzetet az az, hogy úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Bár a bizarr kép az elmémbe véste magát az út hátralevő részére.
A csend kellemesebb lett volna, mint a beszélgetés amit az alak kezdeményezett Athlan előtt. – Nem ki, hanem mi. A kit ő szokta intézni. – Főleg ha szállításról van szó. Ha valamilyen agyturkálásról vagy keresgélésről, akkor maximum bele von engem is az ügy egy töredékébe. De kétségtelen, hogy szívesebben dolgozik egyedül. Az alak következő kérdését Athlan még előttem megválaszolta, ráadásul mielőtt időm lett volna aggódni a kijelentés mögötti tartalom miatt, az előttünk álló röviden és erőltetetten nevetett fel. Kicsit sem tűnt természetesnek, főleg az alapján amit sejtettem róla. Az összhatásba láthatóan beleborzongtam, ketten egyszerre talán tényleg túl sokak… de remélhetőleg szétválnak az útjaink, mielőtt bármi is komolyabbra fordulna.
Az út nagy része csendben telik, ami sokkal kellemesebb a korábbi szóváltásnál… bár a hatásait még éreztem, amikor Athlan újra megszólalt, s mivel az őr nem ismerte el a jelenlétét, hiába próbálkozott, helyette is lassan elmosolyodva feleltem. – Hasonló. Már rájöhettél, hogy a hely tulajdonosa… szeretne megteremteni egy bizonyos hangulatot, a saját ízlése szerint. – Lopva pillantok az előttünk haladóra, végigmérve a ruházatát, amit nem magának választott. -  Azon sem lepődnék meg, ha az ajtók egy része mögött semmi sem lenne. – Mindent én sem tudtam, de így is talán túl sokat. De a több test előnye, hogy ez többnyire nem tűnik fel. Sajnos a köpenyes a kivételek közé tartozott, tudta, hogy az illendőnél jobban belemásztam a cirkusz különféle ügyeibe.
A kézfogással újra meglepett, de sodródtam az árral, mint mindig, ami ezúttal egyenesen a legelső sorba vezetett. Hitetlen vigyorral fordulok felé, amikor az igényeiről kezd panaszkodni. – Örömmel hallgatnám végig, ahogyan egy magadfajta éhezik. – Nem a szenvedés okozta öröm, sokkal inkább a kép szűrrealitása miatt, hiszen még ha valóban érezne is éhséget, az akkor sem igazán a sajátja lenne. Hacsak… azt nem hittem. De nem húztam sokáig, még mielőtt azt hitte volna, hogy ellenkezni próbálok a megjegyzésemmel, elindultam teljesíteni a kívánságát – feltéve, hogy volt oly kegyes és elengedett. Vagyis indultam volna, ha nem fokozza a felvetést. Egyelőre félelem nélkül mentem bele a játékába, töretlen vigyorral. – Kár lenne, a korábbi falatot biztosan nem múlnám felül. De gondolom, ha már itt vagyunk... nem a megszokott cirkuszi kaja érdekel? Vagy beéred az átlagossal is, amíg kezdenek? - Az emlegetett kezdés már nem is volt olyan távol, a mocorgás a porond sötétebb szegleteiben egyre hangosabb lett, néha előjött pár emberforma alak, megigazítani ezt-azt a műsor előtt. De a szokásos kellékek helyett inkább láncok, kötelek és fegyverek tűntek fel egyre több helyen. A sugdolózások is kezdtek hangosabbak lenni. Valaki egyenesen odáig bátorodott, hogy kihajolva a nézőtérből, rálessen az egyik letakart ládára, amit túl közel helyeztek a porond szélére. Viszont mielőtt még beleleshetett volna, a kezén egy ostor vége csattant, amit azonnal egy nyúzott hang követett, mintha csak egy engedetlen gyereket szidna le már sokadszorra. Egy sokat ismételt figyelmeztetés hangzott el, sokkal hosszabban, mint amire figyeltem volna, de a lényege csak annyi volt: ha valaki olyan ostoba, hogy megsebeztesse vagy megölesse magát a műsor ideje alatt, nem vállalnak semmiféle felelősséget. Sőt, az állatok egy része már amúgy is vacsorázna, szóval szívesen fogadják az önként jelentkezőket.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Whispering Oaks Carnival Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
391
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 19, 2020 4:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Lev & Athlan

"S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?"
- A távoli évszázadokban talán. Ám manapság a nyögések sem a régiek. - unottan legyintek utalva arra, hogy még a gyönyörtől itatott vagy épp fájó hangos sóhajok sem hozzák mindig ugyanazt a hatást. Sőt, egyre kevesebbszer képesek megütni azt a szintet, mely képes lenne felbolygatni elmém mélységeit. Szeretem, ha próbálkoznak vele, ám kiábrándító, hogy ez kevésszer sikerül. Lev teremtett némi alapot már azzal a különleges képességgel, hogy vándorol a testek között úgy, akár csak egy démon. Pedig nem az. S mivel magam sem a leviatánok, sem pedig az angyalok képességeit nem ismerem tisztán, így ő bármi és bárki lehet. Talán valami... Új.
- Tökéletes az előjáték, bár igaz, ezt nehéz lesz fokozni. Ám én kegyes vagyok, hagylak még érvényesülni, hogy elkápráztass. - s ezt már egészen közelről súgom felé, hogy fertőzött leheletem az idegen bőrön omolhasson szét, s odalent megérezhesse ő is, hogy valóban mennyire felizgatta a fantáziám ezzel a gyönyörű, élve felszeleteléssel. Közelségem minden bizonnyal zavaró, hiszen kinek lenne kellemes egy pestist hordozó démon romlott érintése? Mégis feszítem kicsit a határokat, mintha uralnám az egész játszmát, holott ennek ellentéte már akkor eldöntetett, mikor beléptünk e helyre. Ugyan a figyelmem, vagy annak hiánya a tét, mégis aki itt irányít, most nem én vagyok.
- Előrágtam neked, ne legyen olyan kemény a puha kis fogaidnak. - ujjaim cirógatással simulnak a kócos hajkoronába, s úgy tolom ajkai felé a cafatot, mint gondos madár a fiókájának. Már érintem hozzá, már kicsiny nyálcseppem apró csóvája ajkainak redőibe omlik, mikor is a mozdulatom megakad a jövevény láttán. Kinézek oldalra, s kíváncsian kezdem méregetni az illetőt, ki remekül illene a földiek nyolcvanas éveibe sorolható ócska filmjeibe.
- Etetés idő! - csapom össze jobbom ujjait balom tenyerével. - Etessünk hát! - lelkesülök fel, mintha magam is meghívott főszereplő lennék ebben a műsorban, ám hívatlanul is elbitorlom az első helyet mindenki elől. Két lépést magam is teszek hátra, hogy a különös, horror filmbe illő alak belekotorhassa egy vödörbe a szépséges és kívánatos maradékot, de nem húzódok olyan távol, hogy Lev kikerüljön karom nyújtásából.
- Hát ki lehet olyan ínyenc, hogy ilyesmire fáj a foga? - hangosan eresztem el a levegőbe kérdésem, de nem is igazán várok rá választ, hiszen tudom jól, hogy hamarosan szemem elé tárul kíváncsiságom tárgya. Mielőtt azonban kilépnénk, még kezem a szeletelő vállára fektetem, de nem állítom meg. Ha felém pillant, úgy egy különösen lágy mosolyt láthat elterülni arcomon, mely visszafogadja a megrágott halhúst, de válaszul úgy kezdi simogatni a barna hajkoronát, mintha amaz egy élettelen bábu lenne.
- Jó fiú vagy, Lev. - ennyivel engedem útjára, s újfent hűségesen követve immár kettejüket, hátul lépegetek szótlanul. Egészen addig, míg ezek ketten beszélgetni nem kezdenek, amiből kihagynak engem. Milyen arcátlanság!
- Ki lesz itt reggelre? - kérdezek vissza egyből, ám az alak utolsó kérdésére némi gúnnyal vegyített kacaj tör fel belőlem, s megengedem magamnak, hogy különös testrablónk helyett válaszoljak. - Lev velem lesz reggel. - akár itt, akár a kunyhómban, akár... A föld alatt.
Különös folyosókon haladunk keresztül, s én csak apró pillanatokra torpanok meg, míg némi betekintést próbálok nyerni a réseken túli őrzött szobákba, ám azokból csak elmét rágó hangok szöknek kifelé. Vajon ez a vándorló elme tisztában van vele, hogy ezzel az egésszel nem csupán a szórakozásomat segíti elő, de egy teljesen más hangulati alapot is ad egy bennem kavargó dolognak, melynek ő lesz az áldozata, ha igazán a kedvemre tesz? Ó, annyira komplex egy démonnal létezni egy légtérben... Az sem jó, ha nem teszünk a kedvére, s az sem, ha igen. Sosem lehet tudni, melyik a kegyesebb út. Nálam főleg...
- Miért ilyen mogorva mindenki? Ez valami kötelező előírás? - kekeckedve lököm meg vállammal az egyik vigyázót, s csak utána lépek a nézőtér szélére. Egyértelműen a legelső sorból akarom nézni és élvezni az eseményeket, hátha csurran cseppen némi testnedv nekem is. Nyugodalmas és magányos léptek helyett azonban ujjaimat az vándorló ujjaiba fúrom, s mint valami rettentően beteg és elcseszett pár, úgy kezdem húzni az első sorok felé. Kár ellenkeznie, ha Athlan kézen fogva akar járni, akkor kézen fogva fog járni. Még akkor is, ha ahhoz a kézhez nem tartozik test...
- Itt jó lesz. - a középős emelvény első sorának két középső helye. A kopottas, piros, műanyag, felhajtott ülést letolom, majd izgatottan telepedek le rá. A műsor azonban nem lesz teljes, ha nem adom át magam az emberi szórakozás minden szegletének.
- Éhes vagyok. És szomjas. Elnéznéd, hogy korgó gyomorral ülöm végig a műsort? - kacéran vonom fel egyik szemöldököm, még mindig a kezét szorongatva. A tény lényegtelen, hogy nekem nincs szükségem ételre s italra ahhoz, hogy életben maradjak, ez most is csupán hangulati, kiegészítő elem, mely teljessé teheti a szórakozásom.
- De akár rajtad is elrágódhatok, ha már ilyen romantikusan egymásra találtunk. - ravaszul csillannak meg szemeim, jelezve, hogy nagyon is komolyan gondolom szavaim, még ha némi színpadiasságot is viszek vele. Neki egyelőre úgysem kell tudni, hogy a műsornak legyen bárki a főszereplő, az én főszámomat akkor is Lev fogja jelenteni...
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 28 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/5
Angyal
2
Démon
15
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
5