Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Bite me, Darling! •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Bite me, Darling! VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1022
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Feb. 27, 2020 4:50 pm
Következő oldal


***
Lezárt Játék
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Bite me, Darling! Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
391
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 15, 2019 9:44 pm
Következő oldal


Daji & Athlan

"Kezdd azzal, hogy az álláról letörölgeted a vért, és úgy teszel, mintha értenéd.
Hajtogasd: “nem hagylak el soha, nem hagylak”, míg elszunnyadsz."
Az én házam, az én váram. Miért kellene hát kellemetlenül éreznem magam abban a pillanatban, mikor a balettruha sokkal mesésebben fest az ágyon, mint rajta? Ahogy a puhának tetsző bőrén végigcirógat a szövet, s láthatom azt, ami után egy hete minden este csak sóvárogtam titokban. Feltehetnénk a kérdést, hogy akkor miért nem kaparintottam meg, ha ennyire vágytam utána? Hiszen Vezető vagyok, a város ura, bárkit és bármit megkaphatnék - ha ennyire egyszerűen működnék. Néha még maga Igor sem képes megérteni a gondolkodásmódom, hiába van mellettem már annyi évszázada. Ő csupán egy érzéketlen húszabáló, ő képtelen meglátni a szépséget, képtelen értékelni azt. Hiszen valami minél szebb és varázslatosabb, annál veszélyesebb a közelében lenni, hiszen képes megbolondítani. Apró szellőként sóhajtok, mintegy elhessegetve a gondolatokat magamtól, s némán és csalódottan figyelem, ahogy felöltözik. Talán ha nem tette volna meg, órákig ácsorogtam volna csendbe burkolózva és láthatatlanul, engedve egy csábító test mesés látványának, egy olyannak, mely megérdemelné, hogy a sápadtas árnyalatát megszakítsák a hegyes fogak, apró vérpatakokat serkentve rajta. Ohh, milyen régen ízleltem már... Minél idősebb egy vámpír, annál kevesebb igénye van a vérre, nem kell a nap minden órájában magához vennie, hogy életben maradjon. Aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy már nem elégíti ki egy egyszerű ember hitvány vére, hanem valami többet akar, valami mást, valami újat, mely képes leigázni és felkorbácsolni a vágyait újra, mintha egy most született vérivó lenne, ki hiszi, hogy övé az egész világ. Igen, kiábrándult vagyok. Az emberekből, a fajtámból, a világból, mindenből. Ezért sem pusztíthatom el azonnal az ilyen különlegességeket, mint ez az ébenhajú, hiszen engednem kell a gyönyör iránti vágyamnak, s hagynom, hogy a puszta látvány megpróbáljon megbolondítani. Ki a kicsit nem becsüli... Én becsülöm, de még mennyire! Gyengéden emelem hát a bokájához a láncot, finoman érintve a bőrét, óvatosan pattintva helyére a kapcsot, s végül lágyan igazítom meg azt. Közel hajolva emelkedek újra fel, s enyhén oldalra biccentett fejjel kezdem Őt fürkészni.
- Akkor miért táncolsz, ha nem azért, hogy csodáljanak érte, s hogy ezáltal kiemelkedj a tömegből? - kérdem halk búgással, s le sem veszem róla a tekintetem. Érzékelem, hogy megijedt a közelemben, s bár függetlenül attól, hogy hozzá vagyok szokva, hogy a legtöbben rettegnek körülöttem, most mégis szívesen feloldanám Őt ez alól. Nem mintha nem lenne ok minden apró kis félelemből szőtt remegésre...
Nem szeretem, ha megzavarnak, különösen nem akkor, ha még megkérdőjelezik közben a szavaim és a tetteim. Nincs szükségem arra, hogy magyarázkodjak bárkinek is, ezért hát elég hamar eltüntetem a probléma forrását, hiszen egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy az egyetlen személy, akire ma kíváncsi vagyok, az éppen itt áll mellettem. Szükségtelen, hogy körbenézzek a bálteremben s megcsodáljam a rondábbnál rondább és kihívóbb ruhakölteményeket, felesleges beszélgetésbe bonyolódnom a többi Ősi hölggyel, hiszen már most tudom, hogy egyik sem képes arra, hogy megragadjon. Hogy egyik sem az Egy...
- Valóban? - simítok végig az államon elgondolkodva. - Nem emlékszek, hogy kiadtam volna bárkinek is, hogy Téged küldjenek haza. - mosolygom, bár ez elveszik a félhomályban, hiszen a tekintete valahol a padló körül lebeg. Ez pedig most nincs kedvemre, túlságosan is hozzászoktam már ahhoz, hogy általában kerülik a velem való szemkontaktust. Amivel nincs is baj, hiszen a legtöbbek tekintete szürke és üres, az övé viszont igéző és átható. Mutatóujjam végül az álla alá csúsztatom, úgy emelem meg enyhén, hogy rám nézzen.
- Merész vagy, valóban. - mosolyom végre nem veszik el, így aprón tartom ajkaim szegletében. - Ez esetben hivatalosan is kijelentem, hogy a vendégem vagy a mai estére. Elfogadod az ajánlatom? - hüvelykujjammal enyhén végigsimítok arcán, végül elengedem, megfordulok, s hátrakulcsolt kezekkel lassú sétába kezdek a szobában. Kezdetnek az egyik falon lógó festmény előtt állok, melynek háborgó tengere épp elnyel egy hajót.
- S ha már a vendégem vagy, szeretném, ha megtennél nekem valamit. - sandítok hátra sejtelmes mosollyal. - Művészetkedvelő vagyok, s szeretek elveszni a kecsességben, a bájban, a szépségben, szeretem megragadni és magamévá tenni... - halk szenvedéllyel ejtem ki a szavakat, ahogy tovább lépkedek egy sötétbarna polchoz, s az ottani démonszerű alakot kezdem fürkészni, ki a karjaiban tart egy angyalt. Kellemes páros, azt meg kell hagyni...
- Osztozkodni viszont nem szeretek. Odakint pedig úgy éreztem, hogy a temérdek ember elvette tőlem az igazi élvezetet, amit a táncod nyújtott. Nem tetszett, ahogy mindenki téged figyelt, csak azért, mert én is figyeltelek... - ekkor a pillanat tört részében hirtelen termek ott előtte, s kezem az oldalára csúsztatom. Úgy húzom közelebb magamhoz, mint egy birtokló, alvilági entitás, aki kész lenne bekebelezni új prédáját.
- Azt akarom, hogy táncolj nekem! Csak nekem és senki másnak. Most... Azonnal... - ellentmondást nem tűrően, erősen súgom felé a szavakat, miközben tekintetemben fura csillogás keletkezik. Kellemes az illata, s oly' puha a bőre, mint egy virágsziromnak... Kár lenne, ha nem tudnám visszafogni magam, mégis vágyom arra, elvarázsoljon a művészetével. Megkerülve Őt végül letelepedek az ágy szélére, ám balommal szinte azonnal megkapaszkodok a felsőjében.
- Erre semmi szükség. Miért takarnánk el a finom mozdulatokat egy ócska szövettel? - szavaim tovább siklanak a mozdulatban, mellyel felhúzom a felsőjét, s ha még mindig félne tán a továbbiaktól, úgy megragadom azt mindkét kézzel, s én magam szedem le róla. A művészetért bármit, nem igaz?
- S arra sem lesz szükség. - biccentek a nadrágja felé. - Minden apró kis mozdulatod látni akarom. - a hangomban nincs kétely, inkább furcsa sóvárgás, bár Ő talán másnak is érzékelheti, s felmerülhet benne pár kusza pletyka rólam, melyet az élénk fantáziával bíró fiatalok mesélnek egymásnak. Ki tudja, talán mind igaz... A szándékaim sosem tiszták, sosem lehet tudni, mi lesz a vége a szavaimnak. Most azonban tudom, hogy Őt akarom, azt akarom, hogy táncoljon, csak és kizárólag nekem...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 08, 2019 11:13 pm
Következő oldal



Valahol a távolban még hallom a felzúgó tapsvihart, tompán visszhangzik a falak között, és a fejemben is; tudom, hogy illett volna kivárnom legalább néhány másodpercét, illett volna meghajolnom, mégis jobbnak láttam elillanni, mintha sosem lettem volna ott. Egyszerűek voltak az instrukciók, amiket kaptam: táncolni, aztán hazamenni, mintha ott se lettem volna, hiszen kiegészítésnek voltam csak itt, nem a társaságért; az összes fellépő közül is már csak én voltam itt, mert a kelleténél jóval többet vacakoltam a pakolászással, egyik helyről a másikra áttéve a táskám, majdnem úgy, mintha nem akartam volna még menni... Vagy inkább mintha valami visszatartott volna, amit nem tudtam megnevezni még. A végtelenségig tudtam volna húzni az időt csupán azzal, hogy végigjárnám a szobát, amit a felkészüléshez kaptam, hiszen vonzott a lehetősége annak, hogy végigsimítsak a puha gobelineken, amik a falakat díszítették, a bársony függönyökön, amik eltakarták az ablakon túli, éjszakai eget, végignyúljak a kényelmes, királyi méretű ágyon...; a gondolatomat valami hirtelen jött, szokatlanul megborzongató érzés szakítja meg, mintha csak valami hűvös szellő szökött volna be a nyitott erkélyajtón át, és rájövök, hogy igazából reszketek a vékony balettruháimban, és talán érdemes is lenne lassan felöltöznöm, hiszen nincs itt maradásom - és ezzel a gondolattal kezdek el végül öltözni, a fellépőruháimat visszacserélve a szakadt farmerre és kötött pulóverre, amiben érkeztem reggel. Úgy érzem, mintha fényévek teltek volna el azóta, hogy először átléptem a kastély küszöbét, de ugyanakkor tudtam, hogy legfőbb ideje lenne továbbállni, búcsút mondani a magas falaknak, és az erkélyről látszódó panorámának a messzire nyúló, erdős tájjal és az ezüstös madárrajjal az éjszakai égen; csupán egy vágyakozó pillantást vetek az erkély irányában, mielőtt a látóteremben feltűnne egy ragyogóan zöld szempár, és vele együtt egy elegánsan öltözött férfi is.
Nem túl elegánsan, egyik kezem az ajkaimra tapasztva fojtom el az apró, ijedt sikolyom; talán hátrébb is lépek egy fél lépést, hogy onnan vehessem jobban szemügyre, lassan engedve vissza a kezem magam mellé, az utolsó pillanatban legyűrve a késztetést arra, hogy olyan mélyen süllyesszem azt a zsebembe, amennyire csak lehet. Hirtelen túlságosan is tudatában leszek a saját alulöltözöttségemnek - hiszen túl szakadtan, túl közönségesen nézek ki mellette, és mindehhez még meglepetten is pislogok, mikor felém nyújtott kezén felismerem a bokaláncom, és annak halovány, ezüstös csillogását. Még az erkélyen kellett elveszítenem, hiszen ha ez a színpadon történt volna, azt biztosan észreveszem; és holdkóros mozdulattal nyújtom a kezem felé, hogy visszaszerezzem a tulajdonom, már csak a szentimentális értéke miatt is... De ujjaim csak futólag súrolják a kezét, mielőtt elhúzná azt, és vele együtt a láncom is, csalódott kis nyikkanást szakítva ki ezzel az ajkaim közül.
- Igen, az enyém... - ...és a nyelvem hegyén van, hogy visszaköveteljem, de minden szó elakad a torkomban abban a pillanatban, amikor elém térdel, hogy visszacsatolja a bokaláncom a helyére; bár lehet, abba remegek bele, ahogy hozzám ér, pillangószárny-gyengéden, minden bizonnyal véletlenül is. Mégis, úgy borzongok bele, mintha... Nem, nem, fejem óvatosan megrázva űzöm el ezeket a gondolatokat, lesütve a tekintetem, hogy elrejtsem a férfi elől az arcomra felkúszó, halovány pírt.
- Nem számít... Nem az elismerésért táncolok. - Szelíden mosolyogva rázom meg a fejem újra, minden akaraterőm felhasználva arra, hogy Rá nézzek; pedig egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy talán nem kéne ennyire bátran fürkésznem az arcát, talán nem jár nekem ebből a kiváltságból, de nehéz elszakítani Tőle a tekintetem és másfelé nézni. Van valami igéző azokban a méregzöld szemekben, valami, amitől szeretnék itt maradni, a magas falak között, közel Hozzá... De aztán eszembe jut, mit mondott az igazgató még délelőtt, arról, hogy tudnom kell, hol a helyem - és az most nem itt van, hiába is próbálna visszatartani. Bár egyáltalán miért akarná ezt megtenni?
- Igen... a fellépők nem... - Befejezni már nem győzöm, mert az ajtó hangosan csapódva nyílik megint, és újfent csak összerezzenek, ezúttal a titokzatos férfihoz húzódva közelebb, ahogy az ajtó felé fordulok, hogy láthassam, ki az, aki efféle intenzitással közlekedik; igazából meg sem lepődök azon, hogy az igazgató az, hiszen megszoktam már, hogy a próbatermekbe is hurrikán módjára jön be - de az már váratlanul ér, hogy ennyire lesápad, hiszen amióta csak elkezdtem a Juilliard-on tanulni és gyakrabban kommunikálni vele, mint évente egyszer, sosem láttam még elbizonytalanodni, és főleg nem láttam még... félni?
Talán ez ér a legváratlanabbul, hogy látom a tekintetében a félelmet; csak bután pislogok kettejük között, idegesen piszkálva egy szabadon maradt hajtincsem, ahogy próbálok rájönni, vajon miről is lehet szó, mert ez nem úgy hangzik, mint egy közönséges, baráti small talk. Mármint... azt hiszem, a "baráti" egy elég rossz szó erre, hiszen tudom, hogy ebben a világban, amit az üzlet és a pénz ural, nincsenek barátságok; főleg, hogy a legelejétől kezdve tudatában vagyok annak, hogy az egyik szponzornak adunk fellépést, és hát... Ha jól értelmezem a szituációt, akkor Ő lenne ez a szponzor, aki ráadásul... gróf is?
Nem is tudom, mi ijeszt meg jobban: az, ahogy megszabadul az igazgatótól, vagy inkább a rangja; néhány hosszabb pillanatig csak pislogok a zárt ajtóra, aminek hangos csapódása még mindig ott visszhangzik a fejemben, kizárva még az Ő hangját is, így a kérdéseinek sem tudok annyi figyelmet szentelni, hogy értelmes válaszokat is tudjak adni. Még a rangján is elgondolkodok valamelyest, hiszen az indokolná a kastélyt, a fényűzést, és a bált is, ami minden bizonnyal valami alkalmat is magába foglalhat; egy pillanatig még valami fura, nosztalgikus érzés is elfog, ahogy visszagondolok azokra az időkre, amikor még otthon voltam - a hófehér falakra, ezüstös, csipkézett díszítésekre és arra, ahogy a nap első sugarai beestek a magas, rozettás ablakokon, ezernyi színbe vonva a termet... Ha ott találkoztunk volna, nem félnék felemelni Rá a tekintetem, hiszen egyenrangúja lennék; de itt egy senki vagyok, aki tökéletesen tudatában van a helyének a ranglétrán: annak a legalján.
- Én...? - Óvatosan köszörülöm meg a torkom, ahogy felé fordulok; de a tekintetem már nem merem felemelni Rá, hiszen rájövök a saját tiszteletlenségemre is abban, ahogy visszakérdezek, ugyanezzel elismerve, hogy nem is igazán figyeltem arra, amit mondott... De mentségemre szóljon, hogy még mindig apró sokkban vagyok amiatt, ahogy elbánt az igazgatómmal, és szívem még mindig hevesen, kissé félve dobog a bordáim fogságában; istenem, mibe kevertem magam bele megint? - Haza, Uram. A táncosok nem hivatalosak a bankettre...
Nem ismerek rá a saját hangomra, annyira gyengén és erőtlenül cseng; elbizonytalanít, ahogy becsukja a táskám, ezzel megakadályozva abban, hogy tovább pakolhassak - és így jobb híján csak egy tanácstalan pillantást vetek a ledobott balettruháimra és a cipőimre is, amiket nem győztem elpakolni. Valószínűleg illetlen dolog lenne megkérnem, hogy engedjen tovább pakolni és hazamenni, igaz? Egyébként sem hiszem, hogy jogom lenne ezt megtenni, mégis...
- Nézd el a merészségem, Uram, de... Biztosan várnak rád odakint, miért vesztegetnéd hát az időd itt, valaki olyannal, aki még csak nem is a vendége a bankettnek? - Nem tudom, miért engedem meg magamnak ezt a pillanatnyi elbizonytalanodást; hangom alig hallható, reszketeg suttogás csupán, és minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy tekintetem kitartóan a padlón tartsam. Van valami igéző benne, azokban a méregzöld szemekben, és emlékeztetnem kell magam arra, hogy nincs jogom Rá emelni a tekintetem, bármennyire is szeretném; vagy talán illene megköszönnöm azt is, hogy megtalálta a bokaláncom... ehelyett csak zavartan helyezem a testsúlyom egyik lábamról a másikra, ahogy hirtelen eszembe jut, hogy még mindig mennyire közel állok hozzá, amióta az igazgató kicsapta az ajtót, és igazából minél tovább gondolkodok ezen az egészen, annál kínosabban érzem magam. Az már örök kérdés marad, hova tűnik ilyenkor belőlem a táncosok gráciája és eleganciája...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Bite me, Darling! Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
391
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 08, 2019 6:38 pm
Következő oldal


Daji & Athlan

"Kezdd azzal, hogy az álláról letörölgeted a vért, és úgy teszel, mintha értenéd.
Hajtogasd: “nem hagylak el soha, nem hagylak”, míg elszunnyadsz."
A látszat ellenére, melyet kínkeservesen próbálok magamra erőltetni, egyáltalán nincs kedvemre ez a sok idegen a kastélyomban. Mára olyan lett már, mint valami átjáróház a felsőbb rétegeknek, mint a letűnt korok egy maradéka, amihez mindenki tartozni akar, s hiszi is, hogy tartozik azzal, ha végigsimít a hűs falakon, elréved a távoli, sokat mesélő erdőségek felé a legmagasabb erkélyről, s beszívja a múlt illatát. Ezzel azonban mindenki tévedésben van. Akinek itt helye van, az csupán én vagyok s Igor, a családunk régi inasa, ki már kölyökként is velem volt - s épp ugyanilyen öreg volt már akkor is. Szomorú, hiszen legyek bárki külsőségekben, bármilyen legbelül, a vérem olyan szabályokat hordoz magában, melyeknek muszáj vagyok eleget tenni, hiszen a fajtám fennmaradása a tét. Egy egész fajé... Át kellene éreznem a helyzet súlyát, mégis ahogy beszívom a fák suttogását hűs szellő képében, képtelen vagyok azonosulni másokkal, s ezt a Tanács is nagyon jól tudja. Nem véletlen, hogy tőlem származik a legkevesebb teremtett, tiszta vérű utódom pedig még nincs is... Hiába, maradi vagyok. A lelkem görcsösen kapaszkodik a régi időkbe és letűnt korokba, ahol még számított valamit az a szó, hogy "lélek", s nem csupán ösztönlényként mélyesztettük a fogainkat mindenkibe annak céljából, hogy teremtsünk. S csodálkozik a vámpír társadalom, hogy mára a korcsok lepték el a világot? Én mindig is hittem az Egyben. Abban az ősi legendában, mely szerint mindenkinek létezik az az Egy, akitől elszakította a világ, s az élet értelme pontosan az, hogy megtalálja az elvesztett felét. Romantikus ábrándok ezek tán, megmaradt hamis képzelgések, mégis most a változás küszöbén érzem igazán a ragaszkodást magamban egy talán nem is létező ősi dolog felé. Legalább ennyim legyen, ha másom már úgysincs...
Nyomasztó sóhaj ölt ködös alakot ajkaimon túl, ahogy ez a temérdek gondolat alig pár röpke perc alatt akar kísértésbe vinni, hogy hagyjak magam mögött mindent és mindenkit, mondjak le a vezetői szerepről, s keressek egy a világtól távol eső, magányos helyet, ahova nem érhet el senkinek sem a keze. Talán már rég meg kellett volna tennem, ehelyett itt állok az oly' sok áldozat vérét felfogó erkélyen, s próbálom kizárni magamból a külvilágot, azt, amit pontosan most kellene befogadnom. Ám mielőtt még túlságosan is magamba fordulnék, a gondolataimból kizökkent az egyik ajtó halk csapódása, s a finom léptek, melyek mellettem zúgnak el az erkély túlsó oldalán. Nem nézek arra, csak egy apró lépést teszek a fal felé, hogy annak sötétebb árnyéka jobban elnyelhessen. Csupán látóterem kicsiny sarka az, mely mégis engedi, hogy figyeljem Őt. Az éjben elveszett mozdulatok s a különös aura, mely nem is olyan ismeretlen számomra. Ilyen kicsi lenne tán a világ? Halk hümmögéssel, mozdulatlanul állva várom, hogy az iskola igazgatója visszarángassa, s talán abban a pillanatban, ahogy becsapódik az ajtó, nyílik egy másik. Így amilyen gyorsan jött a különös érzés, olyan hamar el is illan.
- Uram, kezdés van! - Igor recsegős hangja végleg visszarángat a jelenbe, s kilépve az ábrándokból visszasétálok a nagyterembe, ahol már csak rám vár mindenki, hogy végre elkezdhessék a bemutatót. Kérdem én, miért? Megértem, hogy nagy eseményt kerekítenek ebből a ki nem mondott párválasztásból, de a körülöttem levők tudják nagyon jól, hogy nem az a fajta vezető vagyok, aki tolerálja a talpnyalást. Sőt, kifejezetten nincs kedvemre, amikor én vagyok a középpontban, s mások produkálják előttem magukat. Nem véletlen hát, hogy az ábrázatom túlságosan komor, ahogy állok egy homályosabb, felsőbb erkélyen, s onnan figyelem az eseményeket. A balettal még nem lenne gondom, ha azt hozzáértő egyének művelnék. Ám mikor tapsvihar kerekedik az első produkció után, én csupán összébb húzott szemekkel figyelek tovább mozdulatlanul. Pontosan úgy, ahogy a második és a harmadik után is. Az igazgató közben feszülten figyel, s többször letörli a homlokáról az idegesség következtében odagyűlt izzadtságcseppeket. Tudja jól ő is, hogy nem tetszik az előadás. Hogy valami több kéne, valami más, izgalmasabb, amit átélhetek, átérezhetek, ami megmozgat és felperzsel, leköti a figyelmem és megragadja, aztán egyszer csak... Megjelenik Ő. Mintha a félhomályból bújt volna elő, s taszított volna félre mindent és mindenkit. Furán csillannak fel a szemeim, s eltűnik hirtelen az a borús köd, mely egészen eddig az egész aurámat uralta, s felváltja valamiféle... kíváncsiság és ámulat? Nehéz rá jó szót találni, de most nem is keresem a szavakat, egyszerűen csak hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat. Hagyom, hogy arra a pár percre irányítson, hogy megragadja a figyelmem,  hogy valami olyat mutasson, mely végre fényt hozz ebbe a szürkeségbe. S valójában nem is tudom, hogy telt el az a pár röpke perc, hiszen már csak arra figyelek fel, hogy kihunynak a fények, megtörik a varázs, Ő pedig sehol. Már-már túlságosan hosszúra nyúlt sóhaj szakad fel belőlem, s érzem és látom, ahogy mindenki engem figyel görcsösen. Se taps, se beszéd, még egy apró rezzenés sem, egészen addig, amíg...
- Bravó! - a tenyereim összecsattannak, s szám szegletében feltűnik egy apró mosoly, mire olyan üdvrivalgás keletkezik, hogy az már az én fülem is bántja. Tekintetemmel Őt keresem a tömegben, de már csak az ében hajkoronát látom elsuhanni az egyik folyosó sarkánál.
- Ha megbocsátanak... - biccentek az igazgató felé, kinek megkönnyebbült mosolya kis híján kacagást vált ki belőlem, persze, az ilyen késztetéseket mindig elfojtom. Nem illik egy grófhoz az efféle reakció. Így biccentek mélyen, hátrakulcsolom a kezeim, s hagyom, hogy a lépteim vigyenek, melyek átvezetnek a termen, a hallon, egészen ki a szabad ég alá. Újra. Ám tenyerem most nem a korlátot érinti, hanem finoman simul végig a fekete bársonyon, melyet lágyan lenget a hűs szellő, engem pedig elrejt a sötétség. S csak figyelem Őt... Némán, alig-alig mozdulva. Nahát... Egészen bájos. Lehetséges lenne, hogy tán... Nem, az nem lehet. Ő nem vámpír. Az illata oly' tiszta, mint egy édesen lengedező mezőé, a mozdulatai oly' finomak, mint egy szelíd őznek, s oly' tiszta, akár a frissen hullott hó. Egy vérszívó nem ilyen. Balgaság volt Őt idehozni ennyi vad közé, jobb is, ha elmegy innen, s nem hoz kísértést senkire. Senkire...
Homlokom összeráncolom, s hirtelen ellépek a függönytől, hogy visszamenjek mérgemben. Ám lépteim pár méter után megakadnak, hiszen tekintetem elé úszik egy apró, csillogó tárgy, mely a földön hever magányosan. Lehajolok, ujjaim közé veszem azt, s egyből bevillan, hol találkoztam már vele. Egy hete, minden egyes nap, ott a stúdióban... Ahogy súrolta a bőrét, ahogy simult rajta... Kár lenne megfosztani tőle. Kételkedve bár, de végül a lépteim játékot űznek velem, s visszavisznek az erkélyajtóhoz, melynek bársonyfüggönyén át észrevétlenül suhanok át, mint egy sötét árny az éjben, egy halk nesz a síri csendben. Egy sötét tincs megmozdul vállánál, ahogy közelebb érek, Ő azonban mégsem vehet észre. Ha nem akarom, nem lát... Mégis ott vagyok mellette, ott a közelében, egészen közel. Lennék oly' galád, hogy megszakítom ezt a természetes pillanatot, amikor azt hiszi, hogy egyedül van? Vagyok olyan önző, hogy ezt ne tegyem meg hosszú percekig, amíg pakol. Csak figyelem Őt, épp úgy, ahogy egy hete minden egyes estén, immáron azonban nem választ el egy megsárgult ablaküveg. Le kellene tennem az ágyára az ékszert, mintha itt sem lettem volna, hiszen a legtöbbek előtt nem mutatkozok nyilvánosan, mégis mikor egy madárraj száguld el a kastély mellett, s Ő odakapja a tekintetét, én felrúgom az elveim. Ott állok mellette, sápadt arccal, rikítóan zöld szemekkel, s nyújtom felé a kezem.
- Ez azt hiszem, a tiéd. - a hangom mélyen búg, megtöltve a szoba csendjét egy különös aurával. Ha pedig nyúlna felé, hogy visszavegye, úgy váratlanul becsukódik a tenyerem, visszahúzom azt, lassan letérdelek, s ha hagyja, akkor pár pillanat alatt visszahelyezem azt a bokájára.
- Meg kellett volna várnod a végét. - értem a tapsviharra. - Neked szólt. - az arcom komor, rátelepedett már az a sok ezernyi év súlya, mégis a tekintetem valami mást is hordoz magában, ahogy Őt figyelem. Ezért értheti könnyedén úgy, mintha megdorgálnám azért, mert oly' sebesen elsuhant a színpadról. Holott épp ellenkezőleg...
- Tán menni készülsz? - pillantok a holmija felé felszegett állal. Nem vagyok vele tisztában, kinek kell mennie, kinek kell maradnia, ki teljes jogú vendég, ki pedig csak kellék. Az ilyenekkel sosem törődök, s most sem igazán érdekelt, ahogy valójában az egész ostoba bál sem. Egészen eddig.
- Daji! - az ajtó váratlanul vágódik ki, amin betoppan széles mosollyal az igazgató, ám mikor látja, hogy én ott állok mellette, az pillanatok alatt lefagy róla. Némi sokk keletkezik nála, így enyhén megremegve, kitágult pupillákkal, nagyot nyelve áll csak ott némán pár pillanatig, mire nagy nehezen végül megszólal.
- Uram, én... Én csak... - fordítom felé a fejem kérdőn.
- Semmi gond, Vladislav. Elmehetsz. - bólintok felé ellentmondást nem tűrően, amaz viszont nem mozdul, teljesen leveri a víz.
- De Ő az egyik legjobb... - kezem intően emelem fel a szavaira, s rögtön közbevágok.
- Tisztában vagyok vele magam is. S ahogy mondtam... Elmehetsz. Most. - ekkor könyörögve összekulcsolja a kezeit, úgy kezd kérlelni.
- Kérem, Gróf úr, Őt ne... - ebben a pillanatban emelem a kezem, mire úgy vágódik hátra, ki a nyitott ajtón, a szemközti falnak, hogy az kissé megreped mögötte. Az ajtó pedig becsapódik, s ezzel remélem, hogy érthetően fejeztem ki magam. Nem is értem, miért tart mindenki attól, ha egy rangon alulival kettesben maradok, aki a maga társadalmi rétegének fontos tagja. Ohh, tán tanultak volna az eddigi esetekből? Én szóltam, hogy nem tartom jó ötletnek az estélyt... Én szóltam. Innentől mindenki magára vessen.
- Hol is tartottunk? - emelem vissza a tekintetem az ébenhajúra. - Ohh, igen, épp azt kérdeztem, hogy hova készülsz ilyen sietősen... - halkan és sejtelmesen ejtem ki a szavakat, miközben kezem a sporttáska felső részére csúszik, hogy egy mozdulattal visszahajtsam azt, mintegy jelezve, hogy én máshogy vélekedek erről a nagy sietségről. Teljesen máshogy...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 01, 2019 12:56 am
Következő oldal



- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - Ujjai idegesen szorongatják a telefonját; elképzelem, ahogy a gyenge üveg roppan az ujjai alatt, mikor a készülék megadja magát a férfi nyers erejének, lelki szemeim előtt még látom, ahogy az apró szilánkok felsértik a hóka bőrt, vért fakasztva marnak bele a gyenge húsba... De a készülék nem roppan, csupán körmei kopognak halkan az üvegen, ahogy a válaszomra vár. Elgondolkodok azon, mit válaszolhatnék; nem voltam felkészülve arra, hogy majd pár órával egy ennyire fontos esemény előtt, mint amilyen az iskola egyik legfontosabb szponzorának bálja volt, tudom majd meg, hogy a táncpartnerem egy szerencsétlen ballépés következtében eltörte a lábát és nem hogy ma, de valószínűleg ebben a félévben sem fog táncolni... Már ha egyáltalán színpadra állhat még valamikor.
Valahol mélyen ugyanúgy éreztem a kétségbeesését, még ha nekem nem is az egész karrierem tört gerincbe, csupán az estém; és ezt mindketten tudtuk, az iskolaigazgató is, aki még mindig irritáltan kopogott körmeivel a telefonja kijelzőjén és kitartóan állt fölöttem, várva, mit mondanék - de végül nem mondtam semmit, csupán bólintottam, próbálva magamat is meggyőzni arról, hogy az, amit terveztem, jó ötlet volt. De mi is volt az az ötlet? ...nem más, mint bemutatni egy félkész szólót, aminek a legkidolgozottabb része még csak nem is a tánc volt, hanem a speciális vizuális effektusok. A fejemben ez volt a tökéletes dolog a mai estére; csupán az igazgató engedélye kellett, hiszen ezen az estén nem csak az én reputációm kockáztattam, hanem az övét is, és egyetlen ballépés elég lett volna ahhoz, hogy mindkettőnket romba döntsem... De én hajlandó voltam vállalni ezt a kockázatot. A legrosszabb esetben csupán vissza kell majd térnem abba az isten háta mögötti kisvárosba, ahol a fajtám utolsó képviselői húzták meg magukat, távol a világ veszélyeitől; de bármennyire is szerettem a családom, százhuszonöt, velük eltöltött év nem hogy elég volt, de még túl sok is. Hinnem kellett abban, hogy az egyetlen ötletem nem lesz komplett kudarc; és úgy tűnik, elég jól tettettem, hogy így volt, hiszen látom a tükörben, ahogy bólint, aztán sarkon fordul, hogy eltávolodva tőlem újabb telefonhívásokat intézzen. Csak félszavakat hallok abból, ahogy próbálja megszervezni a díszleteimet, és abból is, ahogy a diáktársaim morgolódnak, hogy most változni fog az egész program; aztán a figyelmem elterelik a termet díszítő személyzeti tagok, ahogy vérvörös rózsákat igazgatnak a kristály vázákban, székeket rendeznek és pezsgős poharakat políroznak.
Lassan nekem is készülődnöm kéne; de a gondolataim már órákkal ezelőtt szétszóródtak a fekete márvány padlón, rögtön azután, hogy átléptem a bejárati ajtó küszöbét, és azóta sem sikerült összeszednem őket. Valami volt a levegőben; mintha csak elektrizálódott volna körülöttem minden újabb másodperccel, amit a magas falak között töltöttem, meghúzódva az árnyakban, ügyelve, hogy semmihez se érjek hozzá óvatlanul. Az a fura, rossz érzés, ami napok óta kísértett, csupán erősödött minden egyes perccel, amit a magas falak között töltöttem - mintha évszázadok, ha nem évezredek heritázsa ütötte volna fel bennem a fejét, hogy figyelmeztessen valamiféle közelgő veszélyre, aminek még nem egészen voltam a tudatában; de igyekeztem elhitetni magammal, hogy ez csupán a stressz és az izgalom keveréke, és hogy majd elmúlik, idővel... És végül ezzel a gondolattal hagyom magam mögött a báltermet, még egy utolsó pillantást vetve a saját tükörképemre az egyik, ezüst keretes tükörben; ha nem akarok elszenvedni valami súlyosabb sérülést, talán érdemes lenne lassan elkezdenem bemelegíteni, meg átnézni azt a koreográfiát újra...


Aztán eltelik néhány óra; a drága, perzsa szőnyegen fekve, lehunyt szemekkel hallgattam a lassan gyülekező vendégek beszélgetéseinek halk moraját, azon gondolkodva, vajon kik lehetnek - bankigazgatók, színészek, politikusok? Esetleg az iskola előadásainak szokásos nézői, a felső tízezer tagjai, akiknek a zsebpénze képes volt három-négy magamfajtának az ösztöndíját kifizetni? Minden újabb gondolattal, ami megfogalmazódik a fejemben, csak erősödik bennem az a korábbi rossz érzés, ami nem hagy nyugodni, és ezen a diáktársaim ostoba kotyogása sem segít; az egyik lány nevetése bántóan mar a fülembe, és ez az utolsó csepp abban a metaforikus pohárban, ami túlcsordulhatna. Azt hiszem, kezdek izgulni is - pedig arról már megbizonyosodtam, hogy az előadásom vizuális részével nem lesz semmi baj, a reflektorok, lámpák és füstgépek hibátlanul működtek, és a technikus srác is elég ügyesnek tűnt ahhoz, hogy ne fuserálja el az egészet...
...csupán a gondolataim vágtattak veszett vadlovak módjára, és sehogy sem tudtam lenyugtatni őket; talán ezért is döntök végül úgy, hogy inkább valami magányos, félreeső helyen keresem meg a lelki békém, távol a másodévesek ostoba kotyogásától. Mást se csináltak, csak ostoba pletykákat váltottak egymással arról, hogy vajon kicsoda lehet a titokzatos szponzor, aki előtt fel fogunk lépni - és az ötleteik az excentrikus szexkultusz-vezetőtől a titokzatos kannibálig terjedtek, bár a beszélgetésük végét már nem hallottam meg, hiszen becsuktam magam mögött a hatalmas teraszra vezető üvegajtót, végleg kizárva ezzel a zavaró hangokat.
Nem marad más csak én és a csend; igaz, kissé reszketek a csontig maró hidegben, de végre úgy érzem, mintha valaki leemelné a vállaimról azt a mázsás súlyt, ami eddig rájuk nehezedett. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében támaszkodok neki a korlátnak, és áthajolva rajta nézek le a feneketlen semmibe; van valaki költőien gyönyörű abban, ahogy a sápadt holdfény ezüstösre színezi a tájat, és azon kapom magam, hogy arra gondolok, meg tudnám szokni ezt a látványt.... De aztán a fejem megrázva űzöm el ezt a gondolatot, inkább felhangosítva a zenét a fülhallgatóimban, hogy teljesen lekösse a figyelmem; fejben újra és újra végigtáncolom a szólóm, és ott tökéletesnek látom - de ki tudja, milyen lesz, amikor ténylegesen előadom?
A korlát szélére támasztom a lábam, hogy a térdemhez hajolva nyújtsak tovább, még annak ellenére is, hogy ezt a gyakorlatsort már legalább egy tucatszor elvégeztem már a mai nap; a gyakorlás valahogy mindig megnyugtatott, és ez most sem volt másképp, főleg idekint - származásomnál fogva is jobban éreztem magam a természetben, mint a város égbe nyúló épületei közt, hiszen egész eddigi életem is fák között éltem le. Néha hiányzott a levelek között suttogó szél, a puha fű a lábaim alatt és a virágok, amiket koszorúba fonhattam... De mindenek előtt a törékeny szitakötőszárnyaim, amiket a klánunk vezetője elrejtett a halandó szemek elől, mielőtt elhagytam volna a családi házat. Most csupán díszes tetoválásként látszódtak a hátamon, különféle növényi mintákkal körülölelve, amik az egész fajtám történetét foglalták magukba azok számára, akik tudtak belőlük olvasni...
- Daji, az isten szerelmére! - Egy pillanatra kibillenek az egyensúlyomból, amikor leveszi a fülhallgatóimat; lélekben még megjegyzem magamnak, hogy le kell szoknom a kábelesekről, ha nem akarom, hogy valaki állandóan leszedje őket, mielőtt felnéznék az igazgatóra, aki olyan beleéléssel fojtogatja a kábelem, mintha legalább az élete függne tőle. - Fél óra múlva a színpadon kell lenned, mit csinálsz még itt?
Valami villan a szemében, és ha nem ismerném őt ennél jobban, azt hinném, hogy ez a pánik; sietősen terel visszafelé, arra sem hagyva nekem időt, hogy még utoljára végignézhessek a tájon, vagy legalábbis megnézzem, ott van-e még a titokzatos férfi az erkély túlsó végén, ahol korábban láttam... Bár lehet, csupán a képzeletem játszott velem és nem volt ott senki? De aztán csukódik mögöttem az ajtó és ez a gondolat kint marad, csakúgy, mint a kétségeim; fejben újra és újra végigjárom a szólóm lépéseit, miközben készülődök, a legvégén kelletlenül felvéve a vékony, oversized pulóvert, ami eltakarná a testem borító mintákat, az igazgató kérésével megegyezően. Egyedül a hajam nem voltam hajlandó összefogni, hiába kérte; bár tudtam, bele fogok gabalyodni, és lehetetlen lesz utána kifésülni, de mit számított ez az egész? Hiszen a fellépés után úgyis hazamegyek, ott pedig több, mint elegendő időm lesz arra, hogy rendbe tegyem, amit én magam kócoltam össze...
...de aztán az igazgató bevezetője eltereli a figyelmem; legszívesebben felhorkannék azon, milyen magasztos stílusban adja elő a magáét, szinte már fényesre nyalva annak a talpát, aki ezt a bált szervezte. Nehezen sóhajtva igazítom meg a balettcipőm pántját, még mielőtt kialudnának a lámpák; néhány nehezedő szívdobbanással sétálok ki a színpad közepére a sötétségben, igyekezve kizárni a vendégek suttogását, ahogy leheveredek a földre, a szólóm kezdéséhez. A zene kezdésével együtt zárom ki a külvilágot; a fények tökéletesek, a félhomályban nem látom az összegyűltek arcát, és a gesztusok ösztönösek, és egy pillanatban elképzelem, hogy kezem nem csak a levegőt simítja, hanem hűvös, márványfehér bőrt, és hogy a pillantása viszontcirógat... De csak egy pillanat az egész, talán ugyanolyan futó délibáb, mint a férfi az erkélyen; talán picivel nehezebb is kiszakadni ebből a fantáziából, mint hinném, de a zene magával ragad, négy hosszú percre...
...aztán csend, és a csendben csupán a ziháló lélegzetvételeim; holdkóros mozdulattal simítom hátra az arcomba lógó hajam, hogy tekintetem szabadon vezethessem végig a vendégeken - vagyis inkább a fejük fölött, elkerülve a szemkontaktust -, mielőtt sietősen távoznék az improvizált színpadról, messze a fürkésző tekintetek kereszttüzétől. Volt valami természetellenes abban, ahogy elektrizálódott a levegő odakint, a bálteremben; már tánc közben is éreztem, hogy az ismeretlen fenyegetés érzése visszatért, de nem tudtam volna megindokolni, miért is éreztem így. Idekint kevésbé volt nyomasztó - hiszen a perzsa szőnyeg puha volt a hátam alatt, kellemesen simogatott, miközben próbáltam legalább pár percet pihenni, mielőtt készülődnöm kéne hazafelé; bár most, hogy a fellépéssel kapcsolatos stressz már elmúlt, elkezdett emészteni a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet ez a különleges alkalom, ami miatt valaki bankettet rendezne... De hamar beletörődök abba, hogy ezt sosem fogom megtudni; és végül ezzel a gondolattal kezdek el pakolászni, készülődve a hazatérésre. Ezért a négy percért érdemes volt korán reggel felkelni...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Bite me, Darling! Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
391
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 29, 2019 9:29 pm
Következő oldal


Daji & Athlan

"Kezdd azzal, hogy az álláról letörölgeted a vért, és úgy teszel, mintha értenéd.
Hajtogasd: “nem hagylak el soha, nem hagylak”, míg elszunnyadsz."
- Uram... Uram! - recseg fel mellettem öreg inasom, Igor hangja, kinek fakó tekintete aggódva úszik a szemeim elé. Csendre intem komoran, hogy hallgasson inkább most, legalább addig, míg megpróbálom lenyugtatni magam, hiszen a látottak hamar ráborítják a vörös lepelt az elmémre. Elképedve figyelem a klub bejáratát a sötétített üveges autó rejtekéből, s olykor csendben morogva ingatom a fejem. Ez történik, ha hozzá nem értő egyének kezébe kerül egy kis hatalom. Kiderül hamar, mennyire ostobák ahhoz, hogy nem csupán másokat, de önmagukat is képesek legyenek irányítani, s ez már abból is látszik, ahogy az egyik alattvalóm, kinek a kezére adtam a helyet egy csekély időre, most két megtépázott, agyonharapott szajhával mutatkozik. Odakint. Van, amit az éj sem képes elrejteni, s ez pontosan ilyen, hiszen a jelek nyilvánvalóak. Ám nem csupán ez az aggasztó. Sorra jutnak be fiatal vérivók, olyanok, akiknek messze el kellene kerülnie a helyet, s inkább meglapulni a sötétben. Hiszen mikor én itt voltam még a városban, évekkel ezelőtt, ez volt a város központja... Most pedig egy olcsónak tetsző, szakadt hely, ami leginkább az alja, tisztátalan vérű vámpírok gyülekező helye, semmint egykoron a tiszta vérűeké.
- Mégis mi történt itt, amíg távol voltam? Mocsok és bűz mindenhol, hol vannak a többiek? - a Többiek. Káin utolsó leszármazottai, akikhez én magam is tartozok. Nem érzem őket. Egy apró energiafoszlány, egy kicsiny illat... Semmi.
- Épp erről akartam beszélni, Uram. Sok minden történt, amíg távol volt a hegyekben. - kérdőn emelem rá tekintetem, hiszen hangja balsejtelmet hordoz. Érzem, hogy valami megváltozott, amíg távol voltam. Valami nincs rendjén.
- Egyre több Ősi tűnik el, egyre többek borzalmas haláláról hallani... - a hangja elhalkul, s ez nem jelez jót. Úgy néz rám a komor tekintetén túli világból, mintha azon hezitálna, merje-e kimondani, amit rábíztak.
- Tudja, szeretném leszögezni előre, hogy én elleneztem a dolgot, hiszen jól ismerem Önt. Ám a Tanács összes tagja ellenem volt. - homlokom összeráncolom, s bosszúsan emelem fel a kezem.
- Reméltem, hogy erre később kerül sor. Sokkal később... - borús ábrázatom semmi jót nem sejtet.
- Nincs több időnk, Uram. Ki fog halni a vérvonal, ha nem örökíti tovább minél hamarabb. Ehhez pedig... - ismét felemelem a kezem intően, hogy hallgasson.
- Igor, tisztában vagyok vele, hogy működik egy ilyen szertartás. - halk sóhajom enyhén bepárásítja az ablaküveget. - Mikor kerül sor rá? - az öreg inas megint félve húzza el a száját.
- Jövőhéten. A legtöbb Ősi itt lesz, hogy kiválassza a párját közülük. Akivel összekötheti az... Életét. - akik a közvetlen közelemben vannak, tisztában vannak vele, hogy ez mennyire abszurd. Hiszen ismernek. Tudják jól, milyen tudok lenni olykor... Rosszabb a legalávalóbb vámpírnál, aljasabb a legmocskosabb ghoulnál. Egy igazi szörnyeteg. Egy szörnyeteg, kitől tart a fél világ, most mégis benne látják a reményt, hogy felvirágoztatja majd a fajt. Milyen ironikus, nem igaz?
- Nem kívánok erről többet beszélni most. Igor, Hans, Johan! Kapjátok szét. Ezt is. - biccentek a kóceráj felé, mire az inasom arcán sejtelmes, gonosz mosoly terül szét, a másik két alattvaló pedig diadalittas morgással pattan ki az autóból. Ghoulok... Mindig éhesek, mindig ölnének. S nekem most nincs kedvem bemocskolni a ruhám ilyen klubbéli fattyúk vérével. Helyette inkább magam is kiszállok az autóból, ajkaim közé emelek egy szivart, s némán meggyújtom azt, amíg várok. A kezdeti sikolyok hamar halálhörgésbe fulladnak, s úgy hallgatom a bentről kiszökő zajokat, mint egy kellemes nótát. E nótát azonban aláfesti egy másik is. Egy igazi, lágy dallam valahonnan a közelből, mely egy magamfajta művészetszerető, régimódi vámpírnak felüdülés a mai modern világban. Az apró füstfelhő odébb száll hát, s elkezdem követi a dallamot, mely csupán pár ajtónyira van a klubtól. Lassan lépek el az a széles ablak előtt, s egyik kezemet zsebembe téve állok meg. Először nem is igazán látok túl a régi nótán, s talán hosszú percek elteltével nyitom ki igazán a szemeim. A füst még lassabban száll ki vöröslő ajkaim közül, ahogy a tekintetem egyetlen, feketés pontra kezd fókuszálni. Amaz pedig mozdul, s ámulat ül ki az arcomra, ahogy a teste úgy ring a levegőben, mint egy édes hullám a tengerben. A karjai finoman mozdulnak, a lábai lágyan hajlanak, s ében hajkoronája pedig...
- Hát ez rohadt jó volt! Igor, maga aztán mindig meg tud lepni! - hallom a röhögést magam mellől, mire az inasom elégedett mosollyal törli le arcáról a vért egy zsebkendővel.
- Köszönöm, Hans. Mehetünk, Uram? - lép mellém a társaság, én pedig zavartan bólintok. - Csak nem éhes? Hozzam ide? - figyelik meg ők is a különleges alakot, ám én azonnal megrázom a fejem, s inkább visszasétálok az autóhoz, mielőtt még... Még több áldozata lesz ennek a kellemetlen éjszakának.
Egy hét. Ennyit kaptam csupán, hogy lezárjak bizonyos dolgokat, s új szakaszt nyissak az életemben. A nagy Ősi, Káin egyik utolsó leszármazottja megházasodik hamarosan.
- Hogy ez mennyire gusztustalanul förtelmes gondolat... Igor, nem lépne a helyembe? - mosolygom felé, mire amaz egy utolsó simítást végez az ében zakón, hogy alkalomhoz illően, tökéletesen fessek a bálon. Túl hamar érkezett el... S nem vagyok rá felkészülve. Minden porcikámban gyűlöletet és undort érzek, hacsak arra gondolok, hogy mire elérkezik a hajnal, addigra ki kell választanom egyet. Az igazit. Még a gondolatra is gúnyosan szisszenek fel, hogy új lakója lesz hamarosan a kastélynak. Ennek a monumentális gyönyörűségnek, melynek falai oly' sokat tudnának mesélni. Sötét emlékeket és titkokat őriznek a kövek, melyekről jobb is, ha csak mi ketten tudunk...
- Ideje indulni. - bólint határozottan az inasom, mire én kilépek a szobából, s lassú, komótos léptekkel, hátrakulcsolt kezekkel indulok meg a hallba, ahol már ott vár a nagy tömeg, hogy megnyissam az estét. Már a messzi folyosókról hallom a zúgolódást, de lélekben képtelen vagyok felkészülni arra a sok köszöntésre, dicséretre s talpnyalásra, amit hamarosan kapni fogok. Nem is tudok mosolyt erőltetni magamra, nem véletlen hát, hogy a sápadt arcomon komorság ül, mikor megjelenek fent a lépcsőknél. Bal oldalról haladok lefelé, végigsimítva a kezem a korláton, s mikor a lépcsőhöz érkezem, megállok középen. Undorodva nézek végig a tömegen, s mogorván kezdem meg a beszédet, melyet Igor vezet fel a számomra. Majd fél órát is elhúzódik, míg részletezem a társadalmi helyzetet, s a jövőbeli terveket. Majd egy karlegyintéssel megnyitom az estét, mehet mindenki arra, amerre lát. Az éjféli tánc még úgyis odébb van.
Megvárom végül, míg eloszlik a tömeg a kastély különböző termeibe, ezután azonban muszáj kimennem a levegőre egy kicsit. Át kell kapcsolnom magamban azt a bizonyos kapcsolót, hiszen ha ilyen idegállapotban folytatom, akkor bizony annak nem lesz jó vége. Senkinek sem... Igort magam mögött hagyva lépek ki az erkélyre, ahonnan kísérteties látkép nyúlik a messzeségbe. A végtelen, sötét erdőség még este is pislákol a csillagok és a hold bágyadt tükre alatt, én pedig gondterhelten támasztom ki magam a korlátnál. Nehéz belegondolni, hogy a falakon - az én falaimon - belül ott van az az egy most is, akinek hamarosan egy átkozott gyűrűt fogok az ujjára húzni. E képre hosszas, nyomasztó sóhaj szakad ki ajkaim közül, s legszívesebben hajnalig itt maradnék, hogy az éj elbújtasson a jövőm elől...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Bite me, Darling! Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
391
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 29, 2019 9:18 pm
Következő oldal


Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/5
Angyal
2
Démon
15
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
5