Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

   
Új topikot nyitok
Bátran nyiss friss topikot
Új hozzászólást írok
Válaszolj hozzászólással
 
• Kerekerdő •
reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Márc. 25, 2021 6:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Beelzebub Kedvelte a hozzászólásod



Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu #holdvilag
+18
Eltávolodsz, de sosem teljesen, a lényed betölti a teret még így is, a sikolyok rólad beszélnek, az utolsó lélegzetükben ott vagy te is, a te szépséged magasztalja mind, hiszen előled senki sem rejtőzhet örökké, nem igaz, Tawrich? Talán még én sem? Talán még én sem… Talán most kellene, de egyszer már hibáztam ma, azzal, hogy ilyen állapotban hagytam, hogy láthass… bár látnod kellett, még ha nem is tudod miért. Majd megtudod miért. Azt is, hogy miért ígérem, hogy megvárlak, hogy nem tűnök el az est sötétjében, hanem itt fogsz találni a sírok közt, csak rád fogok várni, Tawich, ahogyan azt mindig is tettem.
A jelek a helyén, lassan minden a helyére kerül, én is, ahogyan körbepillantok középen. Én tudom a mintát, s amire te megtanulod, már nyerhettem annyi időt, ami elég lesz. Erősödtél, most majd kiderül, mennyire… talán sokkal erősebbre, mint ahogyan szembe kellett volna állnom veled, de mégsem riaszt el a hatalmad. Soha nem riasztott semmi, főleg te nem, te vonzottál, csalogattál, hamis ígéretekkel hitegettél, ha tudnád, hány éjjelt és nappalt töltöttem miattad lázasan dolgozva, válaszok után kutatva, de hiába, hiszen azokat csak tőled tudhatom meg… tőled, akihez a szavaim és az alkum köt, ez a kettő, megtörhetetlen kapocs köztünk, bármerre is járjunk, érezni fogjuk a súlyát, ami az eltelt évszázadokkal csak növekedni tudott. Párszáz éve adtam valamit, hogy kapjak valamit… és most újra itt vagyok, hogy újra elvegyek valamit, még ha a mostani más is, ezúttal sem tagadom meg teljesen önmagam… azt talán sosem tudnám, talán azért is fogad már az ismerősen metsző pillantás amikor megérkezel. Még ha későnek is érzed, számomra nem az, számomra újabb kezdet ez is, mint legutóbb, sőt, talán valamivel több is, még ha nem is tudod még, hogy miért… majd megtudod. Idővel mindent megtudsz te is, Tawrich. De most még vannak olyan kérdések, amiket még neked sem, vagy talán pont neked nem válaszolhatok meg.
Ajándékkal térsz vissza, de nem derül ki kié, nem felelsz, talán mert én sem tettem korábban… nem is faggatlak, az csak egy félvér, semmi és senki, amikor te is előttem állsz. Még ha a félelme ordítóan hangos is, elnyomja a közelséged, ahogyan a figyelmem rádtapad, kitölti a lényed a teret, a valóság eltorzul és a világ leszűkül a mi kis bonyolult játékunk terévé, amit olyan gondosan építgettünk már a kezdetek óta. Amiről sosem leszek hajlandó lemondani. Ha az enyém nem lehettél, már senkié sem lehetnél, ezért sem engednélek, ha valaki, hát én érdemelnélek meg, Tawrich. Talán te is hasonlóan gondolod, csak fordítva, préda vagyok számodra, ahogyan préda vagy számomra, a nemesebb fajtából, de préda, ez aligha változhat, aligha tagadhatnánk meg akik és amik vagyunk, és aligha akarnánk, vagy kérnénk a másiktól, hogy megtegye. Ha azok a jelek rám kerültek volna, talán gyorsabb vége lett volna, de nem kerültek, még szabad vagyok, s már az én játszóterem a temető, csapdák tengere, amik csak rád vártak, amik talán mostanra kevesek, megállítani talán nem fognak, de lelassítani legalább biztosan le fognak.
A lényed értelmesebb része elveszni látszik a szörnyeteg vérre éhező valója mögött, a tekintetem már nem ér el hozzá, elvesz a sötétségben, de tudom, hogy ott vagy még te is, hiszen eggyek vagytok, és mindig is eggyek lesztek, mindketten egyformán különlegesek vagytok számomra. Sejtem, hogy a szavak itt már aligha használhatnak, mégis kimondom őket, csak egy pár gondolat, egy pár pillanat, még egy pár lépés… látod mi van előtted? Aligha. Az est sötétje nekem kedvez, akárcsak a fűvel benőtt rész is, a jelek beleolvadnak a földbe.
A félvér vár, de nem is fontos, úgy tűnik már neked sem, ráér, nem fordítanál újra hátat nekem, s hagynál magamra még egyszer, most már nem, most már szembe jönnél, elvennéd amit nyújthatok, csakhogy… csakhogy nálam ez sosem volt ingyen. Most sincs, a csapda emlékeztet erre, amibe vakon sétálsz. Ugye nem hitted, hogy tétlenül várok majd rád, Tawrich? Ismerlek, ahogyan te is ismersz. Ha időt adsz, használni fogom. Bármit is adsz, használni fogom…
A tekintetem követi a mozgásod, lesi minden pillanatát, ahogyan a felszínre szivárog az értelmed. – Nem szokásom. – Tudhattad. Csak az éhséged hangosabb volt, vadásznod kellett, s amíg vadásztál, és csapdákat állítottam magam köré, hogy illendően fogadjalak majd. Ez egy kisebb volt, amiből gyorsan kitörsz, de lépsz tovább, s bármilyen óvatosan is, már előre tudom, hogy mi vár rád, egy újabb akadály, már erősebb, mint az első volt. A jókedved még mindig különösen hat, megjegyzem minden jelét, őszintének tűnik, mégsem olvadok meg tőle, talán már semmitől sem teszem… talán… Lassan oldalra döntöm a fejem, ahogyan figyellek, mint egyetlen lényt, akit figyelni érdemes, a gondolataim kitűzdelnek, s szétszedik minden részletét a különös képnek. – Erősebb lettél. – Érzem, látom, ki fogsz jutni innen is, amit csak sejtettem, már egyre bizonyosabb… a csapdák valójában csak akadályok lesznek, lassítani fognak, de el fogsz érni hozzám. Az ellenkező irányba pillantok, vannak arra is, itt és most, még akár el is sétálhatnék… úgy még nem biztos, hogy időben megtalálnál. De előled nem szoktam menekülni. A tekintetem rádtalál, megragad és nem ereszt. Nem fogok elrohanni. Ennek itt és most meg kell történnie, különben el sem jöttem volna. – Túl rég találkozhattunk utoljára. – Tudom, én voltam az, aki belerondított a szabályainkba, de csak átformáltam őket, tudom, hogy te sem felejtettél el soha, hallottam rólad, csak látni nem láthattalak… de te is akartad, különben nem tartottál volna velem. Neked is hiányozott, különben nem lennénk most itt, s nem próbálgatnánk a másik határait. Egy kicsit olyan ez, mint a legelső találkozásunk, amikor még szabályaink sem voltak, amikor a semmiről kezdtük… de már nem itt tartunk. Úgy tűnt egy pillanatra elfeledtette veled mindezt a kép, amit láttál… ezért is nem láthatod újra. Legalábbis nem ilyen félkész formájában; vagy el kell temetnem előtted is, vagy rád kell szabadítanom teljes erejében, különben félreérted. Bár lehet, hogy nincs is mit félreértened…
Bárhogyan is, most már mindkettőnknek szüksége van erre az emlékeztetőre. Szükségem van rád. Ezért vagy ma itt velem, Tawrich…
A szemem sötétje megragad, már nem vált vissza emberire, így figyel téged. Még egy pár csapda legfeljebb, percek, amik elválasztanak minket egymástól. Percek, mire lehet ez elég? Talán csak pillanatok fognak kelleni, hogy utána újra ködbe boruljon az elméd, s a nyakam körül záruljanak a fogaid… a húsért viszont hússal fizetnek, s vérérét vérrel. Erősebb lettél, hát nehezebb lesz, de nem lehetetlen… - Várlak… - Egyetlen szó, amit még hallanod kell, de tudhatod, hogy így van. Rád mindig várok… mindig csak várok…
reveal your secrets

Beelzebub


Kerekerdő Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Márc. 24, 2021 10:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Asto Vidatu Kedvelte a hozzászólásod



I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub #holdvilag



+18





Itt vagy. A sikolyok szegélyezte úton, a recsegő csontok között, a szilánkosra tört bordák között. Itt vagy velem, gondolataim vissza-visszakanyarodnak hozzád, megtérnek. Érezlek a nyers hús kellemes édeskésségében, a vérgőzös levegőben, érezlek a kibomló belek szagán át. Itt vagy velem, itt kísérsz, s kíséretesz, pedig porhüvelyed, a halandó tokot ott hagytam, hátra hagytam, még sem távolodsz el tőlem. Érzed te is Astwihad? Érzed a rád ácsingózó éhséget, a figyelmet, mely érted kapkod, a szörnyeteg energiáit, ami feléd nyúl, hogy párját keresse, s hiába a lakoma, ha téged érezlek mindenütt. Vajon felkészültél már? A hideg esőt szagolom, mely megfosz kis időre tőled, az átkozott sötét cseppek rejtenek, bújtatnak előlem. Most az egyszer talán jól teszik, most az egyszer, tán hátra hagyhatnál búcsú nélkül, elbocsátó szavak nélkül. Egy részem erre vágyik, egy apró hang azt suttogja, tegyem meg én, az árnyak közé sétálva, csak távozzak én, hiszen tudom, te nem fogsz Astwihad. Jól ismered a félelmet, de te magad nem ismered fel mikor kellene engedned az ösztönnek, mely a menekülésre kér, oly halkan, hogy sosem hallod meg. És én sem foglak itt hagyni, elhagyni, ahhoz már nekem késő, hiszen neked adtam magam, minden, ami vagyok a tiéd, így az is a tiéd, akit most felcsigáztál, aki vizslatott, aki szavak nélkül kérdezett, aki bírált, aki most ízlelni akar, de sosem kételkedik benned. Hiszem készen állsz jöttömre, mert én benned hiszek Astwihad.
Az ajándékom zajt csap, vergődése a szapora cseppek kopogásán, loccsanásán is keresztül hallatszik, mert semmi nem nyomja el az életért küzdő, riadt prédák vergődését. S bár mindent elnyom a nyirkos föld szaga, én ismerem a félelem szagát, az ízét, ahogyan azt is, hogy a rettegő áldozat milyen bűzt képes kiadni, ha a nadrágjába vizel engedve a rémületnek. Még küzd, de már nem sokáig, a jelekkel dermesztem mozdulatlanná, hogy utána rád pillantsak. Fürkésző pillantásod beszédes, szüntelen kérdez, de nem adok választ, hiszen te sem feleltél, amikor kellett volna. Mit tettem volna veled, ha a re bőrödbe sikerül felvésnem a jelet, ha te lennél, aki közelemben dermed meg, alattam? Tán felszínre vájom, amit rejtegetsz, tán elevenen felzabáltalak volna, mert nehéz megállnom, az ízed emléke oly élénken él bennem, mintha nem is évszázadok múltak volna el fejünk felet, csupán egy pillanat. Koplaltatsz, böjtöltetsz Astwihad, pedig úgy vágyom rád, annyira akarlak, s most... most bizonyítanod kell, nem hiába nem veszlek el, olvasztalak egészen magamba, hogy elemésztelek, hogy eggyé válj velem. Sose hagynál el, hiszen az enyém leszel, megmondtam én, angyalarcú perzsa démon. Hiába a jól ismert pillantásod, az a metsző, mellyel méregetsz mindig, amit jól ismerek, most nem állítja meg a vicsorgást, az acsargó ajkakat, melyek jelzik, az értelem foszlányai lassan levállnak elmémről, védtelenül hagyva annak, ami igazán vagyok, amit láttál már, s voltál éppen így a célpontja. Most sem félsz, nem érzem rajtad  rettegést, de hogyan is félhetne az egyik szörny egy másiktól? Szavaid tompán hallatszanak, ahogy elmémre borul az éhség, mintha víz alatt lennék, szinte alig hallak. Még egyet lépek feléd, éppen egy ugrásnyira vagyok, s elrettentenie kellene a szavaidnak, de most kihívást rejt minden kiejtett szó, a szép ajkaidból. Nem változott Astwihad?
- Nem fog elmenni, megvár...- hangzik  tömör válasz, hiszen itt lesz a félvér, ameddig fel nem oldják a pecsétet, meg nem törik a jelet, addig a hatalmam marasztalja, s képtelen menekülni, bármennyire is szeretne, mert az nyilvánvaló, kiolvasható könnyes szemeiből. Ő itt az egyedüli, aki fél, aki retteg, hogy mikor kerül figyelmünk kereszttüzébe ő. De az én figyelmem epicentruma te vagy. Szemeid sötétednek, az enyémek már belevesztek a feketeségbe, üres mélységükkel tátognak rád. Megroppan a nyakam, ahogy félre fordítom. Nem, nem volt elég. Még kell, még akarok, még többet akarok belőled. Szemeim néznek, füleim hallanak, de már nehezen megy a szavak megfejtése, csupán egyetlen egy visszhangzik a fejemben. Az adósod vagyok. Az vagyok még? Hát neked sem volt elég Astwihad? Nem, nem volt, látom az engem figyelő szemeidben, látom, most ott van megint, mintha... de az előbb, az előbb máshogy néztél, s a rémség, mely rád les, azt akarja. Mozdulok, ugrok, fürgén, hogy rád vessem magam, hogy leterítselek a testemmel a régi sírkőre, hogy tépjelek, hogy szaggassalak, de... Fal állja utam, energiák tartanak vissza, tőled távol, áthatatlan ketrec. A vad vicsorogva mordul, ide-oda jár, amíg nem ütközik a falakba. Csapdát állítottál. Rándul az ajkam, félmosolyba görbül, hát készültél, s milyen jól tetted. A józanság lassan tér vissza, mert szükség van rá, kell, hogy átjuthassak hozzád. – Nem pazaroltad az időt, nem igaz? – lépek egyet, hatalmam, tudásom neki feszül az akadálynak, próbálgatják, hogy aztán semmisé tegyem a csapdát. Vajon ez az egy volt? Téged ismerve aligha, így a környezetem figyelem, s lépek, de újabb csapdában találom magam, s ez már nem enged hatalmamnak könnyedén. – Néha egészen bosszantónak találom a találékonyságod. – jegyzem meg jókedvűen. – Ezek azonban nem állítanak meg Astwihad, időt nyerhetsz velük, de a számuk véges lehet, egyszer elfogynak és akkor ott találsz magaddal szemben. – vajon mennyire volt időd? Furfangos perzsám. Elégre, hogy megunjam a vesződséget az ízedért? Aligha, ha így gondolod alábecsülöd az éhségemet, mely rád vágyik.


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Feb. 27, 2021 10:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Beelzebub Kedvelte a hozzászólásod



Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu #holdvilag
+18
Az eső talán segít elmosni az elmúlt percek egy részét, elmosni a vért, elfedni az illatokat, bár az ízeket és emlékeket kimosni egy özönvíz sem lenne már elég. Még csak egy kis idő, ennyim lehet, amíg visszatérsz, talán már nem csak kérve, hanem el is véve – válaszokat, vagy talán többet is, talán a szavak már nem lennek elegek, talán már mélyebbre nyúlnál, s onnan próbálnád összerakni, hogy mi változott. Ahogyan körbepillantok, kövek és ágak emelkednek a levegőbe, nincs sok idő, de van, amire elég lesz, körök, görbék és vonalak, jelek sokasága vésődik a földbe, egyenletesen terülve szét minden irányba. Jönni fogsz, talán éhesebben, mint korábban, talán csak rásegített az étvágyadra az az íztelen előétel amit az emberekből kaptál. Tartom a szavam, mindig ezt teszem, még ha most elmenekülni okosabb is lenne, maradok, az egyik sírhoz ülve várok rád, ahogyan ígértem… bármennyire is veszélyes, elkerülhetetlen ez. Ma vagy holnap, esetleg holnapután, vagy még azután… legutóbb is én gyorsítottam a játékunkon, s most is azt teszem, azzal, hogy azt ígérem, maradok, hogy megvárlak, hogy nem megyek sehová, amíg egy újabb részlet a helyére nem kerül.
Az esővel érkező hideg nyugtatja a belsőm egy részét, visszafogom annyira, hogy már ismerős tekintettel figyeljelek, amint megérzem a közeledted. Nem tudom meddig marad így, vagy meddig hagyhatom így, mert talán ma szükségem lesz rá is, talán ma a csapdák nem lesznek elegek, a szavakhoz meg már késő… de a halálodhoz korai, akárcsak az enyémhez is még. Válaszok nélkül nem halhatok meg… és amíg nincsenek válaszaim, te sem pusztulhatsz el.
Közeledsz, de nem egyedül, akit hozol még él, miért él még, miért nem lett még az örök éhséged áldozata? Ezért is kérdem a nyilvánvalót, hiszen, ha megenni akartad volna, már megetted volna… a válaszod mégis rövid. A felrajzolt jeleidet figyelem, felismerem, ugyanaz, amit rám is próbáltál… lebénítja. Tudtam, hogy nem szabad hagynom, hogy befejezd őket rajtam, velem is ezt tetted volna, ezért hoztad, hogy megmutasd, bemutasd, milyen sorsot képzeltél el számomra is? De most már nem lesz annyira egyszerű, akkor hagytam, hogy megközelíts, de már tudom, hogy nem jöhetsz közel, így biztosan nem, amíg ennyire az éhséged ural, amíg még friss a gyengeségem emléke. Ezért is nézek rád másképp, emlékeztető a régi időkre, ugye nem felejtettél el mindent? Hogy okkal vártál te is, hogy okkal nem kóstoltál meg annyi ideg, hogy okkal kerüljük egymást? Vagy egyetlen pillanat semmissé tette volna számodra? Újra emlékeztetni kellene, hogy miről is szól a mi játékunk? A szavaid alapján kelleni fog az emlékeztető… én nem nevetek veled, az arcom sem rezzen, ugyanolyan nyugalommal nézek rád, a félelem mindig elkerült, a félelmet kelteni szoktam, bennem sosem ébred, hiszen nem eshetek áldozatául a saját elememnek. – Mindig megtudtalak. És mindig ára lesz. Van ami nem változik, Tawrich. – Azt hiszed, az a pillanat jelent valamit? Igazad van, jelent, de nem azt, amit hinnél. Nem azért voltam gyenge, mert elgyengültem volna az emberek közt – tudod, hogy olyat nem szoktam. Azért voltam gyenge, mert változott valami, valami erősebb lett bennem, valami, amit nem akartam erősíteni, de nem valami, ami gyengébbé tesz… mássá tesz, de gyengébbé nem.
Közel vagy, de ha ennél is közelebb jössz, vagy rossz irányba, csapdába kerülnél, onnan meg egy másikba, vagy egy újabba… a tekinteted változik, eltűnni látszik a démon akit ismerek, és előkerül a szörny, akit csodálok benned. – Nem is hagynál időt, hogy megnézzem az ajándékodat? – Látom, hogy az ösztöneid erősödnek, most az enyémek is azok, erősebbek, mint bármikor, amikor előtted álltam – de még mindig én vagyok az, aki jobban vissza tudja tartani őket. A tekintem sötétbe fordul, ahogyan lassan ellököm magam a kőlapról, már felegyenesedve figyelve téged. Közel vagy, nagyon is közel, egy szörny vagy, akárcsak én is, gyönyörű szörny, és egyre szebbé válasz előttem, hogyan elszabadulni látszik az éhséged. Ilyen közelről rég láttalak így, túl rég, túl rég Tawrich…. – Többszáz éve… az egyikünknek sem volt elég. – Tudod miről beszélek, Tawrich. Akkor volt, hogy adtam egy darabot magamból, s cserébe kaphattam egy darabot belőled. Akkor volt, hogy utoljára igazán szemben álltunk egymással. Az ajándékok, a levelek, a távoli pillantások… kevesek voltak, tudod te is. Semmi sem pótolhatja azt, amikor előttem állsz, semmi sem olyan, mint amikor ilyen közelről nézhetlek, semmi sem olyan, mint te Tawrich. A tekintetem végigmér, sőt, már fel is darabol, hogy újra egésszé rakjon össze pillanatokkal később. Rég tudtalak ilyen közelségből figyelni, túl rég, túl-túl rég, Tawrich… - Tudod mennyi ideje láttalak először? Én pontosan tudom, túl pontosan, Tawrich… senkivel sem volt olyan nehéz üzletelni, mint veled… - Mert senkit sem akartam annyira, mint téged. Megrezzen az ajkam, talán észreveszed, talán nem… most fontosabb az állat, amit a szemeidben látok. Szóval, megnézhetem az ajándékodat, vagy… vagy mi lesz, Tawrich? Én készen állok. – Még az adósom vagy. – Még az vagy, és az is leszel, az idők végezetéig, vagy amíg meg nem fejtem az összes titkodat… - Soha nem fogom eltörölni az alkunkat. – Nem, nem foglak elengedni, Tawrich. Kellessz nekem. Meg kell szereznem téged… bármi is legyen az ára…
Vadász vagy, akárcsak én is, csak más a prédánk… érzed már, hogy az emberi testem szíve másképp ver? Érzed, hogy ha még nem is teljesen, de felgyorsult, ahogyan figyellek? Ahogyan elveszni látszik az értelem a tekintetedből, úgy vált egy másik ütemre… de nem a félelem dallama az, amit dobol, nem, ez más, ez az ütem csak neked szól, ez az én éhségem rád, Tawrich… rég volt, túl rég…
reveal your secrets

Beelzebub


Kerekerdő Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Feb. 23, 2021 11:11 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub #holdvilag



+18



Szapora cseppek, felhevült testemen millió jeges tűszúrás, az eső kitisztítja a képet, mely beszűkült, s a vörös köd leereszkedettével csak egyetlen dologra fókuszált. Az evésre. Minden más lényegtelenné vált, amíg számba gyömöszölőm a véres húst, a cafatokat, s nyelek, nyelek mohón, szinte rágás nélkül, egy kis időre elfeledlek, de azt sem tudtam, hogy elfelejtettelek, hogy hátra hagytalak míg az eső szüntelen kopogása nem figyelmeztet rá. Van még préda, még egy, ki nemesebb. Astwihad... most az egyszer ne tartsd be az ígéreted, most az egyszer menj el, ne várj meg. Ne vád meg míg vissza érek. Az éhség megérez, ő már tudja, nem mentél, érzi a különös illatod, amiért megvesz, mert ismer téged ő is, de még többet akar belőled, még többet akarunk. Vajon mi lelet? A sötétbe bámulva az idegen szem pillant vissza rám, az ami a tiéd, de még sosem láttam. Valami, amit eddig elrejtettél, de vajon miért? S miért nem válaszolsz a kérdéseimre, s hagysz kétségek között, hogy valami másnak lássalak. Valaminek, ami repedezik a maszk, valami ami lassan szétesik, apró darabjaira, hogy tán nem marad utána semmi abból, amit ismerek, vagy csupán töredéke. Hagynám? Az a szem nem úgy nézett rám, mint általában, az a szem szinte alig látott, mintha... Megragadom a korcsot, gyenge próbálkozásai alig érnek bármit is, hiába rúgkapál, s találja el az orromat. A halandó test enged, reccsenve fordul ki helyéről a porc, hogy vèr szivárogjon belőle, az enyém. Az eső ezt is a földbe mossa a többivel, s én mit sem törődve a sajgó fájdalommal erősebben ragadom meg azt a nyamvadtat. S kezdem vonszolni, hogy a csúszós sárban egyre mocskosabb legyen, s kapaszkodó nélkül pánikba essen. Látta mit tettem a többiekkel, kiváncsian végig nézte, de még mint félvért őt is elborzasztotta a látvány, melyet én lakomának hívok. Bár ez kevés volt...nagyon kevés, érzem a rád vágyakozva remegő bensőmben. Vajon a felszín tette? Az, hogy rég voltál jegyzeteid, üvegcséid között? Hogy a testek nem elég tartósak, de nem jön el hozzájuk a vég? Ez zavar Astwihad? Hogy megszűntél létezni, mibt az, aki pontot helyez egy éle végére? Vagy valami más? Utánad kapkod minden gondolatod, nyúlnak feléd, mint láthatatlan kezek melyek elérnének. Érezlek, s te is, bár a sötétben megtorpanok, ahogy kiejted a szádon a nyilvánvalót, oda a meglepetésed, de talán így is megteszi. Nézlek a kövön, innen pontosan csak egy ugrás volna leteríteni alakodat, a sár viszont csúszós, ragaszkodva csimpaszkodik a halandó lábbelibe. Saját démoni alakomban tán nem hezitálnék, körmeim beléd marnának átszúrnának, magamhoz és a földhöz szegezve, hogy... Egyszer el fog jönni az a nap is s miért ne lehetne az pont a mai? Miért tűntél esendőnek, ha most megint az vagy, akit ismerek, jól ismerek. Azonban nem felejtek, tán elkalandozik a figyelmem, de emlékezni fogok rá is, hiába rejtegeted, elkéstél vele. Tovább indulok, had láthasd mit húzok magam mögött, bár a mocsok felismerhetetlenné tette, de ha érzed, akkor tudod is, hogy mi ő, ki ő.
- Nem...- acsargó tömör válasz, ahogy a szemeidbe nézek, méregetlek, felmérlek, aztán  le sem véve a szememet rólad a korcshoz lépek, lábam rátapos, amig az előbb neked szánt jelekkel megbékjózom a testét, szemei, ide-odarebbennek párosunk között, de számunkra jelenleg most nem létezik. Feszült izmaim és ideig rád fókuszálnak, hiszen minden más jelentéktelen. Túl sok mindent mutattál, hiába látom most a farkast, hiába nézek vele farkas szemet, ha az előbb láttam valami mást is. Nem lehetsz gyenge Astwihad, mellettem nem lehetsz az, mert én a félelmet alig ismerem, mert egyetlen egy dolog az amit jól ismerek, jobban mint bárki ezen a földön, hiába ontotta lényeit ide a pokol, s a menny, én a mohó éhséget ismerem. Paradox módon csak a változás állandó, változtál te is, változtam én is, s a harcot, amit nem kellett megvívnunk, most úgy tűnik nem odázhatjuk el tovább. Mert ha az amit rejtegetsz nem erős, akkor megeszlek. Eggyé válsz velem, elemésztelek, s aztán már nem leszel. Fontos neked még a létezéses Astwihad? Nekem az. Szavaidra kuncogás a válasz, mely tébolyult nevetéssé harsan, ha ilyen egyszerű volna, bárcsak ilyen egyszerű volna, de most a szavak kevesek, az idejük lejárt, amikor nem adtál választ. Elhal a jókedv, helyette komoly pillantásom nyugszik rajtad, az enyém is fekete immár, kicsit tán sajnálkozó is.
- Már nem az a kérdés Astwihad, hogy hagyhatod-e... – hiszen sosem ez volt, te is tudod. – hanem, hogy megtudsz-e gátolni benne. – régen fel sem merült bennem ez a kérdés, mert tudtam a választ, tudtam, hogy sokat veszthetek rajta, s ha alul maradok... Most azonban nem tudom a választ, elfeledtetted velem ma, eltörölted a hátárokkal és szabályokkal, s nem hoztál helyettük újakat. Ideje volna.
- Ajándék. - talán búcsú ajándék, vagy kísérlet még magam sem tudom, ahogy megrebben a szemem. Közel vagyok, elég közel, de megengedheted magadnak Astwihad most, hogy ilyen közel engedj? Vajon jól használtad az időt. A szemem még lát, köréd szűkül a látó mezőm, te vagy az epicentruma, a mindensége, s illatod bekúszik az orromba, ködként ereszkedik elmémre, ahogy előráncigál egy emléket. Olyan finom vagy... Kivillan az elhaló mosolyból a fog, nem fogsz futni, de én támadni fogok, hiszen mindig is erre vártam, erre vágytam, hogy az enyém lehess, minden porcikád, amit megízlelhetek. Milyen kár... a gondolat azonban elhal, hogy miért is kár, mert nem ül már értelem a szemekben, csak a ragadozó éhség.


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Feb. 22, 2021 6:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Beelzebub Kedvelte a hozzászólásod



Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu #holdvilag
+18
Figyelem, ahogyan az alakod elvész a sötétség ölelésében, de el nem tűnik teljesen, hiszen az ősi ösztönök egyike, maga a félelem árulja el merre jársz, ha nem is lenne az ordítás már szinte tudnám merre vezet az éhséged, hiszen elhalnak körülötted, különös, csendes megnyugvásra lelve. Váratlanul szakad félbe az életük, elvesztik azt a cseppnyi reményt, amit a menekülés adott nekik… de nincs időm gyönyörködni a vadászatod szimfóniájában, dolgom van, mozdulnom kell, különben a következő én is lehetnék, hiszen régen vágyott fogás vagyok az asztalodon, ahogyan te is az enyémen. Itt és most, ezen a kőlapon már meg is kaphattál volna, de még időben elcsaltak, ráuszítva az emberekre, az érlelődő félelmükre amíg még friss és zsenge. Én nem félek, csak készülök, csendben a sötétben, egyedül az elhaló sikolyokkal, számolgatva őket, tudom hányan menekültek el, s azt is, nem fogod veszni hagyni őket. Egy ember, két ember… a sebem összeforr a lángok ölelésében. Három, ahogyan magamra húzom a bő anyagot, négy és öt, ahogyan körbepillantok… fogynak. De ígértem, maradok, s előled különben sem futnék, előled talán nem is szabad, mert futnál te is, letepersz, leterítesz, kíméletlenül áldozatoddá teszel bárkit, akire gyomrod kordúl. S az éhséged kielégíthetetlen, akárcsak a kíváncsiságom rád, amiket évek óta táplálsz bennem. Csakhogy én mindig is jobban vissza tudtam fogni magam, ez a különös nyugodtság elengedhetetlen része a lényemnek, ettől olyan pontosak azok a vágások, s ettől olyan szépen számító minden lépésem. Legalábbis ez volt, de most újra érzem, ahogyan összeomlanak az épített határok, bomlik a lényem, amit építettek és építettem, ami rétegelt, még ha olyan egysíkúnak is tűnő. Mozgásban és változásban, ahogyan az idők is, csakhogy az utóbbi lassú sodrású, kimérten mozgó, így nem tűnik fel, hogy én is ilyen vagyok. Most viszont, hogy megbomlott, s fodrozódva csapódott egymásnak megannyi sors, repedezni látszik, terjed a sötétség, bomlasztja a szépen szőtt szöveteket, s velük bomlok én is, engedve annak, ami a felszín alatt vagyok. Démon, mint a többi…?
Nem akartam, hogy így láss, de átláttál rajtam, éreztem, ahogyan a tekinteted átszúrja a meggyengült pajzsot, belát mögé, s kíváncsivá tesz téged is. Talán valahol engem is, én is szétszedném, talán tényleg másképp nézne ki belülről is… de nem engedhetem el. Nem tudom mi történne, ha megtenném. Magamnak akarom tartani, ahogyan eddig is tettem… most erős, de legyengül, idővel mindig le… csakhogy már túl rég óta etetem.
Talán gyengének tűnök így, törékenynek, hiszen repedezem, mintha széthullanék… de talán pont ellenkezőleg, egy karnyújtásnyira állok attól, hogy erősebb legyek, több mint valaha, elérni egy olyan erőt, amit mindig csak kerültem. De talán pont ez lényeg, kerültem, tudatosan és szándékkal nem fordultam hozzá, elzártam és titokban tartottam, annyira, hogy senki ne tudjon róla. Őt nem ismerik, csak engem, ő nem létezik, csak én, ő valami más. Magamba szívom az éjszakai levegőt, még egy sikoly és érkezni fogsz, értem. Értünk… Találkozni akarsz vele? Ugye tudod, hogy nem mutathatom meg… még nem… így nem… valami mást kell nyújtanom.
Valóban én voltam, aki felrúgta a régi szabályainkat, pont én, aki annyira kedveli őket, a szépen húzott határokat, azt, ha valami számítható, még ha bonyolult is, de átlátható rendszer, bármilyen összetett is legyen… mi egyre kevésbé tűntünk ilyennek, mégsem vesztettél az értékedből, ugyanolyan páratlan vagy, mint a teremtésed pillanatában voltál, ha valami változott, az a titkolt csodálat amivel rád tekintek, az a növekvő érzés, amivel kisajátítanálak, amivel elzárnálak a világ elől, s megtartanálak teljes pompádban, csak magam részére. Kívülről ismerlek, mintha a saját testem lenne, annyira pontosan tudom minden görbületét, olyan pontossággal látlak magam előtt, mintha a saját arcomat képzelném el. De ez nem elég, belőled nem, belőled több kellene, akárcsak számodra sem volt elég egyetlen falat, számomra sem elég egyetlen vágás már. Bár itt és most… aligha zárhatnánk ez most le, csak alkudnunk szabadna most is, vagy talán örökké, hiszen… hogyan érhetne ez véget? Elpusztítanánk egymást, vagy egyikünk korábban pusztulna? Fejlődtél. Nem csak én változtam, bár az enyém feltűnő, te erősebb lettél. A vonalak amiket a bőrömbe véstél, idegennek indultak, valami másnak… a törékeny egyensúlyúnk ebbe is beleremeghet, mint minden friss változásba ami minket ért. Egy állandó, a szándék, amivel cafatokra szaggatnánk a másikat, az egyetlen, amit annyira szeretnénk, de talán csak egyszer kaphatnánk meg. Mert talán egyikünk sem lenne annyira józan, hogy ne lépje át az utolsó határt… mert talán már mindkettőnknek késő ahhoz. És mégsem akarjuk kevésbé.
Az utolsó sikoly után valóban megfagy az est, most már én jönnék, mégis… nem egyedül közeledsz. A félelem nem lehet a tied, ez emberien érző, de téged követ, kapálózva, remélve, menekülőt keresve, de hiába, előled nem lehet. Én ezért is nem teszem, hanem várok, a kőre ülve, egy tisztára, amit nem szennyez mások vére. Bár másoké talán már nem is érdekel, csak az enyém – emlékeztetnem kellene, hogy annak ára van, igenis drága, még mindig az, bármennyire is elgyengültnek tűnök, látszat ez, pillanatnyi állapot, de nem annyira hosszú, hogy következmények nélkül megkaphass. Mert én is kapni akarod belőled, változatlan akarattal, önző mohósággal, minden részedből. Ez a gondolat acélozza szigorúbbá a tekintetemet, azt, ami korábban, az emberek gyűrűjében még áldozatként meredt rád, ártatlan bárányként – de mögötte mindig is egy farkas volt. Ez a farkas fékezett meg, ez volt az, aki nem hagyta, hogy azonnal megszerezz már az első napon is, s ez az a farkas, aki most is vár rád. A gyengeség elfogadhatatlan, a gyengék elhullanak, a hibák alatt összetörnek. Én nem török, hajlok, térek, épülök és fejlődök, állandó vagyok… nem fogok változni. Most sem és máskor sem. – Nem egyedül érkeztél. – Még nem látlak, de érezlek titeket, hallom a vonszolást, a kétségbeesett kaparászást, az elhaló lélegzetvételek, a terrorba torkolló sóhajokat, megrekedt kiáltásokat, a vér fémes illatát, a fájdalom keserédes illatát, és téged. Téged, Tawrich, csakis téged, aki miatt olyan szépen tekereg a földön a korcs ember, port kenve a vérébe, vért kenve a tápláló földbe.
A fellegek sűrűbbre gyűlnek az égen, eltakarva a Holdat, elrejtve előlle a horrort, ami elszabadult. Csak percek kérdése, s siratni kezdi a lelkeket, akik a testükből s testüktől szabadulva megrekednek, hiszen már sehol sem várják őket tárt karokkal, itt rekednek a semmiben, bár semmivé aligha válnak… valahol mégiscsak lenniük kell.
Csak látszólag meredek a semmibe, valójában megtaláltalak, ahogyan megtaláltál – hiszen el sem mentem, csak pár métert mozdultam, távolabb a vértől, amit már a föld szívott magába. Az eső engem is tisztít, ettől a vértől legalábbis, s elnyomja a szagokat… bár előled talán még ez sem, hiszen az elmédbe véshetted az ízem, ahogyan én is belevágtam minden ismert vonásod, s az őrjítő gondolatot, hogy mégsem tudom még az összeset. Azt, hogy talán sosem lesz elég. Ez lehet az az este, amikor egy újabb kérdőjel nyúlik felkiátójellé, mikor egy újabb jegyzet kerülhet a többi mellé… a többi mellé, a többi mellé, amik a pokolban porosodonak magukban… a tekintetem sötétre vált, elvesz a füstben az emberi szempár, démon néz rád, levetkőzve az embert, amennyire itt és most teheti. – Még mindig nem hagyhatom, hogy megegyél. – Gondolatban felsóhajtok, szép is lenne, elveszni a fogaid közt, ahogyan lassan megnyúzlak, de meghalni aligha akarnánk. – De mi ez, amit hoztál? – Él és mozog, nem rád vall, csemegézni hoztad, vagy… vagy… a tekintetem kérdez némán, érzés nélkül, de választ vár. Látom, hogy a korcs az, nem erre szól a kérdés, sokkal inkább arra, hogy milyen céllal hoztad elém.
Amíg vártam rád, átázott a ruhám, már valamivel kevésbé tűnik nagynak a felső, ahogyan helyenként rámtapad. Rámtapad, akárcsak a kiengedett tincsek az arcomhoz, amik egy része mögül olyan kitartóan figyellek, Tawrich. A vadászat izgalmait nézem rajtad, a veszélyt, amit hoztál, az izgalmat, az adrenalinlöketet amit ébresztett benned. Gyönyörű vagy, amikor az elemedben vagy, gyönyörű és veszélyes, érzem a fenyegetést, de látszólag az esőcseppekbe vegyülve lepereg rólam… mégis, most rándul a belsőm, másképp, mint korábban, hiszen most erősebb, mint korábban volt. A különös bizsergés amit a közeledben érzek újra szétárad bennem, nem csak te vagy a ragadozó, a te ösztöneid felébresztik az enyémeket is, a régieket, amik vegyülnének a feltörekedni kívánó erőkkel. Talán mégsem kellett volna együtt eljönnünk ma ide. Talán ma mégis lezárunk valamit…
reveal your secrets

Beelzebub


Kerekerdő Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Feb. 22, 2021 9:56 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Asto Vidatu Kedvelte a hozzászólásod



I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub #holdvilag



+18




Csontjaim ropognak feszülten, ahogy figyelmem rád fókuszál, nem a szaladó halandókra, vagy a korcsra, s nagy erőfeszítés ez nekem, mert a ragadozó nyomukban indulna, az éhség, mely korogva rimánkodik űzne feléjük, hiszen a félelem illata csalja, a rettegés hangja vonzzák a vadászt, aki prédára várt. De az éhség téged is megkíván, hiszen pont itt fekszel, szinte teljesen kiszolgáltatottan, ám a két vágyakozás mégis más. Te más vagy, mindig is az voltál, s most hogy sajog az ínyem, hogy bele kóstoljak, beléd kóstoljak, míg meg nem találom azt az újat, amit rejtegethetsz magadban, de lehet én akarom kiszabadítani koponyád mélyéről, hogy kinyalogassam a csontok közül a puha, szaftos agyvelőddel, hogy megismerjem. Azt hittem ismerlek  s tévedésem nem csalódottságot vált ki bennem, inkább kíváncsiságot, új kívánást. Te nehéz préda vagy, megkéred a belőled szakított hús árát, s emlékszem az ízedre jól, kóstolás nélkül is jól emlékszem, de mégis nyalok rajtad, s érezlek téged a rólad letisztogatott halandó vér mögött, mint egy kósza árny. Árnyak közé rejtőzik mind, menekülésük, zihálásuk ott visszhangzik dobhártyámon, szemem nem látja őket, az csak téged lát, de érzem mind, hiszen rájuk irányítottad éhségemet. Egy ideig elegek lesznek, egy szerényebb lakomának éppen megfelelnek, jók előételnek, de a fő fogás... az ma leget te leszel Astwihad. Kelletlenül engedlek, de szavaidnak hiszek, hiszen benned nincs félelem most sem. Jó hogy nincs, mert megingásod lenne a desszert, a hab a tortán, s akkor talán nem bólintanék engedve. Akkor talán harapnék csontjaidra simuló izmaidból, akkor talán marcangolnám szálkas inaidat, hogy szakadjanak, de helyette lehúzom rólad az élettelen hulla alig maradékát. Lehetnél te is, aki így ernyed el ujjaim között, végleges megadással. Elképzeltem már, mennyiszer képzeltem el, hogy a te gerinced tépem ki a testből, hogy leszopogassam, kiszopogassam mindent mit tested nyújthat számomra. Kóriuzom vagy, tiltott élvezet lennél, de te rúgtad fel a jól működő szabályinkat, akkor újakat kell állítanod, mert a mi kapcsolatunkban, ezeket együtt hoztuk, de te rúgtad fel őket, hát tied a felelősség. Mert mindennek ára van. Most mi lenne az árad Astwihad? Mi lenne az ára, hogy elevenen felzabáljalak? Hogy kezeim között vergődve, sikítva fogyj el, hogy szétszaggathassalak?
Nehezen válik meg tőled a figyelmem, még így a sürgető éhség beleket markoló, gyomrot szorongató érzésének közepette is. Ínyenc falat vagy, valami ami most még jobban kell, s hogy állnék ellen? Sosem vártad, most mégis mintha erre kérnél, talán, hogy ne tudjam befejezni rajtad a jelet, mert akkor... akkor nem menekülhetnél. Mégis elfordulok tőled, az ég felé, lehunyt szemmel hallgatódzóm, szagolok a levegőbe, hagyom, hogy az egyre csípősebb hideg kitöltse a tüdőmet, hogy szúrjon belülről. Elindulok, vissza sem pillantok rád ellenőtizve szavaid igazság tartalmát, furcsa bizalom ez, nyakatekert. Eltűnők előled a sűrűben, szinte nesztelenül a halandókhoz képest, hogy időt adjak neked. Használd jól Astwihad! Erre kér az első felszólaló sikítás, mely hirtelen hal el, ahogy torkon harapom az elsőt, láncreakcióként zeng fel a többi. Ezek nem tudnak jól bújócskázni, de még fogócskázni te, te pedig nem fogsz. A vér vörösének illata ködfátyolként burkolja be az elmém, szemem sem lát mást, csak húst, ételt, s lassan halványodik a kép, hogy sietőt dolgom van még veled. Valahol elveszek a rengetegben, csontok reccsenő ropogása, a hús szaftos rágása, az elégedett csámcsogás hangjai jelzi hol tartom a lakomám a sötétben, s még a hold is inkább a sötét fellegek közé bújik, esőt küld az ég, hogy elmossa a nyomaimat, de a föld issza be a vért, s van, amit képtelenség eltűntetni. A rám záporozó hideg cseppek kopogása kérdez szüntelen. Nem felejtettél el valamit? Az alig maradék melyet habzsolva falok, nyelés nélkül tűnnek el a falatok, melyek íze megkeseredik a számban, s elmémbe suttog egy nevet az éhség, kinek húsa édesebb, kívánatosabb mindenkinél, hogy az ínyenc elengedje a koncot, melyet addig rágcsált. Astwihad. Mennyi időt adtam vajon? Eleget? Úgyis kiderül, mert komótosan egyenesedem fel görnyedt tartásomból, hogy vissza induljak, s kezem még az utolsó nyöszörgőt vonszolja, aki körömmel próbál megkapaszkodni mindenben, hogy a körmei kiszakadnak a kövekben. A korcs az. Végtére is eléggé kedvedre lehet, ezek kicsit tartósabbak, bár az ajándékom lehet nem tudod kiélvezni, ha megeszlek. Megeszlek?


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 29, 2021 5:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu #holdvilag
+18
Nem kellett volna így látnod, sem most, a holdvilág sejtelmes fényében, sem máskor… tudom, s látom is, a szemeidből köszön vissza rám a tény, hogy a sejtésed megerősítést nyert, bennem is van valahol több, mint az a test amit mutatok. Csak az a kérdés, meddig még, mert előbb vagy utóbb el fog tűnni, ahogyan mindig is teszi, magamra hagy, még ha most erősebb is, mint korábban volt. Talán pont emiatt csalna téged jobban, hiszen ritkább falat, ki tudja hány száz vagy ezer év, amire újból ez a tekintet nézne rád? Az alkunk gondosan vésett feltételei felborulni látszottak, hiszen változtak a szabályok, ahogyan változtam én is… de semmis nem lehet. Az csak egy állapot, elmúlik, nem ez az ami örök. Nem fogom hagyni, hogy ettől a hibától elvesszen minden…
Növekvő veszélyt sugall minden rezdülésed, olyat, amilyet még nem, vagy csak igazán rég árasztottál felém… hiszen még nekünk is volt első találkozásunk. Rég volt már… most mégis, valahogyan hasonlóan nézhetsz rám, az eltelt évektől eltekintve, hiszen újat látsz bennem, megismerni valót, megkóstolni valót… de ez az arcom is pont úgy harapna, húsért húsból kérne, talán még drágábban is? Hiszen számodra is értékesebb… mégsem érzem a kényelmes szabályainkat, csak a távolodó maradványait, ahogyan kisiklani látszik az irányítás a kezeim közül. Látszat. Ebben jók vagyunk.
A szavaim elérnek hozzád, egyenesen az éhséged közé tekeredve, édesen csalva a felszínre. Megéri az a pár perc amit nyerek vele? Ha jól használom. Reccsen a halandó kiürült porhüvelye - én is lehettem volna. De nem én voltam. A dühöm zabolázatlan töredékei áttetszenek a tekintetemen, de félelem nem társul, mikor féltem utoljára? Még ha ennek az alkalomnak rémisztőbbnek is kellene lennie, mindig is kevesebb dolgot éreztem, még démonok közt is. Bár van amitől én is megremegnék… mindenkinek van, én tudom az egyik legjobban ezt. De ez most nem az, így nem, még látok megoldást, és az is történik, ahogyan számoltam, lemászol rólam, hív az ösztön, a félelem, amivel körbekenték a tájat a menekülő emberek. Ragadozó elől nem futhatsz el, főleg ha te vagy a préda.
– Itt leszek. – Minden ellenére a hangom a régi, higgadtnak hatóan lágy, barátságos is lehetne, ha nem lenne olyan üres. Csak egy szellő a szélben, külsőeg súlytalan kijelentés. De tudod, hogy igaz, ritkán futok.
Könnyebb a mellkasom, de csak kívülről, már nem nyom a test, de belülről még mindig kavarog bennem egy vöröses köd, örjöngő vihar, amit visszatartok, talán pont így éltetve, növelve, amíg… amíg ez nem történik. Előhúzok egy rejtett kést, egy a sok közül, csakhogy ez felízzik majd lángra kap, ahogyan megpördül a kezemben. Mielőtt még kialudna a rövid életű tűz, a mellkasomhoz szorítom. A seb már gyógyúlni kezdett magától is, de elég mély volt, az idő meg kevés, minden pillanat számít, ezért is állítom el a vérzést. Nem kell még egy édes illat a haragom mellé, ami magamra csal…
Újravésem a jelet, kellhet még, s csak ezután rejtem el a kést. A távolban sikoly rázza meg az erdőt, talán pont miattad, talán csak őrült tréfa, de nem rázhat ki a készülődésből. A felsőm maradványaival letörlöm a maradék vér egy részét, a rámtapadt nyáladdal együtt, amit hátrahagytál. Keresnem kell valamit, amit magamra vehetek, s találok is, a hátramaradt csomagok közt, még ha nem is az én méretem. Túl nagy, de eltakar, ezért magamra húzom a sötét anyagot, így amire visszatérsz, már újra felöltözve, s kevesebb vérrel várhatlak. Hányat kapsz el? Nem voltak túl sokan, de egy pár pillanatra talán elég. Legutóbb egy falunyi kellett, hogy kijózanodj egy pár pillanatra… most sem remélem, hogy sokáig tart majd, a gyomrod korranni fog, és valóban, már csak én vagyok itt, sötét tekintettel olvadva be a sírok sötétjébe. De ismered az illatom, rám találsz majd. Rám biztosan, válaszokra viszont… valamire muszáj lesz.
reveal your secrets

Beelzebub


Kerekerdő Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 29, 2021 4:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub #holdvilag



+18




Eljátszottuk már kis milliószor ezt a játékot, eltáncoltuk már ezt a táncot, te alattam, s én fenyegetően tornyosulva feletted, s külső szemlélő azt gondolhatnák egyértelműek az erőviszonyok, de mi ketten jól tudtuk, hogy valójában a látszat csalóka is lehet. S játékunk szabályi szerint engednem kell téged, ellenállni a vonzásodnak, de te felrúgod a jól megszokott rendszert, s elidegeníted azt, ami megszokott volt eddig. Miért teszed Astwihad? Tán nem önként tetted, de a gépezet beindult lassú, rozsdás, csikorgó fogas kerekként mozdul előre, s tán megállíthatatlan a folyamat, mert másnak tűnsz, s az ismeretlen idegent bár sejtettem, hogy létezik, de nem volt szerencsém hozzá. Mindig tudtam, hogy ott van, valahol a maszkod mögött, mert csak a szörnyek vonzzák igazán a szörnyeket, s most, hogy néha kitekint szemeidből felkeltette az érdeklődésemet. Vajon más íze lenne? Vajon legyőzném-e, hogy diadalittas tort üljek feletted?
De nem válaszolsz, visszakérdezel, mintegy felkérve járjak utána magam, hogy kapargassam le rólad a külső mázat, hámozzam le azt a részed, amit már ismerek, hogy megpillanthassam az egészet. Mert eddig eldugtad, mint egy titkot, elrejtetted. Vajon most miért nem tudod, mi borított ki annyira, hogy a nyugvó, lelketlen lényed fagyos tó tükrén, jégzajlás morajlik?
Mire készülök? Magam sem tudom mi lenne, ha befejezném a jelet, mely nem engedne menekülni, tán elevenen felfalnálak, tán addig rágnálak, míg az okok ki nem buknak a zsigereid közül, a széttéped bordák íve nem rajzolja ki, vagy a szétvert agyvelő rózsaszínes masszája nem dalolja el nekem. Ám ez most nem a szokásos éhség irántad, ennek oka van, nem pusztán öncélú lakoma volna, ahogy nem is játék ez most. Ez most véresen komoly, látnod kellene Astwihad. Ez most egy próba, melyet régen nem kellett megvívnunk, mert akkor szentségtelenül hittem, hogy sokat veszthetek magam is egy keretlen harapáson, de most, mintha az alkujaink sem izgatnának, s tudnom kell, tudnom a felszín tett-e mássá, a szörnyet rejteget ott magadban még, őt dédelgeted? Vagy valami gyengét? Valamit, amit be kell kebeleznem, hogy megőrizzem a rólad alkotott képet, hogy ne rondítsa el semmi, meg te sem. De nem válaszolsz nekem, csak küszködsz alattam, elkenve a rajz egy részét.
Megvonaglik a szám, tulajdon ajkaimba harapok, mert szavaid elcsalnának a tényektől, kihasználva lényem teremtett ösztöneit. Rád morgok, kinyilatkoztatva, hogy nem ennek lenne itt az ideje, de az éhségnek mindig ideje van, hát mélyet lélegzek, hogy a levegőben érezzem a rettegés jól ismert illatát. Összecsattan az állkapcsom a kettőnk között fekvő élettelen testbe marnak fogaim, a szakadó izmok és inak hangja egy pillanatnyi időt ad neked. Mert én miattuk vagyok itt, de ha elfogynak, visszatérek hozzád Astwihad, s akkor már semmi nem ment, vagy óv meg tőlem. Mozdulok le rólad, de ujjaim a nyakadra fonódnak  hogy megszorítsam azt a kecses, törékeny nyakad.
- Nincs hova bújnod neked sem Astwihad, jó lenne, ha ezt nem felejtenéd el, s mire végzek a fogócskával készen állnál a vállaszokkal, de egyszerűek legyenek, tudod, hogy nehezen értem meg a hosszas monológjaidat. – s elindulok hátra hagyva, egy kis időre, számolva, hogy a halandók tudják, hogy érkezem, s te is tudd mennyi időd can még hátra, mert mindig visszavonzol magadhoz, mint az ellentétes pólusú mágnes.


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 29, 2021 3:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu #holdvilag
+18
Úgy érzem átlátsz rajtam, pedig nem szabadna, ennyire még neked sem, még az évszázadok sokasága ellenére sem kellene ennyire áttetszően állnom előtted, mégis, mintha kerülnöm kellene a pillantásodat. Három év kevés, de néha soknak tűnhet, talán előbb kellett volna ennek megtörténnie, de abban sem vagyok biztos, hogy a most az jó alkalom. Vagy hogy valaha is lesz ilyen.
De most itt vagyunk, ismerős jelenet, ahogyan közelebb hajolsz, csakhogy most nem tudom, hogy engednél-e, mint legutóbb. Most sokkal kevesebbet tudok...
A terv első része kudarcba fulladt, az emberek elhullaszthatóak, semmi érdekes nincs erre, csak te. Csak te, aki mellett máskor sokkal nagyobb zavarban álltam, türelmetlenül, ha ilyen közel kerültél, mert minden ilyen pillanat csak arra volt emlékeztető, hogy csak szórakozni próbálsz. De minden apróság egy kis lépés…
Most mégsem az van a tekintetemben, hiszen most valami még ennél is jobban zavar, elnyomva a régi alkujaink hangját, de nem teljesen feledve. Csak a háttérbe szorulva még egy kis időre…
Megfékezlek, mert tőled minden idegen mozdulat gyanús kell legyen, mert veszélyes vagy rám, ahogyan én is veszélyes lehetnék rád. Emlékeztettél erre, hiszen én voltam az, aki figyelmetlen volt előtted, nem igaz?
A mosolyod gyorsan illan, fenyegetve, akárcsak a szavaid mögötti igazság, amire felvonom a szemöldököm. – Más? – Mintha kérdezni kellene, rég tudjuk már. Mondanom kellene valamit még, mert látom rajtad, hogy elgondolkozol, még ötletelni kezdenél, hogy hogyan tudhatnád meg, ha már ennyire ragaszkodom a hallgatáshoz. És az ötleteid legalább annyira veszélyesek, mint az enyémek. Ezért mozdul a kezem újra, elengedve a tiédet, és egyúttal elkenve a jelek elejét. – Mire készülsz? – Mert készülsz valamire, tudom, nem csak örömödben írsz most rám, jelentenek valamit a görbék, s ha nem vigyázok, még kiderül, hogy pontosan mit is. A súlyod és a test súlya a kőhöz szegezne, de mégis megpróbálok felülni legalább alattatok, hogy kevésbé legyek kiszolgáltatva a hatalmadnak. Csapdába ejtenél? Vagy már abban is vagyok...
- Az… - Egyet kell értenem, de ez még mindig nem válasz semmire, a válasz ki tudja mikor érkezik, vagy érkezik egyáltalán? - Mint az éhséged. És étel is akad most, még ha számodra mindig is kevés. Még frissek... - Akár engedsz felülni, akár nem, közelebb hajolnék, annyira, hogy csak a test legyen köztünk, nem akarok teret adni a rúnáidnak. - És az este csak most kezdődött. - Emlékszel még, hogy te miért vagy itt? Nem miattam. Miattuk. És nézd, hogy félnek, így szereted őket, nem igaz? Egy része már el is szaladt, csak rád várnak, hogy levadászhasd őket... Szavak helyett a tekintetem folytatja, ami a körülöttünk levőkről a távolba pillant, majd vissza rád, várakozóan, de kevesebb higgadt türelemmel, mint máskor. A nyugodtság amit mindig magamon hordok, most mintha könnyebben megrepedhetne... gondolkodtál már azon, mi lehet alatta?
reveal your secrets

Beelzebub


Kerekerdő Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 29, 2021 12:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub #holdvilag



+18




Ismerlek már, jól ismerlek, hogy szemeiddel nézzem mind az ide gyűlteket. Nincs bennük semmi különleges, mely megragadhatná figyelmedet, amiért késeid feszülve, izgatottan várnák, hogy megmártozhassanak a megkívánt testben. Nincs itt számodra semmi érdekes, csupán én, de viszontlátásunk ezúttal öröm, s izgalom híján volt, mert mintha zavarna téged valami. Mi zavar Astwihad? Ha nem bennük kell keresnem a válaszokat, akkor te benned, mely csak még több kérdést vett fel, gyanakodásom célpontja vagy. Azt hitted nem veszem észre? Hogyan kerülhette volna el éles pillantásomat, mely éhesen ízekre szed, szeletel, tépked szüntelen, hogy valami zavar, valami más.
Fuldoklik a tömeg a félelemtől, a rettegéstől  hatalmad megrogyasztja térdeiket, s fázósan vacognak, mintha korábban érkezett volna a téli fagy jeges lehelete, de ez nem a tél... ez a halál, a pusztulás szusszanása, de nekem nincs okom félni. Nincs okom félni tőled Astwihad, még akkor sem  ha pillantásod tőrként furakszik az enyémbe, még akkor sem, ha szikéd egyike hatol a testembe, mert engem nem elég , hogy üvegcsébe zárj, tartósítószerbe márts. Nem igaz?
Nem hagysz más választást nekem, s tudod, mert ismersz te is, hogy valamire készülök, hogy nem ok nélkül mázolok rád jeleket, s kezed az enyémre simul, hogy megállíts mielőtt befejezném a mozdulatlanságra kárhoztatásod.
- A hellyel semmi baj nincs, a halandók is olyanok mint mindig, az éhségem is a régi, talán még mértéktelenebb...- csettintek nyelvemmel, de a mosoly mely jött kérész éltű ajkaimon, meet elhal, ahogy rád nézek. – egy valaki azonban más, mint általában. – tudom, bizony tudom, hogy az te vagy, csupán az okait nem értem, fejtegetnem kellene. Vajon hol keressem? Az elmédben? A szemeidben, melyek mögül néha elővillan, akit belőled igazán ritkán látni. Szétesel, atomjaidra hullasz lassan, vajon miért? A magyarázat gyenge, dühösen szisszenek hát, s várom, hogy újra próbáld, mert ezzel tartozol nekem. S fogytán a türelmem, mert ujjaim kezed alatt mozdulnak, várják, hogy befejezzem az utolsó jelet. A súlyos szavakra megrándul a szám. Minden változik, csak a változás állandó  s te ezzel folyton számítasz, gyorsabban alkalmazkodsz hozzá, mert már előre várod, mint regi cimborát. Most mintha mégis zavarna, mintha a jól ismert vendég ezúttal kellemetlen volna, ahogy az is, hogy érezhetően én is változtam, nah persze n az étvágyam, az sosem változik, mert már a kezdetektől fogva mérhetetlen és kielégíthetetlen. Szemeid sötétjébe bámulok, aláhullok, mintha egészen démoni lényed legmocskosabb, legsötétebb bugyraiba tekintenék.
- Pár dolog mindig állandó kell legyen. – de nem válasz ez tőled, hát elhúzom a kezem, hogy befejezzem a jeleket, ha csak meg nem gátolsz benne újra. Talán ideje lenne emlékeztetned enfem, hogy ki is vagy az ártatlan arc mögött, vagy sokkal inkább magadat kellene Astwihad.


reveal your secrets

Asto Vidatu


☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
84
☩ Rang :
Lord/Lovas, Halál
☩ Play by :
Erin Mommsen
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 29, 2021 10:42 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Hushh now darlin'

don't say a word, demons calling, they'll eat your soul
Beelzebub & Asto Vidatu #holdvilag
+18
Szorít a levegő, vagy csak a pillantásod az, ami ilyen súlyos? Mert érzem még magamon néha, bármennyire is próbálok a halandókra figyelni, tudom, ismersz annyira, hogy tudd, csak értük nem lennék itt. Hiszen láttam már embert, számtalan fajtát, miért pont ezek lennének mások? Nem, nem ők mások, én vagyok más most.
A kőlapon fekve sem jobb a helyzet, türelmem vesztve hajolok az áldozómhoz, hogy áldozattá téve nyeljek belőle. Szellemekért jöttek, démonokat kaptak, többet is, mint reméltek volna, legalább is ez tükröződik vissza a rettegéstől remegő tekintetükből, ahogyan fulladozva esnek a földre, akik túl közel merészkedtek volna hozzám. Kivéve téged. Már megint te vagy a kivétel, aki rámmászik, aki mégis a közelembe kerül valahogy, amit szinte azonnal meg is bánok, ahogyan elkapom a tekinteted. Nem ígér jót, ahogyan a mozdulat sem, amivel rajzolni kezdesz a fedetlen bőrömre. Mire készülsz Tawrich? A kezem a kezedre simul, mielőtt még a minta a végére érne, megakadályoz a folytatásban. – Nem tetszik itt? – Dehogynem, túlságosan is a kedvedre kezd lenni a játék, látom rajtad. -  Dolgom volt… van?  - Aligha érnéd be ennyi magyarázattal, de mégis húzom még az időt, csak az kérdés, minek, vagy éppen kinek, és meddig. Mert a másodpercek felgyorsulni tűnnek, és ha csak nem változik valami, kevés lesz az a test ami elválaszt tőled. Nem most kellene engednek a kísértésnek… - A dolgok néha változnak, nem? – Nehéz szavak amik elhagyják az ajkaimat, a változás, azt csak akkor szeretem amikor előre látható, és szépen felmérhető, számítható, hiszen én mindig számítok, és kevés dolog bosszant annál jobban, mint amikor nem láthatom előre ami történni fog. De rendszerint kevés dolog zavar ennyire látványosan…
Most is már a következő lépést tervezem, mert erre kényszerítesz. Annyi este közül, pont most szeretnéd rendezni a számlát? Talán mégis túl hosszú időre bújtam el… - …kivéve egy párat… - Hiszen még mindig rajtam vagy, és te a régi vagy… a régi, kivéve azokat a görbéket amiket elkezdtél rám festeni. Szóval te is…? És csak én… A tekintetem ismét elsötétül, ingatag, valami, amit ritkán látni tőlem. De majd elmúlik.
reveal your secrets

Beelzebub


Kerekerdő Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
257
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 29, 2021 9:06 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


I am the shadow on the moon at night

Filling your dreams to the brim with fright
Asto Vidatu & Beelzebub #holdvilag



+18




Valami megváltozott, mintha máshogy borzolná a szél a sírkövek közötti csenevész gaz, mintha rólad sutyorognának a levelek is, reszketeg titkokat mondanak a bokrok. Te változtál meg, erről dalol a holdvilág is, mely éteri, derengő fényével világít meg. Látom, hallom amit rólad fecseg az egész világ, de tudnom nem kell. Még nem kell tudnom, nem kell számadásra kérjelek, hogy bíráddá váljak, hogy meg- és elítéltess. Van mi elterelje a figyelmem, legalábbis egy kis időre, míg a halandók nem visznek balgán a kis rögtönzött mészárszékükre. Mímelt vergődésed felébreszti bennem a ragadozót, a rád áhítozó vadat, mely kíván, megkíván magának, de hagylak játszani, hiszen ez a színdarab nekik szól. Nekik, akik észre sem veszik, hogy csupán szerepet játszol, azt ami kedvükre való, de csak addig a pontig, amíg nem harapsz. Akkor a bátrabbak gyorsan rebbenek el, tova, csörtetésük a sűrűben fülembe zengi a vadászat örömét, s én még sem megyek, nem iramodok utánuk. Mert itt vagy te, vértől mocskosan, te szentségtelen, eleven oltár, s most hogy nézem a félelemtől tekergő halandókat lábaink előtt van még itt bőven, akit elcsemegézhetek. Fogak koccannak össze, szaguk rettegésről árulkodik, ahogy testük felett elveszítik az uralmat, de ellépek mellettük, hogy hozzád érjek, s én is harapjak egy falatot. A vér fémes íze a számban, a nyelvemen, a porc ropogva őrlődik, míg nem nyelek, de ízetlennek tűnik mégis, ha rád pillantok. Szemed izzik, fagyos düh villan benne, mint jégből faragott penge vág és hasít, de ez nem nekem szól. Vajon minek? Nekik? A halandóknak, akik csupán porszemek? Mire fel ez a düh?
Míg elrejted előlem én kihasználom az alkalmat, föléd mászom, rólad csemegézem. Asztalommá teszlek, s a rajtad vergődőt még inkább hozzád passzírozom, hogy érezd a rettegését, az értelmetlen tusát melyet ellenem vív. Lenyalom rólad a vért, közben újabb harapásra vágyom, de belőled, hiszen pontosan ismerem az ízed, mely a jelentéktelen halandóéval keveredik. Hová dugtad azt a dühöt Astwihad? Enged ki a kedvemért, kérlel az arcodon simító nyelv, hogy ne tűnj ennyire kiszolgáltatottnak, mert akkor tán tényleg kiszolgálom magam.
Szavaidra bólintok, igen már tettél ilyet, emlékszem, s bármikor felidézhetem azt az elborzasztóan pompás regét, melynek szemtanúja nem lehettem sosem, ám fülembe jutottak rémtetteid, de ez most más, nem igaz Astwihad?
- Valóban...- hagyom rád, csak szemem firtat, kutatja az előbbi rémet, mely most úgy tűnik nincs sehol. – Miért vagyunk itt? – teszem fel a kérdést, bár az én okaimat mindketten ismerjük, a tied viszont a talány ködös homályában bujkál még mindig. Mire fel a vérszomjad  a haragod? Megjegyzésed kiszorítja a kérdéseket, komótosan pillantok a menekülők felé. Futhatnak, de el nem rejtőzhetnek, mert az éhségem pokolkutyaként szagolja ki őket, talál rájuk. Elmosolyodom a sietős alakok egyre távolodó árnya felé, kaphatnak egy kis előnyt, nincs igazqm? Jobb ízű a falat, ha űzni kell, ha adrenalintól dübörög ereikben a vér, s megfagy, amikor ráébrednek, minden hiába való volt. De most, most veled foglalkozom, mert túl rég volt, mert megvárattál, s mert titkokat hoztál ma éjjelre, melyeket magamnak kell megfejtenem, kifejtenem belőled.
- Hadd fussanak még...- vért maszatolok rajtad, jelet, hogy paralizísbe taszítsalak, sebesen járnak fürge ujjaim, míg rajzolok. Én is hoztam meglepetést, én erősebb lettem Astwihad, te pedig levetkőzted az elővigyázatosságod. Ez a csapda igazi, nem játék, mint amit a halandókkal játszottál.
- ...most előbb megkeresem, amit eldugtál, ha nem bánod...- reccsen a halandó nyaka, élettelen teste rád nehezedik, elpihen rajtad, míg én felétek hajolok a lakomára, de hogy asztal maradsz-e, az még korántsem biztos Astwihad. Mert tudni akarok rólad mindent. Mert megkísértettél, egyszer régen, egyszer régen elcsábítottál és én hagytam neked, azóta törlesztjük ezt mindketten a sorsnak, s egymásnak.


Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Új téma nyitása   Hozzászólás a témáhozUgrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2