Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Katolikus templom •
reveal your secrets

Cara Pierce


Katolikus templom - Page 4 Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
262
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 17, 2020 9:07 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


☽Unpleasant surprise

Lev & Cara
zene: This is war  szószám: 927 • Credit:

 

Életem során volt már részem pár kellemetlen élményben, de az, amikor megszállták a testemet határozottan túl mutatott mindegyik eseten. Az hagyján, hogy kifejezetten zavaró, hogy egy idegen beszél bele közvetlenül a fejembe, de a tény, hogy a testemet is képes volt korábban irányítani elképesztően frusztráló gondolat. Csak amiatt nem borultam ki ennél is jobban, mert most legalább nem egy életveszélyes szituáció közepén szállt meg a ’szent lélek’. CSAK egy üzleti ügyet zavart meg, Hah, kit akarok átverni. Talán így még jobban bosszantott a dolog.
– A magad nevében beszélj, én továbbra sem tudok rólad a neveden kívül semmit. Na jó, talán a nemed is elég nyilvánvaló. Illő lenne megismernünk egymást, mielőtt belém bújsz. – bár a szavaim inkább cinizmust hordoztak, és nem flörtölési szándék vezérelt, de hirtelen piszok hálás lettem, hogy nem túl kihívó öltözetben jelentem meg. Bár, ha az emlékeim nem csalnak legutóbb az volt az első reakcióm, mikor megjelent e fejemben, hogy ellenőriztem megvannak-e a legkedvesebb testrészeim. Ezek után már lehet, hogy hiábavaló a szemérmesség.
– Én meg arra érzek erős késztetést, hogy behúzzak egyet… magamnak. – természetesen azt akartam mondani, hogy neki, de tényleg semmit nem tudtam róla. Ráállítottam egy két embert közvetlenül a sztriptízbáros eset után, de nem jutottak túl sokra. Mondjuk ilyen alapon akár jó is lehet, hogy ismét megjelent. Kiszedhetek belőle még némi információt a személyazonosságára vonatkozóan. Persze csak, ha nem borul el előtte az agyam, amire viszont egyre nagyobb az esély.
– Nyalogattál már bárány herét? Az sem profi, de kipróbálhatnád otthon. – hiába szóltam Levhez csak a fejemben, a hangomon tisztán érződhetett a gúny és a harag. Szeretek mindent kézben tartani, de amikor olyan sok emberrel dolgozik valaki, mint én, ez nem egy kifejezetten egyszerű feladat. Azonban egy valaki irányítása mindig is egyszerű volt…jómagamé. Na ebbe köpött bele Lev már megint, de rendesen bő nyállal. Persze előbb vagy utóbb vissza fog nyalni az a bizonyos fagyi. Most már megtalálom őt, ha addig élek is.
– Odakintről? Honnan a fenéből keveredtél ide? Kérlek mond, hogy nem a templom előtt vártad, hogy megérkezzek, mert már tényleg kezd zaklatás hangulata lenni a dolognak. – nem volt túl sok idő tovább gondolkodni, mert a vállam hamarosan megmozdult, majd a fejemet is lehajtottam és összekulcsoltam a kezeimet. Mondanom sem kell, hogy nem szándékosan.
– Ne már… Legalább a testemet hagyd békén. Mond el, hogy mit akarsz és haladjunk tovább. – már éppen meg akartam nyugtatni magamat, és arra koncentrálni, hogy információt szerezzek, de kezdett olyan lenni a dolog, mintha Lev direkt akarna felidegesíteni. Nem tudom persze, hogy ez neki miért jó. Nagyon reméltem, hogy nem szórakoztatta nagyon a bosszantásom, mert ez esetben nem csak egy seggbe rúgás, de egy sokkal nemesebb szervre mért erősebb rugdaló mozdulat is ki fog neki járni.
– Ezzel azért vitába szállnék. Legutóbb nagyobb gondom is volt, mint a jelenléted. De akkor sem bontottam pezsgőt az örömünnepre. – felszaladtak a szemöldökeim automatikusan. Hirtelen eszembe jutott, hogy vajon ő ebből mennyit érzékel. Már, mint látni gondolom nem láthatja, ha az én testemben van. De minden mozdulatomat a magáénak érzi? Eleve… milyen képesség ez?
– Oh, micsoda lovag vagy. Majd kapsz tőlem egy plecsnit is, ha rendes leszel. – meg egy seggbe rúgást, ha megtalálom, mert bizony isten most már előfogom őt keríteni. Eddig is szándékomban állt ’megköszönni’ neki a múltkorit, de jó magam nem eredtem a nyomába. Na majd most. Csak meg kell nyugodnom valahogy. Talán egy picit kedvesebb modor sem ártana, ha tényleg információt akarok kiszedni belőle. Elvégre a fizikai erőszak jelen esetben nem megoldás. Viszont kissé vonakodtam a javaslatának megfelelően cselekedni, miszerint menjek csak vissza az öreghez, és fejezzem be, amit elkezdtem. Kétségtelen, hogy erre vágytam mindennél jobban, de amikor üzletet kötök, akkor szükségem van minden működőképes agysejtemre. Már pedig Lev jó párra rátelepedett, és egyébként sem tudtam volna megbízni azon kijelentésében, hogy „jófiú” lesz. Ugyanakkor, ha most megkérem az öreget, hogy halasszuk el a dolgot, biztosan mást fog felkeresni. Ezt pedig természetesen nem hagyhatom, így kénytelen leszek összeszedni magam.
– Na akkor figyelj és tanulj. És a testem macerálása tabu. – kihúztam magamat, és emelt fővel elindultam vissza felé az öreghez. Dögöljek meg most már elszedem a pénzét… öhm… akarom mondani, segítek neki a megoldani a problémáját.
– Még egyszer elnézést kérek, de ezt alaposan át kellett gondolni. – ezen a ponton jutott eszembe, hogy valójában az ő ügye fel sem merült bennem, így nem volt semmilyen stratégiám.
– Ilyen nagy a baj? Keressek esetleg valaki mást, aki meg tudja oldani? – a bácsika kétségbe esetten nézett fel rám, miközben még mindig a padon ült. Ez valahol jó hír. Legalább már nem foglalkozott a korábbi elszólásommal.
– Szó sincs róla, mindenre van megoldás, csak néha a kivitelezés időbe telik. – na de mi is az a bizonyos megoldás? Kurvára nem akart eszembe jutni. Csakis az járt a fejemben, hogy Lev itt van a fejemben ismét.
– Félek tőle, hogy abból nekem nem sok van. Ha a kis unokám bajban van, akkor azonnal cselekedni kell.   – az öreg korát meghazudtolóan felpattant, és kezdett egyre zaklatottabbá válni. Azonnal válaszokat akart.
– Valóban. Ne is húzzuk akkor tovább az időt. – próbáltam gondolkozni, mert kezdtem kihúzni az időhúzási módszerekből, de nagyon nem akart pörögni az agyam. Csakis a ’megtalálom és megütöm’ cselekmény sorozat képe villódzott a fejemben. Magamra erőltettem egy kedves mosolyt, megfogtam az öreg kezét és mélyen a szemébe néztem. De a magvas gondolatok nagyon nem akartak előbújni.
– A picsába. Teljesen összezavartál. Mostanra már az árról kéne alkudoznunk. – ezen szavakat már csak Lev hallhatta. az értékes másodpercek viszont teltek, és kezdtem egyre kétségbeesett lenni. GONDOLKOZZ MÁR BAZD MEG.


reveal your secrets

Lev Swain


Katolikus templom - Page 4 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 08, 2020 3:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next




I've always liked to play with fire


A kijelentésem ártatlanul hangzik el, annak ellenére is, hogy tudtam, rosszkor érkeztem. Hacsak nem a mélyen vallásos nagyapjával találkozgat éppen – és ez még a szebbik opció, ilyen esti időpontban egy kiürült templomban ennél jobb programot is lehetne tervezni azért – szóval, hacsak nem az előbbi opciók, akkor bizony munka közben zavartam éppen meg. De kérdéses, hogy létezett volna-e jó időpont, valószínűleg egy kedvezőbb helyzetben sem örült volna nekem, bár valószínűleg kevésbe lett volna harapós kedve. De ha már itt vagyok…
Az első reakció jobb volt a vártnál, bár valószínűleg számomra volt csak szórakoztató, a helyében én is feszült lettem volna, végül is ez egy elég szép elszólás volt a potenciális ügyfél számára. – Caraaa, nyelvezet! – A hangom nevet, játékosan korhol, s nehéz itt abbahagyni az örömöm kifejezését. Valahol ő is érezheti a késztetést egy mosolyra, bár lehet a saját érzései felülkerekednek rajta, ráadásul én is próbáltam csak gondolat szinten fenntartani az érzést. Bár az alakuló helyzet jó lenne egy kis szórakozásra, elsősorban nem ezért érkeztem, így próbáltam visszafogni magam, amennyiben lehetséges. Jófiúként hagytam eloldalazni az oltárhoz, élje csak meg a szégyenét, végül is ezen aligha tudtam volna javítani, kellemetlen baki volt ez tény, de ő szólta el magát. Vagyis, de, ha nagyon akartam volna akkor segíthettem volna benne... de éreztem azt a kitörni készülő vihart is a lelkében, szóval csak finoman, lesz még rosszabb.
- Ugyan, félre teheted a formaságot, végül is ismerjük már egymást. – Kigúnyolom a modorát, bár a felháborodása valahol jogos. Viszont a szavaim igazak, ismerem, talán jobban is, mint gondolná vagy remélné. Talán nem is sejti, hogy érzem amit ő is, nem csak a testét, de a lelkét is, ha eléggé figyelek, hallom a suttogását. De úgysem értené. Viszont én igen. Bár nem feszegettem a határaimat a megismerésével, így is sokat megtudtam már róla. A találkozásunk egy különleges helyzet volt, ami sokat mutatott a jelleméből, a híre pedig megerősítette mindezt. – Különben, az építő kocka nem rossz ötlet, az sosem árt. Minél több van belőle, annál magasabbra építhetünk… - Még mindig a játékról van szó? Talán. Vagy nem. A mosolyom egy meleg fuvallat az ajkainál, egyszerű kísértés, de közel sem késztetés. Csak annyi, hogy érezze és tudatosuljon benne a jelenléte, nem kérem arra a testét, hogy magára is öltse azt. – Nem kell ennyire feszültnek lenni. – Higgadtságot erőltetek, de nem magam miatt, miatta. – Elismerem, nagy a kísértés, hogy szórakozzak egy kicsit… - A dühe kellemesen égető, öröm lenne előhozni belőle minden rejtett árnyalatot… csakhogy akkor bukna az eredeti tervem. Ha valóban válaszokat akarok, akkor viselkednem kell mellette. Igaz, az sem mellékes, hogy elég szép befolyással bír a városban, s talán azon túl is… A nagy komolyságot viszont újra ő zavarja fel, én pedig belső kuncogással teszek rá még egyet. De ragaszkodom a gondolathoz, hogy ez teljes mértékben az ő számlájára írható. Én próbálok kulturált maradni, itt, isten szent házának közepén. Ő, az irónia. Bár ennél jobb is lehetne… - Ha ragaszkodsz hozzá, visszajöhetek egy alulöltözöttebb pillanatban is, vagy akár most is megejthetjük. Biztosan rég látott már ilyet az öreg. De ez egyikünktől sem lenne túl professzionális, vagy tévedek? – A vigyorom érezheti, de a késztetés most sem elég erős ahhoz, hogy mosolyra fakassza. – Nézd, unalmas így, de próbálok kedves lenni. Megértem a dühödet, de odakintről elég nehéz volt eldönteni, hogy egy tárgyalás közepén vagy-e éppen. – Egy pillanat szünet, lassan kattognak a fogaskerekek. - Rendben, talán egy kicsit gyanús kellett volna legyen a helyzet, de B opciónak még mindig ott volt a templomlátogatás… este… mikor senki sincs itt… - Érzem én mennyire rossz érv ez, hallhatja ő is a hangomon. Az apró vállrántás valós lesz, ha nem ügyel rá, de ha megtörténne, úgy mozdulnék tovább is, kicsit lennebb hajtva a fejét, összehúzva egymásba kulcsolva a kezeit. Csak menteni próbáltam a helyzetet, mielőtt még ezt is rámkenné, bár ebben bűnösebb lennék, mint az elszólásában. – Rosszabb is lehetett volna, hallgathattam volna még egy ideig benned, de, gondoltam ha már itt vagyok, illendőbb jelezni. Legutóbb jobban fogadtad a látogatásom. – Igen, újra felidézem az érintését, nem azért mert egy életre nyomot hagyott volna bennem, hanem azért, mert remélem ha eleget szuggerálom neki is felrémlik, és akármennyire is próbálok kedves lenni, valahol mégis egy szemét alak vagyok és szórakoztató játszani az érzéseivel. Hiszen érzem őket én is. – Mondanám, hogy visszajövök máskor… de az az igazság, hogy előnyösebb lenne most lebonyolítani ezt az egészet. Szóval, menny csak, vedd le a lábáról az öreg urat, én meg igyekszem jófiú lenni. Mondjuk ha ennyire szórakoztatsz, akkor nehéz lesz. De hajlandó vagyok unalmas csendben maradni… vagy legalább is nem tönkretenni ezt az egészet. Mert azt nem szeretnéd, igaz? – A szavakkal ellentétben nem fenyegetem, egyszerű ténymegállapítás az egész. Éreztem a dühét, akarta ezt az ügyfelet, hát felőlem megkaphatja. Viszont utána én jövök.
reveal your secrets

Cara Pierce


Katolikus templom - Page 4 Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
262
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Aug. 06, 2020 8:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


☽Unpleasant surprise

Lev & Cara
zene: This is war  szószám: 896 • Credit:

 

Kellemes esti szél cirógatta a bőrömet, miközben a templom felé sétáltam. Magas sarkú cipőim ütemesen kopogtak az utca kövön egészen addig, míg el nem értem az úti célomat. Kissé szokatlan helyszín volt az üzletkötésekhez, de ha az ügyfél ragaszkodott ehhez, akkor értelmetlen lett volna pusztán a fenntartásaim miatt másik helyszínt javasolni. Ezúttal egyedül voltam, mert egy régi ismerős akart tőlem egy újabb szívességet kérni. Egy idős úr, azt hiszem John-nak hívják, körülbelül fél éve kérte a segítségemet, hogy segítsek az unokájának New Orleansba jutni. Hiába próbáltam finoman a tudtára adni, hogy a mélyen tisztelt unoka a lehető legrosszabb nyaralási célpontot választotta magának, az úr hajthatatlan volt. Meg fordult az is a fejemben, hogy a fiúkának esetleg vaj van a fülecskéje mögött, de mint ahogy egy tisztességes üzletasszonyhoz illik, nem kérdezősködtem, csak végrehajtottam a kérésüket. Ugyanis Johnny bácsi jóra való, ám mostanra elhunyt felesége tisztességes vagyonnal rendelkezett, így bőséges honoráriumot kaptam a szolgálataimért. Ezért is fogadtam kitörő örömmel, hogy ismét a segítségemet kéri. Érkezésemkor a kedves öregúr már éppen a megmaradt, de elképesztően rossz állapotban lévő padsorok között várt már engem, így azonnal egy kedves mosolyt varázsoltam az arcomra, és így ültem le mellé.
- Szép estét uram, elnézést a késésért. – valójában még csak tíz perc múlva lett volna esedékes a találkozó, de ha az ügyfél előbb ott van, mint én az nálam már késésnek számít.
- Ne szabadkozzon kedves Cara, én jöttem hamarabb. Kicsit nyugtalan vagyok mostanság, így órák óta itt vagyok már. – hangja mély volt, de már kissé ’karcos’ a koránál fogva. Már a nyolcvanadik életéve küszöbén állt, ami a mai világban már igazi csodaszámba megy. Főleg, ha igaz az a pletyka, hogy Johnny bácsi fiatalkorában finoman szólva nem vetette meg az alkohol okozta örömöket. Aztán kitudja, lehet, hogy még mindig hódol ennek a szenvedélyének és éppen ezért éli még mindig vígan az életét.
- Nocsak, akkor ne is húzzuk tovább az időt. Miben tudok ezúttal segíteni? – Elegánsan keresztbe fontam magam előtt a lábaimat, már amennyire a padok közötti szűkös hely engedte. Önkéntelenül néztem lefelé egy pillanatra, hogy mennyi hellyel tudok gazdálkodni, de végül sikerült megoldani a műveletet. Azért örültem, hogy végül nem szoknyában jöttem, hanem egy fekete nadrágban, és egy ujjatlan felsőben. Egy arany karkötőt azért felraktam a jobb kezemre, hogy legalább egy picit elegánsabbnak tűnjek. Valamiért az idős, özvegy urak kedvéért nem szeretem nagyon kicsípni magamat. Korábban volt egy nagyon perverz bácsika, aki nem csak üzleti szolgáltatásra tartott volna igényt, így azóta óvatosabb vagyok.
- Tudja a kis unokám, akinek segített New Orleansba jutni, egy ideje már nem küldött nekem üzenetet. Aggódom, hogy esetleg történt vele valami. Lenne rá lehetőség, hogy valahogy utána járjon, hogy mi lehet vele? – a kis öreg tördelni kezdte a kezeit. Sajnos minden oka meg volt rá.
Nem válaszoltam azonnal, mert ha rögtön megosztottam volna vele az első gondolatomat, akkor minden bizonnyal tovább fokoztam volna az aggodalmát. Hiszen én pontosan tudtam mit jelent az, ha valaki New Orleansban van, és nem ad magáról életjelet… sztrippernek állt, vagy a teste eggyé vált a porral. Mivel egy férfiról volt szó, így inkább az utóbbi a valószínű. Éppen azon gondolkodtam, hogyan is kéne finoman közölni az öregúrral, hogy megpróbálom azért, de ne reménykedjen, amikor hirtelen egy ismerős hangot hallottam meg a saját fejemben.
- Na ne szopassál már… - annyira megzavarodtam, hogy ismét Lev-et köszönthetem a fejemben, hogy ezt a mondatot hangosan mondtam ki, bár csak a betolakodómnak szántam. Johnny bácsi a szája elé kapta a kezét, és ijedten nézett vissza rám.
- Kérem, hölgyem. Micsoda modor ez. – nem volt rest egy rosszalló pillantással is megajándékozni engem. A kurva életbe. Ennél már csak az lenne jobb alkalom, ha éppen zuhanyzás közben jelenik meg. Bár akkor legalább nem rondítana bele az üzletembe. Na mindegy, menteni kell, amit még lehet.
- Ne haragudjon, kérem, megbocsátana nekem egy percre? Egy kissé váratlanul ért ez a kérés, át kell gondolnom a megvalósítást. – a szememet lesütve felemelkedtem a padról, és bár értetlen pillantásokkal válaszolt csak az ügyfelem, ez még mindig kevésbé volt kínos, mintha megpróbálnám Levvel a fejemben tovább folytatni. Az alapján, ahogy a sztriptíz bárban kis híján megöletett, nem volt kedvem kipróbálni, hogy mit művelne, egy jól fizető ügyféllel. Kioldalaztam a padból, és az oltár maradványai felé vettem az irányt. Nem törődtem azzal, hogy így Johnny bácsi minden bizonnyal azt fogja hinni, hogy egy imát mormolok el az unokája lelki üdvéért, még mindig ez volt a kisebbik rossz.
- Unatkozol, vagy mégis minek köszönhetem, hogy megint bele akarsz szarni a levesembe? Küldjek neked építő kockákat, hogy lekösd magad valami mással? – másodjára már gondosabb voltam, így csak a fejemben üzentem Levnek. Annyira mérges lettem, hogy a kezem ökölbe is szorult, és nagy kedvem lett volna belebokszolni egyet a falba. Nagy kár, hogy egyébként ez piszok fájdalmas művelet.
- Nem tudtál volna, mondjuk öltözés közben meglepni, mint egy tisztességes kukkoló? Most már a profitommal is baszakszol? – próbáltam elmélyülten gondolkodó ábrázatot magamra varázsolni, miközben ezeket a szavakat mondtam Levnek, mert Johnny bácsi rendíthetetlenül engem figyelt. Emiatt kénytelen leszek valami másik megoldást találni, hogy elbeszélgethessek Levvel, mert már nem lesz túl sokáig hihető az-az opció, hogy most éppen az ügyfél problémájának megoldásán töröm a fejem. Előbb vagy utóbb vissza kell mennem hozzá. Feltéve, ha Lev nem sétáltat bele engem valami egészen másba. És akkor még mondják, hogy a nők észjárása a kiismerhetetlen…


reveal your secrets

Lev Swain


Katolikus templom - Page 4 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
103
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 03, 2020 1:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next




I've always liked to play with fire


Cara Pierce. Egy név, amit nem tudtam elfelejteni. A találkozásunk szerencsés véletlen volt, akár átlagosabb is lehetett volna, ha egészen véletlenül nem jelenik meg két démon is, akikkel félbemaradt ügyeim vannak. Az egyikükkel üzletelni készült, a másikuk pedig névről ismerte a nőt. Igaz, amint megtudtam, nem annyira nehéz eljutni hozzá, de ha köze van a démonokhoz, akkor mindenképpen közelebbről is utána kellett néznem a dolgoknak. A démonokat nem faggathattam, meg amúgy is, a nő hollétére könnyebb volt rájönni, mint Athlant becserkészni. A Beelzebubbal való újabb találkozásunknak pedig nem jött el az ideje, de ha Cara tud róla valamit, az még hasznos lehet.
Az információ szerzésnek sok módja van, egyesek hatékonyabbak, mások szórakoztatóbbak, a megszállás pedig kétségtelenül a hasznosabb kategóriából való. Egy pár kérdés a megfelelő helyeken, ott lenni amikor kellett és figyelni, és máris eljutottam a templomhoz ahol feltehetőleg tartózkodni fog az este folyamán. Kölcsönvett testben sétáltam a környékre, csak a közelben hagyva el a férfit, aki nélkülem haladt tovább, mintha csak a szokásos esti sétáját tenné meg éppen, és nem engem szállított volna a közelbe. Másodszorra megtalálni valakit többnyire könnyebb tud lenni, főleg, ha nem telt el túl sok idő, jelen esetben pedig csak napokról volt szó, többet nem engedhettem meg magamnak. Amint tudtam biztos helyszínt, ahol tartózkodni fog, lecsaptam az alkalomra, megkockáztatva azt, hogy esetleg munka közben zavarom meg a hölgyet. Vele járó kellemetlenség, de az idő nincs ingyen, az enyém meg fogytán, a Beelzebubbal való “üzletünk” után már nem lehetek teljesen biztonságban, amíg az alkudozás végére nem érünk. Hagytam magam elveszni a közelebbi érzések kétes tengerében, testről testre suhanva észrevétlen árnyként, de ebben az időpontban nem kellett túl sok próbálkozás ahhoz, hogy végül ott kössek ki ahol lenni szerettem volna. Amikor ismét a megszokott módon láttam a világot, lepillantva ismerős domborulatok fogadtak, amik akaratlanul is mosolyra csaltak, hiszen amikor a legutóbb összefutottunk Cara első reakciója volt felmérni, hogy minden értéke a helyén maradt-e. Vajon másodjára is aggódna ilyenekért, vagy már egyéb lenne a prioritása?
Elsőre igyekeztem rejtve tartani a jelenlétem, elnémítva előle a gondolataim, csendben figyelve, hogy mi is történik magunk körül, remélhetőleg a korábbi apró félrepillantás nem keltett benne túl nagy gyanút. Legutóbb felkészületlen volt a megszállásomra, vajon most is így van, vagy ezúttal próbált valamilyen óvintézkedéseket tenni az ügyben? Bár a démoni módszerek rám nem mindig úgy hatnak, mint ahogyan azt a használó remélné vagy tervezné. Hiszen legutóbb Beelzebub csapdája sem működött…
Sokáig a háttérben megbújni viszont nem csak energiaigényes, de időigényes is, ráadásul ha lebukom közben, azzal csak tovább hergelném, arra pedig végképp nincs szükségem. Elég lesz az a feszültség, amit a találkozásunk fog kelteni. – Remélem nem zavarok. – A mondat halkan, de jól érthetően hangzik el a fejében, remélhetőleg a korábbi élmény hagyott benne annyi nyomot, hogy felismerjen, mert talán nem minden nap szállják meg a testét. – Az időpont egyeztetés sajnos komplikált lett volna. – A beszélgetést, amit tőle reméltem, nem szívesen ejtettem volna meg plusz egy ember előtt, saját testben pedig ostobaság lett volna felkeresni. Legutóbb kaptam némi ízesítést a nőből, amit hozzáadva a híréhez… lehet, ha ez is túlzás volt. De ez csak egy az őrültségek egyre növekvő lavinájából, amit elterveztem. A többihez képest talán az ő haragja lesz a legkisebb gondom – vagyis ezt reméltem. – A legutóbbi találkozásunk pedig hirtelen véget ért. – Athlan drámai távozása meglehetősen hangulat romboló volt, utána meg minden gyorsan történt, a helyzet pedig túl komplikálttá vált ahhoz, hogy én is maradjak. De ha emlékszik még, úgy váltunk el, hogy látjuk még egymást, legalábbis részemről az elköszönés nem örökre szólt, ha hallotta a távozó hangomat sejthette, hogy maradt még elintézetlen ügyünk.
reveal your secrets

Hell or Heaven


Katolikus templom - Page 4 VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1135
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 22, 2019 10:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Kyara Gilberung


Katolikus templom - Page 4 Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 22, 2019 8:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


What are they doing?
Szerencsés… Valóban az lennék? Szerencsés egyedek egyike? Nem igazán hiszem, habár ha belegondolok. Mégis mi okom lenne panaszkodni az életben? Nincsen semmi, amivel gondom lenne. Apám ha nagy nehezen is, de megtaláltam. Innentől pedig minden szuperság.
Mégsem tudok elnyomni egy hatalmas ásítást, amikor önmagáról beszél.
- Kifogásnak ez mindig is szar volt – vonom meg a vállam. – Ilyen vagyok, bleh – öltöm ki a nyelvem, mintha valami nagyon undorítót ettem volna, amitől még a gyomrom is felkavarodik.  Vajon magyarázzam el neki, hogy milyen egyszerű olyat tenni, amit nem is igazán akar a démon gyermeke sem? És még örömöt is lehet benne lelni?
Persze nem úgy, hogy meg is csinálod amit kell, hanem hogy éppen nem csinálod meg. Sőt. Épp az ellenkezőjét teszed.
Bajszom alatt újabb ördögi mosoly jelenik meg és hogy mire utalhat? Inkább ne tudja ezt meg senki sem.
- Mindjárt meghatódom – helyezem üszkös szívem helyére a kezemet, még ajkaim is lebiggyednek, hogy egy újabb vigyorral adózzak irányába. – Ja, nem, csak vicceltem, tudod, hogy miként megy ez – vigyorgok rá, nem mintha én tudnám, hogy miként megy ez!
Hát honnan tudnám, mi vagyok én, valami menő manó?
Hehe.
Menő manó. Érted.
Nevetésbe török ki, még mielőtt valami mágikus dologba kezdenék. A kutyus úgy is hallott, időm, mint a tenger. Ő is mit tudna tenni? Felkoncol? Attól még nem jutna ki hamarabb, noha…
- Jaj de édes! És egyben unalmas – forgatom meg a szemem. – A hőn vágyott szabadság, ami nem is igazi szabadság, csak elhiszed, hogy az – forgatom meg újra, de lássunk is munkához. Nem kell ezzel foglalkozni, sem a szavaival.
Gúnyos megjegyzésére mégsem reagálok rá, csak sokat sejtető mosoly kúszik ajkam szegletébe. Nem kell sokat erőlködnöm – dehogynem kell! – és máris megvan, amit szeretett volna. A falak megrepedeznek, ahogy a padló is. Felszentelt hely, mégis képesek vagyunk itt bent létezni. Félvérként még erőmet is tudom használni, engem nem korlátoznak le.
Kissé lihegve, fújtatva tekintek fel, amikor sikerül megtörnöm a rúnákat. Újabb kérdésére csak sejtelmesen vigyorgok rá. Még a szemöldököm is felvonom.
- Eszem ágába sem volt – felelem pimaszul. Mégis mi célom volt ezzel? Nos lássuk csak. A démonok világa hatalmas. Hagynék egy másodpercet is elveszni egy újabb jövevényből, anélkül, hogy megtudnám, hogy mi és ki ő?
Hiszen többet árult el magáról, mint azt gondolta volna.
- Szórakoztasson téged a halál és a nyavalya ötven árnyalata. Nem az én dolgom megtalálni, hogy Te minek örülsz – vonom meg a vállam, de azért a vigyor nem tűnik el a képemről. – Elég nekem a saját mulattatásom – amit sokszor mások bánnak meg, mint most ez a szerencsétlen démoncika. De én jól éreztem magam. Csípőm az oltárnak vetem, innen nézem a kicsi démonkát, ahogy kisétál a templomból, ahova megidézték.
Ahova én intéztem el, hogy idézzék meg.
Szegény párám, ha tudná, hogy ki lett játszva.
reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Dec. 21, 2019 6:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


Kyara & Athlan

"Az vagyok, aki vonít az éjen át,
S az is, aki üvölt a hóban.
Én vagyok az, aki fényt sose lát,
S a mélyből jő iszonytatóan."
Csak a szememet forgatom az újabb kérdésekre, s nagyot sóhajtva vonom meg a vállam.
- Semmi. Sehol. Nem mindenki lehet olyan szerencsés, mint te, kislány. - irigység azonban nincs bennem, sosem akartam mások mosolyát letépni és a saját arcomra ragasztani. Annak pedig mi értelme lenne, ha késsel szabdalom magamra az örömöt, hogy mindenki láthassa azt? Miközben belül minden rohad... Az álca sosem tartozott az erényeim közé.
- Ha tudnám az okát, akkor minden bizonnyal nem beszélgetnénk erről. Én egyszerűen... Ilyen vagyok. Nem tudok magamra erőszakolni olyat, ami nem létezik. - miért nem tudok örülni? Ez olyan kérdés, amit én magam is felteszek olykor legbelül, s mindig ugyanaz a válasz: mert ilyen vagyok. Ez valójában mindenre remek kifogás, s megspórol nekem mélyebb zuhanásokat, olyanokat, melyekre épp most nincs szükségem.
- Jobb szeretek kellemesen csalódni. - bólintok nagyképűen, mielőtt még adok neki némi segítséget a pokolkutyával kapcsolatban. Olyan nagynak nem tűnik ugyan, mégis mikor a kőkupac odébb lebeg, majd leesik, annak hamar meg lesz a hatása, hiszen agyonüti a tébolyult kis dögöt. Amaz hamar elhalkul, hiszen agyának darabkái már a földön hevernek.
- Igen, ki akar szabadulni, nem szereti, ha korlátozzák. - figyelem közben a mozdulatait, ám hamar kénytelen vagyok felnevetni. Vicces, ahogy próbál komolynak tűnni.
- Ez megint valami ócska trükk? Pockok fognak esetleg előbújni a repedésekből? Az nem lenne jó. Utálom a pockokat. - pislogok kérdőn a drámai mozdulat hatására. - És ennyire nagy ereje van egy döglött angyalnak? - a kép azonban hamarosan kezd összeállni. Ha az a bizonyos angyal olyan híresneves volt, akkor esélyesen nem csupán behullajtották egy gödörbe, rászórtak mocskos földet, és ott hagyták. Nem lennék meglepődve, ha rúnákkal védték volna le a sírját, olyanokkal, amik egy magamfajtára negatív hatással lehetnek. Az elején még ugyan nem remélek semmit, ám hamarosan megérzem, ahogy az erőm szép lassan újra teljes teljes lesz. Kifejezetten rühellem, ha ilyen ócskaságokkal próbálnak gyengíteni, így már őszintébb mosollyal, némi elismerő ábrázattal biccentek a lány felé.
- Már-már azt mondanám, hogy sikerült alábecsülnöm téged, DE... - emelem felé cinkosan az ujjam. - Ha erről már tudtál az elején, miért nem oldottad fel már akkor a pecsétet? - ekkor bevillan elém az őrült vigyora, s az a temérdek megmagyarázhatatlan cselekedet és beszéd, amik tőle származnak. Végül megadóan bólintok.
- Ne is válaszolj... - visszahúzom magamra végül a köpenyem, s elmormolok egy halk igét, minek hatására egy kisebb füstfelhő keletkezik körülöttem. - Ha véletlenül olyan ostoba lenne a sors, hogy újra összesodor minket... Melegen ajánlom, hogy szórakoztass. Ha már ilyen boldogtalan démonka vagyok... Ez a minimum, te bolond lány. - mosolygok gúnyosan, végül legyintek egyet, s elemészt a gomolygó füstfelhő. Ennyi kaland bőven sok volt mára. Legközelebb jobban meg kell gondolnom, biztosan akarom-e teljesíteni Atyám minden ostoba kérését. Elvégre nem szolga vagyok. Vagy hát a mai világban már ki tudja...

// Köszönöm a játékot!  bbb //
reveal your secrets

Kyara Gilberung


Katolikus templom - Page 4 Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Dec. 16, 2019 7:40 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


What are they doing?
Fejem félrehajtva érdeklődve hallgatom a kicsi démonka szavait. Ajkaimon ott pihen valami szórakoztató, eszelős mosoly, mely szinte soha el sem múlik. Hallgatom és mintha fény gyúlna elmémbe. Vagy éppen csak azt akarom?
- Jaj szegény démoncikának nincs semmi, ami boldogságot adhatna az életében? - helyezem szívem helyére a kezemet. - Nincs semmi ami szórakoztatná? Ilyen sivár az élete? - az utolsó kérdésem inkább meglepettségről tanúskodik, mint iróniáról. Szinte mindjárt megsajnálom szegény párát.
De csak szinte. Ha valaki nem élvez semmit sem… Nos hát azzal valami gond van. Még a legeszelősebb ember, démon, még a legsivárabb lelkivilággal rendelkező egyed is élvez valamit. Az ég szerelmére még az imádkozó sáska is képes.
- Miért? - kérdezem tőle, annak okát, hogy miért képtelen örülni is bárminek.
- Ad egy, nem tudsz örülni! - emelem fel kecses kacsóm és ragadom meg bal kezemmel a jobb mutatóujjam. - Ad kettő, senki sem képes unott pofával bármi pozítivat végignézni - fogom hozzá a középső ujjamat. - Ad három, csak rád kell nézni, hogy még az ostoba is láthassa, hogy szó szerint a pokolba kívánsz mindenkit - csapom hozzá a gyűrűs ujjamat is. Mi van még? Miért is foglalkozunk még ezzel?
Csak kíváncsi vagyok. Ami azt illeti kíváncsivá tett a kicsi démonka.
- Elég ha azt hiszik - fészkelődök a helyemen, ám nem zavartságom miatt, hanem inkább izgatottság végett. Ajkamon a mosoly csak szélesedik, félő, hogy egyszer elszakad az arcom és valóban úgy marad ez a mosoly. Mint valami nagyon rossz gyerekmesébe, ahol a szörnyeket ábrázolták így.
A megtévesztés nekem bőven elég. Nem kell senkinek sem lelkem legmélyéig lelátnia, elégen látták, több lényre nem is vagyok kíváncsi. Az meg hogy ki minek lát? Az valóban szórakoztat.
- Gyarlók - vonom meg a vállam. - Nem bírják elviselni, ha vannak tőlük jobbak, szebbek, okosabbak - erre mit lehetne mondani? Nincs baj az emberekkel, csak épp megölni kívánnám őket. Amit nyilván nem lehet, mert a démonok lételemei. Waaaaa, miért ilyen nehéz ez az egész?
De való igaz. Utoljára állnék össze bármilyen angyallal… inkább a halál, mint ők. Bár a város megtette, talán el kellene szórakoznom velük egy kicsit? Elkapni egyet-kettőt?
Beliallal lett volna az igazi.
- Lételemed? - fordulok felé, egyelőre mit sem törődve a dögökkel. Mintha nem érezném az igazi fenyegetést felőlük. - Pedig a következő nem jó arc, bizony meg fog téged ölni - húzom még szélesebbre az ajkamat. Alábecsülni? Jól van, becsüljenek csak alá. Nekem ez annál jobb. Én annál boldogabb vagyok. Annál elégedetebb.
De persze nem teljesen tudom kihallani, hogy merre is vannak a kis dögök. Ám kapok segítséget, miután visszafordulok.
- Nocsak, a kicsi démonka segít? Miért? - fordítom vissza a fejemet. Tudom, hogy nem ingyen teszi. Ezek sosem tesznek semmit sem ingyen. Miért is tennék?
De a kőkupac hamar a vicsorgó dögökre hull. Halk nyüszítés jelzi, hogy bizony találat érte. Örömömbe tapsolok és ugrálgatok.
- Jaj hát persze, a kicsi démonka ki akar szabadulni! - a föld alattunk megremeg. Tenyerem lefordítom a márványpadló felé. Szemeimet lehunyom, ahogy koncentrálok. Ismerem ezt a templomot, mint a tenyerem, pontosan tudom, hogy hol van az a démoncsapda.
- Az ostobák nem tudták, hogy hova hívnak meg, csak azt tudták, hogy nagy erővel bír a hely - szemeim felpattannak és az enyhe remegés is hirtelen abbamarad. - Régen angyalt temettek ide - még az ősidőkben, valamikor az előző század végén, még mielőtt minden elkezdődött volna. De tovább nem vigyorgok. Minden koncentrációmra szükségem van. Nem könnyű. A föld újra elkezd remegni, homlokom ráncai egyre csak szaporodnak, légzésem is felgyorsul a remegés pedig egyre csak erősebb lesz.
- Miért is segítek? - pillantok fel újra, amikor is újra abba marad a remegés. Jah persze, nem számít, vállam megvonom. Tekintetem újra lehunyom, az apró kődarabok pattognak a márvány lapon, ahogy próbálok az egészen egy törést létrehozni. Nincs is jobb, mint gyakorolgatni a kis erőmet.
Minél jobban próbálkozom, annál jobban törik fel belőlem előbb csak halk nevetés, majd egyre erőteljesebb. Rohadtul megerőltető.
De pár perc múlva sikerül is. Hatalmas reccsenés, mivel a padló északról déli irányba cikk-cakkban reped ketté. A kicsi démonka érezheti is, hogy az ereje mintha visszatért volna. Ha pedig jobban megfigyeli, akkor láthatja, hogy a talapzat valójában két rétegű. S az elsőbe van beleágyazva a megannyi csapda, gyengítő…
reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Nov. 27, 2019 5:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


Kyara & Athlan

"Az vagyok, aki vonít az éjen át,
S az is, aki üvölt a hóban.
Én vagyok az, aki fényt sose lát,
S a mélyből jő iszonytatóan."
Atyám elintézte volna egy karlegyintéssel a dolgot, melynek következtében nem csupán ezek a hitványok szakadtak volna apró darabokra, hanem ez a félvér is. Pár szempillantás, ennyi lett volna az egész. Ehelyett én csak húzom az időt, mert felesleges pocsékolásnak tartom használni az erőm ilyen ostobaságokra. Ehelyett pedig beszélek, mert mégis mi mást csinálhatnék ezek közt az átkozott romok közt? A lány kérdése nem gondolkoztat el, ridegen vonom meg a vállam, mint akinek teljesen mindegy lenne.
- Miért örüljek, ha nincs rá okom? Miért mosolyogjak, ha semmi sem mosolyogtat meg? - vonom fel a szemöldököm kérdőn. Bár a szavaim túlságosan negatívan hatnak, mégis az igazságot hordozzák. Még önmagamnak sem könnyű a saját kedvemre tenni, nem hogy másnak. Csak úgy engedjek szabadjára egy indokolatlan mosolyt? Ugyan.
- Nem tudhatod, milyen pozitív dolgok vannak az életemben, így ennek a kérdésnek semmi értelme. - mert akad, ó, akad bizony! Ám azok nem itt keresendőek, hanem alant. Itt nem lelem a helyem, nem véletlenül vagyok annyira kedvetlen, kiábrándult, s cselekvőképtelen. Némi keserűség ugyan megvillan az arcomon, ahogy fürkészem őt, de nem mennék bele újra abba, hogy miért nem akarok itt lenni.
- Téged boldogít, hogy mindenen mosolyogsz? Őszinték a vonásaid? - kérdezek vissza, ha már így belemegyünk a témába. Kettőnket össze sem lehetne hasonlítani, talán pont a két véglet vagyunk.
- Ohh, hogy a halandóknak köszönhető ez az egész... - mutatok végig rajta. - Miért nem vagyok meglepődve? - hiszen az emberek hajlamosak arra, hogy amit nem ismernek, azt nem hogy jobban megpróbálnák megérteni, hanem a ballépéseiknek hála még inkább elrontják. Jelenleg sem tudok mást mondani rájuk azon kívül, hogy ostobák lennének, hiszen azért egy félvért oltárra fektetni kissé erős dolog. A feleletére pedig elgondolkodva hümmögök, hiszen ezekben az időkben, amikor se le, se fel, olyan szövetségek alakulnak, amikből köszönöm, én nem kérek, s a közelükbe sem akarok kerülni. Nem tetszik a sejtelmes mosolya, nagyon nem.
- Egy cigit talán meg tudok oldani... - húzom gúnyos vigyorra ajkaim, de végül a figyelmem leköti a kóbor eb, aki már biztosan régen falatozott egy jót. Elég ocsmány pofája van, azt meg kell hagyni!
- Lételemem az alábecsülés. - összefonom magam előtt a karjaim, ahogy figyelem a levegőben keringő kőkupacot. A pokolkutyát láthatóan nem hatja meg a dolog, ám én halkan meglököm Kyara vállát.
- Egy kicsit balra... - súgom halkan, a kupac felé biccentve, melyet ha most ereszt el, akkor biztosan telibe találja a dögöt. Ugyan én is megoldhatnám, de hát abban mi lenne a szórakozás? Valami úgyis blokkolja az erőm, felesleges lenne nekem használni. Tartalékolok inkább arra, hogy minél gyorsabban eltűnhessek majd innen, ha végre sikerül megoldásra jutnunk. Ami reményeim szerint minél hamarabb fog bekövetkezni, ugyanis kezdem elveszíteni a türelmem. Olyannyira, hogy ha esetleg még a leányzó játszadozna a kőkupaccal, akkor a pillanat erejével kész vagyok közelebb taszítani őt a kutyához, hogy megmutathassa, mennyire tud elbánni egy ilyen döggel testközelből. Ha eddigre már sikerült elintéznie viszont, úgy halkan dobolva a lábammal állok mellette, mintegy jelezve, hogy mennék már innen végre. Ja, és kezdek éhes lenni. Nagyon. Egy vacsorával még kiengesztelhet, mert megérdemlem!
reveal your secrets

Kyara Gilberung


Katolikus templom - Page 4 Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Nov. 23, 2019 8:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


What are they doing?
Miért, miért, miért. Miért is vagyok erre képtelen? Vagy képes? Képes képtelen? Vajon miért képtelen a kutya repülni és a madár ugatni? Vannak dolgok, melyekre születésünktől fogva képtelen vagyunk, persze az érzelmek.
- Pffff – hagyja el ajkaimat ez az egyszerű mondat. Persze nem a kérdésének szól, nem teljesen, hiszen miért is szólna neki. Uh, megvan! Mutatóujjamat az égnek emelem, arcomra széles vigyor ül, majd…
Nem jön semmi.
Majd csak vállat vonok, mint ami nem is fontos.
- Te miért vagy képtelen szárnyakat növeszteni? Oh, nem, nem, nem. Miért vagy képtelen örülni? Mosolygoni? Miért vagy képtelen bármi pozitívra az életedben? – fordítom vissza a kérdést. Na nézzük, hogy ő választ tud-e adni erre, ha igen megkapj az enyémet is.
Nincsenek érzéseim. Nem csak mondogatom őket, valóban nincsenek. Nem érzek fizikai fájdalmat, régóta nem már. Volt egy időszak, emlékszem még a villamosszékek okozta rángatózásra, saját vékonyka hangomra, ahogy sikoltozom. Egy idő után elmúlt a fájdalom.
S mire elért volna bármit is a "kezelés" késő volt. Így maradtam.
Ahogy nem érzek semmit sem belül. Üres vagyok, akár egy váza. Kívül szép, belül végtelenül üres.
- Oh, dehogy! Mindjárt megsértesz – hőkölök hátra egy pillanatra. – A legtöbb félvér… pff… Próbálnak azonosulni a világgal – forgatom meg a szemeim. – Mily unalmas. Emberek próbálnak lenni, megjátszani magukat, hogy milyen erősek és jók ők – illegetem magam, hol jobbra, hol balra, királykisasszonyosat játszva.
- Kifüstölték az agyam – öt ujjam összefogom és halántékomhoz illesztem. Majd mintha robbanna hirtelen távolodik el a tenyerem buksimtól és tárulnak szét az ujjaim. – Azt hitték, hogy őrült vagyok, ezért kezeltek, majd őrültté tettek. Az emberek nem normálisak – vonom össze a szemöldököm, szinte már értetlenkedve tekintek rá.
Hangomban, arcomban nincs harag. Ami azt illeti még hálás is vagyok nekik, hogy így alakult. Így lehet igazán önmagam. A hangok meg.
Már megszoktam őket, jó hallgatóság ők.
- Hogy szövetség? Köztem és a tollasok között? Aranyom – bár hangom lekicsinylő, arcomról mégsem lehet levakarni a vigyort, mely olyan, mintha rászáradt volna. Még szemöldököm is megvonogatom. A levegőben hagyom a témát, dehogy válaszolok rá.
És ahogy én sem, úgy ő sem válaszol, én pedig csak vállam megvonva nyugtázom. Majd elkezdek lázasan keresni ruhám minden redőjébe egy szál bagót. Mert kell itt lennie!
Az előbb láttam!
Keresem, kutatom, kiforgatom a redőket, oda, meg vissza is, ám semmi. Nem találok ott semmit! Hiába forgok körbe-körbe, mint egy farkát kergető kutya, nincs egy szál cigi sem.
- Egy cigi! – felelem vidáman, kihúzva magam, mint aki igazán tudja ám a választ a feltett kérdésre! Oly büszkén nézek rá, hiszen ez a helyes válasz, nem igaz? Nem igaz? Nem igaz? Egy szál cigi! – Egy cigi után? – kérdezem szemöldököm ráncolva, hitetlenkedve.
Majd csak elnevetem magam.
- Ugyan, sose tennéd. Túl cuki vagyok – vigyorgok, illegetve magam egy pillanatig előtte magam.
Apró mutatványom nem hatotta meg a kicsi démonkát, mily meglepő.
- Sajnálom, van már házi angyalka kutyám. Várj az angyalokat hogy hívják, ha háziállatként tartod? – fordulok a démon felé, elgondolkozva a kérdésen.
- Előbb azt hitted, hogy majd megesznek a csúnya szektások – szipogok felé, egy újabb adag romhalmazt emelve a magasba. Felé nézek, ám a füleimmel magam mögé fókuszálok. Halk kaparás, morgás. Egy kő megmozdul a földön, hol szél sem fúj.
Puff, neki kő.
- Most meg azt hiszed, hogy pár láthatatlan eb el tud tenni láb alól? Milyen cuki – biggyesztem le ajkaimat. Rosszabbal is szembe kellett már néznem, na meg a marcangolás. A vigyor újra kiül ajkaimra. Mintha az ilyen eltántorítana bármitől is.
reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Nov. 11, 2019 5:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


Kyara & Athlan

"Az vagyok, aki vonít az éjen át,
S az is, aki üvölt a hóban.
Én vagyok az, aki fényt sose lát,
S a mélyből jő iszonytatóan."
Szerelem. Nem hat meg, nem mozgat meg bennem semmit, nem késztet borús és magányos, elmerengő sóhajra. Valójában azt sem tudom, mint jelent maga a szó, hiszen halandóként nem volt részem ilyesmiben, démonként pedig nem tartottam arra igényt, hogy bárki olyan hatással legyen rám, hogy az már ártó lehet a számomra. Tapasztaltam, milyen, amikor két halandó közt oly' hevesen égett a szikra, hogy képesek lettek volna az idők végezetéig szenvedni, hogy megmentsék azt, akit szerettek... Néha ugyan ámulva figyeltem, honnan eredhetnek ezek az érzések bennük, de sosem jöttem rá a titkukra, így saját tapasztalat híján nincs is miért bánkódnom, hiszen még nem éltem át ilyesmit, nem tudhatom, milyen hatással lenne rám egy másik személy, akit szeretek. Pfejj, erre a gondolatra még egy fintor is kitelepedik az arcomra!
- Miért vagy képtelen a szerelemre? - kérdezek vissza váratlanul. Igen, pont most, pont ebben a helyzetben ezt a kérdést tettem fel. Mikor máskor?
- Túlságosan sokszor nem futottam bele még félvérekbe, bár az tény, hogy egyikőtök sem volt százas. Mi ez a sok személyiség? Több lélek egy testben? Vagy egyszerűen csak nem bírja elviselni az elméd ezt a kettősséget, és ezért hát meghasadt? - hiába nem akarom őt analizálni, akaratlanul törnek fel belőlem a kérdések. Nehéz nem arra gondolni, hogy kikötöm őt egy asztalhoz, felhasítom itt és ott, tesztelve ezzel és azzal, leásva elméjének mélységeibe... Lehet egyáltalán hibáztatni, hogy az átlagon felüliek megmozgatják a fogaskerekeim?
- Honnan tudsz te ennyit arról a helyről? - vágom rá egyből. - Csak nem szövetségek alakultak a démonok és az angyalok közt? - vonom fel egyik szemöldököm kérdőn. Na, pontosan ez az, amiből mindig is ki akartam maradni. Háborúk. Milyen jó is volt nekem odalent, távol mindentől és mindenkitől, ahol csak én számítottam! Itt fent sem terveztem, hogy kiveszem a részem a csatározásokból, egyszerűen csak felcsipegetem a morzsákat, amiket elhintenek. Jobb egyelőre a félhomályban maradni...
- Hát... Gondolom többsíkú. - biccentem oldalra a fejem értetlenül, de tovább nem húzom ezt a témát, hiszen még én magam sem tudnék helyesen válaszolni a kérdésre. Talán a legjobb válasz mégis az lenne, hogy magasan van a mércém, finnyás és undorodott vagyok, így hát egyáltalán nem mindegy, hogy a kínzásnak milyen síkjaiban mélyedek el. Ezen pedig jelenleg nem is agyalok túlságosan sokat, hiszen nyugodtabb pillanataimban sikerült megidézniük ezeknek a patkányoknak.
- Mit tudjam én! Neked kell tudnod, mit akarsz. Én nem tudnám meghatározni, hogy egy félvérnek éppen milyen vágyai lehetnek. Egy kavics? Új hajszín? Hatalom? Egy embergyerek? - legyintek a levegőbe. - Vagy hát ugye karóba is húzhatlak, ha szeretnéd... - röhögök fel nagyképűen. Sok mindent nem tudok neki ajánlani, hiszen eddig nem azzal voltam elfoglalva, hogy mások kívánságait találjam ki. Ők kívántak, én pedig időt adtam. Ennyi.
A pokolkutya felbukkanása kissé váratlanul ér, de hát szerencsétlenek nincsenek hozzászokva ehhez a légkörhöz, mit kezdenének magukkal egyáltalán? Kíváncsian figyelem, ahogy lépked a lány felé, görcsösen és mereven figyelve őt. Ekkor támad egy ötletem, melyet éppenséggel bedobhatnék az alku tárgyának.
- Segíthetek neked, hogy ne tépjen szét ez a dög apró cafatokra... Vagy éppen segíthetek, hogy meglásd őt, s hogy talán beidomítsd... - mosolyodok el sejtelmesen, végül Kyara mellé lépkedek. - Ám nekem úgy is jó, ha nem teszek semmit. Majd csak kijutok egyszer a segítséged nélkül is, legalább végignézhetem, ahogy szétcincál ez a drága. - sandítok felé várva a válaszára, bár az idő véges, a kutya morgása egyre akadozottabb és dühösebb. Hamarosan támad.
reveal your secrets

Kyara Gilberung


Katolikus templom - Page 4 Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
216
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 27, 2019 9:25 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


What are they doing?
- Képtelen vagyok a szerelemre – hajtom enyhén oldalra a fejemet abba az irányba, ahogy  is, mintha csak egy tükör lennék számára, hangom rezingált, őszinte. – Nem szeretek senkit – ez persze túlzás, mert egyetlen élőlény van ezen a világon, kinek bármit és mindent megadnék. De, hogy az szeretet lenne? Vagy, amit aziránt az álombéli alak iránt érzek?
- Ez nem más csupán, mint puszta testi vágy – vonom meg a vállamat. Majd elmúlik, mindig elmúlik. Képtelen vagyok érezni bármit, fizikálisan legalábbis. Ezt régen kisütötték már az agyamból. Egyszerűen csak nem érzek semmit, lelkileg? Na, hát ahhoz lélek is kellene, nem igaz?
Ám, ahogy a halántékom ütögeti szélesen vigyorodok el.
- Sokan – sejtelmes a mosolyom, semmi jót nem ígér, sem neki, sem senkinek, mégsem ártok neki. Most nem, még nem. Nincs miért. Még tudnom kellene, hogy mire fogom tudni felhasználni. Egyéb iránt, képtelen lennék összeszámolni a hangokat. Abba végképp beleőrülnék. Inkább hagyom csak, hogy túlordibálják a saját belső hangomat.
Hogy mi vaaaaaan?????
Mit pofázol????
Már megint nyavalyog!
Nem nyavalyog, csak éppen gondolkodik, tanuld meg te is, sok hasznodat akkor sem vennénk…
- Az az angyalok városa – mosolygok rá negédesen. – Legalább is azt hiszik az emberek, hogy jaj a drága angyalok és Michael majd segít nekik és rajtuk! – teljesen meghatódva emelem kezem a szívemhez. – Minden tele van démoncsapdákkal – melyek egy részét én helyeztem el, na, megesik. – Meg gonoszabbnál, gonoszabb angyalharcosokkal – vonom meg végül a vállamat. Felnőttem ott, de minek? Borzalmas volt közöttük elrejteni valódiságomat, hogy ne jöjjenek rá. Bár egyben mulattató is, de inkább csak unalmas. Mérhetetlenül unalmas, na meg, amit akartam azt megtudtam ott.
- Mhhhh – hümmögésem inkább költői, kérdő, ahogy a hozzá felhúzott vállam is. Hogy miért, hogy miért? Vannak dolgok, amiket nem fogok elárulni még neki sem, senkinek sem. Nem kell tudniuk róla.
- Akkor milyen vagy kicsi démonka? – még a nevét sem tudom!
Pedig mondta?
Tényleg?
Tuti, hogy nem, mit magyarázol te? Síkagyú.
De! Márpedig mondta, amikor megidézték.
ELÉG!
Ordítom magamba, ám azt észre sem veszem, hogy újra csak felsikoltok hozzá. Fejemet kissé megrázom.
Ő pedig elmegy, én meg vidáman integetek neki, de elmenni úgysem tud. Vidám – vagy inkább csak őrült? – mosolyommal találja szembe magát.
Persze arrébb tol, én pedig hagyom neki. Szinte már kecsesen szökkenek le az oltárról egy apró hopp hang kíséretében.
Könnyedén fordulok meg és a felfekvő férfi felé hajolok. Összes hajam az arcomba lóg, a végei még az ő arcát is érintheti.
- Miért segítenék a kicsi démonkának? – kérdezem tőle, szinte már suttogva. Tényleg, miért? – Mi hasznom van benne? – ha rám is néz, láthatja az ezer karátos mosolyogomat, vigyoromat az arcába. Majd ciccegve rázom meg a fejemet és felegyenesedve sétálok el.
S egy hang. Ám hiába fordulok abba az irányba, nem hallok semmit sem. Halkan nevetem el magamat, hallottam már ezeket a hangokat az utóbbi időbe. Egy újabb hanggal gyarapodnék? Mit tudom én…
Ahogy méltatlankodik pedig fordulok is felé.
- Semmit sem csinálok, ingyen, kicsi démonka – nézek fele farkas szemet, ám az arca egy eddigi szokatlan érzésről árulkodik. Meglepett?
Majd integet valakinek, arra fordulok.
Jé, még egy őrült, akinek láthatatlan barátai vannak!
Jah, hogy csak démonkutya.
- Mennyire kiábrándító? – forgatom meg a szememet. Csuklómat könnyedén fordítom meg és még ha nem is látom, a földön elterülő romhalmazokat, mely egykor gyönyörű díszei voltak a falaknak abba az irányba hajítom. – Ha nem morognának még meg is tudnának lepni, de! – tekintek fel újra a démonra.
- Még mindig nem állapodtunk meg az alku tárgyába!
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 9 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2