Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Katolikus templom •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Raiden


Katolikus templom E6c9cd2a704c936808244237c4f0b264
☩ Történetem :
Katolikus templom ImhyORe
Welcome to the wild no h e r o e s and
v i l l a i n s
we've only begun
so Pick up your weapon and f a c e it
There's B L O O D on the crown,
Katolikus templom CqPr1KH
☩ Reagok :
150
☩ Rang :
₰ Michael's EX Iphraem
☩ Play by :
₰ Jason Momoa
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Nov. 25, 2020 3:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Legyen hited
@Anael zene  • Credit:
Nem is tudom miért imádkozzak, hogy hall e engem egyáltalán. Jó lenne, ha minden a régi lenne. Az emberek nem tudnának rólunk, s Anaelel bukhattam volna inkább. Most boldog lehetnék vele.
Lehetnének gyermekeink, árvák kiket nevelni kellene. Hazaságunk, ami megkötetett nem lenne csak puszta múlt. Szeretkeznénk, ölelném az év minden napján. Bukásunk boldogságban telne.
Inkább, mint nézem, ahogyan nem létező lelkét felmarja a sötétség. Végig mérek mindent, amit a templom falán, s az oltárnál látok. Nézem, ahogyan Jézus idős arca pillant rám, s visszagondolok még mikor kisbaba volt, s Anael dajkálta. Mikor megkaptam őt, s első csókunk elcsattant a naplemente fényében.
Elmerülök, minden érzékem kikapcsolva hagyom, így nem csodálom, hogy a frászt hozza rám egy bizonyos ismerős hang. Hirtelen fordulok meg.
- Na szuper. Jöttél még valamit kitépni belőlem? Valamit elfelejtettél hozzám vágni? – Forgatom meg a szemem.
- Egy kurva templomban se lehet nyugtom? – Megrémülök, hogy így beszéltem ezen a helyen, így elhalkulok. A végén kiront a bácsi egy fakanállal és megver, vagy kimossa a szám. Kérdésére csak sóhajtok, majd utána válaszolok.
- Még kérdezed? – Kérdésére kérdést kap. Lassan harminc év alatt mióta itt élek a földön még nem voltam templomban, s nem kérdtem, hogy isten hallgasson meg, hiszen tudtam úgy sem hallhat. De most…. mindennél jobban vágyom arra, hogy atyánk megszólítson, s rendet tegyen a földön.





○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Oh, Death, Well I am Death, none can excel, I'll open the door to heaven or hell.
Oh Death

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anael


Katolikus templom 60d6ba3e60932cd2134f1a767c26063372f2ab1c
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
61
☩ Rang :
☉ i missed it
☩ Play by :
☉ emilia clarke
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Nov. 16, 2020 10:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


birds fly in different directions
@Raiden && Anael
birds • szószám: 465 • Credit:


Egy szüntelen rekedt hangon nyervogó és félig vak kóbormacskát követtem – pontosabban üldöztem, mert a bársonytalpú több háztömbön és utcán keresztül határozott úgy, hogy „menekül”; egy ideig sétált és szüntelen tekintett hátrafelé rám, azonban ahogy a közelébe értem minduntalan arrébb hordta az irháját. Megszántam szerencsétlen párát, mert a bőr csak lógott a csontjain oly' annyira, hogy szinte kilátszott egész váza. A bundája feketébb volt, mint a valaha volt legsötétebb éjszaka, amelyen lágyan felfénylett a hold ezüstös világossága.
A dög a lakóhelyemtől nem is olyan távoli katolikus templom vaskos ajtajáig vezetett, amelynek neki dőlt és kedvesen simult oda. Majd távozott. Mintha becsülettel elvégezte volna a reá szabott feladatot. A macska után tekintettem, azonban már nyoma sem volt.
A hűvös szél a hajamba mart, kedvesen simított végig fáradt arcomon.
Az ódon fa tompán nyikordult meg a zsanérjain.

A sorok között ült.
Ezer meg egy ember között is észrevettem volna… Tekintetem még akkor is képtelen lett volna kizárni Őt a látómezőmből, ha mindenáron azt akartam volna, azonban az üres padok között… Lehetőségem sem volt. Mágnesként vonzotta magára a tekintetemet. Borzos barna haj, jelentőségteljes termete – lelkének fájdalma.
Mégis hirtelenjében, olyan érzés volt meglátni Őt, mintha valaki mellkason szúrt volna és még meg is forgatta volna ott a tőrt, hogy kegyetlenül még mélyebbre fúrja azt. Lassan feltekintettem, szinte látni véltem ahogy az Atya visszapillantott a válla felett, azonban különösebb jelentőséget nem szentelt Nekem, elvonult a csöndes békéjébe. Hasonlóképpen akartam tenni jómagam is, azonban azon kaptam magamat, hogy becsusszantam a résen és bizonytalanul megálltam egyhelyben. Hol az egyik, hol a másik lábamra helyeztem a súlyomat. Elmém tiltakozott, azonban testem odavágyott, mintha a tulajdon kivégzésemre invitáltam volna meg Önmagamat.

Kimerült voltam, a végletekig.
Vonásaim elcsigázottak voltak a szüntelen ébrenlét végett, s habár alvásra lett volna szükségem, ha egyetlen pillanat erejéig is lehunytam a szemeimet, rémképek gyötörtek. Carle miatt. Térdeim, ha szusszantnyi időm engedte, olykor megremegett a kimerültségtől és megbillent alattam; szelleme voltam csupán önmagamnak, mégis hajthatatlan próbáltam minden követ megmozgatni, hiába. Mostanra meg sem tudtam volna mondani, hogy napok vagy hetek teltek el… Az idő elveszítette jelentőséget; csak összefolyt.
Tisztában voltam, hogy ezzel nem segítek Neki.
Sőt! Egyre csak hátráltattam tulajdon haladásomat, azonban makacsságom révén minduntalan a saját fejem után mentem, míg mostanra kénytelenné váltam beismerni, hogy egymagam semmire sem jutok a lányom felkutatásában. Szükségem volt valakire, aki nálam több.
Egyre csak az aggodalom tépett, s furadtalt a lelkiismeret, hogy vajon mi lehet Vele. Senki sem tudott semmit. Pontosabban, senki sem mondott semmit.

Elgyötörten feltekintettem.
Talán Ő…
A szokás ugyan megkövetelte, azonban életemben mostanra lényegét veszítette; megtagadtam hát a keresztvetést, és bizonytalan léptekkel haladtam a sorok között, míg meg nem álltam annál a padnál, ahol helyet foglalt.
– Hirtelenjében milyen kicsi lett a világ… – Sóhajtottam kissé gúnyosan, miközben farkasszemet néztem a keresztre feszítettel. – Mi végre tértél be? – Érdeklődtem, s helyet foglaltam valamivel távolabb mellette.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Raiden


Katolikus templom E6c9cd2a704c936808244237c4f0b264
☩ Történetem :
Katolikus templom ImhyORe
Welcome to the wild no h e r o e s and
v i l l a i n s
we've only begun
so Pick up your weapon and f a c e it
There's B L O O D on the crown,
Katolikus templom CqPr1KH
☩ Reagok :
150
☩ Rang :
₰ Michael's EX Iphraem
☩ Play by :
₰ Jason Momoa
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Nov. 10, 2020 6:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


Legyen hited
@Anael zene  • Credit:
Összetörtem. Soha nem éreztem még így magam teremtésem óta. Talán még is egyszer, nem hazudhatok magamnak. Gondolatok a fejemben cikáznak. Már jó pár nap eltelt mióta láttam őt, s nem létező lelkem és egyre jobban a depresszióba süllyed. Hangok a fejemben, képkockák, mik fel-felvillannak. Alkohol lett a legjobb barátom, s a pók a sarokban, amit én csak Ferinek hívok.
Minden nap monoton, mindennapom ugyan az elmerülök a teljes gondolkodásba, s merengésbe. Öngyilkosság gondolatai cikáznak bennem, s nem tudom megfogalmazni már miért is éljek.
Angyal pengém elveszett, szerezni meg nehéz lesz még egyet, ha csak nem akarom vissza könyörögni Dextől.

Úgy éreztem ez a nap valamiért más, mint ha a koszos szobába beszűrődő fény egy reménysugallat lenne atyánktól, mint ha megsimogatná arcom, s éreztetné, még itt van. Vagy csak az a sok kevert pia érezteti velem a melegséget? Úgy éreztem egy hely lehet itt lenn a földön, hol megtalálhatom.

Besétálok, minden üres s csendes. Lépteim visszhangoznak a régi falak között. Leülök az egyik sorba, s az oltárra pillantok. Friss virág, nem fedi por. Valószínűleg itt még tarthatnak miséket. New York egészen más, mint San Francisco. Itt próbálják a maradék emberséget, a maradék hitet visszaszerezni. Lehunyom a szemem, s összekulcsolom a kezem.
„Atyám! Adj útmutatást, gyere vissza hozzánk, légy velünk. ” Gondolom, de tudom nem fog jönni válasz. Tudom, hogy egyedül vagyok a gondolataimmal. Kinyitom a szemem, s hatalmas sóhaj szökik ki számon.
- Visszatér. – Hallok egy öblös férfihangot, majd oda pillantok egy pap áll ott.
- Remélem atyám. – Mondom válasznak, mire elmosolyodik, s közelebb lép. Ahogyan közelembe lép mellkasomra teszi kezét, s ismét mosolyog.
- Legyen hited gyermekem. – Félek, hogy felismer, hogy egyszer csak becsörtetnek ide a vadászok, s meghurcolnak, ám ő csak mosolyog. Mosolya erőt ad, majd visszavonul egy eldugott szobába.
Anael, te nő. Nélküled nem élhetek. Már ő is gondolataimba fészkeli magát, ahogyan minden. Csend és magány jól esik.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Oh, Death, Well I am Death, none can excel, I'll open the door to heaven or hell.
Oh Death

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Katolikus templom VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1058
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 04, 2020 11:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cara Pierce


Katolikus templom Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
234
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 04, 2020 10:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


☽Unpleasant surprise

Lev & Cara
zene: Ave Maria  szószám: 1079 • Credit:

 

– És hajlandó lennél velem megosztani? Vagyis tudod mit. Hagyjuk most egyelőre. Te is akartál még kérdezni. – persze jó lett volna még több információt szerezni tőle, de túlságosan elkapott a gépszíj. Éppen az volt a legfőbb gondom a látogatásával, hogy elveszítettem a kontrolt a saját testem és elmém fölött. Ezt sikerült némileg visszaszerezni, amikor belekezdtem az idegesítsük halálra Levet akcióba. Úgy éreztem, hogy végre megint az én kezemben van a gyeplő és ez iszonyú jó érzés volt. Az, hogy sikerült Lev gyengepontját megtalálni már csak hab volt a tortán.
– Ha nem kérdezel, akkor tényleg nem. De ahogy jónak látod. – hangomban némi gúnyt is érezhetett, de igazából mindegy volt számomra. Ő keresett fel, tehát neki volt fontosabb a dolog. És az, hogy elsőre nem tudtam számára hasznos információval szolgálni, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem tudok semmit. Csupán rossz kérdéseket tett fel. Mint ahogy én is eddig rossz úton jártam, mert még mindig nem tudtam meg a pontos tartózkodási helyét. És ha így haladunk nem is fogom… De túlságosan megrészegített, hogy visszakaptam a ’hatalmam’. Még mindig élénken élt bennem, amikor a démonok közé sétált velem, és kockára tette az életemet. Ehhez képest én mit tettem? Elkezdtem őt felidegesíteni. Mégis melyik a nagyobb bűn? Neki lesz egy kellemetlen estéje, én viszont meghalhattam volna. Nem rajta múlt az, hogy végül túléltem. Igaz, hogy a vége felé már nem dolgozott ellenem, de eleve nem kellett volna a középpontba kerülnöm, ha nem veszi át az uralmat a testem felett. Az ilyesmit pedig nem könnyű elfelejteni. Nem is lehetetlen persze, és ha készségesebb lenne az információ átadás terén talán én is empatikusabb lennék, de én eddig csak annyit kaptam, hogy Seymour gyanús. Már pedig ezt eddig én is tudtam.
– Nem. Igazából nem tudom, hogy mi tenne téged boldoggá. – valójában tényleg nem tudtam, mert önmagában az, hogy kellemetlen számára az ’isteni’ játék, amibe belekezdtem, még nem tárja fel előttem, hogy mi lenne helyette a megfelelő. Illetve egy valamit tudtam, hogy démonok között sokkal jobban érezné magát. Azonban ostobaság lenne részemről, ha önként belesétálnék megint egy rázós szituációba, csak hogy boldoggá tegyem őt. Neki is csak az a fontos, hogy elérje a saját céljait, akkor nekem miért kéne törődnöm az ő érzéseivel?
– A démonok sem jobbak. Elhitetik az emberrel, hogy teljesítik minden kívánságukat és cserébe kárhozatot kapnak. – kicsit kiestem a szerepből, de gyorsan kapcsolok és ismét Lev gyengepontjára koncentrálok. Hiszen csak annyit kaptam meg, hogy ez számára nem kívánatos. Ez nekem azonban még kevés. Ha valaki ki ad nekem egy parancsot, és nem indokolja meg, hogy ez számomra miért is lenne előnyös, akkor csak azért sem tartom be. Olyasfajta dac ez, amit a legtöbb ember még gyerekkorában leküzd, de nekem tulajdonképpen nem volt gyerekkorom, így felnőni sem teljesen sikerült. Rám nem vigyázott senki fiatalon, és a lelkemen is olyan sebeket ejtettek, amiknek begyógyítása nem is sikerült soha, pusztán rápakoltam némi királyságot és tagadást. Hopp el is tűnt minden gond. Nem meglepő, hogy nem fogadok el senkit magam fölött, ha mindig is egyedül kellett boldogulnom. Egyetlen egy feltétel van, amikor képes vagyok mások feje után menni, ez pedig az, ha ész érvekkel meggyőznek, hogy számomra is ez a helyes lépés. Ebben az esetben még mindig nehezen, de képes vagyok engedni. Erre azonban rendkívül kevesen képesek. A ’ne menj ki sötétben az utcára önmagában nagyon kevés’. Ha viszont alá van támasztva azzal, hogy ’mert meg basz a rézfaszú bagoly’, akkor már én is elgondolkozom a dolgon. Ilyen egyszerű. Lev viszont nem győzött meg. Legalábbis addig a pontig nem, míg rám nem zúdította az érzéseit. Olyan erővel csapott le rám, hogy ha nem lettem volna elég erős, biztosan a földre rogytam volt és kegyelemért rimánkodtam volna. A harag és a fájdalom eme nemes keveréke teljesen felülkerekedett a józan eszemen, és nem akartam mást csak törni és zúzni. Vagy bármit csak enyhüljön már a kín.
– Azt viszont nem mondtad meg, hogy miért… – a fizikai fájdalom valamennyire elterelte a figyelmem a lelkemben tátongó sebről, de nem eléggé ahhoz, hogy összetudjam szedni magamat. A tudat, hogy a kín sosem fog megszűnni úgy arcon csapott, hogy a gondolataimat már képtelen voltam másra koncentrálni. Sírni akartam, hátha attól jobb lesz, de csak a mesében tűnik el attól a fájdalom. A valóságban, ha kimutatod az érzéseidet akkor gyenge vagy, és az ellenségeid bizony azonnal kiszagolják, ha csak egy parányi esendőséget is mutatsz. Nem fogok tehát sírni Lev előtt, ha beledöglök akkor sem. Eltemetem ezt is, mint oly sok mást már korábban. A tény, hogy ezt egyedül kell megtennem már szinte nem is számít. Hogy minden este egyedül hajtom álomra a fejem, csak még erősebbé tesz. Bizony. Nem hiányzik nekem senki. Nem jár egész nap az a fejemben, hogy lehetne másképp is. Nem keresem magamban a hibát, mert én tökéletes vagyok. A hibátlan emberek pedig kurvára nem sírnak.
– Nagyot a kurva életbe. De talán nem tőrt el. Viszont ezt jegelnem kéne.   – igen. Az a pár könnycsepp, ami megjelent az arcomon pusztán a fizikai fájdalom miatt jelentek meg. Semmi köze ahhoz a fájdalomhoz, amit a lelkemben érzek, és amely tüzes vasként próbálja felperzselni a bensőmet. Ez csak Lev mocska, és én elég kemény vagyok, hogy ezt is elbírjam. Még mindig élek, egy olyan világban, ahol már a legkisebb hiba is halálhoz vezet. Mindezt azért, mert nem hagytam, hogy leterítsenek. Ez után sem fogom hagyni. Fáj a kezem, igen. Akkor el kell látni a sérülést, nincs mese. Lev is távozni akar, hát kihasználom az alkalmat. Ő azt fogja hinni, hogy neki akarok jót tenni, pedig most kivételesen csak egyeznek a céljaink. Ezért sem hánytorgattam fel neki azt, hogy most a testemet birtokba vette. Bele rúgtam ő pedig csak viszonozta a szívességet. Ezt hívják döntetlennek. Nem is tiltakoztam hát az ellen, hogy irányítson. Talán nem is tudtam volna, de erről nem akartam tudomást venni. Lehet, hogy most leterített, de én képes vagyok felállni. Legalábbis nagyon remélem…
– Rendben állapodjunk meg abban, hogy elmegyünk innen. Azonban én mondom meg, hogy hová. – azzal a lendülettel el is hagytuk a templomot. Nem néztem már vissza. Nem is szóltam Levhez. Csak hagytam egy darabig, hogy vezessen. Utána viszont már én vettem vissza az irányítást. Nem haza indultam, annál több eszem volt. Lépteink határozottak voltak, de egyelőre nem akartam megosztani vele, hogy hova is tartunk. Neki legyen elég annyi, hogy itt hagyjuk ezt a förtelmet, és többé már nem térünk vissza. A fájdalmat pedig magunk mögött hagyjuk. Igen. ezt kell tenni. Elfelejteni az érzéseket, és valami másra koncentrálni. Milyen egyszerűen hangzik elméletben…


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Katolikus templom 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 04, 2020 12:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next




I've always liked to play with fire


- Talán? – Egyértelműen kérdés volt, mintsem kijelentés, bár inkább arról szólt, hogy miért kérdez ilyeneket?
Éreztem melegedni az arcunkat, amikor megemlítette a múltjukat, talán volt köztük valami, de annyira nem érdekelt, hogy rá is kérdezzek. Untatott a téma a haszontalansága miatt, annyira, hogy még kellemetlen helyzetbe hozni sem volt kedvem… ez azért sokat mond az érdekeltségi szintemről. Egyre biztosabb voltam abban, hogy a téma boncolgatása csakis neki fog kedvezni, és egyelőre nagyon nem voltunk abban a viszonyban, hogy szívességeket tegyek neki. Minden oka megvolt nem visszatéríteni őket.
A beszélgetés viszont nem maradt sokáig ennyire egyszínű, amint Cara kitapogatta a kényes témáim közel legérzékenyebb részét, azonnal kést ragadt és forgatni kezdte a sebben. - Tőled úgy tűnik semmi hasznosat nem fogok megtudni. – Elmenni viszont mégsem mentem el, és talán ez volt a legnagyobb hibám, ezen a ponton még viszonylag kevés veszteséggel menekülhettem volna és talán, de csak talán, még jól is végződhetett volna a nap… de nem, ehelyett a testében maradtam és tovább beszéltem hozzá, mintha szavakkal rávehetném arra, hogy hagyja abba amibe belekezdett.
- Pontosan tudod, hogy mitől nem lennék ennyire feszült. – A szavak mögötti indulatot még igyekszem visszafogni, de egyre több átjön belőle, ahogyan egyértelműbbé kezd vállni, hogy Cara nem készül behúzni a kéziféket egyhamar, sőt, szívesebben próbálgatná még, hogy meddig lehet nyomni a gázpedált mielőtt még muszáj lenne megállni.
- Ezzel semmi, a gond mondjuk valahol ott kezdődik, hogy ezen kívül közel semmi sem igaz a szépen színezett mesékből amikkel az embereket etetik. – Tényleg egyre mélyebbre taposunk a témában, lassan túllépjük a pontot ahol már lenne elég önuralmam megállni és visszafordulni, itthagyni a fenébe Carat, hiszen ebből már aligha lehet egy normális beszélgetés, ráadásul a démonokról sem tud semmit… másra is hasznos lehetett volna, de így aligha fogunk tudni visszatérni üzletibb vonalakra. Ennyit arról, hogy megpróbálok kedves lenni, a kedvesség nem vezet sehová sem, sokkal könnyebb lett volna nem visszafogni magam, akkor is egy hasonló pontra értünk volna, csak legalább nem a legrosszabb témák egyikén vitatkoznánk éppen. Vagyis én vitatkoznék, ő pedig röhög az orra alatt amiért megtalálta mire harapok. De mi történne, ha magam helyett belé mélyeszteném a fogaimat? Akkor is ennyire büszke lenne magára, vagy hirtelen már kevésbé lenne szórakoztató az ingerlésem?
Igazából magának kereste az egészet, tudta, hogy nem tetszik amerre indult tudta, hogy dühít, kértem, figyelmeztettem, rászóltam, de akkor sem hallgatott rám, hát legyen ahogyan akarja, akkor érezze csak, ha már ennyire kedvére tesz az egész. Magamtól aligha engedtem volna betekintést bárkinek is a sebeimbe, vagy osztottam volna meg a fájdalmam valaha is, hiszen az ilyet nem szokás csak úgy elismerni, a város hiába próbál talpra állni, folyton történik valami ami megakadályozza, hogy visszaálljon egy a régihez hasonló egyensúly. Közel mindenki szenved valahol, a sajátom is csak egy az elveszett hangok közt, de most egy pár pillanatra már nem csak az enyém, már a kettőnkké ahogyan elmosódnak a korábban épített határok köztünk. Az én dühöm már az övé, az övé az enyém. Sikeresen elvette az eszem annyira, hogy ne gondoljam át a következményeket, egyszerűen csak hagytam megtörténni. Talán nem is lett volna erőm megakadályozni, de az biztos, hogy nem is próbáltam, sőt, sorra idéztem magamban az emlékeket, ha már érzi, akkor érezze csak igazán. Fájdalom, csalódás, árulás, ismerheti ő is őket. Az érzés, hogy sehová sem tartozol, a tehetetlenség, amiért nem tudsz kimászni belőle, hiszen a bűn amit cipelsz nem is a sajátod, mégis téged bélyegeznek meg vele… magasztosan beszél azokról akik ezt az egészet cipeltetik velem, akik miatt a napjaim csak arról szólnak, hogy készüljek az elkerülhetetlenre. Valahol hozzá akarok szokni a gondolathoz, de hozzá lehet egyáltalán? A félelem néha elhallgat, de sosem örökre, csak idő kérdése, hogy újra előmásszon, hiszen eljátszhatok a földön bármit, az úgysem az ami odalent várhat… Egyszerűbb lett volna embernek születni, akkor nem kellett volna gyűlölnöm magam, majd félnem mindenkitől, majd gyűlölnöm mindenkit amiért nem látják be, hogy nem az én hibám az egész, én csak létezem és létezni akarok… és ha nem hagyják, akkor kénytelen leszek más szabályok szerint megtenni azt. Hiszen a saját világukban nem látnak szívesen, akkor a másik világhoz kell fordulom, akik talán befogadnak, akik között nem vagyok egy szörnyeteg, hiszen ők nálam nagyobb szörnyek, a közelükben nekem kell veszélyesebbé válnom, hogy túlélhessem. A fájdalom, félelem és gyűlölet köre sosem engedett el teljesen, így vagy úgy, de folyton előmásztak az árnyak közül, egy idő után már nem szaladtam előlök, csak vártam, hogy érkezzenek… akárcsak most is.
A nap, amikor megtudtam mi vagyok. A nap, amikor megtudtam hová jutnak az olyanok, mint én. A nap amikor megtudtam miért jutnak oda az olyanok, mint én. A nap amikor megtudtam, milyen is lehet az az oda. A nap amikor megtudtam mit is tehetnek ott a lelkekkel. A nap amikor megtudtam, hogy egy tényleg elkerülhetetlen. A nap amikor megtudtam, hogy az emberek is utálnak. A nap amikor megtudtam, hogy az angyalok is kivetnének maguk közül. A nap amikor megtudtam, hogy a démonoknak is csak mutogatni való majomnak lennék jó. A nap amikor megtudtam, hogy a teremtő mindezt így gondolta jónak. A nap amikor megtudtam, hogy tulajdonképpen nincs is választásom. A nap amikor megtudtam, hogy egyedül vagyok. A nap amikor féltem. A nap amikor dühös voltam. A nap amikor fájt minden. A nap amikor eldöntöttem, hogy változtatni fogok. A nap amikor eldöntöttem, hogy megpróbálom a kezembe venni a dolgokat. A nap amikor rájöttem, hogy nem fog menni. A nap amikor rájöttem, hogy gyenge vagyok. A nap amikor rájöttem, hogy bármit is teszek, gyenge maradok. A nap amikor rájöttem, hogy kevés vagyok. A nap amikor rájöttem, hogy többnek kell lennem. A nap amikor rájöttem, hogy pofára fogok esni. A nap amikor rájöttem, hogy fájni fog. Bármit is teszek fájni fog, akkor miért ne fájjon? Égessen, szakadjon, tépjenek csak apró darabokra, a fájdalom jó, a fájdalom éltet, a fájdalom kiürít, a fájdalom elvesz mindent, ha eléggé fáj, egy idő után már nem is fogod érezni, nem fogsz tudni gondolni rá, nem fog számítani semmi sem, nem fogsz félni, nem fogsz remegni, nem fog semmi sem történni, elsötétül minden és egy pár pillanatra csend lesz. A fájdalom az egyik legjobb dolog ami történhet veled, az egyetlen ami képes lehet kiüríteni annyira, hogy elfelejts mindent… egy időre. Utána minden visszatér, talán sokszoros erővel is, de az a pár csendes pillanat a legközelebbi amivel az elképzelt mennyhez kerülhetek, a békéhez, amikor nem kell folyton a hátad mögé lesned, amikor nem bánthat senki, amikor biztonságban lehetsz… valami amit sosem fogok megtudni, hogy milyen. Mindig fájni fog és ez így jó, ennek így kell jónak lennie, különben minden szar lenne. A fájdalom jó, jónak kell lennie.
Utáltam amikor Walter először kezet emelt rám. Gyűlöltem anyát amiért őt választotta. Dühített, amiért az apám sosem jelent meg. Gyűlölöm a teremtést, utálom a tervet ami nekem jutott, elviselhetetlen az érzés, hogy nem választhatok, hogy bármit is teszek, az ugyanoda vezet, hogy csak egy út van, még ha látszólag találtam is egy kerülőt, talán semmit sem fog számítani.
Lepereg az életem, döntések sorozata, egy részét én hoztam, a többit mások helyettem. Előre megírva vagy akaratom ellenére, azzal indokolva, hogy segítenek vagy azzal, hogy úgysincs más választásom. Hogy bármit is teszek, kevés maradok, hiszen a jelenlegi formám eleve kevés, értéktelen, halálra ítélt, hiába élő, nem szabadna léteznie sem. Egy eldobni való rongydarab, akit mindenki csak megvet, amitől mindenki szabadulni akar, hiszen sehová sem talál. Folyton csak tolnak jobbra-balra, leplezve az undort, de érzem, előlem nem tudják takarni. De hallgatnom kell, meghúznom magam, elfojtani mindent ami kitörni készülne, hiszen ha nem úgy tenném, az végzetes lenne… és hiába ilyen elcseszett minden, akkor is élni akarok. A legtermészetesebb dolog a világon, pont ez ami ilyen természetellenessé tesz. Hiszen pont ez az amihez jogom sem lenne, csak egy hiba a gépezetben, de hát abban a gépben nem is szabadna hibáknak lenniük, nem?
Magasztalják a felsőbb hatalmat, de könnyű úgy imádni, hogy megváltást és jobb életet ígér. De mi van azokkal, akiket halálra ítélt? Akiknek a szenvedésen kívül mást nem írtak az életükbe? Azokkal akiknek nem jár a második esély? Lélekkel születtek, de pont ez a legkegyetlenebb része az egésznek. Kapunk lelket, így érzünk, pontosan átérezzük az összes szenvedést…
Gyűlölőm. Őt, mindenkit. Főleg aki magasztalni meri. Az angyalokat, amiért az oldalán állnak, az embereket, amiért ennyire vakok.
Elnyomni el lehet, de megszüntetni talán már sosem, talán már késő, talán eleve lehetetlen volt… az biztos, hogy Cara nem érdemelné meg, hogy rázúdítsam mindezt. Hiszen a végére már nem is düh, inkább csak fájdalom… fáj… miért fáj a kezünk? Az angyal szobra tovább csonkult, úgy tűnik Cara sem bírta tettek nélkül. Eszembe jut, hogy ő indította el ezt egészet, hát újra felhevülök, újra inkább dühös vagyok, rá már kicsit jobban mint másra, hiszen ő van a legközelebb. Meg az a kibaszott angyali szobor, akihez lendül a lábunk, lendítem én, de még időben megállítom mielőtt még becsapódna. Remegek, könnyen lehet, hogy remeg a test is, talán Cara sem szedte még össze magát annyira, hogy leállítsa. Talán már összevegyült a haragunk, talán közös ez, talán az enyém, talán az övé. Csak az biztos, hogy érezzük. – Mondtam, hogy áll le!! – Mereven tör elő az állkapcsunk közül, hangosan, ha rajtam múlik. Nem érdekel már a neki tett ígéretem, hiszen átlépett egy határt amit nem szabadott volna, átléptem egy határt amit nem szabadott volna. A türelmem eddig tartott, már nem érdekel mi lesz ebből az estéből, most nagyon nem. Erőszakkal venném át az irányítást a teste felett, megfordítom és távolodunk az angyal szobortól. Megszólalok mielőtt még panaszkodni kezdene. – Ha még egy pillanatig szemeznünk kell azzal a kibaszott angyallal, biztos, hogy eltöröd a kezed. Ha eddig nem tetted volna… a rohadt életbe, mekkorát ütöttél?! – Úgy teszek, mintha a sajátom lenne, hiszen annak is érzem, a fájdalom ellenére hozzáérek, mozdítani próbálom, azt nézem, hogy törött-e vagy nem, ösztön az egész, hiszen a fájdalom valós, ezért is olyan indulattal fűtött minden léptem. Azért a lenyugvástól is távol állok, talán ő is. Ennyit a megbeszélésről…
El akarok menni. Nem akarok itt lenni. Nem akarok emlékezni arra, hogy mit tettem… a lépteim gyorsulnának, kivezetnének a templomból, a gondolataim nem elég tiszták ahhoz, hogy rájöjjek, más út is lenne számomra, egy, amit Cara nélkül tehetnék meg. De az utolsó épeszű gondolatom valahol az Ave Maria dúdolása közepén szállt el.
Belegondolni még nem tudtam abba, hogy mit is tettem, csak azt éreztem valahol, hogy nem kellett volna és hiba volt… és addig képtelen leszek kicsit is lenyugodni, amíg itt vagyunk. Már így is irányítottam, és még mindig túl hangosan hallottam a felgyorsült szívverésünk lüktetését ahhoz, hogy érdekeljen is… ezért is vezetném ki magunkat az épületből. Talán mindkettőnknek jobb távol maradni, mielőtt még eszembe jutna visszafordulni és szétverni a szobor maradékait. Az ő sem akargatja, hiszen még érezzük, hogy mivel is jár az… - Rohadt angyalok… - Már nincs erőm azon fáradozni, hogy a fejében maradjak, hacsak nincs elég akaratereje a haragunk ellenére is, hogy visszafogjon, úgy még mindig hangosan beszélek.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cara Pierce


Katolikus templom Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
234
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 03, 2020 9:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


☽Unpleasant surprise

Lev & Cara
zene: Ave Maria  szószám: 864 • Credit:

 

Valóban meglepett, hogy Levvel akadt egy közös ismerősünk. Ebből persze az következik, hogy ő is itt van a városban, legalábbis akkor még biztos itt volt, amikor Seymour közelében lakott. Kérdés, hogy még mindig tartják-e a kapcsolatot. Ha igen, akkor az számomra rendkívül kedvező információ. Na de hogyan is kérdezzek rá erre diszkréten? Hmm…
– Nos valóban, rendkívül gyorsan behúzza fülét, farkát, ha ideges. Azonban legutóbb nem ez történt. Te hallottál róla valamit mostanában egyébként? – igen így jó lesz, ez még nem olyan feltűnő. Ha nemet válaszol akkor persze szükség lesz további kérdésekre, de azon ráérek később aggódni. Sokkal fontosabb, hogy kiderítsem, hogy Seymour démoni hatás alatt ált-e vagy sem. Így mindjárt nem tűnik olyan zseniálisnak a disznós csínyem.
– Öhm. Nem ilyesmit nem mondott. Sőt úgy csinált, mintha elfelejtette volna a múltunkat. – éreztem, hogy az arcom egy kicsit felforrósodik, mert volt egy bizonyos jövőbeli terve, amiben én is szerepeltem… Ezt azonban egyelőre eszemben sem votl Lev orrára kötni. Mondjuk, ha elapad az információ áradat, akkor lehet, hogy bedobom mégis. Csak bírjam ki gyomortartalom ürítés nélkül…Szerencsére időközben sikerült rátapintanom Lev egyik gyengepontjára, és ha készségesebb lett volna velem a korábbi alkalommal, vagy a mostani információ csere során, talán hajlottam volna arra, hogy ne használjam ki az adódó alkalmat, na de így… Túl csábító volt az a forgatókönyv, hogy az idegeire megyek. Ő is megajándékozott engem pár kellemes élménnyel, hát az a minimum, hogy viszonzom ezt a szívességet.
– Haljam drága lélek, mit szeretnél tudni a démonokról? Cara az apáca még a bűneidet is megbocsájtja. Kivéve a paráznaságot, az bizony nem szép dolog. – a vigyorom egyre szélesedett annyira kiégtem jómagam is ettől a dumától. Levnek valószínűleg fogalma sincs róla, hogy mennyire távol is áll tőlem a zárda élet. De ha erre pöccen be, akkor nincs mit tenni, megyek tovább ezen a vonalon, amíg bírja a rekeszizmom nevetés nélkül. Kérdés, hogy ő fog előbb ’eldurranni’ vagy én?
– Oh, én rendszeresen beszélgetek valakivel elalvás előtt. Neked is jót tenne. Nem lennél ilyen feszült.   – na most ez kivételesen tökéletesen megfelelt a valóságnak. Szinte minden este jó éjt kívánok a plüss unikornisomnak. Kifejezetten megnyugtató, hogy ezt úgy tehetem meg, hogy nem szól vissza. Ő sosem panaszkodik, amiatt, hogy túl sokat beszélek, vagy épp néha csapong a hangulatom. Ilyen egy igazi jóbarát. Elvisel még akkor is, ha valójában egy seggfej vagy. Ámen.
– Ez Isten háza, az angyalok pedig az ő gyermekei, mi ezzel a baj? – haladunk. Tehát az angyalokra pöccen be. Csak nem egy nephilimmel van dolgom, aki csalódott a felmenőiben? Tudtommal nekik akár ilyen képességük is lehet, mint Levnek. Szűkül a kör. Már csak a pontosabb tartózkodási helyéről kéne infó, de túlságosan jól szórakozok ahhoz, hogy ilyen könnyen elengedjem Levet.
– Hallgatlak Lev, iszom a szavaid. Közben viszont énekelek neked, hogy oldjam a feszültséget. Masszázzsal sajnos nem szolgálhatok, így marad ez a csodaszép nóta. – ezen a ponton már nem bírtam ki kuncogás nélkül, de gyorsan a számra tettem a kezem, hogy ne szakadjon ki belőle, egy oltári hahota. Nem volt könnyű. Ettől a daltól még én is átértékeltem magamban a dolgokat… Oké, erről szó sincs, de ha játszunk, akkor toljuk keményen. Én nem leszek áldozati bárány Lev terveinek oltárán, és jobb, ha ezzel már most tisztába kerül. Nem sokkal később végül meg is adta magát nekem, és nyílt haraggal szinte ordította a nevemet.
– Huh, de harapósak lettünk hirtelen. – nyertem, most már nem vitás. Kérdés, hogy akarom még tovább feszíteni a húrt? Mennyire legyek kegyetlen. Egy belső hang sugallat azt mondta, hogy nagyon. Az eszem viszont lassan megálljt parancsolt volna. Így csak jól szórakozom, de nem fogok előrébb jutni. Pedig személyesen sokkal jobb lenne bosszút állni. Viszont, ha már itt van ez az alkalom, hagyjam veszni? Nehéz kérdés. Mielőtt azonban dönthettem volna, hirtelen érzelmek rohanták le a tudatomat. Őrjítő haragot és fájdalmat éreztem. Izmaim megfeszültek, és a kezem ökölbe szorult. Mintha egy izzó lávafolyam emésztett volna belülről. Tenni akartam valamit, levezetni a haragomat, de nem volt itt senki rajtunk kívül. Az érzés viszont őrületbe kergetett. Ösztönösen húztam hátra a kezemet, és teljes erőmből beleütöttem az angyal szoborba. Egy apró darab le is tört az alkotásból, a kezem viszont sokkal nagyobbat kapott. Másik kezem a sérült öklömre szorítottam, mintha az bármit is enyhítene a fájdalmon.
– Oh, hogy baszna meg téged egy taliga apró majom… most így jobban érzed már magad?   – kiabáltam szinte őrjöngve, és már nem csak fejben. A terem az én hangomtól zengett, és már cseppet sem érdekelt, hogy esetleg ezt még odakint is hallhatta valaki. Túlságosan nagy volt a fájdalom, mint fizikai, mind lelki értelemben. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit fűzhetnék még ehhez a dologhoz. Pedig már éreztem a győzelem ízét, de úgy tűnik a fagyi csúnyán vissza nyalt. Hiszen egyértelmű volt, hogy ebben Lev keze van. Mondjuk bennem is van elfojtott harag bőven, de csak is miatta kerülhetett az felszínre. Én már rutinosan nyomom el a sok szart magamban. Ő viszont túl sokat viselt el ahhoz, hogy ezt megtudja tenni. Ha nem fájt volna piszkosul a kezem, és borított volna meg teljesen az ő mocska, talán némi bűntudatot is éreztem volna, de így… Már azt sem tudom, hogy hol kezdődik ő és én hol érek véget…


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Katolikus templom 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Okt. 02, 2020 11:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next




I've always liked to play with fire



Érdekes? Mégis mihez kellene kezdenem ezzel a kérdéssel? Mintha többet akarna tudni, de mégsem kérdez, hiszen maximum találgathat arról, hogy mégis mi alapján döntöttem el csak úgy a korát. De mindegy is, a lényeg, hogy szájkosárra már mégsincs szükség, mintha már kevésbé lenne harapós kedvében… bár nála úgy tűnik csak vihar előtti csendek vannak, azok viszont elég gyakran és elég röviden, akárcsak a kitörései is. Mégis hogyan bírják ez a mellette dolgozók? Vagy a fizetség beszél és kell a munka, vagy pedig én vagyok olyan szerencsés akit kitüntet ezzel a csodás tulajdonságával ami egyik végletből a másikba repíti, gyorsabban, mint az követni lehetne.
Még ha kifejezetten hasznos nem is volt, valami érdekeset mégiscsak tartogatott magában Cara a szeszélyes kirohanásain kívül is. Gyorsan kiderült, hogy a közös ismerősünk mégiscsak közös, még ha közvetve is. Bár egyelőre ennyi információ csak számára hasznos, én pedig ingyen biztosan nem árulom el neki, hogy esélyesen a férfi képében lehetett szerencséje vagy szerencsétlensége összefutni a torkossággal. Ez talán még okot is adna arra, miért örült annyira a nőnek, ha a porhüvelyét szálak fűzik hozzá, talán részesévé akarta tenni a férfi kínzásának… hiszen tapasztalhattam már, mennyire kifinomult módszerei vannak arra, hogy előkészítse az ételét, képes megadni a módját és várni, főleg ha az hozzájárul a vacsorájához. – Seymour gyorsan tud váltani, főleg ha fél vagy ideges. – Ismerni nem ismerem, de éreztem a lelkét, ez pedig máris több, mintha csak elbeszélgettem volna vele az időjárásról. – Említett esetleg jövőbeli terveket, vagy bármi hasonlót? – Még mindig nem volta meggyőzve, hogy jó irányba vezet ez, ezért is volt olyan száraz a hangszínem, amit meg sem próbáltam leplezni.
- Érdekes. – Csak ennyit fűznék hozzá, hiszen ha őszinte akarnék lenni, én nem merném ekkora határozottsággal kijelenteni ugyanezt. Ha a kezembe kerülne egy ember sorsa, még ha tétek nélkül is, biztosan megállnék egy pillanatra felidézni, hogy miket is tettek eddig ellenem. Még ha nem is mind, még ha nem is pont az akinek a sorsa a kezembe került, lehet, hogy túl nehéz lenne nyelni egyet és kinyújtani a kezem, hogy megmentsem az életét. Nem kizárt viszont, hogy a lelkiismeretem győzne, és az is biztos, hogy ha nem így lenne, nem feltétlenül aludnék nyugodtan egy ideig, de az is biztos, hogy ez egy olyan gyengeség amin dolgoznom kell. Nem szabadna együttéreznem olyanokkal, akik potenciálisan hátba szúrnának csak azért, mert mondjuk szárnyaim is vannak. Még ha eddigre számtalan más ok is lenne amiért gyűlölni lehet… azok mind ebből az okból kiindulva követtem el… nem? A lépések amik ehhez a pillanathoz vezettek, számoltak voltak és indokoltak, csavartak talán, de… igazak? Annak kellett lenniük.
Úgy tűnt, hogy amilyen gyorsan változik a hangulata, olyan gyorsan képes fordítani a helyzeten is, hiszen látott egy alkalmat és azonnal le is csapott rá. Ahogyan elképzelem apácaként önkénytelenül is felnevetek, bár a helyzet miatt ez korántsem önfeledt, túl merev ahhoz, hogy természetesnek hasson, még akkor is ha őszinte volt, szinte már fenyegetőnek hat. – Csodálatos apáca lennél. – Olyan erővel tért vissza a gúny a hangomba, mintha sosem tűnt volna el. – El sem kellene hagynod, ha ennyire tetszik. Tényleg, ha már apáca, akkor mit szólnál egy gyónáshoz? Tudod, a démonos téma. – Bármi más, csak hagyjuk már a templomot. Bár a gondolatvezetésem finomsága kezdett elcsúszni, egyre kevésbé érdekelt, eltörpült a tény mellett, hogy a saját játékomat akarja felhasználni ellenem. És még folytatná is az öregúr problémáját, amit mondjuk én hoztam fel, de nem azért, hogy meglovagolja. – Miért, imádnom kellene? Azt nem mond, hogy te még elbeszélgetsz vele esténként. – És még keresztet is vetet velünk, olyan könnyedséggel, mintha örömét lelné benne. És biztos voltam abban, hogy ez így is van. Az angyal taperolása pedig… egy pár pillanatra néma csend lett a fejében, utoljára csak akkor hallgattam ennyire amikor a kliense a drága unokájáról mesélt… de mégsem hagytam magára, helyette lenyugodni próbáltam és összeszedni a gondolataim, mintha lehetne azt ilyen helyzetben. Hiába a szünet, az egyetlen szó ami kicsúszott belőlem egy egyszerű felkiáltás volt. – Komolyan?? – Ennyit a megfontoltságról, összeszedettségről és… profizmusról. – Az angyalokat végképp nem kellene magasztalni! – Mégis itt bámultatja velem ezt az eltorzult rondaságot, amit egyértelműen alaposabban szét kellett volna verni. A kezeit ismét imára fogja, amit szintén nehéz csendben tűrni. – És most, elmondasz egy miatyánkat? Vagy esetleg van valami személyesebb is amit megosztanál? Kettesben hagyjalak titeket? – Élvezi. Még mindig rohadtul élvezi, szinte éreznem sem kellene, akkor is tudnám mennyire szórakoztatónak gondolja ezt az egészet, hiszen fordítva én is így lennék vele. – Ha rémlik még, nekünk is voltak ügyeink. – Próbálkozok visszaterelni a témát bármire ami nem a jelenlegi, még ha kétségbeesettnek is tűnik… mindkettőnknek jobb lesz, ha nem megyünk tovább ezen az úton… de egyelőre ő nagyon határozottnak tűnik. Talán fogalma sincs mi körül sétálgat éppen… Ha ez nem lett volna elég, a sűrűsödő vörös ködön egy viszkető dallam kúszott át. Érezhette, ahogyan kiráz a hideg a felszakadó emlékektől. – Cara!! – Rámordulok, kettévágva a hangját, remélve, hogy belefojtom a dallamot is. Sejteni sejtheti merre tapos, de azt nem tudja, mennyire mélyre vág közben. A vigyort szinte már nem is érzem, más köt le… amit eddig csak sejteni sejtett, talán éreznie kellene, talán az elég lenne, hogy abbahagyja… ha már játszani akar játszon csak, de most nem azok a szabályok amikhez szokott. Most egy testen osztozunk, a lelkeink szokatlan közelségben simulnak egymásra, elég szorosan ahhoz, hogy érezhesse ő is amit én, s a teste által át is élhesse, mintha sajátja lenne. Ahogyan eltereli a gondolataim nem kívánt irányokba, úgy a koncentrációm is szűnni kezd, korábban eltávolítottam magam tőle, de ez most megszűnt, sőt, az elvakult haragomban azt akartam, érezze, érezze ahogyan felhevül a bőre, feszüljenek meg az izmai, verjen gyorsabban a szíve, fájjanak az emlékek, érezze a dühöt amit én érzek, még ha erősebb is az indokoltnál, hagytam, szándékosan szítottam a képeket, újra és újra lejátszva az okokat miért utálnom kellene mindent amit ez a hazugságokra épített hely képviselt. Ha játszani akar játsszon csak, élje át ami érzek a téma kapcsán, ismerje a haragom és a fájdalmam, még ha az okokat nem is tudhatja. Ez talán letörli majd azt a vigyort az arcáról. Talán túlzásnak érzi, talán az is volt, talán túl gyorsan ráuntam a játékára… de a dallam amit dúdolt, a tény, hogy szórakozik, a mozdulat ahogyan az ajkai megközelítették az angyalszobor töredékeit… angyal és isten, dal és ima, az, hogy ellenem használja mindezt… tépi a sebeket amikről korábban nem is tudta, hogy léteztek.
Én kedves akartam lenni. Én tényleg megpróbáltam, még ha nem is vagyok jó benne. De megpróbáltam. A kérdés csak az… hogy ezek után is tudnék próbálkozni még?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cara Pierce


Katolikus templom Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
234
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 27, 2020 6:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


☽Unpleasant surprise

Lev & Cara
zene: Ave Maria  szószám: 875 • Credit:

 

– Hmm, szóval módszereid vannak. Érdekes… – valamennyire megnyugtatott a válasza, mert ez arra a következtetésre juttatott engem, hogy nem valamelyik emberem jártatta a száját. Egyben viszont valahol aggasztó is volt Lev kijelentése, mert rögtön eszembe juttatta, hogy talán vannak egyéb képességei is, amiről még semmit sem tudok. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem az lesz a legnagyobb gond, hogy megtaláljam őt, hanem az, hogy mit fogok utána csinálni vele. Lehet, hogy olyan hatalom birtokosa, amivel könnyedén félre sepri a pusztán izomerővel rendelkező embereimet. Szép kis csapatom van, de egyszerű földi halandók vagyunk, akik nem tudják áthágni a fizika törvényeit, bármennyi energiát is fektetnek az edzésbe. És akkor ott vannak még azok is, akiket nem az erejük, hanem valami egyéb erény miatt vettem fel. Meg azok is, akik szimplán rám tapadtak, mint a harmatos kutyaszar a frissen pucolt cipőre, és nem volt szívem elküldeni őket. Seymour is sokáig ebbe a kategóriába tartozott, aztán már annyi hülyeséget csinált, hogy szándékomban állt megválni tőle. Na most vagy sejtette, hogy mire készülök, vagy szimplán szerencséje volt, de pont mielőtt a tettek mezejére léphettem volna, eltűnt. A pénzemmel együtt. Az a kis pöcs… Ebből kifolyólag kellemes meglepetésként ért, hogy a szavai és a rövid személyleírás alapján, Lev is ismeri őt.
– Nocsak. Ezek szerint van egy közös ismerősünk. Tényleg kicsi a világ. Valóban, Francis Seymour volt az a pöcsköszörű, aki kibaszott velem. És mint mondtam, a legutóbbi találkozásunkkor nem épp úgy viselkedett, mint ahogy megszoktam tőle. – természetesen nem kerülte el a figyelmemet, hogy Lev halkan elkotyogta, hogy valamikor a közelében lakott. Azonban ennek a felfedezésnek nem adtam hangot, pusztán elraktároztam az agyamban egy biztos helyen ezt az információt. Közvetlenül az aktuális testsúlyom mellé, annyira fontos volt ez a kirakós darab. Ahhoz természetesen még kevés, hogy ki rakjam a képet, de legalább a sarkok megvannak, és tudom, hogy milyen alkotást is akarok összehozni. Eddig annyiféle különböző témát érintettünk, hogy azt sem tudtam, hogy hegyi kecske lesz-e a kirakott képen, vagy csak egy szimpla férfi. Most már sokkal jobban állt a helyzet. Persze szükség van néha kitérőkre is, mert ha megint feltárom a kirakós fétisem, akkor újfent bajban leszek.
– Nem áldoznám fel magam senkiért, de ha megmenthetnék egy embert egy démontól a saját testi épségem kockáztatása nélkül, akkor nem haboznék. – nem biztos, hogy ez az a válasz volt, ami előre mozdította a céljaimat, de legalább őszinte volt. Tényleg hajlandó vagyok másoknak segítséget nyújtani, az más kérdés, hogy ingyen nem szívesen. Éppen ezért is borítottak ki a sztriptíz bárban látottak, mert a segítő szándék ott volt bennem és bőszen munkálkodott, csak éppen a saját életem is veszélyben volt, ami azért egy picit fontosabb, mint egy idegené. Persze jogosan merülhetne fel az a kérdés, hogy meddig is tekintünk valakit idegennek? Hol jön el az a pont, amikor már ismerősként hivatkozunk rá? Kezelhetem Levet továbbra is idegenként, amikor feltett szándékom kellemetlen perceket okozni neki az engem ért sérelmek miatt? Nos, ez majd kiderül, ha a végére érünk a beszélgetésnek. Azonban nem fogom elsietni, ha már sikerült most is találnom egy olyan aspektust, ami kellemetlenül érinti. Én sem voltam túl boldog, hogy egy lepukkant templomban kell elpazarolnom a drága szabadidőmet, de a tudat, hogy Lev még kevésbé élvezi igazán kielégítőnek bizonyult.
– Látod ezt mondom én is. Egy csodás épületben vagyunk. Apácának kellett volna állnom, akkor mindig ilyen szent helyen lehetnék. – hangom tökéletesen semleges volt, de még mélyebben a lelkem egyik sötét bugyrában nagyon röhögtem. Most már biztos volt, hogy Lev kínban van, és ez nagyon szórakoztató volt. Egyébként már saját magam elképzelni apáca ruhában is igen vicces gondolat, de most nem erre koncentráltam.
– Mintha némi neheztelést éreznék a hangodban. Mi a baj Lev? Nem vagy jóban az öreggel?   – keresztet vetettem magam előtt, majd vissza kulcsoltam a kezeimet imádkozó pózba. Hallhatóan nagyon nem volt ínyére ez a dolog, és éppen ezért is volt számomra még csábítóbb, hogy tovább ingereljem. Elkezdtem számára is jól hallhatóan dúdolni az ’Ave Maria’ örök érvényű slágert. Ezen a ponton természetesen már nem bírtam fültől fülig érő vigyor nélkül. Ez már az irónia azon szintje, amit én sem bírok faarccal. Néhány taktus után azonban abbahagytam és ismét Levet szólítottam meg.
– Csak megakarom osztani veled ennek a csodás épületnek az élményét. Már az is baj, hogy kedves vagyok? – éreztem, hogy már kezdek túl messzire menni, de nem érdekelt. Elfordultam az általa korábban említett angyal szobor felé és végig simítottam az arcától egészen a mellkasáig. Majd féltérdre ereszkedtem, és úgy tekintettem fel a ’műremekre’. Biztos látott már szebb napokat is, de ez a játék, most nem arról szólt, hogy valóban a templom művészeti értékeit csodáljam. Azonban egy értékbecslést szívesen végeztem volna…
– Igen, remekül szórakozom. De hisz te is olyan remekül érzed magad, mint én, nem igaz? – már tényleg szándékomban állt leállni, de növekvő haragja csak olaj volt a tűzre. Most már csak azért is kiderítem, hogy hol van Levnél a határ. Ha kell, akkor tényleg segítségül hívom a nagyfiút is a dologhoz. Amúgy sincs halvány fogalma róla, hogy ki vagyok, és mit csinálok éppen.
– Ez az angyal tényleg nagyon bájos. Láttál már ehhez hasonló remekművet? – még közelebb hajoltam a szoborhoz, és az ajkaim már szinte súrolták a szobor arcát.  Közelről még ocsmányabb volt, de ennyit kibírok a vendégem kedvéért…


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Katolikus templom 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 26, 2020 11:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next




I've always liked to play with fire


- Megvannak a módszereim. Nem tűnsz idősnek. – Belegondolva, talán így kellett volna kezdeni, és nem az öreges téma után felhozni a korát, és akkor talán, de csak talán, nem értette volna félre és sértődött volna meg? Mert úgy tűnt ez történt, ráadásul terven kívül. Lehet még menteni a helyzetet, ha már visszalépni késő? Vagy a legjobb, ha tovább lépünk és felejtsük az egészet, mielőtt még rosszabb lenne… Cara kiszámíthatatlan, mintha mindenre harapna, vagy pedig én vagyok egy teljes idióta, akinek semmi érzéke a nőkhöz.
Seymour… a névhez azonnal társult az arc is, sőt, annál több, mélyen gomolygó, sötét szempár amiben elvesz a tekintet, magába szippant és nem enged, rabjává tesz éjjel és nappal, kitölti a gondolataid míg lassan minden más megszűnik körülötted. A puszta létezése fenyegetés, hiszen ami benne van az érdeklődés, pont az mire vágytam, de pont az amitől óvakodnom kell ha túl akarom élni. De talán… ez egy másik Seymour? – Seymour… különleges név. Több Seymourt is ismersz? Még nem igazán hallottam… - Hazudok természetesen, szűkíteni akarom a lehetőségeket… - Illetve, egyszer talán, laktam egy bizonyos Francis Seymour közelében. Furcsa alak volt. – Elkezdtem megemlíteni pár külső jellemzőjét, arra várva, hogy ugyanarról a személytől beszélünk-e… aki közelében mellesleg sosem éltem, de úgy hintettem el az információt mintha igaz lenne. Kellett a történethez, mintha csak egy óvatlan pillanat lett volna. Azért beszéltem már annyi különös alakkal, hogy ilyen felelőtlenül ne áruljam el a mostani vagy múltbéli tartózkodási helyemet.
- Szép gondolat. – És pont ennyi, gondolat. Az emberek manipulálhatóak és kihasználhatóak… gyengék. – Miért, te talán képes lennél meghalni egy embertársadért? – Ha már erről van szó, mondja csak ki ő is a véleményét. Érne számára ennyit egy másik nagyra becsült ember élete? Mert ha nem, azzal le is zárhatnánk a témát. Az emberek egyszerűen… nem érik meg az áldozatot.
Szerencsére úgy tűnt, hogy a démon hollétét illető faggatáson túlléptünk, bár a téma amihez érkeztünk hasonlóan kellemetlen volt, csak teljesen más okokból. Ez azonnali viszkető érzést okozott, késztetést keltett arra, hogy megforduljak és elmenjek, minél távolabb ettől a helytől… És ő még élvezi is… ez az én játékom szokott lenni, ő pedig gondolkodás nélkül ragadja meg az alkalmat és teszi sajátjává. – Ugyan, mi feszélyezne ebben a felemelő építészeti remekműben? – Kevesebb gúnnyal kellett volna, sokkal kevesebbel ahhoz, hogy hihetően hangozzon… vagy talán még akkor sem lett volna az. Kénytelen voltam kissé távolodni a lelkétől és kevésbé hatással lenni rá, különben túl sokat érezhetett volna abból, hogy pontosan mennyire nem is tetszik amibe belekezdett, már most is, mikor csak a szélén sétálgat, tesztelve, hogy hol is húzódnak a határaim. Mit akar elérni ezzel? Így aligha leszek közreműködőbb, nem úgy volt, hogy ő is kérdezne?
Az ujjaink lassan siklottak a finomra csiszolt fapadok mentén, miközben ráérős léptekkel haladtunk a sor végéhez. Mindez az ő műve volt, én pedig túl meglepett és feszült voltam ahhoz, hogy azonnal reagáljak… és amikor tisztultak a gondolataim, akkor eszembe jutott, hogy azt ígértem, hagyom a testét… de abban a megegyezésben nem volt szó arról, hogy mi történik, ha ő nem viselkedik! Erre a részletre ügyelnem kellett volna… Ha nem lett volna eléggé felháborító a kezdeti öröme amit a felismerés okozott, az utunk egyenesen az oltár elé vezetett, ahol is az ujjai egymáshoz fonódtak, mintha csak imára készülne. Ha bele is kezd, én… fogalmam sincs mit teszek, de azt nagyon is tenni fogom. – Az, főleg azzal a csonkolt angyalkával ott baloldalt. Igazán bájos meg minden, de emlékszel még, hogy egy beszélgetés közepén voltunk? Mi ketten, te és én, nem pedig hármasban az öreggel odafent. Ha imára vállalkoznál azt majd privátban intézd, nem rám tartozik ahogyan az öregúrnak panaszlod az életed nagy problémáit, azt remélve, hogy segíteni is fog, de közben magasról tesz az egészre. Csak éppen valamiért évezredeken át el tudta hitetni, hogy nem így van. Nem is tudom hogyan, mondjuk azzal a tollas sereggel az oldalán, akik parancsra mészárolnak? Ha már úgy is dumálni kezdtek, megköszönheted neki azt is. – És még körbe is néz, de persze, amikor én tettem, akkor nem szabadott… - Azt hittem nem akarsz bámészkodni… - Meg is jegyzem hangosan, mintha azt hinném elfelejtette. Direkt csinálja. Biztosan szándékos. – Mondd, jól szórakozol? – Nem kell a válasz. Érzem. Pontosan érzem. Ő egyelőre csak tompítva érezheti a növekvő dühömet, amíg még tudok figyelni… de a hangomból hallhatja, hogy nem tetszik a játék, csak akkor, ha én játszhatom.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cara Pierce


Katolikus templom Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
234
☩ Rang :
nincs
☩ Play by :
Olivia Wilde
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 26, 2020 9:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


☽Unpleasant surprise

Lev & Cara
zene: This is war  szószám: 684 • Credit:

 

– Azt megtudhatom, hogy az én koromról honnan szereztél információt? Vagy így látod a bőrömön, hogy milyen korosztály vagyok? Az arcomat például még nem is láttad. – na de majd fogod. Egészen közelről. Meg, ha kiderül, hogy valaki csicsergett a koromról, azt is megfogom látogatni. Még Phil is csak annyit tud, hogy huszonöt éves vagyok, azt nem közöltem vele, hogy hány éve vagyok annyi. Bár ő tud rólam olyan információkat, amiből esetleg levonhatóak megközelítőleg pontos következtetések. Ő viszont biztos nem árulná el senkinek a sejtését, mert tudja, hogy erre harapok… Na mindegy, legyen ez a legkisebb probléma. Könnyen meglehet, hogy Lev csak simán besaccolt valamit, és az alapján jelentette ki, hogy egy korcsoport lehetünk. Egyébként érdekes, hogy Levnek megint sikerült beletenyerelnie egy olyan dologba, ami számomra kellemetlen. Na most vagy ő a nők felidegelésének a mestere, vagy én vagyok egy kicsit harapósabb az átlagnál. Áh, biztos az előbbi…
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a haragom teljesen jogos volt akkor, amikor Seymour a legutóbbi találkozásunk alkalmával kibaszott velem. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy vajon komolyan gondolta-e azt a hármast, vagy csak tudta, hogy úgyis kifogok táncolni belőle. Mindenesetre a búcsújára gondolva mindig ökölbe szorul a kezem. Csak azt sajnálom, hogy nem láttam a reakcióját, amikor a malacot a lakásába csempésztettem, és az minden bizonnyal a biológia folyamatainak teret adva ’kidekorálta’ a lakását. Na jó. Ha elképzelem már attól is kicsit jobb kedvem lesz.
– Nos, Seymour mindig is egy beszari alak volt, akire elég volt csúnyán ránézni és máris összecsinálta magát. Ehhez képest, amikor legutóbb találkoztam vele tököket növesztett, és olyan lépéseket tett, ami biztos, hogy korábban még eszébe sem jutott. – természetesen eszemben sem volt bővebben belemenni, hogy pontosan mire gondolok, mert túlságosan sértette az eset a büszkeségemet, hogy újabb dühroham nélkül beszélni tudjak róla. A helyzeten még az sem segít, hogy a szavakat nem mondtam ki hangosan, bőven elég, ha a gondolataim már az eset körül forognak. Azt a lehetőséget, hogy esetleg démon van a dologban pedig végképp nem akartam elképzelni.
– Éppen ezért is lenne tanácsosabb az embereket védened és nem a démonokat. Az emberek között akadnak jók is. Míg a démonokról ez nem mondható el. – erre tökéletes példa Athlan. Első látásra azt hihetné az ember, hogy csak egy fura, tetovált alak, de amint lehetősége adódott rá, egyből a torkomnak esett. Nem lehet megbízni egyikőjükben sem. Bár emberek között is akadnak jó páran, akik leginkább betonkockát érdemelnének a lábukra kötve, meg egy enyhe lökést a víz felé, de mégiscsak akadnak közöttük olyanok, akik az életüket is képesek feláldozni másokért. Én persze nem tartozom közéjük, de kifejezetten szar alaknak sem mondanám magam, szóval részemről kihagynám az ’úszást’. A kérdés már csak az, hogy Lev mégis miért nem akarja, hogy én megtudjam a démon tartózkodási helyét? Kötve hiszem, hogy a testi épségem miatt aggódna, hiszen azt pont azzal tudná védeni, ha átadná nekem az információt, és pedig messziről elkerülném azt a helyet. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni, akkor lehet, hogy véletlenül megsúgnám a vadászoknak azt a bizonyos lakcímet. Egyelőre azonban sokkal érdekesebb az, hogy miért is zavarja Levet ez a templom. Ha ministráns fiúk kántálnák a hozsannát, akkor tökéletesen megérteném, hogy mi a gondja, de jelen esetben ez csak egy szimpla épület…
– Csak nem feszélyez ez a hely? – önkéntelenül is mosoly húzódott az arcomra, de ezúttal az én hangulat változásom volt a dologban. – Pedig ez csak egy épület semmi több. – felálltam a padról és végig simítottam a háttámlán. Kezemet lassan vezettem a padsor végéig, miközben megindultam az oltár maradványai felé. Semmi kedvem nem volt sétálgatni, de éreztem, hogy Levnek ez valószínűleg kellemetlen élmény lesz. Vagy legalábbis reméltem, hogy ezzel némi borsot tudok törni az orra alá. Mikor az oltár elé értem, a kezeimet összefontam, mintha imára készülnék.
– Nekem tetszik ez a hely. Olyan barátságos. – természetesen csak őt akartam heccelni. Már dobbantottam volna, ha nem lenne itt. Azonban, ha már így alakult kíváncsi voltam, hogy a megállapodásunk ellenére megpróbál-e a testem mozgatásával megállítani. Egészen közel mentem az építményhez és szépen lassan végig hordoztam a tekintetem rajta. Vajon meddig fogja bírni Lev szarkazmus vagy cselekedet nélkül?


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lev Swain


Katolikus templom 44y3AQF
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 26, 2020 3:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next




I've always liked to play with fire


Felnevettem a reményeire. – Akár az is lehetne… - Úgy tűnik, végre ráérzett a dolgok súlyára is… de azért nem hagytam elég időt ahhoz, hogy újra pánikolni kezdhessen, helyette folytattam. – De nem vagyok annyira öreg. – Mintha ráéreztem volna az aggályaira, ami tulajdonképpen részben igaz is. Azt nem tudtam mi miatt, de azt igen, hogy rossz érzése támadt. – Nagyjából egy korcsoport lehetünk. – Plusz mínusz pár év. Ennyi információt nem féltem elárulni egyelőre, hiszen a tetteim alapján valószínűleg ő is fiatalnak tippelhet, nem nagyon erőltettem meg magam, hogy érettebbnek tűnjek a valóságnál… szóval vagy ez, vagy egy bekattant öregember akinek már tényleg minden mindegy. Bár az utóbbihoz meglepően közel állok, egyedül a kor az ami nem stimmelne.
- Ugye? Elképesztő mennyire hasonlítunk. – És milyen gyorsan váltjuk az irányokat, ezzel tényleg nem segítek a beszélgetés lerövidítésében.
A haszon szóra képzeletben a szemeimet forgatom, hát ha ő nem lát hasznot maga számára én nem fogom erőltetni az biztos, minél kevesebbet kér annál több juthat nekem.
- Például? – A megváltozott viselkedés már egy jó jel lett volna arra, hogy tényleg démoni befolyás alatt állt a személy. De ez csak számára hasznos információ, kiérződött ez a hanglejtésből is ahogyan feltettem a kérdést… kicsit sem lelkesen. A sötétben tapogatózunk, még ha szerencsém is van és tényleg Beelzebubról is van szó… nem hittem, hogy bármi hasznos információt elhintett volna Caranak, ha ennyire tudatlan a nő, még ha meg is történt volna… talán meg sem jegyezte. De mégis nyúzom a témát, faggatom még… amíg van türelmem. De egyre kevesebb, főleg amíg úgy érzem, hogy a beszélgetés csak számára kedvez. Hiszen éppen segítek neki azonosítani egy pontot az életében, ahol potenciálisan összefutott egy démonnal… de én mit is kapok cserébe?
- Egy démon tud magára vigyázni, egy ember kevésbé. – Valahol ez volt az a pont ameddig hajlandó voltam fejtegetni ezt a témát, innen már csak egy lépés és kényesen személyes lesz, hogy mikor és miért kellett megvédenem azokat az embereket akik még számítanak… számítottak? Vagy csak visszafogtak… Nem vagyok egy szörnyeteg, nem igaz, hogy sosem jutnak eszembe azok a testek akik a kezeim közt haltak meg, nem igaz, hogy minden cseppnyi bűntudat nélkül vezetem őket a halálukba…. De az sem igaz, hogy nem is segítek nekik valahol. Sokuknak tényleg nem lett volna más választásuk, egy pár nap és egyéb okokból is a haláluk szélére kerültek volna. És valahol már nekem sincs más választásom… valahol ez már egy ők vagy én probléma… nem tudok egyszerre jó lenni és magamat is megmenteni.
A szent fazék szófordulatra nemtetszően horkantok fel, de azért hagyom csak, folytassa. – Igen… - Sajnos, de legalább az plusz pont, hogy nem az ő választása volt a templom, amit mellesleg még megbámulni sem volt kedve Caranak. Gondolatban elvigyorodtam a helyzeten, de nem erőltettem tovább a pillantást, igazából én is bőven sokat láttam már az épületből. – Igen. – Őszinte a válasz, igazából kevés idegesítőbb helyet tudnék mondani a templomoknál… - De ez most nem a kényelmemről szól. – Bár talán kedvesebb is lehetnék, ha nem szemezne velem az a bájos angyalka a falról, akinek mellesleg hiányzik már a fél feje, de az a tenyérbemászó mosolya, na az megmaradt. Pedig pont azt kellett volna lekaparni az arcáról, bár az jó, hogy a glóriája sem látszott már. Mert gondolom az is volt neki, amilyen kis szentnek állítják be őket. - Hülyeség az egész... - Halk morgolódás még mindig a templomos témával kapcsolatban, konkrétabban a vallási háttérre értve. Kényes téma, de tényleg zavar az a falon lógó angyalka maradványa ott velünk szemben. Nem kellett volna körbenézni, akkor nem vettem volna észre.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 8 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 29 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
8/6
Angyal
1
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
6
Nephilim
6