Halk csobogással ömlik a kissé gyér minőségű, ám az elérhető készletből a legjobb nedű a poharamba. Folyékony, aranysárga boldogság, mely rabjává oly sokan válnak és rendesen megkeseríti életüket. Igen, az alkohol a békeidőkben sok ember vesztét okozta. Voltak, akik részegen vezettek, voltak kiknek a belsőszervei adták fel a folyamatos etilalkohol bevitelt és volt, akit elütött az italszállító autó. Elég morbid az utóbbi mód, de ha belegondolunk rá is mondhatjuk, hogy „Az alkohol vitte el.” Vagy ez csak nekem vicces? Nem tudom, ilyenkor el szoktam gondolkodni, hogy milyen halál lehet ennél szürreálisabb. Talán, ha a mentősautó csap el valakit? Igen, ez eléggé kellemetlen eset lenne, de az biztos, hogy közel lenne a segítség, mely sokunknak jól jön.
Nincs annál üdítőbb érzés, amikor tudod, hogy valaki szolgálatra készen ugrik és parancsodra megteszi, amit kérsz, segédkezik elérni a célodat. Ez a legnagyobb indok amiért szeretek uralkodni, rengeteg ilyen „mentőautóm” van, kik segítenek, de folyamatosan ki kell ugrálnom előlük el ne üssenek.  Azonban sok helyen ottlehetek egyszerre, hallhatok és láthatok. Az információk fontosak mostanában ezért hatalmas erőt fektetek abba, hogy tudjam mi folyik a világban. Például idős démonokkal is konzultáltam az általam ismeretlen lényekről, a leviatánokról, de nekik is csak a biblia szavai maradtak meg, szóval nem voltak túl hasznosak.
~A tengeri kígyó… Nos a kígyóról nem tudok nyilatkozni sajnos, elvégre megzavart minket az az imp, de talán másik alkalommal megismerem sokkal közelebbről, a jó kinézetű bestiát. Kíváncsi lennék, hogy a belső felépítésük hasonlatos-e az emberéhez, vagy egészen más. Egyszer biztos tanulmányozok egyet a fajtájából, csak kerüljön a kezeim közé. – elmélkedek a házam kandallója előtt a fotelemben ülve, és belekortyolok a Whiskymbe. A festői képet, melyet a tűzhelyen lobogó tűz tárt elém, megzavarta a mellettem lévő asztalról hallatszódó fortyogás. Nagyot sóhajtok, és felveszem a démoni telefont.
Miután kezembe vettem a kis fatálat, mely tele van patkányvérrel halk igézetet suttogok és ezzel hallom is az üzenetet. Az egyik démonom üzent, aki a legkedvesebb gyermekem figyelésével töltötte az utóbbi két napját. Csak annyit mondott, hogy Claus… nem, nem Claus, Cole? Igen, Cole eléggé maga alatt van és iszik, mint a gödény, majd a pontos helyet is közölte velem. Elmosolyodok, és megköszönöm a démon szolgálatait, aztán a szobába érő pokolkutyám elé teszem a vérrel teli tálat, amelyet a lény nagy örömmel tisztára nyal.
Nem telik el három perc és ott is vagyok az emlegetett helyen hála okkult ismereteimnek. És mit látok?! Apja fia a gyerek. Üveggel kezében sétál gyermekem New York utcáin. De még hogy sétál, úgy megy, mint a villám! No de nem oly’ gyorsan, hanem olyan cikcakkosan. Miután jót derülök érdekes járású gyermekemen ráveszem magam, hogy utána lépjek és pillanatokon belül utolérjem.
- Jó estéd volt Cole? Maradt a városban még alkohol? -Kérdezem, majd a levegőbe szippantok. Szag alapján nincs már. Elfogyott mind. Részben megsajnáltam a botorkáló gyerekem és csak sóhajtottam. Olyat fogok tenni, amit évtizedek óta nem… kedves leszek.  – Ha akarsz rám támaszkodhatsz. -Mondom, és ha nem teszi, akkor egyszerűen én ragadom karjánál és kettőnket teleportálom vissza a New Orleans-i házamba.
- Üdv a házamban.