Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Sziklás tengerpart •
reveal your secrets

Athan


Sziklás tengerpart - Page 3 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 21, 2019 5:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 1443 • Credit:

 
Továbbra sem tetszik neki a kialakult helyzet, valahogy úgy kell forgatni a dolgokat, hogy végképp ő jöjjön ki előnyben és lehetőleg minél hamarabb belőle. Nem azzal van a gond, hogy retteg, csak nem valami késes őrülttel került egy színtérre, aki fel akarja nyitni, mégis, már egész hozzá szokott ahhoz, hogy nem kell magáról mesélnie, van egy látszat, vagy többnyire egyedül van és a kutya nem zargatja. Jó, lehet elszokott mindentől, vagy épp túl érzékeny arra, ha valaki sarokba szorítja, nem szűköl és harap ugyan, mégsem a legjobb, hogy lépten-nyomon valaki valamit akar tőle. Ez már csak ilyen. De hisz hétszáz esztendeig erre várt, nem panaszkodhat a hiányára, de túlzásokba esni még mindig nem a kedvencei közé tartozik. Szusszan egyet, persze nem árt, ha kicsit felfújja magát és ijesztőbbnek hat hirtelen, mint bárki, bár, ahogy elnézi és elhallgatja, nemigen hatja meg ez a másikat. Ez nem jött be alapon von vállat, ha így véli, akkor eleve belefuthatna valami nagy és élesbe és akkor nem vesztegetnék egymás idejét.
- Ó, valóban? A hideg is kiráz. Nem tudtam, hogy ilyen előkelő helyre hoznak ma. Kiöltöztem volna jobban – pillant le magára, igen minimális mindene, nem mintha nagyon adna valamit a rongyokra, persze, annak idején másképp volt, mindig csak ez a régmúlt mi és hogy volt, de más viszonyítási alapja jelenleg nincs, azokat a darabokat meg most már senki nem hordja, így marad ez, a még nedves bőre és tincsei, no meg a tekintete, amely kutatja a másikat. A terem akusztikája azonban valóban különleges, mintha kint állnának a parton, mintha a hullámok közvetlen mellettük csapódnának a sziklafalnak újra és újra. Nem egy utolsó dolog, meg kell hagyni, így még tetszik neki is ez az elhagyott, ősi barlang, bár tény, mivel tudja, hogy ez az ő tanyája, nem engedi be magát máskor sem úgy, azonban azzal is tisztában van, hogy nem ez az egyetlen. Majd keres ő is egy hasonló hangulatos zugot magának, irigynek sem kell lennie. Aztán visszatér mégis hozzá, figyeli, ahogy ismét megszólal, ahogy csak mondja és mondja. Arcára nem tud nem kiülni a szórakozott vigyor, még bólogat is aprókat közben, hogy ő figyel és mindent megért, miért tette azt, amit. Felhorkan végül, szemeit forgatva a félelemre. Nem isten alá és kezdett kergetőzésbe vele, mit kellene félnie. Ugyan.
- Bizony más, ezt elismerem. Hogy sok a nyomorult, még jobban. De hogy megijedni? Ugyan kérlek, attól mert még ekkora szemekkel nézlek és nincs vadállatias pofám, nem ijedek meg könnyedén. Inkább az illetéktelen kezeket nem bírom, akik matatnak és tapogatnak. Persze, alkalmad nem lett volna kérdezni, így valahol jogos, hogy kiragadtál, mint valami halat... Lehet így is bánni fogod. Talán még sem vagyok olyan nagy dolog, ha megtudod, ami jelenleg kaparja elméd falait – már-már a lábait kezdi lóbálni, oly kényelmes miközben beszél, pici gúny, pici fölényesség, a démonokkal már volt dolga, az angyalok meg még ennyire sem kíméletesek manapság, amelyik meg igen, az felé sem néz. Nem mintha gondja lenne vele, ő volt balga, hogy csak úgy elengedte magát, de a tengerben eddig mindig, ott muszáj, ha megnyitja magának az utat, elengedhetetlen, hogy olyankor ne cseppenjen ez és az.
- Milyen szentimentális és aranyos egyben. Inkább meghalsz, csak megtudd, megérezd és egyből ellököd az életet. Még ha unalmas is, az élet fontos, ha halált kívánsz, ám legyen, de ha nem és ésszerűen cselekszel, talán még okosabban is távozhatsz majd innen, ha vége. Ugyan, a semmittevő démonoknál még rosszabb, aki csak úgy eldobja magát. Hát hol a küzdőszellem, a kísértés, a hatalom? Ne mondd nekem, hogy elhagytátok azt is a lakhelyetekkel együtt? - csóválja meg a fejét, mert valahol csalódott lenne, ha tényleg, csak úgy eldobna mindent csak azért, hogy megismerje. Nem lenne olyan küzdelem, amely ér valamit, a mészárlásban is van némi ellenállás, persze, nem feltétlen akar harcolni, mert akkor látványosabb lenne az, hogy az erejük csorba, hogy képesek kimerülni, ez olyan orca, amit nem szabad odatartani, ennél okosabbnak kell lenni, kivéve, ha könnyű a célpont, akkor viszont le kell csapni, akár látványosan. Most egyenlőre azonban csak a szavak csatáznak, ahogy figyeli őt. Aztán ismerős szavak csendülnek fel, nem kell messzire mennie az érzésért. A gúnyos vonás eltűnik arcáról, már-már leolvashatja, tudja miről beszél, tudja milyen érzés és mit jelentenek ezek. Sőt, mivel ez így is van, nem kell semmit sem színlelnie. Mintha börtönüket írná körbe, festené le, az ottani éveket, az ürességet és kilátástalanságot, ezt festi le, és felsóhajt, olyan dolgokat ezek, amikre nem akar emlékezni, amiket ki akar törölni az elméjéből. De úgy néz ki, még a szabadoknak is sikerült idáig süllyedni.
- Volt benne részem, pontosan tudom, milyen akarat szabadul fel, amikor vágysz erre az újra. Mondhatnám, hogy egy csónakban evezünk, de mégsem. Mégis... ettől még nem köszönöm meg, amit tettél, és talán ezeket csak azért mondod, hogy végképp ne essek neked, ám legyen. Segítek a vágyadon, egy kicsit, egy aprót. Vagy ahogy sikerül – von vállat, hogy semmi sem garancia semmire, meggondolhatja magát így vagy úgy. Nem ül fel az érzelmi hullámvasútra az előbbiek hallatán, az emlékek bentről eddig is élesek voltak. Ahogy mikor beszabadultak azok ketten, ő pedig, mint egy kíváncsi gyerek, azonnal szaladt, hogy megtudja mi az és nem is tágított. Talán nem illett hozzá, talán nevetségesen festett, mégis, elérte amit akart és talán többet is, ha kaptak volna rá időt. Mindegy is, már kint van, most is és ugyan némi vérvételnek esik áldozatául, annál kíváncsibban figyeli, ahogy változik és ahogy hat rá az egész, ajkai görbülete azt mutatja, tetszik neki a műsor és jobb alkalom sem adódhatott volna arra, hogy kicsit előrébb helyezze magát, legalább a láncoktól megszabadulva kicsit kinyújtóztassa tagjait. Tudta azt, hogy nem foglalja sok időre le a falhoz vágás, stílusosnak stílusos volt megmutatkozni, kiutat nem hozott, sőt mi több, még fel is csigázta még jobban. Basszus. Na most már tényleg mindegy.
- Ó, magamnak csináltam a bajt, belátom. De tudod, privát szféra és... - amit le is küzd és amennyire be akarta zárni az indák közé, most magát is odalöki. Sóhajt egyet, úgy néz ki, az erőszak itt nem old meg semmit, mazoista vonallal nehéz ilyet lenyomni, így tekintetét az indákra szegezi. Kinyúl felé, mintha csak gyönyörködni akarna.
- Egész ügyes, tetszik – pillant vissza rá, kezét leeresztve hagyja, hogy közelebb érjen, közben vele együtt ő is hátrébb lépeget, aztán végül hátsófele a nemrég elhagyott oltárnak ütközik. Elég is, itt állapodik meg végül, hátradőlve támaszkodik meg a kezén, ráér a kényelemre, nem fog innen elmozdulni, már-már rá is mászik, amire megemeli szemöldökét végül mégis nevetését hallani.
- Micsoda határozottság költözött a szavakba. Már nem adnád az életed csak úgy? - figyeli a karját, amelyet felé nyújt, amellyel meg akarja érinteni. Nem tesz egyelőre semmit se ellene, se felé, egy apró ugrással ül fel az oltárra végül.
- Nem vagyok démon, valóban. Sem angyal, se nephilim vagy pokolbéli félvére. Vagyis, ez utóbbi kicsit mégis – billenti oldalra kissé a fejét, de csak mert játszik. Most játszik, hálót vetett ki rá a démon, de ő szépen ráteríti. Berögződés. - A vérem ősi, velem együtt az. Ha időt kellene belőnöm, ami könnyen kiszámítható, én már akkor éltem, amikor a piramisok épültek. Hogy lehetséges, hogy megérintett? A véremben van a mágia, én magam vagyok az, amely ugyan kicsit eltűnt, de most újra itt vagyok és uralom a tengert, akár. Apró malőr miatt ma már senkinek sem mondd sokat a leviatán szó, de tessék, a válaszod, hogy mi vagyok, mi lennék. Talán csak a szerencse, hogy így rám akadtál, talán az én balszerencsém, hogy most még rejtett előnyöm titkait kénytelen vagyok megosztani, mert látom, nem leszek előrébb, ha csatározunk sem. Megtehetnénk, ha akarnám, vagy épp te, de nem estél annyira a torkomnak, szóval... Már egészen megszoktam, hogy a démonok manapság jobban szeretnek cseverészni – vigyorodik el, nem felejtette el a másikat sem, a karóba húzós alakot, noha nem hallott egyelőre felőle, vele sem kellett sokat vesződnie, az is nyugton elvolt és dumált. Elpuhultak vagy csak ő kapja ki ezeket, nem tudja.
- Érezni... Alku. Micsoda szavak. De nem kellenek. Semerre sem viszed a hírt, semerre sem hordozod tovább. Ami itt történik, azt elmossák a hullámok. Egyelőre szükségem van arra, hogy ne legyek több egy kölyökarcnál. Ha ezt tartani tudod, akkor a beleid a gyomrodban maradnak – bök az említett tájékra, majd elhúzza a kezét, megemeli magát az oltáron és a nemrég nyitott sebbe nyúl. Mélyíteni kezdi azt, míg most már eredetinek látszó, fekete vére újra meg nem ered, erősebben. Ekkor aztán hirtelen kap felé, elkapva állát húzza közelebb és fölébe emelkedik.
- Te kívántad, lesz ami lesz, ugye? - azzal bármiféle kérést meg nem várva csöpögteti vérért ajkai közé, ha ellenkezik, hát erősebben tartja, szájára tapasztja a sebet, ha kell, ameddig úgy nem érzi, elég, és elhúzódhat, hogy visszaülve szemlélje a változást.

reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 21, 2019 4:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
A világ romokban, s arra a temérdek kérdésre, mely ezernyi szájon megy keresztül, senki sem tudja, hol keresse a választ. Ami eddig biztos volt, az most gyenge lábakon inog, hiszen ha ily' hirtelenséggel zárult be az otthonom, ki tudja, hogy nem reng-e meg hamarosan a föld, és nem nyel el mindenkit magába? Vagy hogy az egyik pillanatban még a lábam a nedves köveken csúszik, a másikban pedig már egy végtelennek tűnő sötét és üres térben lebegek az örökkévalóságig? Ha újra valami szörnyűség történne, jelenleg rengeteg mindent bánnék, hogy elszalasztottam, köztük például ezt a furcsa szerzetet.
- Belek és vér... Annyi díszítette már eme elhagyatott falakat, hogy felüdülés lenne a köveknek, ha újra éreznék a halál leheletét. - válaszolom ábrándosan, ahogy végigsimítok az egyik kiálló részen, s nedves lesz a kezem egy kósza vízcsepptől. Tény ugyan, hogy nem szívesen válnék meg a testemtől, hiszen sok munkát és energiát fektettem belé, de még így is megéri a kockázatot. A terembe érve közben különös félhomály telepedik ránk, s amellett, hogy a víz nyaldossa alant a sziklákat, kísértetiesen szállnak végig a messzi folyosókon a visszhangok.
- Nem ismerlek, idegen, ám azt tudom, hogy más vagy, mint az a sok nyomorult, akik itt ragadtak a felvilágon. Hogy miben, az itt a kérdés. Talán készségesen válaszoltál volna a kérdéseimre, ha felteszem őket, ám ott az a bizonyos "ha". Hiszen ha mégis megijedsz, és elnyelnek a hullámok, akkor bántam volna, hogy nem teszem meg ezt. - biccentek az indák felé, s hagyom, hadd üljön fel. Nem célom egyelőre bántani, vagy megalázni, egyszerűen végre választ akarok kapni legalább egy kérdésre.
- Szeretek eleget tenni a kíváncsiságomnak, ha már az örökös harcok nem hoznak lázba, sem az ostoba emberek, vagy éppen a többi kekeckedő, nagyképű, gyenge démon. Így hát igen, vállalom a következményeket, hiszen még alul maradni veled szemben is izgalmasabb lenne, mint az örökkévalóságig tartó unalom. Ha megölsz, legalább az utolsó perceimet élvezni fogom, ennek fényében pedig csak jól jöhetek ki a helyzetből. - vonom fel kíváncsian a szemöldököm, mikor közelebb lépek hozzá. Érezhetően nem kapaszkodok ebbe az életnek nevezett semmibe, melyet halandóként végleg elengedtem. Attól, mert démonná váltam, s a lelkem még tovább rohadhat, még nem ragaszkodok újra. Ma is él bennem ugyanúgy az a békés, nyugalmas érzés, mely akkor járta át a testem, mikor a falu elcsendesült, s én voltam a legutolsó élő. Az jelentette számomra a csúcspontot, s ott, azon a ponton úgy éreztem, hogy boldog vagyok életemben először és utoljára. Leugrottam az élet pereméről, s még ma is itt gomolygok alant valahol a sötétben.
- Gondolj csak bele... Hosszú évszázadok alatt egyre kevesebb számodra az újdonság, mert már a világ minden kis zugát ismered, ahogy a benne élőket is. Aztán egyszer csak megérzel valami különlegeset, valami egyedit, ami az elméd elfeledett, halott bugyrait is megmozgatja. Te nem tennél meg azért bármit, hogy megkaparintsd? Hogy végre újra... Élőnek érezd magad? - enyhe fanatizmus hallatszik ki mély hangomból, miközben egyre csak az idegent fürkészem. Nincsenek vele konkrét terveim, egyszerűen csak megyek arra, amerre visz az ár. Egy apró sugallat ösztönöz hát arra, hogy lássam és érezzem a vérét. Ahogy a körmöm enyhén a bőrébe fúródik, az első pár pillanatban csupán a számomra vörösnek tűnő pokoli nedű a világ legnagyobb egyszerűségével húz egy apró patakot az ujjamon. Ám mint az embereknél az a bizonyos drog, ez is hirtelen üt, de kegyetlenül hatalmasat. Erős lüktetést érzek váratlanul minden testrészemben, mintha az ereimben lüktető vért mágikus tűzzel próbálnák felhevíteni. Szédelgés jön rám, így enyhén megrogyasztott térdekkel lépek hátrébb, s azonnal beletörlöm az ujjamról a vörösséget a fekete köpenyembe, hiszen ha egy láng éget, akkor ez bizony kész lenne teljesen felgyújtani. A furcsa érzés pedig még erősebb lesz ezáltal, s valami különös, homályos lepel telepedik az egészre. Talán ismerős, talán olvasott, talán elképzelt. Még magam sem tudom. Pillanatnyi gyengeséggel, hatalmasra kerekedő halovány zöld szemekkel figyelem azt az igéző kígyó tekintetet, melyet szerintem ha fél óra hosszat fürkésznék, teljesen biztosan transzba esnék tőle. Ám mielőtt még bármit is mondanék, egy erős nyomás telepedik a mellkasomra, mely úgy dob hátra a falnak, hogy a kábulattól még ellenkezni sem tudok, így a testem nagyot csattanva huppan vissza a kőre. Lassan feltápászkodok, visszarakom a kiugrott vállam a helyére, majd mindkét kezem az idegen felé emelem, mire az indák körülötte kígyókként kezdenek el cikázni, egyelőre nem érintve őt.
- Pontosan ez az, amiért most már nem mehetsz el, amíg... - amíg micsoda? Amíg nem meséli el a történetét teázgatás közben? Vagy amíg annyira messze megy a kíváncsiságom, hogy a testének a legapróbb porcikáját is meg akarom figyelni és tanulmányozni?
- Amíg én azt nem mondom. - ekkor telepedik a sápadtas, rúnákkal díszített arcomra egy szokatlan, már-már őrült vigyor. A hidegségbe egy meleg fuvallat költözik az elmémben, mely cselekvésre ösztönöz, így ha nem állít meg, akkor pár lépésben újra előtte termek, hogy aztán a vadul tekergő indák immáron mindkettőnket egy mozgó börtönbe zárjanak.
- Ismerni akarlak! Itt és most. - eddig sikerült megőrizni a hidegvérem, ám az izgatottságomat már aligha tudnám leplezni. Ezzel talán fogást adok magamon, de most valahogy jobban leköti a gondolataim ez a kígyószemű, mint az, hogy efféle részletekre figyeljek.
- A véred... Megérintett bennem valami ősit, valami olyat, mely az elmém elfeledett csarnokaiban szunnyadt... Hogy lehetséges ez? Nem vagy démon... - ha tudok, akkor egy lépéssel még lecsökkentem a köztünk levő távolságot. A kezem lassan emelem fel, s nyújtom felé, mintha a világ legértékesebb kincsére akarnám rátenni az ujjaim.
- Újra érezni akarom. - sóhajtom a levegőbe. - Vagy esetleg... Köthetünk alkut. Bár nem tudom, hogy egy magamfajta egyszerű démon mit tehetne érted, de talán meg tudnánk egyezni. Nem kérnék sokat cserébe... - az a "nem sok" pedig jelen esetben, ebben a pillanatban számomra a mindent jelenti. Végre rábukkantam valamire, ami felülemelkedik az ismereteimen, bolond lennék nem megtenni mindent azért, hogy legalább egy kis betekintést nyerjek az életébe ennek a kígyószeműnek. A minden alá ugyanakkor nem tartozik a halála, hiszen millió ember, démon, vagy angyal pusztulása sem rendítené meg a világot, ám az ilyen ritkaságok... Na, ők azok a láthatatlan fonalak, melyek egyben tarthatják ezt a felvilágot.
reveal your secrets

Athan


Sziklás tengerpart - Page 3 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 13, 2019 8:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 1174 • Credit:

 
Be kell vallania, hogy most meglepték, igencsak. Túlságosan. Túl mélyen. El is feledte kicsit, ha valami jó valaha is volt Isten tettében, akkor az, hogy fogalma sem volt a világnak róla és szabadon járt-kelt, úgymond mintha egy kicsit ő lett volna a csúcsragadozó, akinek ellenfele nem akad vagy túl nagy falat lenne. Aztán persze történtek dolgok, dolgok, amik miatt ez megingott és a világ egyik szeme figyel, míg a másik rendületlenül sír avégett, amit műveltek, művelnek vele. Noha béke van, ingatag és talán kamu az egész, mégis, nem várta azt, hogy lecsapnak rá, mint a sas a pocokra a mezőn, ártatlan létezik, hiszen nem akar nem létező hajókat a mélybe dönteni, ha lenne is, elnézné, mert a roncsok is érdekesek voltak, amiket eddig látott, minden az és minden halott. Aztán amikor élet lenne, élne kicsit messze, utolérik. Persze, várható volt, egy idő után a macska-egér játék újra kezdődik, még ha átmeneti békék, paktumok köttettek, az eredendő ellentéteket és dolgokat nehéz elásni, nehezebb, vagy aztán ki tudja, nem ellenőrzött le senkit sem, hogy hogyan viselkedik a másikkal, most talán majd illene innentől figyelnie, ha már...
A pillanatnál tartani. Hirtelen csap le, vagyis a hirtelen lehet számára az csak, nem méri az időt, de mire észbe kap, a gondolat már messze jár. Vad hullámokra gondol, magas, gyilkos árra, amely elöntené azt a valakit, ott helyben temetné el kicsit, vagy akár csak addig, ameddig kizökkenve neki már szabad útja lenne a végtelenbe. Hullámok, de amelyek életre kelnek, nem az ő műve, azok csak a szikláknak csapódnak átlagosan, mint minden nap, minden percében. A világnak vége, az emberek nagy része halott, de ez a természetet nemigen érdekli, mintha észre sem vette volna, sőt, örvendve foglal vissza mindent, amit csak lehet. Egy másik helyen a tengerparti házakat döntötte szét egy korábbi árhullám, vagy csak hurrikán, tény, az a terület sem volt sose emberé, csak betolakodott. Erdők nőnek az utcák helyén, lakások közepén szökken szárba egy-egy fa, bokor. Már rég el is feledte, hogy ott valaki valaha volt. És most, most ezt a kietlen semmit töltik be ők ketten, igaz, elég érdekes módon. Az egyiket húzzák kifele, a másik pedig figyeli. Néma háború, apró csata, mire bármit is tehetne, rátekeredik a víz élővilága, elvakítja kis trükk és talán a harag. Mire kikerül, csöpögve, már minden, csak nem kedves. Kitörne, azon van, csak hát nem mindig ő kerül fölénybe, ismét oda jut, hogy bezzeg régen és már gyűlöli is magát, hiszen a többi is mindig kesergett csak, ő meg a haját tépte majdnem, nem fog majd most odakerülni, hogy olyan legyen mint a többi. De csak-csak kívánja, meglenne mindene és letépné magáról a béklyóit, szaggatná, majd aztán azt is, aki elkövette, milyen könnyed lenne, aztán visszamenni, lemosni az egészet magáról és elfeledni örökre. De hát...
Kihúzza magát, lenyeli a mérgét. Nem fog tomboló őrültnek mutatkozni, állát finoman felszegi, mintha még ebben az állapotban is a legjobbat akarná mutatni. Amennyire lehet. Arcát elkapja, amikor megérzi az ujjak érintését, amaz sem tesz másképp, mintha mindkettejüket megégette volna az érintés pillanata, nem szól semmit, csak egy apró fenyegetés, miközben előre lökdösik, mint holmi rabot a veszte felé. Ha be akarja zárni... akkor elveszti a maradék eszét is, de egyelőre igyekszik nem orra bukni, így is elég kínos az egész, örül, hogy nem látja egyik testvér sem, bár ki tudja, lehet ők várják odabent, nem érzi ugyan, de ki tudja, ki milyen trükkökre tett szert. Aprót fújtat menet közben, látását kapja vissza elsőnek, hunyorogva néz körbe azon, hova is cipelték. Falak, folyosó, valami volt egykoron, de ez elhagyatottabb és ősibb, mint a sokemeletes pár száz kilométerrel arrébb. Végül pedig megkeresi a másik tekintetet, azt, aki nemrég lehúzta övéről a kötést, gyorsan méri fel, amennyire csak lehet a pillanat alatt és aprón mosolyodik el.
- Elég balga kijelentés lesz, amikor majd ezeket a falakat a beleid fogják díszíteni. Ám legyen – közben meg sem állnak szinte, a nyirkos és hűs föld talpai alatt egész kellemesek, az apró kavicsok még csikizik is ujjai között, azonban ennyi az öröm, a bilincs továbbra sem lazul és amikor az oltárra lökik, szinte akaratlan nevet fel.
- Már most..? Nem túl gyors ez kicsit? Szeretek előtte beszélgetni, meg ilyenek – nem fekszik ott, mint egy pulyka amely csak a szeletelésre vár, felül, felhúzza magát, és egyelőre csak szabad lábával tudja távol tartani, azzal tol rajta vagy rúg bele, ki minek nevezi, de nem tágít, muszáj lesz most már tényleg valamit tenni vele. Szabadulni. Csavar egyet a csuklóján de a növény csak jobban a húsba mélyed, bár vér nem serken, kellemetlen. Újra fújtat. Láthatóan a ketrecbe zárt állat türelmetlensége és az ősi fölény kényelmessége.
- Örülök, hogy kíváncsi vagy, démon. A magadfajták mostanság nemigen tesznek, nos, semmit sem. De az sem járja, hogy csak úgy kirángatsz valakit a fürdőjéből – fogai csattannak, inkább csak jelzésértékűen mutatva, hogy legközelebb ezekkel az ujját fogja marni, ha megint tapogatózik. Nincs szemérem vagy ilyesmi, egyszerűen látja azt, ahogy ő most a tanulmányozni való akármi, jó hogy nem akarja már egyből felnyitni, azt biztosan nem hagyná. Továbbra is ül, ha lenyomja, úgy tolja fel magát, nem fog fetrengeni, nem szolgáltatja ki magát – megint, ha már az előbb sikerült megtenni. Akaratlan. Még mindig meg van lepve és dühös magára.
- Te szegény, mindjárt meg is sajnállak – billenti kissé oldalra a fejét, gúnyos mondata már csak a hangulat kedvéért, ha már ennyire csacsog a másik, ő is beszél, mostanság kevesebbet tette, de nem kell aggódni, nem vitte el semmi a nyelvét. Sőt. - Meg kell nyugtassalak, nem a tiéd az egész játszótér. Jobb ha nem piszkálsz meg mindent, nem mindenki hagyja magát könnyen. Vagy hát... igaz, azt mondtad, hogy mindent vállalsz – aztán lepillant, a bal kezére, amelyet elenged a növény, majd amelyet megfog és kihúz onnan. Kíváncsian figyeli mit akar, mire készül, végül csak körmét vájja belé, vér buggyan ki hamarost a sebből. Igyekszik elővenni a Sötétség adományát, az illúziót, amely vörösnek mutatja a vért, ha sikerül, ha nem, akkor... Lényegtelen, azt se érti, minek rejtegeti, csak jobban esik. De aztán történik valami. A többi inda is lazulni kezd, szinte lehullanak róla, ő pedig elvigyorodik. Illúzió ide vagy oda, ha sikeres, ha nem, a köteleket lerázza magáról, immáron másik kezét is kirángatja és szabaddá teszi. Talán ez, talán saját maga hevessége, amennyire az előbb törődött a látszattal, úgy dönti le azt kicsit.
- Ha te vagy a drasztikus akkor én mi legyek? - pillant ismét rá és egy pillanat alatt villannak fel a kígyó íriszei, a támadó szándék, és erejét kihasználva löki neki a szemközti falnak, a láthatatlan kéz taszít rajta egyet, repül annyit, amennyit, ha meg nem áll közben, neki csak táv kell. Táv, hogy lemásszon az oltárról, hogy lerázza magáról az hínár maradékát és kiropogtatja a tagjait.
- Nos, akkor ki kutat kit? - így állnak hát, egymással szemben, a múlt és a jelen, a sok kérdés szinte hallatszik a fejéből, látni a tekintetében és talán egyelőre a legjobb kínzás a válaszok megvonása. Pillant egyet oldalra, amerre a kijárat sejlik, felméri, hogy mennyire hamar távozhat, ha úgy adódik. De egyelőre nem moccan, csak figyel.

reveal your secrets

Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 12, 2019 7:11 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
Az öröklét olykor nyomasztóan rá tud telepedni egy démonra, hiszen egy idő után már alig érkeznek új ingerek. Mikor már az összes kavicsot láttuk, vagy éppen a szenvedésből sem tudunk úgy táplálkozni, mint egykor, felmerülhet a kérdés, hogy mégis mi értelme a létezésnek? Én ugyan kitűztem magam elé az önfejlődés célját, ám olykor – mostanság egyre többször – borús fellegek gyűlnek felettem. Valami újra vágyom. Arra, hogy forrón leheljen felém a változás szele, s mindent a feje tetejére állítson. Miután Atyám felűzött a felvilágra, s az otthonom előtt bezárult a kapu, csupán két kicsiny napot voltam képes eltölteni a pókhálós, porlepte, dohos kis kunyhóban. Pedig aztán pontosan az a fajta vagyok, aki nem szereti a változást. Most azonban mégis elvágyódom. Tovafutni a világ végére, csak rohanni a messzeségbe, míg végül le nem esek a világ pereméről...
Mikor már nem akarom látni az erdőszélen játszadozó őzeket, nem akarom érezni a pipacsok könnyed illatát, s hallani a madarak csiripelését, muszáj lépnem. Két nap. Ennyi kellett ahhoz, hogy megunjam a kunyhót. Anzu érkezése még odébb van, s tudom jól, hogy amíg tanítom, addig bőven lesz időm kiélvezni a helyet. Most azonban a semmi felé törne a lelkem. Távol az élettől, s attól a temérdek, emberi orrnak gyengéd illattól, melytől már felfordul a gyomrom.  
Ez a hely, ahol most vagyok, talán közel áll ahhoz a bizonyos vágyott semmihez. Csak kő és víz. A sziklába vájt egykori templom romjait egyszer már meglátogattam talán száz éve, s mikor belépek a repedezett boltíven, apró mosollyal tapasztalom, hogy én voltam itt utoljára. A tengerre néző terem közepén ott áll töretlenül a széles oltár, melyen egykoron egy szűz lány vérét vettem, hogy Atyámmal kapcsolatba léphessek. Ha csendben maradok, talán most is hallom az elfeledett sikolyát a falak sötét repedéseiben, mely kísértetiesen zúg át a komor folyosókon. Ősidőkbe nyúlik vissza a hely története, hiszen bőven időszámításunk előtt építették egy csápokkal borított vízi istennek, ki teliholdkor megjelent a tengerre néző terem előtt, kiemelkedett a vízből, s elragadta az áldozatot, amit bemutattak neki. Számtalan írást és rajzot találtam itt, ám konkrét bizonyítékot nem, hogy létezett volna ez a csápos lény. Talán csak egy ügyes illúzió volt...
A nap lemenőben, s ahogy figyelem a tajtékzó, sötét vizeket a távolban, ahogy az utolsó napsugarak még egy búcsú csókot hintenek a horizontra, egy nagyon különös dolog lövi keresztül az elmém. Egy illat. Egy furcsa illat, mely semmihez sem fogható. Nem tudom eldönteni, hogy éreztem-e valaha, de az biztos, hogy az utóbbi hatszáz évben nem. Úgy húz maga felé, mint egy mágikus forrás, melynek az utolsó kis cseppjét is magamba akarnám szívni. Sietősen zúgok hát át a folyosókon, s a keskeny sziklás ösvényen keresztül lefutok a tengerpartra. Az illat innen még erősebb. Nem tudom eldönteni, hogy élőlényből árad, vagy valami tárgyból, esetleg egy számomra ismeretlen mágia okozza, de egyet biztosan tudok. Akarom. Bármi is legyen, akarom. A kíváncsiság egészen megborzongat, ahogy bokáig lépkedek a hűs vízben. Érzem, hogy jó irányba tartok, hiszen a felém fújó szellők mintha megmutatnák az ösvényt. Aztán egyszer csak megpillantom, ahogy kilép teljes valójában az egyik tengerbe nyúló szikla mögül. Ember lenne tán? Vagy valami egészen más? Közelebb lépek hát a sziklához, s amögül kezdem őt tovább fürkészni. Teljesen beleremegek a tudatba, hogy talán valami újat fedeztem fel. Valami egyedit, utánozhatatlant és megmásíthatatlant. Olyat, amit nem ereszthetek el. Olyat, amit meg kell szereznem...
A kezem nyújtom hát felé, mire a vízből szinte életre kelvén hínárok és indák sokasága emelkedik ki, s körbeölelik a testét. Nem is ölelik, inkább vadul szorongatják, hogy még véletlenül se tudjon kiszabadulni. Ezután algákból szőtt szemfedő kerül rá, s mikor megbizonyosodok róla, hogy nem tud mozogni a lábain kívül, akkor lépek csak hozzá. Egyelőre azonban nem szólalok meg. Ujjammal óvatosan megérintem az arcát, de abban a pillanatban el is húzom a kezem. Ember biztosan nem lehet, de akkor miféle szerzet?
Egészen a romokig lököm, hol erősebben, hol gyengédebben. Mikor a központi teremhez vezető nyirkos és nedves folyosóra lépünk rá, akkor viszont már leszedem a szeméről az algás kötést, s kíváncsian keresem a tekintetét. Aztán megszólal, ám a mélyen búgó hangom határozottan vágja rá rögtön a választ.
- Nincs szükségem kíméletre. Vállalni fogom minden tettemért a következményeket. – a végtelen vizekre néző terem közepéhez tolom, s az ott levő oltárra lelököm, hacsak közben nem tesz valami váratlant.
- Már halandóként is szörnyen kíváncsi természetem volt, és ez röpke hétszáz év alatt mit sem változott. – közelebb lépek hozzá, s a nagy, fakó zöld szemeimet rászegezve nyúlok újra arca felé, hogy megérintsem. Világéletemben így viselkedtem pontosan, ha valami felkeltette az érdeklődésem. Igen, képes voltam e módon még embereket is megtapogatni. Természetesen most is gyorsan húzom el a kezem, s meglepett hümmögéssel szólalok meg újra.
- Talán kissé drasztikusnak tűnhetnek a módszereim, de nem vállalhattam a kockázatot, hogy esetleg elmenekülj. Ha így történt volna, örök életemre ostoroztam volna magam, márpedig az én esetemben ez... Igen csak hosszú idő. – beleszippantok a levegőbe, s próbálom a helyére rakni ezt a különös illatot, ám nem sikerül. Kezdjem tán egy kérdéssel? A szó hamar elszállhat, de a tettek... Azok bizony megmaradnak.
Megérezheti hamarosan ez a különös szerzet, hogy az indák szorítása enyhül a bal kezénél, mire én közelebb lépek hozzá, s ha nem trükközik, akkor kiszedem a növények sokasága alól a kezét. Ráfogok a csuklójára, s ha egészen eddig sikerült eljutnom, akkor a körmöm hegyét óvatosan a bőrébe fúrom, hogy kibújhasson onnan egy kicsiny vérpatak. S talán ekkor enyhülhet rajta oly’ mértékben a szorítás, hogy ki tudjon szabadulni. Önnön hibám, hiszen ha a vére érintkezik a bőrömmel, az egy pillanatra elveszi az eszem, s valamit elindít bennem. Érzem, hogy az elmém hevesebben kutakodik az elfeledett mélységekben, de egyelőre sikertelenül. A démonokat sokan kegyetlennek tartják, ám az én esetemben ez nem teljesen igaz. Ezt a fura figurát sem akarom bántani. Legalábbis egyelőre... Aztán ki tudja, milyen késztetésnek kell engedelmeskednem a következő pillanatban.
reveal your secrets

Athan


Sziklás tengerpart - Page 3 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 11, 2019 10:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


☠ horogra akadva?

Athan & a Athlan
•  szószám: 624 • Credit:

 
Csend. Még mindig a legjobb dolog a szabadságban maga a szabadság és persze a határtalanság fullasztó mámora. Ugyan a városban van némi élet, nem is kevés és persze kényelem, van annak ára, fárasztó és fullasztó, akármennyire és hiába sok év telt el és valamelyest a természet is visszavett belőle valamit, még mindig kellemetlen a szaga. Persze, lehetne mondani, hogy annak idején sem volt egy város sem rózsaillatú, mondhatni ez még mindig jobb, de talán a ládában elszokott tőle, ott semmi illat és inger nem érte, mintha kimarta volna az egészet és már nem képes nagyon semmit sem elfogadni. Kiérve azonban már teljesen más, lehullik a teher és fel lehet lélegezni, lerúgni a cipőt, lehunyni a szemet és elengedni mindent, ami történik, hogy ki ő, mit akar és mit kell tenni. Bármit. Furcsa kettősség ez, de már régi barátként üdvözli, mintha meghasadt volna kicsit, az egyik fele ezt, a békét, a természetet és a csendet kívánja, míg a másik a hatalmat, az életet és mindent, ami csak vele jár. Egyszer ez, egyszer az, a változatosság meg mindenkinek jó, addig sem kell a hataloméhes kígyófészek morajlására figyelni, vagy épp könyörögni a másik félnek a figyelemért. A család dolgot sosem erőltette, újkori megjelenésében pedig el is engedte, vannak dolgok, amik még a világvége eljövetelével sem változnak, ha lehullanak a csillagok, akkor sem. Mégis, kellemes. De hisz van elég szeglet a világban, el fognak férni.
Nyújtózkodik egyet, miután eleget szellőzött a feje és a horizontot bámulja. Nincs kifejezett terv, nincs semmi most, amit megmászna, furcsa talán, manapság igencsak tevékeny, ledobta a világra csodálkozó arcot, lerázta magáról az ellustult részt és a port és most még a bakancsot is lerúgja a lábáról, a talaj erre még homokos, abba fúrja bele lábujjait menet közben. A kabátot hátrahagyta, semmi extra nincs nála, nem számít semmiféle vendégre, még ha botor dolog is úgymond pőrén sétálni a világban, úgy véli, egyelőre elég békések a hangulatok, hogy ne kelljen állandó jelleggel maga mögé néznie. Persze, tudhatná, hogy ebből a tekintetből naiv, de akkor és ott nem sejtette. Csak menetelt, bele a vízbe, a hullámok közé, áldja meg minden az óceán nagyságát, hogy mindenfele elér, ahova csak a szem ellát. Egész békés, nyugalmas, a viharfelhők messzebb járnak, de az sem zavarná, legjobb dolog együtt ringatózni a viharos hullámokkal, talán ha lennének hajók, kedvtelve nézné, ahogy marja őket vagy épp a mélybe süllyeszti, amiket látott, láthatott, azokkal vagy az idő, vagy épp a világégés bánt el, látványnak elment így is. Egy utolsó pillantás, majd már alá is merül, ezzel pedig engedve a csábításnak és az áramlatoknak. Mert végül is, ideje elég, alkalom pedig...
Van az, amikor megszokás a feddhetetlenség. Mindenkinek kell biztos pont, egy hely, ahol úgy hiszi, senki sem érheti el, utol, elrejti őt minden szem elől. A naivság, hisz más szemek is léteznek, ezek szerint nyitottan is, nem lehet senkit hibáztatni, már fel-felhívták magukra akaratlan a figyelmet és bár az ígért üldözés elmaradt, a világ nincs a sarkukban, az mégis, hogy akadnak, akik igen. Vagy próbálkoznak.
Nem volt terve és abból rángatják ki. Mire feleszmél és ismét mindene a helyén, már nem a morajló kékség veszi körbe, hanem ismét szárazföld, talpa alól eltűnt a semmi, a homok is, durva kavicsokba ütközik. A hely egyelőre ismeretlen neki, eldugott, vélhetően nem épp kedvencek közé tartozott még az élet idején, nincs azonban alkalma még bővebben nézelődni. Felmordul, vagy épp sziszeg, ki minek hallja és a ki a lényeg, mert valaki van itt, vele, pontosan az, aki a kis békéből úgy néz ki, kirángatta.
- Ha eleresztesz, ígérem, kíméletes leszek... - nem, talán nem lesz az. Mert van benne is gőg, meg fölény, mert ne zavarják csak úgy meg, nincs meg mindig a jámbor jellem és lény, sosem volt igazán, de most végképp nem. Minden nap csupa izgalom...

reveal your secrets

Athan


Sziklás tengerpart - Page 3 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 11, 2019 10:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


**Romok és haldokló történelem**
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 24 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 22 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2