Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Sziklás tengerpart •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 09, 2019 11:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 1851 • Credit:

 
- Nem is hiszem, hogy mindenkinek azzá kell válnia. Felesleges, vagy épp nem arra valók. Akkor unalmas lenne eléggé, egyhangúság és a többi - von aprón vállat, valóban, egy teli mesterrel pokol aztán minden lenne, de nem élhető, még nekik sem, ha valaha visszajutnának. Az egyszerűnek is megvannak a maga előnyei és gyönyörei is. Ha azt sem tudja kiismerni, az a saját hibája, nem feszegetheti fel a szemeit, hogy ne keresse, kapja el ami van . - Semmi. Boldogul, vagy meghal. Vagy keres mást. Ennyire fontos a kölyök? - neki nem, érezhetően nem is nagyon fordít rá energiát, hiszen minek. Nem tudja, miféle kölyök, ígéretes-e és nem is nagyon megy utána, hiszen nem neki kell vele törődnie. Démonokat ő nem edzett eddig sem, az egy külön lap, anyja után a kapcsolat elég is volt egy időre, azonban nem volt ellenségeskedés sem különösebben, kivéve, ha valaki úgymond azt kérte. Azonban az ilyeneknek már rég volt példája, számolni sem tudja, mennyire, a mostani arcok változatosak. Ott az a másik. Vlad, ahogy hívta magát és most ő. És még ki tudja mifélék akadnak.
- Kicsit igen, kicsit nem. Kicsit sikerült is, aztán nem. Sosem volt ebben a téren nagy az étvágyam, a tömeg túl nagy, nem lehet figyelni mindenkit, aztán megbújnak benne az árulók és a többi. Az más kedvence, én látod, elvoltam most is egyedül – anyja, vagy az elsők után nemigen maradt sok, amit kívánni lehetne és sose irigyelte különösebben, másra fordította idejét és figyelmét, kérdés, mennyire érte és éri meg. Felesleges seregeket képzelni, annak idején ők voltak azok nyolcan, utána ki-ki terelte a sajátját, mára azonban mindegyikből csak por és emlék maradt, feleslegesen nem gyötri magát olyan vággyal, amire talán ő sem vágyik úgy, ahogy a másik. Ebben lehet a kulcs, hogy eltérnek, hogy talán ég és föld a kettő, de mégis vannak hasonló dolgok, amiket nem kell magyarázni, mert megérti. Mint Vlad, akinek mesélt és minden szót mohón bekortyolva tágította elméjét. Igen, határozottan szerencsés dögnek érzi magát most kicsit. Aztán persze, a kellemetlenebb téma észhez téríti.
- Vajon miért nem. Mert lett volna olyan elmebeteg, aki piszkálni akarta volna – csóvál fejet, így is megtörtént, de az ilyen nem hiába titok. Ahogy ők is azok voltak. Isten fanyar humora, hogy eldugja és el is rejti az információt, mintha sosem létezett volna. Erre fintorog egy sort. - Neki ott kellett lennie és maradnia is, de hát, a történelem nem így gondolta. Azt nem tudom hogyan és ki, ez rejtély és szerintem nem is számít. Valahogy kijött, itt van és nem tett jót sehol sem – már ha valamennyire tudja, hogy mik söpörtek végig a világon, a városokon. Ha messze volt és magányosan, akkor talán semmit sem. A csapások azonban elérhették azt a vidéket is, ahol ő volt.
- Szerintem ezt úgy hívják, hogy járulékos veszteség. Talán úgy hitte, majd lesz egy jó fegyvere valamire, csak hát Ő nem úgy működik és bamm. Talán már megbánta, talán már réges-régen halott, aki ezt tette és nem számolt azzal. Tény, kellemetlen, de hasznos is. Mindenki a terepen, még ha amúgy még most is ölik egymást az angyalok néha – csak nyomait látta legutóbb, a vér azonban egészen friss volt, kivehető, így a harcok teljesen nem szűntek meg. Amit tud, az spekuláció, nem kaptak kész válaszokat eddig sem, ott sem, a templomban, amikor elébe álltak, egyszerűen nem azért lettek odarántva és a nő szemében nem is méltók rá. Mert az biztos, hogy tudja, ki szabadította ki. Kíváncsi rá, de elengedi, hiszen nincs szüksége kellemetlen gondolatokra újfent. Elég lesz majd akkor, amikor eljön az idő. Érti azonban, hogy most ez neki sok és új, és azt is, hogy nem is tetszik neki. Ennyit tudott mondani, tenni, az már más kérdés, hogy ezek után másképp néz a világra kicsit. - Milyen optimista vagy! Irigyellek – nevet aprót, arra, hogy mit érez és remél. Persze, ez igaz is, mert simán kijöhet valami új és más, ami neki aztán végképp leszaggatja az ékszíjat, de talán nem és akkor a csalódás fájdalmas lehet. Majd valahogy fenntartja az érdeklődést és akkor mindegyik teljesül kicsit, mégis, a jobb malomra hajtja a vizet.
- Igen? Miért, akkor milyen lenne? Felnyitottál volna és kész? - karja libabőrös, ahogy hozzáér, azonban más nem tör ki belőle, hamar elillan, ahogy az érintés is. Most nem ez volt a lényeg. Tekintete kíváncsi, milyen is az, amikor csak pillanatnyi az az érdeklődés.
- Ó, így már értem. Nem használsz ki, ez újdonság egy démontól, inkább majd meglátjuk, mennyire sikerül. De lám, még mindig itt vagyok, adok esélyt a dolognak, még ha kicsit az én érzékeim még azt mondják, lehet nem kéne. Viszont... mindenen lehet változtatni, ugye. A leviatán meg... mindenki olyan, amilyen. A többiek vérszomjasabbak, azokkal nem ülnél itt ilyen kényelmesen – vagy hát fogalma sincs, most ki és hogyan. De nem kell tudnia, hogy most maga is bizonytalan, elvégre, kint létük óta kevés a megbeszélést. Az első és egyetlen épp elég volt ennek a válasznak a megszületéséhez, arra nagyon nem kíváncsi, ki mit művel simulós esetekben. Aprót szusszan végül, miután már elhúzta ujját és visszapillant rá. Kicsit elmeredt a semmibe.
- Persze, ezt egyből gondoltam, hogy nem csak úgy firkáltál és kicsit mormoltál valamit. Ennyire ne nézz tudatlannak. Érdekes kíváncsiság, mesternek se kell lenned, már kiemel a többi közül, látod? Mármint, egyik sem tesz ennyit ezért, én még nem láttam ilyet, és ismét be kell vallanom, hogy meglep. Mindig szerettem az új, merész és misztikus dolgokat másoknál, szóval... elismerésem – biccent egy aprót, majd az ujjat követi, ahogy saját magát karcolja meg, miközben megválaszolja, vagyis megcáfolja a feltételezését. Ó, hogy így. Miközben mondja tovább, ő odanyúlva, mutatóujjával fogja fel a patakot, amennyit bír, és mint a kóstolónál, ujját bekapja nyalja le az onnan, közben bólogat, hogy folytassa csak. Csak még egy kicsit. Semmi sem megy kárba.
- Tehát belőled. A valódi belőled. Pazar. Így mondhatni, neked már bombabiztos ez az egész – egy ilyet ő is el tudna képzelni, de máshogy oldja, oldotta meg mindig is. Ennyi véset magán már kellemetlenebb lenne, nem mintha hiúként féltené, csak egyszerűen túl sok. Magának. Aztán pár apróbb persze elférne, de nincs olyan viszonyban vele, hogy bízna abban, mit fest a bőrébe, mit köt össze a bensőjével akár.
- Egyszerre lánc, páncél és biztosítás az életre. Köszönöm, hogy megosztottad, látványra is jó, utána gondolva még jobb. Ha valaki valaha ilyenre vágyik, gondolom felét sem kapná meg. Még én is irigy lennék rá, pedig... ez sose jutott eszembe. De mások vagyunk, máshogy tanultunk meg túlélni – noha, egy jódarabig nem kellett, addig igen és egészen jól ment, minden nélkül is. Attól még szavai igazak, tetszetős a kidolgozás és az ötlet, a tudás mindig olyasmi, amit kergetni kell és imádni. Sosem elég belőle, ha az lehet sereg, akkor az összeset akarja, a legerősebb kíván lenni.
- Vagy te fáradsz bele és nem bírod. Kétélű kard – mint minden manapság, de az... túlságosan is. - Mindig az a fontos, ami a jelen. Ha itt vagy, akkor az. Ha halott... azt úgysem siratja manapság senki sem.

Mindketten magukhoz kell térjenek kicsit. Szemeit lehunyja ismét, saját maga rakosgatja a képeket ide-oda, képletesen, hiszen maga sem tudja, pontosan mennyit és mit engedett véletlen. Kissé talán bele is szédül ebbe, még jó, hogy fogják, hogy kapaszkodhat, lassan tisztul le minden és kapja vissza önmagát odafent is, de tény, nem kellemesebb, mint akkor, közben. Ha ezt előre tudja, jobban felkészül, bár, nem is nagyon engedett és hagyott rá időt, tolakodott, felbosszantotta, persze, hogy nem tudott irányítani sem. Hangját is csak távoli csengésnek érzékeli, mint a tenger folytonos moraját, így nem szól semmit, csak csendben van, relaxál, megnyugtatja a felkavart port és minden mást. Aztán lassan kapcsol, hiába volt rettentő közel, szép lassan kúszik közelebb hallása és érti is meg, miről beszél. Aprót villannak szemei kígyóként, mikor felnyitja azokat és végre kész arra, hogy meg is szólaljon.
- Te... neked elment az eszed ettől – persze, somolyog, ajkain mosoly új, jól szórakozik. Megölné lehet, talán amikor épp felbosszantotta az indokolatlan tolakodásnál, akkor akarta is, de most igazából nem tudja. Érintése most már más. A hideg rázza, sóhajt, ahogy nyakához érnek az ujjak, eleve olyan terület, amit bárki így fog fel, ha érinti. Feje aprót dől oldalra, mintha azt mondaná, ennyit még szabad, de nem ösztönösen cselekszik. Nem merült ki, de amit az irányításra elhasznált, épp eléggé kelleti magát.
- Nem fogom árulni. És remélem tovább sem adod. Fedezzék fel a többieknél maguk – ismét helyezkedik, már nemigen van hely, ahol a levegő átférne. Forró minden, a másik, a bőre, a lélegzete. Ujjai megpihennek a bőrön, a haloványodó rúnákon, amelyek átengedik azt, amelyik láthatóan eddig veszve volt. Egy kicsit a porhüvely és kicsit a démon. Már épp lenne kedves ő is, amikor akaratlan feszül meg a láda említésére, megrezzen, kellemetlenül éri mind az említés, mind pedig az, hogy ő ezt látta. Szusszant, nem jókedvéből, visszafogja azt, amit a „trauma” felhozna, a tombolást, a gátak eltörlését.
- Nem kellett volna látnod – szűri ki szárazon, de a valóság igazabb. Tekintete a földre tapad, gondolatai ott járnak megint, akármennyire is nem akarja. Mivel most erőtlenebb ő is, könnyebben siklik vissza a semmibe, a feledésbe és a zárkába. Megrázza a fejét, elűzi a rémképeket, keze érezhetően erősebbet szorít.
- Az voltam – halkan, magának sem akarja kimondani, de kicsusszan. Aztán el is ejti, ismét fejet ráz , ő erről többet nem. Lehunyná szemeit, inkább meditálna egy sort, a másik ismét helyezkedik.
- Mit művelsz? - de most nem förmed rá, csak figyeli, ahogy kezét fogja meg, ahogy nyakába bújik. Kapcsol ő, lassan, de biztosan érzi meg, aprót ugrik, amikor valóban már nincsen táv és megérzi. És ekkor enged egy vigyort, egy apró nevetést. Lám, így tényleg el lehet űzni a rossz emlékeket.
- Hol jár az eszed... - sóhajt egyet, ficereg. - És pontosan melyiket láttad? Vagy épp mit? - a saját ajkába harap, ahogy combján érzi tenyerét, nem tud elvonatkoztatni most már attól, mire készül. Az is hasznos valamire, ő tudja, és... nem válaszol, már csak illemből se, meg mert felesleges, hiszen nem volt ideje gondolni rá. De mióta kint van, nem történt semmi. És ez fura, hogy pont itt és most jön rá. Kellemetlen bevallani, azonban egyre jobbnak és kellemesebbnek érzi az egészet. Bizsereg, ujjai a bőrén siklanak fel és le, illatát szívja be, elmereng. Engedelmesen simul a karokba akaratlan.
- Nem, az nem – már nevetne, de csak szisszenni van ereje. Karmol, de ami elsőnek játék és amely kicsit beindítja, az vérbe torkollik. Egyre hevesebben tiltakozik, mire végül úgy kapja ki magát hangoskodva a fogai közül. El is tolja, és azzal a lendülettel fog a torkára, úgy tartja magától távol. Vicsorog. Ez még túl fájdalmas, lopás és.. és.
- Mondtam, hogy kiverem a fogaid, ezt akarod..?! - zihál kissé, a saját nyakára fog, ujjain néz fekete vérét. Kettősség ez, mert elindult valami, erre tessék. Sóhajt egyet. Be kell foltoznia, így torkát elengedi, ha még nem tépte ki magát ujjai közül és ujjai átcsusszannak a vállára. Aztán, ha már fejben úgysem tért még semerre, nyaka lüktet, amaz meg talán épp fel akarja falni, lefoglalja másképp. Úgy nem tud harapni, ha épp saját ajkait tapasztja a másikéra mohón, hogy csak azzal foglalkozzon, nemde?

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 08, 2019 7:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
- Vagy hogy éppen kiderüljön számomra, hogy nem mindegyik démon alkalmas arra, hogy Mesterré váljon. Talán az az értelme az egésznek, hogy rájöjjek, hogy ennek a létnek bizony vannak olyan magaslatai, amiket én nem érhetek el. Nehezen találom az összhangot másokkal, még Atyámnál is nagyon sok időbe telt, mire elfogadtam az egész lényét. Mi lesz akkor egy kölyökkel? - érezhetően eléggé emésztem magam a feladat miatt, de nem mondok rá azonnal nemet. Meglátjuk, hogy fog elsülni az egész, ám egyelőre nem jósolok sok jövőt Anzunak, függetlenül attól, hogy nem ismerem még.
- Te sosem akartál magad mögé állítani egy sereget? Nem vágytál még arra, hogy tömegek hódoljanak be neked, s uralkodhass felettük? - mert hogy én nem, az biztos. Ám amit Athan jelleméből eddig megismertem, számomra azt sugallná, hogy könnyedén el tudna vezetni hatalmas tömegeket, akár egy több világot megmozgató háborúba. Ugyanakkor azt is érzem, hogy ő lenne az egyik, aki egy ilyen csatát valahonnan messziről, a havas hegycsúcsok legmagasabbikáról kémlelne. Érdekes ez a kettősség, eléggé titokzatossá teszi számomra.
- Nahát... - hallgatom elképedve a szavait. - Miért nem tudtak erről a démonok, hogy ilyen hatalmat őriznek odalent? - kérdem kíváncsian. - Egyáltalán hogyan szabadult ki? Segíthetett neki bárki? S ha igen, annak miért jó, hogy minden szenny idehullt erre a világra? - mintha csak tőle várnám a válaszokat, úgy teszem fel sorban a kérdéseim kissé zaklatottan, hiszen a szavainak hallatán egyértelmű, hogy nem olyan egyszerű a helyzet, mint amilyennek tűnt. Nem csupán egy hiba csúszott a gépezetbe, hanem a lehető legborzalmasabb dolog szabadult el. Elnézve ezt a helyet, nem is olyan biztos, hogy hamar lesz megoldás.
- Miért ne? Nem tudhatod, kire milyen hatással vagy. Bennem különös dolgokat ébresztesz fel, s fogalmam sincs, hogy a következő pillanatban éppen mi szabadul fel. Köszönhető talán a sugallatnak, az erődnek, talán másnak. Nem tudhatom, de érzem, hogy okozol még meglepetést. - vonom fel egyik szemöldököm mosolyogva, s egy halk sóhajjal hagyom, hogy a körmei enyhén megvéssék a bőröm. Vajon a többi leviatán is ilyeneket hordoz magában, mint Athan? Vajon ha találkoznék egy másikkal, az is ennyire meg tudna bolondítani? Erre egyelőre kevés esélyt látok, hiszen az egész testemet átfogó bizsergés nem csupán a lényéből ered, hanem mindenből, ami őt magát jelenti.
- Tán azt gondolod, hogy csak szórakozni akarok veled? Ha arra kellettél volna, arról már biztosan tudnál... - lágyan végigsimítok a karján, ám végül elhúzom a kezem. - Nem célom, hogy kihasználjalak. Sokkal inkább meg akarlak ismerni, hogy ki vagy, ki voltál, s ezáltal megtapasztalni, hogy milyen is valójában egy leviatán. Hogy milyen vagy te... Ritkaság számba mennek a sugallataim, ezért is szeretem őket követi. S most bizony ez az erős szál belőled ered. Tudni akarom ennek az okát. - ujjbegyemmel megérintem a mellkasát, ám itt sem időzök sokáig. Egyszerűen csak érinteni akarom mindenhol, mindenhogy, kutatva azokat a pontokat, ahol erősebben érezhetem ezt a furcsa energiát. Eddig az a tapasztalatom, hogy bárhol érintem, mindenhonnan árad belőle.
- Ezek a saját kíváncsiságom és tudásszomjam megnyilvánulásai. S igen, mindent megtettem azért, hogy működésbe hozzak egyet. Nem volt elég a bőrömbe vésni őket, tennem kellett azért, hogy ott is maradjanak s éljenek, amíg meg nem szakítom őket. Egy-egy rúna nagyon sok áldozatot követelt. Nem mindegyik került rám békésen. Bár ezt sejtheted. Ha annyiból állna az egész, hogy magamra firkálok pár dolgot, akkor minden démon fekete bőrrel járná az utcákat. - a feltételezésén elmosolyodok. - Ezeket nem lehet kivágni. Illetve, meg lehet próbálni, ám a regenerálódott bőrömön ugyanúgy ott lennének. - enyhén megkarcolom a mellkasom, ahonnan egy apró, vékony patak indul meg a hasam felé. - Ezek nem a porhüvelyemből táplálkoznak, látod? Nem történik semmi. Akár darabokra is lehetne szakítani. - vonom fel sejtelmesen a szemöldököm. Megszámlálhatatlan ilyen eset történt már, hiszen Atyám eleinte azzal büntetett, hogy apró darabokra tépte a testem, amit egy varázslatnak köszönhetően nem tudtam elhagyni, így össze kellett szednem a darabjaimat, amiket előszeretettel hajított el egymástól eléggé távol. Tanultam az esetekből, nem is kérdéses.
- Van olyan, mely visszafogja az ösztöneim. Tudod, a halandó éveim utolsó szakaszában nagyon sok negatív erő szabadult fel, amit vittem át a Pokolra magammal. Ebből táplálkoztam, azonban be kellett látnom, hogy a gyűlölet ereje nem olyan, melyet kordában lehet tartani pár békés gondolattal. Kicsit sem... Ha emésztett a vágy, hogy tomboljak, pusztítsak, s elvegyek mindent, amit csak akarok, nem tudtam neki ellenállni. Engedelmeskednem kellett a bennem lakozó sötétségnek. S hiába adatott meg nekem az örök élet, nem is kell mondanom, hogy ez az életmód túlságosan veszélyes volt. Kellett valami, ami visszafogja a késztetéseket. Ezért is mondom, hogy ezek a rúnák sokkal összetettebbek annál, mint aminek elsőre tűnnek. - egy kis ismertető még nem árt, ezzel sokat úgysem árulok el. Csupán annyit, hogy mindennek fontos szerepe van rajtam, s ezzel a módszerrel leszek hamarosan hétszáz éves. Tudom jól, hogy ha nem fognám vissza az ösztöneim, akkor úgy szívnám magamba a szenvedés okozta élvezeteket, hogy elég hamar a halálba vezetném magam.
- Ó, igen, a düh. Az a kegyetlen érzés, mikor hiába harapsz el torkokat, hiába rontasz meg másokat, hiába szívod ki az utolsó csepp vért is a testükből... Senki és semmi sem csillapíthatja, csupán abban bízhatsz, hogy szép lassan kiszáll belőled. Ismerős érzés. Nagyon is. - még ha most egészen békésnek is tűnök. Az személyiségem nem ilyen. Sok évtized munkája az a békés démon, aki most egy leviatánnal cseveg.
- Szerencsés vagy, hogy boldogulsz rúnák nélkül. Bevallom, én esélyesen már nem lennék itt nélkülük. - bólintok őszintén.

Fejem a vállán pihen, s lihegve, reszketve próbálom befogadni azt a temérdek képet, melyet az elméjében találtam. Talán kicsit tovább mentem, mint kellene, talán kicsit beúsztam a réseken, s több mindent ragadtam magamhoz, mint amit szabadott volna. Lassan áll helyre a tudatom, s egy mély sóhajjal hunyom le a szemeim, miközben látom magamban azt a szőke fiút, ki én voltam egykor, s őt, Athant, ott körülötte. Mosolyok, érintések... Minden olyan, mely egyedül tőle származott. Dühítő az érzés, hogy mindezt elvették tőlem anno, s ennyi évszázadot kellett úgy leélnem, hogy a halandó éveim e jelentős momentumát homály fedte.
- Én vagyok az első... - suttogom halkan, s oldalra fordítom a fejem. Arcom a vállán pihen, s még mindig görcsösen kapaszkodok az oldalába.
- Valóban, borzasztóan fájdalmas, ahogy egyre mélyebbre hatol bennem a véred. Ugyanakkor túlságosan élvezetes, hogy ne akarjak belőle még. - egyik kezem akadozva felkúszik a nyakára, ám nem szorítom meg, egyszerűen csak megérintem. Közben alig észrevehetően aprót az arcom is közelebb úszik a nyakához.
- Ha létezik a démonok számára drog, akkor ez biztosan az... - súgom halkan, s még közelem tolom magam hozzá. A simogatásától egyenesen megborzongok, s felnyögök, mikor ujjai végigkúsznak a hátamon.
- Ó, az a sok év ott a ládában. Borzalmas lehetett. S magányos... Az voltál? - az arcom tovább siklik a nyaka felé, s ha nem tol el magától, akkor már olyan közelségbe kerülök, hogy érezheti magán a leheletem. Én pedig láthatom, ahogy aprókat lüktet, hogy csak egy kis felület választ el újra attól a felszabadult gyönyörtől, mely után annyira sóvárgok. Másik kezem is elengedi a derekát közben, majd rá fogok a csuklójára, mintha ott is érezni akarnám a lüktetést.
- Nem hiányzott a hedonista életmód? Mert abból az időszakból is láttam képeket... - a nyakán levő ujjaim, hacsak eddigre nem fejtette le őket magáról, enyhén összeszorulnak, míg a másik kezem lecsúszik a combjára. Mintha csak egyre járna a szívünk, úgy érzem, hogy a dobbanásai már bennem visszhangoznak. Lehetséges ez?
- Mondd csak, az nem bolondította meg az embereket, ha a véred helyett mást juttattál a szervezetükbe? - feljebb simul a kezem a combján, egyértelművé téve, hogy mire is akarok kilyukadni. Vajon csak a vére ilyen erős, vagy minden más? Minden más... Olyan láng söpör végig rajtam hirtelen, mely cselekvésre ösztönöz, s bár hiába próbálom magam visszafogni belülről, most mindent szörnyen nehéz megragadnom, hiszen erő híján sok minden kezd őrült tombolásba az elmém mélyén. Ha sikerült közelebb evickélnem eddigre a nyakához, úgy ezen a ponton egy morgással jobban megszorítom, s a pillanat erejével belemélyesztem a fogaim. Mit sem számít a pislákoló vészjelző bennem, hogy így talán nem kellene kockáztatnom, mégis őrülten akarom érezni mindenét, a húsát, a vérét, a bőrét, mindent... Vadul harapom egészen addig, míg egy szélesebb patak nem indul meg belőle, melyet aztán olyan mohón nyalhatok le, mintha csak a létezésem múlna rajta. Vagy éppen addig, míg el nem taszít magától. Nem is tudom, hogy meddig lennék képes még próbálkozni. A legjobb válasz valószínűleg az, hogy bármeddig.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 01, 2019 10:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 2035 • Credit:

 
Hát persze, nem mindig a jóakarat az, ami rávesz dolgokra, hiszen ezt ő is ismeri. A Mestere is játékos, oda és akkorra helyezi, amikor kell és fontos, a bábú pedig cselekszik, még ha nincs is ínyére, ahogy azt hallani véli. Persze, erre van egy egyszerű megoldás, de nem mindenkinek jön be az, ha megszűnik akár a minimális irányítás és aztán oda engedi magát, ahova csak akarja és akivel. Talán vágyik rá mégis, akarja valahol és nem képes elengedni. Megesik. Egy idő után azonban ez mindig megszakad, tönkremegy és eltapossák. Kérdés, melyik unja meg hamarabb, és mit lép majd. Nem az ő dolga és ügye ez azonban.
- Könnyen meg fogod látni, csak ne keresd. Általában ez arra való, hogy képes legyél önállóan teljes értékkel létezni, vagy akár irányítani. Hogy aztán te lehess a Mester – totál általánosság, de az esetek nagy részére mégis igaz. Mert nem mindig kell keresni a bonyodalmat, elvégre, az is csak azt teszi, amit egykor tanítottak neki, legyen az akárhány századdal ezelőtt. Végtére is, a társaság mindig kell, szokni kell, a tanítványok ugyan nehezebbek és több időt kérnek. Vagy türelmet. Ebben van tapasztalata.
- Akadt, bár nem olyan értelemben, mint neked. Anyám volt, aki ezt töltötte be – de még hogy. Zsarnoknak előbb nevezné, mint mesternek, vagy bárminek. Meg hát parancsnok, akinek mindig volt valami baja, kínja, amit el kellett pakolni az útból, hogy hatalmas tökéletes legyen. A hegy tetejére vágyott, a lavina pedig azok voltak, akik egészen addig segítették felfelé. Kellemetlen.
- De aztán utána bizony, a mély víz maradt csupán. Hasznosabb volt, mint más szavát várni – hiszen akkor most még mindig egy kéz alá idomuló eszköz lenne csupán, semmi több. Talán most sem sokkal több azért, de kétségkívül, most már az egy torz tükörkép lenne, amely akkor volt és ami visszanézne rá, vagyis inkább előre. De nem kíván családi bemutatót tartani továbbra sem, így örvendetesen tereli el a szót róla, a nagyobb gondra akár. Bármire.
- A Sötétség igen – bólint aprót, úgy néz ki, elhallgattak előle nem is kevés infót. Nos, ami késik, az nem siet. - Ebben igaza volt, hogy ott őrizték, valahol, felfoghatatlan helyen. Az pedig már igaz, hogy köze van hozzá. Kiszabadult, tele haraggal és neki köszönhető vélhetően az, hogy se le, se fel. Ezt bizonyára nem írja egy vallásos írás sem, de tény, ha vannak szintek, az övé Isten mellett pihen, közvetlen – érezni és sejteni két külön dolog, nem kellemes, mindenki másképp kapott abból, ahogy megmutatkozott, ahogy eljött és persze, ő maga is. Ha tényleg nem tudja, mi is ez, akkor majd megfogja, előbb-utóbb eléri majd őt is, akárhol lesz a világban és akármikor. Ő ténykedik, még ha nem is érezni minden pillanatban, folyamatosan és erőteljesen halad előre és ha akarná, azt is megoszthatná, ő már látta teljes valójában. De nem teszi, maradjon meg annak, ami a semlegesség tökéletes mintája, a fodrozódó víztükör. A Sötétség akkor sem veszít semmit, ha nem áldja a nevét a következő pillanatokban.
- Talán ő szakította át a határokat és abból táplálkozik az erőd. Magam is éreztem már, igen – főleg akkor, amikor direktben járta át és töltötte ki a réseket, még ha nem is teljesen. Abban az egy pillanatban mindent érzett, egy pillanatig torkig volt erővel. Annak a hiánya még most is űr mellkasában, vágyik rá és tervei közt szerepel, hogy visszatölti magát, legalább a régi idők emlékééig. Ha a sors...
Felnevet. Ismét. Milyen jól szórakoznak ők ketten, milyen jól tudnának, ha valóban belekezdene. Ki is nyúl, ott, ahol saját magát érinti, most ő, ujja hegyén köröm, emberi, rövidre vágott, de érezhető, amikor végighúzza, mintha mintát karcolna belé, csak nyoma nem marad.
- Ne hízelegj, elbízom magam – nem mintha kellene ilyesmi, nincs szükség. Elengedi, hagyja, csak a bizsergés marad utána, amelyet a kidekorált bőrén hagyott.
- Megbolondítottalak eddig is? Pedig succubus sem voltam sosem, vagy a közelében, miért vesztenéd hát el az eszed? - miért ne? Lehetne ez is kérdés. Nem tesz olyat, mint a közelmúltban megismert démon, aki mágiát is vetett be, hogy közelebb édesgesse. - Ó, az biztos, hogy meg fogsz jegyezni. De hogy megölni... nem, azt sajnos nem. El kel viselned, hogy másé is lehetek, így vagy úgy – akár csak beszélni, akár csak másra. Nem tárgy, nem birtokolható, ha valami hamar kialakult ismét, az a szabadság és az, hogy azt tesz, amit akar. Hogy ő ettől begőzölne, még ha vicc is volt az egész? Csak mókásabbá tenné az egészet.
- Ritka alkalom, hogy ilyet hallok. Meglep. A démonok első dolga eldobni a múltat és teremteni az újat és kegyetlenebbet. Bár, nem az első, aki visszanyúl a gyökereihez. Én már elengedtem egy jó részét, de az útjaink mások – hiszen nem veheti rá, hogy engedje el maga is, se ideje, se érdeke. Ha neki ennyi kell, megoldják, megoldja. Persze, nem könnyedén, azért még a pokol fele ott él benne, az pedig hiú és nem ad semmit sem könnyen. Nem tagadja, valahogy másabb egy démon közelében lenni, mint mondjuk egy angyaléban, itt más hat rá és simul a vázhoz akaratlan, akarattal. Mintha ezer arca lenne, de neki is kell olyan, amikor elenged és hagyja, hogy úgy legyen, ahogy réges-rég. Ott több volt a vigyor és a sötétség. Mit ki nem hoz belőle s fordítva.
Megborzong. Van benne valami, ami akarja és ami nem.
- Ó, akkor engem is el fogsz dobni? - mintha aggódna, úgy pillant rá, szomorú tekintete csak egy villanás. - Meglephet, nem mindenki vágyik erre. Elég neki a kicsi is, egy saját apró zug, vagy épp hely, ahol ő ül középen. Vagy egyedül. Változó. De vannak, akik meg ezt nem is ismerik, az egyszerűséget. Én nagyon sok helyre járok, egyedül. És mindnek van varázsa. Még ha ki is rángatnak belőle – enyhe célzás csupán, de elég is. Való igaz, hogy megy és megy, és hogy nem vágyik a világ tetejére. Még nem tudja, mire vágyik igazán, a válaszok még készülnek. De semmiképp sem arra, amit várnak tőle. Most is van, amit elvár tőle, de ő addig kinézelődi magát, még ha most a tetoválásokkal is.
- Gondolom, hogy volt minden, ami a sikerhez vezetett. Merész. Ezt is ő kérte, vagy a magad kíváncsisága? - figyeli, miközben fog, majd elenged, hiszen tény, ha parancs volt, úgy már más, de ha csak egy kósza ötlet, akkor sokkalta izgalmasabb.
- Rajtam nincs. Még ott sem, ahol nem mutogatom. Az én bőröm tiszta, ha úgy vesszük – sosem volt rá szüksége, az erő mindenhonnan csak jött és jött, körbevette, ő pedig beitta és nem kellett semmi, amivel megkösse. Most talán más kérdés ebben gondolkodni, mindenesetre még nem vette rá arra magát, hogy kikérje, rá is fessen valamit. Egy, mert nem biztos abban, amit kapna, kettő, egyelőre úgy látja, még mindig nincs semmi szükség rá. Ahogy arra sem, hogy lehúzzon magáról bármit, így vagy elhiszi, vagy nem. Nincs mit takarnia az illedelmes részeken kívül, nem mintha nem látott volna már olyat, mégis, ezt inkább meghagyja magának, magán. Kényelmesebb, több marad a látszatnak.
- Ó, akkor belőled kivágni egy darabot már csak azért érné meg. Így viszont jobban kell rá vigyázni, még ha ötletes is. Az egyéb hangulati elemek mit takarnak? Őrületet vagy épp jámborságot? - kíváncsiskodik, nem térképet kér, csupán apró morzsákat, ha már így és ennyire összecsiszolódtak. Mi lehet még, ami még tetézhető ezen módon? Vagy épp mi nem? Felkarcolhatná őrült félvérekre is és nyugtuk lenne, de senki nem jött még rá ilyesmire, talán csak ő és nem osztotta meg a világgal. De nem lepi meg, jobb az ilyet magában dédelgetni, mielőtt fegyver lesz.
- Ki tudja. Lehet? - vonja meg a vállait, nincs erre konkrét válasz. Ha akarja, ha nem, a döntés úgyis mindvégig saját maga, se több, se kevesebb. Akkor és ott gondolna rá, ahol akar, de hogy teljes elméjét kitöltse? Ahhoz igencsak nagy kellene, abban pedig talán még maga a démon sem gondolkodik, tekintve, hogy ő aztán mindig ezerfele kalandozik, ha valami felkelti a figyelmét.
- Igen – bólint az élvezetesebbre, a várakozás azonban néha rosszabb, mint bármi más. A mohók pedig nem ismerik. Visszafogni magát ő is tette már, nem is egyszer, mindenki, aki már egy ideje él, még ha a korlátok nem is vonatkoznak úgy rá.
- Köszönöm, elrablóm. Nem felejtem – teszi hozzá, hogy milyen áron mentette meg, amely már el is van törpülni minden mellett. Már alkudoznak, már másutt járnak, pedig az ő idejükben alig telt el valamennyi. Érdekes.
- Ki vannak rá élezve és éhezve. Ezért is ilyenek. A lélek már csak ilyen, és való igaz, kicsit mindegyikünk kíváncsi, milyen lehet úgy. Akár a bánat, akár az öröm, vagy épp... egyebek. Bár sokban viszont nem vagyunk szegényen ellátva. A düh fékezhetetlen és valódi bír lenni – milyen ironikus, hogy a jóból keveset, a rosszból annál többet tapasztalhatnak meg. Mindenki a maga módján és idejében. És hogy még milyen soká tud parázslani odabent.
- Ahogy óhajtod, akkor nem kutatok utána tovább – nem adja fel, ráhagyja. Ha neki így, akkor így. Valóban nem számít.

Túl heves reakciói támadnak, amit nehezebben kezel. Be kell vallani, hogy nem így képzelte el, de azt is, hogy mulattatja, még ha közben bosszús is. Rajta is átfut lassan minden, mégsem kavarja fel és készteti bolond cselekedetekre. De nem is engedheti, hogy úgy dobálja, rángassa, ahogy épp azt kívánja. Hah. Fújtat egyet, leengedi kezeit és figyeli, ahogy hullámzik. Ahogy előbújik valaki más. Apró és gonosz vigyor, ha rá így hat, hát másra? Hisz a rúnák védik és mégsem, ez a felfedezés viszont roppant hasznos. Annak idején nem használta a vérét rájuk, ha pusztulniuk kellett, másképp oldotta meg, de ebben az ínséges erő-időkben minden megoldás egy újabb kiváló eszköz.
- Hát jó – lépked vissza az oltárig és felül. Lazán, lábait lógatva, mint nemrég, úgy tekint le rá. Már majdnem megböki a lábával, annyit van csendben és relaxál, vagy mi művel. Jogos, hisz nemrég majdnem elveszett minden a fejében és az alkalom is maga. De ő is hisztérika volt, mégis türelmetlen nyög fel, amikor ismét lábai közé kerül. Hátradől, kezén támaszkodik meg, ott hagyja. Úgyis kapálózna, úgyis visszamászna.
- Igen, bevallom, kicsit sikerült megveszned valóban. Nem számítottam rá, tudod... - figyeli, ahogy közelebb ér, ismét. - Te kóstoltad elsőnek. Légy rá büszke, még ha... fáj is – nem tud nem vigyorogni. Kicsit büszke, kicsit elege van, mégis belemegy. Hogy mit akar? Totál másra gondol, egyik lábát kényelmesen lóbálja meg, ahogy ott lóg. Meddig húzza még vajon?
- Könnyebb. Neked biztos – ha halk, ha nem, közel van és tisztán hallja. A kőfalak felé pillant, elmereng kicsit, keresi az utat, hol engedje át és el. Így éri el, érinti meg, ajkaiból pedig sóhajt tőr ki, most az ő bőrön táncol a libabőr. Mire visszatalál, már erélyesen húzza magához, tiltakozni sincs ideje, akaratlan simul köré és hozzá. Fene. Kékjei azonban kutatják az arcát. Valóban, teljesen már a tekintete.
- Szükséges ez...? - utal itt arra, ahogy magához láncolja, viszont már késő. Elindult. Egyik kezével fog a karjára, erősebben, miközben érzi, ahogy elméjébe tolakszik. Ott az út, a jelen, a közelmúlt, ahogy az óceán mélye terül szét, majd ahogy mintha átröppenne a világon. Az időben. Kellemetlen, ahogy érzékeli és tereli előre, arra a pontra, amikor még minden virágzott, amit látni akart. Mert láthatja, ő nem tudja azonosítani az arcok rengetege között. Azonban az erő, amit magába engedett, nem feltétlen csak ennyit akar. Benne még haloványan van valami, amit a ládában kapott és amely ha haldoklik is, erre nem reagál jól. Kicsit elveszti az irányítást, ha figyel, ha nem csak arra figyel, észlelheti a változást, a halott, sivár világot, a börtönt, ami bekúszik az életbe. Erősebben kapaszkodik, már-már lökné ki, de kutat, talál, ő pedig elrejtené, amit lehet. Amit ő maga is felejtene. A bukást.
Elszakadnak egymástól, szemei azon nyomban felnyílnak, amennyire tud, annyira húzódik el. Ő is levegő után kapkod, még kicsit zavart mindene, a fejét rázza. Túl mélyre ment és túl nehéz volt egy helyben tartani. De talán nem is fogta fel. Érzi, ahogy ismét kapaszkodik, most tér vissza igazán a jelenbe, ahogy lepillant rá. Láthatóan még kissé zavart.
- Ahogy mindenki mást? Nem maradhatok örökké sem – szusszan egyet, a démon meg reszket. Meglepve pislant, de engedi. Hagyja. Addig is van ideje mindent rendberakni. Nem akar még egy kört... Meglapogatja a hátát végül, mintha csak vigasztalná. Neki kellemetlen túra volt ez kissé, a hátsimi erre járna.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 23, 2019 5:37 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
- Hogy őszinte legyek, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy mesterré váljak, főleg nem egy olyan ostoba kölyök mellett, mint akit kiszabott nekem Atyám. Tisztában vagyok a képességeimmel, s az, hogy összezárva legyek akár évekig egy másik személlyel, az egyszerűen katasztrofálisan hangzik. Sem türelmem, sem kedvem nincs az egészhez. Ugyanakkor tudom jól, hogy ezzel más céljai vannak az én Mesteremnek. Nem olyan egyszerű a dolog, mint aminek tűnik. Ez számomra is valamiféle tanítás kellene, hogy legyen, ám egyelőre még nem látom értelmét. - vonom meg a vállam egykedvűen. Én komolyan vettem mindig is a feladatom, így most sem kérdőjelezem meg a szavait, bár nehéz lesz rájönni a tanításának a lényegére. Talán most akarna mások közé lökni, ha már ennyi időt magányosan töltöttem?
- Neked volt mestered, vagy bedobtak egyből a mély vízbe, hogy boldogulj, ahogy tudsz? - teszem fel a kérdést felvont szemöldökkel. Az eddigi mesék alapján könnyedén lehetséges, hogy nem volt mellette atyai kéz, mely segítséget nyújtott volna. Én is nehezen boldogultam volna a pokolban, ha nem kapok útmutatást s egy biztos pontot a lenti életemben.
- Sötétség? - simítok végig államon eltöprengve. - Egyszer említette érintőlegesen a tanítóm, hogy valahol nagyon mélyen, számomra elérhetetlen bugyrokban valami ősit őriznek. "Sötétségnek" nevezte, de mást nem mondott róla, s szerintem ez is csupán véletlenül csúszott ki a száján, hiszen mikor faggatni próbáltam, kitért a válasz elől. Így annyiban hagytam. Tán köze lenne ehhez az egészhez? - kérdem kíváncsian. Próbálom közben összerakni magamban a kirakós darabjait, s nagyon homályosan valami talán kezd derengeni.
- Azon kívül, hogy bezárult minden, különös érzésem van idefent. Mintha nagyobb lenne az erőm, amit nem tudok mivel magyarázni. Te nem érzékelsz hasonlót? - úgy beszélgetünk, mintha régi cimborák lennénk, akik sok idő után újra találkoztak. Nem érzem Athant idegennek, sőt, talán az első apró pillanatban, mikor megéreztem a belőle sugárzó aurát, akkor tudtam már, hogy nem közömbös a számomra. Talán kissé kellemetlenek voltak a módszereim, de hirtelen mintha mit sem számítana.
- Véss csak! Bármit véshetsz, akad még rajtam hely, különösen a te számodra... - villannak fel a méregben ázott szemek, miközben egy félmosollyal végigsimítok a mellkasomon. Talán fenyegetésnek szánta, én azonban nagyon is nyitott vagyok megismerni a szenvedés újabb bugyrait. Tőle különösen.
- Ki tudja, mennyire bolondítasz meg a következő pillanatban? Ki tudja, mennyire mélyen vésődsz belém? Ki tudja, meg is ölnélek akár azért, hogy soha ne lehess másé... - ajkaim szélesebbre húzódnak, s bár az utolsó mondatot egyszerű viccnek szánom, a tekintetem kicsiny szegletében mégis mintha őszinteség csillanna, melyet egyszerűbb kimondani úgy, hogy álcázzuk. Mivel ő újdonság számomra, így nem is tudhatom, mit vált ki belőlem a társasága, minél több időt vagyok a közelében. Talán kialakul egy betegesen önző ragaszkodás, mely akkor éri el a tetőfokát, mikor távozni akar. Hirtelen kattanás... Azok nálam sokkal gyakoribbak, mint kellene.
- Ha megkeresem a múltat, talán megértem a jelent. Bennem erősen élnek a halandó éveim még most is, ennyi évszázad után. Ennek pedig oka kell, hogy legyen. S ha vannak fekete foltok, azokat muszáj megvilágítanom. Muszáj. - közlöm határozottan, eltántoríthatatlanul. Sok időt töltök mindig azzal, hogy a múltamban vájkálok, s próbálok mélyebbre ásni, bár ez rengeteg energiát kivesz belőlem, mégis hatalmas sikerélmény, mikor akár csak egy parányit is, de haladok.
- Egyszerűen nem akarok tömegeket mozgatni. Vannak, akik vezetésre születtek, akiknek az a rendeltetésük, hogy irányítsák a nagy tömegeket. Én nem keresem az ilyen helyzeteket, egyszerűen akivel összehoz a sors, azt szeretem leigázni. Ugyanakkor nem gyűjtök szolgákat, hiszen akivel kiszórakoztam magam, azt eldobom, mint egy használt rongyot. Vagy épp visszatérek, ha maradandó élményt nyújtott... - mosolyodok el sejtelmesen. - Ám erre nagyon ritkán került sor. - még az 1700-as években volt egy Jonathan nevű földműves, akit párszor meglátogattam még halandó létében. Hogy is fogalmazzak... Még így, hogy démon vagyok, így is tudott nekem újat mutatni. Nem is akár milyet. Ugyanakkor nem hatott meg különösebben, mikor meghalt, s nem is tettem erőfeszítést annak érdekében, hogy megkeressem a pokolban. Nem is kérdés, hogy odakerült. Egyszerűen elengedtem, s eltemettem magamban a kellemes emlékek vermében.
- Én vagyok a legtökéletesebb alany saját magam számára. A többi elenyésző test csupán a nagyobb hibákat orvosolta, az a temérdek kicsi viszont rajtam bukott ki. Volt, amit élveztem, volt, amit már kevésbé. - halkan sóhajtok a kényszerített érintésbe, nem titkolva, hogy még ez is hatással van rám. Ám még mindig próbálom visszafogni magam ott, ahol csak tudom, ám ez az egész olyan, mintha a lelkemben levő gát megtört volna, s nem lehet tudni, mi folyik át a repedéseken.
- Tán rajtad is vannak rúnák, pecsétek? Esetleg olyan helyeken, amit nem látok? - pillantok lejjebb arra a jelentéktelen rongyra, ami még fedi őt, majd célzóan felvonom a szemöldököm, úgy engedem rá vissza a tekintetem, s majdnem felnevetek a saját feltételezésemen. Természetesen nem fogom kérni, hogy vesse le minden takaróját, és... Várjunk, miért ne kérhetném? Ő leviatánként, én pedig démonként is láttam érdekes dolgokat, mit számít hát egy mezítelen test? Talán semmit. Talán sokat. Nem tudhatom, amíg... Ekkor adok magamnak belülről egy hatalmas taslit, ami visszarángat a kusza gondolatok egy örvényéből.
- Nincs olyan véset a testemen, ami ne kapcsolódna egy másikhoz. Ha megbomlik a rend akár egy kicsit is, akkor mindennek annyi. Ezért egyre nehezebb újabb és újabb rúnákat felvésni, hiszen sok idő, míg megtalálom a tökéletes kombinációt. A test és az elme egyensúlya, az erő megtartása és összpontosítása, és... egyéb hangulati elemek. - húzom el mosolyra a szám. Természetesen nem kötöm az orrára, hogy ha ide szúrsz, akkor ez és ez aktiválódik, s még sorolhatnám. Sok minden lappang a fekete vonalak háttérben, önmagamra nézve is. Például visszafogja a tombolásra való késztetést, mely meggondolatlan helyzetekbe sodorhatott volna. Hiszen mikor megéreztem, milyen édes a szenvedés íze, az nagyon sok mindent elindított bennem, s a halandó énem tovább lökte e kezdeti őrültségeket a démoni síkra. Már több száz éve készülnek a rúnák, hiszen mindig egy aprót toldok hozzájuk.
- Tehát... Ha azt akarnám, hogy csak körülöttem keringjenek a gondolataid, és bevetném a "nem démoni" módszereim, lenne esélyem? - egyértelmű, hogy a mondatainak mely részét ragadom ki, s ezt apró aljassággal kérdezem, bár őszintén. Ha már akarok valamit, akkor azt ne kicsit, hanem nagyon akarjam, nem igaz?
- Ha minden percben kielégíteném a vágyaimat, egy idő után unalmasak lennének. Néha jobb várakozni és küzdeni egy kicsit, élvezetesebb lesz a jutalom. - vonom fel a szemöldököm. Az önmegtartóztatás nagyot tud robbanni, ha egyszer kiszabadul, s megfelelően vannak elfojtva a dolgok.
- Látod, mondj köszönetet, hogy megmentettelek a magánytól. - már majdnem öntelt szórakozottság telepedik rám. Holott ez inkább fordítva lenne igaz, még ha Athan részéről akaratlanul is történt az egész.
- Az emberekben azért akad némi irigylésre méltó. Sokkal könnyebben meg tudják ragadni az érzéseket, mint például én magam. Hiszen ők tisztában vannak vele, hogy az élet véges, s nem is olyan hosszú, így muszáj mindent megragadni s magukévá tenni, amit csak tudnak. Minél kisebb a kalitka, annál könnyebb elkapni azt, ami benne van. - jelentem ki bölcsen, s ábrándosan a messzi, végtelen vizek felé emelem a tekintetem. Tisztán emlékszek, milyen hatalmas élvezetet jelentett számomra, mikor először elértem a gyűlöletem csúcspontját. Mikor először robbant, s beért az a bizonyos reváns. Emlékezetes pillanat volt. A halandó énem hegycsúcsa.
- Nem szégyenlem, ilyet ne is gondolj. Egyszerűen csak nem szeretnék róla beszélni. Jobb, ha titok marad a kiléte. Őt nem keverném bele a kettőnk dolgába, hiszen nem is számít. - ezzel pedig lezártnak is tekintem az Atyámat övező homályt, nem tudna úgysem olyat mondani, amitől megeredne a nyelvem.

Ahogy száll ki belőlem az erő, úgy érzem azt a vad pulzálást a nyomában, melyet az erőtlen porhüvelyem hordoz magában. Sok mindent tompított bennem a mágia, s ahogy az egyik rúna megtörik, úgy követi azt a többi. Még van egy kicsi, még van egy csekély tartalék, melyet nem ért el az átkozott, pokoli vére. Nehezen irányítom közben a cselekedeteim, hiszen ahogy kiveszik belőlem minden, felszabadulnak az emberi érzések, melyeket eddig lakat őrzött. Néha engedtem őket tombolni, ám mindig jobbnak láttam elnyomni bizonyos dolgokat annak tudatában, milyen őrülten és kontrollálhatatlanul tudok viselkedni korlátok nélkül. Kölyök démonként borzalmas voltam... Mindent azonnal és most, ez volt az elvem. Persze, hamar belebuktam. Már el is felejtettem, milyen engedni a szenvedélyeknek, melyek lángtengerként égetik szét az ereim. Meglepő hát, ha újra letámadom Athant? Ugyan, én már semmin sem lepődök meg. Magamon, legalábbis, hiszen mikor szabad utat kapok, pár pillanatig értetlenül pislogok csupán felé, aztán végre mikor eljutnak a tudatomig a szavai, akkor nagy hévvel tápászkodok fel, s az oltár felé biccentek.
- Gyere hát, ülj ide. - súgom remegve, mint valami élőholt, aki a prédáját próbálja becserkészni. Talán így is van... Ki tudja már? Ha felül az oltárra, úgy pár röpke másodpercre lehunyom a szemeim, s próbálok koncentrálni, hogy visszahozzam azt az énem, ki még a vére előtt képes volt a békés viselkedésre, ám ez nem sikerül. Így váratlanul a lábai közé siklok, s ráfogok mindkét combjára.
- Már el is felejtettem, milyen embernek lenni... Milyen, amikor annyira gyötör az éhség és a szomjúság, hogy már az őrület cseppjei is megjelennek velük... - közel hajolok hozzá, egészen közel, már annyira, hogy megszűnik a kőfolyosók dohos illata, a tenger sós levegője, hiszen mindent csak az ő illata tölt meg. Mint egy meleg pont a hidegségben, ami felé úgy kapaszkodunk, mintha az életünk múlna rajta.
- Talán ha kitisztult az a bizonyos sötét folt, könnyebb lesz... Ugye? - a vállához hajolva pillantok végig rajta, s a halk motyogásom talán nem is igazán neki szól. Mintha az univerzumtól várnék megoldást erre a kuszaságra, amit bizony ez a leviatán okozott. Lassan emelem vissza végül a fejem az arca mellett, s egy sóhajjal simítok végig oldalán, majd belekapaszkodva közelebb rántom magamhoz. Ha pedig nem löki el a kezem, akkor ujjaim végigkúsznak a mellkasán, hogy aztán megállapodhassanak a tenyereim az arcán.
- Jól van, csináljuk. Csak azt fogom látni, amit engedsz, semmivel sem többet. - suttogom halkan, teljesen átszellemülten. Az erőm utolsó cseppjeit a kezeimbe irányítom, majd közelebb hajolok hozzá úgy, hogy pár lehelet válasszon el csupán minket. Lehunyom a szemeim, majd ajkaim enyhén elválnak egymástól, s halovány, fekete füstfelhő képződik közöttünk. Mintha csak a lelkét akarnám kiszívni... Érzem, ahogy beljebb hatolok, ahogy a világának a peremén állok, s azokat a pontokat kutatom, melyeket épp észrevehetek a sűrű felhőkön túl. Itt egy emlék, ott egy kép, emitt egy érzés, amott pedig én magam... S minden, amit átenged nekem, az belém száll a füstön keresztül, melyet nagy levegővel szívok hirtelen magamba. Aztán távozok. Nem kutakodok tovább annál, mint amit enged nekem. Azonban idő, amíg minden a helyére kerül, s kitisztul a tudatom, így kissé legyengülve dőlök neki. Ugyanakkor tudom, hogy annak a szőke fiúnak az arca ott volt benne... Ott voltam...
- Tudtam. Nem csalt hát a sugallat. - ha nem tol el magától, homlokom a vállának döntöm, s megkapaszkodok a derekában. - Ezek után hogy engedhetnélek el csak úgy? - lehelem halkan a bőrére, még mindig egész testemben remegve. Kell még egy kis idő, amíg a fizikai erőm aktiválódik, s a húsvér testemre korlátozódik minden bennem tomboló ösztön, vágy, akarat, vagy éppen érzés.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 19, 2019 1:22 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 2228 • Credit:

 
- Áhhá, szóval tanítvány. Az mindig egy nyomós indok arra, hogy hátrahagyd, ami megszokott. És megérte? Mármint a tanítvány – hiszen ő is valami ilyesmit tett, amikor választott és cselekedett, tudja milyen, ha jól sül el és amikor rosszul. Olyankor eltüntetni és elfeledni kell, nem hagyott nyomokat, ha valaki nem volt alkalmas rá, úgysem kereste utána senki sem. - Igen, többet tudok, valamennyivel – bólint, kis hatásszünetet tartva. Nem olyan dolog ez, ami titok, már a nagy részére maga is rájött, a lényegre pontosan, a többi lényegtelen a szemszögéből nézve, csak hát kíváncsi, ki nem az. Sokan nem tudnak semmit, ők is csak azért, mert ok-okozat, volt idő megtapasztalni, alkalom meglátni és persze mert valamelyest egy szelet ebből az övék.
- Valóban bezárult minden ajtó lent és fent is. Ami volt, úgy néz ki, ki van dobva a földre, még talán azok a lelkek is, akik csak épp elkezdték sötét életüket. Nincs értelme ezt elrejteni, akkor is igaz lesz, ha titkolom. Mondd, mit mond neked az, hogy Sötétség? Ne a naphiányra, a pokol utolsó bugyraira gondolj – egyszerűbb lesz úgy elmondani, ha tudom, ő mennyit és hol ért ebből. Furának tűnhet, hogy csak így csevegek vele, holott ő mit tett velem, mégis, mi már csak ilyenek vagyunk. Csapongunk, aztán rájövünk, hogy annyi magány után néha engedünk ennek is. Csak hogy legyen valami.
- De nem csak ránk, rátok hat ez ki. Az emberekre is és úgy látom, sokaknak semmi fogalma nincs arról, mit kaptak – ezt ő látta, azon a fura estén, amikor a fivére lényei kitörtek és randalíroztak. Ott és akkor tapasztalta meg, hogy míg a régiók lényei kitaszítottak, mit nyert az emberi részleg. Még most is kicsit hihetetlen, irigylésre méltó, de várható volt. Az lesz kérdés, hogy mi lesz ezekkel, ha visszaáll a rend? Megmaradnak, vagy azon nyomban összeesnek és mennek a túlvilágra? Persze, egyelőre a többi dologgal vár, és akkor tárja csak fel, ezek után már tényleg jár neki minden, amit csak megkíván, be kell látnia.
- Ez a felfogás nem csak ott él, mindenhol. Néha egy kicsit mégis kell gyakorolni, már csak a látszat kedvéért, aztán pedig visszaforgatni a magad javára. De, mások vagyunk, nem egyfélét élünk és gondolunk – mert minek tennék ezt. Más rétegbe is tartoznak és ha még élt is volna annyit, mint ő, az se lenne semmire sem garancia. Neki sem az, dobálózhatnak bármivel, néha semmit sem ér a hosszú életük tudása, így nem. Ezen azonban rövidest majd változtatnak, így vagy úgy, addig azonban azzal kell élni, ami van és ami használható. Most jelenleg elég az, hogy beszél, megválogatja és megforgatja szavait, aztán pedig elhint dolgokat, amire rákap. Nem mindig ilyen egyszerű, de úgy néz ki, elkapta az egyszerűbb alakot, vagyis fordítva, de lényegtelen. Ezt még túl lehet élni, könnyedén, nem kell szorongatnia vérző sebét sem, mert nincs.
- Igen, határozottan. De ha akarod, belevéshetem a bőrödbe a rúnák mellé és akkor látni fogod, ameddig itt vagyok. És az nem száll el – még ujját is behajlítja, mintha karom ülne rajta, de olyanja nincs, viszont kreatív vagyok, feltalálná magát könnyedén, hogy megleckéztesse, ha ennyire erre vágyik. Mégsem moccan, nem mozdul egyikük sem, a szavak valóban elreppennek, ki-ki mire emlékszik belőlük.
- Én makacsul ragaszkodom az élethez, így arra szavazok, hogy elhagyom élve ezt a helyet. Te? Fogalmam sincs, az előbbiek után nem fojtottalak meg, ha nem teszel semmit, akkor te is elmész innen. Miért kellene egymásnak esni, mit kívánsz te a tudáson kívül hát? Halált? - lehet, hogy ha elszáll, akkor valóban képes lenne rá, vagy csak az akarat, nem tudhatni, mennyire veszett meg, vagy épp bújik elő az, akit nem érdekel semmi, csak a pusztítás. Nem érezni, hogy megfertőzte volna bármi, azonban ez sosem garancia, radikálisok mindenhol léteztek, amik nem illettek semmiféle mintába. Így hát jobban figyel majd a jelekre, még ha közel is van, vagy ha hozzá is ér. A test nem úgy reagál, hogy vért kíván, épp ellenkezőleg. Mást érez, és ez egyelőre elég biztosíték arról, hogy ne védekezzen, csak ott hagyja ujjait vagy épp elhúzza. Ha eléggé eltereli a gyilokról a gondolatokat, akkor nyert ügye van.
- Talán létezik. Érzem is és nem is. Vannak dolgok, amik még nem biztosak, de biztos vagyok abban, hogy a lényeget tudom. Ha nem ismered önmagad, hogyan ismerhetnél minden mást? A lényeg, ahogy mondtad is, te magad. Bár a sötét foltok elrettentőek, nem kell mindig a múltat űzni, keresd meg a jelent, az a fontos – ezt volt ideje megtanulni és megtapasztalni, főleg úgy, miközben sirámok és sóhajok vették körbe. Nosztalgia, ahogy mondták, el kell engedni, mert csak beleőrülnek. Nem kellemes, nem jobb, de mégis könnyebb. Mit ér azzal, ha folyton a múltat keresi és kaparja, aztán csalódik, amikor megint a foltba ütközik. Akkor persze, hogy elveszti az egész értelmét és elun bármit, amit csak lát. Fura ezt látni, a legtöbb démon élvezi a létezését, a mivoltát, a világot, még ha most annyira nem is van mit, de nem ennyire keseregnek vagy menekülnek. Aztán, lehet mostanság ez a divat, nem kérdezett meg mindenkit. Szorítása azonban most nem azt mondja, hogy érdektelen, most egész lénye mást mutat. Persze, ő kavarta fel az állóvizet benne, nem panaszkodhat és nem is kell ezen meglepődnie.
- A szolgasors, értem én, értem. Amikor be van rögzülve és addig nem tudnak mit kezdeni magukkal meg a szabadságukkal, ameddig valaki nem érezteti velük újra. Akkor még szerencsésen is választottál. Ha szeretsz uralkodni, akkor miért vagy távol? Vagy csak a lélek fölött? - figyeli közben, hiszen kicsit kettős, lehetne a történesek közepette, mégis, nemrég kimutatta akaratlan, hogy elzárkózott. Talán csak erről a testről van szó, amit birtokol és a tanítványról, vagy azokról, akiket valaha annak fogadott. Egyeseknek a kis győzelmek is elegek, egyesek meg olyanok, mint a testvérei, hogy mindent akarnak. Ő maga milyen? A kettő között, kényelmesen. Most ugyan még keresi a kényelmet, vagy épp teremti, ujjai még ott pihennek bőrén, a szavak folytatódnak. Egész meghitt. Aztán ránt egyet rajta, keze lefele irányul és megállapodik a combjánál. Ó, demonstrál! Ez most meglepte, nem titkolja, lefele pillantva ereszti ki ujjait, érinti meg, majd ha már ennyire oda irányította, az anyagra, a tagra simítja tenyerét, hogy érezze hogyan égeti meg kissé bőrét, de nem húzza el magát, szeme se rebben.
- Saját magadon kísérleteztél? Merész. És tetszik. Ha máson, még jobban. Mindig kell újítani, én is szerettem régen kipróbálni, vagy épp csak megnézni, mennyit bír el. Alkottam rúnát, átírtam, vagy épp tönkretettem. Szebb idők voltak – kellemes hűvösség áramlik immáron felé, ujjai szórakozottan gyűrik meg az anyagot, leginkább letépné, hogy megnézze, mi van alatta, végül azonban épen hagyja és csak ott van. Tekintete azonban felvándorol arcához.
- Erőd, amelyből nem tudnak kiűzni. Erő, amely magasabbra helyez, mint a többi démont. Erő alatt azt értem, amire képes vagy, nem súlyemelgetés itt a cél. Az erő, pontosan az, aminek hangzik – ha már ott van, ha már hűvös, ő a forrósághoz nyúl vissza, az eddig hűs pontot ismét melegség járja át, az anyagot nem épp direkt, de végül kissé megpörköli, mielőtt elhúzza a kezét onnan és visszahelyezi maga mellé. Még mindig tartalékol, ha tovább szorítaná, hát megégeti az ujjait is.
- Gondoltam, hogy nem két mondatban lehet elmesélni és hogy a saját titkod az egész. Mégis érdekel, mi az a sokkal több annál. Mennyire? Még a végén hálásan meg tudnám köszönni, ha kicsit beavatsz. Ha érdekes, ha hasznos, tovább tudunk menni – von aprón vállat, szórakozottan, mint aki ezzel most a mézesmadzagot húzza el előtte, hogy mindenképp ne engedje elveszni az alkalmat.
- Kinek nincs? Tele van angyallal a vidék és ki tudja mikkel. Fel kell készülni, ha a kényelmes életet akarom választani. Vagy csak egyszerűen kíváncsi vagyok és olyankor kérdezek. Mindegy mi a válasz – pillant lefelé, majd szemeit forgatja. - Bahh, ha azt akarod, érd el máshogy, ne igézettel. Tudod, ha megtöröm, a koponyád is törik vele és nincs pokol, ahova űzzelek így... Bár te úgy látom, lassan vésés nélkül is csak rám gondolsz – vagy a válaszaira, összefügg. Nem mintha bármely szavai készpénz lenne akármire, nem ugrik csak úgy fejest, mint holmi bolond. Ahhoz kicsit előbb kell lemászni a falvédőről.
- Más, mint a tied, azért nem. Én tudom érezni a tiédet, a mennyeit, a többiekét. Nem rejtem el most, van, amikor igen, de szükségtelen – amit nem ismernek, azt nem is látják. Emberek között járva visszavesz, de úgy tudja, nemigen ismernék fel, ha még ki is rakná a kirakatba. Ha nem szükséges, nem pazarol, bár idegesíti, hogy tartalékolni kell. Az meg hogy mire képes, még neki is néha kérdés.
- Most is ölelésre vágysz? Megadjam? - érti ő a lényeget, de nem tudta kihagyni. Persze, hogy ilyenek az emberek, ez a lélek értelme, az érzések és azoknak vágya. Nekik is vannak vágyaik, fellángolásaik és sajátok érzelmeik, de teljesen más, sosem lesz valódi, vagy olyan, mint amilyen az embereké. Vagy csak ő nem ismerte még ezt ki teljesen.
- A gyűlölet más, ahogy a harag és a fájdalom is. Azok jönnek, de nem akarod – gyűlöletük aurája mérgezte meg a láda vidékét, kíváncsi lenne arra, hogy Athlan mennyi találná gyilkosnak, ha csak egy szippantásnyit kapna belőle. Ha már a vére ennyire hatással volt rá.
- Valóban annyi vagyok, miért nem hihető? - mondjuk mert nem néz ki ráncos öregembernek, vagy tapasztalt arcú veteránnak. Érti ő. - Nemigen. Fellángoltam, vágy után kaptam, kielégítettem, de szeretni. Nem, nemigen. Nem ismerem úgy, ahogy az emberek, felesleges volt az életben. Nem vagyok magányos típus, szeretem ha vannak körülöttem, imádtam amikor voltak mellettem, bár azóta kicsit más, néha vágyom a csendre, a magányra, de túl hosszú ideig nem bírom – a rossz emlékek miatt, de hogy ő kihűlt lenne... Ha azt a régi felét ismerné, akkor tudná, hogy nagyon nem, a mostani még felfedez és jámbornak tűnik, nem harapott még bele senkibe sem, most hogy rájön, eddig azonban nem is hiányzott. Néha csapong, de belefér. Nem feszült. De hogy a szeretet. Megérintette, igazából, valahogy mélyen vágyik rá, mintha a kirakósból már csak az hiányozna. Egy ölelés, valódi és mély, családtól sosem kap, más pedig nem tekintett úgy rég rá, féltek tőle, tisztelték, de az, sosem. Mindig is elveszett volt ezen téren.
- Anya, apa, gyerekek. Egy kis varázslat, egy kis képzelet – kacsint, mintha receptet mondana, de nem a választ. A démon és a tengeri kígyó násza, minek fecsérelje rá az időt? Itt van, az a lényeg és tartósra sikerült.
- Nem számít, csak érdekel. Hátha ismerős. Miért titok? Szégyenled? Talán az egyik lovas? - ha már a patkány, ha már a pestis. Ki tudja...

- Észrevettem, hogy csak te vagy – mert minek azt nézni, kivel került egy légtérbe, ugye. Nem könnyű így vele, hülye ötlet volt, ő is morog magában érte. De most elvan ott, egyelőre nem rohan vissza, kitalálhat valamit, amivel felébresztheti. A víz hideg, talán ha kicipeli...
Nem – nem sértette meg, csupán még mindig érzi a furcsa pillantást. Meg türelmetlen. Valami ilyesmi, nem kezdi el részletezni különösebben. Ahogy a másikat sem és lassan rájön arra, hogy mit is mondott. Itt viszont ő is félreértette, egymást értették és szinte kitör belőle a nevetést, miközben a másik szabadkozik. Eddig úgy tűnt, hogy a prűd félti az erényeit, most viszont már lazább, nem feszeng, hát amúgy sincs mit védeni, inkább csak az, hogy nem könnyű préda. Még így sem.
- Honnan tudjam, épp mi korbácsolódik fel és hogyan. Kiszáll az erő, előrébb törnek a test szükségletei, éhezel, fázol, nem tudhatom előre – tárja szét a karjait, hogy nem gondolt át előre mindent és ugyebár nem tudja, mi lesz a folyamat csúcspontja. Karjait leeresztve világosodik meg aztán, így már másképp hangzik a dolog, igazából, lusta megoldás lenne, neki nem kellene keresnie és erőt se használnia. De ha mindent megkapna könnyen, szemtelen lenne.
- Szóval soha, értem én. Így viszont másképp cseng a dolog. Persze, kutatni, kutatni, és az én titkaim, amik ott vannak? Látnál ott embereket, de magadat még nem biztos. Ahogy az se, hogy utána nem kapnál dührohamot – nem mintha félne, de nem kellemes, ha a fejét a kőbe verné, mert nem találja amit keres. Ez is tartja vissza, nem mozdul, csak szusszan, amikor arról bizonygatja, lenyugodott.
- Aha, persze – nem is hiszi el, csak azt, hogy a vére a ludas. A sebet már összehúzta, nem cseppen vér semerre, a maradékot letörölte. Így talál nem vadul be ismét. A szemeit forgatja, ahogy kérleli, ennyire nem gyengülhet el, vagy mégis? Neki is sikerült az angyal után, segítettek elmenni a házból, tudja milyen kellemetlen. Odalép hát, hogy felhúzza, de végül ő kiált fel, ősi nyelven átkozza, amint a földnek csattan a háta és ő megint naiv volt. Tényleg megérdemli testvéreitől ezt a jelzőt, ahogy most leszorítja, állát fogja, ő meg egy sort vergődik, de készül arra, hogy úgy a plafonnak vágja, hogy kitörik a nyaka. Szemei felvillannak, dühösen, de mire bármit tenne, magától húzódik el. Oppá. Nagyot sóhajtva ül fel, dörzsöli meg a hátát, ahol a kőnek vágta és most már megint viszi a csapdába, érzi.
- Dehogy fejezed, csak eladod, hogy ne dobjalak ki – dühösen szusszan egyet, a vállát ropogtatja ki. Aztán elunja, megtámaszkodik a kezein és pár pillanatig csak a plafont bámulja, mintha csillagot lesne.
- Csináld. Keresd meg, engedd el, de én irányítok. Ha mellényúlsz, ha mást akarsz, vége. Attól lenyugszol, végleg? - vagy nem, fogalma sincs, mint indít el ezzel, de már unja, ahogy ráveti magát újra és újra. Vagy, elmegy, de mindig a nehezebb utakat kedvelte. Mert kicsit őrült lett ő maga is.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 13, 2019 9:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
- Szörnyeteg... - szélesen elmosolyodok, ahogy végignézek rajta immáron sokadjára. Ha nem érezném ezt a különös kisugárzást, könnyedén megkérdőjelezném a szavait, hiszen számtalanszor belefutottam már olyan démonokba, akik hangosan ugattak, de nem haraptak. Akik a megfélemlítésnek a beszéd eszközét alkalmazták, miközben az erejük maximum egy élőholt bikáéval érhetett fel. Ezért sem szoktam hinni a pletykáknak és szóbeszédeknek, hiszen szeretem magamon megtapasztalni a dolgokat, még ha az borzalmasan negatív is tud lenni olykor.
- Csupán azért jöttem fel, hogy magam mellé fogadjak egy tanítványt. Nem sokkal utána zárult be a pokol, és azóta nem igazán sikerült elérnem a Mesterem. Annyit tudok, hogy nem jutok haza. Sehogy. És túl sok mocsok került erre a világra, aminek odalent kellett volna maradnia. Vagy éppen odafent, nézőpont kérdése. - vonom meg a vállam, mintha érdektelen lenne az egész. Ez azonban nem így van. Egyszerűen kár kimutatnom, hogy mennyire rosszul érintett ez a kusza változás, ami ott van minden sarokban, minden rejtett kis szegletben. Démon vagyok, nem pedig egy hisztérikus halandó. Helyén kell kezelnem a dolgokat.
- Te tán többet tudsz a semminél? - villannak fel kíváncsian a szemeim. Még egy apró morzsa is sokat jelent, ám nem szabad túlzott érdeklődést mutatnom, hátha visszatartja az információt. Mondjuk az, hogy elraboltam, nem is tudom, minek számít...
- A tapasztalataimból merítve ha nem lennék önző, most biztosan nem beszélgetnénk. Nem olyan világot élünk, ahol érne bármit is az önzetlenség. - felelem keserűen és kiábrándultan. - Ez a véleményem pedig röpke hétszáz év alatt sem változott. Senki sem érdemli meg, hogy magam elé helyezzem, ezzel a felfogással pedig tökéletes helyem van a Pokolban. - a negatív tapasztalat is tapasztalat, nekem pedig javarészt ebből álltak a halandó éveim. Démonként ezért választottam hát a magányt. Megtanultam a leckét, ne bízz senkiben, ne higgy senkinek és ne szeress senkit, mert ha hátba szúrnak, az jobban fáj, mintha a szívedbe döfnének. A szívemet már csecsemőként kitépték és odavetették a kutyáknak, így mi maradt? Semmi. Az égvilágon semmi.
- Tehát azt mondod, hogy óvatosan bánjak veled? - kérdezek vissza egy sejtelmes mosollyal. - A szó elszáll, ugyebár... - apró kekeckedés, célozgatás, hogy látni akarom a szavainak a súlyát. Hogy látni akarok mindent, nem csak hallani.
- Miből gondolod, hogy mindketten élve fogunk innen távozni? - fenyegetés? Ugyan. Egyszerű tények. Érzem magamban azt a vad lobogást, ami mindig meggondolatlanságra késztet. Ki tudja, talán most érem el a csúcspontot, ahonnan már nem lesz visszaút. Vagy a rajongásommal széttépem őt? Még az is meglehet. Lehunyt szemmel, halkan sóhajtva fogadom az érintését, s igyekszek nem mutatni, mennyire hatással van rám, bár a testem nehezen hagyja, hogy így tegyek. Talán csak tévút. Talán bűbáj. Talán egy megkeseredett démon szánalmas próbálkozása. Ki tudja, mi űz ennyire Athan felé?
- Létezhet egyáltalán olyan, hogy tökéletesen ismerjük önmagunkat? Te talán így érzel? Mert az én lelkemnek számtalan sötét foltja van a mai napig. Épp egy ilyet próbálok megfejteni. - egy újabb mosoly. Újabb célzás. Hiába töltöttem azzal az elmúlt évszázadokat, hogy fejlesztettem önmagam, hiszen minél nagyobb lett a tudásom, annál inkább arra jöttem rá, hogy mennyire keveset tudok.
- Számtalan olyan lélek van, akit irányítani kell. Akik egyedül elvesznének a nagy semmiben. Ő is ilyen volt. - amíg a keze a mellkasomon pihen, kicsit erősebben odaszorítom, célozva az előző lakóra. - Egyesek akkor lelnek békére, ha uralkodnak felettük. Én pedig szeretek uralkodni... Szeretem, ha az én kezemben van az irányítás. - ezért sem veszek részt harcokban, s ezért vonom ki magam a világ dolgaiból. Minél több ember, démon vagy angyal, annál nagyobb az esély arra, hogy valaki megbolygatja az életem. Nem tartom magam a leghatalmasabbnak, de tény, hogy a legnagyobbnál is van mindig egy, aki nála magasabban áll. Tán csak elkerülöm a csalódást, hogy az én kis világomnak egyedül én lehessek az uralkodója? Meglehet.
- Ezek a rúnák nagyon összetettek. Nem elég csak úgy felvarrni őket, hiszen ezen elv alapján egy démonon sem lenne szabad felület. Ez mind, ami rajtam van, temérdek balul elsült kísérlet egyetlen gyümölcse. - ekkor váratlanul megragadom újra a csuklóját, majd a combomhoz húzom a kezét. Még az ében köpenyen keresztül is különös, égető forróságot érezhet.
- Erő... Mit értesz erő alatt? - kérdem titokzatosan és halkan, még mindig nem eresztve a kezét. Váratlanul fagyos hideggé változik az anyag az ujjai alatt, már ha eddigre nem rántotta még el.
- Itt minden összefügg mindennel. Minden ott van, ahol lennie kell. Ez nem csupán a nyers, fizikai erőről szól, vagy a mágikus erőről. Ez itt mind... Sokkal több annál. Ahhoz, hogy megértsd, alapos tanulmányozásra lenne szükséged, no meg arra, hogy én magam is beleegyezzek. - szélesebb vigyor kúszik az arcomra, s ekkor engedem el, ha még nem húzta el a kezét. Egy kusza térkép vagyok, melyet csak én magam vagyok képes megfejteni. Nem is tudom, hogy ezt a sok mindent meg tudná egyáltalán olyan érteni, aki nincs benne mélyen ebben a tudományban. Nem mintha eddig sok érdeklődő lett volna körülöttem, ám ez így van rendjén.
- Szükséged lenne tán erősítésre? Egy kis csalásra? Némi bűbájra? Vagy talán... Egészen másra? - biccentem oldalra a fejem kíváncsian. - Akár ez is lehet részemről ellenszolgáltatás a válaszaidért. Felvések valamit ide... - bökök a hasára. - S láss csodát, te másra sem fogsz tudni gondolni, csak rám! - emelem meg színpadiasan az állam, halkan nevetve. Egyértelmű, hogy egy démonban nem lehet megbízni, ám ezért vannak azok a bizonyos megfordíthatatlan alkuk, melyeket mindkét fél köteles teljesíteni. Máskülönben... Nos, az senkinek sem szerencsés.
- Érdekes, de a te erőd nem tudom érzékelni. Még csak megközelíteni sem tudom, mire lehetsz képes. Elrejted tán, vagy ennyire elvette az eszem a sugallat? - vonom meg a vállam. A kérdéseim tárháza kifogyhatatlan, s mikor egy eltűnik, mintha a helyébe kettő nőne.
- Sokszor eltöprengek azon, mi lett volna, ha ott maradok a tündérek közt. Talán megöltek volna a szeretetükkel. Így viszont megöltek az emberek a gyűlöletükkel. Szomorú, hogy a halandók ennyire vágynak a szeretetre. Én is vágytam rá. Nem is vágytam... Sóvárogtam egy ölelésért, s hogy végre valaki ne az átkozott kölyköt lássa bennem. Érdekes, hogy bizonyos emlékek ennyi évszázad után is olyanok, mintha most történtek volna. - sóhajtok ábrándosan. - Az a sok szereteten alapuló hamis vallás pont ezért jött létre. Hiszen ez az érzés békét hoz és megnyugtatja a lelket. Azonban a gyűlölet... Sokkal intenzívebb volt, mint vártam. És sokkal felemelőbb. Ki tudja, mi történt volna, ha nem adom el a lelkem? Talán már a születésem utáni napokban eldöntetett, hova fogok kerülni. - megint kíváncsian kezdem fürkészni, immáron sokadjára. - Szerettél már valaha? Egyáltalán képes vagy magaddal hordozni az érzéseket, ha valóban olyan idős vagy, mint mondod? Az emberek sok érzelmet válthatnak ki... Lángolsz, majd kihűlsz, vagy a magány az osztályrészed? - ezen a ponton egy halk sóhajjal zárom le az áradatot, mielőtt még túlságosan elragadtatnám magam. Arra persze nem tőle várom a választ, hogy mégis mi az a szeretet, amire a halandók annyira esküsznek. Ezt érezhetem a Mesterem iránt? Vagy ez a kapcsolat közte és köztem valami teljesen más? Érződik, hogy régen volt hosszabb beszélgetésem olyannal, aki nem én vagyok.
- Egyáltalán téged hogy teremtettek? - kérdezek vissza egyből, mikor az első időkről kezd el beszélni. Az én fejemben is benne él a kép még, amikor először tapodtam a vérfüves mezőket, s hallgattam a Holtak tengerének felemelő sikolyait. Csodálatos volt így merítkezni a szenvedésből, akkor tudtam igazán, hogy nekem a Pokolban a helyem. Mindig is ott volt. Itt fent... Kissé elveszettnek érzem magam. Ez nem az én világom, sosem volt itt helyem.
- Miért érdekelne téged ennyire Atyám neve? Számít bármit, ha felismered tán? - a cinkos pillantásom elől nem menekülhet, bár igazából csak húzzuk, hiszen nem fogom elmondani a nevét. Ez teljesen biztos.

Az intő szavak nem igazán jutnak el hozzám. A hangja olyan, mintha édes visszhangot gerjesztene a fejemben, ez pedig... Szörnyen dühítő. Dühítő, mert még több kérdést vet fel, s még ellenkezni sem tudok. Kiűzni pedig végképp. Olyan, mintha a józan eszem utolsó kis maradéka valahol nagyon mélyen suttogna bennem, de azt már senki sem hallja, hiszen az őrült sikolyok és ördögi kacajok elnyomják azt.
- De most csak én vagyok! - morgom felé, mikor megpróbálok felkapaszkodni rajta. Ez sikerül is, s a remek ötletem egyből rázúdítom. Nekem jó lenne, neki közömbös, de amellett, hogy gyorsan letudnánk az egészet, cserébe kérhetne valamit. Ám ő megint eltaszít magától messzire, most viszont nem kelek fel egyből. Némán fekszek a hűs kövön, úgy figyelem őt. A testtartása, a szavai...
- Tán megsértettelek? - érzékelem a zavarát, de egyelőre nem igazán tudom, mi okozza. Talán a hirtelen jött közelség? Érthető, hiszen én magam is utálom az ilyet. Ez a mostani a ritka alkalmak egyike. Ebből is látszik, mennyire a végletek démonja vagyok.
- Nem akarok én semmit sem beléd tenni, mégis mit...? Ohh... - hirtelen esik le, és hatalmasat koppan. - Én nem úgy... Mármint, miért akarnék...? Jó ég, én soha... - pislogok felé értetlenül és ártatlanul, még mindig vízszintes helyzetből. - A fejedbe, az emlékeidbe behatolni, és megkeresni azt a részt, ahol én vagyok. Nem pedig... Azt hiszem, rosszul közelítettem meg a dolgot. - jó, ez némileg észhez térít a pillanat erejével, ezért sem kepesztek megint felé, hanem egy kis ideig még nyugton fekszek. Már szinte megsértve érzem magam, hogy ilyeneket gondol rólam.
- Jól van, lenyugodtam. - jelentem ki váratlanul, talán túl korán. - A véred megbolondít teljesen, nem olyan egyszerű ellenkezni. - azzal váratlanul kinyújtom a kezem egy ártatlan mosollyal. - A rúnáim már alig élnek, még szoknom kell, hogy csupán a halandó testem erejét használom. Segítenél felkelni? - a hangom nyugodt, a karom is lassan emelem fel. Mintha minden eddigi hevesség megszűnt volna. Látszatra. Ugyanis ha közelebb jön, s nyújtja a kezét, vagy egyszerűen csak karnyújtásnyira lesz tőlem, úgy a pillanat erejével megpróbálom megragadni őt, hogy a földre rántsam. Ebbe a mozdulatba beleteszem minden maradék erőm, s ha sikerrel járok, akkor azonnal rámászok, lábaimat a combjai mellé feszítem, s arcát egyből a tenyerembe süllyesztem úgy, hogy közelebb hajolok ajkaihoz, készen arra, hogy erőszakkal jussak a fejébe, s kiszívjam az emlékeit. Ha egyáltalán eddig eljutok, itt viszont abba is marad az egész... Nem megyek tovább. Ugyanis hirtelen kapcsolok, s hirtelen robbannak elmémbe a szavai, hogy talán tud nekem valamit mutatni. Én meg épp elrontok mindent...
- Sajnálom, sajnálom! Befejeztem! - emelem fel a kezeim azonnal, mint aki épp leteszi a fegyvert és békét kér, s azonnal hátrébb csusszanok rajta, hogy visszamásszak a kőre, ahonnan bűnbánóan pisloghatok felé. Ha nem sikerül a földre vinnem, abban az esetben is bűnbánóan figyelem őt, hogy egyáltalán megpróbálkoztam ilyesmivel. Pedig ha tudná, milyen lángtenger háborog épp bennem... Szörnyen nehéz visszafogni, hogy ne vágjon át az egész őrült tombolássá.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 10, 2019 11:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 2214 • Credit:

 
Aprón von vállat, miközben ismét lepillant magára. Fogalma sincs, mi volt az élő világ utolsó olyan képe, amely sokakat késztetett sóhajra és sóvár pillantásokra és aztán nem is érdekli továbbá, nem másítja magát illúzióval, noha megtehetné, átmeneti lenne, egyelőre még nagyon hosszú távon nem működne, meg igazi energiapazarlás lenne.
- Nem tudom, mindenkinek más az ízlése és hasonlók – pillant vissza rá, neki akkor így jó és kényelmes, a másiknak sem folyik ki a szeme, de érdekesebb, vagyis inkább kegyetlenebb lenne így a pillanatnyira fellobbant vonzalom sajátos fajtája nélkül. Nem mintha zavarban lenne, vagy zavarná, egész eddig nem is figyelt rá az igazat megvallva, el volt foglalva a méreggel, majd most a tanulmányozással, ha már a kellemetlen helyzet így alakult. Persze, az idő relatív, van is és nincs is elég arra, hogy itt trécseljen és lógassa a lábát, ki tudja, mikor rázza meg a csengőt a sötét asszony és akkor ha akarja, ha nem, ő innen eltűnik. Érdekes lenne, ha ráakaszkodna, nem lenne kellemes, neki mindegy lenne, de a nőnek nem, hamar véget vetne a közönségnek. Mindegy is, nem érzi a baljós előszelet.
- Ó nem, nem. Egyszerűen kezelem az ilyesmit. Otthagytalak volna a francba a kíváncsiságaiddal és a földteke másik felére kerültem volna, mire te kigondolod a kérdést, hova lettem. Megszoktam a magányt, ez már csak ilyen. Meg... egy szörnyeteg sem szereti, ha piszkálják – a legtöbb nem is válaszolna semmire, csak karmát, agyarait mélyesztené a húsba, de ő egészen speciális darab, gáláns és lehet hálás azért, mert még mindig nem nézte meg, mennyire rózsaszín belülről a démon. Érdektelen feszegetni, ha tetszik neki a válasz, ha nem, veszett fejsze nyele, előre cselekedett másképp, amikor neki nem volt ideje kigondolni szinte semmit. Már egész lenyugodott a benne pihenő tenger, de továbbra is figyel arra, hogyan reagál és mire készül, mintha folyton ugrásra készen állna odabent, miközben olyan lazán ücsörög, mint akik csak összeültek egy vidám társalgásra.
- Elegen vagyunk, igen – bólint, nem fedi fel a pontos számot, hadd higgye, hogy vannak akár százan is, nem csak heten, nem mintha nem lenne elég, ha száz testvérrel kellett volna a ládában lennie... nem, bele sem akar gondolni, hogy akkor mi maradt volna az elméjéből és bármiből. - Ez a valami? Mire célzol? - billenti kissé oldalra a fejét, kérdő tekintetével vizsgálva, hogy mire is akar kilyukadni. Netán... - Nem is sejted, mi történt? Hogy miért nem lent sütteted a hasad a kínlódó lelkek között? - talán tényleg nem tudja, elvégre azt mondta, hogy kevés dolog érdekli, no de ennyire kevés? Ha mondjuk tartósan lent volt és véletlen vetette ki az egész, akkor megérti, talán ma újat tud neki adni, olyat, amire célzott, hogy megfogja odabent. Nos, már lassan tényleg egy talicskányi hálával tartozik neki, jól meg is jegyzi a figura arcát, még jobban az aurát, magát a démont, amelyet ha kell, tudjon azonosítani és meglelni, akár az esőerdő közepén, mert bizony, ha már ennyire rendes, akaratlan fog ráverni dolgokat, csak ezt most nem közli még véletlen sem, nem fontos dolog, szerinte, a többi meg ugye mit számít.
- Bukj alá, légy ott is kíváncsi. Bár nem tudom, elvileg a test nehezebben bírja, de nem tudom. Másképp működnek a dolgok nálam mint nálad – ki tudja, talán ha a testet elhagyva próbálkozik, akkor eléri, amit keres, vagy meg sem kottyan, nem gondolkodott még el a végtelen mélységekben úszkáló démonok egyikén sem, sejti, hogy eddig azért nem tette meg, mert nem érdekelte, nem hiszi, hogy a félelem fogta vissza. Nem mintha számítana ez sem, az ő dolga, mit és hogyan látogat meg, most bizonyára csak amiatt „kívánta” meg a búvárkodást, mert felemlegette. Addig sem kötözget meg senkit, ugyebár.
- Általában így kezdődnek a démonok, igen. Bár szerinte, így is elég önző voltál és vagy, szóval azzal nincs gond. - vigyorodik el kissé, mert hát, mondta, hogy ezek a termek láttak már mindent, akár a falakon lógó beleket is, így talán a barbársággal sem lenne nagyobb gond, csak... elkopott. Vagy nem tudja. - Ohh. Erőszakkal közeledni, nos, nem élek semmilyen időszakot, vagyis kicsit, de az nem függ ide. Ez inkább... nem tudom hogyan írjam körbe, és minek, szóval rövid leszek. Nem vagyok az eszetlen erőszak példánya, van annak jobb varázsa, hogy előbb hagyom, hogy azt higgyék, gyengébb vagy szelídebb vagyok, így mikor végleg a toroknak ugrok, nagyobb a meglepetés? Valami ilyesmi. Ha erőszakkal jössz, akkor erőszakkal válaszolok, az indák még az elmegy kategória, de bevallom, amikor lekerült rólam, elsőnek szét akartalak szaggatni, csak érdekesek mondtál. Szóval, nem kell kiemelned semmit, változó, mikor beszélek sokat és mikor nem. De az igaz, hogy hullámzunk. Mostanság főleg – aprót rezdül csak, ahogy megérinti és libabőr járja végig, ahol a köröm éri és ahol célba is ér. Mintha a világot érő dolgok súlyát, állapotát képesek lennénk jobban felfogni, mint ami elvileg lehetséges és akaratlan átvesszük a dolgait. Legalábbis, ő így és ezt érzi, főleg, ha jobban beleolvad a környezetbe, vagy inkább, beleolvas.
- A holnap mindig lehetőségeket hoz, ez tudott – mintha nagyon titokzatos akarna lenni, pedig csak ez egy tény, számára. Optimizmusa a láda korszak óta mondatja ezt, amikor még szabad volt végtelen erővel, akkor bizony akadt olyan, hogy unt valamit. Most? Most még a romos utcának is képes örülni, ami kicsit bizarr a benső szörnyetegnek.
- Újra a nyomomba? Nem olyan egyszerű az – ingatja meg a fejét, játékos mosolyával. Ó, hát nem fogja csak úgy tárogatni az erejét, nem lesz egyszerű rálelni, de azt nem tudhatja, hogy mennyire fog a démon próbálkozni. Nem látja előre, de nem tervezi a mihamarabbi találkát, más tervei vannak, amiben egyedül kell lennie. - De meglátjuk. Ha jófiú leszel, talán hajlandó leszek kevésbé kellemetlen módon a közeledbe kerülni. Viszont ha még egyszer elrabolsz, vissza fogok ütni és ez a jóképű pofi fogja bánni – simítja tenyerét a másik arcára, majd finoman paskolja meg. Ragaszkodik, igen, ő is a saját kis privát teréhez és hogy ne rángassák már, mint egy bábut, így el fogja venni a kis templomát, amelyben benne csücsül a démon. Aztán kereshet másikat, addig sem őt zaklatja. Kezét végül visszahúzza, úgy figyel tovább, a beakadt lemez, szinte már eldöntötte a válaszokat, ráerőlteti arra, akit elsőnek talált különlegesnek és nem enged belőle. Ez a makacsság szinte emberi, de tény, maradhat minden démonban valamennyi és amúgy is becsvágyó bestiák. Nem lepi meg, sóhajt csak és a pillantása alatt már-már egészen meztelennek érzi magát, mocorog kicsit, mintha bármit számítana, valahol mégis kicsit kellemetlen ennyire nyíltan. Vagy csak ő szokott el tőle?
- Még van mit megismerned magadban? - mondja ő, aki most ezt az új formát kénytelen megismerni, amely kijött a szelencéből. - Talán igen, talán nem. Ne éld bele magad, a csalódás démonként jobban feldühít, mint illene – nem mintha rettegnek, majd kezeli akkor, amikor kell vagy magára hagyja, ez a jövő zenéje és azé, hogy tényleg felkutassa magában, már ha létezik. De a 700 év rabság megrágta az elmét, nehezebb. Végül egyelőre a test tulajára koncentrál, pihenteti a kezét a televarrt bőrfelszínen, de mintha lenyúlna épp a mélybe, mintha kutakodna anélkül, hogy felnyitná őt, vagy csak csalóka ábránd az egész? Kicsit valóban kutat, de nem sokáig, hamar kong a válasz, hogy talán tényleg a legmesszebbre űzte azt a szerencsétlent.
- Talán már elsorvadt ennyi idő alatt, csak a teremtője tudná megmondani, mennyi a szavatossága, ha elnyomás alá kerül – ahogy elengedi kezét, ő is elhúzza onnan a sajátját, értelmetlen mélyebbre ásni a semmi után, belakta már rég az összes sejtet. - Táplál, erősít, értem én. Bár nem látom mindet, biztos akad olyan, amely plusz erőt is ad neked, vagy csupán arra használod, hogy biztos erőd legyen? - talán ő is kap újat és ha egyet-kettőt a bőrébe vés egyszer, lehet képes lesz kicsit ő maga is csalni. Sosem árt, hiszen ezt még valóban ő is tapasztalja, most viszont csak annyit lát a másik, hogy érdeklődik, kíváncsi és hallgatja az ember meséjét, aki pusztulást kívánt.
- Hasonlítanak, de teljesen mások. Tény, démoni szempontból a kísértés lényege valóban unalmas egy idő után, de amikor jobban megismered, kiismered, olyan mint egy könyv, amit már olvastál, de folyton új és új lapokat kapsz bele. Máshogy nézzük őket, de a játékszerek... nos, igen. Megszűnne létezni – és meg is szűnt, ahogy a saját ujjaira pillant, amelyek már nem képesek ajándékot adni senkinek sem, vagy ha igen, vért kellene izzadni hozzá. - Meglepne, ha az angyalokra fanyalodtál volna – bár neki nincs sok tapasztalata és csak egyet tudna azonnal mondani, akit nem küldene az angyalpengéje halott tulaja után, a lényeg és a séma adott. Rossz és jó, ez meg már rég nem létezik. Elengedve a tollas népséget, dől hátra ismét kényelmesen, a kezén támaszkodva és miközben feltárja a múlt ködös meséjét, ő lenyúl a saját elméjébe és keresni kezdi, hol lehet ezeknek olyan pontja, amely egyezik a saját emlékeivel. Sok ilyen akad, különcök, vágyakozók, messzire kalandozók, akadt bőven, még akkor is, amikor nem osztogatott semmit, csupán ő maga utazott és tette a dolgát. Valami dereng, a legtöbb sötét, így nem is húzza fel, még a végén addig kaparna, ameddig felnyitja a koponyáját, hogy megkeresse a többi morzsát. Csak a fejét csóválja.
- Tündérek. Ehh – nemigen lettek és voltak a kedvencei, de tény, hogy így már valóban az akkori felfogás szerint csodaszámba ment az, hogy megmaradt. Ó igen, mindenben az ördögöt látni. - Így már értem a dolgok alakulását. Sok jó szív taszított másokat oda, akkoriban, hogy is mondják? Divat volt az ilyesmi. Egyszer végignéztem, ahogy halálra köveztek valakit, mert kigyógyult valamiből, amibe addig a legtöbb belehalt. Emberek... - ingat fejet, de szórakozott mosolya azt mondja, nem sírt, amikor nézte, nem érzett semmit sem, ahogy most sem. A kérdésre azonban gondolkodóba esik, majd persze vegyesbe, mert anyja ugrik be és ahogy üdvözölte őket.
- Emlékszem. Anyám arcára, amin ott ült a győzelem mámora, a forró napsütésre, amely a bőrömet érte és a szagokra is. Az elsőt nehéz kiűzni – ámbár az első napok nem voltak érdekesebbek, azok utána jöttek. A parancsok, a temérdek vér és a hatalom, hogy ahogy nagyszerű volt minden, úgy vált teherré, amit ő igazából nem fogott fel, tette, amit kellett és nem voltak kérdések. Kissé agymosottan, ha lehet ilyesmit használni rá.
- De titokzatos... És hallhatom is? - fontos? Nem. Akkor miért őrzi? Talán mert az információ érték.

Azonban már kapatosabban folytatja és persze csapzottabb. A titokzatos mestere vajon most is jó szemmel nézné? A meglepetés ereje mindenképp lecsapott akaratlan, amivel semelyik sem tudott volna számolni. Lepillant rá immáron, még mindig nem tápászkodott fel, ő meg nem ül le, szemöldöke a magasba csusszan, és hümmög egyet.
- Érdekes. Micsoda véletlenek, de az akkori nyelv így adta ki – von vállat, neki ennyi elég is, nem tudja miféle vidék volt ez, nem tudhatja, hogy járt-e arra, ahol hallotta volna bárki a nevét és átgyúrva gyerekre aggassa. Ez csak egy név, ő meg beleremeg szinte. Oké, jobb volt, ameddig volt ereje, így túl... sok.
- Én is ugyanaz vagyok, aki abban a testben volt. Szintet léptem-e? Ki ho... Hé, hé, mondtam már, hogy nyughass – morran fel, amikor az ujjait a bokája körül érzi és ez egy pillanatra, no meg az, hogy belé kapaszkodva húzza előrébb magát, kicsit kibillenti az egyensúlyból, így ha nem kapaszkodik meg, amit gyors megtesz az oltárral, akkor ott kötne ki mellette. De állva marad, csak a lábán ránt egyet elfele.
- Én kertelek? Tudod te hány arcot és nevet tudnék odavágni? Nem csak te voltál, sokan voltak, előtted, utánad, most is. Nincsenek pillanatok, vagy fogalmam sincs. Nem nosztalgiázni cipeltél ide, vagy hát most megvesztél és valami nyomorult démon emlékét húzod rám. Kicsit higgadj le, talán találok bizonyítékot – szusszan egyet, a türelme most ingatag, nem is tágít, így aztán ott hagyja maga előtt csúszni-mászni. Nem mintha nem lett volna ilyen, csókok a lábfejre, bármi, a régmúlt kultúrái igen furcsák voltak, félték és rettegték az ismeretlent, földre vetették magukat, mintha ezzel bármit lehetne bizonyítani. Ő is meghajolt anyja előtt és aztán mégis a fogait mélyesztette belé. És most mindjárt ebbe a szerencsésbe fogja, bár úgy néz ki, most nem tudja megfogni semmivel. Ideje lenne menni.
- É... - és már megint ott van, centikre, sóhajnyira. Meglepve pislog rá, ahogy tenyerei közé fogja az arcát, mintha csak kedves csókra vágyna, ki tudja persze, lehet erre vágyik. Annyira meglepte, hogy még illedelmesen tiltakozni sem volt ideje, aztán mire kinyögte mit akar, aprón tátja el a száját. Megveszett, végleg megveszett.
- Hogy... mi a francot? Mi? - akad el, aztán kapcsol, alig van tőle, érzi az ajkain maradt vér illatát, a finom őrület szelét és a tekintet vadságát. És aztán felfogja, hogy erőt magyaráz és... Jó, nem lehet letagadni, hogy amikor úgy pislogott, mint az első randis srácok, akkor bizony félreérthető szavai zavarba hozták.
- Na, oké. Elég – rántja hátra a fejét és kezét megemelve, ismét erőt használva taszítja hátra. Most nem a falnak, csak egészséges távra tolja őt, fújtatva, mint akit megsértettek amellett, hogy kicsit összezavarták. - Tudod mit szedsz te ki? Magadból a hülyeséget – igazgatja meg magán a ruhát, ellép az oltártól. - Most megvárjuk, ameddig kitisztul az agyad, utána hajlandó vagyok én mutatni valamit, de te belém ma nemigen teszel... semmit. Elmegyek, ha nem maradsz nyugton és akkor aztán végképp nem kapsz semmit sem – mordul egyet, kész arra, hogy ha kell, akkor az indákkal fogja lekötözni, de egyelőre még mindig csak eltolta ő meg áll és karba tett kézzel figyeli.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 04, 2019 5:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
Nem sokaknak lenne a válaszuk egy jóleső kacaj arra, ha egy démon a fejébe veszi, hogy márpedig meg akarja kaparintani magának, s ezért kész a végsőkig elmenni. Ennek a furcsa szerzetnek viszont már többször görbültek felfelé az ajkai, s ez bizony engem is megmosolyogtat. Alap esetben nem vagyok mosolygós típus, hiszen kevés az olyan inger körülöttem, ami ilyesmire késztetne, ám ez a mostani a ritka pillanatok egyike.
- Miért lenne ez a test illúzióromboló? Számomra nem az, sőt. - sőt. Ennyiben is hagyom, mielőtt még elszaladna velem a ló, s túlzott rajongást mutatnék. Nem mintha eddig nem éppen ezt tettem volna, de hát hogy viselkednék máshogy, ha egy leviatánnal kerülök szembe? Főleg, ha az a lelkemnek egy kicsiny szegletében ott él láthatatlanul.
- Egyszerűbb volt körbeölelni téged az indákkal távolról, mint sem túlságosan a közeledbe férkőzni. Ha így ismeretlenül egy karnyújtásnyira lettem volna tőled, rám támadtál volna? Vagy meghívtál volna egy romantikus úszásra a naplementében? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, miközben egy pillanatra szélesen elvigyorodok. Kár firtatni, mi lett volna, "ha", s mit tettem volna meg azért, hogy megszerezzem őt. Ez mind spontán reakció lett volna, ahogy maga az ötlet is, hogy engedelmeskedek a sugallatoknak, s megpróbálom elrabolni. Hogy miért? Egy elfeledett érzésért, ami lehet, hogy hazug? Pontosan. Egy magamfajta démon életében ritkák az ilyen pillanatok ahhoz, hogy csak úgy hagyjuk elillanni.
- Sokan jártok köztünk? Ha igen, talán titeket is kitaszított valahonnan ez a... valami? - hiszen ki tudja, milyen világok nyíltak meg, majd zárultak be azután, hogy a Földre köpte a benne élőket? Démonként sincs akkora tudásom, hogy rálássak erre a hatalmas körforgásra, s annak a rejtett szegletire. Csupán egy porszem vagyok a gépezetben, mely talán többre hivatott. Vagy nem. Ez úgyis majd a halálom pillanatában derül ki, már ha egyáltalán lesz olyan.
- Egyszer szívesen megnézném azt a lenti világot. Sosem voltam még olyan mélységekben. - felelem ábrándosan. Minél többet beszél, annál inkább érzem, hogy szívesen belemásznék a fejébe, s kitépném onnan az emlékeit, hogy a tudatomban életre keltsem őket, s lássam, amit ő láthatott. Talán nem lehetetlen... Az emberekkel már számtalanszor alkalmaztam ezt, ha éppen kíváncsi kedvemben voltam. Egy leviatánnal vajon működne? S hagyná? Utóbbi lényegesebb kérdés.
- Barbár... Démonként talán én is lehetettem volna kegyetlenebb. És önzőbb. - hosszasan, kérdőn fürkészem a tekintetét, majd hümmögve fordítom el a fejem. - A kezdeti benyomás nem azt mutatja, hogy a kegyetlenségedről lennél híres. Vagy tán épp ezt az időszakod éled, mint én magam? Voltam barbár, kegyetlen, erőszakos. Egy aljas, alattomos lény, aki jelenleg biztosan nem így férkőzött volna a közeledbe. Hanem erőszakkal. - húzom összébb a szemeim, majd egyik körmömmel megérintem a mellkasát, s egy apró csíkot húzok a hasáig. - Az az énem nem sokat beszélgetett volna veled. Még szerencse, hogy a világ változásával mi is hullámzunk, nem igaz? Aztán ki tudja, mit hoz a holnap. - én mindig is hullámoztam, de ha ennyi évszázad alatt ugyanolyan lennék, és nem mennék keresztül változáson, akkor az azt jelentené, hogy semmi sincs rám hatással. Így pedig mi értelme lenne az örök életnek? Ha képtelen vagyok befogadni a tapasztalatokat, vagy azok visszapattannak rólam, akkor bizony tévúton járnék. Most épp a békésebb időszakom élem, de könnyen megeshet, hogy ez csupán a vihar előtti csend, melyet hamarosan tombolás követ.
- Ezek után kész lennél még találkozni velem, ha elengednélek? Végül is kellemesebb, ha nem ellenkezel túlságosan, sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Vagy éppen mikor lesz itt egy újabb kattanás, ami arra ösztönöz, hogy a nyomodba eredjek. Újra. - talán némi fenyegető él ott van a hangomban, bár ez nem tudatos, s nem is szánom annak. Egyszerűen csak őszintén beszélek.
- Bármikor elhagyhatnám ezt a testet, valóban. Ám ennyi ragaszkodás még engem is megillet. - vonom meg a vállam. Mi értelme újabb és újabb porhüvelyt magamra húzni, ha egy már tökéletesen bevált?
- Általad önmagam tudnám jobban megismerni. Lehet bennem egy emlék még a halandó évekből, amik tudom és érzem, hogy jelentősek voltak. És közöd van hozzájuk. Még a Mesterem sem volt képes ezeket visszaadni. Vannak sötét foltok a múltamban, s ez bizony hozzá tartozik. Talán te lehetsz a kulcs. - jegyzem meg ábrándosan, ahogy végignézek rajta. Neki talán semmiség lehet ez az egész, nekem azonban fontos. Gyötrelmes halandó éveim voltak, s ha volt egy olyan mozzanata, ami békét hozott számomra a mocskos ürességben, akkor tudnom kell róla.
- Ha itt is van, akkor szunnyad. Figyel. És hagyja, hogy én uralkodjak. Azonban nem hallom a suttogását, s nem érzem őt. Sehol. Még téged is jobban érezlek magamban, mint ennek a testnek az előző lakóját... - sóhajtom halkan, s tenyerem a kézfejére simítom és hagyom, hadd kutakodjon. Az érintései égetnek, ám ez olyan, mint a tisztító tűz.
- Igen, az erőm tartja életben a pecséteket. S a pecsétek táplálják az erőm. Ördögi kör ez, s nehéz megszakítani, épp ez a lényege. - elengedem a kezét végül, s hagyom, hogy visszahúzza. Nem szeretek semmit sem a véletlenre bízni, szükségem van mindig egy újabb és újabb vésztervre, ha történne valami gond. Bár tény, hogy arra nem voltam felkészülve, hogy egyszer bezárul a Pokol kapuja. Ez a tény pedig sok zavart hoz az elmémbe, s még nem is igazán sikerült feldolgoznom.
- Hamar levettél a lábamról, bevallom. - nevetek fel szórakozottan. - Magam sem tudom megmondani, mi ábrándított ki. Talán az, hogy egyre kevesebb újdonság szökött az életembe. Rájöttem, hogy az emberek szörnyen hasonlítanak egymásra, s mikor már alig láttam bennük megragadót, az borzalmas volt. Mintha egyszer csak megszűnne létezni a kedvenc játékszered. Az angyalok pedig... Sosem érdekeltek. - vonom meg a vállam. Ezért is kell minden újat megragadnom, amit csak tudok.
- Az egyetlen bűnöm az volt, hogy más voltam. A születésem után pár nappal eltűntem, s fél évre rá felbukkantam. Ebből ők csak annyit láttak, hogy egy védtelen gyermek túlélt ennyi időt az erdőben. Egyedül. Hogy lehetséges ez? Biztosan átkozott a fattyú, s bűn által fogant... Hiszen amit nem ismerünk, arra gyakran húzunk sötét lepelt, nem igaz? - mosolyodok el. - Azonban itt nem történt semmi gonosz dolog. Egyszerűen csak a falunk mellett tanyázott egy tündér kolónia, s elraboltak magukhoz. Sosem bántottak, sőt, mindennel elhalmoztak. Ezért is vittek végül vissza, mert jót akartak nekem, hiszen sokat sírtam, s úgy döntöttek végül, hogy anyám mellett a helyem. Érdekes visszagondolni ezekre az emlékekre, hiszen még most is hallom a hangjukat... Látom az arcukat... Igazán békések voltak. Örültem, hogy Atyám visszaadta nekem ezeket az emlékeket. A tündérek jó szíve taszított végül az emberi pokolba. - sóhajtom halkan. - Te emlékszel még az első órákra, napokra? - kérdem kíváncsian. Természetesen sok minden van, amire nem emlékszek, de azok olyanok, hogy a saját elmém választotta ki őket, mert jelentéktelenek voltak. Ám egy olyan kép, aminek a vesztéről nem én döntöttem, felettébb zavaró.
- Volt neve, s van is. - felelem sejtelmes mosollyal, de nem válaszolok konkrétan. Atyámat soha nem adnám ki, s az ő személye jelen esetben másodlagos.

Az eufória megtörténik, én pedig nehezen akarom elengedni azt. Nem is fogom. Ha rajtam múlik...
- Ezt a nevet még a halandó énem nemzője adta. Így hívtak már csecsemőként is. Athlan. - nyögöm hosszasan, miközben félrebillentett fejjel bámulom őt. - Én ugyanaz vagyok, aki abban a hófehér testben volt. Csupán szintet léptem, ám ugyanúgy Athlan maradtam. Te viszont... - váratlanul megragadom a bokáját, kicsit megszorítom, s közelebb húzom magam hozzá. - Tudom, hogy ismerem a neved! Miért kertelsz hát? Miért nem mondasz semmit? Keresd meg magadban azokat a pillanatokat, amik hozzám kötődnek! Tudom, hogy ott vannak! Tudom, érted? - lihegem ziláltan, s hiába taszít el magától újra és újra, én nem hátrálok meg. Ez az érzés egyre jobban űz a meggondolatlanságba, ahol már alig számítanak az ép, ésszerű gondolatok, hiszen azokat felülírja az akarat. Akarom, bármi áron.
- Verd csak, verd ki az összeset! Ha már itt gurulsz lefelé, úgysem számítanak a fogaim! - a nyelvemmel végigzongorázok rajtuk, miközben a mellkasomra mutatok. A vére azt hiszem... Teljesen megbolondít. Előhozza azt az oldalam, mely oly' sok kegyetlenséget hozott már a földre, s melyre a békés jelző kicsit sem illik. Mégis egy pillanatra visszatér valami nyugalmas, ám ez a testem vad lüktetésének csupán egy apró szusszanása, hiszen hamarosan újra felcsillannak a szemeim. Váratlanul a lábai közé tolom magam, s tenyereimbe fonom az arcát, ha nem taszít el azonnal.
- Tudom már! Ha volt köztünk kapcsolat, akkor az benned ott kell, hogy legyen. Kiszedem belőled! Ki tudom szedni! Van még annyi erőm... - közelebb hajolok hozzá kérlelően. - Nekem kell az az emlék, ne fossz meg tőle! Csak hagyd, hogy beléd hatoljak... Kérlek... Athan... - a hangom halkabbra veszem, s pár ártatlan pillantás ugyan nem biztos, hogy elég, de azért egy próbát megér. Minden megér egy próbát.
- Ha nincs semmi, legalább tudni fogom, hogy tévúton járok veled... És elmehetsz... - sóhajtok felé halkan. Közben fogalmam sincs, mennyi erőm maradt, s mennyire lennék képes annyira az elméjébe hatolni, hogy megtaláljam önmagam. Úgyis csak azokat az emlékeket láthatom az igével, amiket ő enged. Egy cseppel sem többet. Na persze, édes remények, hogy egy ilyen hatalmas lény, mint ő, csak úgy magába enged engem, egy démont... Ha ez sem sikerül, úgyis tovább próbálkozok majd.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 31, 2019 5:02 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: kvasok2893 • Credit:

 
Megint csak nevetni kezd, noha nem azért, mert épp ezzel alázza a porba, hanem csak mert jólesően kitörik belőle a képtelenségre. Elvégre a képtelenség nem újdonság, látta megnyilvánulni a lapokon, amikre egykor a betűiket rótták és persze a meséiket. Sok ennél is merészebb volt, ez még egész ártalmatlan.  
- Valójában... van valami alapja. Hasonló lényeket annak idején alkotott már egyikünk, de nem, nekem semmi ilyesmim nem nő ki sehonnan. Ez az alak az egész, amit kézzel foghatsz, láthatsz, meg amit megéreztél. Egyszerűbb még ha most kicsit illúzióromboló is. Amúgy nem tetted volna? A lábaim láttán se akartál a vízbe ugrani? Igencsak kár - csóválja a fejét, mintha valóban erre vágyott volna, noha eleve azt akarta, hogy mindenki hagyja békén ott, a csendes mélységben és a habok között. Erre tessék, itt van még mindig és arról cseveg, hogy a lábai megérnek-e egy ugrást. Mi lehetne ennél szürreálisabb ma még? Nem, nem akarja komolyan végig gondolni, a démonnak itt előtte igencsak megvannak a maga gondolatai és a legtöbbet még hangosan ki is mondja, így hát... ő hallgat, vár türelmesen, aztán majd kitalál még valamit vagy kiönti a fekete, megnyúzott lelkének apró vágyait. Anyja démon volt, nem oly idegen közeg ez, még ha nem is fordított nagy figyelmet annak idején a démonokra, sőt, talán a kellemetlen berögződések miatt mintha inkább bottal kergette el volna őket maga körül, az igazság azonban még ennél is puritánabb - egyszerűen nem foglalkozott a létükkel sem. Sok ember volt, túl sok, akik viszont lefoglalták a figyelmét, hiszen miért ne így tett volna? Őrültség lett volna, ha megszabadul az egyetlentől és keres másikat. Talán most, ez a démon sem akar maradandóan a papíron szerepelni vele, bár nem tudja, most így, ennyi idő és ilyen történtek után mennyire és miképp tolerálná, főleg, ha a jövőt kell néznie. Nem éri meg ezen rágódnia, elengedi a dolgot és megragadja a jelent, ha valamiből ki kell hozni valamit, az most lesz. Vagy nem. Ez itt most nem csak rajta múlik, sok viszont azon, hogy hogyan lép fel ellene. Igen, talán a teljes erőszak az, amit választhatott volna és amellyel rövidre zárta volna a dolgokat, mégis, be is kell vallania valamennyire magának, hogy az érdeklődése a kezdeti hévvel ellentétben megnőtt, kíváncsi, olyan, mint egykor, aki mindig felkapta a fejét, ha valami különlegeset talált, érdekeset, vagy csak furcsát. Mint az első, akinek hatalmat adott a kezébe. Nem volt szép, nem volt neves, egyszerű volt, sánta kissé és elveszett, de aztán megtalálta a lényeget, a forrás és nem volt megállás, kiteljesedett. Nem törnek fel benne háborgó érzelmek, nem dédelgeti és sírja vissza, egyszerűen csak emlékezetes, mint majdnem minden első. Az első lépés a döntés felé, az első vércsepp az ajkain, az első pillantás. Elkalandozott, talán lemaradt valamiről.
- Atlantisz? - egy kis időt nyer a kérdéssel, majd fejét rázza. - Atlantisz egy mese, amit ti, vagyis egykoron a te fajtád és a mostani túlélők ősei találtak ki, hogy a gyerekek fantáziája színes legyen. Romok, kövek hevernek, de csak mert a harag és az ítélet oda döntötte őket, eltemette a szem elől. Halak élnek ott, tengeri növények, szóval végtére is, igazat mondasz, élet van arra – persze, a tenger minden pontján van ilyesmi élet, de hát ő erre volt kíváncsi, ám legyen. Sellők. Milyen rég volt az is, éneklő szirének a halál felé kormányozva a bátrakat. - Nem él olyan lent, mint én. Én sem ott élek, a szárazföldön járok, amint látod - mutat le, hogy ruhát hord, lábai vannak és az ujjai között sem feszülnek hártyák, amely a jobb úszáshoz kellenének. Nincs kopoltyúja, a nyálkás pikkely pedig nem az ő jutalma, az övéi csak haloványak, mintha új festették volna rá és csak a vég idejében jelennek meg, amikor már semmi ereje sincs. Emberibb nem is lehetne, anyja szobrászata így kívánta, most már megérti. Elvegyülni, amennyire csak lehet.
- Élnek azonban olyan lények, amelyek... le sem tudom írni neked. A természet alkotta szörnyek, amelyek a sötétet szeretik, amelyek sosem jönnek fel és sosem látnak napot, ha mégis... könnyen elpusztulnak. Ilyen világ van lent, hideg, fénytelen és titokzatos – fogalma sincs, hogy most ezzel lerombolt-e mindent, vagy épp megadta, amit hallani akart. Nem most fog mesélővé avanzsálódni és olyasmiket tovább költeni, amit totális esztelenségnek vél. És nem is akar itt leragadni, ha oly kíváncsi, másszon le, démoni alakja talán bírná is, a test hamar tönkremenne, ha akkora nyomásnak tenné ki. A természet az, amely még őt is ámulatra készteti nap mint nap, elvégre, nincs irányítás alatt, önmaga alkotta saját magát, lépésről lépésre. Isten erre nem volt irigy? Költői kérdés.
- Ebben van valami, hogy annak tűnnek. Én nem vagyok átlagos, még így sem. Igen, lebuktam, békés voltam, de csak mert békés helyen tudtam magam. Lehetnék vérszomjas is, aki minden pillantásra agyarakkal válaszol de... az olyan barbár - húzza el a száját, finnyáskodik, mint akinek valóban ez lenne a legnagyobb indoka, hogy miért nem öl azonnal. A türelem, amely a láda másik ajándéka, kivárni, hogy ér-e annyit. A másik, amelyről ő sem tud, a megmagyarázhatatlan, apró és halovány késztetés, hogy ne is legyen vérszomjas szörnyeteg. Alig érezni, pislákol már csak, háttérzaj. Korábban sem volt különösebben veszélyes ezen téren, de tény, akkor könnyebben esett volna toroknak. De ám legyen, ráhagyja, hogy békésnek tekintse, hogy aztán ha úgy adódik, beválthassa azt, hogy a legártatlanabb a legveszélyesebb. Egyelőre azonban a kikötözős játéknak is vége, bizalmat nem szavazott, fegyverszünetet talán. Így most aztán az ő kíváncsisága kerül előtérbe, ismét megnyílik, ahogy nemrég, lehet ez is az ő műve, vagy egyszerűen ilyen? A démonok között is vannak különcök, vannak ártalmatlanabbak, hát miért ne ez lenne az a nap, amikor lát is egyet. A pokol tényleg kivetett magából mindent, olyanokat is akár, akiket sosem szántak a felszínre.  
- Nem hálózlak be, sem akkor, sem most – jelenti ki, elvégre valóban nem használt semmit azon kívül, amely a vízben való életét jelentette. Lehet véletlen mégis annyira elengedte magát, hogy apró útjelzőt hagyott, amelyet megragadott és amely felköhögte belőle ezeket a dolgokat. Isten elvégre kitörölte őket, de minden mágiának ára van, még talán ennek is, talán csak annyi, hogy itt-ott foltokat hagyott, mint a könyvekben a mesék, amelyek leírva maradtak meg, mert a szót magát nem tudta kiirtani. Érdekes, talán a többiek is találkoztak már ilyesmivel, talán ők már megtalálták egykori olyan alakjukat, akikkel fontosabb volt bármi és akik hasonlóan örökéletűek. Ahogy a mosolyát elnézi, amely újra felbukkan, ez nem valami kitalált vacak, ez mélyről jön.
- Értem, értem. Lehet egykoron volt közöd hozzánk és ha az elméd nem is, a tested megőrzött valami apróságot, amely ismerős lehetett. Lehet csak ezt érzed. Ez új nekem, bevallom, nem találtam még rá meg a válaszom. De már felesleges, innentől tudod mi ez az érzés és talán sajnálatomra fel is ismered. Ha még egyszer kirángatsz akkor talán én is gonosz leszek, de jobban szeretem a kellemesebb találkákat - nem mintha csak úgy lehetne üzenni neki, mint valami pajtásnak, bár mindennek megvan a módja, talán egyszer el is mondja, talán nem. Ujjai mozognak egyelőre ajkai helyett mindeközben, a bőre nyirkos kissé és hűs, de lehet csak ő az és nem érez semmi mást, mégis, apró izmok rezdülését érzi a bőr alatt, amint elhalad egy-egy ponton át a következőre. Fáj talán neki, vagy túl kellemes? Csak lopva pillant le, mintha keresné a túl kellemesre a választ de hát nem látja így az arcát fürkészi ismét. Nem csapja el a kezét, így ez neki engedély szinte.
- Tudom, miképp mutatnak a démonok, ha nincs testük. Láttam egy lovast, akinek saját testét szaggatták szét és utána csak a lenyúzott önmaga pislogott vissza. Átmeneti állapot, könnyen találtok húst, vagy épp találtatok, nem hiszem, hogy annyira kellemetlen lehetne, hisz szinte bárkit meg tudtok szállni, nemde? De mit várhatnál, a pokol nem a jutalom, ennyi árat megér a hosszú élet - az arcára is rátapogat közben, végig vezeti az ujját az arccsonton, majd leereszti kezét, nem kutakodik tovább. Egy kicsit elszakadva tőle, a terem falait fürkészve rágja meg a válaszát, hiszen illene válaszolni is, ha kérdezték. Nem mintha valaha betartott volna valamit, amit az illem kívánt. Aztán saját arcára fog, mintha csak most fedezné fel, miféle hús takarja bensőjét.  
- Nem, ez a súly nem. Ami felesleges, azt el kellett engedni, amely fontos, azt megtartottam. Nehezen lehet egy ilyet felfogni, hogy ennyi minden beférhet egy elmébe, még ha akad válogatás is köztük. Mindig van valami új, olyan, amit felülírt a változás, vagy saját magam. Igazából, nem vettem számba, mennyi mindent raktam el, ezért élek, a tudásért - a fenéket nem vette számba. A börtönben csak erre volt idő, újra és újra lejátszani valamit, ami kedves, üdítő, vagy csak egyszerűen az eszébe jutott, hisz nem volt más. És még így is kiürült, nem tudott végig szórakozni, mert elfogyott, túl gyorsan lapozta át, vagy ha épp lassan, ahhoz az időhöz kevés volt. Elnyúlt napok és évek, olyan lassan telve, hogy az elméje túl gyorsan akarta kiköpni a dolgokat. De elvégre a börtönt és annak eredményeit kikerülte, hadd higgye, hogy egész idáig ismer mindent.
- Óvatosság, kinek kell – legyint. Nem, nem volt óvatos, veszte is lett belőle, mindegyiknek. - Magamat elég jól ismerem, nem is kell több, így marad minden más. Mit akarnál általam még jobban tudni? Mi az, ami feszít odabent és nem lelsz rá választ? Talán megkegyelmezek az elrablónak és megválaszolom, mielőtt elmegyek – mert talán ez egy kulcs ahhoz, hogy könnyedebb véget érjen, bár, ahogy a tekintete és a hanghordozása sugallja... Ezt már elrontotta. Ráharapott valamire és nem ereszti. Apró sóhaj.
- Nem csak képes lettem volna, meg is tettem. Ha valamit akartam, csináltam, elértem - aztán persze nem tud nem mosolyogni azon, hogy nyíltan arra kérdezett rá, neki mit kéne lenyesni, hogy a porba hulljon. Mintha az ilyen titkokat könnyen adná bárki is.
- Is-is. Csúcsragadozó - ezzel ugyan nem konkrét tippet adott, azt sosem adná ki, még ha a húst fejtenék le bőréről, akkor sem. Ezt el is ejti, nem kíván többet nyilatkozni róla. Örül is, hogy ismét magára tereli a szót, vagyis inkább arra az arcra, akitől elrabolta az életet. Vagyis inkább, akit megajándékozott. Hümmög párat, akkoriban sok démon hajtotta maga malmára a vizet, könnyen kaptak magukra bárkit.  
- Azt mondod, még odabent lehet? - figyeli, ahogy a köpeny még több sötét rajtot enged láttatni, ő pedig előre dőlve ismét kinyújtja a karját, tenyerét mellkasára simítva, mintha azt a valakit keresné benne, akit emlegetett. Talán így is tesz, talán nem, végül ismét maga mellett pihen mindkét keze. - Nem könnyű kiűzni, kis csalással. Megtartottál magadnak egy kiskaput. Gondolom erővel tartod fenn a pecsétek lényegét - bólogat magának, mintha meg is válaszolta volna a dolgokat gyorsan és némán. Végül fejét kissé hátra vetve nevet, ahogy fanatizmusnak állítja be azt, ahogy viseltet iránta. Elég hamar, elég hirtelen, meg kell mondania.  
- Ugyan, ennyi elég volt és kész, eldobod az agyad? - nyúl kicsit a mostani szleng felé, már apránként ragad is valami rá és nem úgy szólal meg, mint egy régi, poros könyvlapról mászott volna elő. - No de ennyire kiábrándult? Mi ábrándított ki? A gyilkos mészáros angyalok vagy az emberek, akiknek nem volt többé szüksége démoni alkukra? - ha vadászta is a tudást, vajon rontott meg közben akárkiket is? Már csak szórakozásképp. Lassan ismerve az egész képet, amit ez a világvége alkotott, nem nehéz elképzelni a céltalanságot, tényleg megint oda lyukad csak ki, hogy ők voltak a szörnyek és lám, nélkülük elromlott minden, azok által, akikre sosem gondolt. Ironikus, ez a gondolat újra és újra megragadja a haragot odabent és saját belső hullámai vadabbul korbácsolják a határokat. Nem veszti el a kontrollt, így kívülről ebből semmi sem látszik. És bólint végül, ismét.  
- Vélhetően, valami hátramaradott és most előmászott onnan. Nem hiszem, hogy maradt volna több, mint az érzés, ahhoz túl jó munkát végzett - mert hiába kutat, sejti ő, hogy nem fog többet találni, így nem, talán lenne rá módszer, valami, ami sok erőbe is időbe kerül, viszont érdemtelen, hiszen fogalma sincs, mégis mifélét kellene keresnie. Elég csupán az, ami most van, a többi csak a sallang lenne. Ha neki valami kapaszkodó, akkor majd kutat tovább úgyis.
- Volt már közünk hasonló csapásokhoz, hogy láttam, hogy láttam, a két szememmel – mutat az arcára, hát azzal lát mindenki, nemde? De. Jó, ez csak szójáték volt, most pontosan azt sem tudja, hogy a nagyobb hullámot, amiről végleg csak utólag hallott, valamelyikük kezdte, ő, ahol utolsónak mutatkozott, nem terjesztett kórságot, nem volt tervben sem, épp munkálkodott. Aztán hátra dől, nem folytatja tovább, úgy hallgatja a démonná válás menetelét, meg sem szakítja, ha már így belelovallta magát. Szomorú és kegyetlen sors, a világ mindig is ilyen volt, ha valami nem illett oda, ritkán istenítették, arról hamar leszoktak. Kinek mi. Aztán persze, ez így már ismerősebb. Sokan imádkoztak a halálért, ki milyen okból, nagyobb föld, jobb asszony, kevesebb éhes száj. Átlagos.
- Érdekes, így már jobban dereng valami, kicsit máshol jártam, mint a kórság maga. Nem tudott minden távot megtenni – pillant közben a patkányra, amely hálásan bújik vissza a sötétbe. Míg kint mozgott, ujjhegyével cirógatta meg, mint holmi aranyosabb kisállatot. - Meg lehet érteni, azok, akiket eltapostak, sokszor vágytak bosszúra. Ki baltát ragadott, ki felgyújtott mindent, ki eladta a lelkét. Miért köptek le, mi volt a bűnöd? - kapja ki azt a részletet, amely leginkább megfogta, a többi csak régi és mély érzelmek felemelése volt a sötétből, meglepően pontosan ábrázolva, mintha olyan frissel lennének, mint a tegnapi nap eseményei. Persze, az ilyet van, aki elraktározza, van, aki újat épít és megöli a régi énjét. Végtére is, ha a módszer hatásos volt, az ár csekély. A bosszú hajtotta élet igencsak rövid tud lenni, miután beteljesedett, már értelmét veszti, így dőlt hát a karjaiba. - Mester. Volt neve is bizonyára - nem mintha minden démon neve a fejében lenne, de talán hátha valaki olyan, akinek neve többet ér pár betűnél. Mindenképp, ennek eredménye, hogy újabb mesét hall, mint élete során oly sokszor. Sok történet, sok hasonlóság akadt.

A mesedélután vége végül a tettek mezeje, a merészség és persze annak hozama, hogy ő valóban tud olyan veszélyes lenni, ahogy azt pedzegette az ábrázata láttán. Nem, nem ő lesz a modern korában az, aki belerúg, erre hamar rájön. Követi, ahogy a köpeny lecsusszan róla, ahogy a nemrég látott rúnák mintha vesznének. Az erő.  
- Örülök, hogy örömet okoztam – akaratlan, de mindig vannak meglepetések, tessék, milyen jóindulatú, hogy még örömet is okoz, nem csak árt. Ezek után már tehet rosszat, a havi jócselekedete kész is van.
- Ha olyanokra lennék képes, mint sokan mások, akkor egyszerű démonnak is elmennék - meglepve emeli meg szemöldökét, ahogy elkapja a kezét, de nem cincálja szét a bőrét, csak magához vezeti. Kénytelen lejjebb csúszni, közelebb hajolni, még a végén kitépi a karját. Zaklatott odabent, felpörgött, talán a teste dolgozik a méreg ellenn, amit adagolt neki. Mintha a gépet indította volna be és egyszerre rontotta volna el.
- Jaj, ennyire nem kell, fel ne robbanj, mert megérintelek - forgatja meg kissé szemeit, tenyerét elhúzza a mellkasától és saját térdére támaszkodik. Bár, ha valódik a szavak, furák, be nem vallaná, hogy ez a “teszt” és annak eredménye meglepte és kissé zavarba is hozta őt, így inkább beszél és oké, úgy érzi, ma már mindegy mit mond, nem tud betelni vele a másik.
- Athan, ezt mondtam - talán zúg a füle és süket, vagy már a név is eléggé felkorbácsolja? Férfiak... - Nem Athl... ó, hogy te. Ez különös - dől hátra, a földre ülve dönti hátát az oltárnak. Mókásan cseng össze a nevük, bár csak akkor, ha... - Magad vagy a Mestered adott neked nevet? És mégis mitől vagy biztos abban, hogy ismersz, pont engem? - megint mohó, megint kapkod. Apró szisszenéssel húzza el kezét, nem a fájdalomé, ez fenyegető inkább. Mondott valamit, nem érdekli, íriszei vészjóslóan villannak meg egy pillanatra. - Totál be vagy... állva? Nem tudod mit beszélsz. Ez egyszerre jó és rossz. Hé, hé, hé, hátrébb ezzel a tempóval - most már aztán tényleg komolyabban próbálkozik, alig bírja távolabb tartani és megvédeni a húsát, hogy ne cuppanjon rá, mint valami regényben élő vérszopó. Balhés férfiak, voltak érdekes emberek az életében. Sóhajt ismét, miközben továbbra is távolabb tartja magától.  
- Ha kiharapsz belőlem egy darabot, kiverem az összes fogad. Nyughass. Nincs, nekem is kell - már maga az, hogy meghalna, nem érdekli komolyabban, itt inkább elvei vannak és persze, nem kívánságműsor. Dac, felsőbb rend és minden nyavalya. Vagy kicsit talán sajnálná, de a lényeg, hogy nehezebb így bírni vele. Ő volt a hülye, hogy ennyire belenyomta a szájába a mannát.  
- Mondtam már. Mondtam - magyaráz megint, mint türelmetlen szülő a gyerekének a huszadik “miért?” kérdés után. - Isten eltörölt mint, ami valaha kötődött hozzám, a nevemhez, arcomhoz, bármely tagomhoz. Így, okold őt, de ezt a vérem nem adja vissza. Talán bennem van meg az emlék, HA és ismétlem, HA létezik. Lehet találkoztál egy testvéremmel, lehet csak a hírünk hallottad. Érdekel majd, ha kicsit lecsillapodsz, akkor majd rájössz, hogy nem akartál te egy emlékbe belepusztulni  – ugyan már, ennyi ezt nem éri meg, logikátlan és... elengedi, eltolja kicsit, a földre rogy. Egyelőre a csatának vége, felsóhajt hát és leereszti a karjait, de tévedése ismét erőre kap, megkapaszkodik, végül pedig azon kapja magát, hogy térdepel előtte, olyan zavarban pihenő arccal, mint aki nem meri felvállalni, hogy mi történt ezelőtt.  
- Én ütöttem, ha pontosan akarunk foglalkozni. De megvagy, hagyd a hülye múltat, mert ha megint kaparni kezdesz a bőrömön, itt hagylak szó nélkül. Megy ez ésszel is - dől megint az oltárnak, zilált tincseit hátra tűrve szusszan egyet. Ha így marad, az már feleannyira se kínos.  

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 28, 2019 3:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
- Figyeltelek egy kicsit, ezért titkon reménykedtem benne, hogy meglátom, hogy esetleg uszonyt növesztesz, és rájöhetek, hogy a sellő és szirén legendáknak egy magadfajta lehet az alapja. Meg kell hagyni, ez esetben biztos utánad vetettem volna magam, bár még most sem tudhatom, mit tartogatsz a számomra. - sóhajtom türelmetlenül a nyirkos levegőbe. Halandóként ezernyi könyvet is elolvastam legendákról és mesékről, az pedig megnyugvást hozott számomra, ha azt képzeltem, hogy én is különleges vagyok. Hogy egy olyan világban élek, ami tele van sellőkkel, kentaurokkal, küklopszokkal, s benne én magam is több lehetek. Aztán a békét mindig megtörték egy sértéssel, egy durva szóval, így könnyedén illantak el a képzelgések. Különleges voltam, csak nem abban az értelemben, amire az emberek vágytak. Az voltam, mert átkozottnak hittnek, hiszen túléltem majd' fél évet csecsemőként "egyedül" - a tündérek mellett - az erdőben, s még oly' fehér is voltam, mint a hó, holott anyám és apám fekete hajjal, sötét szemekkel büszkélkedhetett. Ehelyett én sápadt szőke voltam, s a szemem úgy rikított kéken, mint a csillogó óceán. Páran még azt is állították, hogy világított a sötétben... Ez persze bolondság volt, csupán többen annyira tartottak tőlem, hogy már elvette az eszüket az a sok mocsok pletyka, amit rólam terjesztett a közösség. Különleges vagy inkább kívülálló? Már nem is igazán tudom.
- Örülök, hogy elismered. S ha esetleg ez a végkifejlet következett volna be, ami még könnyedén lehetséges, így jobban belegondolva... Sosem voltam még odalent az emberi szemnek láthatatlan mélységekben. Több olyan él ott, mint te? Létezik egy teljesen külön világ odalent? Tán Atlantisz létezéséről is tudnál mesélni? - hirtelen vágom el a mondat végét, mielőtt még túlságosan nagy átélést mutatnék. Egy kezemen meg tudnám számolni, manapság hány nálam idősebb lénnyel találkoztam életem során, Atyámon kívül. Pedig aztán az a majdnem hétszáz év belegondolva nem is olyan sok ahhoz képest, hogy előtte több ezer évvel is éltek már emberek.
- Annak ellenére, hogy nem akartam vállalni a kockázatot, hogy eltűnj, igazán békésnek tűntél. Nem olyannak, aki azonnal kész lett volna támadni, ha meglát. Mégis, nem engedhettem meg magamnak, hogy csupán külső alapján ítéljek, elvégre sokszor a legártatlanabbnak tűnőek a legkegyetlenebbek, nem igaz? - ezen a ponton halovány mosoly jelenik meg az arcomon. E kontraszt nálam remekül látszik, hiszen külsőségekben nem olyan vagyok, mint akinek szívesen töltene a társaságában akár egy percet bárki is. Általában haragosak és ridegek a vonásaim, a fekete öltözéktől pedig még hideggé is tesz a titokzatosság. Ezzel szemben belsőleg mégis más vagyok, s ezt az újdonsült rajongásom tárgya is remekül láthatja.
- A "minden" gyenge szó lenne ahhoz, amit éreztem. Nem csupán az egyszerű kíváncsiság vezérelt, hiszen már akkor éreztelek, mikor még meg sem láttalak. Mérföldekről tudtam, hogy itt van. - megsimítom az állam, miközben keresem a megfelelő szavakat, de azok nehezen olvadnak össze a fejemben. Az emberi nyelv és a szavak túl kevesek ahhoz, hogy kifejezzem önmagam.
- Valami ősi, egy elfeledett sugallat, ami valahol bennem szólalt meg. Olyan érzés, mint amikor valami az életed része, s egyszer csak megszűnik. Te pedig tovább lépsz, tovább élsz, s ahogy telik az idő, ezt a valamit elraktározod valahova az elméd mélyére. Mígnem egyszer csak többé nem gondolsz rá. Mintha nem is létezett volna. Aztán egyszer csak újra felbukkan... Mintha a lelked legmélyebb bugyrainak és mocskainak mélyén, ahova mindent elzártál, mindent, ami halott számodra, valami feléled. És segítségért kiált, hogy húzd ki onnan. Te pedig próbálsz utána menni, mert csak most jössz rá, hogy az a valami annyira fontos volt régen a számodra, hogy nem azért zártad el, mert nem volt rá szükség, hanem azért, hogy ne fájjon a hiánya. Ez nem egyszerű illat, emlék, érzés, hanem valami sokkal mélyebb. Talán így tudnám leírni. Persze, könnyen lehet, hogy tévedek, és csupán egy bűbáj hatása alatt vagyok, amivel vagy akarattal, vagy akaratlanul hálózol be. Nem hibáztatnálak, hiszen még mindig én vagyok a gonosz elrablód. - megint egy mosoly. Ezt fel kellene írnom lassan magamnak valahová, ahogy azt is, hogy ennyire pörög a nyelvem. Talán most még jól is esik egy értelmes egyeddel beszélni, főleg azok után, hogy még a Mesterem is alig érem el.
- Démonként csak egy egyszerű, arctalan füst vagyok. Semmi több. Se tekintet, se mimika, se gesztus, se semmi külsőség. Csak egy ködfelhő. Nehezen szoktam meg ezt régen, hiszen eleinte nem volt testem. Ez, amit most látsz, már évszázadok óta az enyém, csak átment némi alakításon. Ennyi ragaszkodásom még van a halandó létemhez, hogy ha tükörbe nézek, szeretek látni valakit, aki visszanéz rám, s az a valaki lehetőleg ugyanaz legyen. Nem viselném jól, ha el kellene hagynom, bár... Néha még mindig látom önmagam. Néha még az a szőke, fehér bőrű, rikító szemű fiú néz vissza rám. Érdekes, hogy nem felejtettem el a régi arcom, mely a szöges ellentéte a mostaninak. A válaszom tehát igen, csalódott lennék, ha te is egy gomolygó felhő lennél, mint én magam. Így viszont még valóságosabbnak tűnsz a számomra. Furcsa belegondolni, hogy a piramisok idején is ezt az arcod láthatta mindenki, s hogy hányak tudatában éltél, még ha egy pillanatra is. Nem érzed néha, hogy összenyom ez a súly? Ez a sok emlék, a temérdek változás és az a sok mindenki, aki az életed része volt egykor? Néha még én is úgy érzem, hogy betelt az elmém, s már nem képes többet befogadni. Pedig én csak hatszáznyolcvanhét éves vagyok. - egyre több minden érdekel, s egyre jobban a közelébe akarok férkőzni. Lassan el kellene fogadnom a tényt, hogy egy éveket átölelő beszélgetés sem lenne elég arra, hogy kielégítsem a vágyaim. Azért én mégis megpróbálkozok vele. Hagyom hát, hogy hozzámérjen, bár ez a ritka pillanatok egyike. Nem szeretem a testi kontaktust semmilyen formában, ám jelen esetben nem érzem ezt kellemetlennek, hiszen különös, ahogy égeti a bőröm az érintése. A köpeny szinte az egész testem takarja, így csupán a nyakam körül, s az arcomon látszódnak a rúnák. Hagyom, hogy végigvezesse az ujjait bármerre, miközben kíváncsian fürkészem a szemeit.
- Rátapintottál a lényegre. Borzongató. Nem csak a tudás a célom, hanem az önismeret. Általad talán többet tudok meg önmagamról is, még ha ez most furcsán is hangzik. Elhiheted, igazán ritka, ha meghallok egy belső sugallatot, ami ennyire űz előre, s akár meggondolatlanságokba is taszít, csak hogy megértsem, mit akar nekem suttogni. Mint egy láthatatlan erő, mely túlmutat a józan ész határain. Biztosan veled is megtörtént már, hogy valaminek annyira utána akartál járni, hogy szinte bármit képes lettél volna megtenni érte. Vagy tán tévednék, s óvatosan élted az életed ezidáig? - egy pillanatra elgondolkozok, s összébb húzott szemekkel kezdem fürkészni. - Minden bizonnyal nem egyszerű téged megölni, ha ily' sokáig talpon maradtál. Erő vagy praktika a titkod? - nem vagyok ostoba, így fel sem teszem a kérdést, hogy mégis hogy lehet őt megölni. Bár a kíváncsiságom erre is kiterjed, mégis tudom jól, hogy ez olyan titok lehet a számára, amit senkivel sem oszt meg. Érthető.
- Akié volt a porhüvely egykoron, szörnyen gyenge volt. A lelke ócska volt és gusztustalan, viszont a teste számomra tökéletes. Ő azonban ezzel sem volt tisztában. A húsa, a csontjai, a vére, a génjei, tökéletesek. Ehelyett egy vékony, hányingert keltő senkiházi volt akkor, mikor beleköltöztem. Zörögtek a csontjai, s látszott, hogy hamarosan elrohasztja a beteg lelke. Kár lett volna érte. Még erőlködnöm sem kellett, hiszen önként ajánlkozott fel a nyomorultja. Az első percekben sikerült elnyomnom, azóta pedig nem hallottam felőle. Akkor tudtam, hogy nem ereszthetem el, így hát ahogy teltek, múltak az évek, egyre biztosabbá tettem a maradásom. Nem olyan egyszerű kiűzni innen. - egy pillanatra szétlibbentem a köpenyem, így a mellkasomon újabb sötét vonalakat fedezhet fel. Az egész testem behálózzák, így már majdnem olyan, mintha világéletemben az enyém lett volna. Az a sápatag, albínó test, mi egykoron az enyém volt, már a születésekor halálra volt ítélve.
- Gondoltam indákkal próbálkozok, nem ócska kötelekkel. Az kegyetlen és unalmas lett volna. Ami pedig az ízlésemet illeti, biztosíthatlak, hogy szörnyen unott és kiábrándult tudok lenni idefent. Kevés olyan dolog van, mely hatással van rám, ezért is viselkedek a te esetben ennyire... Fanatikusan? Nekem már a szavaid és a történeteid is elegek lennének. - vonom fel a szemöldököm az indák börtönében. A Mesterem volt talán még az egyik, aki ennyire megragadott. Ám ő sosem engedett magához annyira közel, mint amennyire én akartam. Mindig ott volt a szakadék közte és köztem, hiába éreztem magam közel hozzá, s fordítva ugyanígy. Ő azt a bizonyos közelséget máshogy értelmezte... Így pedig azt a szakadékot sosem tudtuk átlépni.
- Tehát azt mondod, hogy ez Isten műve? Hogy intézte el, hogy ne emlékezzenek az emberek? Sem... én? - egy pillanatra megrökönyödök a felismeréstől, hogy talán ez az a bizonyos megmagyarázhatatlan, erős sugallat. Talán bennem nem törlődött minden, csak lehullott a lelkem poklába.
- Talán ez mind... Az emlékeimből táplálkozhat? - teszem fel a kérdést kissé gondterhelten, mintha csak tőle várnám a magyarázatot. Ugyan a Mesterem sok emléket visszaadott, ami még a halandó énemé volt, mégis számtalan sötét foltja van még mindig az akkori életemnek.
- Hogy érted azt, hogy "még" láttad a pestist? - ráncolom össze a homlokom. - Kár, hogy nem terjedt ki a világ minden szegeltére. Válaszolván a kérdésedre, el kellett adnom a lelkem, hogy pusztulást hozzak a falumra, és megbosszuljam azt a tizennyolc kegyetlen évet, ami alatt én voltam az átkozott. Ne értsd félre, nem csupán a bosszú vezérelt, hiszen azalatt a tizennyolc év alatt teljesen átértékelődött bennem a jó és a rossz fogalma. Mindenkinek jó volt, hogy leköphetett és megalázhatott, s mindenkinek rossz volt, hogy én léteztem. Egytől egyig. - az utolsó mondatot lassan, tagoltan mondom. - Egy idő után már nem vágytam arra, hogy szeressenek. Nehéz volt felnőni úgy halandóként, hogy semmit sem kaptam a többi embertől. Sem anyai szeretetet, sem baráti megértést, sem forró szerelmet. Semmit. Üresség. Megvetés. Így egy idő után elkezdtem táplálkozni a szenvedésből, hiszen más nem jutott nekem. Átértékeltem magamban a dolgokat. Elhiheted hát, milyen boldog voltam, mikor megjöttek az első galambok, hogy kitört a járvány... Biztos voltam benne, hogy hamarosan minket is elér. Minden éjjel azzal álmodtam, hogy látom a falumat fetrengeni és vért okádni a fájdalomtól. Azonban eltelt egy év, kettő, semmi... Csalódás volt számomra, hogy a falum minden lakója majd' kicsattan az egészségtől, míg odakint dúl a járvány, és sorra szedi az áldozatait. Ez volt az utolsó reményem, hogy történjen valami, hogy előrébb léphessek és kitörjek abból az átkozott burokból, amibe űztek. Ám a betegség nem érkezett el hozzánk. Atyám pedig akkor talált rám, s felajánlott egy alkut. A lelkem, cserébe a falu pusztulásáért. Ő volt az ajándékom. - belenyúlok az egyik titkos zsebbe, mire előhúzok onnan egy rágott fülű, piros szemű, tépázott szőrű patkányt. Mélyen cincog párat, megmozgatja az orrát, majd gyorsan visszabújik a köpenyembe. Némi mágiának köszönhetően könnyedén el tud rejtőzni, hiszen egyes zseb sokkal nagyobb és mélyebb, mint amilyennek külsőre tűnik.
- Ő hozta el a pestist hozzánk. Én pedig egy hónapot kaptam, hogy élvezzem. Életem talán legszebb egy hónapja volt látni és érezni a szenvedésüket. Nem is vágytam többre. Önként sétáltam vissza a keresztúthoz, és nem ellenkeztem egy percre sem, mikor elvette a lelkem. Talán meglátott bennem valamit a Mesterem, hogy a tanítványává fogadott. Ennyi az én történetem. - vonom meg a vállaim. Ennyi év távlatából már nem fájó pont a múlt, hiszen beláttam, hogy ezek az események formáltak azzá, aki ma vagyok.

Aztán jön az  az euforikus pillanat, melyet az ébenben tündöklő vére okoz. Remegek az élvezettől, s bár betegesnek tűnhet, hogy ennyire élvezem, ahogy kiszáll belőlem az érő, mégis ez olyan, ami nem mindennap történik meg egy démonnal. Hogy egy leviatán vére gomolyogjon az ereiben...
- Erre én sem számítottam. Igazán... Kellemes. És fáj. Éget. De csodálatos. - ekkor lelököm a vállaimról a köpenyt, mely a derekamig hullik, ahol megfogja egy fekete kötél, hogy ne essen tovább. Izgatottan tekintek végig magamon, s elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy halványodnak a rúnák.
- Hogy lehetsz erre képes? - megfogom a csuklóját, majd egész kezét magamhoz húzom, hogy a tenyere valahol a a szívem körül terüljön el, ami halkan mozog, mégis kegyetlenül gyorsan zakatol. Elcsodálkozva pislogok, s nagy sóhajjal a plafon felé szegezem a tekintetem, aztán persze hamarosan elengedem őt, hacsak nem húzza el hamarabb a kezét.
- Még az érintésed is éget most, mindjárt felgyulladok... - majdnem lihegve mondom, aztán visszaemelem rá a tekintetem. A testem úgy reagál, mintha valami emberi drog csúcspontján lenne, s úgy tűnik, meg is ragad azon a szinten. Nagyokat nyelve és sóhajtozva hallgatom őt, ám úgy tűnik, hogy bőven tartogat még számomra meglepetést.
- Athan?! - mikor kimondja a nevét, vad lüktetés száguld át a testemen, a vérnyomásom már az egekben lehet, hiszen még a pillantásaimon is érzem a lüktetést. A szédelgés tör rám pillanatokon belül újra, mire megkapaszkodok a lábaiban, hogy ne terüljek el ismét.
- Ismerlek. Ez biztos. Most már biztos. Athlan. Én Athlan vagyok. - bökök magamra. - És te... Te... - megdörzsölöm a szemeim, s szinte meg sem hallva a szavait kapok újra a csuklója után. - Érzem, hogy emlékezhetek! Csak adj még egy kicsit... Csak egy kicsit! Könyörgöm! - fel sem fogva a helyzet súlyát hajolok közelebb a csuklójához, készen arra, hogy megharapjam, ha már a körmeimmel képtelen lennék rajta mély sebet okozni. Ha elhúzza, akkor megcélzom vagy a karját, a vállát, a nyakát, bármit, csak hogy megint kaphassak egy mámorító kortyot belőle.
- Tudom, hogy ott voltál valahol a múltamban! Valahol... Talán halandóként. De nem emlékszek az arcodra. És nem fűződnek hozzád rossz érzéseim, sőt... Hogy lehet ez? - ha eltol, úgy újra próbálkozok megharapni, bár ha nagyobbat lök rajtam, megint könnyedén megadják magukat a lábaim, s elterülök a földön. Az erőlködéstől valószínűleg hamarosan úgyis újra a kövön kötök ki.
- Képes lenne megölni a véred? Nem baj! Nem érdekel! - közlöm dacosan és majdnem mérgesen is már. Ha lekerültem a földre, úgy elkezdek visszamászni hozzá, s a lábain próbálok felkapaszkodni. Ekkor azonban egy pillanatra magamhoz térek, s térdre rogyok a nedves kövön.
- Én... Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 24, 2019 7:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 1887 • Credit:

 
- A halak, cetek is otthonosan mozognak a vízben. A medúzák is, mégsem azokat fogtad ki ezen okból – nem hagyhatja ki ismét, tény, a víz élővilága nem válaszol neki semmiféle kérdésre, és persze főleg nem védekezik úgy, ahogy, és persze nincs érdekes a vergődő halban, de ő nem vergődik, nem kapkod levegőért, mindkét élettérben képes megmaradni. - Ó, hát nagyon sok időt kellett volna lent töltened, a börtön helyett és mellett is vannak titkaim, praktikáim, amiket ott be tudok vetni, szóval... Talán tényleg ez volt a legésszerűbb döntés, ami mutatja, hogy képes vagy gyorsan dönteni. Bár, annak is megvan a veszélye és a kockázata, de... nincs jutalom ha nem teszel fel mindent egy lapra – von aprón vállat, lehetne mértékeket adni annak, ki és milyen erő birtokában van, mennyire uralja és tudja visszaadni. Felesleges körök, unalmas körök, inkább akkor beszélgessenek, annak több értelme van, tény és érdekesebb is lehet. Ismét csak nevet azonban, ritka mókás, nem tudja, hogy ezek igaz szavai vagy csak előad valamit, valakit, hogy könnyebben szót értsen vele és megnyerje, ha viszont az előbbi az igaz, akkor már csak jobb, nem szereti, ha mások színészkednek előtte, persze, az már nem baj, ha ezt ő teszi. Fura, de ő már csak ilyen, belelátni másokba, kitalálni a gondolataikat, mindent, jó játék, érdekes móka.
- Ó, és csápok. Ne felejtsd ki a csápokat – bólogat, mintha valóban lett volna valaha ilyen alakja. Csak egy illúzió lenne, ronda szörnynek mutatkozni sosem jutott eszébe, talán majd egyszer, ha más is kémlelgeti a vizet, valami rondának és ijesztőnek mutatja magát, hátha annak akkor már nem lesz kedve tapogatózni. - Előnyt a külsőmmel? Hogy? - vonja fel a szemöldökét és lepillant magára, saját maga mellkasát tapogatja végig, engedi le a kezét, mintha teszteltné, mit is láthat. Vonzó neki talán ez, vagy csak gyengébbnek érzi így? Lényegesebb dolog is van, abbahagyja a maga tapogatását. - Mondd el nekem, mit éreztél! Ízt, illatot, mindent? - már csak azért is, hogy legalább tudja, milyen is ő másoknak és persze figyeljen is rá, elrejthesse, mint a kígyó íriszét, vagy testvérei a fogakat, a bőrüket. Minden csak a taktikát és őt magát fogja erősíteni, hogy ügyesebb legyen, mégis, úgy tűnhet a másiknak mennyire érdeklődik, kíváncsi arra, mit váltott ki belőle, csupán a válasz kedvéért, nem azért, hogy másik ellen fordítsa majd azt is. Csali, vagy álca lesz belőle. Végül lágyan megcsóválja a fejét.
- Csalódott lennél, látom, ha valaki más bőrét használnám. Démonként ellenzed ezt? - figyeli, direkt váratja a válasszal. Mintha csak hatásvadász akarna lenni, vagy csupán játszana ezzel is. - Minden, amit látsz, a sajátom. Nincs füst, nincs fény, nincs semmi, csak én. A bőröm, az arcom, megnyugodhatsz – a szavai is, bár mi igaz vagy mi ferdítés belőle, abban nem lehet biztos. Talán ezt sem fogja elhinni, a démonok testeket veszek igénybe, sajátítanak ki, ameddig csak nekik kényelmes. Van, amelyiket csak pillanatnyi időre, van, amit nagyon rég loptak el, ölték meg a benne lakót és kopásig cipelik. Most elnézi az övét is, most ő bámulja látványosan, futtatja végig tekintetét a bőrre varrt mintákra, ahogy egymást követik, ahogy kibontakoznak előtte az alakok, ahogy a minták kanyarodnak, úgy nyer egy-kettő értelmet. Nem mindet tudná így azonosítani, nem mindre mondaná, hogy nem csak művészi valami, de van, amelyik olyannyira nyilvánvaló, mint az írott szó. Elvégre, elég régóta él már, hogy ismerjen rúnákat. Végtére is, ötletnek nem rossz, talán ha nem is így, de más festékkel majd ötvözhet maga is párat saját bőrén, inspirálódni mindenhonnan lehet, még ha nem is várja, meg is lepi. Ujjhegyével érinti meg az egyik mintát, miközben beszél, amely szabadon áll és amit nem húz el előle. Figyel a szavaira, közben érezheti a koránt sem durva tapintást, ahogy követi végig a mintát. Érdekes. Szinte... vibrál.
- Fontosabb dolgok, sok fontos dolog van, de elsődlegesen mindenkinek a maga élete. Aztán persze... ki mire vállalkozik fanatikusan. Nem kifejezetten hiba, ha másként nézed a világot, sőt. Én is másképp nézem, néztem mindig is. Öltem már, fürödtem szinte a vérben és mégis, láttam születést, segítettem, hogy valaki levegőt kapjon, hogy felálljon a földről. Nem volt magasztosabb, csak az én szemléletem. Furán tekintettek rám, mást vártak el, de kit érdekel – von aprón vállat, tovább foglalatoskodik a mintával, mintha sose érne véget, vagy olyan helyen, amit már nem láthat. - És mi a célod, a tudás? Tény, hogy nagyon sokszor el lehet csábulni, engedni mindennek, ami csak körbevesz, vagy valaki másnak. De nem hiszem, hogy egy saját porhüvely, egy érzet ehhez elég. Az egész maga, minden egyben, már igen. Vagy hatalom, vagyon, egy jó szeretkezés, kinek mi. De hogy mi kísért meg igazán egy démont, jó kérdés. Borzongató kérdés – vigyorodik el, és elhúzza a kezét, tekintetét visszaemeli arcára és figyelmére, kezét lazán engedi le, rajta nincs mit mintát keresni, ahhoz képest csupasz, pőre, sápatag bőrű, nem mintha ez rossz lenne. Sosem volt gondja azzal, amit kapott, valakinek mindig elég volt, ha épp szükség volt rá. - Ezeket a mintákat te raktad magadra? Sosem láttam ennyi rúnát egy helyen. Meg kell mondjam, ezt a megoldást ritkán láttam. Egyedül vagy odabent? Akié volt a test, már elment? - gondol vissza a másik démonra a motelből, akinek odabent lakója volt és akit érzett, de itt úgy tippeli, már rég nincs más, csak ő, azért díszített és kényelmesedett el benne. De ahogy sóhajt és ahogy figyeli. Nem épp egészséges, tudja ő, nem ijed meg azonban, úgy érzi, tud majd bánni vele, megbirkózik majd azzal, ahogy viselkedni fog, elvégre, ahogy mondja, ó úton haladnak. Egyikük sem tett nagyon nagy kárt a másikban, csak mustrálják egymást és beszélnek. Sokkal vadabb volt, mikor hadakozott az indák ellen.
- Elválik majd, mi lesz – őt nem foglalkoztatja különösebben, egyelőre semmi maradandót nem talál, vagy tárol el, a rúnarajzokon a testen kívül, viszont tény, mindenre nyitott, ha már olyan rosszul kezdték az egészet. Ő sem teljességében azt tartja teljességében a céljának, hogy pusztítson. Ebben igazán egyet tudnak érteni, úgy mutatkozik. Talán majd akad más is, talán... el kell engedni. Figyeli, ahogy közeledik felé, nem menekül persze tovább, leugorhatna és akkor kettejük között ott lenne az a vacak oltár, de akkor talán alapot adna a gyanúnak, hogy fél. De továbbra is csak figyeli, ha neki így jó, ám legyen, ez már tényleg csak játszadozás egymással, manapság ebből van a kevesebb, el is felejtette, milyen közel lehet lenni a másikhoz, amely lehet zavaró, vagy sem. Ez elég vegyes, szóvá ugyan nem teszi, majd meglátja.
- Szerintem akad rá példa. Nem minden szabályt rúgott fel ez az egész. De lehet tévedek – tárja szét a karjait, hogy tanácstalan és valóban, nem fedezte még fel, mely dolgok maradtak, melyek mentek és azt sem, mik az újak. Jókora előnnyel van ebből a szempontból és nem is örül neki, majd kihúzza belőle a választ vagy csak finoman egyengeti a rávezetésre. Melyik hogy jön ki ugyebár. Ismét itt van, ismét közel, de most nem ér hozzá, ketten vannak a csapdában, de mintha nem is létezne.
- Attól még tetszhet, ha apróság, nem? - vonja fel a szemöldökét, mintha épp megfeddné azért, hogy  leszólja ezt az egészet. Ugyan megteheti, de nem az volt a cél. - Nézőpont kérdése az, hogy kinek mi az izgalmas. Lehet unalmasnak vélnéd, amit mutatnék, nem ismerem az ízlésed – csak sejtheti, kideríteni nem fogja, továbbra sem csinál semmit, elvégre nem cirkuszi előadó, hogy bemutatót tartson, annál jobban süt róla az, hogy ezek felett tudja és gondolja magát, állát is picivel jobban felszegi, mint az átlag, noha testvérei között az utolsó, az életben, mások előtt nem kell ennek így lennie, így nem is tesz úgy. Pillantása így már-már pimasz, amivel válaszol az ő mohó, kíváncsi íriszeire, tiltakozik, provokál, nem adja meg.
Bólint az ismét, ahogy ismétel, ahogy előtte ő kitárta, amit lehetett. Isten újabb munkája tárul fel előtte, ahogy próbálkozik belekapaszkodni valamibe, de az nincs ott, mesévé lett átalakítva és erre nem tud egy pillanatra nem fújtatni. Még szitkozódik is magában, átkozza, mocskos nevekkel illeti saját, ősi nyelvén, amelyet talán még ez a nem mai darab démon se értene, így számára érthetőbben szólal meg. Bár talán, lehet néha hallani azt, hogy valami a szavaiban is régi, a hanglejtésben.
- Persze, hogy nem hallottad és mégis. Ez az ő munkája, a drága Istené, aki irigy volt arra, amit elértünk. Amit akartunk. Tudod, egyedüli akart maradni a teremtésben és ezért kitörölt mindent rólunk, a leírásokból, a múltból, az emlékekből, akár... - finoman bök a másik homlokára. - ...innen is. Azt a kort még láttam, szép volt, az utolsó pestis, amiben benne volt a kezünk – engedi le a kezét és vigyorog. Fertőztek, átkoztak, ha az kellett. De adomány is volt mindegyikük. Aprót nevet az istenség kifejezésre, ettől a valódinak biztosan vérben forognának a szemei. Istenség. Hisz mondhatni...
- Az akkori primitív és buta népeknek, vagy épp előttük? Meglehet, hogy ezt látták bennünk. Látták az aszályt és a haragot, vagy épp a jóságot. Könnyű ezekbe istent látni. Aranyba bújni, figyelni őket. Ezek nagyon régen voltak már – nem tette ő olyan sokat, de megesett. Valóban rég, idejét sem tudja, jóval előtte volt mindez. Nagyon előtte. Ő már a végét érte, amikor elértek valamit, majd elvették tőlük. Mindent. - Eladtad a lelked és miért? Mi vitt rá? - most kérdez ő, ha már őt kérdezik. Nem szégyenlős, ha erről van szó, nem fogja csak úgy csendben várni a többit

Aztán mégis csend. Szinte megáll az idő, miközben végignézi, mit művel magával, az a mohó tekintet, az a vágyakozás.
- Könnyen adod, de legyen. Maradjon minden itt, nekünk - aztán megteszi, meglépi. És meglepi. Ahelyett, hogy tiltakozna, hogy rossz lenne, élvezni kezdi, mohóvá válik, nem engedi. Ahogy elkapja a csuklóját, úgy nevet fel, engedi még egy kicsit, mintha éhezne, mintha erre szüksége lenne. Ám legyen, engedi kicsit, ennyi még nem árt neki. Aztán vége. Eltolja, elrántja kezét, a sebre tapasztja, hogy minél előbb begyógyulhasson, az utolsó kortyba fogait is beleadva marta kicsit végig. Végül elterült, kíváncsian hajol előre kicsit, vajon most ölte meg? Ez neki is új, soha, senki nem kortyolt így a véréből, önként, élvezettel. Furcsa, hátán futkos a hideg majd visszadől. Él. És változik. Most rajta a sor, hogy elámuljon kicsit, ahogy a nemrég érintett rúnákból szökni kezd az élet. Kinyúlva, óvatosan érinti meg ismét. Ma is kapott valami újat.
- Erre nem számítottam – bukik ki belőle, a vérét sok mindenre használta, de lefegyverzésre. Micsoda kincs. - Én művelem veled, a vérem, pontosabban, amit úgy nyakalsz, mint a vizet. Bolond... - ül fel rendesen, támaszkodik meg és úgy figyeli. Elszállt kicsit. Egy kicsit... Ajkán gonoszkás vigyor terül el, mindig élvezte a hízelgést.
- Nem tudsz emlékezni, én pedig nem vagyok lexikon, hogy mindent megválaszoljak. Réges-régen, nagyon régen, amikor te születhettél, az emberek között jártam. Mágia, ez volt az ajándékom, lett volna, de nem sikerült. A gyermekeim, tanítványaim, ki minek nevezi, megölték őket, mint olvashattam. Sosem lettem több, mint egy mese a tengeri szörnyről. Ki vagyok azon kívül? A nevem Athan, ami nem mond most sem többet. Raboskodtam, de most újra eljött az időm – húzza ki magát ültében, mintha trónja lenne, nem egy szikladarab a feneke alatt. A másik láthatóan ereje alatt van, az előny az övé. Az indákat megragadva a földre ejti, megszünteti a kalickát és lágy, kellemes szellőt engedtet magukra. Az elemek, ennyi még belefér, de nem pazarolhat. Amit ki is fog hagyni a meséből.
- Nem, ne légy telhetetlen. Azzal véged lenne, és szeretném ha te is mesélnél.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 23, 2019 10:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
Bár a hely ősi, elfeledett magánya igazán magával ragadó, mégis a tekintetem csak néha-néha csillan vissza a vízcseppekről a falon, hiszen sokkal nagyobb késztetést érzek arra, hogy eme idegen tekintetét keressem, mint hogy bámészkodjak. A szavaira halovány mosoly ül ki az arcomra, s a földig lógó, fekete köpenyem alját megemelem, ahogy átlépek egy nagyobb, a mennyezetről leesett kődarabot.
- Úgy tűnt, hogy nagyon otthonosan mozogsz a vízben, így hát nem engedhettem meg magamnak azt a balga lépést, hogy a vélhető saját terepeden próbálok a közeledbe férkőzni. Talán megoldanám, hogy a testem bírja levegő nélkül huzamosabb ideig, azonban hogy őszinte legyek, semmi kedvem egy vízalatti börtönben raboskodni, főleg úgy, hogy még tisztában sem vagyok az erőddel. - felelem meglepő őszinteséggel. Nem az az erőfitogtatós démon vagyok, aki minden áron meg akarja mutatni a világ összes lakójának, hogy felettük áll. Nincsenek ilyen késztetéseim, egyszerűen csak a kíváncsiság űz előre, egészen egy végtelen labirintusig, ahonnan egyáltalán nem biztos, hogy kijutok élve.
- Ha nálam tíz méterrel magasabb, rücskös bőrű, sok szemű lény lettél volna, akkor is ugyanúgy megpróbálkoztam volna azzal, hogy elkapjalak. Mint mondtam, ez az érzés, amit árasztasz magadból, s ami elért hozzám, megéri a kockázatot. Bár tény, hogy ezzel a külsővel adtál nekem némi előnyt akaratlanul is. - tekintek végig rajta halk hümmögést hallatva, mintegy utalva arra, hogy erős gondolkodásra késztet. Elsőre olyannak tűnik, mint egy átlagos ember, akár csak én magam, ám tudom, hogy ennél jóval több lakozik benne.
- Ez a valós külsőd, vagy csak egy egyszerű porhüvely? Kérlek, azt ne mondd, hogy te is egy nyomorult füst képében vagy jelen a testeden kívül... - forgatom a szemem önostorozva. Sosem voltam kibékülve azzal az alakommal, szívesen vesznék el a szélben, s lennék láthatatlan a szemeknek, de sajnos a történet nem ilyen egyszerű. Ezért is szeretem jobban ezt a porhüvelyt, hiszen hála annak a sok pecsétnek és rúnának, amiket amolyan halandó álcaként varrattam magamra - hiszen mostanság mindenkinek ilyesmi díszíti a testét, szinte ki sem lógok a sorból -, sokkal ellenállóbb lett a fizikai hatásokkal szemben.
- Nem kívánom a halált, egyszerűen csak elfogadtam a létét, ahogy annak is a tényét, hogy vannak fontosabb dolgok az egyszerű létezésnél. - biccentek felé diplomatikusan. Nem mintha ezzel arra akarnék célozni, hogy egy kósza, különös érzést egyből világmegváltónak találok, ám be kell ismernem, ha olyan nagy mértékű lenne a tudás, amit tőle kaphatok, s ha ezért meg kellene halnom, hát megtenném.
- Nem ez lenne az első, hogy egy magasztosabb, élvezetesebb célt választok az életem helyett, így igazad is van, de talán mégsem. Máshogy vélekedek a világról, s még ha nem célom megölni az összes angyalt, vagy éppen megmutatni mindenkinek a hatalmam... A kísértés olyan számomra, mint egy nagyon ritka kincs. Ritkán bukkanok rá, ám ha meglelem, akkor elvakít a csillogás, és minden más a háttérbe szorul. - a fakó zöld tekintetem őrülten csillan fel egy sóhajtás kíséretében. A vágyakozás az új iránt még halandóként kezdett csírázni bennem, s azóta sem tudtam kiölni magamból. Párszor már túlságosan is elvakított, de még mindig élek. Vagy valami olyasmi...
- Nem tudhatjuk, hogy ez az egész találkozás egy egyszerű, jelentéktelen, háttér nélküli ismeretség, vagy egy sokkal magasztosabb, sokkal mélyebb célt szolgáló kapocs. Ám mivel még élek... Így talán jó úton haladunk. - mosolyodok el enyhe aljassággal. Nagy szavakat mondok, s talán úgy tűnhet, hogy túlértékelem ezt az egészet, őt magát, s azt a különös érzést, amit nem vagyok hajlandó elereszteni. Talán így is van... Hajlamos vagyok ilyen helyzetekben a meggondolatlan fanatizmusra.
- Privát szféra? Ugyan... - kacagok fel halkan. - Szerinted ebben az apokaliptikus világban létezhet még olyan, hogy privát szféra? Mert szerintem nem... - teszek felé egy lépést, csak hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak. Ugyanakkor tudom, miről beszél, hiszen a Mesterem egész idő alatt azon volt, hogy ezt a bizonyos privát szférát elvékonyítsa nálam, vagy éppen teljesen eltüntesse. A módszerei hogy is fogalmazzak, érdekesek voltak... Elsőre ostoba viccnek tűnt az is, mikor csókkal kellett megpecsételnem az alkukat a halandókkal, ám a harmincadik rosszullétnél már kezdtem kapiskálni, mi volt a célja az egésszel. Nem csupán a mostani a testem, de a halandó, szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű énem sem tudta elviselni az érintéseket. Valószínűleg azért, mert az ütéseken kívül nem kaptam mást. Ölelés? Csók? Ezek csupán a fejemben létező vágyak voltak, amiket a faluban nem kaphattam meg. Így hát elzártam magamban jó mélyre ezeket, s érdekes, hogy még a mai napig is képes vagyok rosszul lenni attól, ha egy nővel kell alkut kötnöm. Tisztességes vagyok, így nem változtatok a kiszabott módszeren, s hiába vagyok lassan hétszáz éves, ezek a dolgok olyan mélyen gyökereznek bennem, hogy nagyon nehezen fogom tudni felszakítani őket.
- Az ilyesmire maximum a kezdő démonok lennének büszkék. - megsimítok egy indát én magam is, miközben lassan lépkedek felé. - Ne mondd, hogy te nem tudnál mutatni ennél sokkal... Izgalmasabbat... - nagy levegőt véve ejtem ki a szavakat, miközben vadul csillannak fel a szemeim, mintha csak fel akarnám éleszteni benne azt a bizonyos bizonyítási vágyat. Látni akarom, mire képes, ez nem is kérdés. Közben pedig egészen az oltárig sétálok utána, ahol közvetlenül előtte megállok, a köpenyem még a lábait is súrolhatja.
- A jelentéktelenekért, a senkikért nem adnám. Ám ha olyan kielégítő lesz a válaszod, mint ahogy remélem, akkor már lehet, hogy nem válnék meg az életemtől olyan könnyen, csak hogy egy kicsit... Még egy kicsit élvezhessem az újdonság erejét. - hullámzok, ez egyértelmű. Ez a szerzet túlságosan is felkavarja bennem az állóvizet, mely olykor vadul csapódik a szikláknak, olykor pedig halkan ringatózik. Aztán elkezd beszélni, én pedig olyan átéléssel hallgatom, hogy kis híján levegőt is elfelejtek venni.
- Leviatán... - suttogom vissza a szót, s leküldöm az elmém mélyebb bugyraiba. Meglátok valami messzi lidércfényt, ami talán nem is valós, mégis, el kell indulnom afelé.
- Nem mondhatom biztosra, hogy nem hallottam, vagy nem láttam már ezt a szót valaha... Manapság ritka, ha egy hozzám hasonló, vagy épp öregebb lélekkel hoz össze a sors. Az ezerháromszázas évek nagy pestisjárványában nevelkedtem, azóta pedig már lepergett pár csepp azon a bizonyos folyón. Esküdni mernék rá, hogy nem ismeretlen számomra ez a kifejezés... Leviatán... - ízlelgetem újra, s a nagy gondolkodásba még a homlokom is megráncosodik. - Ha ennyire ősi vagy, tán valami istenség lennél az emberek szemében? - na jó, ezen a ponton még meg is remegek az izgalomtól, s legszívesebben sorra tenném fel azt az ezernyi kérdést, ami egy röpke pillanat alatt fogalmazódott meg bennem. Az idő eddig kótyagosan repült számomra, most azonban azt érzem, hogy a legapróbb kis töredékét is képes lennék visszahúzni magamhoz.
- A szavaknak sokszor nagyobb ereje van. Bár démon vagyok, de nem érzek késztetést arra, hogy mindent lekaszaboljak, ami él és mozog. Eleget gyilkoltam már ahhoz, hogy többre vágyjak. - olykor szükségem van arra, hogy magamba szívjam a szenvedést, s ha ezt tehetem, különleges módon művelem. Furcsa belegondolni, hogy e téren is talán halandóként értem el a csúcspontot.
- Hogy képes lennék-e arra, hogy tovább adjam a tudást? Ugyan, vagyok olyan önző, hogy csak saját magamnak akarjam... Nem kerül ki a kis titkod e falakon kívülre, ebben biztos lehetsz. - ajkaim enyhén elválnak egymástól, ahogy figyelem, mit művel a kezével. A vére immáron feketének tűnik, és olyan csodálatosan buggyan ki a bőre alól, hogyha lennének még halandó, boldogsággal átitatott érzéseim, most biztosan megejtenék egy könnycseppet.
- Ezért bármit vállalok. - súgom halkan, s hagyom, hogy magához húzzon. A testem úgy siklik közelebb, mintha a lelkem ki akarna szállni a porhüvelyből, hogy valami sokkal istenibbel egyesüljön. Ha az ujjamat égette egy cseppje, most úgy érzem, hogy tüzes lávafolyóként marja szét a torkom, mikor legurul rajta a sötét patak. Éget, fáj, mar, s nem csupán a torkom, hanem onnan szétárad mindenfele. Zsibbadni kezdek, remegni, s hamarosan zihálva veszem a levegőt, mintha meg akarnék fulladni. Hirtelen a levegőm is kevesebb lesz, a szívem pedig számtalan ritmust kihagy, vagy éppen eszement zakatolásba kezd. Mintha a bensőmet megfertőzné valami, érzem a véremben s minden lüktetésben, hogy a romlás egyre beljebb hatol, amíg... Egyszer csak eltűnik a fájdalom, helyette pedig egy különös melegség árad szét bennem, s ösztönösen kapok a csuklója után, csak hogy még többet igyak belőle, amíg bele nem halok... Magamtól nem engedem hát el, így csak akkor hagyom abba, ha ő tol el magától. Még a fogaim is a bőrébe marhatnak, minél tovább hagyja, hogy eluralkodjon rajtam a hatalma. Bárhogy legyen, ha eltol, ellök, elrepít magától, én a földre rogyok pillanatokon belül, s kell pár perc, amíg magamhoz térek, felébredek a kábulatból, s eljut a tudatomig, hogy az erőm nagy része elhagyott.
- Remélem, elégedett vagy. - az arcom szép lassan más árnyalatot ölt, hiszen bár még élnek a rúnák a testemen, de csak nagyon haloványan pislákolnak. S mivel a fertőzéseket hordozó patkányom elég sokszor van nálam, így én magam sem menekülhettem meg tőle. Az arcom elsápad, a fakó zöld szemeim még inkább kifakulnak halottas, szürkés-zöldes színűre, a szám pedig elkezd feketedni.
- Mert én igen... - feltápászkodok, s újra közelebb lépkedek hozzá, mit sem törődve azzal, hogy elhagyott az erőm. Ugyanolyan határozottsággal és fanatizmussal kezdem fürkészni, s ha hagyja, hogy közelebb menjek hozzá, akkor váratlanul megragadom a csuklóját, s kicsit magam felé rántom.
- Most, hogy megízleltelek... Ennyi nem lesz elég, még akarok! A véred olyan... Ismerős... Mintha a testem emlékezni próbálna, de nem megy. Ez az érzés, te és én... Ez is csak valamiféle mágia lenne, hogy így érezzek? Te műveled ezt velem? - ekkor ujjam a mellkasának szegezem. Láthatja rajtam, hogy nem félek tőle, pedig aztán lenne miért, hiszen jelenleg könnyedén megölhetne.
- Mégis ki vagy te azon kívül, hogy leviatán vagy? Időnk, mint a tenger, megengedem, hogy minden kérdésemre válaszolj. Hidd el, nálam jobb hallgatóságot nem fogsz találni ezekben az időkben. - ha ellökte a kezem, ha nem, újra megpróbálom érinteni a sebet. - Még akarok... Most... - vigyorodok el követelőzően, kekeckedve, s talán megásva magamnak a sírom.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7