Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• The Tunnel Club •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


The Tunnel Club - Page 2 CfJmUUkThe Tunnel Club - Page 2 TRjmahg
☩ Történetem :
☩ Reagok :
184
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 04, 2019 10:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


We are not alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 671 • Zene; Pressure »
COLOR ME YOUR COLOR, DARLING, I KNOW WHO YOU ARE
A pult szabad végén lévő bárszékek egyikét választom, és miközben az első italra várok, végigpörgetem magamban a történteket. Alex elsuhanó árnyát, Alexet a földön ülve, a fejét, ahogy a tagekkel díszített elválasztó falnak koppan. Alexet, ahogy vizet locsol magára az üvegből. Nem hallom, de érzem az üres pohár koppanását az ujjaim között, és már kérem is a következőt. Még mindig néma villanások kísértenek; látom, ahogy behunyja a szemeit egy pillanatra és azt is, mikor dühös tiltakozásba kezd az ajtó előtt.
Hacsak a neki címzett káromkodás nem számít annak, válasz nélkül sétáltam el, mintha azzal elkerülhetném a kérdését – mintha nem lenne jogában érdekelni, mikor döntöttem el, hogy nem lesz a kettőnknek folytatása. Érzi, hogy komolyan gondoltam, de nem tudhatja, mikor született a fejemben az elhatározás; azt hiheti, hogy az a másodperc tehet róla, mikor reggel felöltözve fordultam felé és el az ablaktól, amit előtte hosszan bámultam, vagy amikor néhány órával azelőtt először egymáshoz értek az ajkaink. Esetleg akkor, amikor kocsmában a tenyerem a térde felett siklott a combjára, és ő a sajátjával rakta arrébb a kezemet. Meghatározó pillanatok, de egyetlen egy sem befolyásolt, sőt, éppen az ellenkezőjét teszik velem: megingatnak, ha visszagondolok rájuk és reményt költöztetnek egy olyan helyre, ahol annak egyáltalán nem kéne jelen lennie. Nem, ha jót akarok magamnak, hiszen nem egyedül róla szól az ellentétünk; általános és örökérvényű szabályok alapján löktem őt messze magamtól. A hibát ott követtem el, hogy azt feltételeztem, mindketten tisztában vagyunk velük, és ha úgy alakulna, ahogyan végül tette, az maximum egyetlen alkalomra szólhat. Ha túl akarok élni, nem rúghatom fel érted a rendszert, ami életben tart, Alexander Payne.
Hiába gondolkozom ezen, tudom, hogy a kettőnk apró problémája jelentéktelen a sajátjai mellett, és akármi kínozza most, csak rosszabbá tettem a helyzetét. A következő tequilás poharat is az előző mellé csapom, amint kiürült, és már intenék is a következőért, ha nem látom meg őt ismét a szemem sarkából. Alex megáll mellettem, mire én egyből oldalra fordítom a fejem, csak hogy minél inkább kiessen a látóteremből, miközben rendel magának. Most nem szólok, hogy ne igyon többet, de ha akarnék sem érnének többet a szavaim egyszerű képmutatásnál – maximum félóra ebben a tempóban és teljes mértékben behozom a lemaradást.
Meglep, hogy kiegészítéssel kérte a szokásos sörét, amíg le nem esik, hogy az egymás mellett sorakozó rövideket nekem szánja; persze még ez sem elég hozzá, hogy ne kerüljem tovább sértődötten a tekintetét. Csak a hangjára mozdul felé a fejem, pillantásom viszont még ekkor is inkább a pult anyagára fixálom, minthogy egyenesen rá nézzek, miközben bocsánatot kér. De én is fasz vagyok, úgyhogy pontosan tudom, hogy mire gondol. Feltűnik még valami: a vöröses csillogás az ökle mentén.
Még egyszer hozzám ér, aztán megfordul és elindul, itt hagy a búcsúajándékkal és a válasz nélkül maradt szavaival. Utána nézek, de aztán mégsem akarom látni, ahogy a kijárat felé veszi az irányt, ezért újból a pulthoz fordulok, és ha már megrendelte őket nekem, nem hagyom tovább gazdátlanul ácsorogni az italokat. Talán utolérem még. Utol fogom, mert nem akarom, hogy elmenjen, ennek érdekében pedig alig egy másodpercet várok csak, hogy az első leérjen és azonnal utána küldöm a második adag tequilát is. A gyomrom nem túl hálás érte és a két lábbal való, hirtelen landolás is összerázza egy kicsit a gyorsan betermelt mennyiséget; persze nincs olyan akadály, ami elvehetné a kedvem Alex újbóli megkeresésétől.
– Hé – szólok utána megkönnyebbülve, amint leesik, hogy nem is ment messzire, sőt, alig néhány lépést tett csak meg, mielőtt megtorpant volna a táncoló tömeg szélén. Egyszerre az emberek között lökdösődve és óvatosan kerülöm meg, és mikor végre szemtől szembe kerülünk egymással, megölelem. Tudom, hogy az egyik keze vérzik valamitől, a másikkal pedig az üveget markolja, és hogy a világ legkellemetlenebb élménye lesz, ha itt, mindenki előtt lép arrébb, miközben én köré fonom a karjaimat. Azt is, hogy most rajtam a sor.
– Nem vagyok az az ölelkezős típus, de leitattál, szóval… – kiabálok át a hangos zenén, ha mégis hagyja magát. Ezt leszámítva olyan, mintha nem létezne a padlón át rezgő gyors ritmus, és a kettőnknek valami teljesen más ütem és dallam szólna.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


The Tunnel Club - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 04, 2019 2:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


We are not alive
Cole & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 886 • Zene; Drama »
« I'm lost in admiration, could I need you this much?
Oh, you're just wasting my time »
A lelkes és egészen értelmetlen szemdörzsölésem mellett felhorkantok a komolytalan megjegyzésére, noha van valami veszélyesen és rémisztően megnyugtató az elgondolásban. Ki tudja, meddig fogom tudni kerülgetni a forró kását, és hogy egyáltalán összejön-e, amit kiterveltem menekülő útvonal gyanánt, így legalább csak hamar vége lenne. Mármint egy idealisztikus világban, ahol még a halál sem valami kifacsart vicc. A nyelvem hegyén sistereg egy roppant elmés megjegyzés, de végül csöndben maradok, és nem taglalom tovább a téma kapcsán felmerülő gondolataimat. Azt hiszem, a legmélyebb sötétségben lappangó érzéseimnek akkor sem szabad hangot adnom, ha látszólag törődik velem, hát még, ha valójában egyáltalán nem. Nehéz kiismerni, és nem is itt, a mosdó koszos, hideg padlóján, teljesen elázva fogom megtenni, miközben a halálról tartunk eszmecserét. Annál még az is kevésbé bizarr, hogy szinte a semmiből nekiesek a cseppet sem kedves kijelentéseimmel.
Valahol tudom, az elmém egy jól elszeparált, józan szegletében tisztában vagyok vele, hogy a lehető legrosszabb megoldást választottam az eltaszítására, de hogyan kényszeríthetném feladásra, miközben ilyen kitartóan próbálja menteni a menthetetlent? Rettentően frusztrál a tudat, és éppen annyira vagyok dühös magamra, mint arra, hogy ennyire nehezen fordul el.
A halántékom ismét az ajtófélfának koppan - bánom, hogy nem erősebben -, miközben az egész helyzethez nem illő nevetés szalad ki a torkomon. Egyik kezemmel az egyensúlyomat igyekszem biztosítani a vécéajtónál, míg a másikban ide-oda ingázik a vízzel megtöltött sörösüveg.
- Hát nem, tényleg nem… - csóválom meg a fejemet, amibe kellemetlenül beleszédülök, hála az egyre hevesebben kalapáló szívemnek és annak az iszonyatos forróságnak, ami hirtelenjében elönt a vitánk kapcsán. - De kettőnk közül nem én loholtam el, hogy az egész egy szar vicc. Nagyon érdekelne - megint szünetet kell tartanom a folytatás előtt, ugyanis határozottan kezdem rosszul érezni magamat. Mintha az összeszoruló mellkasomba egyre kevesebb levegő tudna beférni. Persze teljesen megérdemlem. - hogy már előtte is így gondoltad, vagy csak utólag villant be? - kiábrándult mosollyal zárom a kérdést, java részt behunyva vagy félig lehunyva tartva a szemhéjaimat, mert képtelen vagyok tartani a tekintetét. A kínzóan hosszú pillanatokig tartó csöndben is inkább vizslatom a lábam melletti gyanús tócsát, illetve a csempe repedései közt meghúzódó fekete koszt, mert tudom, hogy engem figyel, és azt is, ha felnéznék rá, az arcára, az esetleg csalódott és dühös kékjeire, azonnal megtörnék a kitartásomban.
Rettenetes, milyen könnyen hagyom kicsúszni a kezeim közül annak ellenére, hogy elköteleztem magamat mellette. Újabb ember, akit sikerült cserbenhagynom, és még jóvá sem tehetem. Óhatatlanul megrázkódok a kitartott csendbe váratlanul ékelődő szidalmára, a másodikra már csak a gyomrom ugrik össze. A dübörgő zene néhány másodpercre ismét felhangosodik, majd az ajtó becsukódásával visszatompul az elviselhető tartományba, habár egy cseppet sem vágyok a gondolataim tisztaságára. Tudom, hogy erre szükség volt, mégsem hittem, hogy ennyire rossz lesz. Legszívesebben rögtön utána botorkálnék, és leígérném neki a csillagokat is, csak hogy megbocsásson, de nem lehetek ilyen önző.
Elszoruló torokkal és az eddiginél is bosszantóbban égő szemekkel pillantok el a tükörképem felé, nem sokkal később meg egyenesen rá, ahogy sikerül néhány lépéssel elérnem a mosdót. Fogalmam sincs, ki néz vissza rám. Az egyedüli, amivel tisztában vagyok, hogy irtózom tőle, gyűlölöm azért, ami, s dühös vagyok rá azért, amiket tesz… Az öklöm hirtelen lendül, és újra meg újra a tükörnek ütközik, csakhogy ne kelljen tovább néznem. A tudatom elködösül a fájdalomtól, egészen kifehéredik az ismételt ütések alatt, és csupán akkor eszmélek fel, amikor az immáron üres keretnek a sörösüveget is hozzávágtam, a belőle felszabaduló víz, illetve az éles üvegszilánkok pedig szanaszét repültek a helyiség egészében.
Egy kis ideig még elálldogálok a romhalmaz kellős közepén, amit alkottam, majd egy mély, feszengő sóhajjal én is hátrahagyom a mosdót. A zene, a fények, az emberek tömege váratlanul csap le az érzékeimre az ajtó kitárásával, és azonnal tudom, hogy ehhez már megint túl józan vagyok. Mindenféle előzetes megfontolás nélkül kezdem kerülgetni a táncolókat, egy-egy bosszantóan az utamba állót morogva odébb is tolva a véres kezemmel, míg el nem érek a pulthoz. És persze Ő is ott van. Nem is értem, miért hittem azt, hogy ezek után fel fog szívódni; talán csak reméltem, mert így, hogy ismét szembe kell néznem vele, teljesen elgyengülök. Az összes létező porcikám azért háborog, hogy bocsánatot kérjek és megmagyarázzam magamat, holott ez utóbbit nem tehetem meg. Az egyetlen megoldás, ha én megyek el, de képtelen vagyok rá addig, amíg azt hiszi, hogy őt okolom mindenért. Éppen elég, ha én gyűlölöm magamat.
Egy sokadik szusszanással kísérve magamnak egy újabb üveg sört, míg neki kettőt rendelek abból, amit iszik. Amíg nem szolgálnak ki, csendben koncentrálok a pultos mozdulataira, véletlenül sem engedve a tekintetemet Cole-ra siklani. Tényleg csak azután veszem a bátorságot, hogy ránézzek, miután az italok katonás rendben sorakoznak előttünk a pulton.
- Sajnálom, hogy egy fasz vagyok - remélem, ez az idézet jobban cseng, mint az előző, amit a fejéhez vágtam, bár arra már konkrétan nem emlékszem, mi volt pontosan. - Sokkal szebb estét érdemelsz - megpaskolom a vállát, s noha ezernyi dolgot tudtam volna még mondani neki, vagy legalább rendesen elbúcsúzni és megköszönni mindent, képtelen vagyok rá. Biztos vagyok benne, hogy az a maradék kis önuralmam is a darabjaira törne, ha megpróbálnék újfent belé kapaszkodni, szóval felkapom a sörömet a pultról, és megindulok az emberek között.
Más kérdés, hogy három bizonytalan, ám öblös lépésnél nem jutok messzebb, ugyanis minden megtett centivel egyre nehezebbnek érződik távol lenni tőle. Nem fordulok meg, egyelőre háttal ácsorgok és próbálom rávenni magamat a tovább haladásra.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


The Tunnel Club - Page 2 CfJmUUkThe Tunnel Club - Page 2 TRjmahg
☩ Történetem :
☩ Reagok :
184
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 03, 2019 1:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


We are not alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 711 • Zene; Call Me »
COLOR ME YOUR COLOR, DARLING, I KNOW WHO YOU ARE
Ennél világosabban nem is közölhetné, hogy nem örül túlzottan a kérdéseimnek, így mielőtt felállnék, hogy a második adag vizet tölthessem az üvegébe, megadóan emelem felé a tenyereimet. Elvégre tényleg nem az én dolgom, miért adta fel hirtelen az elveit, ráadásul, ha mélyen beleásom magam a magánéletébe, az azt jelenti, én is szembe fordulok a sajátjaimmal. Azt ígértem, hogy nem lesz folytatás és hogy semmi közünk egymáshoz; két teljesen különböző világban élünk, ő és én. Ha én elfeledkezem róla, akkor előbb-utóbb ő is el fog, habár még a sértettségen sincs túl teljesen, de ennek egy részét betudom a mostani rossz hangulatának.
– Jobban elcseszné az estémet, ha végig kéne nézem, ahogy felviszik a túladagolt vagy összevert hulládat – csóválom a fejem komolytalan hangsúllyal. Nem kéne hangosan aggódnom érte, de egy részem tényleg attól fél, hogy történni fog vele valami, ha itt hagyom egyedül, és azt sosem bocsátanám meg magamnak azok után, hogy a múltkor ő sem hagyott magamra. Persze tudnia kell, hogyan vigyázzon magára, ha még én, kiképzés nélküli egyszerű városlakó is képes vagyok minden egyes alkalommal megúszni, hozzátéve, hogy sokszor nem is próbálkozom igazán. Ha mindig egyszemélyes tervben kell gondolkoznod és otthonodként ismered ezeket a sötét és szűk utcákat, nem hátráltathat túlságosan az ilyenkor hozzáadódó szédülés. Azt hiszem, hogy teljesen elfelejtettem, milyen érzés biztonságban lenni, de most már tudom; a vele való találkozásom eszembe juttatta legutóbb, és talán pontosan ez az, amire Alexnek is szüksége van ma éjszaka.
Egy darabig tényleg úgy tűnik, hogy minden működni fog. Felállítom és egy fokkal máris jobban néz ki, ha a hatalmas vízfolttól eltekintünk a pólója közepén, és esetleg attól, hogy csukott szemmel tűri, amint a haját rendezgetem. Mondanom kellett volna, hogy próbáljon meg nem elaludni? Akkor is kidobhatják, természetesen, ha nem rabolják ki még azelőtt és így, vizesen nagyon rosszul fog mutatni az egyik tömbház sarkában fekve. Kezdem úgy érezni, hogy feleslegesem osztanám meg vele ennél is részletesebben, mi jár a fejemben, ezért ahogy átveszi tőlem az üveget, elindulok kifelé és egy pillanatig teljesen biztos vagyok benne, hogy követni fog. Megtorpanok, mikor a tiltakozása mégis rádöbbent az ellenkezőjére.
Nyílnak és csukódnak az ajkaim; hirtelen utasítja el a segítségem és már megint mérges, én pedig nem tudom azonnal, hogyan reagáljak az engem vádló szavakra. Aztán persze bevillan, hogy én is lehetek mérges, hiába csináltam vele pontosan ugyanezt azon a zavaros reggelen.
– Hogy legyen még egy szép estém? – kérdezek vissza értetlenül, miközben nőnek bennem az indulatok. – Hát elárulom, hogy nem volt szép estém és nem ÉN vittelek TÉGED a kabinba – bökök felé a mutatóujjammal idegesen. Utána ugyan tényleg lefeküdtem vele és tőlem származott az első mozdulat, csak vissza akartam adni. Akkor is, ha önző okaim voltak rá; ha csak azt akartam vele elérni, hogy tovább tartson köztünk az a megmagyarázhatatlan valami. Mert talán, ha van a társaságomnak élvezhető része, ha kap cserébe valamit, biztosan mellettem marad majd még egy kicsit. Önző voltam, de ő sem tiltakozott túlzottan a figyelemelterelés ellen, így nem az én hibám az egész és végképp nem egyedül az én ötletem.
Azt is hallom, mikor azt mondja, nincs rám szüksége, bármilyen közel is álljak az ajtóhoz és a másik oldalán dübörgő zenéhez. Létezik, hogy csak a lelkiismeretem húz olyan közel hozzá? Nem hiszem, de ezt sem osztom meg vele többé, főleg azután, hogy a saját szavaimat vágja a fejemhez. Csak azt kívánom, bár ne kértem volna tőle bocsánatot, még akkor sem, ha a magam részéről komolyan gondoltam az egészet; utólag ugyanis teljesen felesleges erőlködésnek tűnik.
– Baszd meg, Alex. – Hosszú, hosszú másodpercekig nézem csendben, és csak ezután nyúlok a kilincsért. – Baszd meg – nyomatékosítom megint, mielőtt megfordulva tényleg kisétálnék. Mégis miért maradnék ezek után? Nem segíthetek, ha nem akarja és hála a saját sértettségemnek, már nem is vagyok olyan biztos benne, hogy akarok. Nem nézek többé hátra, hanem egyenesen a bárpulthoz sietek és gondolkozás nélkül rendelem és húzom le egymás után a rövideket. Rálátok az asztalra, ahol korábban az ismeretlen lánnyal üldögéltem, de már ő sincs ott, ahol hagytam, amitől pontosan annyira könnyebbülök meg, mint amennyire Alexre vagyok mérges; miatta szalasztottam el ezt a veszélyesen könnyű lehetőséget. A hirtelen jövő haragom idővel azonban csillapodni kezd, és akkor mégis a mosdók ajtaja felé fordulok, ahonnan azóta akár háromszor is kibotorkálhatott, mióta nem figyeltem. Még egy perc és legszívesebben visszamennék érte, de győz a büszkeségem. Nem keresem őt újra.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


The Tunnel Club - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 01, 2019 10:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


We are not alive
Cole & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 780 • Zene; Head Over Heels »
« I'm lost in admiration, could I need you this much?
Oh, you're just wasting my time »
Zsong a fejem. Ráadásul minél tovább tartom lehunyva a szemeimet, annál hangosabban és zavaróbban dübörög a füleimben a kintről beszűrődő zene, az egyre sebesebbé váló körhintáról nem is beszélve, ami egészen mélyen pörög odabent, hogy még csak véletlenül se tudhassam kizárni a jelenlétét. Az Ő hangja azonban így is eljut hozzám, minden kiejtett szavával együtt, legfeljebb ezeknek az összerakása és értelmezése okoz nehézséget. Olyan, mintha sodrásiránnyal szemben próbálnék úszni; nem lehetetlen, de minden idegszálamat meg kell hozzá feszítenem.
- Komplikált… - folyik ki a számon a felelet, ami a hazamenetelt illeti. Bosszantó, hogy ilyenkor az ember alig képes félretenni az őszinte oldalát, az, hogy nem tudtam annyit válaszolni „Mégis ki akarna így a családja elé állni?”. Szerintem elfogadható magyarázat lenne, ám közel sem az igazság, amit egyszerűbb elhallgatni, mint elferdíteni. Szerencsére a következő kérdésén nem kell se töprengeni, sem utólag bánkódni.
- Nem tudom - rándítom meg a vállaimat fél-lelkesen, miközben magam elé pillantva igyekszem elnyomni a bensőmben a kilátástalanság érzetét, amit eredményesen megidézett bennem. Ujjaimmal a nadrágomat kezdem el piszkálni a felhúzott combomon, mert az elveszettség mellett az idegesség és a türelmetlenség is újfent éket vernek maguknak az érzéseim között. Nem azért jöttem ide, hogy percenként emlékeztessenek arra, amit el akarok felejteni, egyáltalán nem kértem azt se, hogy kövessen, és kérdezősködjön, hát még, hogy úgy csináljon, mintha érdekelném egy percig is. - Végeztünk? Vagy még szeretnéd gyakorolni egy kicsit a… - muszáj megállnom egy pillanatra, mert egészen sok levegőt felőröl a beszéd. A mellkasom ismét nyomni kezd, ezzel egyenes arányban pedig a hányingerem is visszatér. Nyelek egy nagyot, mielőtt folytatnám. - a vallató technikádat… - tekintek rá morcosan, vagyis erőteljesen koncentrálok arra, hogy annak tűnjek és elérjen hozzá az üzenet; hagyd abba, amit csinálsz.
Elüldözni ugyan nem sikerül, viszont a téma legalább megváltozik, ami akarva akaratlanul is megragadja a figyelmemet. Más kérdés, hogy ehhez sem tudok többet fűzni, mint egy idétlen, keserű nevetés, amit végül a torkomra öblített és az arcomra borított, hűs vízzel próbálok elmosni. Nem gondoltam volna, hogy a felforrósodott bőröm hirtelen lehűtése ilyen hatással lesz a tudatomra, ám meg mernék esküdni, hogy fél fokkal józanabbnak érzem magamat. Ami egyrészt jó - gondolom -, mert tudom, hogy fontos dologról van szó, másrészt dühítő, hiszen mindeddig pontosan azért küzdöttem, hogy kikapcsolhasson az elmém. De azt hiszem, mérges lennék magamra, ha nem adtam volna lehetőséget annak, legalább a kettőnk közötti feszültség megoldódjon. Mintha még mindig lehetne jövője a dolognak… Röhejes vagy, Payne.
A számat rágcsálva nézek utána, mikor felkel mellőlem, majd egy mélyet és fájdalmasat sóhajtva kicsit meghúzogatom a pólómat a nyakamnál, ahol az arcomról legördülő vízcseppek zöme felfogódott.
- Semmi értelme nem lesz annak, hogy segítesz. Feleslegesen fáradozol és cseszed el az estédet - válaszolom neki nem különbül küzdve az artikulációval, aztán végigdörgölök a szemeimen. Kellemetlenül égnek a kialvatlanságtól, a tánctéri füsttől és az áporodott levegőtől, s tulajdonképpen nem sok jót tesz nekik a dörzsölés, de ennek ellenére csupán akkor hagyok fel vele, amikor újból megszólal Cole. Hunyorogva pillantok fel rá - csodás, most még homályosabban látok -, és igyekszem koncentrálni a szavaira. Lassan ülepednek le bennem, olyannyira, hogy amíg emésztgetem őket, még a felém nyújtott alkarját is gondatlanul elfogadom; a segítségével és az ajtófélfába kapaszkodással sikeredik két lábra állnom. A sörösüveg nem érdekel egyelőre, sokkalta inkább lefoglalt a bőrének érzete a tenyerem alatt, majd az ujjainak gondoskodása, amelyek fésűként szántanak végig az összetapadt tincseimen. Óhatatlanul behunyom a szemeimet, és ezúttal nem a zsivajra, de még csak nem is a szédelgésre koncentrálok, hanem a kellemes melegségre, ami szétárad a testemben a közelsége és odafigyelése hatására. Aztán ahogy elhúzza tőlem a kezét és odébb lép, szertefoszlik a rövidre szabott ábránd, az elmémhez pedig végre eljutnak az imént sorolt mondatai is, amik eddig lényegtelen aláfestésnek tűntek az érintései mellett.
- Nem… - határozottan gördül le a számról az ellenkezés, amikor már néhány lépéssel közelebb került a mosdó kijáratához. - Nem fogok veled menni…! - egy hitetlen, szinte azonnal elhaló nevetéssel karöltve jelentem ki az elhatározásomat, mert ideje tisztán látnom, Cole-t a legkevésbé sem érdeklem, de még ha nem is lenne igazam, ezzel az egésszel magamat kínoznám és az ő idejét vesztegetném. A miértjét nem magyarázhatom el neki, viszont el kell taszítanom valahogy. - Nem megyek veled, hogy legyen még egy szép estéd, Cole - folytatom a magyarázást lekezelő hangnemben, mialatt az ajtófélfába kapaszkodva gesztikulálok a kezembe nyomott, csúszós üveggel. - Nincs szükségem rád - még mennyire, hogy van -, és ha a lelkiismereteden akarsz könnyíteni, biztos találsz vigasztalni való lányokat, vagy mondok jobbat! Vannak New Yorkban szegények, idősek, pátyolgasd őket, csak nehogy sok minden járjon a fejedben - a meglehetősen hosszúra nyújtott hadarásom végére konkrétan elfáradok és a levegőm is elfogy, noha szívesebben fulladnék meg, minthogy végignézzem majd, ahogyan elmegy…


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


The Tunnel Club - Page 2 CfJmUUkThe Tunnel Club - Page 2 TRjmahg
☩ Történetem :
☩ Reagok :
184
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 30, 2019 7:37 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


We are not alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 652 • Zene; Call Me »
Color me your color, darling, I know who you are
Mit kezdjek veled, Alexander Payne? Egyelőre azt sem tudom eldönteni, mivel segítenék rajta inkább; ha mellette maradnék azok után, amiket legutóbb a fejéhez vágtam, vagy ha hagynám, hogy egyedül kerüljön bajba. Nem akarom összezavarni, sem megnehezíteni a dolgát, viszont ennél rosszabb állapotba ma este talán már nem hozhatom, így úgy döntök, legalább egy darabig üldögélek még mellette. Azután pedig meglátjuk.
Megkérdezném, hogy miért nem mehetsz haza, de nem hiszem, hogy elmondanád – gondolkozom hangosan, magamban mégis abban reménykedve, hogy ezzel kicsalhatom belőle az információt. Sosem kényszeríteném arra, hogy mégis visszamenjen, ha nem szeretne, leginkább mert semmi közöm hozzá, mit csinál, és egy kicsit azért is, mert tudom, hogy milyen, mikor akárhol máshol jobb lenne. Zárt térben nem egyszerű tekintetek és csend elől menekülni. – Mi lesz reggel? Egyszer minden bulinak vége. – Az arcát fürkészem, hátha elkapok egyet a jelek közül, de nagyrészt csukott szemmel támasztja a fejét a falnak és ha nem reagálna időnként felháborodva, azt hihetném, hogy békésen alszik.
Úgy látszik, nem sokat érnek a szavaim, de legalábbis egyáltalán nem nyugtatják meg; végül mégis elveszi az üveget. Megkönnyebbülök, hogy egy apró lépéssel közelebb kerültem a kijózanításához, ezzel együtt viszont nem tudom, mi mást mondhatnék még neki. Mintha számítana, ha egyszer reggelre úgyis elfelejti a találkozással együtt. Hogyan magyarázhatnám el máshogy, hogy tisztában vagyok vele, az én hibámból alakultak úgy köztünk a dolgok, ahogy? Azt hittem, hogy fájdalmat okozok neki és messze löktem magamtól mielőtt késő lenne, de talán pont ezzel bántottam meg őt igazán.
Meglepve figyelem, ahogy a maradék vizet egyenesen magára önti ahelyett, hogy néhány korttyal lehúzná. Részeges lendületének hála egy része engem is elér, és hamarosan sötét pöttyök tarkítják az ingemet, mégsem húzódom arrébb. A víz útját egyre több sötét hajszál követi a homlokán és mire a nagyrésze lefolyik, egyre növekvő cseppeket alkotva az állán, egész tincsekké mosódnak össze.
Tudhattam volna, hogy csak azért sem iszod meg mindet – csóválom meg a fejem félig-meddig mosolyogva, aztán a körülötte gyűlő tócsára irányul a tekintetem. A vadászok taníttatásának sem pont az illem állhat a középpontjában, de fogadni mernék rá, hogy tisztább lesz a mosdóhelyiség az önkéntelen takarítása után.
Úgy tűnik, mégis volt valami haszna a hirtelen frissítőnek, mert végre felém fordul, és elhagyja a száját az első kérdés is. Nem érdekel, hogy még mindig a múltkoriról kell vele beszélgetnem, örülök, hogy egyáltalán hozzám szól, így ugyan gondolkoznom kell rajta néhány pillanatig, válaszolok.
Nem hiszem. Soha nem is hittem, de tudom, hogy sok minden járt akkor a fejedben… Az az igazság, hogy nekem is. – Nem szívesen gondolok vissza arra, pontosan mi ment végbe bennem a fa alatt ülve, egyedül a hidegben és sötétben, ahol még mindig szebb éjszakát jósoltam magamnak, mint a saját lakásom falai között. Gyorsan még annál is rosszabbá válhatott volna, ha ő nem talál rám. – Ha te kihasználtál engem, akkor én is kihasználtalak téged. Kvittek vagyunk, ha úgy tetszik – rántok vállat.
Most meg… már nem azért, de alig tudsz ülni. Mitől kéne veszélyben éreznem magam? – vigyorgok rá szélesen. Felállok, hogy újra feltölthessem az üres üveget, a csapnál pedig még egyszer visszanézek rá a vállam felett. Nincs sokkal jobban, de nem várok csodát ettől a pár perctől és háromdeci folyadéktól; helyette gondolatban elkészítem Alex megmentésének haditervét.
Na jó – fordulok hátra, de most nem nyomom a kezébe az üveget azonnal. – Megszáradsz és utána elindulsz. Elindulunk... Vagy haza, vagy mondasz egy olyan helyet, ahol biztonságban tudsz aludni, oké? Addig viszont nem fogok veled a földön ülni, mert nemsokára mindkettőnket kicsapnak innen miattad. – Felé nyújtom a szabad tenyeremet. Majd keresek neki egy széket a parkett szélén, esetleg az egyik eldugott sarokban. – És még kimondani is rossz, de nem iszol többet. Kivéve ezt – rázom meg előtte a sörösüveget, ha ellenkezés nélkül hagyja, hogy felhúzzam a koszos csempéről. Óvatosan merek csak felé nyúlni ezután, de összeborzolom a haját, hogy szétszedjem az összetapadt, fekete tincseket, hátha úgy könnyebben teszi majd velük a dolgát a levegő. A kezébe nyomom a vizét és biztatásként barátiasan a felkarjára csapok, mielőtt elindulnék kifelé.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


The Tunnel Club - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 29, 2019 9:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


We are not alive
Cole & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 892 • Zene; Head Over Heels »
« I'm lost in admiration, could I need you this much?
Oh, you're just wasting my time »
- Ittam - dünnyögöm neki, mintha nem lenne egyértelmű a dolog. Valahol mélyen, a tudatom egy józanabbik felében érzékelem a kérdésének valódi irányát, de amúgy is, mit mondhatnék neki? Szia, Cole, az történt, hogy az egész életem egy szemenszedett hazugság, és nagyon vicces, azonban a kettőnk része tűnik már a legkevésbé fájónak az összes többi átverés közül. Nem mintha megbocsájtanék neked. Elméletileg, mert hát kit akarok átverni? Elég hamar megtettem, sőt, arra is rájöttem, hogy nem én voltam önző vele, de jelenleg sokkal könnyebb haragudni rá, mint közel engedni. A korábbi jelenet pedig a nőjével minden bizonytalan érzésemet felülírta vele kapcsolatban. Nincsen dolgunk egymással, és még ha rohadtul szar is, hiszen aznap este közel nőtt a szívemhez, így a legjobb mindenkinek. Talán megértettem, hogy nem én használtam ki, de ebben a szituációban hatványozottan annak érződne, amennyiben hagynám segíteni. Nincs tisztában a veszélyeivel, vagy azzal, hogy egy torzszülöttet akar kimenekíteni a keservéből, akinek már jövője sincs nagyon. Minden erőfeszítés felesleges volna.
A szemeimet forgatva sóhajtok fel a hazugságára vagy az igazságra, számít bármit is? Az egymásnak újra és újra ellentmondó gondolatoktól kavargó agyamnak nem, a mellkasom viszont az engedélyem nélkül is megkönnyebbül. Egy pillanatig, mert hamar beugrik a magyarázat. Persze, hogy nincs nője, az a lány is csak egy újabb idióta, akit hitegetni lehet. Vagy nem, és egyedül én vagyok ennyire nagyon hülye...
Elküldöm, s legszívesebben beletemetkeznék az egymást generáló, állandóan negatív elméleteimbe, így szinte engem is meglep, milyen váratlanul távolodok el tőle és a problémától, hogy valami egészen másra koncentrálhassak. Noha az sem kizárt, hogy éppen ezzel akarom marasztalni… Abban az esetben nem csupán hülye, hanem szánalmas is vagyok.
-  Van bármi, ami szerinted jó ötlet…? - morranok fel türelmetlenül, miközben igyekszem a szétguruló érméket az ujjaim között tartani, csekély sikerrel. Mintha önálló életet élve szökdösnének el tőlem, a világért sem úgy mozdulnak, ahogyan azt én akarom, és egy kis idő múltán újabb sóhajt hallatva fel is adom a próbálkozást. Legalább ő összeszedi helyettem, de ahelyett, hogy megtartaná, majd továbbállna, inkább megint a kezemhez nyúl. Görcsbe rándul a gyomrom az érzésre, egyrészt, mert tagadhatatlanul hiányzott az érintése, és ez most határozottan eljut az agyamig, másrészt mert nem akarom, hogy ilyen közel legyen hozzám. Eleinte még ellen tartok az ujjaimmal, viszont csak rádöbbenek; minél előbb passzírozhatja a tenyerembe az érméket, annál hamarabb fog elengedni. A ködös számításaim beigazolódnak, s mivel már így leült mellém, nem erőlködök tovább az elzavarásával, ellenben visszaszenvedem a pénzt a zsebembe, és visszakoccintom a fejemet a háttámlaként szolgáló falapnak. Ismét elfog a kényszer, hogy behunyjam a szemeimet, és már-már be is csukódnak a szemhéjaim, de előbb a szavai, majd a hirtelen felerősödő zsivaj felráznak az ideiglenes kábulatomból. A környezet hangjai összemosódtak, a hangos zene pusztán egysíkú dübörgésnek tűnik, míg az emberek nevetése, kiabálása tompa csilingelésnek a káoszban. Cole hangja az egyetlen, ami képes koncentrálni a figyelmemet.
- Nem! Nem… - kizökkentettek a mosdóba lépők, ám nem felejtettem el, mire akart az imént rávenni. Határozottnak remélten ellenkezek. - Nem mehetek haza - fejem könnyen gördül oldalra, az irányába, hogy aztán a halántékom fájóan koppanhasson az ajtófélfán, aminek a létezéséről már meg is feledkeztem. Lassan szorítom össze a szemeimet s húzom el a számat a kellemetlen találkozóra, és hasonló tempóban felejtem néhány másodperc elteltével magam mögött a kínzó pillanatot. Ami nem olyan nehéz, ha az embert - hogyne - drogozással vádolják. - Mihh? - egymásnak vont szemöldökeim alól hunyorgok rá. - Nem drogozok - jelentem ki sértetten, várva a magyarázatára, mielőtt megint csak a látóterembe úszna a sörösüveg. Gyanakvóvá válik a tekintetem, aztán dacossá, és végül egészen semmilyenné, ahogy a homlokomat ráncolva egyszerűen behunyom a szemeimet.
- És…? - dünnyögöm, mert hiába zártam ki a látványát, továbbra sem tudom feldolgozni a kijelentését. Mivel lesz jobb attól, hogy tovább kínoz? Megmondom én, semmivel.
Eltökélem, hogy ezt vele is megosztom, amihez előbb a szemhéjaimat kell felnyitnom, majd a számat ki, mihelyst megtaláltam a megfelelő szavakat és belőlük sikeredett mondatokat is alkotnom, azonban megint túl sokáig húzom az időt, így megelőz a beszéddel. Rettentően bosszantó, hogy mekkora kő gördül le a mellkasomról az egyszerű bocsánatkérése hallatán, ami nem marad ennyiben, folytatja a magyarázkodást. Igaz, ennek már a felét sem tudom érzelmezni, egyetlen részlet viszont azonnal beleég az elmémbe. Jó ember vagy.
- Persze… - röhögök fel váratlanul, közel sem vidáman vagy jókedvűen. A fejemet csóválva fordítom vissza az arcomat a szemközti fal irányába, ahol ugyanazok az elmosódott firkák fogadnak, mint néhány perccel ezelőtt. Szükségem van egy kis időre, amíg feldolgozom az információkat, de aztán nyer a szomjúságom - nyilván az. Szó nélkül emelem el tőle vagy a földről az üveget, majd öblös kortyokat tudok le a torkomon a benne lötyögő, hideg vízből. Rendkívül jól esik a bensőmben szétáradó hűs, éppen ezért nem finnyáskodok; hátradöntött fejjel a maradékot a hajamra, a homlokomra és az arcomra öntöm, hogy kívülről is ugyanaz a felfrissülés érhessen. Felszabadult sóhaj gördül le az ajkaimról.
- Szóval… - kezdek bele, ugyan csak fél szemmel sandítva felé, mert a másikat kénytelen vagyok egyelőre összeszorítani a rajta végigcsorduló víz miatt. - Már nem hiszed, hogy ki… mi az a szó… ki akartalak használni? - teszem fel a kérdést, ami hirtelen igen csak elkezdett foglalkoztatni. Kétség kívül gyenge vagyok. - Csak mert… most másként lenne - jegyzem meg, mielőtt még válaszolhatna. - most igazad lenne - magyarázom halkan, újból átélve a mellkasom kellemetlen összeszorulását. Hiszen tudom, hogy ez nem igaz… szándékosan sosem tenném vele.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


The Tunnel Club - Page 2 CfJmUUkThe Tunnel Club - Page 2 TRjmahg
☩ Történetem :
☩ Reagok :
184
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 28, 2019 9:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


We are not alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 654 • Zene; You're My Heart »
Deep in my heart there's desire for a start.
Csípős válaszát hallva oldalra kapom a pillantásom, és mielőtt egyáltalán eljutnék odáig, hogy érdemes-e akármilyen magyarázattal jönnöm, amikor ilyen állapotban van, megköszörülöm a torkom. Mert biztos, hogy nem fog mindenre emlékezni és holnapra elmosódott folt lesz a találkozásunk; egy kezdet és vég nélküli felvétel hangos zenéről és elő-előbukkanó arcokkal. Akármit mondhatnék neki, csak a fele jut el hozzá és amit most megért belőle, annak is elfelejti majd a nagy részét.
– Mi történt veled? – kérdezem helyette, hátha hajlandó megválaszolni, minek hatására változtatott gyökeresen az alkoholpolitikáján. – Szarul nézel ki. – Nem hiszem, hogy ettől jobban érezné magát, mégis kicsúszik a számon, miért aggaszt annyira az állapota. Elveszettnek tűnik, ahogy önkéntelenül és egyre hosszabb időre csukódnak le a szemei, és bár nem sajnálom tőle a mámoros gondtalanságot, tudom, hogy nem hagyhatom itt ilyen állapotban. Nem hagyhatom egyedül. Ritkán látni vadászt egymagában küldetésen, még ha utóbbi hajnalig tartó ivászatot is takar, s biztos vagyok benne, hogy nem lesz képes megvédeni magát; egyáltalán, nem képes hazatalálni vagy gondolkozni, aminek a város ezen részén kellemetlen következményei lehetnek.
– Nyugi, visszakapod – válaszolok a vállam felett azt remélve, hogy nem veszi észre, amint a sör a lefolyóba távozik a mosdókagylón keresztül. De persze Alex ezt azonnal kiszúrja és nem hajlandó csak úgy visszavenni az újratöltött üveget. – Eleget ittál már. Ha meg tényleg szomjas vagy… – intek a földre rakott víz irányába, mikor szembesülök sértődött és még inkább felháborodott tekintetével. Kint elhallgat egy pillanatra a zene, mielőtt felteszik a következő számot, így hallhatja a következő megjegyzése által fakasztott sóhajomat.
– Nincs nőm. – Mintha számítana, vagy változtathatnék a véleményén. Azt gondol, amit akar, még ha szívem szerint mindent megtennék, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Támaszkodás közben a hajamba túrok, kiegészítve a mozdulatot a szokásos tarkóvakarással, Alex pedig amint mozgást lát a szeme sarkából, felém fordítja a fejét.
– Oké…? – bólintok az első mondatára, erősen gondolkozva, vajon mit akarhat. Egészen eddig nem szerettem volna elmenni, de ahogy meghallom, mit talált ki az állítólagos tartozásom fedezésére, legszívesebben azonnal otthagynám. Na nem mintha egy-két tabletta nagy ügy lenne akármelyik másik este akárki mással és valahol teljesen máshol, nem illik Alexhez és még lehetetlenebbé teszi a szituációt.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – próbálom lebeszélni óvatosan, de akkorra már a nadrágzsebében kutat és fémpénzeket szór szét maga körül. Rálépek egy gurulóra, mielőtt leguggolnék, hogy összeszedjem és a markába nyomjam a maradékkal együtt. Megint megfogom hozzá a kezét; most a kézfejét hajtom a tenyerembe és úgy választom szét az amúgy teljesen haszontalan ujjait. – Majdnem csak volt, és én a helyedben nem mutogatnám. – Nem állok fel újra, hanem inkább én is a földre ülök, közvetlenül egy gyanúsan csillogó pocsolya mellé. Magamban nagyon remélem, hogy a csapból került oda. Újabbat sóhajtok, mielőtt megszólalnék.
– Haza kéne menned. Tudom, hogy tudsz járni – kezdek bele, de az ajtó kinyílik és félbeszakít a hangossá váló zene. Ketten egyensúlyoznak át röhögve a hátam mögött, miközben érdeklődve méregetnek minket a koszos csempén tanyázva. A térdem idegesen mozog fel-alá, míg kitalálom, mivel vehetném rá Alexet a visszavonulásra. – Majd… drogozol máskor, vagy mit tudom én – veszem egy fokkal halkabbra, majd jobb ötlet híján ismét felemelem és felé tartom a sörösüveget.
– Lehetsz rám mérges, de hagyd, hogy segítsek, mert senki más nem fog. – Ha tényleg nem kér belőlem, legfeljebb messziről figyelem majd, még ha ez egyet is jelent azzal, hogy Alex hivatalosan is elbaszta az estémet. De én is véget vetettem már egy kellemes reggelének, úgyhogy nincs jogom haragudnom miatta.
– A múltkor mérges voltam, de nem rád, úgyhogy… – Hogyan is lehetne megfogalmazni? – Úgyhogy sajnálom, hogy elmentem. – Egy ujjammal a kockák közötti illesztést piszkálom és még akkor sem nézek fel, mikor a kéttagú baráti társaság kézmosás nélkül sétál vissza a tánctérre. A szavak könnyebbnek tűnnek, ha belegondolok, hogy úgysem fognak megmaradni Alex agyában, mindössze arra jók, hogy a jelenlegi helyzetet orvosolhassam velük. – Nem tudom, hogy miért húztál fel, de felhúztál és semmi másnak nem szabadott volna számítania. Jó ember vagy, és én egy fasz vagyok. De… legalább most te vagy a részegebb kettőnk közül – pillantok rá elgondolkozva.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


The Tunnel Club - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 26, 2019 11:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


We are not alive
Cole & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 675 • Zene; Drift »
« Dreaming of some distant land,
Fighting out of my consciousness »
Olykor kitisztuló, máskor elhomályosodó tekintetem a szemközti koszos, telefirkált falrészleten állapodik meg; dacosan függ rajta, nehogy a rég nem hallott hang kizökkenthesse, éppúgy a gazdáját, vagyis engem. Fogalmam sincs, egyáltalán miért beszélek magamról egyes szám harmadik személyben, de igazából ez zavar a legkevésbé. Amikor megláttam odakint, elhatároztam, hogy az égvilágon nem akarok tőle semmit, ám most, hogy itt van, és ennek dacára egy mukkot sem szól hozzám, hanem tovább sétál, mintha láthatatlan lennék, az jobban frusztrál, mint hittem volna. Nagyot nyelve könyökölök fel a lehajtott vécéülőkére, a halántékomat megadóan ejtve a tenyerembe, s a hozzá kapcsolódó ujjaim egyhamar rátalálnak a csapzott, nedves tincseimre, hogy marokra foghassák azokat. Az üveget közben a két lábam közé egyengetem, amelyek közül az egyik kinyújtva lóg át a szemközti a fülkébe, a másik pedig felhúzva szolgál némi támasztékul ebben a derék próbáló pozitúrában. A nyakam kellemetlenül feszül, és már is átkozom Cole-t, amiért egyáltalán megakasztott s gondolkodásra kényszerített, mert az utóbbi napokban, órákban sikerült teljesen megfeledkeznem a fájdalomról. Ha józan lennék, sem tudnám megmondani, mikor és milyen körülmények között tartottam jó ötletnek átvágni a nyakamra tetovált állóképesség rúnámat, bár nem panaszkodom, azóta határozottan könnyebb és gyorsabb elérnem a jótékony semmit, amiben lebegve napról napra feledkezhetek meg minden problémámról. Normál esetben mostanra már behunytam volna a szemeimet is, hagyva a tudatomat kikapcsolni, de a mocorgása és szöszmötölése újra és újra felránt a folyóssá váló gondolataim közül. Aztán megszólal.
Felhorkantok a kérdésére, ami meglepő tisztasággal, vagy inkább éllel száguld át az agyamat elhomályosító ködfelhőn. Elrugaszkodok a fejemmel a tenyeremtől, hogy ezúttal az ellenkező oldalt nyugvó ajtófélfának dönthessem, nem egyéb célból, minthogy felnézhessek az engem méregető informátorra. Mert hát nem több, ugye…?
- Vicces vagy… - jelentem ki komoly rákészülést követően, és egy pillanatra becsukom a szemeimet, hogy negédesen elmosolyodhassak. Vagy őt nézem, vagy az arcmimikámra koncentrálok, a kettő egyszerre ennél több energia befektetést igényelne. - Ne aggódj - válaszolom végül elkomolyodva, és miután kis híján felborítom a sörös üveget, magamhoz veszem, hogy vele példázhassak. - Nem unatkozom, és… csodás figyelemelterelőm is van - meg-megakadva, azonban félreérthetetlen cinizmussal biztosítom róla, hogy nincs szükségem a szolgálataira. Sem az övére, sem máséra. Hiszen igaza volt, a saját problémáimmal nekem kell megküzdenem, egyedül, nem használhatok ki másokat támasz gyanánt, meg amúgy is, sokkal egyszerűbb így. Senki nem akar józanságra bírni, és a nap végén senkit sem bántok meg. Mindenki nyer rajta, éljen a szép, szarmentes világ.
- Miafrancot… - bukik ki belőlem egy levegővel az emelkedett hangvételű kijelentés, ahogy elszedi tőlem az üvegemet, majd kiönti a tartalmát a mosdóba. Csakhogy utána vízzel megtöltve tapaszthassa vissza a kezembe, mert én ugyan nem vagyok hajlandó elfogadni tőle. Szó se róla, az iménti felháborodásom dacára ösztönösen végignyalok a számon, amint megérzem az ujjaimra folyni a hűvös cseppeket, de aztán győz a makacsságom és a sértettségem, így nemes egyszerűséggel lefektetem a padlóra, majd egy határozott mozdulattal a szemközti sarokba száműzöm a kéretlen szívességét. - A söröm… - dünnyögöm neki szikrákat szóró szemekkel, összepréselt ajkakkal és egymáshoz vont szemöldökökkel, mielőtt sóhajtva elfordulnék tőle, ami persze nem jelenti, hogy felhagytam a beszéddel. Ó, annyi mindent tudnék mondani neked. - Vár a nőd… engem akár békén is hagyhatsz - mormogom egyre laposabbakat pislantva, eltervezve, hogy innentől kezdve tényleg nem foglalkozom vele, mielőtt váratlanul áthasítana egy gondolatfoszlány a tudatomon. Szinte egészen feltisztul az agyam az ötletre. - V-várj - állítom meg, ha esetleg útnak eredt volna. Újabb pislogással igyekszem a látásomat kiélesíteni, hogy tudatosíthassam benne a kérésem fontosságát, mialatt próbálom nagyjából a kékjeit nézni.
- Kiöntötted a sörömet… vagyis… tartozol - kezdem el felvezetni a remek elképzelésemet, ami kimondva egyelőre nem hangzik túl meggyőzőnek. - Tebiztos jobban ismered itt az embereket. Olyan tabletta kell - igen, amitől tudok aludni, és ami még az alkoholnál is könnyebben elnyomja az elmémet annak érdekében, hogy ne háborgathasson semmiféle rémálom. Ezt már nehéz lenne körülírni neki, és nem is rá tartozik a bajom, ezért inkább a nadrágzsebembe nyúlok, hogy kiszórhassam belőle a pénzemet. Kulturáltan akartam ezt intézni, de valahogy nem akarnak megmaradni az ujjaim között az érmék. - Van pénzem… - teszem hozzá sietősen, legalábbis nekem annak tűnik.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


The Tunnel Club - Page 2 CfJmUUkThe Tunnel Club - Page 2 TRjmahg
☩ Történetem :
☩ Reagok :
184
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 26, 2019 8:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


We are not alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 756 • Zene; Brother Louie »
Stay, cause then the flames grow higher.
Ma esti beszélgetőpartnerem hosszú körmei oldalról karistolják az arcomat, mikor közelebb húz magához, hogy a fülembe suttoghasson párat a legintimebb vágyai közül. Egészen közel helyezkedett hozzám nemrég, mikor visszatértem az italával, és azóta a meztelen comjának oldala az enyémhez nyomódik; most keresztbe pakolja rajta a másikat is, hogy a vádliját is érezhessem a farmerom anyagához simulni. Tudom, hogy ez nagyjából a beszélgetés végét jelöli és valami egyészen másnak a kezdetét, mégsem bátorítom tovább úgy, ahogy eddig tettem; sokkal részegebb, mint én, azt viszont nem tudom megállapítani, hogy többet ivott-e, vagy egyszerűen csak gyakorlatbeli a kettőnk közti különbség. A karom ugyan a háta mögött nyomódik a kopott bárkanapé támlájának, a tenyerem pedig a derekán nyugszik, mégsem díjazom ígérettel az ajánlatát – még nem akarok menni, mert akkor biztosan emlékezni fogok erre az egészre. Ahhoz viszont, hogy egyhelyben üljek egész éjszaka, szintén nincs sok kedvem, így nem gondolkozom rajta tovább; felé hajolok egy megadó csókra.
A mozdulat közepén látom meg az ismerős alakot a szemem sarkából, amint megáll és újra elindul, és bár a testtartása nem éppen a vadászok szokásos büszkeségéről árulkodik, sikerül beazonosítanom Alexet. A mosdók irányába megy, jobbra-balra dülöngélve egy sörösüveggel a kezében; a vele szemből jövők alig tudnak kitérni előle, ahogy sietve egyensúlyozik. Messzebb húzódom a lánytól. Muszáj, mert nem tudom, mit csináljak, hogy a közepesen józan eszemre hallgatva itt maradjak-e, ahol pontosan azt kapom, amit kérek és amit akarok, vagy a lelkiismeretemre, ami azt súgja, tartozom neki egy bocsánatkéréssel. És azt hiszem, hogy a szívem is utóbbi mellett érvelne, ha számára is hagynék beleszólást.
Megmondom, hogy pisilnem kell és felállok. Csalódottnak tűnik, de nem kell sokáig nyugtatnom, mert azt válaszolja, nem megy sehová. Persze kötve hiszem, hogy ha nem jövök vissza néhány percen belül, ugyanitt találom majd, mert pontosan olyan, mint én: a hangos zenén, a vakító fényeken és az alkohol mámorán keresztül üldözi azt, amire igazán vágyik.
Nem nézek vissza, mikor a pult előtt sorakozó tömegnek hála meg kell torpannom a sarkon, mert nem érdekel többé, mi történik mögöttem. Kikerülöm az utamba kerülő embereket és magabiztosan nyitom ki a WC nyikorgó ajtaját, mert nem látom Alexet a környéken lézengeni.
Először bent sem veszem észre és zavaró meglepetésként ér, mikor kidugja a fejét egy nyitott ajtó mögül, homályos tekintete pedig az enyémbe fúródik egy futó pillanatra. Akárki más belezavarodna a köszönésébe, én azonban azt hiszem, hogy értem, mit akart mondani. Pontosan ezért csinálok úgy, mintha ott sem lenne, elsietek mellette és egyenesen a piszoárokhoz megyek, mintha egyedül a véletlen érdeme lenne a találkozásunk. Kint ugyan tényleg véletlen futottunk össze, ide már okkal jöttem utána, hiába tettetem éppen, hogy nincs számára mondanivalóm; őszintén szólva csak a felkészülési időt tolom ki, míg megfogalmazom magamban a mondatokat.
Addig csend honol a helyiségben, ha eltekintünk a tánctérről beszűrődő ritmusos lüktetéstől és a csempén kopogó lépteimtől. Pisilek. Gondolkozom. Visszasétálok és kezet mosok, és a tükörben őt figyelem, ha nem néz felém, végül a fülkéjével szembeni kagylónak dőlök. Alex nem néz ki jól – pont olyan, mint a többi részeg a város összes többi klubjának koszos mosdójában, és még össze sem hányta magát – önmagához képest viszont talán nem is lehetne rosszabbul. Úgy tűnik, hogy még egy sör és számára vége a bulinak, kihunynak a fények és nem fogja zavarni, milyen kemény és kényelmetlen az elválasztó fal faanyaga. Ezek átlagos körülményei ugyan egy hosszú éjszakának, de nem nála, aki minden egyes döntését józanul akarja meghozni és aki nem iszik egy-két pohárnál többet még munka után sem, hogy biztosan átlásson a flörtölésemen.
– Segítsek valamiben? – kérdezem őt méregetve, miközben az egyik karomat keresztbe rakom magam előtt, a másikkal pedig rákönyökölök, s a mutatóujjam oldalával a számat kezdem piszkálni. Ennél rosszabb kérdések is átfutottak az agyamon a választott előtt, például, hogy „mi a helyzet?”, „jól vagy?”, vagy éppen, hogy „haragszol-e rám?”. Mind értelmetlennek és túlságosan egyértelműnek tűnik egyszerre, és nem hiszem, hogy értelmes választ kapnék rájuk, maradok tehát a semleges hangvételnél.
Bármit is mondjon, nem akarom csak úgy itt hagyni egy wc mellett ülve, de egyáltalán ilyen állapotban egy szórakozóhely közepén, ahol akárki felismerheti. Nem mindenki lelkesedik ugyanis a vadászok iránt. Sóhajtva hajolok le hozzá, hogy elvegyem az üvegét, aminek a tartalmát hátat fordítva a csapba is öntöm. Kicsit kiöblítem, mielőtt újra tölteném hidegvízzel.
– Tessék – nyújtom vissza ezután, és ha nem akarná elvenni, elkapom a kezét, hogy kinyithassam és összezárhassam az ujjait az üveg körül. Visszahátrálok a falhoz, amíg kitalálom, mit kezdjek most vele, vagy hogy csináljak-e valami mást egyáltalán. Elvégre nem az én dolgom és felelősségem, mit művel és hogy mi történik vele, de ekkor már tudom, hogy győzni fog felettem az iránta érzett elfogultság.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


The Tunnel Club - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 25, 2019 10:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


We are not alive
Cole & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 662 • Zene; Drift »
« Dreaming of some distant land,
Fighting out of my consciousness »
Forró, akadozó lélegzetet sóhajtok ki a számon keresztül, ahogy elnehezülő fejem oldalra bicsaklik a vállam irányába, a füleimben már egészen tompán dübörgő zene ritmusára. Újabb este, újabb szórakozóhely, újabb, a feledésnek szentelt momentumok. Eddig behunyt szemeim lustán nyílnak fel, ködös felületükön megtörnek az élénk, színes fények, amelyek ezúttal sem hagynak cserben; egybefüggő, de mégis állandóan vibráló, váltakozó valójukkal megteremtenek egy titkos, csak nekem létező világot, amiben kényem-kedvem szerint merülhetek alá - vagy éppen fölé. Nincsenek benne emberek, sem megoldandó problémák, egyszerű és mégis megfejthetetlen, olyan, amin egy pillanatra sem jut eszemben gondolkodni, és ez pontosan így jó.
Addig, amíg valaki nekem nem csapódik a zsúfolt, szűkös tánctéren. Az állam egyenesbe billen, mintha egy álomból ráztak volna fel, de mire oldalra nézek, nem tudnám megmondani, hogy ki esett nekem, és igazából nem is érdekel. A kezem automatikusan emelkedik, az ujjaim között tartott üveg pedig odafigyelés nélkül simul a számra, hogy újabb kortynyi sörrel áztathassa tovább a torkomat. Csak mikor már lenyeltem, akkor döbbenek rá, néhány perccel - perccel? - ezelőtt sem akartam többet inni, mert míg a tudatomnak jól esik a körhinta, ami minden letudott itallal egyre sietősebben forog s hullámzik fel-alá, addig a gyomromnak közel sem, és azt hiszem most jutottam el a töréspontra.
Mélyet szippantok az orromon át a helyiség áporodott, izzadtság szagú levegőjéből, mielőtt fordulnék egyet és a táncolók sűrűjéből elindulnék kifele, a mosdók irányába. Az üveget persze változatlanul a kezemben szorongatom, mintha az életem függne tőle, és tulajdonképpen ez így is van. Minél több öntudatlan órát, napot töltök el, annál később kell összeszednem magamat és megtennem, amit kieszeltem a helyzetem orvoslására.
A kényelmetlen és nem kívánt gondolatra megint inni támad kedvem a sörből, a mozdulatban azonban határozottan megakadok, amikor az ülősarkok közelében elhaladva egy nagyon is ismerős alakot vélek felfedezni. Pislognom kell párat, mert a józanságomban már egyáltalán nem bízok, de bárhogyan is nézzem, a „kedvenc” informátorom ücsörög ott, szorosan összeölelkezve egy lánnyal.
Ajkaim gúnyos és egyben hitetlen mosolyra futnak, amint hirtelen a helyére ugrik a fejemben az utóbbi hetek egyik nagy rejtélye, és ami készségesen hozzátoldott az álmatlan éjszakáimhoz. Persze, hogy nem akart semmit tőlem, amikor nem is gondolt semmit komolyan.
Azt hiszem, jobban kellene ennek bántania, mint amit most érzek, noha azok után, ami mostanság történt velem, ez az egész legfeljebb már csak a romlott hab lehet a szartortán. Úgy döntök, hogy nem ér meg egy szót se az egész, meg amúgy is, változatlanul fel akar fordulni a gyomrom… Tény, ezúttal még intenzívebben.
A mosdó ajtaján szinte átesek, ahogy belököm magam előtt, és az egyik fülkébe lépve sem nagyon törődök a ki-bejárati alkalmatossággal; tárva nyitva hagyom, miután leültem a hűvös, koszos kőpadlóra a vécécsésze előtt. Rosszabbul néz ki, mint ahogyan a hasam érzi magát, szóval egy kicsit odébb csúszva nekidöntöm a hátamat a két fülkét elválasztó falapnak, és ismét mély levegőt veszek. Most érzem meg igazán, hogy a testem fel akar gyulladni - éppen, csak nem gőzölögnek a tincseim, amelyek nedvesen tapadnak a homlokomra -, hogy a mellkasom kellemetlenül szorít, és hogy minden pillanattal egyre nehezebb a levegővétel. Nyilvánvalóan egy kiadós hányás megoldaná a problémát, de attól tartok, az imént látottakra mégsem voltam teljesen közönyös; bennem rekesztett mindent a kettejük látványa.
Lehunyom a szemeimet, miközben a fejemet egy halk nyögés kíséretében a falnak koccantom. A szédülésem hatványozódik, a kis színkavalkád-világom pedig sürgetően hívogat magához, hogy kikapcsolhasson a tudatom és újfent elfelejthessek mindent, ami a legkisebb kellemetlenséget is okozhatná. Csakhogy mielőtt megadhatnám magamat a kábulatnak, a mosdó ajtaja kinyílik, és valamilyen elfuserált okból kifolyólag szükségét érzem annak, hogy megnézzem, ki az.
- Ezt el se hiszem - morranok fel egy hitetlen nevetéssel karöltve, habár lehetséges, hogy kizárólag a fejemben hangzik értelmesnek és kontrolláltnak a kijelentés, egyébként meg összefolyva csordulnak le a szörnyen kiszáradt ajkaimról a szavak. Valószínűbb ez utóbbi. Legszívesebben helyből felpattannék és tovább is állnék a törzshelyemmé vált mosdók egyik hánytatott sorsú példányából, azonban rá kell döbbenjek, egyelőre a kisujjam megmozdításához is alig találok magamban erőt, nemhogy a feltápászkodáshoz. A szemeimet forgatva szusszanok egy nagyot és türelmetlent.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


The Tunnel Club - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 25, 2019 7:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Kép:
 
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7