Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• The Tunnel Club •
reveal your secrets

Hell or Heaven


The Tunnel Club VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1136
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 16, 2019 3:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Alexander Payne


The Tunnel Club 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jún. 14, 2019 2:25 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 888 • Zene; Do It Again »
« Yeah i would do it again
So can we do it again? »
Enyhén megemelkednek a szemöldökeim a kendőzetlen őszinteségét hallva, de aztán, ahogyan megrázza a fejét a tiltakozása mellé, kénytelen vagyok elmosolyodni, és még csak eszembe sem jut megsértődni. Elmondta, miért nem akar a lakása környékén sem látni, ezzel pedig egyetlen dolgot kezdhetek; tiszteletben tartom.
- Minden oké - biztosítom róla, miután a kisebb szédelgéséből visszalép a karjaim közé, merthogy óhatatlanul kapok utána, amikor látszólag megfontol egy hanyatt vágódást. Nem mintha én olyan stabilan ácsorognék, vagy akkora támaszt nyújthatnék neki, ám azt hiszem, eddig elég jól működtünk együtt, a legrosszabb esetben meg borulunk mindketten. Na és. Vele még a koszos betonon is önfeledten tudnék hempergőzni, ugyanis az az energia, amit a lenti verekedésünk óta áraszt, teljesen eltelít. Hetek óta egy feneketlen, iszapos víztengerben fuldokoltam, vergődtem, kapálóztam, de úgy tűnt, ettől csak még nehezebb súlyok húztak a mélység felé. Egy idő után mindenki beletörődik a sorsába, és mire feleszmélhettem volna, már én rakosgattam a lábaimra a nehezékeket, remélve, minél előbb leérhetek a talajhoz a megnyugvás ígéretében. Egészen addig nem volt opció a szabadulásom, amíg a mosdóban vissza nem utasítottalak téged, mert akkor először igazán úgy éreztem, hogy hibát követek el. Persze még most sem úsztam a felszínre, nagyon messzinek tűnik, azonban jelenleg, ebben a tökéletes pillanatban mintha újra tudnék levegőt venni.
Szívem szerint megint megcsókolnám, hátha sikerül még feljebb küzdenem magamat, de egyrészt folytatja a beszédet, másrészt ha megint összemaszatolnám, az égvilágon semmi értelme nem lenne a kitartó munkámnak, amibe azóta lelkesen belekezdtem. Kitartóan törölgetem az arcát, habár egy-egy alkalommal megakadnak az ujjaim, miközben hallgatom a beszámolóját. Eszemben sem lenne megzavarni, hiszen végre hajlandó elárulni magáról néhány személyesebb információt.
- A kilences szektor tényleg nem a legjobb környék. Ha nem láttalak volna bunyózni, még a végén aggódnék is érted… - viccelődöm el a dolgot, legalábbis eleinte. - De az ottani tengerpartnál nincs szebb. Jártál már ott? - kíváncsiskodok, mert azért oda sem olyan egyszerű kijutni. Pár havonta nyitják meg néhány órára az ottani kaput a szemét elszállítására, és addig, ha nincsen magas készültség, még az embereket is kiengedik - meghatározott számban - egy kicsit fürdőzni, csodát látni. Legalábbis egy, másfél éve így volt, azóta szigorodtak a szabályok. - Ez a patkány dolog meg egyszerre gusztustalan és elképesztő - horkantok fel. - Bár ki tudja, ínségesebb időkben hányszor tolják le őket a torkunkon - vonom meg végül a vállaimat, noha az fix, hogy egybe, nyárson, soha.
Végszóra a vértől való megszabadításával is felhagyok, hogy helyette magamat vehessem kezelésbe néhány küzdelmekkel teli másodperc erejéig. Szűk ehhez a pólóm, így kénytelen vagyok begörnyedni, hogy elérjem az arcomat vele, de egyrészt a derekamat mára igen csak megkínoztam, másrészt ha eddig nem estem orra, akkor mindjárt fogok. Szóval hamar abbahagyom a mutatványt, ám a pólómon virító vörösséget elnézve elégedettséget érzek a munkám iránt.
- Hát… - rándítom felfelé ismét a vállaimat, ártatlanul pislogva rá. - Miért, te nem? - teszem fel a kérdést, amire nem is várok választ, elvégre látva az elgondolkodó arckifejezését, úgy körülbelül nyolcvan százalékos biztossággal állíthatom, hogy nyert ügyem van. Az már csak hab a csúcson, hogy tudja is, miről beszélek. - Igen! Azaz! - felélénkülő szemekkel eresztem el a pólómat, igaz, utána hasonló sebességgel bizonytalanodok el Cole töprengését hallgatva. Karba tett kezekkel fordulok körbe biztonságos tempóban, gyanakvó pillantásokkal méregetve a környezetünket, mintha lenne rá esély, hogy felismerem egyáltalán az útirányt. Őszintén szólva már azt sem tudnám megmondani, merről érkeztem. - Végül is… - ezúttal a tarkómat vakarászva fordulok hozzá vissza, rá bízva a felelősségteljes döntést arról, nekivágjunk-e a túrának vagy sem, mert kettőnk közül hiszem, hogy ő a józanabb. Nem is indulok el addig, amíg nem szól, ellenben, ha már ilyen jól belejöttem a hajam piszkálásába, elkezdem előbb hátra, majd oldalra fésülni a homlokomra tapadt tincseket, amik most így hirtelenjében roppant mód elkezdtek zavarni. Csupán akkor hagyok fel a fodrászkodással, amikor újfent megnyikkan Cole, bár majdnem belekapok a szemembe, annyira váratlanul ér a hirtelen felszólaló hangja.
Elmélyülnek a ráncok a homlokomon, ugyanis a kibaszott messze valahogy úgy hangzik, mint a „ma tegyél le róla, hogy fürdesz”, ez pedig egy kissé lelomboz. Ragadok, véres vagyok, szerintem az alkoholtól kezdve már mindentől bűzlök, tehát eddig is kész csoda volt, hogy képes volt megmaradni a közelemben, mi lesz így ezek után? Hát előbb fog lehányni, mint én magamat…
- Mi? - kérdezek vissza megilletődötten, ismét a szavaira riadva a komoly aggodalmaim közül. Eltart néhány másodpercig, amíg eljut az agyamig, hogy tulajdonképpen meghívott magához kényszerből hazavisz, de aztán látva az egyre lelkesebbé váló ábrázatát, engem is elönt az izgatottság. Visszatérő örömmel „lódulok” meg utána a kihalt, koszos utcán akkora mosollyal az arcomon, hogy a kiszáradt ajkaim belesajdulnak.
- Jó, de figyelj - szólalok meg, miután sikerrel beértem. - én biztosan nem fogok whiskyt inni reggelire, ezt tudnod kell - tudatosítom vele a lehető legkomolyabban, megemelt mutatóujjammal nyomatékosítva a mondanivalómat. - Nem mintha udvariatlan akarnék lenni… Nem vagyok olyan - biztosítom erről is. - Főleg, hogy ilyen rendes vagy. Ennyire csak Natalie szokott rendes lenni velem - teszem hozzá a maradék információt eltűnődötten, miközben az aszfaltot koptatjuk a cipőtalpaink alatt. Szinte biztos vagyok benne, hogy alapvetően nem beszélek ennyi hülyeséget - remélem -, de most valamiképpen zavar a környék csendje, zavar a várakozás, amíg végre megérkezünk hozzá, ahogyan az is, hogy majd kiesik a szívem a helyéről. Valamivel el kell terelnem a figyelmemet, mialatt Cole-t követve számomra soha véget nem érő percekig gyalogolunk.
- Mikor is leszünk ott?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 11, 2019 1:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 827 • Zene; Every Breath You Take »
I look around but it's you I can't replace
Azt hiszem, ma este egyikünk sem áll biztos lábakon, de így, egymásba kapaszkodva, egyre lassuló légzéssel és az övét támasztó homlokkal különös nyugalom fog el. Visszaemlékszem, amilyen messze képes vagyok, mégis egyetlen alkalmat tudok csak felidézni, mikor hasonlóan éreztem magam; egyetlen alkalmat, amikor semmi sem hiányzott a világon, a két szituáció egyetlen közös tényezője pedig pontosan olyan közel van hozzám, mint legutóbb, mikor egymással szemben aludtunk el az általa rögtönzött szálláshelyen. Miért Alex az, akitől nem tudok elszakadni és miért nem próbálkozom erősebben, hogy valahogy mégis sikerüljön? Az egyetlen eszembe jutó magyarázat az, hogy talán így kell történnie. Lehet, hogy a találkozásunk mindig is a sorsom tartozéka volt; hogy valami jó mégis vár még rám, mielőtt elérném az út végét, szembesülve azzal, amit igazán érdemlek ehelyett. Akkor is, ha nem igazi. Az első lehetőség – a kellemes illúzió – jobban hangzik a másik variációnál, ami valahogy végig sokkal realisztikusabbnak érződött: ez már a pokol előkészítése az érkezésemre; nem más, mint egy készülőben lévő utolsó löket a lefelé való utazás vékony peremén. Így vagy úgy, de egyszer vége lesz a kettőnk közös kalandjának, nem ez az elméletem kérdéses része, sokkal inkább abban vagyok bizonytalan, hogy ki merjem-e élvezni addig, amíg tart. Hogy önző módon gyarapítsam-e még az általam okozott károk végtelen listáját, miközben úgy csinálok, mintha jogom lenne félig a sötétben tartani Alexet, s ezzel egyszerre kiélvezni a törődését. Egyelőre az utóbbi mellett döntök.
Ő szinte azonnal rávágja, hogy nem bánja a társaságomat, amitől egy fokkal könnyebb lesz a lelkem, pedig egy ideje már egészen biztos voltam benne, hogy a mosdóban tanúsított ellenállása ideiglenes. Azok után, amin az elmúlt egy órában keresztülmentünk, fura lenne itt elköszönni és két ellentétes irányba indulni tovább. Hogyan válhatnánk el egyáltalán egymástól? Alex nélkül egyetlen lépést sem tudnék most megtenni, és ehhez csak minimális köze van az elfogyasztott alkoholnak.
– Jó – helyeslek valószínűleg teljesen feleslegesen, miközben az egyik tenyere a mellkasomra csúszik. Az addigra egészen lelassuló szívverésem akkor ugrik csak egyet, mikor közelebb hajol egy újabb és ezúttal sokkal rövidebb csókra. Ki kell találnom, milyen választ adjak a gyanús visszakérdezésre és amíg ezen gondolkozom, ő egy ujjával tisztogatni kezdi az arcomat. Ha csak negyed olyan véres az ábrázatom, mint a sajátja, teljesen feleslegesen dolgozik, ezt azonban megtartom magamnak; nem akarom elvenni a kedvét a figyelemelterelő munkától.
– Abszolút nem akarlak felvinni. – Ha már egyszer mindketten belelendültünk a gondolataink azonnali és hamisítatlan tartalmú kinyilvánításába… – A-a – rázom meg pluszban a fejem tiltakozva, amitől egy kicsit megszédülök és akaratlanul is teszek hátrafelé egy lépést, de aztán gyorsan visszacsökkentem az eredetire ezt a borzasztó távolságot, még mielőtt Alex is észrevenné.
– És ne szidd a patkányokat. Szerinted mit esznek a kilencedik szektorban? Arrafelé lakom… úgy nagyjából, ami azt hiszem, hogy sok mindent megmagyaráz… – megyek bele az eddig gondosan eltitkolt részletekbe a patkányok nyomán, a történet főszereplőit viszont nem tudom olyan egyszerűen elengedni. – Nyárson sütve árulják őket a sarkon. Nem azt mondom, hogy én vettem már valaha is, de annyira nem vészes az ízük. Olyan, mint a csirke. – Végezetül megköszörülöm a torkom, és addigra nagyjából Alex is felhagy azzal, amit eddig az arcom körül csinált.
Azzal viszont, hogy nincs túlságosan hideg, nem tudok vitatkozni, éppen csak a legjobb érvem válik semmissé a szavai hallatára. Szerencsére azonban nincs ellenére a tovább indulás, még ha az úticélról egyelőre nem is született döntésünk. Magát is rendbe szedi kicsit, mielőtt előállna a következő ötlettel, és amíg így tesz, én elégedetten szemezgetek a póló alól elővillanó hasfalával. Olyan, mintha rég látott, kedves ismerőssel találkoznék, mégsem merem teljesen rajta felejteni a tekintetem; néhány másodperc és már odébb is nézek, ártatlan arccal vizsgálva a járda és az út találkozásánál összegyűlt kisebb-nagyobb kavicsokat.
– Te fürödni akarsz? – kérdezek vissza mélyen a zavaros gondolatok közé süppedve, aztán persze rájövök, hogy nincs ennél jobb tippem, vagy egyáltalán olyan hely a városban, ahova ne akarnék Alexszel menni. Még akkor is, ha most kifejezetten érdekes arckifejezéssel hunyorog rám. – Az Manhattanben van, nem? – Körülnézek, mintha valaki mástól várnám a választ, aztán ismét fel az égre, hátha az eltűnőfélben lévő csillagok valamelyike irányt mutat. – Az biztos, hogy mi nem vagyunk Manhattanben, mert az rohadt messze van, de ha elindulunk… ha elindulunk, akkor előbb-utóbb csak odaérünk, nem? – Remélem, hogy a pozitív felfogásom neki is elég lesz, ennél többel ugyanis jelenleg nem hiszem, hogy szolgálhatok. Azért tovább keresem az égi jelet, forgolódás közben pedig tényleg megakad a szemem az egyik épület falába csavarozott, vasból készült utcajelző táblán. Már én is hasonlóan hunyorgok, megküzdve a kopott betűkkel és mellette álló a lámpa kegyetlen fényével.
– Tudom, hogy hol vagyunk – jelentem be egyszer csak büszkén. Legalább kétórásra becsülöm az odavezető utat és harminc percesnek a hazavezetőt, ami miatt kénytelen vagyok megint mérlegre állítani a mellette és ellene szóló érveket. – Egyszerűen kibaszott messze, Alex. – Éreztem, hogy ma még nem keltem át semmilyen hídon és igazam lett; a központi terület szélénél nem kóboroltam messzebb, mire rátaláltam erre a helyre. – Úgyhogy hazaviszlek. Leszarom, hazaviszlek, gyere – teszem hozzá, szóról szóra egyre lelkesebben. És ha csak nincs ellenvetése, egyből meg is célzom a fürdőhöz vetetőtől ellentétesen fekvő utcát.
reveal your secrets

Alexander Payne


The Tunnel Club 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 10, 2019 1:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 834 • Zene; Do It Again »
« Yeah i would do it again
So can we do it again? »
Nem könnyítem meg a minket taszigáló férfiak dolgát, a néhány perce, másodperce érzett felszabadultságomat bosszantóan fékezik meg az engem szorongató, irányítgató kezek, és ez a legkevésbé sem tetszik. Persze a helyükben én sem bíznék magamban a szép szavakkal. A közös harcunk olyannyira megemelte a hangulatomat, a merészségemet és az elégedettségemet, hogy jelenleg még a kidobók ellen sem átallnék kiállni, holott a kiképzésünkben - vélhetően - fellelhető különbségek dacára sem lenne most sok esélyem ellenük. Nekik nem kell minden lépésüknél a figyelmüket az egyensúlyuk és a gyomortartalmuk megtartására koncentrálni.
De nem ez tehet arról, hogy a lépcsőn felfelé haladva már-már engem is együttműködéssel lehetne csúfolni, hanem a mögöttünk lemaradó őr szitkozódása Cole miatt. A ficánkolással felhagyok, hogy megállhassak egy pillanatra és hátranézhessek, mi történik néhány fokkal lejjebb. Fel vagyok készülve arra, hogy kitörjek a biztosan tartó kezek gúzsából, és ha más nem, a feljárón lebukdácsolva, gurulva szabadítsam ki Őt, azonban elég az arcára néznem, hogy tudjam, erre semmi szükség nem lesz. Olyan boldog vigyorral kellemetlenkedik a lépcső kellős közepén, ami még az én ajkaimat is széles mosolyra rándítja az ideiglenes bosszúságom ellenére, s ha nem lökne tovább a saját kísérőm, biztosan elálldogálnék még ott figyelni, amint egyre nagyobb erek dagadnak ki az őr halántékán a kis szórakozása végett.
Nem is értem, ezek után hogyan úszhatjuk meg legalább egy rúgás, vagy jobbegyenes nélkül, de nem tudok másra gondolni, minthogy a lenti teljesítményünk után még ők sem akarnának szembeszállni velünk. Ha a büszkeségtől tényleg dagadna az ember mája, valószínűleg már a hasamon gurulnék. Így viszont csak a térdeimen támaszkodva pihegek, hol a haloványan világosodó égboltot, hol pedig Cole-t figyelve, aki szintén a magasnak tartja a tekintetét. Ezúttal nincs nyoma a holdnak, ami legutóbb olyan könnyen elcsábította, és ő sem tűnik távolinak, sőt, az arcáról boldogság sugárzik, ami ennek hatására bennem is kicsírázik. A vele dacoló hang a tudatom mélyén nem tűnt el persze, ám rendkívül halk, szinte alig realizálom, hogy hozzám szól és józanságra ösztökél. Csessze meg a józanságát.
- Tekintve a fejleményeket, már előtte is felesleges lett volna - nyögöm ki a hirtelen rám zúduló röhögés mellett, amihez egyhamar társul az ő nevetése is. Szerintem ilyen felszabadultan még nem hallottam szórakozni, és esküszöm, egy másodpercre még azt is sajnálom, hogy beléfojtom a csókommal, de miután egymásnak préselődnek az ajkaink, már cseppet sem bánkódom.
Legszívesebben el sem szakadnék tőle soha, azonban levegőre úgy tűnik, még mindig szükségünk van. Szuszogva döntöm a homlokomat az övének, és amíg a válaszomon töprengek, illetve ő is folytatja a beszédet, a vékony szálú, szőkésbarna tincseit becézgetem az ujjbegyeim alatt. A megviselt másik kezem lazán pihen a vállán, félig-meddig a nyakát karolja, de a nagy része a levegőt támasztja a háta mögött. Igaz, csak addig, amíg meg nem osztja velem a kívánságát.
- Szeretném - gondolkodás nélkül csúszik ki a számon a válasz, amint egy kicsit elhúzódva az arcommal, végigtekintek az ábrázatán. A tenyerem közben a mellkasára csúszik, pontosan a szíve fölé. Az elmémben megint ki akar törni egy világháború az akaratom meggyengülése végett, ám sikerül valamiképpen elnyomni és pusztán arra koncentrálni, ami jelenleg a legfontosabb; kettőnkre. Az ajkaim ismét az övéit érik egy rövid puszi erejéig, és nem is bánom, hogy nem tovább, mert a következő kijelentésén menthetetlenül felhorkantok.
- Vagy csak nem akarsz felvinni? - emelem meg a szemöldökeimet elmosolyodva, magunk közé húzva az ép kezemet is, hogy a hüvelykujjammal lemaszatolgathassam az arcáról a vért. - Biztosan nem rosszabb, mint némelyik ház előtere. Eddig fel sem tűnt, mennyi patkány van New Yorkban - állapítom meg, nem különbül válogatva meg az információkat, amiket megosztok vele. Szerencsére az utcán ritkán szoktam magamhoz térni a másnap reggeleken, viszont gyakran még a házunk közelébe sem szoktam eljutni. Az öntudatlan agyam többnyire két opciót ismer fel; a templomok és a nyitott épületek előcsarnokainak valamely tetszőleges sarka. - Nos, hozzánk sem mehetünk, az is biztos. Mármint, hacsak nincsen halálvágyad - csóválom meg a fejemet, kitartóan küzdve a vöröses foltokkal a szája sarkában, de a haloványan hátramaradó nyomokat már képtelen vagyok eltüntetni róla. A következő eszmefuttatásával is hasonlóképp meggyűlik a bajom. Homlokráncolva pislogok le a betonra alattunk, majd vissza az arcára, azután megint vissza az aszfaltra. Némi töprengés után újfent a szemeit választom a sajátjaim megpihentetésére.
- Gondolom? - nyögöm ki végül a megmásíthatatlanul összezavarodott válaszomat, míg úgy nem döntök, hogy felhagyok az erőlködéssel. - Szerintem egészen biztosan nem fogsz halálra fagyni, de tovább mehetünk - bólintok, aztán elengedve őt két lépéssel odébb hátrálok, csakhogy a pólóm alját felhúzva végigtörölhessem vele az itt-ott még vizes, izzadt, és véres arcomat. Néhány pillanatig eltart a jobb-híján-nincs-más típusú tisztálkodási művelet, és amikor félig leeresztem a kuka-gyanús textíliát, akkor is csupán azért állok meg, mert eszembe jutott néhány lehetőség.
- Ugyan gőzöm sincs, pontosan hol vagyunk, de ha semmilyen áron nem mehetünk hozzád, valahol van egy fürdő. Olyan… tudod, régi, romos - próbálom körülírni, noha a felsorolt jelzők körülbelül a város minden épületére igazak. - Tudod, nem? - vetem be az utolsó lehetőséget önmagam megértetésére, vagyis a telepátia hatalmát, merthogy minden erőmet beleadom a hunyorgó tekintetemen keresztüli információátadásba, egy-egy reménykedő szemöldökemelés társaságában.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 09, 2019 11:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are not alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 662 • Zene; What a feeling »
WHAT A FEELING, BEIN'S BELIEVIN' I CAN HAVE IT ALL
Legalább olyan elégedettséggel tölt el végső ellenfelünk fennakadó szemeinek látványa, mint érzésem szerint Alexet.
– Csapatmunka – biccentek olyan lazán és mégis összeszedett arckifejezéssel, ahogy csak tudok, közben pedig remélem, hogy nem látja, amint méltóságteljesen kinyújtom és összezárom, majd megrázom az ütéstől fájó ujjaimat. Ebben a pillanatban nem is lehetnék büszkébb a kettőnk teljesítményére, az azt lepecsételő csókot viszont már megint el kell halasztanunk kicsit.
Felrángatnak és már indulunk is, én sántikálva, Alex pedig a vadászok makacsságával tiltakozva a minket szorító erős kezek ellen. Addigra már hatalmas közönségünk gyűlt össze, s a fejleményekre kíváncsi tömeg kettéválik a kijárathoz vezető utunk előtt. Az emberekből álló folyosó után az alagútén tolnak minket végig; itt legalább már nem szegeződnek ránk szemek. Na nem mintha zavarna, ki mit gondol a ma esti győzelmünkről, így legalább senki sem láthatja, amint boldogan vigyorogva szedem a fokokat felfelé.
Nem a sérülések vagy a konfliktust előidéző lökdösődés élménye az, ami ennyire tetszik, hanem a kettőnk rövid együttműködése és a harcunk izgalma kívántatja azt velem, bárcsak tovább tartott volna elintézni őket. Jó, már a lépcsőzés előtt is kezdett gyanús lenni, hogy ki kell fújnom magam, de alapvetően nem rettent meg a visszavágó gondolata; főként, mikor a kép a harcoló Alex látványával egészül ki a fejemben.
A mostani ábrándozásomnak is hamar vége szakad, mert nagy nehezen felérünk, habár a mögöttem haladó, magas és ideges férfi félúton lemond a kitartó lökdösésemről, akárhányszor megállok lépcsőzés közben és egyszerűen tolni kezd felfelé. Megkönnyebbülve szélesedik ki újra a vigyorom, amint meglátom a nyíló ajtó másik oldalán húzódó csillagos eget. Az igaz, hogy az odalent felgyúlók sokkal látványosabbak és összességében csillagszerűbbek voltak az itt pislákoló halvány pöttyöknél, mégis örömmel üdvözlöm őket. Ez azt jelenti, hogy még élünk, a biztonságiak általi verést is megúsztuk és mindenek felett, hogy még nem vakultam meg. Boldogan figyelem az apró fényeket, miközben Alex a térdére támaszkodva szuszog mellettem. Mindkét kezemmel a hajamba túrok, az ujjaimmal hátra fésülve és ott tartva az addig a szemembe lógó tincseket és így, félig-meddig tárt karokkal bámulom az eget, mintha valami különlegeset látnék; repülőket vagy léghajókat, esetleg angyalokat repkedni, ami sokkal nagyobb eséllyel következik be, mint az előző két verzió. Egészen addig, míg Alex hozzám nem szól, nem kifejezetten zavartatom magam az egyhangú tevékenységben, utána viszont őt is alaposan végigmérem.
– Te sem nézel ki különbül. Már a kezed is felesleges bekötni – tartom egyben még fél mondat erejéig, és csak ezután röhögöm el magam én is. Fogadni mernék rá, hogy az ő sérülései tovább gyógyulnak majd az enyémeknél, bár érdekes módon képtelen vagyok felidézni, melyiket hogyan szerezte. Előbb-utóbb persze abbahagyjuk a nevetést, mert ennél sokkal fontosabb befejezetlen ügyünk is akad. Végre megcsókol és én végre viszonozhatom, és hála a felettünk húzódó nem túl csillagos, de annál sivárabb égnek, végre senki sem vág minket oldalba a kihalt utcán.
A zenét itt már nem hallani és egész biztos vagyok benne, hogy az arcomra kenődött a vére, hamar visszasüllyedek a táncparketten érzett mámoros hangulatba. Közelebb lépek, hogy kényelmesen simíthassam az állkapcsa alatti területre a tenyeremet, de egy pillanattal később mégis elemelem és inkább a levegőben tartom, míg nem találok neki biztosan sérülésmentes új helyet.
– És most…? – kérdezem bizonytalanul suttogva, mikor egy levegővételnyi időre elválnak egymástól az ajkaink. Csukott szemmel simítok végig a tarkóján. – Veled akarok menni, de azt nem tudom, hogy te szeretnéd-e. – Az én hibám, hogy elfogadtam a hülye italait és az, hogy előtte a saját magam által rendelteket is eltüntettem, még inkább nekem köszönhető. Ha jól érzem, mostanra volt idejük egyesülni és merényletet tervezni ellenem odabentről. – De az kibaszott biztos, hogy nem tetszene, ahol én lakom, szóval… Oda nem mehetünk – közlöm fejcsóválva, mintha ez közérdekű információ lenne. Csak ezután jut eszembe, hogy teljességgel lehagytam ennek a bizonyos beszélgetésnek az első néhány mondatát.
– Várj. Te egyáltalán el akarsz menni innen? Mármint nem pont innen – gesztikulálok az alattunk húzódó aszfalt felé mutogatva – Hanem… Érted, innen, valahová, csak mert én nem akarok halálra fagyni. – Egyelőre nem is igazán tudom eldönteni, érezhetek-e még ebben az életben hideget, de hirtelen nincs jobb kifogásom az éjszaka elnyújtására.
reveal your secrets

Alexander Payne


The Tunnel Club 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 09, 2019 1:29 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are not alive
Cole & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 777 • Zene; I need a hero »
« I'm holding out for a hero 'til the end of the night »
Ha tudom, hogy ilyen megkönnyebbüléssel jár elgyepálni néhány idiótát, akkor biztosan nem hagyom ott a műszakomat, sőt, külön küldetésekre jelentkeztem volna a frusztrációm levezetésére. Persze tisztában vagyok vele, hogy a félelmeim és a vadászlétben rejlő, immár rám is veszélyes tényezők miatt kerültem a munkát, nem a tájékozatlanságom végett, de erre most a legkevésbé sem akarok gondolni. Sokkal jobban esik azon morfondírozni, hogyan válik kétségbeesetté az ellenfelem ábrázata, miután rádöbben, hogy itt nem maradt sok esélye. Cole előkészítése után már amúgy sem olyan nehéz a földön tartani, ellenben annál jobban esik újra és újra a bőrének, a csontjainak ütni az ökölbe szorított, vérző kezemet. Amiatt sem aggódom, hogy a betört orrú idő közben akcióba lendülne, azután még nekem is nehezen menne a harc folytatása, és kizárólag azért sikerülne mégis, mert a fájdalom megszoktatása nélkül az égvilágon nem mennének velünk semmire. A kiképzés része, a tapasztalat gyümölcse, és emiatt tudok elvonatkoztatni jelenleg az ujjaimba és az alkaromba nyilalló kínoktól is. Na és mert az ereimben ott dübörög az adrenalin, aminek hatására egyre kevésbé a dühöm s a tehetetlenség-érzésem hajt, annál inkább az izgatottság, amit a váratlan szituáció és a küzdelem kelt bennem.
Az egyetlen, ami mindennek dacára képes kizökkenteni, az a felharsanó kiabálás. A tekintetem nem tud sokáig időzni a felénk közelítő alakokon, az addig félájultra vertnek hitt férfi alaposan helyben hagyja a képemet. Teljesen kizökkenek a koncentrált figyelmemből, a látásom egy pillanatra elhomályosul, s az ütéssel azonos oldali fülem is néhány másodpercre tompán sípolni kezd, elnyomva a teremben dübörgő zenét. Lelassul körülöttem minden, amiként a fejem akaratlan mozzanatát követve nézek végig a körülöttünk ácsorgók lábain, meg a közöttük nyugvó terebélyes tócsákon, temérdek elhajított üvegen, aztán hirtelen megint kitisztul a kép, és a külvilág zaja kellemetlenül omlik vissza a tudatomra.
Cole után lesek, ahelyett, hogy tovább gyepálnám a tagot, akit nem nehéz kiszúrni, mivel pontosan akkor és ott tápászkodik fel a helyéről, ahol legutóbb hagytam. Az egész fejemet összekutyuló ütés után kissé problémás a fókuszálás, de nem kerüli el a figyelmemet, mennyire zilált a külseje. A haja a lehetetlennél is kócosabb, a ruhái szedett-vedetten simulnak a nyurga, ám formás alakjára, és az arca sem pontosan úgy fest, mint néhány perccel ezelőtt; egy-egy, a bőrszínétől eltérő folt arra enged következtetni, hogy ő sem maradt ütések nélkül. A gondolatra ismét fellobban bennem a tettvágy, viszont a hirtelen közeledése megakaszt az éppen csak elképzelt mozdulatomban.
Csendben figyelem, amint letérdel mellénk, kicsit fel is egyenesedek a görnyedésemből, érezve, hogy helyt kell neki adnom, de még így is meglepett, egyben lenyűgözött fújtatás szökik ki a számból, ahogy nemes egyszerűséggel kiüti az ellenfelünket.
- Ezt nevezem ütésnek - szólalok meg elismerően, idő közben már zsibbadó arccal, és látva, miként felém hajol, eszembe sem jut másra gondolni, minthogy azon nyomban meg kell csókolnom. Félig már lehunyt szemekkel hajolnék én is, felkészülve az adrenalin löket legtisztább és legélvezetesebb kiteljesedésére, azonban Cole ajkai sosem érnek el az enyémekhez, ellenben valaki elkezd a karijaimnál fogva felrángatni az ülőhelyemről. Pusztán akkor esik le, hogy a korábban felénk igyekvő, sötét ruhás alakok taszigálnak, miután felpillantva realizálom, hogy a tettestársamat is pontosan ők ráncigálják kifelé. Érzem, ahogy újból felgyűlik a számban a vér, amit nemes egyszerűséggel, búcsú gyanánt a földre köpök a kiütött férfi mellé.
Én azért többet rángatózok a szorításuk alatt, ezek után nincsen kedvem könnyen adni magamat, amíg az alagút vöröses fényárában végighaladva lassacskán eljutunk a kijárathoz. A lépcsőkön vadul tologatnak felfelé minket, és mihelyst az ajtó kitárul, egy utolsó, kellemetlen lökéssel a szabadban tudhatjuk magunkat. Valamit utánunk kiabálnak arról, hogy többet meg ne lássanak minket odalent, de nem nagyon tudok odafigyelni, jobban leköt az egyensúlyom megtartása.
Nagyot szusszanva támaszkodok meg a térdeimen, és csak most kezdem érezni, hogy mennyire lefáradtam a viaskodásban. A gyomrom tájéka bizonytalanul sajog, a fél arcom zsibbad és lüktet, a kezem pedig elég csúnyán vérzik a megpróbáltatásainak hála. Újabbat szippantok a kinti, hűvös levegőből, amint felemelem a tekintetemet az égboltra. Még van pár óra reggelig, ebben biztos vagyok, viszont az éjszaka nagy része eltelt; az ég alja néhány árnyalattal világosabb kékben fürdőzik, mint feljebb. Óhatatlanul elmosolyodok, és nem csupán a szemeimet fordítom Cole-ra, hanem én magam is felé mozdulok, amennyiben nem álltunk egyébként is szemben egymással.
- Szarul festesz - állapítom meg, mielőtt kitörne belőlem egy felszabadult nevetés. Hetek óta nem történt ilyen, és ezúttal alig tudom abbahagyni; még mindig pezseg a vérem. - Gyere ide - hívom magamhoz, miközben már lépek is felé, hogy egy széles vigyorral megint átkarolhassam a nyakát, és végre ellopjam tőle azt a nehezen kiharcolt csókot. Fémes íz keveredik közöttünk, a szám érzem, hogy ragadósan tapad az ajkaihoz - ami persze nem szab gátat a nyelvemnek -, mégsem tudnék elképzelni ennél tökéletesebb pillanatot. Szükségem van rád, Cole. Szükségünk van egymásra.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 08, 2019 11:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are not alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 655 • Zene; What a Feeling »
What a feeling, Bein's believin' I can have it all
Nem, azt én sem akarom, hogy Alex lehányjon, így nem is kényszerítem belső fertőtlenítésre – na nem mintha lenne rá időm. Másrészt a legfontosabb szabályok egyike, hogy csak azután rendelt meg a következő kört, miután kiteljesedett az előző italok hatása, és én most mértéket akarok tartani, hogy elkísérhessem, mikor úgy dönt, indulni szeretne. Egyre nagyobb esélyt látok arra, hogy nem fog ellene túlzottan tiltakozni.
– Nem mindig – válaszolok hasonló vigyorral a reggeli frissítőmet érintő kérdésére. Van az úgy, hogy az ember nem józanodik ki reggelre, és ha már egyszer úgy alakul, minek gyötörném magam másnapossággal? Jól bevált praktikák ezek, amiket vele is szívesen megosztanék, ha nem félnék attól, hogy kivételesen követni fogja őket, és ezzel egyszerre életre kel bennem valami, ami azt súgja, ne romboljam le az Alex fejében létező és rólam alkotott, többé-kevésbé – vagy talán minimálisan – tisztességes városlakó képét. Ez már önmagában jellemfejlődést takar, ha azt vesszük, hogy ezelőtt hosszú ideig nem érdekelt senki más véleménye.
Attól a perctől kezdve, hogy a földre kerülök, nem figyelem többé Alexet. Amíg neki háttal térdelek a férfi felett, azért nem látom, és miután a külső támadásnak köszönhetően tizedelődnek az esélyeim, jobb dolgom is akad, mint őt keresni a körülöttünk állók között. Aztán persze mégis megpillantom a szemem sarkából, mikor a pultnak csapódva lever néhány poharat, és gondolatban megköszönöm neki, amint eltűnik mellőlünk a velem harcoló lelkes segédje. Innentől kezdve nem izgulok érte, sőt, már a korábbi aggodalmaim is teljesen feleslegesnek érződnek; talán még annál is legyőzhetetlenebb, mint amilyennek saját magamat gondoltam a támadásom kezdetén. Az az idő persze már elmúlt, mert ugyan fentről kiosztottam néhány ütést, most én is kapok egy erősebbet és amíg a plafonon fénylő csillagokat figyelem, ellenfelem ujjai összezáródnak a nyakam körül. Fojtogatni kezd. Nem jön be.
A mozdulataim nem az igaziak, de azért gyomron térdelem, nyerve magamnak egy kis mozgásteret és épp mikor újra lehetőségem támadna egy újabb rendes ütésre, hirtelen eltűnik felőlem; olyan, mintha ott sem lett volna. Hallok még oldalról valami kiáltozást a tompa zenén átszűrődni, de ezek után akármi történjen is mellettem, nem érdekel túlságosan; pihennem kell, így inkább leengedem a karjaimat kétoldalt és tartok egy kis szünetet. Mélyeket lélegzem és még a szemeimet is becsukom, de aztán egy újabb erőteljes puffanás szakítja félbe a sziesztát, és még azt is érzem, ahogy a tánctér talaja megremeg alattam.
Újabb meglepetéssel találom szemben magam, mikor mégis rászánom magam arra a körülnézésre: alig két méterrel arrébb Alex és az addig velem verekedő férfi küzd meg éppen egymással. Mire feltápászkodom, már vörös csík folyik le a szája szélén és gyűlik össze az álla alatt, amit elgondolkozva szemlélek még egy fél pillanatig, mintha lassított felvételt látnék; ha eltekintünk a színtől ugyanis, a mosdóbeli jelenetre emlékeztet a látványa. Fekete tincsei még mindig csapzottan lógnak előre, a karjai pedig megfeszülnek, ahogy előre lendül. Az arcán lévő piros foltok viszont már teljesen újak és ismeretlenek, és meg mernék rá esküdni, hogy valami ugyanazon a területen nekem is fáj, de legalább horzsolásként csíp, mikor két lábra állás közben végigdörzsölöm a kézfejemmel.
Még az előttem lebegő ködön túl is egyértelmű, hogy ezek után igazán illene besegítenem, így megerőltetem kicsit a lábaimat és legyőzöm érte a közöttünk húzódó jelentéktelen métereket, néhány másodperccel azután, hogy Alex erős ütést kapott a földön fekvőtől. Nekem szerencsére mindkét kezem szabad és amúgy is úgy emlékszem, tartozom eggyel, így letérdelve behúzok a túlságosan kitartónak bizonyuló ismeretlennek. Csak a szerencsén és Alex eddigi munkáján múlik, hogy eltalálom, de a belefektetett energia éppen elég hozzá, hogy kiüsse, így megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat.
– Nem megyünk… sehova…. – lihegem sokkal-sokkal később, mint amilyen gyorsan a kérdésekre általában válaszolni illik. Ezután Alex felé hajolok, hogy lezárásként bepótolhassuk az általuk félbeszakított csókot, és még a véresen fénylő fogai sem jelentenének akadályt, de ekkor a hátam mögé siet valaki és a karjaimnál fogva rángat fel a földről. Fekete pólós biztonságiak ejtenek fogságba és tolnak minket maguk előtt egyenesen a kijárat felé; én nem tiltakozom, hagyom magam, amint megbizonyosodom róla, hogy őt sem felejtik idelent.
reveal your secrets

Alexander Payne


The Tunnel Club 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 08, 2019 6:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are not alive
Cole & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 769 • Zene; Need You Tonight »
« I've got to let you know
You're one of my kind »
Enyhe ráncok jelennek meg a homlokomon, ahogy az alvadó vértől koszos kezemet figyelem. Lehet, hogy egy kicsit becsíptem, és emiatt a problémamegoldó képességem sem a legtökéletesebb, viszont nehezen tudnám kinézni ebből a lebujból, hogy lenne náluk géz, vagy bármi, seb ellátására alkalmatos eszköz. Aközött meg nem látok különbséget, hogy szabadon maradna vagy esetleg az átizzadt, leöntött s ki tudja, még mit látott pólóm egy darabjával lenne átkötve. Ami már csak azért is fordulhat elő, mert igazából egyáltalán nem érdekel a sérülés.
- Aha, értem. De én tuti nem iszok veled, nagyon rosszul érezném magamat, ha lehánynálak - a mosolyom vigyorra húzódik, amint a legnagyobb őszinteséggel tudatom vele a felmerülő aggályomat, amit józanabbul egészen biztos, hogy bölcsen megtartottam volna magamnak. Azonban egy ideje nincsen gátja annak, mi szabadul ki a számon, és ahhoz képest, miket vágtam a fejéhez a mosdóban, ez igazán semmiség. Már csak azt sajnálom, hogy nem kezdtem ezzel, ugyanis most, hogy kicsit megszabadulhattam a félelmeimtől és a bizonytalanságomtól, sokkal szebbnek tűnik minden; a korábbiak érthetetlen cselekedetnek, szavaknak tűnnek.
- Nem iszok kávét - emelem meg a szemöldökeimet változatlan vigyorral az ábrázatomon. Közben a tarkóján pelyhedző tincseket piszkálom az ujjaimmal. - Na várj, te whiskyt iszol reggel? - az arckifejezésem egyik pillanatról a másikra változik értetlenné és kissé furcsállóvá, de mihelyst a hátamra simul az egyik keze, túl is lendülök az információn, hogy visszakanyarodhassak a sérülésre, ami ugyebár egy percig sem érdekel. Kizárólag akkor, ha cserébe remélhetek valamit. Rettentően furfangosnak érzem magamat, és amennyiben óhatatlanul nem pislognék át a válla felett, valószínűleg széles mosollyal, behunyt szemekkel tartanám oda az arcomat, várva a megváltó csókját. Ehelyett észreveszem a felénk közeledőket, és a csodás kis buborékunk megint kipukkad.
Cole nekem esik, pontosabban fogalmazva nekem lökik, és amennyire tudom, megtartom mindkettőnket. Embert próbáló feladat, miközben a saját lábaimon is alig állok meg, ám az ismét feléledő dühöm úgy tűnik, a strapabírásomat is garantálja. Még, hogy húzzunk el… Korábban meg voltam róla győződve, hogyha egyszer ilyen szituációba kerülök, köpni-nyelni nem fogok tudni a szégyentől és a megalázottságtól, de most csak arra tudok gondolni, hogyan toljam magam mögé Cole-t, s melyik szögből törjem be a leghatékonyabban a lökdösődős barom orrát. Viszont nem jutok olyan hamar döntésre, mint ahogy Ő mozdul mellőlem; mire kettőt pislogok, már a földön verekedik.
Be kell vallanom, hogy eléggé meglep a fordulat, valahogy nem néztem volna ki belőle ezt a harci szellemet, és ha a másik tag nem akarna látványosan közbeavatkozni, bizonyára meghökkent büszkeséggel hagynám, hogy laposra verje az idiótát - mert ha nem ő, akkor én tenném meg. Így azonban lefoglal a társa, akinek nemes egyszerűséggel behúznék, amennyiben valaki hirtelen nem kapná el hátulról a pólómat. A fülemben dübörgő zenén és adrenalinon át csupán annyi jut el az agyamig, hogy a kézhez tartozó hang nemet kiált, de még megfordulni sincsen időm, a kettős másik tagja kihasználja a lehetőséget, és szintúgy a felsőmbe kapaszkodva lendít tovább a pult szélének irányába. Durván ütközök a nyű rágta falappal, leverve néhány poharat és egy félig teli üveget. A kezeimmel sikerül megkapaszkodnom, és amiként próbálom visszanyerni az erőmet s az egyensúlyomat, az lebeg a szemeim előtt, hogy ennek a baromnak nagyon vége lesz. Talán részeg vagyok, de vadász, és amíg nem felejtek el teljesen járni, addig harcolni sem.
Újdonsült energialökettel egyenesedek fel, majd fordulok vissza, ahol már ketten vannak Cole ellen. Elborul az agyam. Határozottnak érzett léptekkel szelem át azt a másfél méter távolságot, ami elválaszt tőlük a közelemben bámészkodókat használom fogódzkodónak az előrejutásomhoz, majd a nekem háttal állót magam felé fordítva, a legkisebb tartózkodás nélkül ismertetem meg az orrát az öklömmel. Belesajdul a fájdalom, a tükör ejtette sebek újból felnyílnak, ám az alattuk roppanó porcok és apró csontok érzetéhez képest eltörpül a dolog. A férfi kiabálva kap az arcához, aztán odébb tántorodik, helyet kínálva a következő áldozatomhoz, akivel kitartóan csetepatézik Cole. Nem bízok az egyensúlyomban, mégis gondolkodás nélkül hajolok le hozzá, hogy a ruhájába kapaszkodva ránthassam hátra magammal együtt. A befektetett erővel és lelkesedéssel nincs is probléma, egyedül a szédülésemmel, aminek köszönhetően vele karöltve seggelek el a földön. Ennek ellenére valahogy sikerül oldalt fordulva felülkerekedni rajta, és az ütéseim záporozását egyedül a tömegen és zenén átható, ordibáló hangok akaszthatják meg. Felpillantok a felénk közeledő, gyanúsan egyformán öltözött pasasokra, az alattam vergődő meg ezt a másodpercet választja ki az ellentámadására; az ökle az arcomba ékelődik, és nem pusztán a fogaim koccannak össze, de úgy érzem, hogy az agyam is megrázkódik a koponyám falai között. Avagy esélyem sincs, hogy lekászálódva róla, csodával határos módon kereket oldjunk Cole-al, aki után most, hogy így eszembe jutott, hunyorogva kutatok a tekintetemmel, és az sem akaszt meg, hogy közben a számból előbuggyan a benne a felgyülemlett vér.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 08, 2019 1:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are not alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 610 • Zene; Touch in the Night »
You, your lonesome eyes are all I want to know
Alex tekintete a második elpazarolt sörétől búcsúzik. Pontosan emlékszem, milyen mérges lett, mikor kiöntöttem az előzőt és már csak ezért nem számítok semmi jóra; más megoldás híján arra kezdem tolni, ahol a legritkább a tömeg. Szerencsére hagyja magát elirányítani. Makacs részegből egyetlen hosszúra nyúlt csók hatására engedelmessé változott, és ha a mosdóban való győzködésemhez hasonlítjuk a mostani laza, hátrafelé való lökdösését, máris sokkal nagyobb sikerem van. Azért a fejem feljebb emelem, hogy kitakarjam előle a magunk mögött hagyott, nem túl barátságos társaságot, míg előre nem fordul a kedvemért.
– Ne foglalkozz velük – tanácsolom fejrázva, mikor rájövök, hogy ennél értelmesebb úgysem fog most az eszembe jutni. Nem mindig érdemes harcolni, és jelen esetben a szituáció teljes elengedése tűnik a legjobb kárelhárítási stratégiának. Alex megtorpan, de akkor már jó pár méterrel arrébb vagyunk, így nekem sincs ellenvetésem, én is megállok, amint felém fordul. Érdekelne, hogy hogyan sérült meg azalatt a tíz perc alatt, mikor külön tartózkodtunk egymástól, de nem kérdezek rá; ma este semminek sem szabad számítania, ami az újra egyesülésünk előtt történt.
– Hát, arra gondoltam, hogy… beköthetnénk valamivel? De a fertőtlenítés is nagyon fontos. Főleg belülről – értek egyet vigyorogva, mikor szóba hozza a tequilát, ahelyett, hogy megint megjegyezném, ne is nézzen többet a bár irányába. Már nem nyújt olyan siralmas látványt, mint mikor a telefirkált fülke koszos csempéjén üldögélt, így az iránta érzett aggodalmam is együtt tompul az érzékeimmel.
– Ugyan már, whiskeyt csak otthon iszom – világosítom fel, mielőtt megint közelebb húzna magához. – Te sem rendelsz kávét, ha bulizol – Nagyon bölcsnek érzem magam, miközben a hátára helyezem az egyik kezem és hagyom, hogy részben rám támaszkodjon. Szóval mi lesz most és meddig tart ez az este? Minden erőmmel igyekszem kizárni a többit, elfelejteni a holnapot és semmi olyanra nem gondolni, ami nem itt és most történik. Úgy élhetünk csak túl, ha egy darabig nem tervezünk előre.
Alex gyógyító erejű csókra vágyik, és én nagy örömmel teljesíteném a kívánságát, azaz folytatnám az előbb váratlanul abbahagyott tevékenységünket, de ekkor megint messze elnéz a vállam felett. A hangos zene miatt nem hallom, mit mond, de az arckifejezéséből nem nehéz kitalálni, mi következik; tudom, hogy illuminált barátaink már megint felénk tartanak, mielőtt egyáltalán megfordulnék. Ha valaki megkérdezné – de úgysem fogja –, pontosan ezért távozom az ehhez hasonló helyekről az esetek kilencven százalékában nővel az oldalamon, és ezért van az is, hogy az ilyen esték után rég nem látogatott helyet választok legközelebb.
Már nyitom is a számat, hogy ledarálhassak valami diplomatikus szöveget, hogy meggyőzzem őket, hagyjanak minket békén, de időm sincs elkezdeni, mert azonnal Alexnek löknek, és én mérges leszek. Ha józan lennék, az életemet rá, hogy sikerülne kibeszélnem magunkat az egyoldalú konfliktusból, de nem vagyok, ők pedig már másodszor értek hozzám, szóval visszalökök, szilárdan állva a kezdeményező tekintetét. Egy pillanat és ismét felém lendül, de most nem várom meg, hogy elérjenek hozzám a tenyerei; még egy és már verekszünk is.
A korábbi hangulatingadozásának hála azt hittem, kettőnk közül Alex az, akinek az indulataival képtelenség lesz bírni, és még annál is biztosabb voltam benne, hogy az ítélőképességem semmilyen helyzetben nem hagyhat cserben, most mégis a földön hempergek egy idegen emberrel. Először felül vagyok és riadtan távolodó lábakat látok körülöttünk, mikor nem az arcomat védem a felém kapkodó ujjaktól, de aztán a társa a segítségére siet és amint taszít rajtam egyet oldalról, azonnal alulra kerülök. Ezzel együtt a kilátás is megváltozik: a feje mellett színek úsznak a plafonon, a fény pedig szaggatva váltakozik a sötétséggel a zene ütemére. Ha a helynek van feketelistája, akkor most biztosan rákerülök. Ez azt jelentené, hogy elérték, amit eredetileg akartak? Ha erre gondolok, még annyira sincs kedvem hagyni magam, és hacsak nem választ el minket valaki véglegesen, örömmel folytatom tovább a részeges küzdelmet.
reveal your secrets

Alexander Payne


The Tunnel Club 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jún. 07, 2019 6:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are not alive
Cole & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 669 • Zene; Drama »
« I'm lost in admiration, could I need you this much?
Oh, you're just wasting my time »
A számra hevesen tapadó, az alkoholtól keserédes ajkait érezve már csak halovány, tompa emléknek tűnik az a sok nehézség, ami kettőnk között feszült a kabin reggele óta. Igaz, nem pusztán azok; minél mélyebbre futnak az ujjaim a tincsei között, és minél szorosabban préselődünk egymásnak, annál ködösebbé válnak azok az érzések is, amelyekről eddig úgy hittem, egyszerűen legyőzhetetlenek. Legfeljebb elnyomhatóaknak tűntek a tizedik sör és a hangosan dübörgő zene által, ám most határozottan úgy tapasztalom, nem kizárólag a háttérbe kerülnek a tudatom egy eltemetett és lehetőleg ritkán látogatott szegletébe, hogy aztán a józanságommal ismét felbukkanhassanak, hanem opálossá válnak és szépen lassan feloldódnak abban a felszabadultságban, amit a kettőnk együttese alkot.
Nem hittem volna, hogy valaki ennyire hiányozhat, amikor alig néhány találkozót tudhatunk magunk mögött, s egyébként is alig tudok róla valamit, azonban a lényem ellenkezést nem tűrő húzását felé nehéz mással megmagyarázni. Most még csak elbizonytalanodást sem érzek; ahogy szakadatlanul csókoljuk egymást, ahogy a tenyere a tarkómra simul, szinte biztos vagyok benne, hogy őt is éppen akkora erő tapasztja hozzám, mint amekkora engem hozzá. Egy kósza pillanatra felnyitom a szemeimet, hogy láthassam az arcát, a sűrűn ülő szempilláit - amelyek tudom, a legszebb kékeket rejtik -, és a tökéletesen sima bőrét, amit kedvem lenne végigpuszilgatni, de mielőtt még visszamerülhetnék a szemhéjaim mögötti szín kavalkádba, majd egy kicsivel szorosabban préselhetném a derekának az üveget tartó kezemet, életem legbosszantóbb ébresztőjét kapom egy nekünk csapódó ember formájában.
Cole elereszt, odébb lép, a felesleges harmadik pedig megállás nélkül zuhan előre a földre. Nekiütődik a karomnak, amiből tehetetlenül repül ki a söröm, hogy miután kellőképpen végigfröcskölte a közelünkben táncolókat, a lábaik közé gurulva leljen végső nyugalmára. Egészen váratlanul csap le rám újfent a bosszússág érzete, amit csak tetéz a felismerés, hogy két pasas mennyire remekül mulat az egészen. A földön vergődő srácot és minket figyelnek, s az előbbi egy-egy sikeresebb mozdulatánál lazán be is mutat nekik. Homlokráncolva próbálom felmérni a szituációt, mert valami nem stimmel az egész jelenettel, de amikor már kezdeném kapiskálni, és azzal együtt az agyvizem is tervezne felforrni, Cole tenyerei simulnak a mellkasomra, s hirtelen megint könnyebb a levegőt venni.
- Mi a franc bajuk van ezeknek? - azért olyan egyszerűen nem nyugszom meg, mert ugyan készségesen lépdelek hátrafelé, viszont a tekintetemet nem szakítom el róluk, és az egyszer csak nekünk szegeződő bemutatásokból, illetve egyéb jelzésekből igazán nem nehéz rájönni, hogy problémát akarnak. - Engedj, letörlöm a vigyort a képükről - jegyzem meg morgolódva, és az az egyetlen szerencséjük, hogy Cole-nak ezúttal nem akarok nekifeszülni, se véletlenül bántani, így végül hagyom magamat menet irányba fordulni. Pedig nagyon megérdemelnének egy-két részeges jobbegyenest, mert az egy dolog, hogyha engem sértegetnek, de őt eszükbe se jusson.
Egy ideig még fújtatva és bosszankodva lépdelek - hellyel-közzel - előre, aztán amikor eljut a tudatomig, hogy mit mondott, és hogy tulajdonképpen ötletem sincs, merre megyünk, megállok.
- Mit? - vonom fel a szemöldökeimet, vetve egy pillantást a harcviselt öklömre. - Ha azt mondod, hogy tequilát, nem fogom elhinni, hogy a kezemhez akarod - figyelmeztetem, megemelve az immáron szabad és sértetlen mutatóujjamat, bár most esélytelen megjátszanom a szigort, olyan könnyedén folynak szét a vonásaim egy mosolyba, mint vaj a tűző napon. - És ha már itt tartunk, azt hittem, a whiskyt szereted - villan be a felismerés, ahogy lazán átkarolom a nyakát. Szükségem van a közelségére, és nem utolsó sorban egy támaszra, mert lehet, hogy kicsit tisztább a fejem, de az egyensúlyom hagy maga után kivetni valót.
- Amúgy egy csók is megteszi. Biztosan meggyógyul tőle a kezem - mosolygok rá büszkén, a tekintetemet csupán egy másodpercre emelve le róla, hogy elnézhessek mögé, de az pont elég ahhoz, hogy leolvadjon az arcomról a jó kedv. - Ezt nem hiszem el… - frusztrált sóhaj kíséretében gördülnek le a számról a szavak, miközben elengedem Cole-t. A kedvenc párosunk közelít hozzánk, a képükön széles, bárgyú vigyorral. Fel vagyok készülve arra, hogy valami elmés megjegyzést fognak hozzánk vágni, arra viszont egyáltalán nem, hogy egy áldatlan szó nélkül előrébb lép az egyikük, és minden erejét beleadva nekem löki a kékszeműmet.
- El kéne húznotok!


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 06, 2019 11:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are not alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 603 • Zene; So Close »
COLOR ME YOUR COLOR, DARLING, I KNOW WHO YOU ARE
Ott akarom folytatni, ahol abbahagytuk, mintha az felülírhatná a félbeszakított ölelése óta elkövetett összes hibámat. Nem az volt közülük az első, hogy akkor reggel eltaszítottam magamtól, de úgy érzem, hogy a legnagyobb, amit Alex ellen vétettem a rövid ismeretségünk alatt. Azt még most sem tudom, hogyan csinálhatnám másképp, ha lesz olyan, hogy ezután – hogyan engedjem közel és hogyan ne bántsam, mikor képtelen vagyok rá – mégis biztos vagyok benne, hogy meg kell próbálnom, mert most minden tökéletesnek tűnik a karjai között. Végül csak szembe fordulok a saját szabályaimmal, ráadásul egyikünk helyzetét sem könnyítem meg vele; minél többet gondolkozom rajta, annál egyértelműbb, hogy amit csinálok, teljesen értelmetlen és megint csak rövid időre szólhat. Egy pillanatra vagy egy éjszakára, maximum néhány napra vagy hétre, de annál, hogy rájön, mi vagyok, semmiképp sem tovább. Ezután nagyjából két dolog történhet: ő fordul ellenem, vagy az üresség győz majd le odabentről. Kizárólag rosszul végződhet az, amit most az életem árán sem akarok elengedni, valamiért viszont úgy érzem, megéri mindent kockára tennem ezért az egyetlen tökéletes pillanatért.
Tudom, hogy ő is benne van; ideiglenesen hajlandó megfeledkezni a kettőnk által generált és megoldhatatlan problémák nagy részéről, mert az arcomra csúsztatja a szabad kezét és felém hajol egy csókra, és nekem meg sem fordul más a fejemben, csak hogy legalább olyan gyorsasággal tapasszam a szájára a saját ajkaimat, mint ahogy az övéit látom közeledni. Nem sokáig elég a puha érintésük, s másodperceken belül a közelebb és szorosabban lesz a cél; és bár akkorra már az én ujjaim is az ő tarkóján vannak, hogy a hajába túrhassanak végre, nincs olyan, hogy elég.
Nem mintha azóta akár csak egyszer is figyeltem volna a zenére, hogy először megláttam Alexet az este, most talán azt sem venném észre, ha hirtelen kikapcsolnák, a termet pedig kiürítenék körülöttünk. Akár a villanyt is leoltanák maguk után, mikor kimennek és a helyiség is megtelhetne vízzel, olyan magasan, hogy a föld alá vezető bejáraton törne ki a felszínre; nem hiszem, hogy most az oxigénért lélegzem, ha lélegzem egyáltalán. Másmilyen energia éltet és húz hozzá közelebb, és tudom, hogy ez nem az a fajta, ami után szenvedés marad hátra; ez valahogy tisztább és természetesebb, de az is lehet, hogy csak a képzeletem adja hozzá a hangszórókból áradó lüktetést az iránta érzett, megfoghatatlan vágyhoz.
Ehhez képest egy másodperc töredéke alatt van vége, ráadásul a valóság hangosabb és erősebben csap oldalba, mint ahogy arra emlékeztem. El kell engednem Alexet, hogy arrébb léphessek a ránk zuhanó férfi mellől, aki most a földön hasalva próbálja összekaparni magát – hála az elfogyasztott alkoholnak, inkább kevesebb mint több sikerrel. Nem sok táncolót zavar meg a jelenetünk, sőt, a közelben talán csak ketten figyelnek minket egy helyben állva: a két férfi a mosdóból. Egymásra támaszkodva röhögnek, tekintetünk köztünk és a térden egyensúlyozó haverjuk között cikázik; ha nem haverok, akkor ismerősök, és hirtelen egészen biztos vagyok benne, hogy a nekünk csapódó társuk sem saját erejéből szerezte az előbbi löketet.
Talán Alex nem veszi észre, hogy innen vagy onnan, de szándékos volt az esése. Ezért sem várom meg, hogy véletlenül újra nekünk jöjjön valamelyikük, vagy néhány hozzánk intézett szóval kiabálják túl a zenét; a mellkasánál igyekszem őt hátrafelé tolni és ha nem tiltakozik túlzottan – de talán még akkor is –, pár lépés után megpróbálom menetirányba fordítani.
– Gyere – szólok Alexnek, hátha úgy még csak eszébe sem jut majd visszanézni – Keresünk valamit a kezedre. – Az én lépéseim sem olyan egyenesek már, mint mielőtt helyet foglaltam volna a pult magas székeinek egyikén és tudom, hogy a páros békeajándéknak hála nemsokára én is színes csíkokban fogom látni a dolgokat. Ha úgy lesz, még ennyire sem fogok tudni segíteni, a konfliktuskerülésemhez pedig végképp elengedhetetlen a gondolkozás képessége.
reveal your secrets

Alexander Payne


The Tunnel Club 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jún. 05, 2019 1:14 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


We are not alive
Cole & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 715 • Zene; Drama »
« I'm lost in admiration, could I need you this much?
Oh, you're just wasting my time »
Elfordul tőlem, méghozzá egészen félreérthetetlenül, amiért nem lehet hibáztatni, én voltam az az idióta, aki az előbb kizavarta a mosdóból és hozzávágott minden szarságot, ami csak az eszébe jutott. A helyében talán még fel is állnék, hogy ismét faképnél hagyjam magamat, ám ő nem tesz így, igaz, közel sem merném azt feltételezni, hogy miattam. Mégis képtelen megkönnyebbülés telepedik a mellkasomra; legalább adódik lehetőségem bocsánatot kérni, mielőtt megpróbálnék kisétálni az életéből. Csupán egy-két pillanatra merem rajta tartani a szemeimet, de az pontosan elég ahhoz, hogy gondolatok sokasága rohamozza meg a korábbi állapotához képest már-már bosszantóan feljózanodott elmémet. Még a sértettség is jól áll neki, és ha most egy másik helyzetben, egy másik momentumban, egy másik világban lennénk, biztosan végigsimítanék az arcán - amit ezúttal nem fed borosta -, közvetlenül azután pedig a szőkésbarna tincsein, amelyek változatlan kuszaságban pihennek a fején. Alapvetően nem vagyok oda a felesleges érintésekért, de őt valamiért közel akarom tudni magamhoz.
A pultos hangja ráz fel a másodpercnyi derengésből, s noha a rendelésem után a tekintetem kitartóan a csapos tevékenységén függ, az agyam továbbra is Cole körül forog. Hogy mennyivel jobban néz ki, mint legutóbb, amit eddig még csak észre sem vettem. Lopva vetek pillantást a karjára, mielőtt megszólalnék, viszont ebből a szögből, ebben a sötétben nem sokat tudok megállapítani a sérülése állapotáról, merthogy rá sem látok igazán. De biztosan jobb, hisz nincsen rajta kötés. Az egyetlen, ami változatlan, az a hangulata; akkor is bosszúsan váltunk el, és ez valószínűleg most sem lesz másképpen. Sikerrel tönkretettem az estéjét, ami miatt - többek között s nem első sorban - mihelyst befejeztem a rövidre szabott mondandómat, már el is lépek tőle, ugyanis nem gondolnám, hogy kíváncsi lenne a mentegetőzésemre.
Egy dologgal azonban nem számoltam. Sokkal könnyebb odébb sétálni tőle egy kicsivel, mint végérvényesen hátra hagyni, mert az teljesen ellentmond annak, amit akarok, amit szeretnék. Az agyamat eltompítottam az italokkal, és hirtelen egészen kevés beleszólása van a cselekedeteimbe; hiába unszol, hogy menjek már tovább, mert egymás hitegetésével az égvilágon semmire nem fogunk menni, ráadásul saját magam mellett őt is bántani fogom, a szívem hangos dobogása egyre inkább elnyomja a dacolását. Lassan nem csak a fajtám kapcsán fogom kettéhasadtnak érezni magamat…
Mély, gondterhelt sóhaj préselődik ki a tüdőmből, s bár mintha a hangját hallanám, meg vagyok róla győződve, hogy képzelődök. Ahhoz meg nem gyűjtöttem egyelőre elég bátorságot, hogy felé forduljak, visszalépdeljek hozzá, majd biztosítsam arról; teljes mértékben kétségbe vagyok esve, és még annyira sem tudok egy határozott döntést hozni vele kapcsolatban. Éppen ezért megdöbbent, hogy nem is kell, mivel ő lép elém, ami pedig még ennél is mélyebben érint, hogy átölel.
Egy kis ideig lecövekelve, mozdulatlanul állok ott, a táncparkett szélén, a karjaival körülöttem, de ahogy lassacskán eljut az agyamig, hogy tényleg ő az, és nem egy váratlanul rám csimpaszkodó idióta, gondolkodás nélkül fonom köré a sajátjaimat. A felsértett kezem kissé reszketeg, a sört tartó meg csupán az öklömmel tudja érinteni, ám ez pontosan elég, mert helyettük a mellkasaink jólesően egymásnak simulnak, míg az arcom a nyakánál bújhat el. Aprót szusszanok az alkohollal keveredett illatából, amikor átkiabálva a dübörgő zenét biztosít az indítékairól, így a levegőm kifújása egy elgyengült nevetésbe fullad a füle mellett. Igaz, ez inkább szól a bűnös és rövidéletű boldogságnak, mint a szavainak.
Néhány centire húzódok csak el tőle a következő momentumban, annyira, hogy rá nézhessek, és a szabad kezemet az arcára simíthassam. Nem szeretném véletlenül összemaszatolni, azonban a tenyerem alatt feszülő bőrének érzete mellett eltörpül az aggodalmam, sőt, megszűnik létezni.
- Akkor kihasználom a lehetőséget - hozzá hasonlóan próbálom túlkiabálni a zenét, mielőtt visszahajolva hozzá, gondolkozás nélkül az ajkaira tapasztanám a sajátjaimat. Nem akarok töprengeni és még mélyebbre süllyedni, egyáltalán nem akarok a közelében ismét a kínjaimon rágódni, egyszerűen csak érezni akarom, közel tudni, és megkímélni azoktól a szavaktól, amiket nem voltam sem elég bátor, sem elég hülye kimondani. Gondoljon bármit a világunkról, szívesen élnék egy szar viccben, ha annak ő is a részese. Nem, helyette a tarkójára csúsztatom a tenyeremet, és a hiányérzet miatt, amit eddig nem is realizáltam, türelmetlenül csókolom tovább, amennyiben hagyja magát, s nem húzódik el tőlem. Persze így sem tarthat örökké a pillanat, mert mikor már teljesen elmélyedhetnénk egymás létezésében, kizárva a külvilág minden pisszenését és rezzenését, akkor csapódik valaki nekünk oldalról olyan erővel, hogyha nem ölelnénk egymást, az íjamat tenném rá, hogy a földön kötnék ki tőle.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
2
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
1
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2