Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Erdőmélye •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 13, 2019 6:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
- "És akkor mi van?" - ismétlem el gúnyos hangon. - Remélem, ezt a kérdést viccnek szántad, bár még annak is rossz volt. - morgom halkan, miközben enyhén megemelem a fejem dacosan. - Gyűlöletes ez a hely. Gyűlöletes. - hirtelen fut át agyamon az édesen lengedező vérfüves mező, s a Holtak tengerének finom, borzongató illata. Itt büdös van. Minden él és virul, és az életnek szörnyen rossz szaga van.
- Nem tűnt még fel, hogy nem azért vagy itt, hogy szórakoztassalak? Az ilyeneket, mint te, meg kellene fosztani az erejétől. - sziszegem a fogaim közt dühösen. Nem tehetek róla, ez a kölyök egyszerűen minden szavával és mozdulatával teljesen kiakaszt.
- Nem tudom, mit jelent az, hogy "édi", de bármi is legyen, nem vagyok az. - összébb húzott szemekkel fürkészem őt szinte szikrákat szórva felé, mikor megpróbál felhúzni. Először megpróbálom elhúzni tőle a kezem, de ez semmit sem ér.
- Hagyjál! - azonban mire ezt az apró szócskát mérgesen fújom a levegőbe, már remegve ugyan, de a saját lábamon állok. Megpróbálom magam kihúzni, hogy legyen némi tartásom, de mit sem ér jelenleg, hogy magasabb vagyok Anzunál, hiszen könnyedén roskadok az ő szintjére. Lehet ennél megalázóbb dolog a világon? Aligha.
Az a hosszú, végtelennek tűnő pillanat... Talán egy röpke másodpercre még az idő is megáll a ketyegésben, ahogy átkarol, s én átvetem a kezem a vállán. Különös, égető érzés kerít a hatalmába azokon a pontokon, ahol érintkezünk. Olyan, mintha a fagyos jégtömb ott olvadozni kezdene, s ezt alig akarom elhinni. Enyhén elemelem hát a kezem, mire az érzés megszűnik, s valami fura, kellemetlen üresség marad a helyén. Visszaeresztem végül, s csak egy halk hümmögéssel konstatálom a szokatlan jelenséget. Hangot természetesen nem adok neki, hiszen magam sem tudom egyelőre értelmezni a jelenséget, az pedig végképp nem hiányzik, hogy elbízza magát. Mégis mit mondhatnék? Azt, hogy akarom? Hogy ne legyen ilyen ostoba, nézzen mélyen magába, és erősítse fel magában ezt a valamit? Borzalmas gondolat.
- Hallgass mááár! - morgom felé, s kicsit közelebb húzódok hozzá a lépcső tetején, hogy jobban megkapaszkodjak benne. Ezzel együtt azonban lendül a kezem, de annyira sincs erőm, hogy képen töröljem, így gyengén csippentem ajkait két ujjam közé, s gyilkosan pillantok felé a kifakult szemeimmel.
- Fáj tőled a fejem! Holnap teszek egy lakatot a szádra, és elhajítom jó messzire a kulcsot! - valójában nem is beszél olyan sokat, de jelenleg még a légy zümmögésétől is bevadulnak az idegszálaim. Nem tudtam elérni a Mesterem, most először. Ez pedig nagyon aggasztó, és jelenleg csak pihenésre vágyom. Hogy visszanyerjem az erőm, s hogy kitaláljak valamit erre a kellemetlen helyzetre. Így mikor nagy nehezen a koporsóhoz érünk, már nyitom is szóra sötét ajkaim.
- Te akkor kint... - maradsz. Ám az utolsó szó bennem ragad, s még a szemeim is kikerekednek, mikor Anzu egész egyszerűen belök a koporsóba, majd rám mászik. A szívem olyan gyors ritmusra kapcsol hirtelen, mint amilyen ütemet csak nagyon régen vett fel.
- Nem, nem, nem! Rossz Anzu! - rácsapok enyhén a hátára, de ekkor ránk csapódik a koporsó teteje, s megérkezik az a kellemes, nyugodt, csendes sötétség. Nem szűrődnek be a világ hangjai, s jelenleg még a házat is ránk gyújthatnák, akkor sem érzékelnénk túl sokat belőle.
- Ezt mégis hogy gondoltad?! - sziszegem a mélyre ható némaságba. - Ajánlom, hogy meg se mozdulj. - közlöm megadóan, majd az összekötött kezem magunk mellé fektetem nagy nehezen, a másikat viszont váratlanul a hátára simítom lévén, hogy máshova nem tudom tenni, mivel egyesek engem néznek ágynak. A puha bársony alattam egész kényelmes, de Anzu csontos kis testében van némi kivetni való. A gyors zakatolás pedig csak nem marad abba, s ilyen közelségből ezt bizony ő is érezheti. Úgy dübörög a mellkasom, mintha az a valami ki akarna onnan szakadni. Enyhén feljebb húzom a bal lábam, csak hogy jobban elférjünk, s még mozgolódok egy jó ideig, mire végre Anzut olyan helyzetbe taszigálom magamon, hogy az végre kényelmes legyen. S mikor megtalálom ezt a pózt, mélyet sóhajtva döntöm hátra a fejem. Ám mielőtt hamar álom szállna a szememre, belecsípek a kölyök hátába, mintegy jelezve, hogy innentől ne is létezzen addig, míg fel nem kelek. Egy csípésre van már csak erőm, utána újra a kezem teljesen a hátára omlik, s szép lassan alább hagy a kegyetlen dübörgés - legalábbis a mellkasomban...
Hogy mikor álmodtam utoljára? Már magam sem emlékszek, ám ha ilyen rémképek gyötörnek, inkább soha többé ne álmodjak... Egy messzi pusztaságon vagyunk, ő és én. Nem, nem Atyám. Hanem Anzu. Teljes valójában, kezünkön azzal az elválaszthatatlan kötelékkel. Mellettünk egy végtelen mélységű, sötét szakadnék, melyből váratlanul füst kezd kifelé gomolyogni, mely mit sem törődve velem, darabokra szakadva kezdi egyre beljebb taszítani Anzut a szakadék felé. Egy ideig húz magával, ám mikor megtarthatnám őt a legszélén, váratlanul elpattan a bilincs, s ő zuhanni kezd lefelé. Látom még, ahogy nyúl felém, s ahogy a füstfelhő széttépi őt, ám én meg sem tudok mozdulni. A testem nem reagál a parancsra, s úgy állok ott a mélység felett, mint egy üres porhüvely. Aztán nagy fényesség jön odalentről, s elkezdek hátrafelé repülni, majd mikor landolok a puszta közepén, eltűnik minden. Többek közt Anzu. S hogy mi marad utána? Emésztő üresség, maró fájdalom, kegyetlen kínok. Nyúlok a csuklóm felé, de semmi. Levegőt kapkodva kezdem őt keresni, de semmi. Eltűnt. Hatalmas űrt hagyva maga után, amit még én magam sem tudok értelmezni. S hogy ezt hogy élem meg a valóságban? Nem túl jól. Ujjaim egyre erősebben marnak Anzu bőrébe, miközben a lábaim is teljesen ráfonódnak, s vadul kezdem szorítani. Újra zakatolni kezd a szívem, de már egész testemben remegek, s folyik rólam a víz. Fogalmam sincs, ez mikor történhet, mennyi alvás után, vagy minek a hatására, de végül hirtelen kipattannak a szemeim.
- Anzu?! - a szorításom enyhül rajta, de egyből végigtapogatom, s még a hajába is belefúródnak az ujjaim. Kell pár perc, mire magamhoz térek teljesen, s tudatosul, hogy még mindig a koporsóban fekszünk, s a bilincs még mindig ott szorítja a csuklónkat. Egyből kilököm a koporsó fedelét, majd a kölyköt eltolva kissé magamtól felülök szédelegve. Szabad kezem lesiklik hátáról, majd állát megragadva húzom magamhoz egészen közel.
- Mit művelsz? - a hangomból furcsa módon most hiányzik a düh. Egyelőre legalábbis, amíg a testem is lenyugszik végre az elmémmel együtt. Kíváncsian fürkészem őt, s váratlanul egy halk hümmögés szakad fel belőlem, egy fura, egészen apró, sejtelmes mosoly kíséretében.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 13, 2019 8:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"

Elnéztem volna még pár percig, ahogy szórakozik a tőrre, de persze hogy megpróbált felém szúrni. Azóta ilyen agresszív, hogy találkoztunk… komolyan kezdtem nem érteni, minek ennyi feszültség. Csak élveznie kéne a játékot, végül is ő kényszerített maga mellé. Én szívem szerint az első pillanatban leléptem volna, hogy folytassam a megszokott, kriptabeli életemet. Még éppen ennyire el tudtam hajolni, hogy csak felszín sérülést sikerült okozni. Gyenge kis halandó testemből nem szakadt fel más csupán egy sóhaj. Nem igaz, hogy még nem vette észre, mennyire élvezem a fájdalmat.
Aztán persze megvágta a csuklómat is a bolondja. Erre már végképp röhögnöm kellett. Tetszett a saját vérem látványa. Hamarosan megérkezett a fémes aroma is, amit olyan élvezettel szívtam be, mintha a legszebb illat lenne a világon. Csak azt éreztem, hogy Atlan rángatja a csuklómat, ami hozzá volt láncolva, nem foglalkoztam vele. Ez a sok fájdalom kezdett abnormálisan felizgatni. A test még remegett is az élvezetektől. Csupán akkor kaptam észbe, mikor maga mellé rángatott térdelő pózba.
– Nem kéne rángatni… – jegyeztem meg. Cseppet sem támogattam azt, amire készült… mivel semmi értelme nem volt. A zsigereimben éreztem, hogy ennek a bilincsnek semmi köze nincs a mesteréhez. Ez valami más… valami egyszerűbb, amit talán mi ketten együtt valahogy le tudunk feszegetni magunkról. Amint koncentrálni kezdett a rituáléra, nem bírtam tovább, röhögnöm kellett megint rajta. Basszus, most komolyan minek erőlteti ezt? A következő pillanatban persze el is durrant az agya, felborította a tálat, a halott lát a falnak vetette. Ennyit a nagy démonról… akinek még önuralma sincs. Pedig odakint úgy festett, neki aztán nincsenek érzései. Aztán persze a düh gyorsan elárulta. Vannak neki, nem is kevés, csak elrejti az ostoba kis maszkja mögé. Azt lekapva talán nem is olyan szánalmas, mint ahogy kinéz.
Elterült a padlón, magával rántva engem is. Nem volt hát más választásom, minthogy én magam is a mennyeztre pislogjak, miközben megéreztem magamon a tekintetét. Hallottam a motyogását is.
– Nem nyafogj már. És akkor mi van, ha nem mehetsz vissza? – Rántottam meg a vállamat és felé fordultam, eddigre már azon ügyeskedett, hogy ülőhelyzetbe húzza magát. Én is így tettem, mielőtt megint megrángatni. Ujjai akkor fonódtak a nyakamra, mikor már stabilan ültem én magam is. – Miért kell ennyire unalmasnak lenned?
Erre még le is köhögött, persze vérrel. Éreztem, ahogy az arcomra érkeznek a meleg cseppek, néhány pedig a mellkasomra. Ez komoly… ez lesz a mesterem? Jó, mindegy, a törékeny oldala egy kicsivel viccesebb, mint az erős. Láttam rajta, mennyire küzd és hogy ebben az állapotban még csak nem is jut fel oda, vissza az „ágyához.” Még soha, senki nem láttam ilyennek. A mesteremtől nem sokat tanultam, más démonok elől pedig megpróbáltam elbújni. Fintorogva bámultam rá, tudva, hogy ilyen nem akarok lenni soha.
– Tudod, most egész édi vagy… – jegyeztem meg úgy mellesleg és minden erőmet bevetve, felhúztam a padlóról. Hagytam, hogy a teste az enyémnek dőljön, átkaroltam és csak tartottam egy hosszú pillanatig. Nem tudtam, hogy képes lehetek-e neki bármilyen energiát átadni, hiszen a legtöbb képességemről még csak fogalmam sem volt. Mégis arra koncentráltam, ahogy a homlokomat a testének támasztottam, hogy adjak neki azokból a rejtett dolgokból, amik állítólag bennem vannak.
Éreztem valami forróságot, ami talán csak New Orleans fülledt levegője volt. Közben halkan dúdolni kezdtem egy dalt és csak akkor húzódtam el, mikor motyogásom és a ritmus a végére ért. – Feels like heaven… feels like heaven… – fejeztem be röhögve. Kíváncsi voltam, mennyire rázza meg ez a mennyországos hasonlat. Athlan igazán olyannak tűnt, aki ezen felhúzza magát és ezzel együtt visszatér az ereje is.
Mindenestre, én a kezét fogva elindultam vissza a koporsóhoz. Ha kellett úgy húztam végig magammal. Odafent telekinézissel kipattantottam az „ágya” fedelét, egyszerűen belelöktem, én pedig ráfeküdtem. Nem nagyon volt más választásom, mivel össze voltunk még mindig bilincselve.
– Lakott ebben a koporsóban valaki? Te lakoltattad ki, mi?

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 04, 2019 11:07 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Csak beszél, beszél és beszél. Nem teljesen jutnak el a tudatomig Anzu szavai, hiszen most sokkal nagyobb gondom van annál, mint hogy egy bolond kölyök szövegeléseire figyeljek. Nem tudom megtörni ezt az átkot, ami több szempontból is aggasztó. Egyrészt ez nem csak egy egyszerű csíny a részéről, már ha egyáltalán benne van a keze, hiszen az ilyen ócska trükkökhöz még szinte koncentrálnom sem kell, könnyedén véget vetek nekik. Ez egy nagyon erős bilincs, ami ki tudja meddig képes összeláncolni minket, s amit drasztikus módszerrel sem lehet megszüntetni. A Mesterem tán ennyire nem bízna bennem? S ha így is lenne, miért erőlteti ennyire pont Anzut? Mit láthat benne? Még választási lehetőséget sem hagyott, hogy egyáltalán én magam válasszam ki, kit fogadok magam mellé tanítványnak.
A pince hűvös légköre egy cseppet sem nyugtatja le az idegeimet, nem véletlenül rángatom ki olyan vadul azt a lányt. Az élete csak annyit ér, hogy a vérét adja nekem, miért finomkodjak hát? A kölyök szavaira pedig most reagálok egy ideje először, hiszen egy undorodott fintor ül ki a vonásaimra reflexből.
- Egyre nagyobb ostobaságok hagyják el a szádat. Egyes rituálékon és a szaporodáson kívül hasztalanok, bár utóbbi is egyre silányabbul megy nekik. Ezt tudhatnád már. Ha nem lenne örök törvény az egyensúly, ennek a világnak nem lenne szüksége nőkre. - válaszolom, miközben összeszedem a szükséges kellékeket. Természetesen nem magamtól találtam ki, hogy pont egy szűz lány vére kell a rituáléhoz; a Mester igazán figyel a részletekre...
Szerencsére nincs szükség erőszakra, hiszen Anzu is hamarosan megválik a ruháitól. Satnya kis teste gyengének és erőtlennek tűnik, pontosan olyannak, mint akiben rengeteg gát torlaszolja el az erő csodás áramlását. Sok fiatal démon esik abba a hibába, hogy nem teremti meg az összhangot a materiális valójával, s bár lehetnek erősnek, ám összhang nélkül ennek töredékét képesek csak kihasználni. Ahogy közelebb lép hozzám ez a kölyök, s enyhén érintkezünk, benne is nagyon sok mindent érzékelek. Talán túl sokat is... Ezért sem lépek hátrébb, holott nem vagyok híve a fizikai kontaktusnak. Hagyom, hogy hozzám simuljon, s a méregzöld tekintetem egyből az ő szemeibe fúródik. Aztán csak figyelem. Hallgatom. S próbálom megalkotni magamban azt a láthatatlan térképet, mely őt magát jelképezi, s melynek annyi felfedezetlen területe van. Lehetséges lenne, hogy valaki ennyi évtized után sincs tisztában az erejével? Ajkaim enyhén elválnak egymástól, miközben egyre jobban ráhangolódok.
- És te lennél az a valaki? - suttogom vissza, még mindig töretlenül úszva a tekintetében. Ez nagyon különös... Ilyet még soha nem érzékeltem senkinél. Mi lehet ez? A lebilincselt kezem váratlanul a kézfejére simul, mire egy mélyről jövő sóhaj kíséretében lehunyom a szemeim. Talán igaza volt Atyámnak? Bárhogy is legyen, azonnal meg kell tudnom.
A tőr váratlanul kirepül a kezemből, s ezzel a húzásával az egyre mélyebbre ható érzékelés is megszűnik. A penge halkan koppan földön, de ugyanabban a pillanatban már repül vissza felém. Aztán az ujjaim közül újra kisiklik, megint koppan, majd újra vissza. Ezen kívül talán még kétszer vagyok hajlandó ezt eljátszani, remélve, hogy megjön az esze, s befejezi ezt az ostoba viselkedést. Ám nem így történik. Így mikor a tőr újra a kezeim közé kerül, egy váratlan mozdulattal a nyaka felé szúrok. Túl nagy a gyorsaság, s bár valahogy kitérhet előle, de az azt hiszem még fájdalmasabb kimenetelhez vezetne. Ha sikerül belé döfnöm a pengét, egyenesen a torkába, akkor még egy kegyetlen vigyorral meg is forgatom azt benne.
- Azt mondtam... Hogy hallgass... - hajolok a füléhez, úgy súgom bele a szavakat. Ha nem sikerül a mozdulat, úgy egyszerűen a csuklóján ejtek egy sebet, de ha igen, akkor végigsimítok a nyakán, hogy a kezemre folyjon az édes vére. Édes? Ezt én gondoltam? Bárhogy is legyen, az ő vére is kell a rituáléhoz, így ha megszerzem, akkor leguggolva elkezdek magunk köré festeni egy kört. A sérülése természetesen hamarosan begyógyul, hiszen a rúna nem hagyja elporladni a testét, újra és újra regenerálni fogja azt. Azonban minden egyes fájdalmat érzékelni fog, amit a teste elszenved... Hamarosan a saját csuklómon is ejtek egy vágást, és lassacskán elkészül körénk a pecsét. Ezt követően letérdelek, s ha Anzu még nem tette volna meg, akkor magam mellé rántom őt is. Utána elmetszem a lány nyakát, s az ő vérét a tálkába folyatom. Két tenyerem aköré simítom, s halkan mormolni kezdem azt a bizonyos igét, mellyel kapcsolatba léphetek Atyámmal. Érzem, ahogy egyre mélyebbre szállok magamban, s hallom, ahogy a távoli vérfüves mezőket lágyan fújja a sikolyoktól terhes szellő. Csend van... A tálkában levő vöröslő nedű hevesen kezd bugyogni, ahogy egyre jobban koncentrálok. A szemeim kipattannak, elfeketednek, s görcsösen kezdem szorongatni azt. Mester? Hol vagy? A csend még hatalmasabb lesz, s ezt kegyetlen üresség követi. Nincs senki odaát. Egyáltalán nem érzékelek semmit... Oly' düh tör rám hirtelen, hogy felborítom az aranyozott edényt, majd a lány testét erősen a falnak hajítom. Mérgemben felordítok, aztán erőtlenül elterülök a vértől bemocskolt földön. Hiába nem tudtam beszélni Atyámmal, ugyanúgy kiszívta belőlem az erőt az, hogy megpróbáltam kapcsolatot létesíteni. Kiábrándultan pislogok valahova a plafonra, miközben a mellkasom nyomasztóan emelkedik és süllyed.
- Nem maradhatok itt... - suttogom alig érthetően. Ekkor jelenik meg a piros szemű, tépázott fülű patkányom, ki valahova a nyakamhoz fúrja be magát.
- Miért zárult be a Pokol? Miért nem mehetek haza? - pillantok végül Anzu felé, mintha csak tőle várnám a választ. Ebben a pillanatban ölthetnek feketés, lilás színt ajkaim, s a szemem elfehéredik, mint egy holttestnek. A testemet borító rúnák alatt is furcsa, sötét foltok jelennek meg, majd végül elszalad a patkány, s eltűnik a pince egyik résében. Elég nehezen tudom magam ülő helyzetbe kényszeríteni, de mikor megteszem, a szabad kezem váratlanul Anzu nyakára fonódik. Érezheti ő is, hogy semmi erő sincs a szorításomban, mégis megpróbálom közelebb húzni magamhoz.
- Nem tudtam kapcsolatba lépni a Mesteremmel. Most először... Ha elhallgatsz előlem valamit, jobban teszed, ha minél előbb elmondod. Mert ha én jövök rá... - ekkor a szavam elakad, s egy erős köhögés kíséretében Anzu arcát és mellkasát könnyedén beterítheti a vér. Ezért fogadtam meg magamnak, hogy ő ide soha sem teheti be a lábát. Nem láthatja gyengének a Mesterét... Hogy gondoltam volna-e, hogy az első fél órában már ilyen szánalmas módon kell látnia? Soha. Beletörődő sóhajjal simítok végig feketés ajkaimon, majd végül elengedem a kölyköt.
- Pihennem kell. - jelentem ki, s kérdezés nélkül kapaszkodok a vállában, hogy felhúzzam magam a reménytelenek nyugalmával. A testem az első erősebb próbálkozásra megremeg, s úgy hullok vissza a földre, mint egy erőtlen fűszál. Atyám kegyetlen. Tisztában vagyok vele. Minden erőmet leszívja egy ilyen próbálkozás, és ez csak az ő hibája. Ilyenkor általában négykézláb, nagy nehezen szoktam felmászni a szobáig, de az jelenleg túlságosan is megalázó lenne. Márpedig el kell jutnom a koporsóig, hiszen az biztosítja a testemnek a pihenést. A ráfestett rúnák kiszűrnek minden zavaró tényezőt a dobozból, így a fizikai valóm csak ott képes a teljes regenerálódásra. Összeráncolt szemöldökkel pislogok tovább a plafon felé, olykor kiábrándult morgást hallatva. Muszáj kitalálnom valamit...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 01, 2019 6:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"
– Miért kéne mindenben az értelmet keresni? – Húztam össze a szemeimet és úgy mértem végig Athlant, mintha legalábbis ő lenne az eszelős kettőnk között… holott az én fejemben zendült fel újra és újra olyan erőteljesen a török gyászinduló, mintha csak most is ott állnék Hakan egyik testvérének a temetésén, akit éppen elragadott a pestis. Démoni füleimnek utolsó sóhajainak emléke is édes dallam volt. Azt kívántam, bárcsak újra átélhetném. – Halálra unom magam tőled… – közöltem. Kedvem lett volna táncra perdülni, énekelni és forogni, de hozzá voltam láncolni ehhez a démonok démonjához, hát esélyem sem volt.
– Mindenesetre kellő maszkot magadra erőltettél, hogy többnek hihesd magad nálam… – egyenesen az arcába nevettem mondandóm végén. Meglepően szánalmasnak láttam, holott ő volt az én mesterem… de akartam én ilyen lenni? Miért erőltessek magamra maszkot? Csak azért, mert démon lett belőlem… egy eszelős démon.
A házba lépve csak még biztosabb volt a diagnózis. A koporsó láttán elnevettem magam. Valahol mélyen tudtam, hogy üres és egészen más magyarázat van a jelenlétére, az pedig egészen biztosan nem a szórakozás volt. Athlan olyan száraz volt, mint a másnapos kenyér, ami mellé olyan sok bort kell inni, hogy aztán kiüssön, különben megmarad az emléke. Szívem szerint hordószámra gurítottam volna le az alkoholt, hogy megpróbáljam élvezhetővé tenni a mi kettősünket… csakhogy erre szorított helyzetemben aligha volt lehetőség.
Amint kimondta, hogy a koporsó az ágya, elröhögtem magam. Szabad kezemet megpróbáltam a szám elé kapni, még időben, de úgy szakadt ki belőlem a vihogás, mintha életem legjobb viccét hallottam volna… hát nem megmondta, Anzu?
– Tudod a halandók gyártanak műanyagból készült szarvakat, feldobhatnál egy párat… nem tenne már sokkal nevetségesebbé. – Közöltem, majd megkezdtem a hely feldíszítését, iszonyatosan kopár volt és ez engem zavart. Közben halkan dúdolni kezdtem egy dalt, ami nem is olyan régen költözött a fejemben. Az ütemes ritmusra már szinte el is felejtettem, hogy el kellett hagynom az otthonomat egy ilyen nevetséges „mintadémon” miatt… mert Thomas ezt akarta. Ide kellett hoznia, hogy egyenesen a karjai közé lökjön.
– Idegesítő? Köszönöm. – Őszinte mosoly telepedett a képemre s közben hagytam, hogy úgy és oda rángasson, ahová csak kedve szottyan. Hol egy fiókban turkált, hol egy húsbárdot kapott elő. Újabb remek bizonyíték a sablonosságára… de azért elismerem, ez remekül mutatott az ablakpárkányon. Majdnem annyira feldobta, mint a rózsaszín phallosz szobrocska, amit neki ajándékoztam.
Aztán lesújtott. Mámoros gyönyör futott végig a testemen a fájdalomtól, az orromat megtöltötte a vér szaga, én pedig lehunyt szemekkel felnyögtem. Ezután vigyorodtam csak el igazán: – Na végre, valami szexit is mutattál magadból, te démonok démona… – lihegtem felé.
Athlan ugyan mozdult, de én ott maradtam egy helyben. Egy ideig saját vérem bámultam, az eltűnő tagokat, amik a földre hullottak s csak ekkor fogtam fel: ezzel nem csak nekem, hanem magának is ártott. Akármilyen átok is ez, éppen elég erős volt ahhoz, hogy megint egymáshoz bilincseljen minket. Hamarosan megint nekem esett, letarolva a padlóra s mikor mellém heveredett ismét, hát ott volt a hideg fém és a kezeink olyan épségben, mint korábban. Beleborzongtam az érzésbe. Ez a gyenge halandó test hozadéka volt, de én imádtam az érzést.
Még jó formán lábra sem álltam, már rángatott a pince felé. Ebből eleinte csak annyit fogtam fel, hogy minden tele van pókhálókkal. Nem bántam, egy kicsit a kriptámra emlékeztetett, csak George és a családja hiányzott. Thomas nagyrészét már elvesztettem odakint Athlan lefegyverzése közben. A ketrecek és az ájult lány láttán megint csak elröhögtem magam.
– Mi a franc vagy te? Valami modern Drakula? – érdeklődtem és közelebbről megnéztem az addig ájult szépséget, akit Athlan megdöbbentő otrombasággal rángatott ki eddigi menedékéből. – Ő az asszonykád? – kérdeztem csak úgy mellesleg, mikor rám parancsolt, hogy vetkőzzek le. – Nem szeretem a szexrituálékat. Felhagytam velük egy fél évszázada már.
Nem nyúltam a halandó testet burkoló ruhadarabokhoz, csak Athlant figyeltem, meg az agyonfirkált testét, ami egy suhancot idézett. Elhúztam a számat, ahogy alaposan végig mértem tetőtől talpig.
– Heh… – röhögtem el magam. – Valóban? Mire készülsz? – kérdeztem, ám a tény, hogy esetleg megszabadulhatok tőle, mozgásra készített. Erőszakosan szedtem le magamról a ruhát. Láthatta, hogy ez a halandó test milyen sovány és erőtlen, mégis tökéletesen illet démoni valómhoz… csak talán kevésbé erőltetetten, mint az ő festővászonnak használt bőre. Arról nem is beszélve, hogy Hakan tökéletes mása lehetett volna ebben a modernvilágban s nekem szükségem volt rá.
Közelebb léptem Athlanhoz, a testem kicsit hozzá simult. Egyenesen a szemébe akartam nézni, komolyan neki lehelni a szavakat: – Bár talán jót tenne neked, ha valaki kirángatna ebből az unalomból… – közöltem és csak úgy bosszantásból az áldozati tőrt kirepítettem a kezéből. A telekinetika azért még nálam is működik. Szívesen elszórakoztam vele egy kicsit, ha kellett még egyszer-kétszer elrepítettem jó távolra tőle a tőrt, mégha engem rángatott is magával. Kedvem leltem a bosszantásába.
– Vicces vagy… – Nevetgéltem és dúdolni kezdtem egy vidám kis dallamot.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 26, 2019 2:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Hogy hiányzott-e valaha akár egy percre is a társaság? Soha. Egyedül Atyám után éreztem olykor maró hiányt, mikor hónapokra eltűnt, s nem tudtam kapcsolatba lépni vele. Ő volt az egyetlen, aki képes volt közel kerülni hozzám, bár őt sem volt egyszerű beengedni. Hova is? A lelkembe? A szívembe? Létezik egyáltalán olyan? Már magam sem tudom. A szív mindig másokhoz kötődik, s a szeretet nem létezik önmagában. Ha van is szívem, az már mára biztosan egy rothadó, bűzös húscafat egy hűvös és sötét, lezárt kripta mélyén. A Mester tudja nagyon jól, hogy mi a gyengém, már csak azt furcsállom, hogy nem azzal kezdtük az egész tanításom, hogy ezt gyökerestül megszüntessük. Hagyta, hogy kiélvezzem a magányt évszázadokig. Vagy éppen pont az volt a célja, hogy elhatalmasodjon rajtam? Mégis mit akar elérni pont most, pont Anzuval? Még jelen pillanatban is egyre csak agyalok, bár felettébb nehéz koncentrálnom a gondolataimra, ha közben valaki folyamatosan csak beszél hozzám.
- Már csak a szavaidból is látszik, hogy mennyire tapasztalatlan kölyök vagy. Mit ér mégis az erő, ha nem tudod kordában tartani? Mi értelme mindennek, ha meg sem próbálod megismerni a benned lakozó sötétséget? - vonom fel a szemöldököm. Sosem tudtam azonosulni a lézengő démonokkal, de ez talán betudható annak, hogy az egyedüli társaságom már emberként is csupán én magam voltam. S a bizonyítási vágyamat csak úgy tudtam kielégíteni, ha mélyre leástam magamba. Úgy tűnik azonban, hogy az a gödör még nem elég mély.
- Ha a te kezed benne is van, ez nem csak a te műved. - húzom összébb a szemeim nagy sóhajjal. - Azt pedig, hogy több vagyok nálad, nem kell bizonygatnom. - én egy percre sem kérdőjeleztem meg Atyám erejét, bár tény, hogy engem nem kellett kényszeríteni. Mikor nyújtotta felém a kezét, én örömmel fogtam meg azt, s hagytam hátra a ködös, francia, hulláktól tarkított falut. Anzuval a kapcsolatom nem kezdődik túl jól, sőt, ennél rosszabb aligha lehetne. Fura, és ahogy vigyorog folyamatosan... Az még furább.
Ellenkezésre számítok ugyan, ám az elmarad, így nincs szükség arra, hogy rángassam. Sietősen lépek be a lenti két helyiségbe, majd tanácstalanul száguldok fel a lépcsőn a szobába, s egy fáradt morgással állok meg a közepén.
- Mégis miért tartanék magamnál hullákat és hamvakat? - pislogok felé értetlenül. - Az ott az ágyam. Te pedig ne kényelmesedj el annyira, mert nem maradsz sokáig. - jegyzem meg szúrósan, miközben körbenézek. Fogalmam sincs, hova tettem a húsbárdot, egyszerűen képtelen vagyok megszokni ezt a helyet, hiába vagyok itt több hete. Hiányzik a Pokol, és hiányzik az otthonom... Minden percét gyűlölöm ennek a földi létnek. Természetesen még sajnáltatni sem tudom magam rendesen, hiszen Anzu hamarosan elővesz egy szokatlan, rózsaszín valamit. Értetlenül kezdem vizsgálgatni, eleinte csak messziről, aztán mivel a tudatom nincs olyan szinteken, mint egyeseknek, így én ostoba nem jövök rá, hogy mit tett ki a szekrényre.
- Ez valami erőkoncentrátum? Vagy egy relikvia? - megragadom a különös tárgyat, majd közelebb emelem magamhoz, s elkezdem vizsgálgatni. Aztán a tekintetem találkozik Anzuéval. Majd újra visszaúszik a rózsaszín furcsaságra. Aztán újra a kölyök vigyora szökik a tekintetem elé, s mikor hirtelen tudatosul bennem, hogy mit is fogok pontosan a kezembe, egyből ledobom azt a földre. Talán még a szemem is tikkelni kezd az idegességtől, mire megragadom a felsőjét, rántok rajta egyet, s közelebb húzom magamhoz.
- Mégis... miért vagy... ilyen... idegesítő?! - förmedek rá ingerülten. Hihetetlen, hogy kihoz a sodromból, ezt pedig sürgősen orvosolni kell. Meglököm enyhén, s szinte azonnal rántom is magammal tovább. Feltúrom a fiókokat, a szekrényt, míg végül a húsbárdra az ablak párkányán akadok rá. Egyből megragadom azt, majd kicsit eltolom magamtól a kezét.
- Jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy eltűnj innen. Úgyhogy hallgass. - azzal a magasba emelem, majd egy erőset suhintok vele. Halk koppanás a földön, folydogáló vérpatak... Én pedig összeszorított szemmel szisszenek fel, mikor nem csupán Anzu keze, de az enyém is a földön landol. Tehát az átok már ott tart, hogyha őt bántom, akkor magamat is?! Nem baj! Kit érdekel?! A testrészek elkezdenek lassan porladni a bilinccsel együtt, én pedig azonnal lihegve és idegesen kezdek rohanni ki a szobából, majd lefelé a lépcsőn. Ha kell, városokon keresztül fogok futni, csak hogy távol legyek tőle. Szép gondolatok. Az a baj csupán velük, hogy a fejemben léteznek.
Pillanatokon belül nagy robaj hallatszik lentről, mire hamarosan újra megjelenek az ajtóban, s mint kint, most is épp olyan gyorsasággal száguldok felé. Pontosabban inkább esek, hiszen újra erős taszítás érte a mellkasomat. Ha Anzu nem áll félre, akkor megint könnyedén letarolom. Én biztosan a földön kötök ki, s mire ez megtörténik, a lehullott testrészek eltűnnek, s újra ott díszeleg mindkettőnk keze a helyén, összekötve azzal az átkozott bilinccsel. Nagy és beletörődő sóhajjal döntöm hátra a fejem a rozoga fapadlón, s némán, nagyokat pislogva kezdem fürkészni a kölyköt, bárhol is legyen. A homlokom ráncolni kezdem, de egyszerűen... Semmi sem jut eszembe, ez pedig az én kudarcom. Pedig ez olyan apróság, amit egy annyi tapasztalattal és évszázaddal rendelkező démon, mint én, könnyedén meg tudna oldani. Morogva rántom meg a láncot magam felé, s még mindig nem vagyok hajlandó felkelni. Ha ez Atyám műve, akkor...
Ebben a pillanatban fogan meg bennem a megoldás! Azonnal felpattanok, s újra húzni kezdem magammal Anzut, ám ezúttal a pince felé - oda, ahova nem teheti be a lábát. Oda, ahova ennek ellenére pont én viszem most magammal. Az ajtót szinte kitépem a helyéről, s egy homályos, finoman pislákoló, fáklyákkal körbeölelt lépcsőn kezdünk lefelé haladni nagyon mélyre. Dohos és áporodott szag terjeng, s a hőmérséklet is egyből leesik. Néhol pókháló szövi be a falat, máshol pedig enyhén megrepedezett. Leérve a hosszú lépcsősoron, egyből balra fordulok, ahol is egy nem túl nagy terembe érkezünk. Hátrébb ketrecek pihennek, amiknek a nagy része üres, csupán egyetlenben fekszik eszméletlenül egy fiatal lány. Azonnal odalépek - még mindig magammal hurcolva Anzut bármi áron -, majd kirángatom a lányt, s lelököm a földre, Eléggé kapkodok, s hiába élhetek még bármeddig, egy perc idő sincs a lazsálásra.
- Vetkőzz. - bökök Anzu felé parancsolóan, miközben egy karcolt jelekkel díszített, aranyozott külsejű edényt helyezek el a lány elé közvetlenül, s az áldozati tőrt a számba veszem. Én azonnal megszabadulok a köpenyemtől, amit véglegesen nem tudok levenni a bilincs miatt, így azt pár könnyed mozdulattal felszabdalom, s valahova oldalra hajítom. Tetőtől talpig rúnák, mágikus szövegek és jelképek díszítenek, és igen, szánalmas belegondolni a ténybe, hogy a mai világban minden jöttment büntetlenül firkálhatja össze a testét. A régi világban még mély értelme volt ezeknek, manapság meg divat lett minden.
- Ha azt csinálod, amit mondok, előbb szabadulhatsz. - bökök felé a tőrrel, s megvárom, amíg ő is megszabadul minden ruhájától.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 21, 2019 8:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"
Beképzelt egy mocsok ez, Thomas! Ez a mondat futott át az agyamon, lebámulva a képébe szórt hamvakra. Mégis ki a fene hiszi magát elpusztíthatatlannak, főleg egy ilyen gyenge testben? Mindennek megvan a maga kiskapuja és bizony vannak olyan pengék, amik elég mélyre fúródva valóban a végét jelentik a szerencsétlen démonnak. Szorosan tartottam a pengét a nyakánál. Egész testemben remegtem, gonosz vigyorral a képemen, szinte arra várva, mikor szolgáltat okot, hogy belevágjak és mindent beterítsen a mocskos, halandó vér, ami az én ereimben is ott lüketett.
Ahogy közelebb hajolt hozzám, hát úgy én is lejjebb hajoltam. Éppen csak két centi volt az arcunk között, így érezhettem azt az illatot, ami a teste és a valódi énje sajátja volt. Furcsa elegy volt ez, amit a halandó és halhatatlan közösen jelentett. Végig nyaltam az ajkaimon és megint elvigyorodtam.
– Megszívtad, öregem… ugyanis, ha én is voltam, nem tudom eltávolítani rólad. A képességeim… hogy is mondjam? Akadoznak. – Magyaráztam kicsit talán komolyanvehetetlen hangnemben. – Amúgy meg, te vagy itt a nagy és erős démonmester, ne mondd, hogy nem tudod feloldani egy ilyen szánalmas teremtmény átkát, mint én… – Gúnyolódtam vele. Már észrevettem, hogy mennyire lenéz. Talán féleszű vagyok, de azért az ilyesmi még nekem is feltűnik. Kíváncsi lennék persze, mire van ilyen nagy mellénye… csak egy ócska színész volt semmi több. Az ő fajtája állandóan maszkok mögé bújt. Az igazat megvallva a csuklya, meg a tetoválások és a morcos arckifejezés inkább nevetséges, ódivatú démonná tette, semmi mássá. A középkorban ijesztegették így a szűz lányokat. Manapság már felesleges volt… hiszen nem egy halandó öltött magára hasonló felszerelést, így nem voltunk többek azoknál a divat-démonoknál és vámpíroknál.
– Semmivel sem vagy több nálam, csak azért mert magadra rángattad ezeket az ócska rongyokat… – Tettem hozzá, aztán megéreztem a szorítást a vállamon. Reméltem, hogy valamit végre előrángatta belőle, mert ugyanazon mozdulattal maga alá is gyűrt. Ebből pedig tökéletesen kitűnt, hogy milyen nagy hatással voltak rá a szavaim. Igen, bosszantani akartam és igen, a lehető legszándékosabban. Hagytam, hogy elvegye tőlem a kést, mert látni akartam, mit tesz. Engem aztán nem zavart volna, ha megszabadít ettől a testtől, simán találtam volna egy másik drogost, aki valamelyik sikátorban fetreng.
Ahogy a vére kibuggyant és meztelen mellkasomra simítva rajzolta fel a rúnát, csak sóhajtottam egyet. Aztán végig nyaltam az ajkaimon. Ha tudnád, hogy ezzel az egésszel csak azt érte el, hogy még tovább bosszantom… hiszen még csak rendesen meg sem tud szabadulni tőlem.
– Ennyit a mesterről… – vihogtam, mikor már végre talpra álltam. Húzhatott maga után, a lábaim úgyis vittek előre. – Kár volt veled megosztanom Thomast… – tettem hozzá még mindig meglehetősen jókedvűen.
A rozoga kunyhó felé húzott persze. Az ajtó könnyedén kitárult, odabent pedig áporodott szag uralkodott. Nem volt olyan huzatos ugyan, mint a kriptám, de azért itt is akadt egy koporsó.
– Csak nem neked is van egy Thomasod? – böktem a fejemmel a koporsó felé, aztán egyszerűen ledobtam a táskámat. Magammal rántva őt is, belenyúltam és kivettem az én csinos, élénk rózsaszín szobadíszemet. Kerestem neki valami helyet, majd egyszerűen kiraktam. Egy pillanatig vigyorogva csodáltam a mester művem. Aztán Athlan felé fordultam.
– Ezt neked adom. Nagyon ronda ez a ház… rá fér egy kis csinosítás… – Néztem még egyszer körbe a kopár szürkeségbe. Nem is értem, hogyan tud így élni egy magamfajta, bármiféle szórakozás nélkül. A kriptában nekem meg volt a magam társasága. Sőt, időnként másfajta társaságot is találtam, ha pedig ráuntam a halandók elátkozására, akkor másképp szórakoztattam magam. Például beszereztem annyi alkoholt, ami kellően elbódított, még ha csak egy-egy órácskára. Ha más nem, hát ez volt a halandó test áldása, hogy nagyobb mennyiségű alkoholtól azért engedte nekem is, hogy átérezzem a halandók mámorát.
– Nos, mikor vágod le a kezem? – kérdeztem teljes természetességgel. – Én azt mondom, essünk rajta gyorsan túl… szeretném minden pillanatát kiélvezni. A vér színe mindig boldogabbá tesz. Olyan gyönyörűen vöröslő… nem gondolod?


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 13, 2019 11:11 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Hol rontottam el? Mivel érdemeltem ezt ki? Hűséges tanítvány voltam, s bár olykor szerettem a magam útját járni, mégsem gondolom, hogy ez akkora vétek lett volna, hogy rám sózzon a mesterem egy kölyköt. Hamvakat kóstolgatunk közösen az első percekben? Ez majdnem még romantikus is lenne a sötétségből táplálkozó lelkemnek, de jelenleg nem igazán tudom értékelni az ilyesmit... Sőt, a felfokozott idegállapotomat nézve esélyesen semmit sem tudnék értékelni. S elnézve Anzut, ő sem lelkesedik a gondolattól, hogy a Mestere legyek, így hát életem legjobb döntését hozom, mikor hátat fordítok, s egyszerűen szótlanul visszasétálok. Vagy, legalábbis elsőre jó ötletnek tűnt...
"Szeresd őt úgy, mint még soha senkit!" Miközben szelem ketté a levegőt, még akkor is ezek az érthetetlen szavak visszhangoznak bennem, amik csak akkor csitulnak el, mikor megérzem a csuklóm körüli szorítást.
- Nagyon ajánlom, hogy ez ne a te műved legyen! - sziszegem a fogaim közt dühösen, bár őszintén kétlem, hogy ilyen ócska trükkhöz folyamodna, de azért száz százalékosan mégsem vagyok róla meggyőződve, hogy Atyám aljas trükkje lenne. Vajon őt is kényszerítették, hogy engem tanítson? Egy pillanatra sem éreztem így. Vagy egyszerűen csak jól leplezte.
Olyan váratlanul ömlik a hamu az arcomba, hogy még reagálni sem tudok. Jó adag kerül a számba, s ha nem lenne elég, még a tüdőmbe is. Köhögve próbálom letörölni magamról mint kiderült Thomas maradványait, de Anzu eléggé balga lépést tesz, mikor a földre szegez. Igen, erre sem voltam felkészülve. Némán nézek végig rajta, s méregzöld tekintetem visszacsillan a pengéről. Csak egy apró nyelés jelzi a zavarom, semmi több. Pont az ilyen helyzetek azok, amiket mindig is kerültem. A Mesterem szerette feszegetni a határaimat, de a legutolsó alkalomkor ő is túl sokáig ment azzal a csókkal. Számomra egy alku megpecsételése is túl sok gond volt, vagy mikor kényszerített, hogy "szórakozzak". Förtelmes éjszakák voltak... Sosem értettem, miért kell a testem kívánságainak eleget tennem. Az a pár nő, akinek a karjaiba kényszerített... Még most is érzem a bűzüket, s alig tudtam levakarni magamról a mocskukat. Sosem gondoltam, hogy az ilyen kilengésekkel bármit el tudna érni nálam, azon kívül, hogy még inkább gyűlölni fogom a testi kontaktust.
- Hogy merészeled... - nyelem le a hamu maradékát, s összébb húzott szemekkel kezdem őt vizslatni. Aztán megérzem a hűs pengét a nyakamon, ami nem hoz magával különösebb hatást, így esélyesen csak blöfföl. Persze, nem zárom ki, hogy tényleg valami mágia ül azon a késen, amit valamilyen módon elrejtett előlem, de erre nem sok esélyt látok.
- Valóban? - ezen a ponton muszáj aljasan elvigyorodnom. Nem tudom magamban tartani, mert azért valljuk be, mégis csak vicces a helyzet, ahogy ez a kölyök próbál fölém kerekedni. Bátor, vakmerő, vagy csak egyszerűen ostoba.
- Talán elpusztít, de hogy gond nélkül... Azt nagyon kétlem. - ekkor mit sem törődve a pengével felülök. Nyugodtan megvághat, belém döfheti azt, maximum egy kicsit rosszul leszek tőle, de meghalni nem fogok. A rúna nem engedi, hogy az ilyen sérülések kikészítsék a testem, ellenben vele, akit még nem gyötörhetek úgy, ahogy akarok, amíg rá nem festem.
- Úgy érzem, túl kedves és elnéző vagyok veled. - hajolok közelebb hozzá, de még nem érintem sehol. Épp elég, hogy ilyen hévvel ledöntött a lábamról.
- Ha ez a te műved, nagyon ajánlom, hogy gyorsan tüntesd el, amíg szépen mondom. - lehelem felé halkan és kimérten, csak hogy nyomatékosítsam a mondandóm. Természetesen könnyen megölhetném, de tudom, hogy azzal kivívnám Atyám haragját. Őt ismerve pedig még talán arra is képes lenne dühében, hogy Anzu után küldjön. Ezt meg kell oldanom. Sürgősen.
Szabad kezemmel megszorítom a vállát, s egy mozdulattal megpróbálom oldalra dönteni, hogy én kerülhessek fölé. Ha sikerül, úgy rátérdelek a kést szorongató kezére, amit ha tudok, kiszedek az ujjai közül, s egyelőre magunk mellé helyezem. Majd egy mozdulattal széttépem a felsőjét, hogy szabaddá tegyem a mellkasát. Ezt követően ragadom csak meg a kést, majd magunk fölé emelem az összeláncolt kezeinket. Ejtek egy mély vágást a csuklómon, mire a vér enyhén folydogálni kezd Anzu bőrére. Nem szólok semmit, nem adok magyarázatot, egyszerűen másik kezemmel pillanatok alatt felfestek rá egy rúnát. Óvatosan érintem ujjbegyemmel, figyelve minden apró mozdulatra, vonalra s kanyarra, hogy tökéletes legyen. Ezután halkan elmormolok egy igét, melynek sikerét az jelzi, hogy szép lassan felszívódik a vérem a mellkasán. Önelégült és aljas mosoly telepedik rám hamarosan.
- Most már azt teszek veled, amit csak akarok. És tudod, mi lesz az első cselekedetem? - kicsit közelebb hajolok az arcához, csak hogy jól megnézzen, mert bizony nem sokáig fog már látni.
- Levágom a kezed... - suttogom fülébe aljasan, azzal felpattanok róla hirtelen, s megindulok a ház felé. Egyszerűbb lenne, ha ő sem ellenkezne, de ha kell, szívesen húzom a földön is magam után.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 12, 2019 6:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"
Közelebb került hozzám, én pedig nem tudtam levenni a szemem a csuklyás alakjáról. Annyi ilyet láttam már, mind azt hitte, hogy azért, mert a sors úgy hozta, démonként létezhetnek tovább, attól valami különös, magasztos sötét létformaként kell viselkedni. Talán rajtam kívül mindenki ilyen volt… én ugyanis szívem szerint még most is csak Thomas és a többi halott társaságában próbáltam volna meg létezni. Ők hallgattak, nem csináltak mást, csak bűzlöttek. Nem vártak tőlem semmit, még csak azt sem, hogy erősebb legyek. Sőt, ha éppen mégis hagytam egy kis teret az erőmnek, akkor gondolkodás nélkül engedték, hogy kiéljem az első halandón. Néha ugyanis olyan hullámban tört rám a bosszúvágy, hogy annak képtelenség lett volna nemet mondani. Dühtől lüktetve sétáltam ki a kriptámból és kerestem meg az áldozataimat. Úgy éreztem az egész világ bosszút érdemel a velem történtekért.
A csukja hamarosan lekerült Athlanról… mert ez volt a neve annak, akit kijelöltek mesteremmé… s Tom ezt tudta. Azért hozott ide, azért vezetett ennek az erődnek a mélyére, hogy egyenesen a karjaiba sétáljak és már ne legyen visszaút. Előkerültek a tetoválások, a mogorva ábrázat, a sötét tincsek. Máris tudtam, hogy ez is egy olyan szerepjátszós alak, akitől semmit sem szerettem volna tanulni. Fintorogva néztem végig rajta, de végül is nem léptem el, mikor az urnához ért.
– Thomast akarod? – pislogtam értetlenül, ahogy leemelte a tetőt. Figyeltem, ahogy megnézi magának a hamvakat, majd hümmögve belenyúlt és a szájába vett egy kis adagot bele. Gondolkodás nélkül vigyorodtam el, majd húztam fel a szemöldökét.
– Finom? – kérdeztem és megcirógattam az urna aranyozott oldalát. Még mindig imádtam, hogy hosszú szorongatás után is elképesztő hűvösség áradt belőle. Thomas már csak ilyen volt, na meg az egész családja. – Még sosem kóstoltam meg a kissrácot… – megrántottam a vállam, majd én is belenyúltam az urnába, hogy egy kis darabot kiemelve, az ajkaimhoz érintsem az öreg port, ami valamikor egy emberhez tartozott.
– Thomas egy kicsit száraz… – állapítottam meg egy kicsit vigyorogva. Majd egyszerűen hátat fordítottam Athlannak, hogy ellépjek tőle. Már kibökte, hogy nem akar egy ilyen „kölyökkel” foglalkozni, mint én. Úgy beszélt rólam, mintha csak újszülött démon lettem volna, holott a magam százakárhány évével én sem számítottam éppen kezdőnek… te jó ég… mikor is lettem démon? Ez a kérdés már annyiszor futott át a gondolataim között, de akármennyire is szerettem volna, képtelen lettem volna kikalkulálni. Éppen elég volt a tény, hogy valamikor a nagyháború előtt… amit a halandók csak első világháborúként emlegettek.
– Szerinted akarom? – fordultam meg indulatosan. Addigra már háttal volt, ez bosszantott, de csak egy kavicsot rúgtam felé. – Viszlát, Mester! – Böktem aztán oda gúnyosan és szűkre húzott szemekkel bámultam utána. Azt kívántam, bár rádobálhatnék valami ártást, hogy jól összetörje magát. S ebben a percben elrepült az ajtótól, egyenesen letarolva engem is. Hangosan csapódtam a földút porába, az felszállt, jó adag az orromba került.
Éppen hangosan prüszkölve próbáltam észhez térni, mikor megéreztem a szorítást a csuklóm körül. Aztán jött a rángatás és Athlan kitörése.
– Ezt nem én csináltam… – magyaráztam és megpróbáltam letépni a karját, hogy szabaduljak. Csakhogy ehhez nem voltam elég erős, ráadásul nem voltam hozzá szokva ahhoz, hogy a bennem szunnyadó erőket kihasználjam, így azokat képtelenség lett volna előcsalni. – Nem én csináltam… ugye?
Végül hirtelen düh tört rám. Éreztem, hogy valami sötét, valami keserű fortyog bennem, ami akármi is lehetett volna, ha egyszer kitör. Csakhogy mielőtt még annak bármiféle teret adtam volna, egyszerűen megráztam az uránt felé, mintha orrba akarnám verni. Ám tető híján az arcába landolt az összes hamu.
– Nem tarthatsz itt ilyen olcsó trükkel! – mondtam és lenyomtam a porba, hogy fölé kerüljek. Lábaim óvatosan helyezkedtek el a teste mellett. Az urnát messzire dobtam és előrángattam a félig előhúzott kést, hogy a torkának szegezzem. – Ez olyan penge, ami még téged is gond nélkül elpusztít. – Hazudtam persze, csakhogy legalább egy kicsit rettegjen.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 12, 2019 12:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Soha nem töprengtem el hosszasan azon, hogy milyen lenne egyszer Atyám bőrébe bújni, hiszen olyan abszurdnak tűnt mindig is a szerepcsere gondolata, hogy amilyen gyorsan jött, olyan hamar szállt ki az elmémből. Már emberként megtanultam, hogy nem szabad senkihez sem közel kerülni, mert minél szélesebb azok köre, akiket átengedek a falamon, annál közelebb kerül hozzám a vég. A Mesterem az egyedüli, akit elfogadtam ezen a világon. A családom vérbefagyott teteme pedig megerősítette a tényt, hogy csak magamban bízhatok. Hiszen ha az ember már a kezdetektől a családjában sem láthat reményt, mi várhat rá később? Eleinte talán egy eltévelyedett lélek voltam, aki azt akarta, hogy szeressék... Igen, s bár a büszkeségem visszafojtja e szavakat, mégis be kell látnom, hogy gyermekként még próbálkoztam. Azt akartam, hogy úgy nézzenek rám, mint a többi velem egykorúra, hogy én is nevethessek, hogy engem is szeressen valaki... Aztán egy idő után meghalt bennem minden. Egy idő után már csak arra vágytam, hogy a kihűlt tetemükön táncoljak. Ezért sem hibáztatom magam, hogy ennyire képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy valakit közelebb kell engednem. Több évszázadnyi berögzött magányt mégis hogy szakíthatnék meg ily' könnyedén?
A napsugarak elbújnak végre a fák törzsei mögött, s felváltja a nagy fényáradatot a kellemes homályba burkolt köd. Innen bontakozik ki hamarosan egy furcsa alak, kinek jöttére a kutyám csak halkan morran fel. Eleinte nem szólok egy szót sem, csupán alaposan végigmérem őt. S minél tovább nézem, annál inkább nem tetszik a látvány. Halk sóhaj tör fel belőlem, s zöldellő szemeimet a földre szegezem. Egy dolog lelkesít csupán, hogy a szavai hallatán nekem sem kell egy pillanatra sem megerőltetnem magam, hiszen még egy kavicsba is több tisztelet szorult, mint ebbe a bolondba. Ezt pedig nem csak én érzem, hiszen a pokolkutya váratlanul fújtat egyet, majd megfordul, és fejét ingatva elsétál, s végleg elnyeli őt a rengeteg. Ha már ő is szánalmasnak érzi az egész helyzetet, akkor én mit szóljak? Pedig szavamra, még azt is gyakoroltam magamban, hogyan viselkedjek. Bíztam benne, hogy legalább egy tisztelettudó, tanulni vágyó kölyök lesz mellettem, de nem. Már az első másodperc sem éppen neki kedvez, így borul minden. Azt hiszem, kénytelen leszek magamat adni.
Lecsökkentem a köztünk levő távolságot, s közvetlenül elé lépek. A csuklyát lehúzom a fejemről, s úgy kezdem őt tovább fürkészni. Még a teste sem tűnik túl erősnek, bár meg kell hagyni, annyi pozitívum van benne, hogy legalább nem olyan unalmas, mint azok az emberek, akikkel mostanság volt dolgom. Szörnyű és megalázó a tény, hogy ennyi évszázad után is sokszor émelygek, ha alkut kell kötnöm egy ostoba halandóval. Még mindig csókkal pecsételem meg, s még mindig rosszul vagyok tőle. Akadnak ugyan kivételes esetek, ami azért aggasztó, mert csak azt erősíti bennem, hogy valami nem stimmel velem. Hiszen ha olyan hatalmas lennék, mint gondolom, akkor ilyen bolondságok nem lennének képesek kizökkenteni. Ám ezt csak én tudom - s a Mesterem.
- Remek, így csak megkönnyíted a dolgom, úgyhogy őszinte leszek, hogy ne érjen csalódás. Nem én akartam ezt. Púp vagy a hátamra, és semmi szükségem ostoba kölykökre. - szűkítem össze a szemeim, s a kezében levő urnára pillantok, hiszen csak most fogom fel, hogy mit mondott. Biztosan abban van a fizetségem.
- Akkor mostantól Thomas az enyém. - nyúlok az urna fedeléhez, hogy belekukkantsak. Ha nagyon ellenkezik, úgy egyelőre hagyom a dolgot, de ha nem, akkor óvatosan leemelem, s közelebb hajolva belenézek. Beleszippantok, vizsgálgatom, de értetlenül pillantok a kölyökre.
- Ez valamiféle mágikus föld? - mert hogy nem jövök rá a létére, az egyszer biztos. Semmi erőt nem érzek. Nahát, képes lenne így elrejteni előlem? Ha még mindig nem húzta el tőlem, akkor váratlanul jobb kezem mutatóujját beletolom, majd kiemelve ajkaimhoz emelem azt, s ízlelgetni kezdem.
- Hmm... - pillantok a sötét égbolt felé, s várok a csodára, de az nem érkezik. Aztán mikor tudatosul bennem a dolog, hogy én bolond sokkal többet láttam már most a dologba, mint kellett volna, haragosan pillantok vissza Anzu felé.
- Akarod egyáltalán ezt az egészet? Mert én nem. Úgyhogy viszlát. - azzal hátat fordítok, visszahúzom a csuklyát a fejemre, majd megindulok vissza a ház felé. S ezzel rontok el mindent. Hogy sejtettem akár egy percre is, hogy a Mesterem átkot szórt rám? Nem. Nem gondoltam ilyen aljasnak.
Épp mikor elérném az ajtót, váratlanul egy erős lökéshullám taszít hátra, egyenesen Anzu felé, aki ha nem áll odébb, teljesen biztosan rajta landolok. Ha félre lép, úgy én magam sem esek tovább, egyszerűen elterülök mellette. Bárhogy is legyen, váratlanul szorítást érzek a csuklómon, mire szép lassan testet ölt egy feszes bilincs rajtam, s a kölyök kezén is, mely összeköt minket. Megrökönyödve, kétségbeesetten, s dühösen pillantok a lánc felé.
- Nem, nem, nem!!! - elkezdem ráncigálni, de semmi sem történik.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Május 10, 2019 5:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


•Athlan && Anzu •

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"

Thomas már megint… ki más is akarna kimászni éppen ilyenkor a kellemes kriptánkból? Már mondtam neki, hogy nem mászkálhatunk el állandóan otthonról, mert akkor meglátnak és akarnak majd tőlünk valamit. Mégis vigyorogva pillantottam az arany talpas urnára, ahogy ajkaim közé vettem egy cigarettát és élvezettel a képemen beszívtam a füstöt.
– Már mondtam neked, te csibész, nagyon rossz fiú vagy… – Nevettem és a rózsaszín, nemiszervet formáló lakásdíszt is bedobtam a táskámba a többi értékes dologgal együtt. Nem volt célszerű hosszú időre otthon hagynom a hasznosabb tárgyakat. Amennyi féreg rohangál manapság mindenfelé, hát nem árt figyelmesnek lenni. Még egyszer végig simítottam a rendetlenül álló sötét tincseimen, majd elvigyorodva kaptam fel Thomast és indultam meg a kriptából.
– Viszlát, Elizabeth, vigyázz magadra George! – Intettem a cigarettát szorongató kezemmel a hátunk mögött hagyott barátokra. Mind ennek a kriptának a lakói voltak, akik időnként elviselték, hogy csevegtem velük. Hol a semmiről, hol fontosabb dolgokról, de ők mindig hallgattak… mélyen hallgattak, talán csak egy-egy benyomás útján kifejezve vágyaikat.
Thomassal a karomban könnyedén löktem ki a kripta ajtaját.
Csak mentem, amerre az urna lakója akarta. Thomas a felirat szerint George és Elizabeth kisfia volt, aki tíz évesen halt meg. Sajnos a részleteket nem jegyezte fel senki és hát a fiatalember sem akart megosztani, hiába faggattam. Így végül nem feszegettem tovább a témát, akárcsak a mai séta okát. Csendesen, időnként dúdolgatva jártam az utat, nem is törődve azzal, hogy egyre több fa van körülöttünk. Hagytam, hogy átvegye felettem az irányítást a nóta ritmusa. Ezt még abból a korból ismertem, amikor… amikor még én nem léteztem, csak Félnótás Hakan. Ezt énekelgette odahaza az anyjával, amikor a parázson sütöttek kenyeret. Hakan szerette ezt a dalt, akárcsak Anzu.
– Thomas, miért megyünk az erdőbe? Anya megtiltotta… – suttogtam és eldobtam a cigarettát. Nem érdekelt, ha az éppen egy kisebb tüzet okozott volna az elhaló avarban, ami recsegett ropogott a talpam alatt. Mintha még éreztem is volna a füstöt, majd hirtelen alábbhagyott és nem maradt más, mint az erdő hűvös levegője.
Hamarosan az avarosabb részről egy ki taposott földútra értünk. Thomas úgy ráncigált, mintha csak mutatni akart volna valamit. A tempó is egyre gyorsabb lett, én pedig már komolyan kezdtem kifulladni. Lehet, hogy ez a test hasonlított Hakanra, de legalább olyan gyenge és sebezhető is volt. Mégis így mintha közelebb éreztem volna magam ahhoz a valakihez, akinek a nevében bosszút esküdtem… ha nekem szenvednem kellett, hát szenvedjen az egész világ. Erre a gondolatra lassítottunk a tempón és lepillantottam a karjaim között szorongatott Thomasra.
Egyre sötétebb és hűvösebb lett. Ez kezdett nem tetszeni… én mégsem álltam meg. Thomas, állhatatos kölyök módjára rángatott tovább, nem sugallva semmit. Olyan hallgatag volt, mint odahaza, a közös kriptánk vastag kőfalai között. Csak éppen az ottani bűz hiányzott az orromnak, amit helyett friss levegő töltött be. Na meg valami baljós érzés.
A távolban, mintha valami alak rajzolódott volna ki, csuklyás ruhában és valami mással az oldalán. Elég éles látással rendelkeztem, de az erdőben túl nagy volt a köd, mintha a nap utolsó fényeivel az is jobban leszállt volna, csak tovább jelezve, hogy valami szörnyűség van készülőbe. Szorosabban öleltem Thomast. Meg akartam védeni attól a valamitől, ami ott várakozott előttünk. Azonban már csak egy kézzel tartottam, jobb kezem ösztönösen indult meg a zsebem felé, ahol a biztonság kedvéért mindig volt egy tőr. Az egyik kis rajongóm használta még David baráti körében arra, hogy mindenféle áldozatokat vágjon fel az akkori kriptám előtt. Végül ezt is hátrahagyva, eltűntek. Gondolkodás nélkül tettem el emléknek, na meg fegyvernek. Sosem árt, ha valamivel lelassíthatom a rám támadókat.
– Ezért hoztál hát ide… – suttogtam, ajkaimat egészen az urnához préselve.
Már tudtam mi ez. Tudtam, hogy ki áll ott… a mester, akit kijelöltek mellé és akit nem akartam látni. Minden erőmet bevetettem, hogy megfeledkezzek a mai találkozóról. Sőt, egyenesen elhatároztam, hogy nem fogom alárendelni magam senkinek. Mégis mi szükségem lenne egy másik démon segítségére? Semmi. Nekem megvolt a magam családja: Elizabeth, George és Thomas. Zavarhatott volna bárkit is, ha időnként egy-egy halandóval elszórakoztam? Nem folytam én bele a nagyok dolgába, még ha állítólag több is van bennem, mint azt én hiszem.
– Nem hozzád jöttem. – Jelentettem ki felszegett képpel az addigra már csak egy méterre álló démonnal szemben megállva. – Csak elhoztam Thomast sétálni… vagy ő engem... – Mutattam az urnára.



credit &&


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 09, 2019 7:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


• Anzu && Athlan •

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."

Harminchat nap. Emberlétem felszínen töltött pillanatai már a homályba vesztek, s azóta ilyen sok időt egyhuzamban még nem voltam itt. A Pokol elfeledtette velem azt a mocskot, ami itt van, s tökéletesen beértem azzal, ha olykor alkut kellett kötnöm egy balga emberrel, vagy éppen a megtanultakat itt kellett kamatoztatnom néha. Nem egyszerűen nem állok készen erre a feladatra, hanem egyenesen minden porcikám irtózik annak a gondolatától, hogy nekem Mesternek kell lennem. Vannak nálam sokkal tehetségesebb démonok, akiknek a zsigereikben vannak a tanítói tulajdonságok. Ilyen az én Atyám, akinél nem is kívánhatnék jobbat. Bár vannak furcsa, és számomra érthetetlen dolgai, mint például az a legutóbbi csók, amit még most sem tudok értelmezni. Tudom jól, hogy célja volt vele, de hogy mi... Azt még sűrű homály fedi.
Halk sóhajjal pillantok körbe a szobában, s bárhogy erőltetem a fantáziám, egyszerűen nem bírok ideképzelni még valakit. A Mesteremnél is eleinte nehezen szoktam meg a tényt, hogy a napom nagy részében a közelemben volt. Talán csak túlságosan belém ivódott emberként a magány érzése, amibe nem csupán magamtól menekültem, hanem a környezetem is űzött. Démonként tán bizonyos dolgok felerősödnek, míg a többi az enyészeté lesz épp úgy, ahogy az egykori, gyenge porhüvelyem. Természetesen nem vagyok tökéletes, sőt, beismerem, hogy bőven akad hibám. Az egyik ilyen az az alkalmazkodó képesség hiánya, vagy legalábbis a nagyon gyér megléte. Egy igaz szó van, és az az enyém. Nem tudom nem lenézni az embereket, angyalokat, s a démonok igen csak jelentős részét. Ez olyan tulajdonság, mely mélyen van belém kódolva, s melyet hiába téptem ki gyökerestül, mindig visszanőtt. Fogalmam sincs, honnan ered ez a felsőbbrendűség tudat, de itt van, jelen van, s így kell boldogulnom. Beismerem, hogy az ellenszenv, mellyel már most Anzura tekintek, csakis belőlem ered – egyelőre. Hogy ezt ő majd növeli, vagy sikerül csökkentenie, az majd kiderül, ám utóbbit nagyon kétlem. Aztán még ott  a gyötrő tudat, hogy a Poklot is lezárták, amitől még feszültebb vagyok, sőt, még Atyámmal is alig bírok kommunikálni. Nem elég csupán felrajzolnom egy egyszerű rúnát. A legkevésbé sem... Vér kell, áldozat, fájdalom, s ha sikerül is megteremtenem a kapcsolatot, az nagyon rövid ideig tart. Egyszóval, feszült vagyok. Nagyon. Ezekben a különös időkben kicsit sem hiányzik egy kolonc.
Tekintetem az öreg, letakart ágyra vetül, s a sarokban heverő nagyobb koporsóra. Néha szüksége van a testemnek s a lelkemnek egyaránt arra, hogy nyugovóra térjen, ilyenkor pedig szeretek álomba szenderülni – a koporsómban. Nem, nem képzelem magam a mesékből szőtt vérivónak, egyszerűen csak kényelmesebb, és nyugodtabb egy zárt ládában aludni – még ha az emberek pontosan ilyenekbe teszik a halottaikat. Az ágy megfelelő lesz Anzu számára, de ha nem, az sem érdekel. Miattam aztán a földön, az avarban, vagy bárhol máshol lehet. A felső szint tehát egyrészt a szobát foglalja magába, másrészt pedig a másik oldalon egy hasonló nagyságú könyvtárat. Egy ilyen dologra nem lehet kellően felkészülni, én pedig nem bízom a véletlenre. Lejjebb haladva a lépcsőn, az alsó szinten van egyik oldalon egy helyiség egy tűzhellyel, asztallal, székekkel, s különböző alapanyagokkal. Leginkább kotyvasztani s kísérletezni szoktam itt, néhanapján veszek csupán magamhoz emberi ételt. Ezzel szemben van egy amolyan raktár rész, ami leginkább dobozokkal, polcokkal, s szekrényekkel van tele. Végezetül pedig a lépcső alatt van a pince lejárata, ami Anzu számára tiltott terület. Ott szoktam kapcsolatba lépni a Mesterrel, ott tartom a leendő áldozatot, s még sorolhattám. Személyes szféra, amire szükségem van, hogy ne veszítsem el az eszem...
Mikor tekintetem a letakart ablak szélén levő kis résre vetül, hamar feltűnik, hogy az odakint sziporkázó napsugarak lassacskán visszabújnak a rejtekükbe. Harminchatodik nap. Pirkad. Ha a szívemet nem csupán a mágia tartaná össze, most biztosan őszintén zakatolna oly' hevesen, hogy a rosszullét kerülgetne. Talán csak túlreagálom az egészet, s többet látok bele a dologba, mint ami. Ez a feladatom, s végre kell hajtanom. Bármi áron. Mikor kilépek az ajtón, megállok előtte pár méterrel a földes úton. A fekete köpeny csuklya részét a fejemre húzom, a kezeimet pedig az ellentétes ujjaiba simítom. Így ugyan az arcom és a nyakam látszik egyedül, de a legtöbbeknek még így sem lenne szívmelengető a külsőm. Ez az ember egykoron egy szekta tagja volt, akik megidéztek engem, ő pedig önként ajánlotta fel a testét számomra. Ez pedig már nagyon régen volt... Unalmas volt számomra a sima, fehér bőre, s bár jellegzetes kontrasztot teremtett a fekete haja, a zöldellő szemei, s a sápadt arca, mégis többet szerettem volna. Így hát rúnákkal s szimbólumokkal varrattam tele a testét - a testem -, illetve egy apró ékszerrel tettem fel a végső díszítést az arcomra. Így már sokkal elfogadhatóbb volt, s a mai napig bővítem olykor egy-egy aprósággal a repertoárt.
Tekintetem kelet felé szökik, s ahogy figyelem az eltűnő fényességet, halkan mormolni kezdek egy igét, minek hatására egy sűrű, fekete köd jelenik meg mellettem, melyből hamarosan egy pokolkutya formálódik. Az én pokolkutyám. Vad jószág, haragos, nem tűri a kötöttségeket - pont olyan, mint én. Nem tudom, merre kószálhatott, hiszen a Pokol kapui bezárultak, de mikor megjelenik, hűségesen lépked az oldalamhoz, s ül le a hátsó lábaira. Ő is mereven kezdi figyelni a távolt, akárcsak én magam. Nem bízok semmit a véletlenre, s ha esetleg Atyám valami másik tesztet szán nekem, így ezt az egész tanítósdit ostoba tréfának szánta, akkor nem árt felkészülni, ennek fényében pedig a pokolkutya remek elterelés lesz. Titkon abban reménykedek, hogy mikor eltűnik az utolsó napsugár a horizonton, csupán a sötétség érinti meg halk szellőként a karom, s nem hoz magával senkit...

credit &&


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 09, 2019 7:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


***
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7