Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Erdőmélye •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 07, 2019 10:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
- Azért, mert esélyt sem adsz arra, hogy megszeressem őket. Vagy elfogadjam. Vagy épp megismerjem... - még a fülemben csengnek Atyám szavai: "Szeresd őt úgy, mint még soha senkit." Azért nem érthettem eddig, mert még nem tapasztaltam meg. Egyáltalán honnan fogom tudni, ha bekövetkezik? Mármint olyan a szeretet, hogy egyik pillanatban még nem érzem, a másikban pedig igen? Minek kellene történnie? Oly' könnyű dobálózni e szóval olyan felé, aki még a halandó éveiben sem tapasztalta meg, milyen elsöprő lehet a szeretet ereje. Hiába, vannak olyan dolgok, melyeket akkor sem lelek meg, ha minden erőmmel kutatok.
- Nem tudom, mennyire tűnt fel, de nem vagyok éppen egy olyan démon, aki szereti körbevenni magát másokkal. Tudod, az elmúlt lassan hétszáz évet magányosan töltöttem, és ez a halandó éveim alatt is így volt. Hiába vett körbe az akkori családom és a falu többi lakója, az utálatukkal eltaszítottak maguktól. Most pedig egyszer csak itt vagy te, állandóan ellenkezel, elégedetlenkedsz és látványosan unod magad... Borzasztóan nehéz így nem utálni a dolgaidat. - magyarázom halkabban, hiszen eddigre már kiadtam minden dühömet, ami ott gyűlt bennem. Próbálom megértetni vele, hogy nem csak ő a nehéz eset, hanem én magam is, és ezzel tisztában vagyok. Nálam nem úgy működnek a dolgok, hogy valaki kényszerből mellém kerül, s én ezt egyszerűen elfogadom. Lassú folyamat nálam még az elfogadás is, s Anzu bizony nem könnyíti meg a helyzetem.
- Miért nem voltál jóban az emberekkel? Nem voltak szórakoztatóak? - kérdem apró mosollyal, enyhe gúnnyal a hangomban. Ám legyen. Megpróbálom megismerni, aztán meglátjuk, mi lesz belőle.
- Talán magányos voltál, ezért választottad inkább a holtakat? - megérteném. Teljes mértékben. Emlékszek, hogy számomra még egy korhadt fa is jobb társaságot nyújtott, mint azok a húsvér emberek, akik körbevettek. Halandóként persze még próbálkoztam. Hiányoztak a nagy nevetések, az ölelések, s minden más, ami a többieknek kijárt, nekem pedig nem. Nem mindig volt a magány választott. Eleinte nem. Eleinte próbálkoztam, akartam, ám nem lett sosem eredménye. Ha valakit átkozottnak hittek abban az időben, akkor tehetett bármit, az is maradt. Aztán egyszer csak átkapcsolt az agyamban valami, s végleg elástam magamban azokat a részeket, melyek a többi emberre vonatkoztak. Onnantól pedig én magam nem vágytam társaságra, hiszen az egyetlen, akiben nem csalódok, az én magam voltam. Az évszázadok múlásával pedig egészen megszoktam, hogy csak nagyon ritkán jártam mások közé. Olyannyira, hogy most borzasztóan furcsa és idegen egy légtérben lenni Anzuval, akinek minden bizonnyal meg van a saját története. Ugyan láttam képeket az elméjéből, de az édeskevés ahhoz, hogy megismerjem őt.
- Nem tudom, még nem voltam bolond. Nem úgy, mint egyesek. - forgatom a szemeim egy sóhajjal. - Bár ahogy látom, te élvezed... - megadóan nézek végig rajta, s csak ezután húzom magamhoz közelebb. Ő azonban megint úgy reagál, amire egyáltalán nem számítok.
- Nem azért csináltam, hogy élvezd... Miért élvezed így, ha bántalak? - érzékelem, ahogy megremeg az egész teste, s valami kissé megváltozik benne - ahogy lejjebb pillantok, látom, hogy mindenhol ez a helyzet... Elképedve pislogok felé, mikor tovább beszél, ám dacosan ingatni kezdem a fejem.
- Ahhoz többet kellene tenned, hogy a kedvedben akarjak járni, Anzu... - finoman megérintem a nyakán levő sebet egyik ujjammal, melyet ezután ajkaim közé emelek. - Előbb mutass valami olyat, amitől tátva marad a szám, aztán utána talán megmutathatod, hogyan szokott egy magadfajta szórakozni. Mondom, talán... - emelem meg nagyképűen a szemöldököm, hiszen tudom jól, hogy megint dacolni fog, vagy éppen megmozgat egy fűszálat a hatalmas erejével. Könnyedén mondok ilyeneket, hiszen eddig sem bizonyított, s ezután sem remélek tőle sokat. A bilincs egyedül az, mely elgondolkoztat, hogy talán sokkal több van benne, mint amit én, vagy akár ő maga is sejthet. Őszintén szólva kíváncsi lennék rá, de erővel képtelenség belőle kihúzni. Valahogy elő kell csalogatnom belőle, de hát nem éppen az asztalom a trükközés. Talán ha kis lépésekben haladok, s mindig adok neki jutalomfalatot, sikerülhet.
A ujjaim még mindig a nyaka körül tekeregnek, s akkor sem eresztem el, mikor közelebb hajol. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert annyira meglepnek az éles fogai, hogy teljesen összezavar velük. Különös, eddigi évszázadaim alatt alig érzett bizsergés fut végig a testemen, melytől akaratlanul is érzem, ahogy lassan aktiválódik néhány rúna. Ám mielőtt még teljes lenne bennem a zavar, váratlanul jobban megszorítom a nyakát, s nekitolom az egyik közeli fának.
- Ilyet... Még egyszer... Ne csinálj... - súgom halkan sóhajtva, majd egyik kezemmel megérintem az apró sebet. Felszisszenve emelem magam elé a véres kezem, s megrökönyödve tapasztalom, hogy talán nem is volt olyan rossz... Ez pedig baj. Ilyet nem érezhetek. Ilyen ostobaságokkal foglalkozunk ahelyett, hogy a feladatunkra koncentrálnánk. Enyhén megrázom a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, s újra a nyakamhoz érintem a kezem. Ám ahelyett, hogy a mágia begyógyítaná, váratlanul lángra lobbannak az ujjaim, s megperzselem vele a bőröm.
- Mi a... - pislogok felé értetlenül, majd gyorsan elkezdem rázni a kezem, ám akörül még nagyobb tűz kezd gomolyogni. Hát ez remek. Komolyan. Nem elég, hogy nem ez az első, hogy lejáratom magam, de még szinte egyértelművé is teszi, hogy Anzu miatt történt megint a zavar. Közben tudom jól, hogy az egyik combom körüli rúnánál vannak a gondok, így benyúlok a köpeny alá, ám váratlanul az is lángra kap.
- Ne, ne, ne! - morgom mérgesen, s próbálom eloltatni a köpenyt, aminek a mágiától eleve nem szabadna lángra kapnia, ám most úgy ég, mint a száraz fű, s még a bőröm is perzseli. Gyorsan lerángatom magamról, majd az egyik sírra hajítom, mire pillanatok belül már csak hamu marad belőle. Ám itt még nem ér véget a történet, hiszen az öklömről elkezdenek mászni a lángok a bilincs, majd a lánc felé, egyre közelebb kúszva Anzuhoz.
- Meg ne próbáld... - utalok a ruháira, s gyorsan csapkodni kezdem a láncot, mielőtt még Anzu is lángra lobbanna a zavaromtól. Eddigre azonban ahelyett, hogy regenerálódna a harapása a nyakamon, inkább megereszt egy apró vérpatakokat, mely immáron ruha híján valahol a hasamnál folydogál. Rossz Anzu... Nagyon-nagyon rossz Anzu...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 04, 2019 10:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Athlan & Anzu

"I have finally seen the light
And I have finally realized
What you mean"

Egész közel bújtam Athlanhoz. Be kellett vallanom, kicsit tetszett a halandó teste, tetszett, ahogy hozzám ért azokkal a kezekkel. Még a szemeimet is lehunytam, hogy egy csepp sötétséget és békét érezzek abban a pillanatban. Éreztem, ahogy az arcát a hajamba fúrja, meleg levegőt fújt közéjük. Aztán jött a bók. Halk suttogással közöltem: – Köszi…
Nem akartam elhúzódni. Jobb lett volna úgy ácsorogni hosszú órákat és érezni mennyi ereje van és hogy az mennyi mindent hozhatna elő belőlem. Sosem érdekelt a hatalom, csak csatangoltam a végtelenségben, a saját szórakozásomra eljátszva az emberekkel és más démonokkal. Nem számított, hogy mennyire vagyok erős, mennyire tudom széttépni akár Athlant, akár bárki mást. De ott, egymáshoz bújva más gondolatom nem is volt, minthogy bár le tudnám nyűgözni őt. Talán gyerekes, túlzottan emberi gondolat volt, hiszen Hakan sosem volt képes ilyesmire. Mindenki kiröhögte, kigúnyolta őt.
– Miért utálod ennyire a dolgaimat? – kérdeztem, mikor a bilincsnél fogva kihúztam a kriptából. Láthatóan kellemetlenül érezte magát annak falai között, pedig én ott a mindennapjaimat töltöttem. Olyan volt, mint egy szentély, hosszú évekig. S itt is úgy dicsőítettek, mint valami kegyetlen istent.
Egyre több halott jelent meg a sírkövek között. Szürke arcuk, furcsa, lebegésszerű járásuk még most is borzongást váltott ki belőlem, de nem féltem tőlük. Egyszerűen csak régi barátként köszöntettem őket, hol sziázva, hol odabiccentve. Aztán dúdolgatni kezdtem, miközben Athlan megint úgy viselkedett, mint valami ősdémon.
Válaszadás helyett inkább rágyújtottam egy cigarettára. Nem akartam azonnal neki esni, de tudtam nagyon jól, hogy ő lenne a legszánakozóbb, ha emberek közül csöppentem volna az életébe. Nagyot szippantottam a dohánytól, majd az arcába fújtam a füstöt, ahogyan azt kell.
– Sosem voltam jóban a halandóban… még emberként sem. – Megrántottam a vállam, aztán megálltunk és a tekintetem a mellettünk táncoló aprócska kislányra vándorolt. Mintha csak ő is az én korábbi dudorászásomat folytatta volna. – Hakan jóban volt a hullákkal, akárcsak Anzu. Mindeneste meglátogatták. – Tettem hozzá és elvigyorodtam a cigivel a számban.
– A bolondságban van valami szórakoztató, nem gondolod? – kérdeztem. Meglepő béke szállt rám régi látomásaim újdonsült felbukkanására. Nem számított, hogy Athlan elvette a cigarettát, majd közelebb húzott a nyakamnál fogva magához. Nagyokat pislogva néztem fel rá, aztán megéreztem az égő, perzselő érzést a nyakamon. Erre lehunytam a szemem, egyenesen felnevettem, majd egy hangos nyögés hagyta el az ajkaimat. Imádtam az érzést.
– És mi lenne, ha inkább te lennél a játékszerem? – kérdeztem lihegve. – Gyönyörű érzés… ezt sokszor meg kéne ismételnünk…– A forróság átjárta a testemet, mintha csak a nyakamat égető cigarettából származott volna az egész. Athlan érezhette, ahogy remegek. Fogalma sem volt, hogy valójában mennyire jól esik, amit csinál.
Közelebb hajoltam hozzá és beleharaptam a nyakába. Nem tudom miért, de finomnak nézett ki és meg kellett próbálnom. Beazonosíthatlan íz volt az, mégis fantasztikus. Hosszan nyomtam bele a fogaimat, míg meg nem indult a vére, közben néha-néha meg is nyalogattam a bőrét.
– Szerintem már lángra lobbantottalak, csak nem látod be – válaszoltam, persze sejthette, hogy átvitt értelemben értem. Na nem, mintha nem lenne valami érdekes és vonzó abban, ha esetleg megperzselném az agyonfestett bőrét. Élvezném azt a szagot, azt a látványt, ő pedig kínjában úgy ordíthatna, ahogy csak akar.
A mellettünk táncoló kislány megrángatta a kabátom, így oldalra kaptam a fejem. Láttam, amint vigyorogva int, hogy kövessem, fogócskázzak vele. – Ó, drágám, most mással fogócskázom. – Böktem a fejemmel Athlan felé és ismét azokba a zöld szemekbe néztem. Nem hittem volna, hogy mesternek kéne tartanom. Nem az volt. Ott volt az a furcsa kötelék, de másképpen, nem olyan ridegen.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 01, 2019 5:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
- Mindjárt én dugok egy hatalmas karót a tiédbe... - az utolsó csepp mérgek lassacskán távoznak belőlem, s szememet forgatva törődök bele, hogy sosem fogok megszabadulni Anzutól. Mikor elhatározom magamban, hogy végleg itt hagyom, hirtelen megjelenik ez az átkozott kötelék közöttünk, melyet akkor sem tudok megtörni, ha a saját kezemet levágom. Kénytelen vagyok beletörődni hát, hogy megint ki tudja meddig így kell lennünk. Mintha nekem kellene engednem, kezdem úgy érezni. Nekem, egy másik szemtelen démon kölyökkel szemben. Miért? Hogy nekem jobb legyen... Ördögi kör ez az egész, s nehezen lehet hozzá működő tervet készíteni, hiszen Anzu úgyis ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Mindegy is, most ebben a helyzetben úgysem fogok előrébb jutni, úgyhogy egy morgó sóhajjal ölelem őt közelebb magamhoz, s kitámasztom az állam a tincsei közt.
- Hulla szagod van. - jegyzem meg, miközben orrom belefúrom váratlanul a hajába. - Tetszik. - megadóan pislogok felé, bár nem mosolygok, érezhetően viaskodok a büszkeségemmel és a tartásommal. Egyszerű bók volt csupán, mely akaratom ellenére ugyan, de kibuggyant belőlem. Meg kell tenni az első lépéseket ezen a járatlan ösvényen, ha nem akarok idő előtt elbukni, s inkább a szívembe döfni azt a bizonyos karót, mint Anzu egyes testrészeibe...
- Ez már nem a lakhelyed. A bilincsnek köszönhetően ott laksz, ahol én. S mivel én nem itt, ezért... - felesleges magyarázkodás. Megvonom inkább a vállam, s hagyom, hogy kifelé húzzon ebből az istenverte kriptából, ahol minden apró kis mozzanat csak erről a kölyökről szólt. Éreztem a falakon, a köveken, a levegőn mindent, ami ő volt itt hosszú éveken keresztül. Ennek azonban vége. Új korszak küszöbén állunk, mely nekem ugyan kicsit sem tetszik, de kénytelenek leszünk megbarátkozni vele.
- Nem tudni, hogy ezekben az időkben mik jutnak át erre a világra, úgyhogy örülnék, ha nem köszönnél oda minden olyannak, amit én nem látok. Mert attól még ott lehetnek, nekem pedig bőven elég, ha a figyelmem csak rád korlátozódik. Ezt pedig fordítva is elvárom. - húzom összébb a szemeim, s kicsit talán komolyabban és önzőbben közlöm, mint kellene, de most már mindegy. - Miért nem élsz emberek között, például valami magányos kis faluban, vagy miért nem keresed meg a többi démont? Olyannak tűnsz, mint aki igényli a figyelmet, de itt kétlem, hogy túlságosan sokat kapnál belőle. - bökök magunk mögé. Erre a következtetésre az alapján jutottam, hogy mikor átöleltem őt, úgy bújt a mellkasomhoz, mintha évek óta csak erre vágyott volna. Holott ő például sokkal emberibb, mint én magam, lehetne esélye elvegyülni az emberek között. Kissé talán furcsa, de hát manapság ki nem az?
Mikor előhúzza a cigarettát, sunyin pislogok oldalra, úgy figyelem, mit művel. S mikor meggyújtja, kezdem azt érezni, hogy direkt nem mutat magából többet. Mintha nekem kellene belőle apró darabokban kihúzni, hogy mire képes. Erőszakkal eddig nem sikerült, talán máshogy kellene próbálkoznom...
- Vagy azt jelenti, hogy különleges képességeid vannak, vagy pedig azt, hogy egyszerűen bolond vagy. Én utóbbira tippelnék. - gúnyosan nevetem el magam, ám végül megállok, s elgondolkozva kezdem fürkészni a szájában levő fehér kis szálat. Mikor pedig bevillan valami, egyik szemöldököm felvonom, és sejtelmes mosollyal helyezem egyik kezem a vállára, míg másikkal belenyúlok a zsebébe, s kotorászni kezdek ott. Mikor megtalálom a dobozt, azt egész egyszerűen elveszem tőle - ha közben nem ellenkezik túlságosan -, majd a köpenyem zsebébe süllyesztem azt. Átkarolom végül a nyakát, úgy húzom közelebb magamhoz, s ráfogok a cigarettára.
- Mi lenne, ha inkább velem próbálkoznál? - kiszedem a szájából, s ha nem kap utána azonnal, akkor lassan a nyaka felé irányítom a parázsló végét. Halk sóhajjal nézek végig az arcán, a szemein, az ajkain, s egyelőre pár leheletnyire állítom meg a bőrétől a cigarettát.
- Engem lobbants lángra, s visszakapod a játékszered. - ahogy ezt kimondom, szélesebben elmosolyodok, s egy könnyed mozdulattal beletolom a nyakába a fehéres szálat. Nem hajolok el ugyanakkor, kekeckedve figyelem a vonásait egészen közelről.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 26, 2019 6:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Athlan & Anzu

"I have finally seen the light
And I have finally realized
What you mean"

– Nem attól érdekes… hanem attól, hogy nem csak egy oldala van… segg… – morogtam. Ha Anzu ideges az már nagy szó. Ha Anzut valaki felhúzza, nagy szó és meglehetősen ritka helyzet, de Athlan képes volt rá. Képes volt rá minden szavával, minden tettével és minden morgolódásával.
Dühösen bámultam rá. Láthatta, ahogy zöld szemeimben izzik valamiféle tűz, de igazából nem is számítottam rá, hogy esetleg megérti annak az okát. Csak szajkózta és szajkózta a saját önfejű igazát, mintha az bármit is érne. Már megint elővette az „én vagyok a kemény démon” álarcot, ami meglepően szarul állt neki.
– Talán az Atyád, nem akar látni, mert ilyen vagy – közöltem még mindig meglepő hidegséggel a hangomban ahhoz képest, ahogy általában beszélek. Szerencséje volt, hogy olyan könnyű volt felrángatni és a fejembe férkőzött az a dallam George sápatag látványára. Nem sokan húztak még fel, ezért nem is tudhattam miféle erőket szabadítana fel és azok milyen hatással lennének Athlan kemény démon énjére. Lehet nekem is szét kéne tetováltatnom magam, hogy komolyan vegyen? Kétlem, hogy a test örülne neki, annak meg még inkább nem örülne, ha bohócot csinálnék magamból. Hakanon sem volt semmi természetellenes, még a ruhája is len volt, mert olyan szegény volt. Télen reszketett is a szerencsétlen.
A bilincs. Tudtam, hogy én csinálom, éreztem, hogy belőlem származik, nem úgy, mint a legutóbb. A tekintetem George vigyorgó szürke képéről Athlan ideges arcára vándorolt. Dühöngve próbálta ráncigálni a csuklóm, mintha az megoldana valamit.
– Nos, nem ezt jelenti a lazulás. Az azt jelenti, hogy ne viselkedj úgy, mintha karót dugtak volna a hátsódba – magyaráztam el és megint el széles vigyor ült ki a képemre. Nem tudom miért, de minden hülyesége ellenére megint megszállt az érzés, hogy bizony nekünk együtt a helyünk. Nem feltétlenül csak mester-tanítvány értelemben, talán az nem is igazán nekünk való.
Aztán persze megint kitört belőle a zsarnok és faggatni kezdett. De a választ én sem tudtam a kérdésekre. Az jó lett volna, ami ott a koporsóban, az a közös izzadás, az a remegős álom. Nem is tudom mi volt az igazán, de olyan jó volt, olyan vágyakozós és… tökéletes. Ott úgy éreztem összetartoztunk igazán. Nem tudtam válaszolni, hol Athlan szemébe néztem, hol George vigyorgó arcát bámultam a vállai felett. Aztán egyszer csak megéreztem a derekamon az érintését, aztán közelebb vont magához és én a mellkasára fektettem a fejem. Nem tudom miért, de ösztönösen lehunytam a szemem, ahogy a hátam simogatta.
– Na ez már majdnem lazulós… – leheltem felé a szavakat. – Na, mehetünk, most hogy ilyen csúnyán viselkedtél a lehelyemen. – Néztem fel rá és csalódott pislogást engedtem meg magamnak, aztán elkezdtem kifelé húzni a kriptából. Még egy pillanatra a táncikáló George felé néztem, majd biccentettem.
– Csók a családnak, barátom! – böktem oda és kihúztam Athlant az ajtón túlra, hogy végre megérintsen minket a fülledt kinti levegő. Csak haladtam előre a régi temetőben, hogy alaposan szemügyre vegyem a sírköveket és a közöttük császkáló sápatag népeket. – Már ezer éve nem láttam ennyit belőlük… Az ezer éve egy kifejezés, nem vagyok ezeréves. – Magyaráztam neki és a szemem sarkából rápillantottam. Láthatóan nincs képben a modern világ szlengjével és őszintén szólva én sem nagyon voltam, csak eltanultam azoktól a suhancoktól, akik áldozat címszóval mindenféle jóval elláttak, többek között a zenéket is tőlük ismertem meg. Ezért is mászott be állandóan valami ritmus a fejemben. Egyik sem volt persze olyan erőteljes, mint a régi népdalok, amiket Hakan énekelegtett pásztorkodás közben.
– Gyerekkora óta Hakan nyomában voltak, erre mikor démon lett megszűnt. Anzut még sosem üldözték – magyaráztam kissé talán rekedten, benyúltam hát a zsebembe és elővettem egy doboz cigarettát. Tudom, hogy túl halandós, de szerettem, ahogy a füst megtölti ezt a rothadó testet, hogy aztán érzékien távozzon ajkaim közül. Egy kis felvágás képpen, direkt figyelve, hogy Athlan is jól lássa, a gondolataim erejével gyújtottam meg a cigarettát, öngyújtó nélkül. Aztán egyenesen felé fújtam a füsötöt.
– Vajon mit jelent, ha egy démon látja a halottakat? Azt, hogy tényleg ott vannak? – kérdeztem. Elvigyorodtam és kicsit megráztam a kezét, hogy megcsörrenjen a bilincs.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 25, 2019 1:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Úgy érzem, mintha a hangom kirepülne az éterbe, s ott elenyészne céltalanul a többi rezgéssel együtt. Mert hogy Anzu egy apró betűt nem fog fel abból, amit mondok, az biztos. Teljesen mindegy, merre terelem a dolgokat, hiába vagyok türelmes, hiába próbálok alapos lenni, ő mintha egy másik világban létezne, aminek bizony én kicsit sem vagyok a része, és nem is akarok az lenni. Túl ostoba, túl kölyök még ahhoz, hogy ilyenre fecséreljem az időm - alap esetben. Ám én nem kérdőjelezem meg Atyám tanításait, s bár legszívesebben a világ legtávolabbi szegletébe repíteném Anzut, mégis próbálom tartani magam valamennyire. Ám ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek képzeltem. Hamarosan meg is jelenik a bejáratnál, immáron összeszedettebben, mint hagytam, s megint csak nyavalyog. Legalább látnék rajta dühöt, látnám a mérget a szemében, hogy mégis hogy képzeltem azt, hogy darabokra téptem... De semmi. Emlékszek, mikor a Mesterem először próbált drasztikusabb módszerekhez folyamodni, sikerült elérnem, hogy vagy tízszer kellett összekaparnom magam. Ellenkeztem, lázadtam bizonyos módszerei ellen, de sosem nyavalyogtam. Idegtépő tud lenni.
- Semmit sem teszel le az asztalra, s úgy várod el, hogy szórakoztassalak? Nem gondolod, hogy előbb talán bizonyítanod kéne, s aztán foglalkozni azzal, hogy kipihend, kiszórakozd a fáradalmakat? Nem gondolod, hogy valamit mondjuk tenned kellene azért, hogy ne viselkedjek így veled? Nem fordult még meg a fejedben, hogy ha nem siránkoznál ennyit, hanem megpróbálnál bizonyítani, akkor engednék egy kicsit? - vonom fel a szemöldököm értetlenül. Vajon velem is ennyire szörnyen nehéz és kiábrándító volt? Kétlem. Atyám választott engem, tehát valamit látott bennem. Itt azonban kényszerből vagyok odalökve egy ilyen bolond kölyök mellé. Haragosan hajítom vissza a szívét, de ő csak beszél, elégedetlenkedik...
- És mégis mitől voltam annyira érdekes? Attól, hogy legyengültem, és mivel rajtunk volt a bilincs, hagytam, hogy ott legyél velem? Neked már attól érdekes valaki, hogy nem taszít el magától? - biccentem oldalra a fejem. Tény, hogy az a pár pillanat, amit ott a koporsó mélyén töltöttünk, számomra sem volt rossz. Sem kellemetlen. Sőt, egészen... Egyedi és különleges élmény volt. Ám annak pontot tettünk a végére, többet nem ismétlődhet meg, így nem, amíg Anzu így viselkedik.
- Nincs szükségem rá, hogy fitogtassam az erőm, hiszen egyértelműek a köztünk levő különbségek. Ha nem lennél ennyire átkozottul makacs, akkor egyszer talán te is megtapasztalhatnád, milyen borzalmasan nehéz elérni a mestered, ha túlságosan távol vagytok egymástól. Nem elég rágondolni, nem elég elmormolni egy ócska igét. Főleg nem ezekben az időkben. Bezárult a Pokol, nem tudom az okát, Atyám pedig eltűnt. Ha neked az erőfitogtatás, hogy próbálom elérni őt, vagy hogy már nem tudok mit kitalálni annak érdekében, hogy egy kicsit is figyelj rám, ezért drasztikusabb módszereket alkalmazok... Sajnálni tudlak. Őszintén. Mert ezek szerint még sosem tapasztaltad meg, milyen egy démon mindent felemésztő ereje. Talán még tetszene is neked... Ám ha így folytatod, sem az enyém, sem a saját erőd nem fogod jobban megismerni. Térj észhez Anzu, s most már szedd össze magad, mert kezdem én is nagyon unni, amit művelsz. - úgy zúdítok rá mindent, ahogy csak tudok. Remélve, hogy legalább egyetlen mondat eljut az agyáig, s képes lesz felfogni valamit abból, amit magyarázok. Ha nem, úgy azt hiszem, kár is tovább próbálkoznom. El fogom hagyni őt, s szembenézek Atyám haragjával, ha egyszer előkerül.
Morogva, de hagyom végül, hogy felhúzzon. Állom a tekintetét, ám egy ponton szemforgatva a plafon felé emelem a fejem.
- Most meg mit nézel? Hiába keresed, hol lehetek érdekes. Nem kell, hogy az legyek. Semminek sem kell lennem. - oldalra fordítom a fejem, úgy sandítok vissza Anzu felé, aki megint vigyorog. Halkan sóhajtok, s aprón csóválni kezdem a fejem.
- Egyrészt nem tudom, mit jelent az a szó, hogy "lazulni", másrészt pedig ha azt jelenti esetleg, hogy idétlenül dobálom a testem össze-vissza, mint te, akkor köszönöm, de nem kérek belőle. - igen, a makacsságból bizony nekem is kijutott. Értetlenül nézek magam mögé, keresve azt a bizonyos George alakot, de hát persze, hogy megint nincs ott senki.
- Na jól van, itt végeztünk. Egyelőre aki hozza a szabályokat, az én vagyok, nem pedig te. Ha sikerül végre érettebben gondolkodnod, akkor keress meg. Mert erre én nem vagyok kíváncsi. Úgyhogy itt most végeztünk. - épp, mikor fejben már egy kicsiny pillanattal előrébb vagyok, s ott tartok, hogy a lábam már mozdul kifelé, váratlanul megérzek valamit a csuklómon. Meghökkenve kapom oda a fejem, s elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy megint kattan az a bizonyos bilincs, ami még a találkozásunk elején is egymáshoz láncolt minket, s mely nem hagyta, hogy elváljunk egymástól.
- Nem, nem, nem!!! - elkezdem rángatni a láncot, ám az természetesen meg sem moccan. Nagy sóhajjal temetem a szabad tenyerembe az arcom, s mintha annyira elértem volna a belső mérgem csúcspontját, hogy hirtelen kiakad a düh-mérőm, s eltűnik minden. Totálisan kihűlök belülről, így csupán egy rosszalló pillantást eresztek meg a kölyök felé, s hagyom, hogy hozzám simuljon.
- Mégis mi tenne téged boldoggá? Mit kellene azért csinálnom, hogy normálisan viselkedj? És most ne használj olyan szavakat, hogy "lazulni", meg hasonlók. Légy konkrét, és mondd ki, hogy mit akarsz, mert nem értek a félszavakból. - azon kezdek töprengeni, hogy mégis mi történhetett a koporsó mélyén, amitől "majdnem elhitte, hogy érdekes alak vagyok", de túlságosan konkrét dolgok nem jutnak eszembe. Azon kívül, hogy átöleltem, nem csináltam semmit. Erre lenne talán szüksége? Valami olyanra, mint a figyelmesség ezen formája? Ilyen téren egyértelműen nincsenek tapasztalataim. Nem hogy a démoni, de még a halandó énem sem tapasztalta meg, milyen, amikor valakit hátsó szándék nélkül érintek meg. Csupán azért, mert nekem jól esik, s talán neki is. Ilyesmi nem volt az életemben, s ha erre vágyik, akkor azt nem úgy kell elérnie, hogy állandóan nyavalyog miatta és kényszerít, hogy legyek már érdekes. Én ilyen vagyok, s ezeket a dolgokat meg kell ismertetni velem, mert magamtól aligha fogok rájönni. De rendben, engedek most... Egyetlen esélyt adok neki. Egyetlent. Úgyhogy szó nélkül átkarolom a derekát, s megadóan magamhoz húzom úgy, hogy simogatni kezdem a hátát. Meglepődnék, ha ilyen módszerek kellenének ahhoz, hogy végre lenyugodjon, hiszen számomra is ez bizony új terep.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 24, 2019 7:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Athlan & Anzu

"I have finally seen the light
And I have finally realized
What you mean"

Omegából úgy reppentünk vissza alfába, mintha valami tornádó taszított vissza. Athlan nagyképűen emelte fel az állát, miközben a már mondhatni szokványos hévvel közölte: „nem vagy méltó” és „nem az vagy, akinek hittelek.” Mégis minek hitt? Nem tudtam, de hogy reménységnek nem, azt őszintén kétlem. Könnyedén megérinthette a nyakam, én nem léptem hátra, csak néztem fel rá, a zöld szemeimet az ő zöldjeibe mélyesztettem.
– Az talán nem szánalmas, hogy erősebb démonnak nevezed magad a tegnapi után? – kérdeztem halkan, kissé hörögve, ahogy ujjai utat nyitottak maguknak a mellkasomban. Nem számított, hogy darabokra szedi a testemet és újra meg újra szánalmasnak nevez. Tudtam, hogy több erő van bennem, mint amit hisz. Tudtam, hogy többre vagyok képes… csak talán nem akartam. A magam kis világában akartam létezni, ahol állandó dalok üldüzték egymást a fejemben és a saját módomon élvezhetem e szürke világ minden szépségét, búját és baját.
Magam sem tudtam, hogy miképpen tettem meg, de pillanatok alatt visszaforrtak a testrészek a helyükre. Talán a pecsét volt, talán egy kicsit én is. Amint megint önmagam voltam, a tekintetem megállapodott valahol a távolban. Nem Athlant néztem, neki ezúttal háttal álltam meg. A démont nem viselte meg a szív hiánya, így hosszú percekig tudtam ott állni, viselve a halandó test minden fájdalmát és csak néztem el a távolba. Nem érdekelt, hogy mögöttem már betörte a kriptát, mint valami megvadult bika… mert ott volt ő. Egy gyerek. Apró kisfiú, arca szürke volt, a szemei alatt piros folt, akár egy élettelen testen. Törökül énekelt, a szülőhazám nyelvén. A dal egy békáról szólt, én is ismertem… gyerekként énekeltem, most azonban csak dúdolásra futotta meggyötört testemtől. A kisfiú rám nézett, felém iramodott: – Hakan! Hakan! – kiáltott, majd felém nyújtott apró karjait és köddé vált.
Halandóként láttam ilyet utoljára. A beteg elme tünetei enyhültek, miután démonná váltam, de Athlan közelében minta minden egyre erősebb és erősebb lenne… mintha ő maga okozná ezt. Megtöröltem a homlokomat, bár most nem öntötte el a hideg verejték, mint annak idején. Aztán nagy sóhajjal indultam be a kriptába.
– Első lecke: akkor legyen nagy a pofád, ha van rá okod… – közöltem magamhoz mérten rideg hangon, ahogy beléptem a kriptába. Közelebb léptem hozzá, várakozva a szívre. A halandó test rosszul viselte, csak a démoni énem ereje táplálta. Mit számított? Ez csak vér és halál, mégha annyira ragaszkodtam is ahhoz, ami Hakan volt. Ez a test az övé volt, rá hasonlított.
– Bazira unalmas vagy, Athlan… miért nem tudod elengedni magad egy kicsit? – kérdeztem és a hátamat a kripta falának vetettem, amint szívem a helyére került és ugyanúgy, hidegen lüktetni kezdett, mint korábban. Furcsa volt, szinte szokatlan ennyire érezni mindezt. – Ott a koporsóban már majdnem elhittem, hogy érdekes alak vagy, de egyre kevésbé értem, mit tanulhatnék éppen tőled. Csak az erőd fitogtatod, mióta találkoztunk. – Közöltem, nem különösebben érdekelt, ha esetleg megint nekem esne.
Közelebb léptem, megragadtam a csuklóját, hogy felrángassam és magamhoz húzzam. Nem ölelgettem, nem simogattam, egyszerűen csak néztem fel rá megint. Mi lesz most? Letépi valamelyik tagomat? Esetleg egy belsőszervemre fáj a foga? Nem számított, háta mögött újabb kísérteties alakot pillantottam meg. Elvigyorodtam és hümmögni kezdtem, mielőtt énekelni kezdtem volna rendesen.
– I, I can't get these memories out of my mind – kezdtem bele a dalba. Lassú, vontatott ritmusban. – And some kind of madness has started to evolve – majd lassan tovább dúdoltam és még pördültem egyet Athlan előtt, mintha nagyon jól szórakoznék. Így is volt, a zene megint hangosabb lett a fejemben. A háta mögött ácsorgó, szürkeképű fickó is táncolni kezdett. – Mit szólnál, ha megígérném, hogy jó tanítványod leszek… ha cserébe kicsit lazulsz velem és George-dzsal? – A válla felett a kísértet felé böktem a fejével.
Furcsa erőt éreztem kavarni magamban, mintha az énekléssel, tánccal és a hülyüléssel valami egyre hatalmasabb uralkodna el rajtam. Valójában minden porcikám, lelkem minden apró szeglete azt akarta, hogy Athlan maradjon és érezze jól magát velem. A csuklóm körül fémes érzést éreztem s ahogy lepillantottam, megláttam azt a bilincset, ami korábban is ott volt. Hát tényleg én voltam, még ha akaratlanul is. Magamhoz akartam láncolni.
– Ez több, mint egy mester-tanítvány kapcsolat… – Simultam hozzá tánc közben, várva, hogy na most üt agyon. De nem bírtam ki, a korábbi mondatára akartam utalni.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 23, 2019 10:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Egy makacs, önfejű senkiházi. Ez jut Anzuról eszembe, mikor elkezd beszélni, s megint úgy viselkedik, mint egy tapasztalatlan kölyök. Nem akarja ezt, nem akarja azt... Legalább egy cseppnyi hajlandóság lehetne benne, ha már voltam olyan kegyes, hogy amellett, hogy befogadtam a saját hajlékomba, még nagy nehezen rászántam magam arra, hogy tanítsam. Mert hittem, hogy a sors fonalai, az övé és az enyém össze kell, hogy fonódjon, ám ahogy hallgatom a siránkozását, ez az elméletem egyre jobban kezd megdőlni. Csak egy ócska tréfát űzne tán a Mesterem? Hogy teljesen kikészüljek idegileg egy ilyen kóborló miatt? Jó úton járok, hiszen a méregtől elkezdek remegni, s még a szó is bennem akad. Jelenleg rosszul vagyok attól, hogy ölelgetni próbál, meg simulni; talán ha nem utálnám a viselkedése miatt, lenne energiám elgondolkozni rajta, és kicsit felülértékelni az érintését, ám így nem.
- Nem érdekelnek a halott barátaid. - húzom el tőle kezem, s haragosan pillantok felé. Ha esetleg próbálkozna még ölelgetni, vagy karolgatni, akkor könnyűszerrel tolnám el magamtól. Annyira elvakít a düh, hogy most ilyesmire képtelen vagyok gondolni. Mintha az a koporsóban töltött éjjel csak egy szép álom lett volna.
- Azt hiszem, rossz oldalról közelítettem meg ezt az egészet. Egyrészt eleve arra sem vagy méltó, hogy nem csak az én, de bármelyik más démon tanítványa legyél, másrészt a személyes jó kedélyűségemből az a parányi, amit kaptál, azt sem érdemelted meg. Talán pár pillanatra azt hittem, hogy ez az egész több... Hogy tényleg egy nálunk sokkal nagyobb hatalom mozgatja a szálakat, s hogy te és én... Talán több lehet ez az egész, mint egy egyszerű tanítvány-mester kapcsolat. Az álmaimnak mindig mélyebb jelentése volt az évszázadok alatt, utat mutattak nekem. Azonban jelenleg úgy fest, hogy tévúton járok. Nem az vagy, akinek hittelek abban a pár pillanatban. - lemondó komorsággal beszélek hozzá, s még az állam is feljebb emelem, hogy kihangsúlyozzam a köztünk levő különbséget. Kár lenne arról papolni, hogy miért reagál a testem úgy, ahogy, s arról is, hogy miért ilyen nehéz kapcsolatot létesítenem Atyámmal, ami egyáltalán nem biztos, hogy sikerül, mint a nemrégi példa mutatja. Anzunak nem kell megismernie, hiszen nem méltó arra, hogy újra megnyíljak neki. Megtettem, s már nagyon bánom.
- Minél hamarabb le tudjuk ezt az egészet, annál hamarabb nem kell többet, hogy lássalak. Úgyhogy módszert váltok. - közlöm komoran, majd lépek egyet, hogy közelebb kerüljek hozzá, s egyik kezem a nyakára simítom, másikat pedig mellkasára, ahova egy kósza pillantást is megeresztek.
- Én is lázadtam. De bennem volt annyi tisztelet, hogy ne viselkedjek olyan ostobán, ahogy te. Tudtam, hogy egy mester és tanítvány kapcsolat sokkal mélyebb, sokkal bensőségesebb. Ugyanis nagyon ritka, ha valaki maga mellé fogad egy másik démont. Szörnyen... Ritka... Sokan ölni tudnának azért, hogy egy erősebb démon átadja a tudását. De te... Szánalmas vagy. - ujjaim váratlanul megfeszülnek, ám most nem állok meg úgy, mint legutóbb. Dehogy... Anzu az utolsó esélyét is eljátszotta, így drasztikus lépésre szánom el magam. A pillanat erejével fejtek ki nagy erőt a mellkasára, s tolom beljebb az ujjaim, hogy széttörve a bordáit kirángassam onnan a szívét. Próbálkozhat ellenállással, de egyrészt bármit bevetek annak érdekében, hogy sikerüljön a mozdulat, másrészt pedig nagyon gyorsan mozgok. Ezért sem állok meg itt, hanem egyből a nyakára is rászorul a kezem, s olyan erőt fejtek ki, ami messze felül emelkedik egy halandó testen. Ha nem tud ellenállni, úgy összeroppantom a nyakát teljesen, olyannyira, hogy egy ütéssel el tudom hajítani valahova a fejét a sírok közé. S ha ez még nem lenne elég, akkor a két karját is megragadom rögtön ezután, amiket letépek, s két oldalra dobom őket valamerre. Ha sikerül mindent véghez vinnem, vagy ha csak a töredékét, úgy kegyetlenül pillantok a feje után, bárhol legyen, s a magasba emelem a szívét.
- Szedd össze magad. - lenézően tekintek felé, mint egy törhetetlen jégcsap. A rúnának köszönhetően, amit a mellkasára festettem, nem hal meg a teste, sőt, nagyon is egyben marad. Ha az ujjainak segítségével képes elmászni a lábához, akkor a törzsénél könnyűszerrel visszaforr a hiányzó testrész.
- Első lecke: sose légy kíméletes, mert senki sem érdemli meg. - azzal megszorítom a még dobogó szívét, majd hátat fordítok neki, s a kripta ajtajához lépkedek. Ha nincs nyitva, úgy berúgom az ajtót, vagy éppen megpróbálom megtörni az átkot vagy pecsétet, amivel le van zárva. Ha sikerül bejutnom, úgy megcélzom az első koporsót, vagy annak híján az urnák helyét a falnál, majd kényelmesen elhelyezkedek. Idebent várok Anzura a szívével együtt, reménykedve abban, hogy nem olyan gyenge, hogy sokáig húzza az időt, vagy éppen remélve azt, hogy megfutamodik előlem a kegyetlenségem végett, s én moshatom kezeim, hogy elszökött, és nem kell vele tovább foglalkoznom.
- Kellemes hely, valóban. Pont olyan, melyet örömmel teszek egyenlővé a földdel mindennel együtt, amit szeretsz. Ha ezt az utad választod, ám legyen... - jegyzem meg mellékesen kifelé.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 19, 2019 6:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"

Athlan ujjai a tarkómra simultak, úgy vont közelebb magához a mondandója végén. Ahogy ajkai szétváltak, én közelebb hajoltam, mintha csókolni akarnám, mint annak idején azt a lányt, aki rávett annyi rosszra. Valójában megadtam csak neki magam. Hagytam, hogy a szédelgés, az émelygés és minden rosszul lét között olyan képeket ragadjon meg, amiket őrült elmém elő tudott csalni magából. Talán a szellemeket is látta, akik annyiszor súgtak nekem valamit vagy a táncot, amit a holdfényben rejtettem a temető közepén. Athlan láthatta, mert engedtem és nem azért, mert a hatalmában volt. Tudtam, hogy megállíthatnám, akármilyen gyenge is legyek, mégsem tettem az égvilágon semmit.
Nem ellenkeztem. Nem volt értelme, mert mintha még Thomas is, valahonnan odakintről azt súgta volt, próbáld meg. S ha ő ezt mondta, akkor Anzu bizony megpróbálkozott vele. A holtak mindig is bölcsebbek voltak az élőknél, mint azt az én drága testvérem esete is bizonyította még Hakan idején. Így hát a tenyerem az arcára simítottam, ajkaim résnyire nyíltak, miközben lecsuktam a szemem. Érezni akartam a gondolatait magamon és magamban. De csak sötétség, komor képek és furcsa kegyetlenség ragadott meg. Nem tudtam értelmezni, túlságosan lefoglaltak a saját őrült dolgaim. A fejemben zengő állandó nóta egyenesen elnyomta az ő emlékképeit, meg is remegtem tőle. Megszűnt a hatás. A szemem zaklatottan nyílt fel és Athlan érezhette, hogy szűnni kezd az émelygés.
– Hogy megmentsem a falumat… magamtól… – válaszoltam, de érezhette, hogy nem akarok jobban belemenni Hakan történetébe. Ő volt a múlt, Anzu volt a jelen és Anzu nem akart Hakannal azonosulni a külsején kívül. Ezért dúdolni kezdtem, mintha nem is számítana az egész. Athlan viszont olyan hévvel ragadott el és rángatott ki valahova, hogy még annyit sem tudtam mondani: ne most.
Valamiféle keresztút volt, de nem tudtam jobban körbe nézni, már is egy lányra bökött. Semmit sem tudtam volna kiolvasni belőle, csak elfordítottam a tekintetem. Hakan óta nem kedveltem a női társaságot. Őt is egy ilyen húzta csőbe. Több ilyenre nem volt szükség, így hát nem figyeltem. Athlan azonban tovább vezette a beszélgetés fonalát a halandó lelkekig. Csak akkor pillantottam rá, mikor azt mondta figyeljek. Hát álltam és bámultam, amint alkut köt vele, bár messze álltak, hallottam a kérdést és a választ… és tudtam, hogy kegyetlen lesz, mint aki nekem is feltette azt a kérdést… aztán visszajött és hányt.
Már abszolút nem tűnt olyan erősnek, mint addig hittem. Az a korábbi gyengeség és ez is… inkább gyanússá tették, semmint keménnyé a szememben. Mégis miért akarná bárki is, hogy éppen tőle tanuljak? A testet, amit szerzett magának sem tudta tökéletesen irányítása alá vonni. Én nem voltam rosszul sem az átkoktól, sem mástól, amiket intéztem eddig minden erőmet bevetve.
– Nem akarom ezt csinálni. – Jelentettem ki dacosan, zöld szemeimmel az ő zöld szemeibe nézve és még a karomat is összefontam a mellkasom előtt. Nem akartam görnyedten hányni, csak azért mert egy szakadt nőszeméllyek akartam kicseszni egy pillanattal korábban. – Nem akarok hányni, nem akarok nőket csókolgatni… ocsmány. – Tettem hozzá és Athlan felé rúgtam az úton heverő porból egy jó adagot. Eddig a legjobb húzása a közös koporsóban alvás volt, amitől megint elvágta magát.
– Taníts meg másra. Ezt én nem akarom csinálni egyszerűen. – Magam elé morogtam dühösen. Közben a szokásos dallam egyre hangosabb volt a fejemben, mire én is halkan dúdolgatni kezdtem. – Mást akarok, érted? – Ismételtem meg, megpróbálva elnyomni a zajt. Végül nem sikerült, így közelebb léptem Athlanhoz, átkaroltam a nyakát, egészen hozzá simulva, majd gondolkodás nélkül, füst közepett a kriptámnál találtuk magunkat.
– Látod ezt? – Mutattam a kőépítmény míves kapujára. – Mennyivel szebb, mint a te romos házad…
Meg akartam neki mutatni a helyem. Nem kérkedni vele, egyszerűen csak tudatni akartam vele, hogy ez az enyém… mert bízni kezdtem benne. Ujjaimat finoman simítottam az ujjai közé és közelebb húztam magamhoz.
– Itt lakik George és Elizabeth is, Thomas szülei.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 02, 2019 9:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Volt egy sejtésem, hogy nem fogja túl jól fogadni azt a könyvkupacot, amit a kezébe nyomtam, hiszen emlékszek, hogy anno engem is halálra untatott az a temérdek betű, jel, s firka, amit magamba kellett szippantanom. Azonban bennem legalább volt annyi, hogy nem jegyeztem meg az ellenszenvem.
- Legalább egy kicsit erőltesd meg magad, mert ezzel a felfogással sosem foglak elengedni. Örökre itt fogsz maradni velem... - próbálok némi fenyegető élt belevinni a hangomba, éreztetvén, hogy az örökkévalóság bizony nagyon hosszú idő. S bár ugyan senki sem sürget minket, ám minden elvesztegetett nappal távolabb kerül a vágyott kriptájától.
- Végre egy jó ötlet! Igazad van, hatásosabb lesz, ha én magam mondom el neked minden egyes könyv tartalmát, így legalább biztosan meg fogod jegyezni. Majd én gondoskodom róla. - az agytekervényeim azonnal forogni kezdenek, s ha legközelebb is ilyen ötleteket ad - ami nem éppen neki kedvez -, akkor talán a későbbiekben is meg fogom hallgatni, ha valami gondja, baja van.
- Akkor ezzel kezdjük. Gyakorlati óra. - célzok a lélekvadászatra. Most érzem igazán, hogy semmit sem ért az az egy hónap, hiszen amit elterveztem, az eddig minden megbukott. Pedig egy rendes, jól átgondolt sémát terveztem, amin haladhatunk, csupán Anzut nem vettem számításba, s az ő nagyon-nagyon fura jellemét. Ellenkezésre például egyáltalán nem gondoltam.
A szemeim nagyra kerekednek, mikor közelebb lép hozzám, s akaratlanul nyelek egyet zavartan, ahogy ujja az ajkamra simul. Figyelmesen hallgatom végig minden egyes szavát, ám mikor el akar távolodni, én megállítom. Mindkét kezét az arcára simítom úgy, hogy pár ujjam a tarkóját szorítsa. Közelebb húzom magamhoz, s egyenesen ajkainak lehelem a szavakat.
- Talán rosszul kezdtünk bele az egészbe. Úgy látom, vannak értelmes gondolataid. Előbb is megmutathattad volna őket... - súgom halkan, még mindig közel tartva őt magamhoz. - Előbb talán meg kellene ismernünk egymást, mielőtt elkötelezzük magunkat... - s ahogy ezt kimondom, lehunyom a szemeim, ajkaim pedig enyhén elválnak egymástól. Lassan veszek egy nagy levegőt, mire Anzu fura szédelgést, émelygést, esetleg pár pillanatnyi kiesést tapasztalhat, illetve halovány, füstszerű fonalakat, amik az arca felől szállnak ki, egyenesen felém. Nem, természetesen nem a lelkét akarom épp megszerezni, csupán pár felszínen szaladgáló emléket és érzést, amit a pillanat erejével elcsíphetek. Látom a messzi legelőket, az eltorzult emberalakokat, a tóparti, sötét hajú lányt, a nagy vihart, a beteg arcú fiút, a kriptát... Érzek félelmet, megvetést, reményt, magányt. Nem tiszta képek ezek, s nem is teljes érzések, csupán kicsiny foszlányok, melyeket ebben a pillanatban meg tudtam ragadni. Lassan nyitom ki végül a szemem, s kicsit megenyhülve pillantok felé.
- Kezdetnek megteszi... - egy halovány mosolyt elmorzsolok a tényen, hogy az ég világon semmi kellemetlent nem pillantom meg. Ugyan az emlékeinek csak a töredékét láttam, de azok is olyan... Békések voltak. Legalábbis számomra.
- Most te jössz. - megragadom a kezeit, majd az arcomra simítom úgy, ahogy én tettem vele. Közelebb hajolok ismét hozzá, s tenyereim a kézfejére fektetem.
- Koncentrálj erősen. Zárj ki mindent, csak az lebegjen a szemed előtt, hogy be akarsz jutni a gondolataimba. Láss engem, és láss túl rajtam. - a szemeimet újra lehunyom, s ha képes rá - vagy egyáltalán meg akarja tenni -, akkor ő is hasonlóan tapasztalhatja a dolgokat, mint én magam. A tekintetemen keresztül láthat homályos képeket. Egy kövér kis kezet, ami ellenkezik, ahogy tündérek egy virágot próbálnak belém tuszkolni; embereket, akik körbeállnak, leköpnek, bemocskolnak, megütnek, és átkozottnak hívnak; egy koszos ablakot, melyen át a falubeli mulatságot kémlelem egyedül a zárt ajtók mögött; egy alakot, aki egy piros szemű patkányt nyújt át; fekélyes holtestek tucatjait, amiken öröm táncot lejtek; majd a saját, vékony kezem, amin pillanatok alatt terjed el a pestis, miközben a lelkem az utolsó pillanatait tölti halandóként. Láthat sok kudarcot, békésen ringatózó Holt-tengert, a csodás, vérfüves mezőket, s az otthonomat a Pokolban. Érezhet megvetést, gyűlöletet, kiábrándultságot, haragot, dühöt, egy csepp boldogságot, s annál több magányt. Nem tudom, mennyire képes ezeket befogadni, ám mikor eltűnik a szédelgés, elengedem a kezeit.
- Miért adtad el a lelked? - ugyanis ezt nem láttam konkrétan. - Annyi sok bolond ember van, aki a földi javakért és egy kis szeretetért kész meggondolatlanul alkut kötni. Megmutatom... - ha nem ellenkezik, s hagyja, hogy vezessem, akkor hamarosan egy sűrű füstfelhő ölel minket magába, s jó pár kilométerrel odébb kötünk ki, az egyik elzárt kis község határán, egy borongós, ködös keresztúton.
- Ott jön... Mit gondolsz, mi az életének a legnagyobb vágya? - bökök a közelgő, szőke lány felé, ki vörös rúzst visel, a haja kócos, a ruhája eléggé szakadt, s a sokat sejtető rövid szoknya elég sok dolgot elárul a "szakmájáról".
- Minden halandó lélek egyenrangú. Ugyan van olyan, aki erősebb, mint a többi, de túl sok különbség nincs közöttük. Így mikor beváltod az alku rád eső részét, be tudod gyűjteni a lelkét. Te kíséred át a Pokolba, ezzel növelve a hatalmad és az erőd. A mostani helyzet kissé kellemetlen így, hogy minden kapu bezárult... Ezért is célszerű kicsit kitolni a kiszabott időt. - magyarázom tanító jelleggel, majd Anzu felé bökök. - Maradj itt, és figyelj. - azzal közelebb sétálok a lányhoz, s egyszerűen felteszem a nagy kérdést, ami mindenkit illet. Mi a szívének s a lelkének a legnagyobb vágya? A lány először megretten, aztán gondolkodás nélkül közli, hogy azt akarja, hogy valaki szeresse. Az ilyen kívánságokat nem árt jobban átgondolni, mielőtt kimondják őket. Hiszen a "valaki" jelen esetben bárki lehet. Akár egy őrült is... Ám ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Megragadom hát az állát, s egy apró csókkal pecsételem meg az alkunkat. Ajkaim közül sötét füst árad át a lány szájába, mire az kábultan elsétál. Otthon pedig ott fogja várni egy őrült, torz alak, aki bizony szeretni fogja őt. Legalább tíz évig...
- Látod, Anzu, nem is olyan... - ahogy ezt kiejtem, váratlanul erős görcs hasít a gyomromba, mire elfordulva hamarosan a poros földön landol minden tartalma. Értelmetlenül legyintek felé a kezemmel, s miután végeztem, egy zavart köhintéssel fordulok vissza a kölyök felé, megemelve az állam.
- Szóval, mint mondtam... - újabb görcs, újabb rosszullét. Pedig olyan régen volt már ez! - Nos, mint minden porhüvelynek, ennek is van gyengéje. Még mindig ez volt a legjobb választás. - újra felegyenesedek, majd egy sóhajjal kitolom a mellkasom. - Ez a test nem szereti az alkukötést, és nem akarja befogadni... az érintést. Túl sokszor nem szánom magam lélekgyűjtésre, de ha igen, úgy... Megesik az ilyesmi. Főleg az ilyen gusztustalan nők esetén. - bólintok határozottan. Ha már meg akarom ismerni őt, miért ne kezdeném azzal, hogy elárulom a gyengéim közül az egyiket? Még ha nem is volt tervben...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 29, 2019 1:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"

Végre nem szorongatott azaz átkos bilincs. Nem is tudtam, hogy ennyire könnyű lesz majd eltűntetni… eddig a pontig meg sem fordult a fejemben, hogy tudatalatt talán én csináltam az egészet. Mindig is jobban kedveltem a hullák társaságát. Azok csak akkor beszéltek, ha én akartam, hogy beszéljenek. Éreztem a lökdösést, a szövegelését, de nem voltam rá kész, hogy azonnal kipattanjak a koporsóból. Még mindig a hatása alatt voltam az álomnak, éreztem a kábulatot, de aztán már megint elővette azt a hülye démonos ruhatárát, amivel biztosan beleillett volna egy horrorsztoriba és parancsolgatni kezdett. „Talpra kölyök!” Az apám sem volt ennyire irritáló annak idején, pedig állandóan kiűzött a legelőre a birkákkal… ott legalább heverészhettem tovább.
Nagy nehezen felültem és úgy néztem végig rajta, mint aki nem érti, mi a francot is akar. Odakintről, mintha éreztem volna Thomas szavait a széllel betörni a kunyhóba. Azt akartam, hogy Anzu és Athlan együtt legyenek. Éreztem, hogy milyen vágyai vannak, hogy ő azt kívánja, engedjek neki. „Ott lesz a helyed.” Lassan úgy éreztem magam, mintha valami kutya lennék, de azért odamentem az ágyhoz. Cseppet sem tűnt kényelmesnek, de azért odahúztam magam mellé a táskámat és elkezdtem kipakolni. Nem volt nálam sok minden, egy karkötőt, amit sörösdobozok nyitófüléből csináltam, egy-két csont darab, meg a ruhatáram. Az sem állt többől néhány hullarabláskor szerzett ingből és nadrágból. A cipők szinte mind nagyok voltak a lábamra, így csak az ócska bakancs maradt, amit mindig hordtam.
– Itt jó helyen lesztek… – súgtam egy pár lábszárcsontnak, amikor a polcra pakoltam őket. – Athlan elég rossz fej, de vigyázok rátok. – Villantottam meg nekik egy szép kis mosolyt, aztán előkerült az emlegetett egy halom könyvvel. Ez normális? Nagyjából ilyen fejjel néztem rá, majd egyetlen, gépies mozdulattal „leejtettem őket az ágyra.”
– Nem tudok olvasni. – hazudtam, amit persze sejthetett, mivel elröhögtem magam. Nos régen valóban nem tudtam, de halandóként, az utolsó évemben kénytelen voltam elsajátítani a dolgot. Jobban megvoltam előtte, ostobán, tudatlanul… – Nem akarod inkább elmondani szóban? Mindig nagyon elálmosodom a könyvektől. – Tettem hozzá aztán és még imitálva is a dolgot, egy nagyot ásítottam. Végül felvettem egy bőrnadrágot és egy hozzá illő kabátot és semmi mást.
Aztán jött a kérdés, amire a válasz a világ legegyszerűbb, még is legtöbbet mondó szava volt: – Nem.
Közelebb lépett hozzám, így fel kellett néznem rá. A zöld szeme az ő zöldjeibe fúródott. Legalább az kellemes volt rajta, ha már a viselkedése ilyen borzasztóan unalmas kellett, hogy legyen. Végig tapogatta a testemet, majd a szív fölé helyezte a tenyerét, érezhette, ahogy vadul lüktet.
– Ha nem éreznék, nem ezt választottam volna. Ez én vagyok… Anzu… Hakan… – válaszoltam és megfogtam a kezét. Közelebb léptem hozzá, hogy a testünk egymásra simuljon, hogy érezze, amit mondok és érzek. Egy percig hallgattam és csak néztem rá. – Ez a test az én halandó testem majdnem tökéletes mása. Az arca, a borosta, a barna tincsek, a barna szemek, a kilógó bordák. Ez mind Hakan. – suttogtam felé a szavakat, a mutatóujjamat az ajkaira fektettem, hogy meg ne szólaljon, mielőtt befejezem a mondandómat.
– Tanítani akarsz? Akkor szeretned kell ezt a testet annyira, amennyire én szeretem, mert nem fog változni. – Folytattam és végig húzva a mutatóujjam a száján, az állán, a nyakán, elhúzódtam.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


☩ Reagok :
404
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 27, 2019 10:38 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Nehezen térek magamhoz ebből a gyötrő álomból, s az a különös, sötét üresség érzete is alig akar eltűnni. Párszor belefutottam már ilyen képzetekbe, melyekben teljesen elhagyott az erőm, s csupán egy végtelennek tetsző űrben lebegtem céltalanul és egyedül. Ez az álom is ilyen volt, ám Anzu eltűnése most sokkal nagyobb ürességet hagyott maga után, mint bármelyik képzelgésem vagy látomásom. Hiába ülök fel, s hiába beszélek hozzá, a testem nagyon nehezen képes arra, hogy lecsillapodjon, ám furcsa módon ugyanezt tapasztalom a kölyöknél is.
- Ezt csak magadnak köszönheted... - ha nem lenne a közelemben, nem szorongattam volna ilyen erősen. A hangomból azonban még mindig hiányzik a számonkérés, vagy éppen a harag. Sokkal inkább bágyadt, merengő, s még kissé fáradt. Ezért sem reagálok hevesen, mikor újra közelebb húzódik hozzám, s a nyála végigfolyik a mellkasomon.
- Fujj, Anzu... - morgom halkan, azonban meglepő módon nem tolom el magamtól, hanem visszadőlök a koporsóba, húzva őt magammal. Halk sóhajjal fektetem a kezem a hátára, s egyetértően hümmögök a szavaira. A szívem még vadul kalapál, s egész testemben izzok, mintha csak pillanatokon belül kész lennék felgyulladni. Le kell csillapítanom az elmém, mielőtt még a fizikai valóm fellázadna teljesen. Így hagyom egyszerűen, hogy az idő végezze a dolgát, s hogy a szoba dohos, mégis most frissnek ható légköre lehűtse a bőröm. Igen, most kéne eltolnom őt magamtól, vagy éppen kilökni a koporsón túlra, hiszen érzem, hogy az erőm visszatért, s nem vagyok olyan gyenge, mint mikor megpróbáltam kapcsolatot létesíteni Atyámmal. Mégis valahogy róla szólt az álom... Az ő eltűnése okozta azt a borzalmas érzést, s amíg helyre nem áll bennem az egyensúly, addig itt kell maradnia a közvetlen közelemben. Hogy miért? Én magam sem tudom.
Nem mintha lenne arra esély, hogy a bilincstől túlságosan eltávolodjunk egymástól... Fel is emelem a kezem, hogy újra tudatosítsam magamban a dolgot, de ekkor a szemeim elkerekednek, hiszen a csuklóm teljesen szabadnak tűnik. A hátán pihenő kezem is a magasba emelem, ám azon sincs semmi. Pár pillanatig szóhoz sem jutok, hiszen könnyedén lehet, hogy az elmém űz velem kegyetlen játékot, így visszadöntöm a fejem egy sóhajjal. A fém erős szorítása azonban nem tér vissza. Nem káprázik a szemem, tényleg eltűnt a bilincs.
- Anzu! Kellj fel! - megütögetem a hátát, majd egyből eltolom magamtól, s kimászok a koporsóból. Óvatosan elkezdek tőle távolodni, s egészen a lépcsőig lépkedek. Onnan gyorsan lerohanok az aljáig, sőt, még odakintre a friss levegőre is kilépek. Semmi lökés, semmi húzás, semmi esés. Így hát büszkén mászok vissza a lépcsőn, s szótlanul lépek a szekrényhez, ahonnan felhúzok egy nadrágot, s egy térdig leérő, egyszerű, fekete palástot.
- Talpra, kölyök! Sok dolgunk van még! - talán meglepő lehet, hogy nem zavarom el egyből, vagy én magam nem akarok rögtön elmenekülni a világ másik felére. Természetesen a véleményem nem változott róla, még most is egy ostoba kölyöknek gondolom, aki nem érdemli meg az erejét, ám egyet biztosan állíthatok. Hatással van rám. Ami nálam oly' ritka, mint élő ember a Pokol mélyén. S egy ilyen érzést, vagy nevezzük bárminek, nem engedhetek csak úgy el.
- Ott lesz a helyed mostantól. - mutatok az ágy felé. - Rendezkedj be, én mindjárt jövök. - a szekrényben van hely az én ruháim mellett, ahogy a legtöbb polc is üres. Nem igazán van személyes holmim, s ami van is, attól is bármikor könnyűszerrel meg tudnék válni. Nem ragaszkodok tárgyakhoz, így értelme sincs minden bolondságot felhalmoznom.
Én pedig hamarosan eltűnök az ajtóban, ám percek múltán újra megjelenek, immáron egy nagy könyvkupaccal a kezemben, amit egyből Anzu kezébe nyomok, ha a szobában van. Ha nem, úgy bárhova utána megyek.
- Az alapok. Ezeket olvasd el. - azzal már perdülnék is a tengelyem körül, hogy lemenjek kotyvasztani egy "szörnykoktélt", ám ekkor eszembe ötlik valami. Visszafordulok, s kérdőn nézek végig rajta.
- Kötöttél már alkut? Úgy értem emberi lélekért. Mert ha nem, az minden elé kerül. Túl nagy erőt nyerhetsz egy lélekből, hogy későbbre hagyjuk. Nos? - kicsit összébb húzom a szemeim, s közelebb lépek hozzá. Ha még nem tette volna le a könyveket, úgy elveszem tőle azokat, s lerakom a földre mindegyiket.
- Ha még nem tudatosult volna benned, itt maradsz velem, és azt csinálod, amit mondok. - ekkor újra megfogom az állát, s közelebbről kezdem kémlelni az arcát. Megfogom a karjait, sőt, még a csípőjére is rátapasztom a tenyerem.
- Nálad túl sok mindennek kellene az első helyen állnia... - sóhajtom, mintegy tudatosítva magamban, hogy milyen sok dolgom lesz még vele. Ugyanakkor talán nem menthetetlen. Van benne erő... Csak meg kell találnia azt az utat, amelyen járva kiteljesedhet.
- Éreztél egyáltalán valaha bármilyen egyensúlyt a lelked és a tested közt? - bökök a mellkasára egy ujjammal. - A legtöbb démon ott rontja el, hogy semmibe veszi a porhüvelyét. Mert ez... - a tenyerem szétterül a szívén, s egy kicsit erősebben belefúrom az ujjamat. - Nem csak egy test. Nem engedheted meg magadnak, hogy gyenge legyen, mert az a saját erődet is visszafogja. Érted, amit mondok? - a szorítás nem enyhül, annyira nem, hogyha nem ad kielégítő választ, akkor kész vagyok áthatolni a bőrén is. A drasztikus módszer a legjobb módszer. Ne várja, hogy simogatni fogom, még akkor se, ha pár perc erejéig talán nem volt olyan szörnyű a közelsége a koporsóban...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anonymous


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 23, 2019 5:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"

Athlan annyit morgolódott, hogy egyre kevésbé éreztem azt amit a távolból próbált volna még Thomas sugallni. Igaz egy részét már benyelte a mi „ősdémonunk,” de a többi valahol odakint kavargott a szélben, mint finom por… nem, egyáltalán nem úgy. A halandó testek maradványai durván szemcsések voltak. Furcsa, már-már undorító érintése volt, én mégis olyan élvezettel fújtam az ujjam bele, mintha a világ legcsodálatosabb dolga volna. Athlan vajon érzett már ekkora gyönyört bármitől is? Ránézésre fogalma sem volt az ilyesmiről. Lefoglaltam volna, hogy ócska, halandó hülyeségnek titulálta volna, ha csak szóba hozom.
Szívem szerint rázendítettem volna egy siralmas nótára, csakhogy, amikor a koporsóban landolt, engem is rántott magának. Erősen csattantam a kipingált felsőtestén, mire ő olyan erővel vágott hátba, hogy beleremegett az egész koporsó és lecsapódott a fedele.
– Nem gondoltam sehogy… – válaszoltam panaszos stílusban, de ő már ott tartott, hogy meg sem mozdulhatok vagy letépi valamelyik részem. Éreztem, ahogy belemart a hátamba még egyszer utoljára, aztán különös könnyedséggel elnyomott az álom. Az utóbbi időben rendszeresen álmodtam, így ezúttal is rám talált. Olyan erővel szippantott le, hogy meglepően valóságosnak tűnt. A fülem megállás nélkül valami különös lüktetéssel telt meg, de ugyanúgy a koporsóban voltam, csak éppen egyedül. Ráadásul körülöttem minden fekete-fehér volt. Mindemellett pedig fojtogató forrósság. Remegtem, ömlött rólam a víz, mintha valami heves kín ült volna meg a testemben. Közben pedig Thomas sosem halló hangja dúdolta: „Így jár az, aki öregekkel kezd… Így jár az, aki nem lép le időben… Így jár az, aki halottakat kutat…” Nem volt igazi dal, mintha csak a fejemben lévő gondolatokat költötte volna nótává. Mondani akartam valamit, de amint kinyitottam a számat, furcsa nyögés szakadt ki belőlem.
Ütögetni kezdtem a koporsó fedelét és azt kiabáltam: – Athlan, Athlan, szabadíts ki! – Aztánm hirtelen összerezzentem. Ahogy kipattant a szemem, felfogtam, hogy nem a saját hangom térített magamhoz, hanem Athlan.
A testem még mindig úszott a hideg verejtékben, a szívem vadul kalapált, a fülem alatt pedig az ő mellkasában is vad ritmus uralkodott. Megremegettem a hallatán, talán mert még nem voltam egészen magamnál és édes nótának tűnt az is. Az arcomat a bőréhez fúrtam, nem törődtem azzal, hogy a nevemet mondja. Az ujjai belefúródtak a hajamba, mire még közelebb nyomtam hozzá az arcomat.
Valami hangot hallottam, aztán megéreztem a ház párás-poros levegőjét, ami kellemes hűvösnek tűnt a koporsó fullasztó szorongatásához képest. Nem tudtam, mi az, ami történik… talán még az álom hatása alatt voltam, hiszen nem tudtam kinyitni rendesen a szemeimet és csak Athlan jellegtelen illata töltötte meg az orromat. Éreztem, hogy mozgolódik és engem is mozgat magával. Csak sóhajtottam egyet, ahogy megint megérintett a valamivel frissebb levegő. Aztán megéreztem az érintését az államon. Erre nyitottam ki a szemeimet. Zöld pillantásom az ő zöldjébe fúródott és csak hosszan néztem. Egészen másnak tűnt ahhoz képest, ami korábban volt.
– Te mit művelsz? – Suttogtam halkan.
Egészen megrökönyödtem a vigyorgásán és meg is borzongtam tőle. Nem húzódtam el, meglepően jól esett a közelség, mint alvás vagy látomás közben. Fogalmam sem volt, mi az az egész… sosem aludtam mélyen, mint halandók. Inkább csak meditáltam vagy álomképeket űztem, mintha valamit keresnék. Azok pedig szinte mindig fekete-fehérek voltak, mint ez a mostani. Ám valahogy az intenzitás hiányzott, ami a maiban nagyon is jelen volt.
– Nem szeretem, ha szorongatnak… – motyogtam szinte lecsukódni készülő szemekkel. Mondandóm ellenére mégis közelebb nyomtam megint az arcom hozzá. A nyálam is bőrére folyt, mire elvigyorodtam. Tenyerem a mellkasára fektettem, még jobban elkenve a nedvességet, ami nagyon is a halandó testemből származott. Ekkor éreztem meg, hogy a másik csuklómat egyre jobban irritálja a bilincs.
– Nem akarok megkötözve lenni, nagyon nem… – magyaráztam és úgy éreztem perceken belül kiszakad belőlem a hisztéria. Szinte észre sem vettem, hogy megszűnt a szorítás, a kézfejembe megint vér jut. Csak a testem nem vált el Athlanétól.

Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 22 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7