Szemöldököm lágyan ráncolva figyelem, hogy miként szorongatja a kaszát a kezébe. Mintha valami nem lenne vele rendbe. Szólásra nyitnám ajkaim, de helyette inkább csak belehaparok. Nem hinném, hogy lenne jogom bármit is mondani és egyébként is, ha nem mondja el, mi nyomja szívét - létezik ez nálunk egyáltalán? - akkor nem tudok vele mit tenni.
Mindig újra és újra figyelmeztetnem kell magamat, hogy már nem érdekelnek mások gondjai, ha nem állnak elő velük. Mégis Ramiél…
Ám mire átfuthatna az agyamon az egész, megindul felém. Magam sem tudom miért, de óvatosan lépek egyet hátra, kezeimet magam elé emelve forgatom meg mutatóujjamon a tucat gyűrűt. Egy boltban találtam, úgy vettem el a minap, hogy nem is fizettem érte… Az ark mégsem tarol le.
Sűrűn pislogva, zavarodottan tekintek újra a tenger irányába.
- Javíts ki, ha tévedek, de… Mintha szórakozásnak az egyik lényege, hogy többedmagunkkal vagyunk, nem? - tekintek rá újra vissza, régi zavaromnak már nyoma sincs. Vagyis legalább egy nagy nyeléssel igyekszem ezt elrejteni.
- Nehéz betelni a szépségével - jegyzem meg a horizontra, majd visszatekintek én is felé. Az ég és a víz, hol egybe ér… Mintha végtelen lenne, mintha a végéről tényleg le lehetne esni. Hányszor nevettem ki az embereket miatta, holott…
Most már minden értelmet nyer, minden költemény, minden regény, mely a háborgó tengerről szól. Posseidon kegyetlen haragjáról és Calypso páratlan szerelméről. Habár az utóbbi. Fejem lehajtva halkan nevetem el magamat. Vajon tudja, hogy mennyi rege kelt szárnya az ő neve után? Elfeledhettük, emlékeinkbe akaratlanul mégis tovább éltek…
- Emlékszem erre - kapom fel hirtelen a fejemet, halk nevetéssel karöltve. Vidáman tekintek az arkra. - Mindig a magad útját jártad, de mindig hű maradtál hozzá, de az elveidhez is… - igen, Ramiél nem olyan, mint a többi ark. Kik magasról tesznek mindenki másra, csak maguk érdekli… Azt hiszik, hogy másokért cselekednek, el akarják magukkal is hitetni ezt, de…
Kedvtelve hallgatom a meséjét, milyen lehetett itt átélni.
- Emlékszem, hogy az emberknek akkor, itt, nem nagyon volt gátlásuk, sőt mi több.. A Veszett Buldog tulaja egy bizonyos Mr. Ainsley abból gazdagodott meg, hogy a hálószobák úgy alakította át, hogy egy méterrel beljebb hozott minden falat. Ezekre úgy vágott egy szemrésnyi lyukat, hogy az egyébként felismerhetetlen legyen… Rengeteg kukkoló létezett akkoriban, de rengeteg éhes szájú katona, kik azt hitték, hogy felettesükről tudott kényes információk miatt, majd magasabbra juthatnak a ranglétrán - vonom meg a jobb vállamat könnyedén. Régi idők. Melyeket én soha nem élhettem át. Nekem látnom kellett, nem tapasztalnom. - Erre van a Buldog, nem? Vagyis volt… - mutatok az egyik irányba, ahol már mára egy több emelet magas épület áll, előtte mégis egy kis viskó jelzi, hogy nem csak üdülőparadicsom volt egykor.
- Mesélj még arról a korról, kérlek - közben pedig elindulok abba az irányba. Akkor nem élhettem át, most a történetei által, talán igen…

Az események gyors egymás utánja időt sem hagy arra, hogy észleljem, Ophilia mellettem landolt. Csak az esik le, mely szerint az Aratóval a kezemben nem fog menni az elkapás része. Azonban mire ezt a gondolatot a reflex is követné, már mind a ketten a homokban álldogálunk. Némán meredek magam elé, görcsösen szorítva a fegyveremet. Engem állandóan megviccelnek a tető cserepek. Esés közben bekaptam néhány sérülést, de ezek mostanra már mintha nem is lennének, leszámítva a vérfoltokat, úgyhogy ideje rendbe hozni a fizimiskámat. Először a dimenzió kapu hőn imádott fegyveremnek, hogy kis időre a szegre akasszam. Aztán egy másik képesség hogy a kinézetem a régi legyen az esés után.
- Szórakozni akarunk és itt régen volt élet.
Húzom ki magam dolgom végeztén, megindulva Ophilia irányába, bár most inkább a környezetünket fürkészem.
- A horizont a régi.
Egy újabb elégedett pillantás a tenger irányába, aztán elmélázva veszek el a leginkább monszun utáni pusztítás látványában, ami a szárazföldön van. Érzékelhetően át lett építve a sziget, bizonyára a rossz életű kalózok helyét felváltották az üdülő paradicsomnak címkézett szállodák és tengerparti szórakozóhelyek sokasága. Bár most már minden a pusztítás martaléka.
- Kutya bajom.
Legyintek neki egyet lemondó sóhajjal. Valószínűleg nincs minden veszve, de a hely a régi fényét már örökre az enyészetnek áldozta.
- Legutóbb hangosan szólt a muzsika a Veszett Buldog kocsmából, kihallatszott az örömlányok néha nyerítő, néha csak szimplán idegesítően vékony nevetése..a fegyverek durranásai, amire először azt hittem Atyám reakciója az én elkóborlásomra és alaposan be is ijedtem tőlük. Aztán később leesett hogy csak az emberek újabb furfangos eszközei...a fennhangos veszekedések, a verekedések és akkoriban tengerész meg kalóz nóták szövegei ékesítették e helyet...
Így a végére leesik, nagyon beleéltem magam, hasonlóra számítottam erre kaptuk ezt. De hát tudhattam volna, azóta évszázadok teltek el és nagyot változott a világ és még ezt is tönkretettük. Ezért fordul megint szomorú élébe a hangom. Talán mégsem kellett volna ide jönni. De már itt vagyunk.
- Olyannak tűnik, mintha a végtelen óceánon kívül nem lenne már itt semmi szórakoztató.

Bandas Sonoras  | Credit

Hirtelen ér a nap aranyló ragyogása, amint átérünk a portálon. A sötét templomból való eljövetel után sok mindenre számítottam, de a nap aranyló vakítására aligha. Szemeimet muszáj vagyok lehunyni, de még így is ezernyi körökbe játszik a nap ártó szándéka. Fejemet oldalra fordítom, miközben óvatosan érek földet, a valamin. Egyenetlen talaj, billeg alattam.
- Uhum - jön a könnyed válasz, de még mindig nem tekintek az arkra. Először látásomat próbálom visszanyerni. Óvatosan kezdem el kinyitni szememet, aprókat pislogva, ügyelve hogy folyamatosan az egyenetlen föld irányába figyeljek. Alsó ajkamba harapva próbálok úrrá lenni a hirtelen jött szédülésen. A materiális világot még mindig nem sikerült teljes egészébe megszoknom. Furcsa számomra, hogy ilyen dolgok előfordulhatnak velem - legfőképp a szédülés. Noha pontosan tudom, hogy mi okozza. A hirtelen ért fény miatt a vércukrom leesett. Még ha angyaloknál ez csak tizedmásodpercig is tart, akkor is…
Furcsa számomra.
- Mikor utoljára itt jártál, meglehet, hogy testvéred sem gyilkolt embereket - jön a rögtönzöt válasz, akkor is, ha nem igazán nekem szólt a mondat. Képtelen vagyok szó nélkül hagyni bármit is. De majd egyszer talán hozzászokik ő is.
Alig egy pillanat erejéig vagyunk itt, a férfi már megint alkot. Hirtelen csúszik meg…
A háztetőn. Utánakapnék, de késő. Azonban így eléri azt, hogy magam is elveszítsem lendületemet. Nevetve futok le a tetőn - ha nem tenném, az első cserépbe orra buknék. Így hát engedek a lendületnek és a széléig szaladok, ahol szárnyaimat tárom szét. Lépteim nyomán szakad be egyre jobban és jobban a tető. Régen volt már, hogy bárki is lakott itt. Könnyedén hullva így le pár méter magasról.
Lábujjhegyre érek földet, a finom homokba, nem messze a férfitól. Nevetésem betölti az üres teret. S ha már itt tartunk, szétnézek, hogy hova is hozott minket.
- Miért ide jöttünk? - teszem fel a kérdést, miközben minden apróságot igyekszem felfedezni, próbálva rájönni, hogy merre is vagyunk, a nélkül, hogy megmondaná. Végül tekintetem a tenger irányába állapodik meg.
Még mindig gyönyörűséggel fog el a látvány, ahogy a horizonton alábukik a kéklő víztömeg. A mennyből… ezt sose láthattam. Pár, apró lépést közelítek a víz irányába. Majd észbe kapok.
- Jól vagy? - kérdezem most én tőle, újra felé fordulva, ha segítségre szorulna, akkor igyekszem segítségére lenni. - Jobban oda kellene figyelned a lábad elé - dorgálom le kedves szelídséggel, halk nevetéssel fűszerezve.

Egyáltalán nem hiszek a mintákban, a véletlenekben sem, mert mindig minden okkal történik, de szerintem nem a mintáknak köszönhető, amiről Ophilia beszélt. Az eltérő nézetek az egyéni megítélések termékei, így elfogadva az övét, csak bólintok egyet. Hát, ő nevezze mintáknak, nekem az nem fáj. Kissé bizonytalan vagyok annak tekintetében hogy mi vár ránk odaát. Legutóbb még évszázadokkal ezelőtt sodort oda a saját mintám és akkoriban jóval másabb törvények és körülmények uralkodtak. Közben valóban léptem párat a kapu irányába, majd vártam Ophiliára, aki enyhe túlzással, de boldogan követett. Szóval kisvártatva folytattam utamat a kapu felé és csak hamar át is értem rajta. Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy legalább bennem megbízik, ha az Úrnőben nem is. Átléptem a sötétségből a világosságba, legalább is a retinám mindjárt kiég a napsütéstől, ami odaát fogad. Reflexszerűen emelem a kezemet a szemeim elé és pislogok körbe. Persze nem látok semmit, eltakarja a kezem. Valahogy nem a legstabilabb az, amin állok. És amikor lépkedem, mintha törne, egyszerre törik és kocog össze valami a talpam alatt. A hirtelen váltás sokkoló, kell egy kis idő, amíg hozzászokom az új környezethez, addig módszeresen végig trappolok a nem tudom min. Hamar megállok, hiszen várom még Ophiliát, aztán be kell zárnom az átjárót. Utána szörnyülködhetek azon, ami fogad. Nem kérdés, biztosan ide is eljutott a mi népünk pusztítása. Legalább is én erre számítok. Azért lépkedek valami törmeléken végig.
- Meg vagy?
Kérdem megfordulva felé, és ha hallom hogy jön, átért, akkor a mögötte lévő kapu hamar a semmivé foszlik.
- Amikor utoljára itt voltam, nem volt itt ennyi szemét.
Azt már csak magamban kérdezem meg, hogy hol az Istenben vagyunk? Nem, nem így képzeltem el az érkezést. Lassan, módszeresen engedem le a kezem. A horizont most is túlszárnyalja a földi lét gyönyöreit, ez nem kérdés. Mindig is tetszett. Talán ezért mélázom el a végtelennek tűnő tenger ritmusos masszáján. Aztán ahogy lejjebb kúszik a tekintetem. Ó, egy ház tetején vagyunk. No fene! Szórakozottan húzom végig a talpam a törött cserépen, vesztemre. A következő pillanatban elvesztve az egyensúlyomat bucskázom lefelé. A cserepek meg szorgalmasan követnek, egészen addig, míg megelégelve a dolgot, kitárom szárnyaim és elrugaszkodva a gyermeteg alapzattól, néhány szárnycsapás múlva épségben landolok a ház mellett a homokban. Nah, ez a ház se volt itt, különben nem ide nyitom a kapumat! Nincs idő az emlékek felevenítésére, el kell kapnom Ophiliát, mert ha én megcsúsztam, akkor ő is megfog.

Bandas Sonoras  | Credit