meglepődik a nemleges válaszomon, ami én nem csodálkozom. Mi inkább tanultunk az erdőről, vagy tréningeztünk. Mindig volt valami elfoglaltság. Gazdálkodás, őrjárat. Gyerekek játszottak én inkább a félelmem akartam elrejteni. - Helyes. - Mosolyodom el, hiszen jó harcosnak tartom magam, de egy farkas is csak falkában éli túl. Be kell, hogy jussak. Kissé komor arcot vágok. Szomorú, hogy nem beszélhetek róla, hiszen büszke vagyok, hogy az ijedős kislányból én lettem a félelmetes vezető, aki még Wanhedát is meghazudtolja. - Rendben, így lesz. - Válaszolom. Szót kell fogadnom, ő segíteni akar, ami most nekem nagyon jól jön. Talán lesz egy barátom is még nem tudom. Közelebb csúszik, s én megrezzenek egy pillanatra, de engedem a közeledését. Kezdi a kezelésem, mint némán tűrök. - Még jó, hogy nem lennék képes halálra, ki tudja lehet már az vagyok. - Mondom magam elé bámulva. De mi lesz velem, ha véget ér az átok? Ha esetleg meghaltam, s vége az átoknak meghalok? Vagy akkor halok meg ha megölnek az átok után? Félek.. előjön belőlem a félénk lány, de nem mutatom. Kiszúrtam egy hangyát, s azt vizsgálgatom éppen. Bókjára valamiféle mosolyt engedek el, rég mosolyogtam már, de ez nagyon jól esett. - Közel harc. - Válaszolom büszkén. - Puszta kézzel, vagy akár lándzsa, bot. - Mondom. - Na és te? - Kérdezem végig mérve a fiút.
Egy kissé meglepődök a nemleges válaszán. Nehéz elképzelnem, mégis mivel ütötték el az idejüket akkor, amikor nyugalom volt, mert hát csak nem támadták őket minden nap az angyalok vagy a démonok. Néha még a városban is halálra tudja unni magát az ember, amikor se munka, se különlegesebb esemény nincsen, pedig itt azért több lehetőség áll a rendelkezésünkre kikapcsolódás gyanánt. Nos, nem firtatom tovább a témát, helyette igyekszem neki praktikus tanácsokat adni, ha a Tanács egésze előtt kell majd helyt állnia. - Pontosan azt mondom, hogy egy jó harcosnak örülnek - emelem meg a szemöldökeimet eltűnődve, hogy vajon furcsán fogalmaztam-e, mert tudom, hogy a kommunikációban vannak és lesznek is még problémáink. - Csak a rangodról ne beszélj, ha rám hallgatsz. Így sem fognak hamar a bizalmukba fogadni, de ha megtudják, hogy a kintiek vezetője voltál… - nem fejezem be a mondatot, ellenben közelebb csusszanok hozzá a székemmel, hogy elláthassam az oldalát. Igaz, mielőtt még nekikezdhetnék a sebe kitisztításának, megakaszt a kérdésével. Ez egy nagyon jó felvetés, vajon miért is nem morgom le a fejét, mint bárki másnak? - Hát… - kezdek bele elcsöndesedve, párhuzamban a sérülése leápolásával. - Mégsem lehetek aljas valakivel, aki félholtan kóborolt elém az erdőben… - jegyzem meg, hagyva, hogy egy apró mosoly kiüljön a szám sarkába, habár a korábbi reakciói után nem vennék mérget arra, megértette a komolytalankodásomat. - Meg amúgy is, egy jó harcos mindig elkél - rándítom meg a vállaimat, majd a kezéhez hasonlóan az oldalát is lefertőtlenítem, és a legjobb tudásomhoz mérten bekötözöm. Egyelőre megteszi. - És milyen harcstílushoz értesz a legjobban? - kíváncsiskodok tovább, mielőtt folytatnám a felkészítését a városi rendre.
Értetlenkedve nzek a fiúcskára, s szemöldököm fel szökik a homlokomra. Miért kártyáztunk volna? nekem a túlélés volt fontos. Ijedt kisl ny voltam, akinek mindig meg kellett játszania magát, majd trónra ült, s vezetnie kellet, s elbuktam. Hagytam elbukni a népem... Hirtelen észre veszem, miféle gondolatok futnak át az agyamon, s fel eszmélek, vissza a fiú kérdésére. - Nem. - Válaszom egyszerű, nem lehetek tiszteletlen, lehet rajta múlik, hogy bejutok e vagy sem. Lelocsolja a kezem. s természetesen semmilen reagciót nem adok. De megértem, én se tennék másképpen. Mi elfogtuk volna őt, s talán ki se engedjük. - Helyes. - Mondom érzelmek teli arccal, hiszen más nem is várok el egy vezetőtől. Igazi vezető még magában is meglátja ami nem helyes, talán ezért buktam el. - Valóban? - Vonom fel szemöldököm. - Egy jó harcosnak nem örülnek? - Értetlenkedve nézek, de majd lesütöm a szemem megadóan. - Úgy teszek, ahogyan mondasz. - Nagy szó egy vadtól, hogy behódol, talán más nem is tenné, de én tudom, hogy muszáj. -Rendben. Köszönöm. Miért vagy velem ilyen kedves? - Kérdezem.
Hirteten, megrezzenek, hogy az oldalam következik, de engedem. Nem szoktak hozzzám érni, se készülni hozzám érni. Lincoln volt az utolsó aki megérintett. És a feje elém gurult, amikor Wanheda levágta.
Rövid találkozónk alatt nem először érzem azt, hogy el kell nevetnem magamat, habár már nem a csattanót várom és a viszont kacagást, hanem a kényszer elmúlását, ugyanis a tudatlansága miatt mocsok dolog lenne kiröhögni. - Úgy értem… Ha jól adod elő magadat. Ez egy kifejezés, nem kártyáztatok odakint sohasem? - teszem fel a városunk szempontjából legkevésbé fontos kérdést, de most már kíváncsi vagyok, hogyan éltek a falakon túl, a vadon szeszélyére bízva. Idő közben elérünk az őrhelyre, ahol fegyverek nélkül - azokat a bejáratnál hagytuk - vezetem az egyik kis szobába. Láthatóan feszeng, és legalább annyira bizalmatlan, noha ezt meg tudom érteni, összességében véve én is így érzek vele kapcsolatban. Odakintről jött egy olyan közösségből, ami talán még Wallenberg legutóbbi túlkapásain és vérengzésein is túltett. Ki tudja, mi kell ahhoz, hogy reflexből nekem támadjon, vagy majd később valakinek az utcán. Érthető módon egy ideig nem fogunk fegyvert bízni rá, ha a Tanács jóváhagyja a maradását, ám még nálunk is fontos része a kiképzésnek, hogy megtanuljuk használni a környezetünket, amennyiben fegyverek nélkül maradunk. Pont neki esne nehezére feltalálnia magát? - Bizonyára angyalpenge lehetett vagy abból kovácsolták - jegyzem meg, bár a penge nem éppen úgy csillogott, mint a mennyekből származó fém, sőt. Igazából emlékeztetett valamire az a kés, de nem tudnám hova tenni. Közben látom, hogy fájdalmas emlék elevenedik meg előtte, ezért nem faggatózok tovább a félbehagyott mondatról, hanem a felkínált kezére locsolok a vízből, pontosabban a sebre. Amúgy sem árt kitisztítani, mielőtt bekötöm. A csapda után egészen feleslegesnek hathat a szenteltvíz próbája, azonban láttak már érdekesebbet is az idősebbek a félvérháborúban. - A Tanács valószínűleg nálam is bizalmatlanabb lesz - szólalok meg, miközben jódoldatot is ecsetelek a sebére, hogy aztán bekötözhessem. - Szerintem jobb, ha nem firtatod, hogy ki voltál odakint. Nem fogják elismerni a rangodat, a véres jelző meg lássuk be, nem éppen bizalomgerjesztő - pillantok fel rá megemelt szemöldökeim alól. - Egyszerű szakadár vagy, aki megmenekült a vérengzés elől. Jó harcos, emiatt szolgálatára lehetsz a városnak. Mindent meg fogsz tenni annak érdekében, hogy beilleszkedj a közösségünkbe… Ilyenek… - adom a szavakat a szájába elcsöndesülve, ismét a sebének ellátására koncentrálva. Amikor elkészülök, megint felnézek rá. - Most az oldalad jön.
Figyelem a fiú arcát. Korát kitalálnom nehéz hiszen egy baba arc még is bölcs szavak. - Kártya? Nekem nincs olyanom. - Nézek rá rémülten egy pillanatra. Akkor most kellene, hogy birtokomban legyen egy kártya? Vagy városiak valamit mondani akarnak ezzel? Jó hír, hogy nem hagy magamra. Most érzem megint azt mint régen. Mikor nem találja az ember a helyét, s feszeng. Most én sem találom az enyémet, hiszen most a városba készülök, amire még nem volt példa, s más emberek fognak körül venni, kik azt valljak, mint mi egykoron. Helyet foglalok, elég kényelmes így a fegyvereim nélkül, de veszélyes is. Összerántom a szemöldököm, de bólintok. Nem maradhatok egyedül, kell nekem, hogy bejussak. - Apámnak volt egy pengéje, amivel megvágta az embereket. - Bökök rá az egyikre, amit az előbb a kezébe nyomtam. - De nem igen jöttek a táborunkba ezek a lények, kivéve .... - Sütőm le a tekintettem, s jut eszembe az a végzetes nap, mikor nővéremet démon szállta meg.
Engedelmeskedem, s szabaddá teszem a sebem. S várok, hogy beleöntse a vizet. Még nem láttam ilyen folyadékot. Azt hallottam a papjaik készítik.
Látva a lány reményteli pillantását, nehezen tudom rávenni magamat, hogy ne bökjem rá rögtön: biztosan így lesz. Mert nem tudhatom. Kezeskedhetek érte, ám a végső döntés a Tanács kezében nyugszik, és ha ők azt mondják, hogy nincsen szükségük egy vademberre, akkor mennie kell. - Ha jól játszod ki a kártyáidat, nem hiszem, hogy gond lesz - biccentek végül, megmaradva egy kevésbé lelombozó, mégsem értelmetlenül bizakodó válasznál. Közben megérkezünk az őrhelyre, ahol már éppen szólnék Jacks-nek, hogy dolgunk akadt, de bennem akasztja a szavaimat a csuklóm elkapása. Nem szoktam jól érezni magamat a bőrömben, hogyha csak úgy kérés nélkül belegázolnak a személyes terembe, most viszont nem tudok haragot vagy frusztrációt érezni, ahogy hátrasandítok a vállam felett. Egy apró nyelést követően megrázom a fejemet. - Nem hagylak, ne aggódj - biccentek felé, majd megvárom, hogy átadja a fegyvereit. Addig én is leteszem az íjamat és a nyilaimat összefogó tegezemet, és mihelyst készen áll rá Deedra, intek a fejemmel, hogy kövessen. Az egyik, kíváncsi fülektől távolabb eső szobába viszem, amit az ilyen alkalmakra szoktunk hasznosítani. Középen egy asztal foglal helyet két székkel, a sarokban álló szekrényben pedig minden felszerelés adott a különböző próbákhoz. Egy olajlámpás már ég a helyiségben, így a világítással nem kell bajlódnunk. - Ülj csak le - kínálom hellyel, és ha besétál, az első próbán át is ment; egy a szőnyeg alatti ördögcsapdán. Addig is előszedek kötszert, fertőtlenítőt és az ellátásához kellő apróságokat. - Nem hiszem, hogy természetfeletti lennél, de az alapokat el kell végeznünk. Szenteltvíz és a tűz próbája - utalok itt az angyalokat és félszerzeteket csapdába ejtő tűzkörre. - Ti odakint hogyan teszteltétek az embereket? - kíváncsiskodok, elhelyezve mindent az asztalra, és amennyiben leült, én is leteszem a hátsó felemet, közelebb araszolva a székemmel hozzá. - Tedd szabaddá kérlek a sebed - tudom, ez nem olyan pillanat, de akkor sem nyúlkálnék engedély nélkül, legalábbis, amíg senki sincs életveszélyben.
- Oh - Fejezem ki magamat, hiszen vademberes lehetek a számára. - Ha engedik, hogy belépjek. Szerinted? - Kérdezem tőle csillogó szemekkel. Nem sok helyre tudok menni, így nem túl sok mindent kezdhetek magammal. Legalább tudásom, s tapasztalataim jól jöhetnek ennek a városnak. Sok mindent hallottam már róluk, s nem tudom igazak e a pletykák. Hirtelen megtorpanok, mikor szemügyre veszem az épületet, s a gyomrom görcsben van. Még nem tapasztaltam ehhez hasonlót soha sem, hogy n izguljak. De most a kezükben van a sorsom. Talán Lincolnnal való kapcsolatmban tapasztaltm ezt. Az izgalmat. Mikor elöször lettünk egymásé. Tovább haladok, megtorpanásom alig egy lépésnyi elönyt jelentett új barátomnak. Bólintok, majd elkapom a kezét. - Ugye nem hagysz itt? - Kérdezem. Kissé vonakodva, de át adok mindent. Ami sok. Bokámnál egy kis kis, ruhám ujjában, s még 4 helyről veszek ki pengét, és adom át legnagyobb késem.
Mindösszesen biccentek a furcsa mosollyal szegélyezett szavaira, ugyanis ígérni még semmit sem tudok. Persze az új, friss vadászoknak mindig örülünk, főként, ha képesek küzdeni is, de nem minden áron. Ha képes lesz megtanulni New Yorkban élni, akkor nem lesz gondja, és bár ezt sem kötöm az orrára, ám van egy olyan érzésem, hogy neki menni fog. Mihelyst kozmetikázza a grimaszait és nem használ furcsa szavakat. - Nálunk fáklya - vonom meg a vállaimat, aztán figyelmesen hallgatom a tapasztalásait az élőholtakkal kapcsolatban. Nos, a megoldásra nem derül fény, de nem is mondanám, hogy haszontalanok voltak az információi. Legalább ezt már senkinek sem kell kikísérleteznie. - Előbb-utóbb majd rád ragad a városban a cifra beszéd is - mosolyodok el gyengéden, miközben egyre közelebb érünk az állomáshoz. A fények konkretizálódnak, egyre több villan fel belőlük, míg aztán ki nem rajzolódik az épület egésze. Nem egy hatalmas valami, ám a nyugati fal felügyelésére éppen elegendő. - Itt vagyunk. A fegyvereidet el fogják venni, aztán ellátják a sebeidet. Utána beszélhetünk a továbbiakról - tudatom vele előre, hogy ne érje meglepetés. A bejáratnál már ki is szúr minket az egyik őr, így mire odaérünk, tárt ajtókkal várnak minket, ha tárt karokkal éppen nem is. - Jackson. A falon túlról érkezett, beszélgetnék vele egy melegebb és biztonságosabb helyen, de előbb el kell látni a sérüléseit - adom a bent állomásozó tudtára, s amint felvázoltam, el is kezdi átkutatni Deedrát és a holmiját fegyverek után. Feltéve, amennyiben hagyja.
- Legyen így, remélem hamarossan otthonomnak is nevezhetem ezeket a falakat. - Mosolyodom el, de mosolyom inkább egy kutya vicsorgásával lehetett hasonló. Nem sokat látok ebben a sötétben, hiába töltöttem sokat a fekete éjszakában, de csak pár kicsinyke kis pont körvonalózodik szemeim elött. Talán az lehet a hely, ahova vinnie kell engem. Remélem megfelelek majd, igyekszem jól viselkedni, ha bár még nem ismerhettem ki a falakmögötti emberek szokásait. Nem értettem, felvontam szemöldököm. - Az nem Félyja? - Bicentem oldalra fejem, de arcom letisztul és most tényleges mosolygás járja át, nem egy vicsorgásos valami. - Nem vagyok a szavak, s a szép beszéd tudója. - Én a kardot jobban preferálom. - Igen, a tűz sem pusztította el..- Megégette, de nem vrtam meg mi lesz így elmentem onnan. Sose rémültem meg úgy egy embertől. - Nem hinném, de nem tudom. - Hajtom le fejem. - Tovább vitt utam. - Próbálom magamban tartani félelmem.
Ott a nyelvem hegyén a közbeszólás: túlélni úgy is lehet, ha olajra lép az ember, de nem borzolom tovább egyikőnk idegeit sem. Helyette hagyom, hogy a tapasztalatairól beszéljen az élőholtakkal kapcsolatban, ugyanis sosem lehet tudni, mennyiben más a helyzet odakint, mint idebent. Netán akadnak-e másféle „zombik” a falakon túl, esetleg a megoldásról vannak-e információi. Szóval igen, hallgatom, míg elmeséli a történetét, legalább telik az idő, haladunk előre, és én is megtudhatok valamit. Vagy nem. Túl sok újdonságot már nem hordoznak magában a szavai, mégsem állok neki sóhajtozni vagy a mellemet verni, New Yorkban bizony már mindenről tudunk. Helyette apró, de igazán halovány mosollyal rá pillantok. - Nincsen miért aggódnod, Deedra. New Yorkban az eszednek is éppen annyi értéke van, mint a harci tudásodnak - bíztatom, majd tovább indulok. Ha nappal lenne, vélhetően már láthatnánk is a sűrűn ülő fák között a bázis körvonalait, így azonban legfeljebb egy-egy fénypont, amit ki lehet szúrni belőle ilyen távolságból. - Tehát fáklyát dobtál rá? És attól meghalt, vagy csak lassította? Feltéve, ha láttad - kíváncsiskodok tovább, hiszen ezek hasznos információk. Mit kerüljünk el, vagy hasznosítsunk egy esetleges kivégzésnél, összecsapásnál.
Tekintettem magam elé szegezem, hogy figyeljem merre lépek, de hirtelen pillantok rá. Komoly tekintettel figyelem. - Nem léptem le, én éltem túl. - MOndtam. Klánom dolgaihoz nincs sok köze, de már mindegy is. A szakadárok ideje le járt, s én maradtam csak, vagy is pár tag kivételével. Én csak így tudom, hogy füst. Azt láttam az égen, hiszen életem minden részét a szabadban töltöttem. Nem tudom mi az, nem tudom ki okozza, de azt tudom, hogy megöríti az embereket, és félek, hogy egyszer majd engem is. Ez is az oka, amiért itt vagyok, és persze a túlélés. - Találkoztam pár Klán taggal, csatánk közben fölényesen nyertem ám mikor pengém a húsba mart, s szíven szúrtam nem halt meg. Ugyan úgy meglepődött, mint én. - Magyarázom, de nem értem az egészet. - Félyjámat rá dobta, s így sikerült el menekülnöm, ami szégeny. - Vallom be, hiszen erre nem vagyok büszke. - De nem akarom, hogy a megvilágtásom ezen bukjon, hogy egy csatát vesztettem. - Pillantok a férfire kérlelő tekintettel.
Kíváncsi lennék, miként élt eddig ez a lány, ha a beszélgetést felesleges szóváltásnak titulálja. Mindennek az alapja a kommunikáció… Habár belegondolva, nem lehet véletlen az sem, minden külső behatás ellenére leöldökölték egymást a klánjaik. - Jó harcos, vagy valaki, aki időben olajra lépett - esik ki a számon a gondolat, és már késő ahhoz, hogy visszaszívjam. Ne legyél idióta, Payne… - Úgy értem, ebből inkább azt vonnám le következtetésnek, hogy a harci képességeid mellett a belátásod is a helyén van - teszem hozzá, nem hagyva helyt a közbeszólásának, noha nem gátolhatja meg abban semmi, hogy az okoskodásom után ne kiabálja le a fejemet. Nem állt szándékomban megsérteni, ám meg kell értenie, hogy ebben a városban az eszét is éppen akkora értéknek fogjuk tartani, mint a fegyverforgatásban szerzett jártasságait. - Tehát a füst előtt… - ismétlem meg elgondolkodva. - Említetted az élőholtakat. Találkoztál velük az ide vezető utad során? - kíváncsiskodok tovább, igyekezve kötetlennek beállítani a társalgást, míg az őrhely felé sétálunk. Nem sietek, látva, hogy azért elég komoly sérülés húzódik az oldalán.
Üdvözlünk a Hell Or Heaven FRPG oldalán! 2016.09.07-én nyitottunk, és azóta is sok újítással, fajokkal bővültünk. Oldalunk apokaliptikus világban játszódik 2021-ben. A jelenlegi állapotokat az oldal hirdetőfalán (Generalitiesben) találod. Leírásainkat adminjaink alkották, de alapul vettek pár ismert sorozatot is, mint pl: Supernatural. Mielőtt regisztrálsz, kérünk tekintsd meg a Kanon illetve a Keresettjeink listáját. Kettő admin van jelen az oldalon, de kérünk, hogy főfiókra írd a hozzánk intézett kérdéseid. PM linket megtalálod a Generalitiesben. Sok szeretettel várunk ebben az őrült világban!
meglepődik a nemleges válaszomon, ami én nem csodálkozom. Mi inkább tanultunk az erdőről, vagy tréningeztünk.
Egy kissé meglepődök a nemleges válaszán. Nehéz elképzelnem, mégis mivel ütötték el az idejüket akkor, amikor nyugalom volt, mert hát csak nem támadták őket minden nap az angyalok vagy a démonok. Néha még a városban is halálra tudja unni magát az ember, amikor se munka, se különlegesebb esemény nincsen, pedig itt azért több lehetőség áll a rendelkezésünkre kikapcsolódás gyanánt. Nos, nem firtatom tovább a témát, helyette igyekszem neki praktikus tanácsokat adni, ha a Tanács egésze előtt kell majd helyt állnia.
- Oh - Fejezem ki magamat, hiszen vademberes lehetek a számára. 