Welcome to hell or heaven frpg
- Staff és tagok által keresett karakterek -

 
• Cole lakása •
reveal your secrets

Alexander Payne


Cole lakása - Page 4 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 11, 2019 2:23 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 847 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Cole-al lenni olyan, mintha egy hullámvasúton ülnék. Persze én sem voltam sose kiegyensúlyozott személyiség, az összeszedettségem illúziója ellenére semmivel kapcsolatban sem voltam biztos önmagamban, leszámítva azt, hogyha valamit becélzok az íjammal, azt biztosan el is találom. De jónak lenni a harcban egészen más dolog, mint kiigazodni a bensőnkben vagy másokban, és azt hiszem, minél kevésbé látja át magát az ember, annál nehezebben tudja megfejteni a körülötte lévőket is. Boldognak látom őt, vidámnak és önfeledtnek, egy kis időre pedig elhiszem, én is pontosan ilyen gondtalan lehetek; fel sem merül bennem, hogy más okozza a vidámságát, vagy, hogy az enyém sem igazi, de legalábbis nem örök.
- Nem lennék - rándítom meg a vállaimat egy széles vigyorral, megkímélve magunkat a további magyarázkodástól arról, miért is nem számolok nászéjszakákkal. Sosem fogok tudni olyannal összeházasodni, akivel szeretnék, ezek után meg inkább az előnyeit nézem a veszteségnek. Mondjuk meg mernék esküdni, hogy az erőm teljében, összeszedetten ez a mutatvány is nagyobb sikerrel zárult volna, s akkor talán a matracán simulnánk egymáshoz, csókolóznánk, majd kimerülten hajtanánk álomra a fejünket ahelyett, hogy egyik pillanatról a másikra darabjaira hullana a boldogságom.
Még csak azt sem tudnám megmondani, honnét bukkant elő az emlék és miért éppen most, ez a kiszámíthatatlanság pedig egészen megrémít. A legkevésbé akarok erre gondolni, rád akarok koncentrálni Cole, de te mintha megéreznéd a bajt, sietősen hagyod hátra a fürdőt a mérgező füsttel, ami elkezdett benne szétterjedni. És milyen jól teszed, mert egy ajtóval kijjebb valóban tisztább a levegő, s még az én mellkasom is könnyebben emelkedne, ha nem válna hirtelen mumussá a matrac a szemeimben.
Előtte nem volt időm elgondolkodni rajta és azon, mi várhat ott rám, belefeledkeztem az alkoholba és a vendéglátómba, aki valamiért a koszos ruháit kezdi visszaaggatni magára. A félelmeim mellé némi értetlenség társul, főként, amikor egyetért a felvetésemmel - a legkevésbé számítottam volna rá. A mai este ő tűnt józanabbnak, megfontoltnak, olyannak, aki ki tud vezetni a sötétségből, de ki mondja, hogy nem teszi jelenleg is ugyanezt? Bízni fogok benned.
- Ezt nekem készítetted ki? - bökök a mutatóujjammal a matracon felejtett, szürke pólóra, és amennyiben megkapom a jóváhagyását, nagyot nyelve megközelítem a terepet, hogy legalább felülről melegíthessen valami. A legjobb az lenne, ha mindketten bebújnánk a takarója alá, és mint a kabinban, egymást melegítve kucorodnánk össze, ehhez azonban még innom kell. Szerencsére ezzel sem hagy cserben, így mihelyst félig-meddig felöltöztem, utána lépkedek a konyhához.
- Efelől nincs kétségem - állapítom meg, már is egy fél fokkal felszabadultabban, mint a fürdőben; inni fogunk, lesz esélyem elködösíteni a fejemet, és akkor aludni is nyugodtan fogok tudni. - Máshol nem jár mellé ilyen kiszolgálás - harmatgyenge mosollyal biggyesztem hozzá a meglátásomat, ami fejben sok egyéb más jelzővel is kiegészül, ám egyelőre megtartom őket magamnak. Beszéd helyett inkább azt figyelem, miként tölti ki nekünk a whiskeyt, ami biztos vagyok benne, most is pontosan olyan rossz lesz, mint egykor a kocsmában, de éppen annyira fog jól is esni, mint akkor - ha nem jobban.
- Az éjszaka örökké tart - emelem meg végül én is a poharamat, és ellenben vele, diszkrét kortyolgatás helyett egyszerűen lehúzom egybe az egészet. Azt hinné az ember, hogy ennyi ivás után, amit az utóbbi időben lezavartam, már nem tud meghatni egy-egy erősebb ital, viszont egy kiábrándult fintort ezúttal sem vagyok képes elnyomni magamban. Persze, mire elém lépked és egy szörnyen rövid, de annál finomabb csókot nyom a számra, összeszedem magamat a viszonzáshoz. A puszit követően én mindkét karommal átölelem a vállait, és a homlokának döntve a sajátomat pillantok le a boldog vigyorára. Ez nem jelenti azt, hogy cserébe ne esne ugyanolyan jól az érintése a derekamon és a hátamon.
- Furákat mondasz. De lehet igazad van, ennyi ivás után hallucinálni fogunk - horkantok fel, mielőtt én is nyomnék egy puha csókot a szájára, aztán a nyakához bújtatnám az arcomat. - Egyelőre az egyetlen, amit hallok, az a te hangod… és az felülmúlja a zenéket - sóhajtok bele a bőrébe, s bár legszívesebben így maradnék vele, addig ölelve őt, amíg újfent biztonságban nem érzem magamat, mégis csak elengedem, hogy elléphessek a pulthoz és kitölthessem a következő kört. Amennyiben nem végzett a sajátjával, úgy visszatöltöm az elfogyasztott mennyiséget a poharába, nehogy lemaradjon. Remélem nem veszi zokon az önállósodásomat, ami annak köszönhető, hogy rendkívül egyszerű „belekényelmesednem” a társaságába. Hihetetlennek tűnik, hogy a legutóbbi találkozásunkat egy „soha többé”-vel zártuk, azután néhány órája megint hasonló mederbe löktem kettőnket, most meg úgy iszogatom itt vele a pocsék alkoholt, mintha mindig is összetartoztunk volna és nem is lehetne másként a kettőnk világa, mint együtt. Akárhányszor a derült arcára vagy arra a szénaboglya hajára süllyesztem a tekintetemet, egy kicsit könnyebb lesz a létezés, és egészen biztos vagyok benne, hogy a pár perccel ezelőtti pánikomat nem kizárólag a hirtelen legurított whiskey homályosította el…
- Szóval… Te nem vagy nászéjszaka-ellenes? - jut eszembe egyszer csak a korábbi téma, amit egészen hamar lezártam, jelenleg mégis kitűnő csönd-kitöltőnek tűnik. Közben engedek a kényszeremnek, és visszalépve hozzá, beletúrok a vizes hajába, ami meglepő módon már is elkezdett megszáradni. Feltéve, amennyiben nem kerekedett fel ismét a kicsiny lakásban, ha rajta múlik, még itt is képes pillanatok alatt méteres távolságokra tűnni előlem.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 10, 2019 7:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 672 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Most sem könnyű elképzelnem a tervét, miszerint egészen a matracig közlekedünk úgy, ahogy az előbb csak két lépést sikerült megtennünk. Ez csak félig a jelenet meredekségének a hibája, hiszen lassan az is kezd világos lenni, hogy valami még sincs teljesen rendben velem és a figyelmemmel; én is érzékelem, milyen hatással van rám a közelsége. Befolyásol, de valahogy sosem azonnal, hanem fokozatosan és észrevétlenül változtat meg valamit bennem, pontosan akkortól kezdve, hogy elhatározom, egy időre elengedem a félelmeimet. De az is lehet, hogy semmi ilyesmi nem történik, mivel legutóbb közel sem voltam ilyen boldog, éppen csak a legrosszabb éjszaka vált mellette egészen elviselhetővé.
Persze ez a realizáció sem tart kifejezetten sokáig: minél hosszabban bámulom az előttem heverő Alexet, annál messzebb siklik tőlem a gondolat és vele együtt minden, ami nem tartozik szorosan ehhez a pillanathoz; egyszerre ragadok a jelenben és sodornak tovább a jövőre vonatkozó és folyton változó ötletek.
–  Nem hittem volna, hogy nászéjszaka-ellenes vagy. – Azóta sem bírom kordában tartani a vigyorgást. Lehet, hogy az esküvők többi tartozékát sem kívánja a nyakába, neves vadászként viszont fogadni mernék rá, hogy mégis léteznek ilyesfajta kötelességei. Talán csak én vagyok egyedül szabad ezen a világon. Mi van, ha a falak, amiket eddig magam körül láttam tornyosulni, igazából nem is léteznek? Nincsenek korlátaink, Alex; mégis lehetünk együtt.
Minden jel arra mutat, hogy a zuhany alatti terveim veresége visszafordíthatatlan, így nem kezdeményezem újra a befejezetlenül maradt akciózást. Ő fáradnak tűnik és én is egyre hidegebbnek érzem a levegőt, azt viszont, hogy mégis hozzáérjek a bőréhez, képtelen vagyok megállni. Szinte észre sem veszem, hogy nem reagál – hogy máshogy reagál, mint ahogy kéne –, és akkor sem fogok gyanút, mikor az arckifejezése is erőltetetté változik. Olyan, mintha fekete folt lebegne előtte, amin nem láthatok át teljesen. Értelmezhetetlenné tesz mindent, ami egy kicsit is bonyolultabb a saját, annál kellemesebb elméleteimnél.
Egyet pislogok csak, és már a szobában vagyok; otthagytam őt azért az alsógatyáért. Kitúrom a fal mellett lerugdosott kupac közepéről, és ahogy felvettem, máris a maradékkal szemezek. Még így, nagyjából szárazon is hűvösnek érzem a levegőt, pedig itt bent már egyáltalán nincs hideg, és ha úgyis csak aludni fogunk…
Mélyen elgondolkozom a felvetésén, miközben a kezemben tartott tiszta póló megáll félúton a levegőben. A földre dobom, és helyette a bárban viselt nadrágot állok neki magamra rángatni.
– Igazad van! – Nekem sincs még kedvem, korán van hozzá, és ezernyi dolgot lehet csinálni a lámpák mesterséges fényében. – A legjobb helyre jöttél, ha inni akarsz – indulok el lelkesen a konyhaszerkény irányába, és már nem is zavar annyira, hogy Alexet ismételten alkoholhoz juttatom, amit nemrég még minden erőmmel próbáltam megakadályozni. Azóta én is kijózanodtam, és azt hiszem, éppen emiatt látok mindent tisztábban, mint korábban bármikor.
Kinyitom a pult feletti szekrény ajtaját, nagyszerű belátást engedve neki a tartalékaimra: a félig teli, címkézetlen üveg mögött legalább két-három bontatlan is áll, mind különböző formában és mégis ugyanazzal az olcsó whiskyvel teletöltve. Ha mérlegre állítanánk őket és a lakásban található összes élelmet, sejtésem szerint utóbbi nyomna kevesebbet. Mindig van, amíg fizetni tudok érte, onnantól kezdve pedig, hogy mégsem, egyenlő mértékben csökken a szilárd halmazállapotú kajával, és ha mindkettő elfogy, az utolsó dolláromból nagyobb valószínűséggel próbálom meg feltölteni az italos részleget.
Félig töltök egy-egy tiszta poharat. Szerencsére ezeket nem kell a mosatlanok közül előhalásznom, mert én magam sem használok belőlük túl sokat: egy kell a whiskynek, a csapvíz számára pedig, tekintve, hogy fentről lefelé folyik és az ember feje tökéletesen befér a sugár alá, pazarlás lenne újabbat elővenni.
– Ezt arra, hogy… az éjszaka örökké tart! – emelem magasba a sajátomat, és egészen megelégszem a mondanivalóm tartalmával. Semmi sem állíthat meg minket, főleg, hogy a verekedést is sikerült jelentéktelen sérülésekkel megúsznunk. Hazaértünk. Soha nem érünk véget.
A szemébe nézve kortyolok néhányat, majd a pohárral az ujjaim között lépek elé, hogy közelebb húzódva rövid csókot nyomhassak az ajkaira. Végül ott maradok előtte, mintha képtelen lennék elhúzódni, majd a szabad karom a háta mögé csúsztatom, futólag végigsimítva a derekán.
– Kár, hogy itt nincs zene. De tudod mit? Ha ezt megisszuk – intek az üveg felé kicsivel arrébb a pulton –, hallani fogunk valamit – vigyorgok Alexre boldogan.
reveal your secrets

Alexander Payne


Cole lakása - Page 4 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 04, 2019 1:31 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 680 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Miután földet érünk, az agyam rögtön elkezdi visszajátszani a túlzott gyorsaságban lepergő eseményeket, de szinte nehezebb felidézni ezt a néhány másodpercnyi káoszt, mint a közös verekedésünket a szórakozóhelyen. Fogalmam sincs, mi volt az az utolsó pont, ahol megadták magukat a lábaim, és hogyan nézhetett ki kívülről az esésünk, ellenben a katasztrófa előtti simítását az arcomon szerencsére megőrizte a tudatom. Az sem kizárt, hogy ott szakadt el végkép a koncentrációm, Cole érintései valahogy mindig kizökkentenek. Nem mintha tudnék haragudni vagy lenne rá lehetőségem, egymásba olvadó nevetéssel zárjuk ezt a bizarr mutatványt, aminek a végén mély szusszanással túrok a hajamba, majd dörgölök végig az arcomon a mozdulat befejezéseként.
- Az ágy… az ágy volt a terv, esküszöm - horkantok fel megint, már-már ismét elröhögve magamat, ám néhány vacogással keveredett rázkódást követően lecsillapodik a kényszerem. - Örülök, hogy nem volt hiábavaló - vigyorgok fel rá, az arckifejezésem viszont hamar homlokráncolással egészül ki a rákövetkező megjegyzését hallva. - Kész szerencse, hogy sosem lesz nászéjszakám, azért elég siralmas lenne még egyet borulni - tűnődök el, mielőtt röviden megint csak elnevetném magamat. Lehet, hosszabban is el tudnék szórakozni a gondolatmenetemen, de egyrészt hullafáradtnak érzem magamat így vízszintesben feküdve, meggyötört testtel és elmével, másrészt talán most még inkább fázok, ahogy minden egyes, jéghideg csepp végigcsiklandozza a bőrömet, hogy aztán alattam csoportosulva hűtsenek tovább. Ennek dacára képtelen vagyok megmoccanni, túlzottan lefoglal Cole vizes tincseinek látványa, amint az arcára tapadva indítanak útnak újabb és újabb vízkristályokat a bőrén, ahol nedves, csillogó lenyomatként jelzik a felderített területeket. Megirigylem őket; szívesebben csókolgatnám végig őt helyettük, noha ezúttal nincsen helye ragyogó hőstetteknek és hirtelen kélt ötleteknek, az oldalamra simuló ujjai kirántanak minden elködösülő, ábrándos gondolatomból.
Az érintésére most nem a szívem dobban hatalmasat, hanem a gyomrom rándul össze kellemetlenül. „És megszülettél Te… olyasvalami, aminek sosem szabadna megtörténnie.” Váratlanul tör fel a tudatomból az angyal hangja, úgy, hogy még csak esélyem sincs védekezni ellene. Mintha a fekete állóvíz mélyéből a felszínre buggyant volna egy buborék, ami abban a szent minutumban ki is durrant, mérges gőzt hagyva maga után a levegőben. Elakad egy pillanatra a lélegzetem, és ha nem szólalna meg, illetve a kérdését nem követné széles vigyor, biztos vagyok benne, hogy elvesznék. Bizonytalanul próbálom magamra erőszakolni az ajkain derengő szertelenséget, ami remélem sokkal jobban megy, mint amilyennek érzem.
- Jah… - nyögöm ki nehézkesen, de lassacskán megtalálom a hangomat. - Minden második pénteken - viccelődök, legalábbis próbálok, azért pedig még soha nem voltam ilyen hálás, hogy Cole ennyire izgő-mozgó. Amint felkel mellőlem, én az oldalamra fordulva igyekszem feltápászkodni, s közben egy remegő, halk sóhajt fújok ki a számon keresztül. Nem. Nem emlékezhetek pont most, amikor itt van velem, mellettem.
Megint végigdörgölök az arcomon, majd felkelek, s hozzá hasonlóan megtörülközök. Az alsónadrágom helyben van, az egykettőre vissza is kerül rám, de a kölcsön-pólót hiába keresem, nyoma sincs a fürdőben. Nem bízok eléggé a hangomban, hogy utána szóljak, ezért felnyalábolom a maradék ruhámat, és kisétálok a szobába. A nadrágom és a zoknim az ütött-kopott kanapéra kerülnek, míg a cipőm közvetlenül eléjük, a földre. Pusztán a kevés holmim elrendezését követően fordulok a célhely irányába, vagyis a matrachoz, amin ugyan feltűnik a kikészített felső, azonban nem vesz rá a lélek, hogy megközelítsem.
Félek. Félek lefeküdni, aludni, csendben lenni és a gondolataimra bízni magamat. Rettegek attól, milyen éjszaka fog így várni, józanul, mert jelenleg alig érzek valamit a ma este bevitt mennyiségből. Nem akarom, hogy még annál is rosszabb állapotban lásson, mint a szórakozóhely mosdója, amiről hozzáteszem, már alig akad emlékem, de pontosan innét tudom; nem nyújthattam szép látványt. Hirtelen fázni is elfelejtek, a tenyereim igaz, hűvösek, ám egyre nyirkosabbak.
- Szóval mit is fogunk most csinálni? - teszem fel az ostoba kérdést, hiszen a válasz egyértelmű, csupán az akaratom nem. Valamit muszáj csinálnunk, hogy ne kelljen ágyba bújni és elaludni, egyszerűen nem szabad hagynom, hogy váratlanul megint csak minden darabjaira hulljon. - Úgy értem még korán van aludni - rándítom meg a vállaimat ártatlan arckifejezéssel, mielőtt körbefordulnék egy gyors szemrevételezésre a helyiségben. - Van itthon valami piád? - vezetem végül vissza rá a tekintetemet, változatlan gyámoltalansággal. Tudom, hogy csapongok, de el sem tudod képzelni, mennyire félek, Cole...


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 29, 2019 12:35 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 655 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Innentől kezdve különösebb balesetek nélkül zajlik a zuhanyzás, már ha a mi kettőnk tevékenységét igazán annak lehet nevezni. Alex lovagiasan felszedi nekem a szappant a zuhanytálcáról, bár akkorra már én sem félek elengedni a kapaszkodóimat; legalább így ő is ugyanolyan vizes lesz, mint én. Pontosan olyan boldognak tűnik, mint amilyennek én érzem magam, de azt nem tudom megállapítani, ennek mekkora köze lehet a szerencsétlenségemhez és mekkora az együtt töltött idő varázsához. Ezután valamivel távolabb állok a víztől és az övéhez hasonló módszerekkel vágok bele a tisztálkodásba: szappanozás után végtagonként, majd messziről fröcskölve öblítem le magamról a habot. Időnként visszatér rá a tekintetem, és olyankor mindig kiszélesedik a zuhanyzásra való koncentrálástól elhalványuló vigyorom. Elvégre ő a jókedvem legfőbb forrása, legalábbis nem tudok másra gondolni – Alex jelenléte az egyetlen különbség a tegnap és a ma között. Ő éltet, mióta csókolóztunk odalent. Akkor és ott fogalmam sem volt róla, de most biztos vagyok benne, hogy meghalnék nélküle; nem léteznék, ha ma nem bocsát meg nekem.
Megvárom, hogy kiszálljon és nagyjából megtörölje magát, és csak utána lépnék ki mellé a földre terített nedves rongyra, de egyetlen talpamat sincs időm letenni; Alex előttem terem és még mielőtt egyáltalán reagálhatnék valamit, megpróbál felemelni. Az előző szavait és legfőképpen az elrablást én egészen máshogy értelmeztem, de most, bizonytalanul a lógva a levegőben már kezdek rájönni, mire gondolhatott.
– Mi a jó életet csinálsz? – tör rám megint a nevetés, miközben meglepett fejjel elindulunk a jó irányba, de valamiért viszont hátrafelé. Egyelőre nem tűnik fel a probléma, amit a csúszós csempe okoz, tehát nem is látom olyan sürgősnek rájönni az arckifejezése miértjére, s kapaszkodás helyett felnyúlok, hogy tovább vihogva végigsimítsak a vizesen csillogó arccsontján. Én lennél túl könnyű, vagy ő ilyen izmos? És még valami: nagyon kellemesen mutat a bőrén a régi izzó narancsos fénye.
Aztán zuhanunk. Fel sem tűnik, mikortól kezdve nem állunk stabilan és pontosan meddig tart az egész; egy másodperc múlva már mindketten a földön fekszünk – ő a földön, én pedig rajta, ha pontosak akarunk lenni. Alex már megint nagyon viccesen néz ki, főleg, ahogy megadóan széttárulnak a karjai kétoldalt, így alig bírom visszafojtani az újból rámtörő nevetéshullámot. Szerencsére nem kell sokáig erőlködnöm, mert ő is röhögni kezd.
– Hát akkor mi volt a terv? – még mindig nehezemre esik abbahagyni, de azért megcsóválom a fejem, miközben felülök és egy kezemmel megtámaszkodom. – Ne aggódj, egy pillanatra azért úri nőnek éreztem magam. – Egyesével érzem a rajtam legördülő cseppeket, melyek előbb-utóbb mind az alattam kialakuló tócsát növelik. – Vagy mint a filmekben. Tudod, amikor a csajt átemelik a küszöbön a nászéjszakán…? Na, ez majdnem olyan volt. – Kivéve azt a részt, mikor a földön kötöttünk ki, de ezt már nem is említem; így volt tökéletes az érthetetlen próbálkozása.
Lassan lenyugszom annyira, hogy vizesen dideregve vessek egy pillantást az előttem fekvőre. Az egyetlen újdonság Alexen a rengeteg színes foltja és sérülése, amiket eddig nem csodálhattam meg ilyen közelről; most pont jó távolságra terült ki tőlem és a megfelelő megvilágításban, amit azonnal ki is használok. Egyet láttam már ugyan, egy kisebbet a nyakán, ami nem tűnt mainak és közel sem olyan élénken piroslik, mint a horzsolás az arcomon – a mai bunyónk ideiglenes emléke –, mégsem kérdeztem rá, hogyan szerezte, a legkézenfekvőbb magyarázat ugyanis az, hogy vadászat közben gyűjtötte össze őket. Óvatosan az oldalára vezetem a remegő ujjaimat.
– Öhm, gyakran szoktál csak úgy… elesni? – jut eszembe már megint a zuhanás és teszem fel a kérdést vigyorogva, még mielőtt akármi komolyabb hangvételű hagyhatná el a számat. Kell még egy kis idő, mire eléggé összeszedem magam hozzá, hogy felálljak és én is vegyek végre egy törülközőt, de rögtön jobbnak érződik a helyzet, ahogy megszabadulhatok a felesleges nedvességtől. Ez nem azt jelenti, hogy ne reszketnék továbbra is, de egy lépéssel határozottan közelebb vagyok hozzá, hogy visszavehessem az előbb lerúgott alsógatyámat. Hacsak nem tart vissza vagy vesz rá még egy ilyen érdekes mutatványra, tovább is haladok a tervemmel, azaz elindulok kifelé, méghozzá a saját lábamon és azt hiszem, sokkal nagyobb sikerrel, mint korábban vele együtt.
reveal your secrets

Alexander Payne


Cole lakása - Page 4 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 25, 2019 10:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 915 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Fogalmam sincs, mit művel velem Cole és hogyan csinálja, mégis képes a legváratlanabb helyzetekben fordítani egyet az elképzeléseimen és a terveimen, hogy aztán a közbeavatkozás lehetőségének szinte teljes hiányában sodródhassak az árral, amibe belehajított mindkettőnket. Egyáltalán nem terveztem az estém kezdetén, hogy bárkivel hazamenjek, ahogyan azt sem képzeltem volna, a sértettségemet és a problémáinkat ilyen könnyedén fogom magunk mögött tudni kizárólag azért, hogy még egy pillanattal, perccel, órával többet eltölthessek vele. Az, hogy az ivászatunk és a sikeres bunyónk után még legyen erőnk lefeküdni egymással, végkép meg sem fordult az agyamban, az egyedüli, amire képes voltam az idefelé úton koncentrálni, az a felfrissülésem ábrándja volt. És tessék, ebben a szent minutumban meg már arra is nehéz odafigyelni, hogy ne csókoljam tovább és ne akarjak belőle még többet, megkockáztatva a zuhanyzójába fagyást.
Amiként elhúzódik tőlem és őszinte értetlenséggel rám emeli a kékjeit, biztosra veszem, hogy ő még nálam is mélyebben elmerült az elmúlt percek szépségében, és hirtelen nem is tűnik olyan szörnyű gondolatnak szoborrá dermedni. Megragadni a jelenben, örökre egy kellemes, békés és biztonságos illúzióban rostokolni. De ő is vacog, legalább annyira, mint én, és ez az egyedüli ok, amiért nem tolom félre a kényelmemet és folytatom tovább a tapogatását, puszilgatását. Ráérünk még.
A rosszalló, egyben vigyorgó kijelentésére pusztán egy szemöldökemelést tudok kisajtolni magamból, mielőtt becsuknám a szemeimet és alámozdulnék a fejemmel az újabb csókjának, amiből ez hiába a sokadik, még mindig képes vagyok annyira elgyengülni tőle, mint a legelsőtől a kabin sötétjében. Belemosolygok a szájába az emlék nyomán, mert az egyik legkedvesebbként él a tudatomban, aztán, hogy emiatt, vagy valami egészen más indokból, de mire felocsúdhatnék, kis híján orra esik előttem. Esetlenül próbálok a derekára fogni és fogódzkodót nyújtani. Az agyam még nem funkcionál úgy, hogy felmérhessem a menekülési útvonalakat a szituációból, így az egyetlen, amiben biztos lehetek, hogy meg kell tartanom őt, addigra viszont megkapaszkodik a zuhanyfüggönyben - más támaszt talált.
- Jól vagy…? - teszem fel a kérdést, hátha enyhít valamit a képemre kiülő vigyoron, mialatt óvatosan elhúzom tőle a karjaimat. - Az előbb még a kezemben volt… - tűnődök, és a biztonság kedvéért megnézem a tenyereimet, azonban a vártnak megfelelően ott nincsen. Kiesett út közben, szóval mielőtt még egy elesést megkockáztatna, én nyalábolom fel a zuhanytálcáról a szappant. A vízcseppek természetesen éppen a nyakamba zúdulnak, de nézzük a jó oldalát, a hajmosással már nem kell bíbelődnöm, ha akartam volna egyáltalán.
Azért ezek után sem állok be a vízsugár alá, hanem taktikusan locsolgatom magamra az öblítést, hol a lecsordogáló habot figyelve, hol pedig Cole-t, aki egy ideig még nevetgél magában, aztán széles vigyorral mosakszik tovább. Nehéz nem mosolyogni mellette, és igazából nem is küzdök ellene. Jól akarom érezni magamat, akkor is, ha a tudatom mélyén változatlanul ott kapirgál az a jelenleg meghatározhatatlan, fájdalmas érzés. Mint egy halovány, gyerekkori emlék, amit a legnagyobb erőlködésem ellenére sem tudok előhívni azzal a különbséggel, hogy ezt nem is akarom.
- Oké, én elhagyom a süllyedő hajót - jelentem be a nagy elhatározásomat a fürdés végeztével, és óvatosan kilépek a zuhanytálcáról. Amennyiben van valamiféle rongy vagy kilépő leterítve, legalább abban megszárítom a talpaimat, mielőtt a törülközőm felé lódulnék és megkezdeném a kiolvasztásomat. Egy századmásodpercig határozottan él a fejemben a tervem, apró részletekben rajzolódik ki benne minden mozdulat, aztán elég egy jelentéktelennek tűnő zaj Cole részéről, hogy ismét átkapcsoljon az elmém valami egészen másra. Fantasztikus ötletnek tűnik, ami hirtelenjében bevillan, ezért széles mosollyal fordulok hozzá vissza.
- Kész vagy? Mert akkor most elrabolnálak - hetyke félmosollyal nézek végig rajta, és ha nincsen már túl sok hab rajta, akkor a gyakorlatba ültetem a ragyogó elképzelésemet. Képtelen magabiztossággal rogyasztok be egy kicsit, hogy a combjai alá nyúlva kaphassam fel a zuhanyból, és amennyiben megvártam volna, míg megszárítkozunk, illetve ő is a nyakamba kapaszkodna, végső soron meg nem fagytak volna le a karjaim, akár még szépen is elsülhetett volna a fejemben teljességgel romantikusan élő kép. Így azonban rá kell döbbennem, hogy mindketten csúszunk, mindezt ráadásul akkor, amikor már tettem egy bizonytalan hátrafelé lépést.
- Basszus, ne csak lógj! - figyelmeztetem feléledő pánikkal a hangomban, s persze minden megmaradt erőmmel azon vagyok, hogy megtartsam őt is és magamat is. Csakhogy ennek újabb, immáron akaratlan hátrálás lesz a foganatja, majd az a pont is elérkezik, amelyről nincsen visszaút; ha nem őt hajítom el, akkor én esek hátra, és úgy érzem, hogy nem lenne szép dolog a házigazdámat padlóra küldeni, ezért a dőlés és dobás közül az előbbit választom. Kapaszkodok belé, magamhoz szorítom, mintha az életem múlna rajta, és igyekszem úgy esni, ahogyan azt tanították, avagy a lehető legoptimálisabb szögben. Az esésemből az egyedüli optimális tényező végül az, hogy nagyjából eloszlik a hátamon a padlóval való ütközés ereje, a fejem pedig az ott felejtett ruhakupacomon landol a kemény csempe helyett.
Mihelyst vízszintesbe kerülünk, és biztossá válok benne, hogy egyikünk sem halt meg, hatalmas szusszanással tárom ki két oldalra a kezeimet, egyúttal őt is elengedve. Sűrűn kapkodva a levegőt pislogok a plafon felpuhult vakolatára, majd egyszer csak kitör belőlem a nevetés. Minden porcikám sajog tőle, legfőképpen az oldalam, de egyszerűen nem tudok neki megálljt parancsolni; mintha minden frusztrációm egyszerre akarna távozni röhögés formájában, és a végén kevésen múlik, hogy ne forduljon az egész egy megtört zokogásba. Túl hirtelen könnyebbül meg a mellkasom, holott semmi különleges oka nincsen rá.
- Megvagy…? - nyikkanok meg reszelős hangon, felé fordítva a fejemet. - Sajnálom, nem ez volt a terv - jegyzem meg elmosolyodva, feltéve, amennyiben nem átkoz el éppen a hülye ötletemért. - Talán ma már csak feküdnünk kéne, abba feltehetőleg nem halunk bele - tanakodok hangosan, néha-néha megremegve a hűvös padlón.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 24, 2019 9:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 691 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Nincs szükségem Alexre.
Másra sincs, ha már itt tartunk; egyedül is képes vagyok megoldani a saját problémáimat. Ha nincs hol laknom, előbb-utóbb találok másik helyet, keresek munkát, ha unatkozom és egyszer még bojlert szerelni is megtanulhatok – persze így is tökéletes, ha véletlen nem sikerülne, és őszintén szólva inkább zuhanyoznék jeges vízben életem végéig, vagy épp aludnék az utcán, minthogy bárki segítségét kérjem. Semmi sincs igazán ingyen, és ha szívességet fogadsz el, egész egyszerűen csak nem vagy kíváncsi az árára, és fizetés helyett hagyod, hogy később érjen meglepetés. Ezek a fajta meglepetések mindig hátulról támadnak és észrevétlenül, csendben kúsznak fel hozzád.
Természetesen nem veszem komolyan az ajánlatát, mert tudom, hogy csak a korábbi akciózásunkra utal vele; a szórakozóhelyi verekedés utólag legalább olyan szép emléknek érződik, mint amennyire felesleges volt kidobatni magunkat, és kis híján szétkapni a helyet magunk körül. Ennek ellenére egészen összehangolódtunk, amíg tartott; majdnem, mint egy kétszemélyes csapat, és Alex volt az erőm – a képességem, amit ilyen helyzetben sohasem használhatok.
Vajon ez is elfogadott segítségnek számít? Talán ugyanúgy tartozom érte, ahogy az előzőért is tartoztam azon az estén, mikor leült mellém a gyümölcsfák alatt. Megpróbáltam fizetni, meghatározni az árat, nehogy szívességgé váljon; ezen belül is azzá a fajtává, amit lehetetlen csak úgy elfelejteni. Hátulról és észrevétlenül támadnak, emlékszel? Alex hamar el fog menni, és ha nem ő az, aki mindent visszavesz, amit korábban ingyen adott, a hiánya lesz az, akinek tartozni fogok: olyankor valami kaparni kezd belülről és az apró, boldog érzés helyén hatalmas, ismeretlen szakadék nyílik majd odabent. Minden, amit érzek és ami nem magamnak köszönhető, hamis biztonság sokkal nagyobb kamattal, mint amennyit egyáltalán megér.
Mégis szükségem van Alexre.
Azután változik meg a véleményem merőben, hogy a nyakamon érzem meg a lejjebb vándorló, helyzetünkhöz képest langyos ajkait. Szinte fel sem tűnik, milyen hamar felveszi az általam diktált és az egyben még számomra is teljesen új tempót, és hogy majdnem annyira igyekszik közel kerülni hozzám, mint amennyire én szeretnék vele együtt a csempével egyesülni. A kalandozós kezem óvatos mozgása akkor áll meg először – és akkor is csak ideiglenesen –, mikor az övé a fenekemre csúszik, addig is kitakarva a hátam egy részét a jeges zuhanytól.
Egyre jobban remeg, és körülbelül ez az egyetlen eredmény, amit elérek a hirtelen jött ötlettel, de persze megértem őt: hideg víz csorog végig az arcomon és még fagyasztóbbnak érződik a hátamra irányuló sugár; egy idő után már nem is érzem a cseppeket, hanem állandósult hűvössé válik a víz a bőrömön. Valahogy azonban ezek az akadályok szitán átfolyó homokszemekké válnak és akkor sem teljesen kerülnek a figyelmem középpontjába, mikor Alex a lehető legegyértelműbb módon vet véget a szórakozásnak.
Hátrébb hajtom a fejem, amint befejezte a beszédet és értetlenül meredek rá. Részben, mert sikerült teljesen átszellemülnöm az elmúlt két hosszú perc alatt, és mert elsőre értelmezni sem igazán tudom a szavait. Most viszont, hogy végre komolyabb erőfeszítést teszek a környezetem érzékelésére, rájövök, hogy pontosan ugyanannyira reszketek, mint ő előttem, és már csak ezért sem tiltakozom, mikor fél lépéssel messzebb tol magától.
– Vadászok – mondom rosszallóan, de már újra jókedvűen vigyorogva, majd felé hajolok egy utolsó csókra. Az Alexszel való csókolózás menete számomra mindig egy kicsit rendhagyó, mégis igen egyszerű művelet: hála a köztünk húzódó, körülbelül fél fejnyi magasságbeli különbségnek, azt a talpamat, amellyel nem lépek közvetlenül elé, csak támaszkodom, ilyenkor megemelem egy kicsit. Alex szokatlanul magas, ezért nem fáj az önértékelésemnek ez a kis könnyítés, ami még féloldalas lábujjhegyen állásnak sem nevezhető igazán, most mégis jól megszopatom magam vele a habtól csúszós zuhanytálcán; és talán az is közrejátszik, hogy már tényleg nem nagyon koncentrálok másra a pillanaton kívül.
Szükségem van valamire...
Elegáns csúszkálásom szerencsére nem tart sokáig, sikerül megkapaszkodnom kétoldalt, egy tenyérrel a falnak támaszkodva, a másik kezem ujjai pedig a zuhanyfüggönybe markolva zárulnak össze. Nem szakad le, de nem is múlik kifejezetten sokon.
– Fürödjünk – értek egyet immár teljes mértékben, a jegesen zuhogó sugár közepén állva és az előbbinél valamivel gondterheltebb, vizes pislogás közepette. – Hol az a rohadt szappan? – kezdek el röhögni, amint visszatér az eddigi jó hangulatom. Ezek után nem húzom tovább az időt, megpróbálok a lehető leggyorsabban – és a történteken nevetgélve – túlesni a kötelező részeken: szappanozok, öblítek és legfőképpen kapaszkodom, nagyon-nagyon erősen, és változatlanul szélesen vigyorogva.
reveal your secrets

Alexander Payne


Cole lakása - Page 4 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 22, 2019 10:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 718 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Biztos vagyok benne, hogy a kíváncsiságom eddig is kendőzetlenül a képemre volt gravírozva, mégis, feléledő érdeklődéssel pillantok rá, amikor közli, nem feltétlen a munkája miatt kényszerül gyakran költözni. Kivárok, hátha megmagyarázza az indokot, mert hirtelenjében az informátorkodáson kívül más eszembe sem jut, és mihelyst megteszi, a homlokom közepére szalad az egyik szemöldököm, míg a másik azzal ellentétes irányban ráncolódik. Ismét kedvet kapok a verekedéshez, de az ökleim összeszorításával, majd kiengedésével elengedem a gondolatot - nagyjából.
- Még jó, hogy többé ilyesmi nem történhet - állapítom meg magabiztosan, kisimuló vonásokkal, amelyek kisvártatva leheletnyi mosolyba rendeződnek az ábrázatomon. - Ketten most már bárkit el tudunk verni - horkantok fel, noha a látszat ellenére sokkal komolyabban veszem a kijelentésemet. Persze Cole annak a típusnak tűnik, aki a jég hátán is képes megélni, a legkevésbé meg rám lenne szüksége, mégis úgy érzem, hogy itt szeretnék neki lenni. Ami egészen ellentétes azzal, amit pár órája odalent, a mosdó padlóján akartam - igaz, kényszerűségből. A különbség, hogy ezúttal nem vagyok hajlandó tudomást venni a holnapról, vagy a következő hétről, hetekről, úgy egyáltalán a jövőről. Itt, ebben a momentumban akarok lenni, vele, abban az ábrándban, hogy ez örökké fog szólni, és nem fog a következő reggel két lábbal kirúgni a lakásából.
Nagyon egyszerű a képzelgésben ragadni, amikor minden érintésével, mosolyával és kiejtett szavával egyre ködösebbé, gondtalanabbá varázsolja a fejemet. A fürdőben sem hagy békében józanodni, lefoglal a csókjával és a heves közelségével, bár tény, az alkohol helyett egyre inkább a jelenléte tart részegségben. Ha ebben a szent pillanatban megkérdezné valaki, hogy mit akarok kezdeni magammal és az életemmel, valószínűleg egy árva nyikkanást, annyi se tudnék hallatni, ugyanis a lehető legszebb káosz kavarog az elmémben. A vigyorát látva még haragudni is elfelejtek azért, amiért egy árva szóval sem figyelmeztetett arra a sokkra, amit a zuhanyzója okoz. Az egyetlen kényszer, amit érzek az az, hogy lecsókoljam a szájáról azt az aljas kis vigyort.
- És én még megbíztam benned… - csóválom meg a fejemet, noha az ide illő megjátszott komolyságot sem vagyok képes magamra erőszakolni, helyette elkapom egy újabb csókra, mert ha már miatta kell megfagynom, akkor ő is legyen az, aki felmelegít. Arra mondjuk nem számítottam volna, hogy az ártatlan puszilkodás ilyen hirtelen csap át valami egészen másba.
Meglepődéssel keveredett elégedettséggel tapasztom a számat a lehetetlennél is szorosabban az övére, a következő momentumban viszont apró nyögés bizsereg végig rajtuk, ahogy kellemetlenül a hideg csempének passzírozódok. A sérült oldalam határozottan belesajdul, míg a testem beleborzong a jeges támaszba. Mégsem adom fel ilyen könnyen, hisz éppen annyira kívánom őt, mint a jelek szerint ő engem.
Az ajkairól didergő sóhajjal húzódom el, hogy cserébe a vizes nyakára cuppanhassak. A hideg cseppek így persze már elérik a fejemet, de egyelőre jobban csábít a bőrének módszeres végigcsókolgatása, mint a menekülés. Az egyik kezemmel mindeközben a köztünk préselődő karjába, vagy inkább a vállába kapaszkodok, azonban a másikat sem hagyom sokáig a hátán, sietősen csúsztatom le a tenyeremet a fenekére, amibe türelmetlenül markolok.
Csodás is lehetne ez a pillanat, amiként a vízcseppek kopácsolásába ékelődött szuszogással, finom hümmentésekkel préselődünk egymásnak, hogy ismét valami olyat csinálhassunk, ami után kótyagosabbnak érezném magamat, mint az idefele úton, ám hiába próbálok a rajtam dolgozó kezére koncentrálni, az ujjaim alatt feszülő bőrére vagy a nyakának hajlatára, ahová a legkényelmesebb elhinteni a puszijaimat, egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni a karjaimra és a hajamra zúduló jégesőtől. Eleinte még csak-csak sikerül, de minél tovább ostromolja, égeti a bőrömet, annál többször rázkódik meg a testem a vacogástól, és amikor ennek köszönhetően kedves csók helyett majdnem beleharapok a nyakába, akkor döntök úgy, hogy ezt nem folytathatjuk itt.
- Cole… - mint akinek pisztolyt tartanak a fejéhez, olyan lelkesedéssel szakítom félbe a tökéletes ritmusban zajló tevékenységünket, pedig tudom, hogy muszáj. Egyszerűbb most megállni, mint később magyarázkodni, hogy miért is nem működnek úgy a dolgok, ahogyan kellene nekik. - Szerintem… szerintem előbb fürödjünk le, jó…? - vetem fel csöndesen az ötletet, a világért sem vallva meg, hogy tulajdonképpen menten lefagynak a golyóim. Nem mintha a didergésem és a - valószínűleg - kelleténél is sápadtabb bőröm nem lenne elég egyértelmű bizonyítéka a csúfos igazságnak; vele ellentétben nem vagyok hozzászokva a jeges fürdőkhöz.
Óvatosan eltolom magamtól, csakhogy biztosak lehessünk a szándékomban - még én sem tudom, el akarok-e szakadni tőle -, majd a fogaimat szorítva nyúlok a víz alá, hogy jobb híján magamra fröcskölgetve szabadulhassak meg a szappanos kosztól.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jún. 21, 2019 12:32 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 693 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Van egy pár ötletem, hogyan hálálhatná meg a meg a becsületes munkámat, avagy a tervet, amiért egyszer már pénzben is fizetett, de nem hiszem, hogy szükség lenne a szavakba öntésükre. Nem is tudom pontosan, miért vagyunk most itt, de egyre inkább úgy érzem, hogy céltalanul, csak egymás társaságáért töltjük együtt a reggelig hátramaradó időt. Anélkül, hogy a holnapra gondolnánk vagy hogy igazán megbeszéltük volna a nemrég még élesen közénk álló problémát, de talán nem is kell; ő hajlandó beszélni velem, én pedig minden erőmmel azon leszek, hogy ma éjszaka ne kerítsen hatalmába az a sötétség, ami egyszer már elválasztott tőle reggelre. Jobban fogok koncentrálni. Talán semmi sem történik, ha eléggé figyelek.
Alex leragad a lakástémánál, ami a válaszadásaim előtti gondolkodási idő meghosszabbodását eredményezi. Ha józan lennék sem feltétlen lenne könnyebb eldöntenem, mit és mennyit osszak meg vele; nem akarom, hogy sajnáljon, ha viszont nem mondok igazat, ki tudja, fogok-e rá emlékezni legközelebb.
–  Nem feltétlen a munka miatt. Néha csak muszáj. – Akármelyik másik napon és akárki más kérdésére gond nélkül bólintanék rá, hogy elkerülhessem a magyarázkodást, előtte viszont nincs már értelme tovább titkolnom az életem ezen szegletét. Alex elvégre a lakásom közepén áll, a saját szemével is könnyen meggyőződhet róla, hol vagyok és mit csinálok, ha ő nincs mellettem. – Legutóbb például egy gang akart díjat felszámítani az áramért. Mármint azért, hogy ne kapcsolják ki – nevetek halkan a saját sztorimon, a részletektől azonban egyelőre megkímélem, mert utána kevésbé volt ilyen vicces hetekig sehol sem lakni. Nem akartam fizetni valamiért, amit ingyen is megkaphatok, így amíg rá nem találtam a mostani helyre, ott húztam meg magam, ahol tudtam – ahol lehetett.
Takarítás közben eszembe jut még néhányszor az utcán töltött napok emléke, de aztán a gondolataim teljesen átváltanak a helyiség vállalhatatlan állapotán való aggódásba. Előbb-utóbb hazudnom kell majd, ez teljesen egyértelmű; jó, ha két kérdésre vagyunk attól a ponttól, hogy Alexet az kezdené érdekelni, honnan jöttem, hogy merről származom. Mert kell lennie egy kiindulási pontnak, akkor is, ha az nevezetesen az utca, vagy egy még annál is sokkal rosszabb történet; valami olyasmi, amit csak egy könnyebb, emészthetőbb fajta kellemetlen valósággal lehet eltakarni.
A hirtelen döntéssé váló feszültség lassan ülepedik és halmozódik odabent; minden egyes aggódással töltött pillanattal biztosabb lehetek benne, hogy többé nem én irányítom az érzelmeimet. Ők irányítanak engem, pontosan onnantól kezdve, hogy az eddig teljesen hétköznapinak tűnő dolgok zavaró körülményekké változnak a szemeim előtt.
Az a személy, aki képes szabályokat állítani, betartani és túlélni, egyszerű halandóvá alakul Alex közelségétől, és ez egyáltalán nem tetszik. Mielőtt kopogás nélkül bevágódnék a fürdőszoba ajtaján, egy határozott rúgással állítom vissza a matracot az addigi ferde pozitúrájába, bent pedig – a tervek szerint – újra visszaszerzem az irányítást.
Szóval a bojler. A bojler soha nem romlott el; ilyen volt már akkor is, mikor mi ketten megismertük egymást és akármilyen kitartóan próbálkozom a szereléssel, semmit sem változott azóta a kapcsolatunk. A zuhanyrózsából áradó jeges vízhez rengeteg időm volt hozzászokni, de most olyan gyorsan és átmenet nélkül ugrok be alá, hogy az én szívem is Alexéhez hasonló tempóban kezd verni. Elég közel simulok hozzá ahhoz, hogy el tudjam képzelni a ritmusát, és a vízre sem haragszom annyira; legalább folyik, ami mégis több mint a semmi és határozottan semmit sem fizetek érte.
– Tudom – válaszolom vigyorogva, miközben eltakarítom a szemembe lógó vizes tincseket. Már most libabőrös minden végtagom, és ennek csak részben van köze a hátamat érintő tenyeréhez. – Szólnom kellett volna, ugye? Hupsz – szélesedik tovább az arcomon ülő kifejezés. A dolgok jelenlegi állása szerint ennél rosszabb házigazda már nem is lehetnék, de odakint eldöntöttem, hogy nem érdekelhetnek ezek az apró hiányosságok; még egy másodperc és már nem is igazán tudnak elérni hozzám.
Ez alkalommal ő csókol meg engem, ami nem segít összeszedni a gyorsan szétszóródott figyelmemet. A helyére hirtelen jött lendület költözik és újabb nagyszerűen átgondolt tettre kényszerít: pontosan ezt a pillanatot látom tökéletesnek arra, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül kezdjek az övéhez hasonló feltérképezésbe, éppen csak teljesen más területen. Röviden, megmarkolom a csomagot és Alex még azelőtt a csempének nyomott háttal találja magát, hogy ideje lenne reagálni az apró meglepetésre. Engem még így is elér a víz, lassan azonban már nem is érzem, pedig egy perccel ezelőtt még kellemetlenül csípte a ma este szerzett horzsolásokat.
reveal your secrets

Alexander Payne


Cole lakása - Page 4 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jún. 19, 2019 2:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 816 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Megmosolygom a határozott kijelentését, mialatt az asztalra hányt szerszámokon is végigfuttatom a szemeimet. Kíváncsi lennék, mi célt szolgálnak pontosan, vagy, hogy miért pont ezeket hagyta szem előtt. Talán minden nap használja őket, de az is lehet, hogy csak lusta elpakolni. Vajon nekem mennyi idő kellene egy saját lakásban, hogy elkezdjek szanaszét hagyni mindent? Mert hát biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb kifogyna a sokadik éjszakai őrjárat után a lelkesedésem, és ott nem lenne, aki összepakolna helyettem.
- Ezt nem vitatom. Gond nélkül kijuttattad a nővéremet is, aki egyébként egyben visszatért. Azt hiszem, meg kellene köszönnöm - ezúttal szerény mosollyal pislogok le a padlóra, figyelve a régi deszkákon végigszaladó, itt-ott megtört erezetet. - Kitalálom, hogyan háláljam meg - tekintek vissza rá lelkesen, hisz jelenleg nagyon fontosnak érzem, hogy kifejezzem valahogyan a köszönetemet. Elvégre nyugodtan átverhetett volna, egy vadászt, akinek semmivel sem tartozik, és akit ezek szerint nem is annyira kedvelnek a környéken. Még nem döntöttem el, hogyan viszonyuljak ehhez a felfedezéshez, ugyanis eddig meggyőződésem volt, hogy az áldozatainkért és a munkánkért összességében hálásak az emberek. Úgy látszik, ideje lenne felnőnöm, és rájönnöm, hogy ebben a világban egyáltalán semmi sem tökéletes vagy igazságos.
A gondolataim hamar szövődnek tovább a világ működéséről az utolsónak kikiáltott faggatózásomra, illetve a plafonnak intézett, mosolygós kérdésére. Eleinte nem is értem, mire akar célozni, és kinek beszél egyáltalán, de néhány másodperces erőteljes agyalást követően leesik a tantusz. Szóval gyakran kell váltogatnia az otthonát? Ez megmagyarázná, miért néz ki úgy a lakása két év után, mintha nem is élne benne. Megfogadtam, hogy nem lesz több kutakodás, viszont a számat képtelen vagyok becsukni.
- Sokat kell költöznöd? A munkád miatt…? - józanul meg mernék esküdni, hogy nem lenne bátorságom és képem ilyen nyíltan kérdezősködni, most azonban olyan természetességgel ömlik ki minden a számon, mintha túlnyitották volna bennem a „beszélj” feliratú csapot, ami így minden egyes gondolatom előtt zöld lobogót lenget. Az egyedüli, mi képes kizökkenteni a kíváncsiskodásomból, az a káromkodása, amelyen határozottan jót nevetek, főleg, amikor ő is csatlakozik hozzám.
- Ne tedd. A vadászok között hallottam már rosszabbat is, és ők még csak nem is ittak - vigyorodok el, ami jól leplezi az enyhe zavaromat és az örömömet, miként a mellkasomra simul a tenyere arra a néhány másodpercre, míg elhalad mellettem. Csináltunk ennél érdekesebbeket is, mégis dobban egyet a szívem az érintéstől. Nem csoda ezek után, hogy a hálálkodásom végül egy pusziban nyilvánul meg, mielőtt eltűnhetnék a fürdőszoba rejtelmeiben.
Őszintén szólva egy ideig meggyőződésem, hogy én szartam el valamit a zuhanyzóban, de hiába várakozok, tekergetem a csapokat, egyáltalán nem javul a víz hőmérséklete, ami egyet jelenthet csak; már az első pillanattól kezdve sem volt esélyem ebben a harcban. Apró sóhajjal mosakodok inkább, a több helyen is felhasadt kezemet körültekintő óvatossággal tisztogatva, ahogyan a kék-zöld-lila foltos oldalamat is, ami még ennyi idő elteltével is eléggé érzékeny. Még most sem tudom, hogyan nem repedt meg egyetlen bordám sem, persze nem panaszkodom, így sokkal könnyebb rejtegetni a megmagyarázhatatlan sérüléseimet. Mert mégis mit mondanék, pont egy vadászt szemelt ki egy angyal, hogy elgyepálja a sok védtelen ember helyett? A fejemet csóválva pillantok a lábaim elé.
A kezemről és az arcomról lecsordogáló szappan pirosasra festi a lefolyó környékét, és elnézegetve a rozsdás, lepattogzott zuhanytálcán kavargó vizet, legalább egy előnyét sikerül felfedeznem a jeges fürdőnek; a duzzanatoknak jót fog tenni, főleg az arcomon alakulgatónak. Éppen el is határoznám, hogy a vízsugár alá merészkedek, amikor benyit Cole. Mármint remélem, nem valaki más, az meglehetősen kellemetlen volna, és még annyira döbbenetes.
- Köszi a pólót! - szólok ki, hiszen arra tippelek, hogy azért jött be, de aztán egykettőre meghazudtolja a feltételezésemet, amint kirántva a függönyt, belép mellém. Meg kell valljam, első reakcióként majdnem hozzá vágom a kezemben szorongatott szappant, annyira váratlanul ér a jelenléte - a felkészületlenség pedig egyenlő a halállal, ezt verték a fejünkbe húsz év alatt -, de miként az első, ösztönös védekező-reakcióm lecsillapodik, mosolyra görbül a szám. - A szívroha- - szeretném megosztani vele is az érzéseimet, viszont nem hagy sok időt a beszédre; szinte egyből magamon találom az ajkait. Ismét meglep, leginkább a hevességével, amitől egy fél lépést hátra is kell tántorodnom, mielőtt érdemben viszonozhatnám a csókját.
Viszonylag rég volt már, hogy meztelenül láthattam, és most sem igazán van lehetőségem ilyen módon felfrissíteni a memóriámat, ezért a szemeim helyett inkább egyéb érzékeimre szorítkozom. Ízlelem a puha ajkait, amelyeken még haloványan érződik a tequila, érintem az oldala leheletnyi görbületét, ahová a hideg víz még nem ért el igazán, és a szappanon keresztül puhatolom a gerince ívét, amíg úgy nem érzem, hogy nem maradt már több levegőm.
- Rohadtul hideg a víz - jegyzem meg szuszogósan nevetve, amivel párhuzamban rendszerint a hideg is kiráz. Sokadik alkalommal. Nem húzódok el tőle teljesen, bár ahhoz, hogy közel maradjak, meg kell barátkoznom a rám fröcskölődő jegesség gondolatával. Az egyetlen mentsváram a testéből sugárzó hő, és a szájáról lecsókolt forróság, így következőnek én tapasztom az ajkaira a sajátjaimat, illetve a simogatása helyett egyszerűen, de szorosan átölelem.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 18, 2019 11:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 777 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Nem zavar, hogy a legutóbbi megbízásom után hátra maradt papírokat nézegeti; képtelenség lenne megfejteni, miről szólt a munka ebből a néhány cetliből. Ha eddig egyetlen illegális ügyletemért sem sikerült letartóztatniuk, biztosan nem ő lesz az, aki bevisz – ha úgy nézzük, már többféle szolgáltatásomat is igénybe vette. Emiatt talán nem fordulna el tőlem, nem egy olyan titkom miatt, ami számára is nyilvánvaló és átlátható, másrészt most nem állna itt, ha nem bíznék meg Alexben teljesen.
– Jó vagyok benne – biccentek egyetértően. A cipőm talpával pótcselekvés-szerűen rugdosom a koszos földet. – Másban nem igazán. Így pedig semmihez sem kell alkalmazkodnom – adok rövid magyarázatot, mielőtt tovább folytatná a szemléjét. Nincsenek elvárások, sem munkaidő, a jó és rossz napok azonban olyan gyakran váltják egymás, hogy én sem igazán tudok rajtuk kiigazodni. Van, hogy két éjszaka nem alszom, csak hogy a legnagyobb részletességgel dolgozhassam ki a rám bízott találós kérdés megoldását, és van, hogy utána hetekig nem vállalok egyet sem. Felesleges lenne, mert sosem érnék a végére; olyankor teljesen lefoglal a hétköznapok monoton cselekvéseinek megfejtése, és kisebb rejtélynek tűnnek a legegyszerűbb dolgok is – értelmetlennek és teljesíthetetlennek, amibe nem igazán fér bele egy újabb, még annál is összetettebb feladat.
– Több, mint két éve. – Rövid fáziskéséssel érkezik a válaszom, de aztán probléma nélkül állom a pillantását. Nem nagyon számolgatom a hónapokat, most meg végképp lassan sikerül összekaparnom az ehhez szükséges gondolataimat. – Lassan rekordot döntünk, ugye? – nézek fel a plafonra barátságos arckifejezéssel, mintha dicsérendő teljesítmény lenne. Talán a múltkori után az is; ha a gyümölcsösben nem futok össze Alexszel, hogy a találkozásunk helyrehozza a hangulatomat, lehet, hogy napokba telik, mire egyáltalán vissza merek jönni ide, ahol a kést és a véres rongyokat hagytam a szoba közepén.
Akkor engedek csak fel, mikor nevetni kezd a megállapításomon, és én sem tudom megállni, hogy nekikezdjek. Én figyelmeztettem, hogy nem vagyok túl jó semmiben, házigazdának pedig tényleg a legutolsó a környéken.
– Sajnálom – simítom a kezem menet közben a mellkasára, akkor még mindig az előbb elhangzottakon röhögve és addig sem idegeskedve a törülköző miatt. A tükörben tett kárfelmérés után határozottan osztom a zuhanyzás gondolatát, őt viszont annál inkább előre akarom engedni; rendet kell csinálnom, vagy legalább valami ahhoz hasonlót, hogy úgy érezzem, mindent megtettem az ügy érdekében. Az ajtóból látom, hogy a matrac ferdén hever a fal mellett, a takaró pedig a kosz lepte parkettára lóg és talán az sem hátrány, ha Alex nem látja majd, mikor kinyitom a szekrényt, hogy előhalásszam a számára beígért pólót. Életemben először érzek ilyen erős kényszert a takarításra és nem tudom megmondani az okát; a legjobb tippem az, hogy a tequilában lehetett valami, ami most fóbiát alakított ki bennem a hosszú évekig tartó szemét között élés után.
Egyedül a tőle kapott puszi lep meg ennél is jobban; hirtelen nem is tudok rá reagálni, csak félig mosolyogva, félig zavartan és teljes csendben figyelem, ahogy becsukja előttem a fürdőszoba ajtaját. Kell pár másodperc, mire ráveszem magam, és munkába állok.
Kezdésnek seprűvel a kezemben rohangálok körbe, de hamar rájövök, hogy a szituáció ezen része abszolút menthetetlen és helyette az ágynak sem igazán nevezhető fekhelyet rendezem el úgy, hogy legalább hasonlítson az előbbire. Keresek még egy párnát, aztán a pulton folytatom a takarítást: a túlságosan régóta rászáradt, maradékkal teli tálakat nemes egyszerűséggel a kukába dobom, a többit pedig addig rakosgatom, míg el nem férnek a mosogatóban.
Jó, ha három perc telt el azóta, hogy ideiglenes lakótársam magamra hagyott a rám váró feladattal, de már majdnem el is felejtettem a pólóját, a vékony falon átszűrődő szitkozódása azonban eszembe juttatja az eredeti küldetésemet. Találok is neki egy tisztának tűnő, sötét színű darabot, azelőtt viszont, hogy ledobnám a matrac tetejére, elővigyázatosan szagolok bele. Végül magamnak is előkotrok valami váltóruhát a szennyesek alól. Ugyan nem vizsgáltam át magam alaposan, biztos vagyok venne, hogy az én öltözékem sem nézhet ki sokkal jobban; szinte mindenem fáj a be nem tervezett verekedésünk óta.
Vetkőzni kezdek. A rajtam lévő dolgokat szokás szerint kupacba halmozom, a földre pillantva azonban megint rossz érzés fog el. Akkor már csak az alsógatya zavar a kellemetlen aggodalmaimon kívül. Nem tetszik, hogy Alex jelenléte megváltoztat.
– Faszom – suttogom újra az őt annyira szórakoztató szavakat, majd az utolsó ruhaneműtől is megválva egyenesen benyitok hozzá, mert most már egyértelmű, hogy mit kell tennem: olyasmit, amit bárki mással is csinálnék. Nem hozok fel embereket csak azért, hogy később jót aludjunk kettesben, és hogy szorongva nézzem, amíg azok feltérképezik a lakásom minden egyes szegletét. Szexelni fogunk. Leszarom.
El nem múló lendülettel húzom el a függönyt, és állok be mellé a zuhanytálcára. A víz jegesnek érződik, épp, mint tegnap vagy tegnapelőtt, mégis összerezzenek, amint először a bőrömhöz ér. Ha lefelé néznék, halványbarna csíkokban láthatnám eltűnni a lefolyóban, de nem teszem; helyette közelebb lépek hozzá és vadul csókolom szájon, ha hagyja.
reveal your secrets

Alexander Payne


Cole lakása - Page 4 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
349
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 18, 2019 1:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 809 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Beletelik egy kis időbe, mire leülepednek bennem a szavai. A tény, hogy már ezelőtt sem volt állandó otthona, és hogy igazán ez sem volt soha az övé. Persze jobban belegondolva még én sem feltétlen tudnék magamnak előteremteni egy belvárosi lakásra valót, arról pedig, hogy a kilences szektorban egyáltalán miként kerülnek otthonhoz az emberek, még csak elképzelésem sincs. Nem kérdezek rá, ahogyan arra sem, mi a helyzet a családjával, hiszen sokaknak nincs olyan, és azt még a szédelgős agyam is felfogja, hogy ez egy meglehetősen érzékeny téma. Én sem szívesen osztanám meg vele a tökéletes Payne név mögött húzódó ezernyi hazugságot és fekete foltot, amelyek komótos adagolással homályosítanak el egyre inkább. Már most is nehéz meghatároznom, ki vagyok én egyáltalán.
Egy pillanatra behunyom a szemeimet a kellemetlen elmélkedés elűzése érdekében, és csak aztán fordulok az asztalhoz, illetve a papírjaihoz. Megemelem az egyiket, hogy átfuthassam a tekintetemmel, de anno a kocsmában is meggyűlt a bajom a kézírása megfejtésével, részegen meg egyenesen idegen nyelvűnek hatnak a sietősen lefirkantott szavai, vázlatpontjai, mondatai.
- Úgy érted, az informátorkodást? - visszahelyezem a lapot a többi közé, majd folytatom a lakás óvatos felfedezését. - A tudás hatalom. Gőzöm sincs, ki mondta, de rohadtul igaza volt - mosolyodok el, amint a hátam mögött összekulcsolt kezekkel lézengek a szűkös térben. Hiába kutatok róla kiabáló tárgyak után, nem igazán találok, és ez felvet bennem egy újabb kérdést, amit ezúttal sem sikerül magamban tartanom.
- Régóta élsz itt? - kíváncsiskodok még egy kicsit, mielőtt végül felé fordulnék és megkímélném a további faggatózástól. Őszintén szólva egészen tetszik a gondolata annak, hogy beengedett a saját kis birodalmába, ami kizárólag az övé és senki másé, éppen ezért nem látnám értelmét annak, hogy elkezdjem kritizálni. De amúgy sem tenném. A sajnálkozás sem opció, mert ha egyvalamit biztosan tudok róla, az az, hogy nehezen boldogul az együttérzéssel vagy a segítség elfogadásával. Az pedig, hogyan vagyok képes ilyen értelmesnek ható elméletek megfogalmazására, külön rejtély, igaz, ameddig magamban tűnődöm, sokkal egyszerűbb az élet, kimondva megfogalmazni nagy eséllyel képtelen lennék. Szóval mindkettőnk érdekében a felfrissülésem mellett teszem le a voksomat, ami érzékelhetően megakasztja a házigazdámat.
Örökkévalóságnak ható másodpercekig ácsorgunk egymással szemben, és már-már kezdem úgy érezni, túllőttem a vendégszeretetén a pofátlanságommal, amikor is bevallja, hogy ötlete sincs, miként kellene viselkednie egy effajta szituációban. Óhatatlanul előtör belőlem egy rövid életű nevetés.
- Tudod, akárhányszor káromkodsz, valahogy mindig viccesebbnek tűnik tőle, amit mondasz - hortyogok az orrom alatt, aztán rájövök, hogy talán röhögés helyett segítenem kellene neki legalább azzal, hogy egyértelműen kibököm azt, amit szeretnék. Addigra viszont már ő is rájön, így egy elfúló „éljen”-nel trappolok is utána a fürdő feltételezett irányába. Az ajtónál tovább egyelőre nem megyek, hanem a félfának dőlve lesek körbe a helyiségben, illetve figyelem, mit ténykedik Cole.
- Neked is jól jönne egy zuhany, ha engem kérdezel. A vért nehéz kiszedni bármiből - célzok itt a matracára, mihelyst megáll egy momentumnyi ön-szemrevételezésre a falon csüngő tükörben, majd hálásan átveszem tőle a törülközőt. Odébb lépek, hogy kiférjen mellettem, utána meg iszkolnék is be, hogy rendbe tehessem magamat, ám megakaszt az első lépésben a kérdése. Visszafordulok hozzá, és látva, milyen zavartan tanakodik, muszáj biztatóan a felkarjára simítanom a tenyeremet.
- Ha az egyik sarokba parancsolnál aludni, még az is kedves lenne tőled - kezdek bele a furcsa hasonlatba, aminek igazából az lett volna az értelme, hogy már gondoskodott rólam, sőt, magával hozott, aminél többet nem is várhatnék el tőle. - Szóval… szóval miattam ne aggódj. Bár azt a pólót elfogadom, ez határozottan bűzlik - szimatolom meg magamat fintorogva, de mielőtt még elengedném, egy hirtelen lobbant mosollyal odahajolok hozzá egy arcra puszira köszönet gyanánt.
Ha nem tart vissza, ezt követően tényleg befoglalom a fürdőjét, ami lássuk be, nem az otthoni körülményeket idézi, azonban egy-egy őrtorony tisztaságát és rendezettségét még így is lekőrözi. Tehát nem finnyáskodok, a tisztaság iránti vágyam is erőteljesen motivál, ezért letéve a kapott törülközőt, nekiállok levetkőzni. Ha találok kukát, a pólóm biztosan ott végzi, máskülönben meg egy külön kupacban, tisztes távolságban a vállalhatóbb ruhaneműimtől. Eztán jön a komolyabb feladat; anélkül bemászni a zuhanyfüggöny mögé, hogy közben kitörném a nyakamat, vagy legalábbis további zúzódásokkal, vágásokkal gyarapítanám a meglévőeket. Persze, amikor megengedem a vizet, hamar rádöbbenek, hogy a bejutás volt a legkisebb problémám.
- A rohadt…! - szisszenek fel csöndesen, amint kíméletlenül rám zúdul a zuhanyrózsából előtörő, jéghideg víz. Azon kívül, hogy minden testrészem körülbelül két centit összement a belőlem kimenekülő léleknek hála, hirtelen egészen fel is józanodok, ami elég arra, hogy rájöjjek, odébb lépve a vízsugár alól akár meg is várhatom, hogy felmelegedjen a helyzet. De ha már vizes lettem, legalább dideregve elkezdem beszappanozni magamat. Ekkor jut csak eszembe, hogy talán megvárhattam volna Cole-t a pólóval és a fürdőszobáját illető további instrukciókkal, főként, hogy a víz valamiért nem akar úgy működni, ahogyan azt én szeretném. Morcosan próbálgatom a lábamat alá dugni, hátha változik valami, ám azon kívül, hogy az egyensúlyomat kísértem, semmit nem érek el vele.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
193
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 17, 2019 10:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 948 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
– Hmm? – pillantok Alexre, mikor a csendes sétánk vége felé ismét megszólal. A tengerpartra gondolt, válik egyértelművé, miután még néhány mondattal és vad gesztikulációval pótolja ki az ezeket megelőző javaslatot. – Ha nem felejted el, felőlem. – Én nem fogom, az biztos, mert jó és rossz érzésem támadt tőle egyszerre. Vonz a tengerparti kirándulás megfoghatatlan gondolata Alex oldalán, a vele való szándékos találkozásé viszont annál ijesztőbbnek tűnik. Az már olyan lenne, mint egy… mint egy olyan randevú, és én nem randizom. Sem vele, sem akárki mással, hiába viszem őt haza magammal és hiába kerültünk olyan közel legutóbb. Ez már a második szervezetlen összefutásunk, aminek valószínűleg megint az előzőhöz hasonló vége lesz, eddig mégis azzal nyugtattam magam, hogy semmit sem jelentenek ezek az alkalmak; végső soron a véletlennek köszönhetjük őket. Nem ő vagy én terveztük így, és talán, ha valaki más állt volna pontosan ugyanazon a helyen a klubban, ahol megláttam őt ma este – vagy ha egy idegen ült volna azon az este a gyümölcsfák alatt –, minden máshogy alakul. Ha megbeszéljük a helyet és az időpontot, akármi is van köztünk, megváltozik.
Van időm felsorakoztatni a következő találkozónk ellen és mellette szóló érveket, mégsem jutok semmi konkrétra, mire felérünk a tetőre. Talán majd józanon, és ha Alex sincs itt, hogy a jelenlétével megzavarja a miatta már amúgy is teljesen megbízhatatlanná vált ítélőképességemet.
– Azt nem mondhatod, hogy nem lenne romantikus meglepetés – nézek végig rajta vigyorogva, amint az ajtó két oldalán támaszkodva liheg. Igen, ennyi elfogyasztott itallal és egy verekedéssel a hátunk mögött már nem biztos, hogy megérné felmászni csak a kilátásért; szerencse, hogy a hely egy koszos matraccal többet tartogat számunkra. A távolságon kívül nem is szólt más a lakásom javára az általa említett fürdővel szemben; remélem, hogy Alex tisztában van vele, de legalább sejti, hogy nem királyi palotába szólt a meghívásom. Várható, hogy előbb-utóbb kiábránduláshoz vezetnek majd az eltérő elvárásaink, egyelőre azonban nem szívesyen szembesülnél ezzel a pillanattal.
– Én még nem estem le, szóval van esélyed átérni – biztatom nevetve a másik oldalról. Ő is ezt teszi, már megint vicces arckifejezéssel gyűjti a valahol mélyen benne rejlő vadászi bátorságot. Ha egy hónapja valaki azt mondja nekem, vadászt hozok ide, az általam ismert egyetlen biztonságos helyre, nem hiszem el neki, most mégis a legnagyobb nyugalommal teszem pontosan ezt. De Alex más; egyre kevesebbszer látom rajta a hivatásából fakadó komoly határozottságot, egyre gyakrabban tűnik elveszettnek és fiatalnak. Figyelem az ingatag átjárón keresztülegyensúlyozni és legszívesebben megint odanyújtanám egy kezem, hogy biztonságban érezte magát, de megállom, mielőtt túlságosan feltűnővé válna, akármi is uralkodott el rajtam az elmúlt néhány percben.
Az ajtó nincs bezárva, bár a kilincset sem olyan egyszerű már lenyomni, mint amilyennek eredetileg tervezték, mindenesetre még így sem tartok betörőktől. Részben azért, mert innen nincs mit ellopni, és mert senkinek sincs kedve ennyit lépcsőzni egy látszólag teljesen üres és elhagyatott házban.
– Három vagy négy napig aludtam a másik épületben, mire egyáltalán feltűnt, hogy van valami a tetőn – adok választ a kérdésére befelé menet. – A deszkák. Érdekelt, hogy mi van a másik oldalon – vonok vállat, miközben becsukom az ajtót a hátunk mögött. Akárki is élt itt előttem, jó ideje nem járhatott már a lakásban; a bent lévő minimális bútorzatot vastag porréteg lepte és bár alaposan körülnéztem, semmit nem találtam, ami a korábbi lakó jelenlétére utalna. Ha azt veszük, azóta sem sokat tettem felújításügyben; nagyjából ugyanúgy néz ki a hely, ha nem rosszabbul, mióta beköltöztem. A szakadt tapéta és a málló festék viszont semmiben sem akadályoznak, ráadásul csak ideiglenes otthonként gondolok ezekre a falakra: előbb-utóbb úgyis történni fog valami, régi ismerősök találnak rám, esetleg a környék válik veszélyessé vagy túlzsúfolttá; a lényeg, hogy pár évnél tovább szinte lehetetlen megtartani valamit, amire százan vágynak még rajtam kívül és nem is igazán az enyém.
Idegesebb vagyok a kelleténél, mialatt Alexet nézem, ahogy körbejárja a helyiséget. Miért most, ha eddig tökéletesnek éreztem? Azelőtt, hogy belegondoltam, az ő szobája valószínűleg nem így néz ki, egyáltalán nem zavart a bent uralkodó igénytelenség.
– Ha ezt munkának lehet nevezni… – intek a széthagyott papírok felé. A mellettük sorakozó szerszámok sokkal inkább vészhelyzet eredményei, mintsem pénzkeresésé, tekintve, hogy szinte állandóan elromlik valami a lakásban. A bojler minden évszakban legalább egyszer, a radiátorok csak télen, a pumpálásért pedig, ha kitüntetés járna… Meg sem említem, hogy szinte lehetetlen ezekhez útmutatót találni, minden nehézség ellenére azonban kitartóan próbálkozom, ha épp nincs más tennivalóm.
Sokkal jobban érzem magam, miután felém fordul és látszólag nincs konkrét panasza a körülményeinkkel kapcsolatban, de persze az is lehet, hogy csak megtartja magának, bármit is gondoljon a helyről.
– Oh, oké. – Még mindig várakozóan nézem Alex arckifejezését és szinte fel sem tűnik, hogy ez azt jelenti, az ő gondolatai már a fürdés körül forognak. – Faszom, fogalmam sincs, hogy hogy kell vendéget fogadni – csúszik ki a számon a következő igazság, miközben magam elé bámulva megcsóválom a fejem. Egy idő után viszont észbe kapok és átgondolom, mire van szüksége a zuhanyzáshoz a szappanon kívül, feltéve, hogy azt szeretne és nem csak az arcáról mosná le a vér maradékát.
– Törölköző. Kapsz törölközőt! – indulok el hirtelen a fürdőszoba irányába, hogy az ottani szekrényből kihalásszam az egyetlen használatlan tartalékot. Esküdni mernék rá, hogy por száll ki belőle, miközben magamhoz szorítom. Ettől függetlenül elégedett házigazdaként nyújtom át neki az ajtó előtt, de csak miután a saját állapotomra is vetettem egy pillantást a csap felett lógó, kopott szélű tükörben. Elképzelni sem tudom, hogy nézhettem ki az utcán való kitartó tisztogatása előtt, de ilyen mocskos csak több hetes vízkerülés után szoktam lenni és egészen biztos vagyok benne, hogy aznap már fürödtem egyszer; nem sokkal azelőtt, hogy elindultam.
– Kérsz egy pólót? – teszem hozzá, hátha ráérzek, mit illik ilyenkor felajánlani és hogy mivel foglaljam el magam addig, míg Alex végez. – Keresek neked egyet. Esküszöm, hogy van olyan, ami tiszta – vakarom meg az állam megszokásból, mégis szokatlanul zavartan.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets



Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots

• Fajaink száma •
Arkangyal
1/1
Leviatán
7/3
Angyal
1
Démon
6
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
5
Nephilim
2