Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Cole lakása •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Cole lakása VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1101
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 10, 2020 10:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
187
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 10, 2020 2:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 435 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Csukott szemmel nyúlok az irányába. Először a karjával találkozik a bőröm, amin aztán ráérősen tapogatózom végig a kézfejem hátoldalával, s végül sikerül a mellkasára vezetnem az ujjaimat. Félig behajlítva pihentetem őket, mielőtt óvatos nyújtózkodásba kezdenek, mintha a mozdulat a reggeli torna része lenne, Alex lélegzetvételei azonban gyorsabbá válnak a megszokottnál, amit még az ujjperceim külső részének érzékenységével is észreveszek. Továbbra is félálomban, de megfordítom a tenyeremet, mire az ujjbegyeim pontos képet kapnak az ez idáig alattuk elhelyezkedő, vékony szőrszálak helyzetéről. Fáj a fejem, de süt a nap és meleg van a takarónk alatt, az ő szusszanásai pedig egészen kellemes alternatíváját jelentik a szokásos csendnek.
Hányni fog. Kell egy pillanat, mire feldolgozom a hallottakat, de aztán azonnal kipattannak a szemeim, és a kezemet is rekordsebességgel kapom le róla, mire azonban felülök, már csak a csukódó vécéajtót látom a háta mögött. Nos, Alexnek valahogy ismét sikerült itt hagynia és mégsem. Vissza is dőlök. Annyira nem aggódom érte, hogy ne tegyem; százszor átéltem már az övéhez hasonló másnapot, és előbb-utóbb valahogy mindig elviselhetőbbé vált, nekem pedig szükségem van még fél perc pihenésre. Talán egy egészre is, és egy nagy pohár víz képe is megjelenik előttem, de a mosogató minden koszos edényével együtt túlságosan messzinek tűnik.
Némi csendet követően meghallom, ahogy lehúzza a tegnap búcsúajándékát, majd a léptei is közeledni kezdenek a másik oldalon, én pedig újra anélkül szólalnék meg, hogy komolyabb erőfeszítéseket tennék a szemeim kinyitására.
– Üdv az alkoholisták életében – húzódik akaratlanul is mosolyra a szám széle. Nem kérdezem, hogy hogy van, mert tudom, hogy felesleges lenne. Még egy kis hallgatózás és leesik végre, hogy öltözködni kezdett, a sietős tempóját azonban nem tudom teljesen mire vélni, így a kíváncsiság rávesz végre az ülésre és a kézzel való támaszkodásra, innentől pedig érdeklődve figyelem, ahogy magára kapkodja a ruhadarabokat.
– Ahogy gondolod... – Legszívesebben megpróbálnám meggyőzni, hogy maradjon, de nem teszem, mert túlságosan büszke vagyok és legalább olyan álmos; végső soron túl sok energiába és érzelembe kerülne tiltakoznom, és tegnap azt hiszem, hogy odaadtam mindenemet. A közelebb kerülő karján azért végigsimítok, mikor a cipőhúzást követően lehajol egy rövid búcsúra.
– Most az egyszer lehet, hogy ki fogom bírni anélkül is – helyeslek vigyorogva a csókot illetően, miután találkozik az övével a tekintetem. Úgy érzem, mintha lelassultam volna, és ez az állapot nem csak a mozdulataimat, hanem a gondolataim többségét is ugyanígy jellemzi; talán fel sem tűnne, hogy Alex lelépőben van, ha nem pakol össze ilyen borzasztó gyorsan.
– Ugyan már. Feldobtad a helyet, amíg nem néztél ki ilyen fosul – intek az irányába elnagyolva, majd egy sóhajtás kíséretében újból visszadőlök az előbbi kényelmes, fekvő pozíciómba. Egyedül azt remélem, hogy ma már nem is kell többet felkelnem.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
347
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Dec. 19, 2019 11:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 745 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Hosszú percek telnek el néma csendben, és noha az utóbbi időben mindvégig arra törekedtem, hogy túlcsorduljanak körülöttem az ingerek, ebből kifolyólag pedig ne tudhassak a problémáimra gondolni, ezúttal bármit megadnék az újabb és újabb békés, nesztelen momentumokért. Az eddig összeszorított szemeim lassacskán kisimulnak, a légzésem kiegyensúlyozottá válik némi külön figyelem ráfordítást követőn, és a hűvös ujjaim alatt is mintha enyhülne valamit a koponyámat teljes egészében hasogató fájdalom. Egészen ellazulok, amiként a gyomrom is lehiggad legalább annyira, hogy ne féljek attól, a következő pillanatban újabb adagnyi folttal ékesítem fel Cole matracát, azonban semmilyen csoda és nyugalom nem tarthat örökké.
Megszólal, és hosszú idő óta most először érzem úgy, a kellemesen duruzsoló hangja inkább átok mint áldás. Szeretem Őt hallgatni; a nevetését, a csöndes kuncogását vagy pusztán a hosszas elmélkedéseit, jelenleg viszont a hirtelen felcsendülő hangja rándulásra készteti minden izmomat, tudatosítja bennem a testem összes sajgó porcikáját, és a tegnap éjjeli s ma hajnali tivornyám átkát maradéktalanul. Olyannyira kiéleződnek az érzékeim a kínjaimra, hogy a mellkasomra simuló tenyere, a máskor mindennél jobban vágyott érintése sem hat többnek, mint pohárnyi, jéghideg víznek egy lakástűz ellen.
- Azt hiszem hányni fogok… - nyögöm ki kevésbé derűs és kedves válasz gyanánt, mielőtt mélyen lappangó erőforrásokra bukkanva magamban felpattannék mellőle, majd a fürdőszobájába sietnék az igen csak szegényes és egysíkú gyomortartalmam kiürítéséhez. Biztos vagyok benne, a mosdója már látott rosszabb napokat is, mégis elfog némi kényelmetlen érzet, amiért a lakásán megélt legelső reggelünket rögtön ezzel kezdem. De ez mégsem olyasmi, amit magamban tarthatnék - sok egyébbel ellentétben -, így hát a vécé széleibe kapaszkodva várom a végét, a momentumot, amikor verejtékező homlokkal, egyszerre felgyulladva és jégcsappá fagyva kiülhetek oldalra és a hideg csempének dönthetem a pólóval fedett hátamat.
A tarkóm keményen koppan a falon, miként mélyet szusszanva behunyom a szemeimet és mérlegelem, vajon a következő percek a hányinger újabb hullámával lepnek-e meg vagy végre békét hagynak és időt arra, hogy kimossam a számból ezt a lehetetlenül gusztustalan ízt. Ismételt sóhajjal nyúlok be a felsőm alá, és a hűvös tenyeremet a háborgó hasamra simítom, miközben óvakodva felnyitom a szemhéjaimat. Nappali fénynél egészen máshogy fest a fürdőszoba, mint amilyenre emlékeztem, habár a tudatomban élő képfoszlányok torzulásához nem feltétlen a fények, sokkal inkább az alkohol járult hozzá. Pontosan így ültem akkor is, amikor a szórakozóhelyen rám talált Cole.
- Te jó ég… - ismétlem el a korábbi szavaimat, mihelyst rádöbbenek, ez az egész éjszaka bizony ott kezdődött, a lehető legrosszabb állapotomban és formámban, amiben nem kellett volna senkinek látnia, főleg neki. De még nem is ez aggaszt igazán, hanem a homályos emlékeim. Vajon miket mondtam, mit vallottam be és mit sikerült titokban tartanom? Képtelen vagyok felidézni a beszélgetésünket, legfeljebb néhány érzés, ami visszaköszön az elmúlt órákból. Düh, kétségbeesés, gyász, aztán a szöges ellentétük, boldogság és felszabadultság. Na meg a zsibbadó képem a verekedés nyomán. Apró mosoly kúszik fel az ábrázatomra, ám hamar elpárolog róla, ahogy újabb képek, mozzanatok és mondatok idéződnek fel az elmémben...

A gyors, szaggatott és kontrollálhatatlan visszatekintés végére meggyőződésemmé válik, hogy nem állok készen szembenézni a másnappal ebben az állapotban, szóval egy sokadik szusszanást követően feltápászkodok a padlóról, s lehúzom a vécét. Már a szám alapos kiöblítése sem tűnik fontos és vágyott cselekedetnek, a "menekvés" válik a figyelmem középpontjává, ezért támolyogva kibotorkálok a fürdőből. Ezt követően a ruhaneműimre koncentrálok, így ameddig azokat meg nem találom, és magamra nem rángatom, rá se nézek Cole-ra, mert félek egyrészt attól, miféle arckifejezéssel fogok szembesülni, másrészt, hogy nem fogom tudni rávenni a felé húzó szívemet a lelépésre. Márpedig el kell tűnnöm, épp eleget látott belőlem szétcsúszva.
- A-azt hiszem én most hazamegyek, jobb lesz a lakásodnak, hidd el… - mosolyodok el kínosan, miután a cipőmet is sikeredett magamra imádkoznom. Bármerre is legyen éppen, azért szédelegve és a hasamat dögönyözve odasétálok hozzá, hogy lehajolva elhinthessek egy gyengéd puszit a homlokára. - Adnék csókot is… de azt te sem akarnád - horkantok fel csöndesen, majd végigsimítva az arcán, a rend kedvéért hagyok magamnak néhány másodpercnyi gyönyörködést a kéklő szemeiben és a tökéletes arcvonásaiban. Mikor lett ilyen nehéz elválnom tőle?
- Köszönöm. Hogy elhoztál ide… - hogy velem voltál és nem hagytál elsüllyedni a mocsárban, ami az utóbbi időben minden erejével megpróbált bekebelezni. Ismét sóhaj nyomja a mellkasomat, ám ezúttal nem engedem feltörni. Megcirógatom a hüvelykujjammal a szeme alatti, kidomborodó területet, majd egy hálás, habár halovány mosollyal elhajolok tőle. További szavak nélkül búcsúzok el tőle, és hagyom Őt hátra, remélem nem örökre. Az egyetlen örök dolog, amit jelenleg akarok és mindennél jobban vágyok, az a mi kettősünk…


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
187
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 03, 2019 12:38 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 589 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Az ötlete hallatán megrázom a fejem – természetesen néhány pillanatnyi fáziskéséssel, hiszen a fáradtság és a hátamon végigvonuló érintése sem segítenek kifejezetten a koncentrációmon.
– Tudom, hogy neked mindenre van egy jó rúnád – kezdek bele halvány vigyorral a szám sarkában – De sértené az önbecsülésemet, ha nem bírnám ki szimplán whiskey-vel – válaszolom, mielőtt a kezébe csúsztatnám a sajátomat, ő pedig felhúzna a talajról, és csak részben beszél belőlem a mágiától való általános idegenkedés. Ahhoz sokkal több mindennek kellene történnie, hogy hagyjam Alexet bármiféle mintát rajzolni a seggemre.
Hosszú másodpercekig állom a pillantását, mielőtt erőt vennék magamon és elindulnék végre befelé; kezemben a takaróval, hátam mögött pedig a betonon maradt üveggel sétálok be a lépcsőházba. Továbbra sem túl kényelmes majdnem meztelenül létezni idekint, hála a hűvös reggeli levegőnek és a talpamba álló apró köveknek, majd a folyosó csempéjét borító törmeléknek, amitől aztán tényleg fehér lábnyomokat hagyok a saját lakásom éppen csak egy fokkal tisztább parkettáján. Legszívesebben azonnal magamra kapnék valamit, de tudom, hogy ha visszafekszünk, már nem fogok fázni, és amúgy is túlságosan álmosnak érzem magam ahhoz a rengeteg felesleges mozdulatokhoz. Első körben leülök a matrac szélére, és fáradtan pislogva, törökülésben kezdem el dörzsölgetni a talpaimra tapadt port, Alex pedig olyan gyorsan kidől mellettem, hogy a ráérős tisztálkodás közepette szinte észre sem veszem, mikor vízszintesbe kerül.
– Menj arrébb… – csinálok helyet magamnak mellette némi csendes gondolkozás után, majd magunkra húzom a viseltes takarót. Most nem hagyok akkora helyet kettőnk között; óvatosan ugyan, de oldalt a karjához merem simítani a sajátomat. Így, hogy megbarátkoztam már annak a gondolatával, hogy az elejétől a végéig együtt töltjük ezt az éjszakát is, valamivel többet vélek felfedezni magamban ebből a különös bátorságból, ami egyre inkább arra késztet, hogy még ennél is közelebb helyezkedjek hozzá. Kivételesen nem félek élvezni, hogy a bőröm közvetlenül és ok nélkül ér az övéhez, a belőle áradó meleg pedig megnyugtat, talán pontosan úgy, ahogy az enyémbe fúródó tekintete tette az előző közös esténken.
A kabin óta ugyanis abba az egy tökéletes pillanatba kapaszkodom, ha muszáj valami másra gondolnom; olyankor pedig, ha becsukom a szemeimet, Alex arcát látom magam előtt a párnán feküdni. Most tényleg az ő látványa tárulna elém, ha az oldalamra fordulnék, és nem kéne többé visszaidéznem, milyennek érződtek a homlokomhoz nyomódó, forró ajkak az eléjük keveredő hajszálak között, ez a felismerés pedig ébren tart még néhány percig. Azt hiszem, hogy gyorsabban ver tőle a szívem ott a takaró alatt, és nem is tudom többé megállni, hogy tovább fészkelődjek, mígnem a feje mellé tudom hajtani a sajátomat.
A lassan nappalivá változó fény és az össze-vissza csapongó gondolataim ellenére nekem sem kell túl sok ahhoz, hogy végre visszaaludjak; legalább olyan kényelmesen és olyan mélyen, mint alig pár órával azelőtt. Hangtalanul reménykedem benne, hogy ezúttal Alex is rendben lesz. Hogy nem tűnik el újra, ha legközelebb kinyitom a szemeimet.

Csak félig kell magamhoz térnem, hogy tudjam, még mindig itt van, mert szinte azonnal forgolódni kezd mellettem, a matrac rugói pedig kelletlenül nyikorognak a mozdulatai nyomán. Nincs sok kedvem felkelni, de amint meghallom Alex hangját, én is pislogok néhányat, hogy felmérhessem a helyzetet. Kell egy kis idő, mire a szemem hozzászokik a fényhez, de ettől függetlenül hamar egyértelművé válik, hogy számára súlyosabb következményekkel járt a hajnali italozás – de legalábbis úgy látszik, hogy ő rosszabbul van, mint amennyire engem megvisel a szokásos, ébredős fejfájásom. Tudom, hogy nincs sok esélyem visszaaludni, de azért lehunyom még őket egy rövid időre, s csak ezt követően szólalok meg először.
– Neked is jó reggelt – suttogom halványan mosolyogva, és lustán tapogatózni kezdek az irányába, hátha megnyugtathatom a mellkasára vagy épp az oldalára pakolt kezemmel.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
347
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 15, 2019 9:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 661 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Szeretem hallgatni Cole nevetését. A legtöbb emberé zavar vagy idegesít, főleg, ha próbálnék a munkámra vagy valami fontosra koncentrálni, és mást sem hallok a környezetemben, mint a vihogó társaim hangját. Ezúttal is volna mire összepontosítanom, leginkább arra, hogy egyben maradjak, és ne essek újra darabjaimra, ha egyszer már sikerrel felnyalábolt a padlóról, a különbség csupán az; ehhez az ő vidámsága az egyik legszükségesebb komponens. A halk kuncogása mellett és az arcára kiülő jó kedv után egy kicsit mindig nehezebbé válik visszasüppedni a fojtogató víz mélyére.
- Csapatban dolgozni sem feltétlen a legjobb - jegyzem meg eltűnődötten, felemelve a pillantásomat az egyre magasabbra kapaszkodó napsugarakra, amelyek egészen furcsa és változatos szögekben törnek meg New York romos házainak tetőin. - Sokszor rá vagy utalva a csapatodra, és ha egyszer úgy döntenek, hogy kilógsz a sorból, rosszabbul jársz, mint egyedül - osztom meg vele a nézeteimet, felvéve a beszélgetésünk újdonsült ritmusát, ami néhány perce már elkanyarodott a humorizálástól.
Igaz, emellett sem tartunk ki sokáig. Egyikünk sincs abban az állapotban, hogy hosszan filozofáljunk az élet nagy dolgairól és rejtelmeiről, ezért segítek neki felülni, majd a whiskyt is átadom a számára. A megjegyzésére őszintén szólva elfog a zavarral elegyedő bűnbánat, és bár a nyelvemen sistereg egy bocsánatkérés, ez egyszer inkább megtartom magamnak.
- Egy rúnától biztosan könnyebb lenne - állapítom meg gyöngéd mosollyal, végighúzva az ujjaimat a fedetlen hátán a gerince mentén, mielőtt felkelnék mellőle. Van egy olyan halovány sejtelmem, hogy ez alkalommal sem élne az ajánlattal; ahogy megfigyeltem eddig, pontosan akkora dac és makacsság uralkodik benne, mint bennem - ha nem nagyobb. Ellenben abban biztos vagyok, hogy a felé nyújtott kezemet el fogja fogadni segítségül, és hosszas, kitartott szemezés után meg is teszi. Sosem fogok tudni hozzászokni az átható pillantásai keltette kellemesen didergős érzeten, persze nem is akarnék; már nem rémít meg, hogy hatással van rám.
- Nem voltak más terveim - tekintek rá meggyőződéssel az ártatlanságomról, feltartott kezekkel, noha nem történt olyan régen az a fürdőszobai borulás. Mégsem nevetek fel, vagy vigyorodok el, túlzottan lefoglalnak a kékjei és a formás ajkai, s ha nem sürgetne minket a visszavonulás, legszívesebben magamhoz húznám őt egy csókra. Elképzelném, hogy ezúttal a tető a mi táncterünk és a zenét a magasba nyúló fákon csivitelő énekesmadarak adnák, mielőtt azonban még továbbgondolhatnám a momentumot, megmozdul és elindul befelé. Apró bólintással követem, megvárom, míg kirázza a józan tudatomnak meglehetősen koszos takarót, majd én is elindulok vele a lépcsőn, vissza a lakásába.
Odabent már közel sincs olyan sötét, mint amikor emlékeim szerint felmentem a tetőre, de valószínűleg az sem zavarna, ha díszkivilágításban fürdőzne a helyiség; amennyiben képes voltam odakint, a hűvösben aludni, semmi sem akadályozhat meg a pihenésben. Legalábbis remélem, hogy most nem fog kínozni a tudatom, kiélezve minden olyan kis neszre vagy érzetre a figyelmemet, ami teljesen irreleváns.
Ha Cole ledőlt a matracára, készségesen én is befészkelődök mellé - realizálva, hogy a poharat és az üveget odafent hagytam -, ha viszont még mással bíbelődik, egyszerűen kiterülök a gerinc-gyilkos alvó alkalmatosságon, átadva magamat az álmok világának. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy néhány másodperc sötétben szédelgés után el is ér az egész éjjel hajszolt nyugalom…

***

A saját, nyűglődő szuszogásomra kelek, és olyan fejfájásra, amilyet szerintem az utóbbi hetekben még egyszer sem sikeredett produkálnom. Ki sem bírom nyitni a szemeimet rögtön, mert a szemhéjaimon át is érzékelem, hogy bárhol is vagyok, rohadtul világos van, aminek kitéve a látásomat vélhetően azonnali vakságot okozna. Helyette inkább összeszorítom őket, és egy újabb gondterhelt sóhajjal átfordulok a másik oldalamra, ellenkező irányba a fényárral. Ez egyrészt jó döntésnek bizonyul, mert egy kis idő elteltével hunyorogva már sikerül felmérnem a környezetemet és észlelni, hogy még mindig Cole lakásán vagyok, másrészt átgondolatlan hibának, ugyanis hirtelen lesújt rám a másnapossággal járó hányingerek koronázatlan királya.
- Te jó ég… - mormogom magam elé s kettőnk közé, azonban nem vesz rá a lélek, hogy ismét mozgásra bírjam a végtagjaimat, és esetleg kimenjek a mosdóba vészhelyzet esetére. Ellenben a homlokomra tapasztom a tenyeremet, és összekuporodva újfent összeszorítom a szemeimet, koncentrálva az ujjaim hűvösére.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
187
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 24, 2019 8:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 691 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Nincs több tanácsom, így a következő témáig csak a hallgatásomat tudom felajánlani Alexnek, cserébe pedig nem győzöm betelni a jelenlétével. Azt hittem, hogy elment, és most, hogy a hirtelen ébredt pánik lassan szertefoszlik odabent, újra hozzá kell szoknom a kettőnk csodálatos gondolatához. Ki tudta, hogy ez lesz – hogy akár fél éjszakára is képtelen lennék megválni tőle, ha egyszer túlságosan közel kerülünk egymáshoz? Lassan elfelejtem, milyen volt tiltakozni az érzés ellen, ráadásul már azt sem tudnám magam elé képzelni, milyen a tető hűvös betonján feküdni akkor, ha nincs itt fent velem, ennek pedig valószínűleg nem sok köze van a rám telepedő álmossághoz.
Megfogja a kezem és egészen közel emeli az ajkaihoz; tudom, még ha nem is nézek oda, mert érzem a bőrömön a forró lélegzetét. Ha létezik is ennél sokkal kényelmesebb fekvő pozíció és kevésbé hűvös reggel, nagyon szívesen ragadnék most vele a pillanatban; legalább úgy soha többé nem kéne a százféle okból megoldhatatlannak számító jövőnkön gondolkoznom, vagy hogy ismét elragadtatom-e magamat. Hogy ő is érzi-e ezt a megmagyarázhatatlan köteléket, és nem csak az én fantáziámban létezik. Remélem azért, hogy igen. Remélem, hogy Alex sem tudna másra gondolni, ha nem foglalnák le a saját élete problémái.
Szívesen hallgatnám tovább, már amennyire koncentrálni tudok a szavaira, mégis hagyom, hogy tovább terelje a témát, hátha úgy az ő gondolatai is csendesebb vizekre eveznek majd. Az első találkozásunk emlékeivel az én figyelmemet is sikerül még egy kicsit tovább fenntartania, miközben vízszintesen küzdök a fáradtságtól leragadni készülő szemeimmel.
– A karrieredet? – emelem ki ismét halkan nevetgélve a mondata legérdekesebb részeit. – Szerintem a vadászi büszkeségedet féltetted jobban. És különben is, az enyém sokkal nagyobb veszélynek volt kitéve. Ti általában csapatban dolgoztok, én pedig egyedül – kanyarodnak akaratlanul is stratégiai irányba a gondolataim, mire megint pislogok néhány laposat. Ezerféleképpen végződhetett volna az a találkozó, és most mégis itt vagyunk, te és én, ezen a lassan otthonosnak érződő tetőn.
Felülök. Újabb emlékek elevenednek meg előttem, mire a mozdulatsor végére érek, ezek azonban kifejezetten frissek, és jobban belegondolva mégsem érték meg teljesen azt az utóhatást, amiről a fürdőszoba felé csoszogva nyilatkoztam nem is olyan régen. Fel vagyok azonban készülve, így egészen férfiasan magamban tartom az összes kikívánkozó sziszegést és káromkodást, amíg a kezembe kerülő üvegre várok.
A belőlem kitörő röhögést azonban mégsem tudom olyan jól visszafogni, mikor különös értelmet találok a következő megszólalásában. Végül megdörzsölöm az arcomat, rázkódó vállakkal és az ujjaimmal az üveg nyaka körül.
– A séta… semmitől sem lesz könnyebb – nevetgélek tovább a saját állapotomon, és ezzel együtt végre egyértelművé válik, hogy Alex társaságával még akkor sem pótolhatom be a kimaradt alvást, ha semmit sem szeretnék jobban, mint az ezután következő hajnalig beszélgetni.
A leérkező kortyok kellemetlenül marják a gyomromat, de azért újra meghúzom a whiskey maradékát, mielőtt visszaraknám a földre, és csak ezután pillantok a felém nyújtott keze irányba. Jól megnézem magamnak, mielőtt elfogadnám; ugyan a naptól hunyorogva, de végigfuttatom a tekintetem az alkarja másik oldaláról csillogó szőrszálakon, aztán a könyökhajlatából induló ereken a sima bőr alatt és a tenyerén, amihez olyan kényelmesen és pontosan illeszkedik a sajátom.
– Bízom benne, hogy nem fogunk – vigyorgok rá vissza, miután ismét találkozik az övével a pillantásom. – Lehet, hogy az segít, ha most hagyod, hogy a saját lábaimon vonuljak be a lakásba. – Feljebb ragadom meg a karját, és ő felhúz. Újra eszembe jut a vágások feszülő érzése a kötés alatt, pedig már majdnem sikerült elfelejtenem őket; mégis, részesei voltak annak a zavaros első éjszakának. Aztán eltűntek, mert mellette ébredtem, és valahogy azóta sem kerültek vissza rám.
Végre újra egy vonalba kerül az arcával a sajátom; így, és hála az erős fénynek, nem nehéz újra elvesznem a földszínű szemek megnyugtató árnyalataiban. Talán Alex sem tűnik olyan gondterheltnek, mint korábban… Legszívesebben megcsókolnám, de tudom, hogy ezzel csak messzebb lökném magunkat az ágytól, és annál több másodpercet kellene még ezután a hidegben töltenem a takaró fedése nélkül, így inkább egyből lehajolok a betonon felejtett anyagért.
– Gyerünk, indulás – libbentem aztán felé a közepénél fogva, majd néhány pillanatnyi mezítláb toporgás után tényleg célba veszem a lépcsőház bejáratát. Az ajtó előtt rázok még egyet rajta, de őszintén szólva csak jelképes a próbálkozásom; az odaragadt levéldarabkák és egyéb eredetű foltok továbbra is sajátos mintával látják el az alapjáraton egyszínű huzatot.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
347
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 21, 2019 3:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 943 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Abby mindig is azt mondta, az embernek ki kell beszélni a problémáit, ahelyett, hogy magába fojtja őket, mert a gondok attól még nem szűnnek meg, ellenben, ha már nevesíted őket, hajlandó vagy tudomást venni róluk úgy igazán, akkor könnyebben találsz rájuk megoldást is. Arról nem beszélve, amíg te egy üvegbúra belsejéből szemléled az eltorzult fényeket, formákat és vonalakat, némelyeket meg észre sem veszel, addig más odakintről sokkal valósabb képet tud megtapasztalni, leírni a számodra. Elhallgatni a nehézségeket kicsit olyan, mintha a víz mélyéről akarnánk megérteni és leírni a felszínen rejlő világot, eltompult hangokból, csalóka alakzatokból szeretnénk következtetni az ott zajló dolgokról, s még szerencsénk van, ha olykor egy-egy hullám vagy erősebb sodrás nem tesz minket képtelenné rá ideiglenesen vagy akár végérvényesen.
Én mindettől függetlenül nem tudom eldönteni, hogy megkönnyebbültem-e a kitárulkozástól, a víztükör közelétől… Hogy jó ötlet volt-e kimondanom az igazság egy részét és ezzel megkockáztatni, Cole ne kérjen többet egy ilyen problémás alakból, egy csődtömegből, akit névre szólóan akarnak eltüntetni a föld színéről az angyalok. Mégis, ahogy a kezemre simul a tenyere, és az ujjai a sajátjaim közé fonódnak, valahogy egyszerűbbé válik levegőt venni. Nem sokkal, de éppen annyival, hogy ne tartsak a megfulladástól annak a bizonyos, iszapos víztömegnek a mélyén.
- Talán igazad van… - jegyzem meg csöndesen, már ami a családnevemet illeti. Végtére is leéltem húsz évet annak a tudatában, hogy ők a vérszerinti rokonaim, valószínűleg ez a kötelék soha nem fog megváltozni, feltéve, ha ők nem teszik ki a szűrömet. Sokkal lényegesebb, hogy ki vagyok - ebben egyetértünk, csakhogy pontosan itt kezdődnek a gondjaim. Fogalmam sincs, ki vagyok. Egy sokak szerint elkényeztetett vadász, aki a bátyjával ellentétben valószínűleg semmire sem fogja vinni? Vagy egy félvérű, aki eljátssza, hogy a többiek közé való és közben a fajtáját öli? Vagy az a fiú, akinek sohasem szabadott volna megszületnie, és jobb lenne, ha nem is küszködne tovább az életéért? Nem tudom. Úgy érzem magamat, mint egy anomália, elvégre ha szigorúan nézzük a tényeket, nem tartozok sehova, csupán lebegek ebben a köztes állapotban és még azt sem tudom eldönteni, hogy így van-e rendjén minden, nekem pedig egyszerűen bele kell nyugodnom, vagy választanom kéne egy oldalt, ahol megvetem a lábaimat?
Bárcsak megoszthatnám veled az aggályaimat, Cole, de mit remélhetnél attól, aki még saját magával sincsen tisztában? Nem akarom, hogy megváltozzon, ahogyan rám nézel, amiként rólam gondolkodsz, noha ki tudja, van-e egyáltalán bármiféle jövőnk. Apró szusszanással fordítok a mellkasán pihenő kezemen, hogy szembekerülhessenek egymással a tenyereink, és igazán egymásba kapaszkodhassanak az ujjaink.
- Fogalmam sincs. Talán most jött rá, hogy létezek - rándítom meg hozzá hasonlóan a vállaimat, nemes egyszerűséggel ugorva át a családomat illető kérdésköröket az apáméira. Furcsa egyáltalán így hivatkozni valakire, aki nem ember és még csak soha nem is láttam. Nem merek arról tűnődni, hogy vajon milyen lehet, mennyire hasonlítunk, vagy pont ellenkezőleg, mennyi mindenben különbözünk, mert az égvilágon semmi értelme. Még abban is több ésszerűséget látok, hogy Cole-al a falakon kívülre szökjünk, így hát hagyom a gondolataimat a kis ábrándozásunk köré telepedni.
- Impek, ha a kézenfekvő vadállomány nem opció. Lassan New Yorkban is többen vannak, mint a patkányok - bólintok egyet szakértő ábrázattal, majd elmosolyodva megcsóválom a fejemet. Kíváncsi lennék, ő vajon mit kezdene egy visszabeszélő, végtelenül pofátlan példánnyal. Lehet azt is megkínálná whiskyvel, ami tulajdonképpen nem lenne rossz taktika; bódultan biztosan könnyebb levadászni őket…
A bosszantó bőregerekről ismét tovasiklanak a gondolataim, ezúttal a legelső találkozásunkra. Szélesedő mosollyal figyelem a kezét, ami lustán tapogatózik előbb a kölcsönpóló lenge anyagán, aztán egyre feljebb a vállamon és a nyakamon, hogy végül a hűvös ujjai az állkapcsomon állapodhassanak meg. A fejem leheletnyi biccentésével simulok bele az érintésébe, ami a jegessége ellenére is felmelegíti a porcikáimat. Ez alkalommal rajtam a sor, hogy a tenyerembe öleljem a kézfejét, amire még egy kicsit lehajolva egy gyengéd csókot is elhintek.
- Ezt nem tagadom, komolyan veszem a munkát - pillantok le rá, majd a visszaereszkedő karjára, amivel együtt moccan az enyém is. - Nem tudom, hogy kedveltelek-e vagy sem. De határozottan nem voltál bizalomgerjesztő, ahogy magabiztosan nézelődtél ott és mosolyogtál, miközben én a karrieremet temettem éppen - vigyorodok el az emlékre. Persze most már egészen másként látom a felfelé kunkorodó ajkait, vagy az átható tekintetét, amiben akkor még nem volt ilyen egyszerű elvesznem. Noha az sem kizárt, pontosan emiatt éreztem fenyegetve magamat, a tudattalan ténytől, hogy hatással van rám, és hogy képes átlátni rajtam - ezt már nem fogjuk megtudni.
Szívesen merülnék el a jelenlegi problémáimnál sokkalta kellemesebb emlékekben, és faggatnám ki, ő vajon ott, a jósdában mit gondolt rólam, ám egyrészt kezd egyre nehezebbé válni a koncentráció és az ébren maradás, másrészt Cole sem néz ki úgy, mint aki el tudna viselni egy hosszúra nyújtott beszélgetést elalvás nélkül.
Felajánlom hát a tovább állásunkat, a megjegyzésére pedig felhorkantok, és ha felhúzni nem is tudom, azért a felülésben megtámogatom a vállait, mielőtt visszahuppanna a mostanra egészen elgémberedett combomra.
- Attól nem lesz könnyebb a séta - mosolyodok el újfent, de azért elnyúlok az üvegért, hogy a kérése szerint átadhassam neki. És amíg ő az ivással foglalkozik, én minden színész képességemet bevetve a nyöszörgéseim magamban tartásához, kecmeredek fel a földről. A hűvös dacára egyáltalán nem tölt el jó érzésekkel, amint égve és bizseregve ismét vér tódul a lábaimba, majd apró tűszúrásokkal zsibbad tovább az elkövetkezendő percekben.
- Imádkozz, hogy most ne boruljunk - jegyzem meg szélesedő vigyorral, amiként odafordulva kinyújtom felé a kezeimet, hogy segíthessek neki felkelni a takarójáról. Óhatatlanul eszembe jut a pillanat, amikor éjszaka a gyümölcsösben hasonló felállásban vártam, vajon elfogadja-e a segítségemet - engem -, vagy visszazárkózik magába és az égen tündöklő hold látványába? Ezúttal nem számítok elutasításra, s ugyan eddig még nem tudatosult bennem, de örülök ennek a bizonyosságnak. Mindennél biztosabb pontnak érezlek most az életemben, Cole.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
187
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 02, 2019 10:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 1078 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Gondterhelt hangon beszél, és én tudni akarom, mi okozza az álmatlanságát; hogy mi tartja távol az ágyunktól odabent. Persze milyen problémákkal nézhet szembe olyasvalaki, akinek egész életében volt tető a feje felett, és aki nincsen a zuhanyzó hideg vizéhez szokva? Ha mögötted áll a város, ha kellően hosszú a neved, ha van családod és nem halmozol hibát hibára azóta, hogy először kinyitottad a szemeidet, miért vágynál hajnalban az olcsó whiskey ízére?
Nem, neki valószínűleg sosem kellett még azon gondolkoznia, hogy ez lesz-e az a nap, amikor végre valami mélyen benne megváltozik. A változások persze épp úgy lehetnek pozitívak, mint negatívak, de a századik üresnek érződő nap után elkerülhetetlenül arra ébred az ember, hogy a rosszabb is jobb, mint a semmi; ha leérünk végre a gödör mélyére, legalább megszűnik a végeláthatatlannak tűnő zuhanás is. Talán, ha találkozom vele, ha találkozom a tűréshatárral, már semmi sem fog érdekelni többé. Lehet, hogy vele is ez történt, az őrült lánnyal a sikátorban – és ha így lesz, én is olyan elérhetetlenné válok majd. Egyetlen gondolat sem bánthat többé, ha bezárnak körülöttem ezek a régóta épülő falak.
Miért kötnek le a saját gondjaim, mikor Alexét kéne meghallgatnom, és mi van, ha mégis tudnék rajta segíteni? Semmi tapasztalatom nincs a tanácsadásban, ezért is ajánlottam fel ezt; hallgatást a szavak helyett. Talán önző vagyok, és a végén kiderül, hogy komolyabban kell vennem azt, ami a szívét nyomja; hogy tényleg orvosolhatatlan a problémája és olyasmivel néz szembe, ami egyszer őt is le fogja taszítani a sötétségbe.
Sokáig hallgat, de én szívesen várok, attól eltekintve, hogy egyre inkább küzdenem kell a rám telepedő álmossággal. A szemeim kezdik megszokni az erős fényt, és lassan könnyűvé válik lehunyni és kinyitni őket, s így már abban sem bízhatok, hogy a hunyorgás végül mégis ébren tart. Előbb-utóbb szerencsére összeszedi az erejét a beszédhez és beavat; feltárja a titkai egy részét és néhány mondatban végig vezet a történeten, amiről jó eséllyel nem szabadna tudnom.
Szóval csendben hallgatom, ahogy felvázolja a helyzetét; hagyom, hogy végigmondja, míg a saját szavaimat keresem. Csak ezután simítom a tenyeremet arra a kézfejére, amit a mellkasomon pihentet, majd az ujjai közé fonom a sajátjaimat, mielőtt óvatosan megszorítanám.
– Sajnálom – értem nagyrészt mindenre, mert van egy olyan érzésem, hogy az örökbefogadás része sem teljesen olyasmi, ami könnyebbé teszi a mindennapjait. Tudom, hogy milyen, ha egy gondolat beleragad a fejedbe.
– Nekem eléggé úgy hangzik, hogy továbbra is Payne vagy. Igazából is. Ha ez megnyugtat… – hangsúlyozom ki az általa használt szavakat, mikor az álmosságon túl megtalálom a megfelelőket. – Én úgy gondolom, hogy semmit sem jelent a vér. Nem tart össze, de talán nem is választ szét, szóval… Sokkal lényegesebb, hogy ki vagy. Hogy mivé nőttél fel, hogy kinek hiszed magad… Nem is tudom. – Miért ilyen bonyolult felismerni, melyik gondolatot érdemes kimondani és mi az, amit csak én érthetek? Számíthatunk egyáltalán akárkire ezen a világon, ha szomorúak vagyunk?
– Ha fontosnak tartanák, hogy nem ők a vér szerinti családod, már sokkal régebben elmondták volna. Ha számítana, hogy más vagy, akkor tudnád – vonok vállat. Nem lenne olyan nap, hogy ne ő emlékeztetne rá valamilyen aprósággal; egy elkapott pillantással vagy egy őszinte arckifejezéssel, egy halk megjegyzéssel vagy egy ösztönös mozdulattal húzna határvonalat a kettőtök közé. Közétek.  Alexről van szó és a családjáról – emlékeztetem magam hangtalanul, mert egyre inkább belekavarodnak a saját emlékeim. Hogy vagyok képes még most is csak magamra gondolni?
– De… miért akarna megölni az apád? – teszem fel a legfontosabb kérdést, hiszen csak tippelni tudok: talán a vadászléthez vagy a Tanácshoz van köze. – Miért most? – Miért akar tőle bármit is, és miért bukkant fel ilyen hirtelen az enyém? És ami a legfontosabb: mit fog most csinálni Alex és mi történik majd velem? Jó lenne hinni Vladnak és annak, hogy összetartozunk, de nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.
Alex ábrándozása a falakon kívüli életről minden veszélyével együtt is földi paradicsomként jelenik meg a képzeletemben; ő lenne ott és én, és semmi sem választhatna el minket egymástól. Tökéletes életet képzelek el kettőnknek, amibe még az éhezés vagy az éjszakák hidege sem rondíthatna bele: amint átérnénk a falakon, magunk mögött hagynánk mindent, ami eddig az akaratunk ellenére határozott meg minket. Az örökbefogadást, az apákat, a vezetékneveket és a vágásokat a kötések alatt.
– Éppen ez lenne benne az izgalmas – magyarázom meg egyszerűen, bár fogalmam sincs a pokolkutya-hús rejtelmeiről; mindenesetre sokkal rosszabb nem lehet, mint a new yorkban rohangáló patkányok sült verziója, amit továbbra is könnyű beszerezni a szektor bizonyos utcáinak kijelölt kereszteződéseiben. – Esetleg van jobb ölteted? – Az általam elképzelt jövőképben amúgy is ő az, aki a vacsorát szerzi, habár abban az egyben nem kételkedem, hogy Alex a kinti világ legveszélyesebb lényét is levadászná, ha könnyebben készíthető belőle két fogás.
Az első találkozásunkra terelődik a téma, és már megint nem tudom megállni, hogy vándorolni kezdjen a szabad kezem; ez alkalommal egészen az arcáig nyúlok fel vele. Inkább csak tapogatózom, mert lusta vagyok a fejemmel is a törzse felé fordulni, így először a vállát, aztán a nyakát, majd az állkapcsa ívét találják meg az ujjaim.
– Nem voltam bizalomgerjesztő? – kérdezek vissza még egy kicsit tovább nevetve, és már nem is érzem magam olyan álmosnak. – Inkább te voltál túl formális. – Már megint a hajammal csinál valamit, és bár nem látom, hogyan rendezi át a tincseket, azt akarom, hogy soha ne hagyja abba. Így legalább biztosan tudom és érzem, hogy még mellettem ül a betonra terített takaró tetején, combjával a fejem alatt.
– Őszintén… azt hittem, hogy nem kedvelsz – emlékezek vissza a jósdában folytatott beszélgetésünkre vigyorogva. Visszaengedem az azóta elfáradt karomat és legszívesebben újabbat ásítanék csukott szemmel. Még most sem tudom, melyik pillanat volt az, ami után biztos lehettem benne, hogy van esélyem, bármit is akartam Alextől akkor és ott; egy kicsit ugyanis homályosak azok a találkozások, hála annak a rengeteg alkoholnak, amit a munka érdekében kénytelen voltam előttük elfogyasztani.
Hagyom, hogy végre csend telepedjen közénk. Ha eltelne így egy perc vagy kettő, teljesen biztosan visszaaludnék és fájó nyakkal kelnék reggel, bár kötve hiszem, hogy ő a jelenlegi, ülő pozíciójában szívesen töltene velem órákat a hűvösben. Biztosan nem melegítem még annyira sem, mint engem a lábaimat is alig fedő takaró.
– Lehetséges, hogy fel kell húznod innen… – A válaszom most fáziskéséssel érkezik, a szemeim pedig tényleg csukva maradnak, mikor mégis sikerül megszólalnom. Lassan azért erőt veszek magamon, mert tudom, hogy amíg én nem mozdulok, ő sem képes alólam szabadulni, így nagy nehézségek árán ugyan, de a karjaimmal én is ülésbe támasztom magam.
– De előtte add ide azt az üveget – nyúlok a whiskey maradéka irányába, és ha esetleg összejön – ha elérem valahogy – én is meghúzom a hajnali frissítőt.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
347
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 31, 2019 10:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 772 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Oldalra billentem a fejemet a vállam irányába, miként szelíd mosollyal figyelem a lábamra simuló ujjait, amelyek pontosan olyan hamar távolodnak aztán el tőle, mint ahogyan megközelítették azt. Kezdem megérteni Cole szokásait az őszinteségével kapcsolatban, ami persze nem jelenti, hogy mostantól olyan könnyedén átláthatnék rajta - azt hiszem, ő mindig az a kifürkészhetetlen csodabogár marad a számomra, akihez sohasem fogok tudni annyira közel kerülni, amennyire igazán szeretnék. De most határozottan tudom, érzem, hogy elégedett a mostoha körülményeinkkel, és bár az ágyában sokkal kényelmesebben lehetnénk, másrészt alhatnánk, ő sem kívánkozik máshova.
Mégsem terebélyesedhet ki a megbékélt hangulatom, a következő pillanatokban riadt nyúl módjára bújik vissza a szívem mélyére, helyt adva annak a kellemetlen sötétségnek, ami a létezésem minden áldatlan képkockájára megkísérel árnyékot vetni. Ezúttal sem veszít csatát, a mellkasom elszorul, főként, mikor zöld utat kapnak a gondjaim mélységei. Egyszerűen mondhatnék nemet vagy várhatnék addig, ameddig elpárolognak közülünk az imént kiejtett szavaim, csakhogy van valami visszautasíthatatlanul jóleső abban, ha az ember elé hófehér vásznat tolnak a találomra összefirkált helyett. Ha nem erőszakolnak a kezembe ecsetet és parancsolnak pingálásra, hanem megadják a lehetőséget a saját tempómnak és az ízlésemnek.
Hirtelen nyílnak el az ajkaim, és egy másodpercre úgy érzem, egyszerre fog az összes gondolat kiszaladni rajta bárminemű válogatás nélkül, de ehelyett egy árva hang sem préselődik ki a torkomból. Mintha a lényem józan szeglete kivált volna a testemből, és most a nyakamat szorongatná, nehogy eláruljam magamat, nehogy tönkretegyem a reggelünket, nehogy… Nehogy továbbadható információkkal lássam el Cole-t, holott az ezzel kapcsolatos bizalmatlanságom talán soha nem is létezett. Bármit felhasznál annak érdekében, hogy tartsam a számat, legalábbis átgondoljam az igazság tálalásának a módját. Megforgatja az elmémben a felvezetés vagy éppen a kibúvás lehetőségeit, alternatívákat kutat a legkevésbé kínos előadási módra, de aztán mégsem ő dirigál, amikor váratlanul sikerül kicsikarnom magamból az első mondatot.
- Nem vagyok Payne igazából - vallom meg a problémakör legkisebb egységét, ami mostanra egészen jelentéktelen kis semmiséggé redukálódott bennem. Tökéletesnek tűnik a pillanat arra, hogy pótcselekvés gyanánt - ugyanakkor figyelemmel a reszketésére - igazgassak a takarón. - Nem tud róla nagyon más, és nekem is csak egy éve mondták el, hogy örökbe fogadtak még csecsemőként - folytatom halkan a történetet, visszatérve a simogatásához. - Beletörődtem a dologba, mert min változtat ez, nem? - teszem fel a kérdést, amire nem várok választ, mégis tartok némi szünetet, ha netán szeretne rá mondani valamit. - Viszont nemrég… Képbe került a vérszerinti apám, aki el akar tenni láb alól. Küldött is valakit - teszem hozzá az eddigieknél is akadozóbb hangon, hiszen akkor válik valósággá minden, amikor már nem csak te tudsz róla, hanem más is. És most a legkevésbé szeretném, ha rám szakadna ennek a terhe. - A sors fintora, hogy manapság nem tudunk meghalni - csóválom meg a fejemet egy közel sem boldog mosolykezdeménnyel, hagyva megpihenni a tenyeremet a mellkasán ott, ahol a szívét a legközelebb érezhetem magamhoz.
Ennél többet egyelőre nem szeretnék elárulni, azt pedig, hogy… nem vagyok teljesen ember, remélhetőleg a sírba viszem magammal, ahelyett, hogy valódivá tenném azt a közöttünk derengő, feneketlen mély szakadékot is. Ellenben megint csendben maradok, kivárom, amíg leülepednek a gondolataink, ahhoz viszont még nem érzek magamban erőt, hogy visszasétáljunk a lakására, így egy fél fokkal biztonságosabb témát dobok fel.
Meglep a felelete annak dacára, hogy a vállalkozó kedvéről már tanúbizonyságát tette a szórakozóhelyen a közös bunyónk formájában. Szélesedő vigyorral pislogok le rá, újból visszatérve az arca simítgatásához, és ezúttal hagyom, hogy ő beszéljen már csak azért is, mert szórakoztat a részletekbe menő képzelgése egy falakon túli, viszonylag magányos életről. Magányos, de kötetlen életről…
- Miért éppen pokolkutyákat? Még csak nem is látnánk, amit eszünk - ennyit muszáj közbeékelnem egy horkantás kíséretében, mielőtt ismét elhallgatnék. Legközelebb akkor szólalok meg, amikor ő is felröhög a saját linkségén, és őszintén szólva én sem bírom tovább egy halk nevetés nélkül. - Nagy szerencse, lehet faképnél hagytalak volna. Amúgy se voltál túl bizalomgerjesztő a legelső alkalommal - cukkolom egy kicsit, összeborzolva az egyébként is szénaboglya haját. Élénken él bennem a folyamatos mosolygása, az arcátlanul nagy önbizalma, amint végigjárta a jósdát szinte ügyet sem vetve rám, és az a bizonytalan, gyanakvó érzet, ami ennek köszönhetően végig áthatotta a lényemet. Talán még azon se jutott eszembe gondolkodni miatta, hogy mennyire helyes az arca és mulattatóak a kócos tincsei. - Szerintem jól ellennénk mi ketten odakint. Egy-egy hétre - vigyorodok el, hol a városon, hol rajta tartva a tekintetemet, noha elég hamar Cole-on és az álmos szemein ragad a pillantásom.
- Menjünk vissza? - váltok témát újfent, mert nehéz nem észrevenni, mekkorákat ásítozik, ráadásul hideg is van, és legvégső soron nekem sem ártana végre néhány összefüggő órát aludni még azelőtt, hogy megint hatását veszítené a legurított whisky.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
187
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 28, 2019 11:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 619 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Attól félek, hogy ha sokáig fekszem így, az ölébe hajtott fejjel, a hideg ellenére is visszaalszom. Az is igaz, hogy az alvás csak a második legjobb dolog, ami ma vízszintesben történt velem, Alex társasága pedig egész biztosan megér annyit, hogy holnap enyhe megfázással és lerázhatatlan álmossággal számoljak majd.
– A párnám kényelmesebb lenne, de jó combjaid vannak – válaszolok félig csukott szemekkel vigyorogva, és ha már ott vagyok, egy lassú mozdulattal hátra nyúlok, hogy egy pillanatra a térde feletti részre csúsztathassam az ujjaimat. Az övéi a hajamban járnak; érzem, ahogy megmozdulnak a bőréhez érő tincseim, aztán meg a hosszabbak a homlokomon, és miközben beszél, egyre messzebb és messzebb tévednek a kiindulóponttól. Örülök neki, hogy így tesz – hogy beszél, bár ugyanezt nyilatkoznám a szórakozott cirógatásról is, ha megkérdezné –, és elárul valamennyit a saját titkaiból, így megküzdök a kedvéért az álmossággal, nehogy egyetlen szaváról is lemaradjak.
– Azért, ha el akarnád mondani, meghallgatlak – biztosítom halkan nem sokkal azután, hogy úgy tűnik, befejezte. Végül igazam lett; Alexander Payne is csak tetteti a tökéletességet és a lehető legmesszebbre kellett volna löknöm magamtól, amíg még képes voltam rá. Én fordított esetben biztosan nem tudnám most megosztani vele azt, amiről a whiskey segítségével igyekezett eddig megfeledkezni, akármi is legyen, de talán ő erősebb, mint én, és ha úgy van, legalább kiderül, hogy a szavaknak tényleg gyógyító ereje van-e.
Felém igazítja a takaró használaton kívüli darabkáját, mire különös melegség tölt el belülről, habár valószínűleg ehhez nem sok köze van a puha anyagnak. Az ölelésére emlékeztet a kabinban és már megint nem tudom, közelebb akarom-e őt tudni vagy minél távolabb, egy olyan terepen, ahol biztonságban érzem magam és nem ennyire nagyon védtelennek. Most azonban nem mozdulok, hiába telnek a másodpercek; helyette kiélvezem ezt a különös kényelmet, az érintését és az illatát, és egyszer csak azon kapom magam, hogy már egyáltalán nem szeretnék előle menekülni.
Ha Alex mindig itt lenne, gyönyörű hellyé válna ez a tető, az éjszakák pedig még akkor is megnyugtatóvá, ha soha nem töltenénk egyetlen percet sem alvással egymás mellet. A nappalok hosszúak lennének és békések, hiába kelnénk jó eséllyel délben; a whiskey fűszeresnek és kellemesnek érződne a címkézetlen üvegből, napszaktól függetlenül. Az életlen kések örökké tiszták maradnának és eltűnnének a véres kötések, ő pedig nem gondolkozna tovább akkor, ha végre elfárad és mégis pihenni szeretne.
Ismét ő az, aki megtöri a csendet. A képzeletbeli terv váratlanul csap le rám, így kell egy kis idő, míg kitalálom a saját válaszomat; szerencsére ő tovább folytatja a maga félmondataival. Remélem, hogy nem gondolja komolyan, mert ha valaki menni akar, azt senki és semmi nem állíthatja meg. Valószínűleg nem is próbálnám. Hagynám Alexet kicsúszni a kezeim közül, csak hogy annyival könnyebb legyen az elválás, aztán pedig pontosan ennyivel tovább mardosna belülről a hiánya, hiába álltam hozzá eddig minden egyes találkozásunkhoz úgy, hogy az lesz az utolsó.
– Simán elmennék veled. – A fáradtság az, ami beszél belőlem és lassan minden egyes mondatom mellőzi a szokásos meggondoltságot. – Kíváncsi vagyok, meddig élnénk túl odakint mi ketten… – Hogy meddig lennénk jól, ha senki nincs ott rajta kívül, akitől kölcsönvehetném az energiát. Hamar rádöbbenek, hogy igazából nem csak a falakon túlra mehetnénk, hanem bárhová a világon, ha nem állnának előttünk ezek az akadályok – ha ember lennék és semmi más.
– Pokolkutyákat ennénk és tüzet raknánk minden este – fantáziálok azért tovább, hátha úgy a saját tudatom is megnyugszik kicsit. – Ez lenne az összes kötelességünk és feladatunk. Te vadásznál… Nyilván te, mert nekem őszintén szólva fogalmam sincs, hogy kell. Helyette tűzifát gyűjtenék. Vagy bogyókat. Vannak még bokrok odakint egyáltalán? Sosem jártam a falakon túl – ásítok egyet én is laposakat pislogva. – Jó gáz, hogy közben túrákat szervezek odakintre, nem? Tulajdonképpen szerencse, hogy ezt nem azelőtt említettem, hogy eladtam neked azt a térképet – röhögök fel halkan és ismét helyezkedek kicsit mellette.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
347
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 25, 2019 4:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 771 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
A rövid, felületes alvásnak köszönhetően hiába igyekszem leküzdeni azt a feltörekvő ásítást, csak felülkerekedik rajtam, és élesen pattanó füleket, illetve könnybe lábadt szemeket hagy maga után. Eltart addig, hogy ne halljam, megindult-e végül Cole, de anélkül is jól tudom, még mindig ugyanott ácsorog az ajtókeretnek dőlve. Felmérni valakinek a jelenlétét, akit nem látunk olyan képesség, amihez elcseszett természetfelettinek sem kell lenni, csupán eleget gyakorolni és megtanulni az ösztöneinkre hallgatni - az enyéim azt súgják, változatlanul itt van, velem.
Egyszerre tölt el megnyugvással a felismerés és elbizonytalanodással. Amióta az alagútban megadtam magamat a társaságának, másra sem vágyom, mint a közelségére; a bőre melegére és illatára, a ragadós nevetésére, vagy a komolytalan megjegyzéseire, amelyek az esetek zömében mosolyt csalnak az arcomra. Most is szívesen feledkeznék bele a lényébe ahelyett, hogy egyedül vacogjak még néhány percet a tető magányában, viszont nem készültem magyarázattal arra vonatkozólag, miért is választottam első körben a kinti dekkolást. Ennek igazán egyszerű oka van; magam sem terveztem elaludni és fent ragadni. Intézzem el annyival, hogy nyűglődtem az ágyban? Hallgassam el az indokát, vagy legyek hozzá őszinte, újabb kapukat nyitva meg egymás között?
Mire odasétál mellém, sem tudom biztosabban a választ.
Nem különbül lep meg a lépteinek iránya, sem a látóterembe szökő lábai, amelyek alig-alig látszanak ki a földet súroló takaró alól. Ha nem lennék ilyen nyúzott és fáradt, biztosan lenne egy-két szavam az újszerű öltözékére, vagy a tényre, hogy úgy fest, mint egy nagyra nőtt, ám ettől függetlenül elragadó manó, de még egy mosoly is alig tud felkúszni a számra, ahogy változatlanul az épületeken függesztem a tekintetemet. A következő momentumban a földre zuhanó ágynemű, és a csöndes utasítása az egyetlen, ami ismét képes felrázni a tudatom halk zümmögéséből.
- Csupa kosz lesz… - nyögöm ki feleletül, noha a meglátás nem gátol meg abban, hogy néhány másodpercnyi tanakodást követően átcsoportosítsam magamat a betonnál puhább felületre. Az egyedüli hátránya, hogy hirtelen minden kint töltött, mozdulatlan percet megéreznek a csontjaim, és pusztán azért nem hallatszanak a jajgatásaik, mert alapvetően nem képesek jajgatni. Illetve én sem adok aláfestést hozzá, hanem férfiasan tűröm a kínokat, amelyek még hosszú, hosszú pillanatokig kitartanak, mielőtt elkezdenének kinyúlni az ízületeim és meglazulni az izmaim. A néma agóniámból megint csak Cole az, aki kizökkent a váratlan helyezkedésével.
- Kényelmes…? - halovány mosolyt csal az arcomra a látványa, és nem tudom megállni, hogy ne kezdjem el rögtön a bőrömet csiklandozó haját birizgálni. A komótosan feléledő jó kedvem is tovább gyarapodik a legelső kijelentésével, mielőtt azonban még felhorkanthatnék a megjegyzésére, folytatja a beszédet, annak a tartalma pedig egyhamar letaszít a valóságba. Az ajkaim is fokozatosan kiegyenesednek, amint eltűnődve nézegetem a szemeire árnyékot vető, hosszú pilláit és a száját, amely olyan könnyedén formálgatja, puhatolja a kíméletlen igazságot. Legalábbis egy részét, mert egyedül egyáltalán nem szeretnék lenni.
- Nem. Nem azért jöttem ki. Jól érzem magam veled - nyögöm ki halkan, szokás szerint elsimítva néhány tincset a homlokáról. Érjem be a semmivel, vagy nyissam ki azokat az ajtókat? Talán létezik köztes megoldás is, afféle, ami csupán résnyire enged rálátást a szobában lappangó mumusra, nem többre. Talán, ennek dacára ugyanakkora sóhajjal veselkedek neki a magyarázkodásnak, mintha a legapróbb részletekig mindent meg kívánnék osztani vele. - Nem tudtam aludni. Magamtól mostanában nem megy - kezdek bele bizonytalanul, átvezetve az ujjbegyeimet a hajáról a bőrére. Eleinte csak a halántékát cirógatom, de minden megkezdett simításnál egyre hosszabb ívet ír le a kezem az arcának szögletes vonalán. - Elég sok… gondom van, de egyik sem olyan, amit igazán bárki meg tudna oldani - vonom meg a vállaimat, változatlanul őt figyelve a középmagas épületekkel tűzdelt táj helyett. Aggódok, hogy túllát az álmos szemeivel a visszatartott információkon, mégsem tudok máshova nézni, ugyanis ameddig rá koncentrálok, addig sem tódulnak az agyamba az elhallgatott részletek. - Ezért jöttem fel, hogy aztán nyugodtan alhassak veled. Jól sikerült, mi? - mosolyodok el gyengéden, majd kicsit felhagyva a vizslatásával, elnyúlok a takaró szabadon fekvő részeiért, hogy legalább annyival betakargathassam, feltéve, ha leengedi a felhúzott lábait.
Közben újabb ásítás vesz erőt rajtam, és rá kell döbbennem, hogy hiába van reggel, még jó néhány óra alvásra lesz szükségem ahhoz, hogy ha szerencsém van, megússzam később egy középerős fejfájással, illetve egy bizonytalan gyomorral. Mégsem tudom rávenni magamat arra, hogy feldúljam a kényelmes békességet, amit Cole hozott fel a tetőre, ezért úgy döntök, még egy egészen kis időre hagyom magunkat fagyoskodni.
- Néha eltűnődök, milyen lenne felszívódni a városból - szólalok meg ismét, ha az előző témánk lecsengett egy kicsit. - Fogni a térképedet… esetleg téged is - vigyorodok el -, aztán felfedezni a világot odakint. Bizonyos tekintetben nyugodtabb lenne, mint a falak innenső oldalán - állapítom meg eltűnődötten, ezúttal a reggeli napfény szalmasárga sugaraiban fürdő házakon pihentetve a pillantásomat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


☩ Történetem :
☩ Reagok :
187
☩ Korom :
30
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Aug. 22, 2019 5:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 829 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Nem hagyott itt, Alex mégsem ment el az éjszaka közepén. Sosem éreztem még olyan megkönnyebbülést, mint mikor a hátára téved a tekintetem, de éppen emiatt szorul össze ismét a mellkasom. Tényleg újabb határt léptem át az előbb vele kapcsolatban, máskülönben nem zaklatna így fel a hiánya; talán máris pontosan annyira ragaszkodom hozzá, mint amennyire sosem lett volna szabad.
Nem akarok belegondolni, mi lesz, ha egyszer tényleg megteszi, ha itt hagy engem, pedig előbb utóbb biztosan eljön majd az a reggel, hogy újra üres ágy mellett ébredek. Jó esetben így válnánk el, hang nélkül csalódva, miután ő felróhatta az összes hazugságomat, én meg végig hallgattam minden egyes jogosan felém kiabált sérelmet – rosszabb esetben eleget tesz annak a protokollnak, amiről egyelőre semmit sem tudok és amivel valószínűleg sosem szeretnék találkozni. Kíváncsi lennék, milyen kötelességei lehetnek egy vadásznak, ha szabadon mozgó félvért fedez fel a falakon belül… Jelenleg persze elképzelni sem tudom, hogyan bánthatnának azok a kezek, amik nemrég olyan óvatosan simítottak végig a bőrömön, de akárhányszor arra gondolok, hogy mi ketten nem vagyunk végtelenek, megerőltetem a fantáziámat. Fel kell készülnöm a legrosszabbra, még ha ezt egyelőre bőven kimeríti annak a gondolata, hogy Alex nem sokáig lesz még jelen az életemben, a lakásom szűkös falai pedig abban a pillanatban hidegednek majd el újra, hogy ő kiteszi innen a lábait. Minden megváltozik, ha kiderül. Újra idegenek leszünk, még ha nem is feltétlen ellenségek, egyvalami azonban teljesen biztos: nem fogok tudni magamtól véget vetni annak, ami most köztünk van.
Összerezzen és feldönti a maga mellé állított poharat, amint megszólalok. Létezik, hogy elaludt idekint? Méghozzá ülve, és úgy tűnik, a whiskeym maradéka volt az egyetlen társasága, ebből pedig még ilyen álmosan is háromféle dologra tudok következtetni. Vagy egy még nálam is nagyobb alkoholistára leltem, esetleg alvásproblémák késztették Alexet a következő adag kitöltésére – tudom, hogy nem mindig alszik jól, hiszen ezért találkoztunk össze azon az éjszakán a gyümölcsfák között –, vagy pedig tényleg van valamilyen gondja, és nem csalt a szemem, mikor a konyhapultnál rákérdeztem az utóbbira. Fogalmam sincs, hogyan kérdezzek rá vagy hozhatnám szóba; általában mélyen hallgatok, ha a saját bajaimról van szó, másokétól pedig egészen eddig sikerült távol tartanom magamat.
– Nem tudom. Korán… vagy későn – írom körbe a mostani időt szinte csukott szemekkel. Ezután hosszú ideig nem szólok semmit, az agyamnak ugyanis nem sikerült még eldöntenie, álmodok-e éppen vagy már ébren vagyok, esetleg vízszintesben fekszem vagy tényleg a saját lábaimon jutottam ki a tetőre. Valószínűleg a takaróm ismerős illata az, ami összezavar a túlságosan rövid pihenés mellett; azóta is a vállaimon pihen és nem hagyja, hogy túlságosan sok férkőzzön alá a hűvös hajnali levegőből, míg Alexet figyelem.
Talán pontosan azt érzi, mint én, mikor ugyanezen a kemény betonon ülök egyedül, ugyanennek a szar whiskey-nek az ízével a számban és hasonló ürességgel odabent; olyankor rám is ezek az épületek néznek vissza és hiába hallgatnak velem csendben, sosem tudnak igazán megvigasztalni. Jó eséllyel rossz a megérzésem, Alex nem én vagyok és ha van is min gondolkoznia, annak biztosan semmi köze a saját problémáimhoz és az agyam által generált, különösebb ok nélküli fájdalomhoz; valami másnak kell lennie, ami őt foglalkoztatja.
Akkor indulok el, mikor ismét megszólal, a lépéseim azonban nem befelé, hanem az ő irányába visznek; erőtlenül lököm el magam az ajtókerettől és aztán lassan sétálok hozzá közelebb. Nem akarom csak így itt hagyni, hiába esne most mindennél jobban visszafordulni, hogy újabb néhány órával toldjam meg a szinte semmit nem érő alvást. Megállok, mikor mellé érek, és hosszú másodpercekig szemlélem még a kilátást, mielőtt a földre dobnám a takarót egy halk sóhaj kíséretében. Látott már rosszabb napokat – de ott van például a mai éjszaka is –, így nem féltem túlzottan a tető koszától.
– Mozdulj – utasítom őt arrébb, miközben kiegyenesítem a széleket az egyik lábammal. Remélem, hogy áthelyezkedik rá, ha már feláldozom érte a tisztaságát, na meg amúgy sem lehet túl kényelmes ilyen sokáig egyetlen szál alsóban ülni a betonon. Ami pedig az én seggemet illeti, kétszer is meggondolom, milyen pozícióban heveredjek le mellé… Először leguggolok, aztán térdre ereszkedem és végül egy határozott fordulattal fekszem a hátamra; ha Alex is átmászott rá azóta, úgy igazodom, hogy a combjára- vagy épp az ölébe hajthassam a fejemet. Bármiféle fedés nélkül hamar kezdek már megint fázni, így felhúzom a lábaimat és a karjaimat is keresztezem a mellkasom előtt, és lehunyt szemekkel szokom tovább a hideget, miután viszonylag kényelmesen elhelyezkedtem.
– Mondhattad volna, hogy a szabad ég alatt akarsz aludni, és akkor kempingezünk – kezdek bele halkan, majd újabbakat pislogok álmosan felfelé. – Vagy ha van valami gond. Vagy ha… csak nem akarsz kijózanodni, mert azt is teljesen megértem. Józanul szar. Néha egyedül is szar. – Talán jobb lenne nekem is meginnom egy pohárral, ha ennél sokkal tovább tervezek félálomban dumálni; leginkább azért nem teszem, mert túl sok erőfeszítésbe telne átnyúlni Alex másik oldalára azért az üvegért. – Ha viszont pont azért jöttél ki, mert egyedül akarsz lenni, akkor befogom. Csak szólj. – Nem, azt még én magam sem tudom eldönteni, hogy miért táboroztam le mellette – hogy a saját félelmeim vagy az érte való aggódás vonzott hozzá közelebb.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
5