Hell or Heaven
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Welcome to Hell Or Heaven frpg
- Privát szerepjátékos oldal -


 

 

 
Gyümölcsös

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 16, 2019 11:44 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 813 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Az idejét sem tudnám már megmondani annak, mikor elegyedtem utoljára közvetlenebb és személyesebb beszélgetésbe bárkivel, akit alig ismerek. Egyszerűbben szólva régóta nem próbálkoztam bármiféle barátkozásnak csúfolható tevékenységet űzni, talán a legutolsó ilyen áldozatom az ápolónő volt a kórházból, ahol… Erre talán jobb, ha nem pont most gondolok vissza, szeretném megtartani a nyugodt hangulatomat, ami azóta telepedett rám, hogy letáboroztam a bagolytársam mellé. Mégis, az éppen, hogy csak felderengő, ám annál kellemetlenebb emlékek néhány pillanatra kizökkentenek, mielőtt mosollyal tekintenék fel Cole-ra a röpke tényközléseim alatt. Nem, ezúttal nincsen semmiféle démon, ami a saját kezeim által árthatna a mellettem ücsörgőnek, ezért a legtöbb, amiért görcsbe illik rándulnia a gyomromnak, az a közelsége.
- Otthon…? - vonom meg az egyik szemöldökömet némi értetlenséggel, noha rá kell döbbenjek, sokaknak még a saját lakás sem adatik meg, nemhogy kettő, amelyből az egyik ugyan egy kicsi, rozoga, poros viskó arra az esetre, ha a földeken huzamosabb ideig kellene dolgozni, de mégis valami. - Tekints erre a kabinra úgy, mint a munkahelyükre, ahol ha muszáj, ott is alszanak. Egészen röhejes belegondolni, hogy néha nem az impek meg egyéb rémségek miatt kell hadban állni naphosszakat, hanem például egy varjú inváziónak köszönhetően - horkantok fel, oldalra billentett fejjel és féloldalas mosollyal elevenítve fel magamban a tavalyi év egy hetes vadászatát, aminek a végén fél New York belakmározhatott a madarakból.
Viszont az emlékeknél sokkalta érdekfeszítőbbnek találom az ajkaira kiülő mosolyát, s szinte alig tudom megállni, hogy ne biztosítsam újra, minden kétséget kizáróan az elnyert első helyéről. Mivelhogy magamat is megleptem vele; úgy gondolom, két és fél alkalomnyi, zömével munkával kitöltött találkozás nem szolgálhatna rá ekkora bizalomra, közvetlenségre a részemről. Ezernyi indokot fel tudnék sorakoztatni arra vonatkozóan, miért akarhatna kihasználni Cole, miért rossz ötlet anélkül beleugorni egy feneketlen tengerbe, hogy úszni tudnék, ennek ellenére úgy érzem, úgy akarom érezni, hogy nem ez hajtja, és megfulladni sem fogok. Meglehet, éppen emiatt az érzet miatt merek alámozdulni a húzásának és engedelmeskedni a vonzásának…
Nincs igazán viszonyítási alapom arra nézve, milyen érzés felfedezni mások legapróbb részleteit és cserébe ugyanezt átélni, hiszen a legtöbb, mit felmutathatok az néhány bátortalan csók, amelyeknek súlya alatt kis híján megroppantam, ha magam elé képzeltem a lehetséges borúsabbnál borúsabb következményeket. Ezúttal viszont nem érzek terhet a mellkasomra telepedni, pihekönnyűvé válik minden porcikám, ahogy felbátorodó ujjai feljebb kúsznak a tincseim között, s határozott tenyere a nyakamra csúszik. Egyszerű, letisztult vágy hajt, hogy az akadozó szusszanását, amivel a bőrömet cirógatja forrón és ellenállhatatlanul, ellophassam tőle az ajkaink röpke találkozása által, és nem is tervezem megváratni magunkat.
Az orromon feszülten szívom be a levegőt, amiként a legelső, szikrázó érzet végighullámzik a testemen, s bár úgy képzeltem, egy ekkora lépés után mindenképpen szükségem lesz két milliszekundumnyi időre a felocsúdáshoz, azon kapom magamat, hogy képtelen vagyok elszakadni a puhán nedves ajkaitól. Az arcát simító ujjaim lomhán gördülnek fel közben a járomcsontján, felfedezik maguknak az ott feszülő, puha bőrt, mielőtt tovább andalogva végigzongoráznának a fülcimpáján, hogy tenyerem aztán kényelmesen állapodhasson meg az állkapcsának éles vonalán. Másik kezemmel sem szeretném tovább támasztani a pultot, egy fél lépést megtéve és kikerülve az eddig mellettem nyugvó térdét, immáron szemtől szembe állok vele; feleslegessé válik az egyensúlyomat tartogatni. Felszabaduló ujjaim legelső kapaszkodóként a combját találják meg, de mihelyst ráeszmélek az elhamarkodottnak tűnő tapogatózásra, átcsoportosítom őket a derekára, melyen a kinti hideghez képest túl kevés, az érezni vágyó felemnek azonban túl sok ruha simul. Igaz, ha fél perccel korábban siklik a nyelve a számba, valószínűleg fel sem fogom a mozdulataim automatizáltságát, és a lábán marad a kezem. A belőle áradó forróság egy kis időre rövidzárlatossá teszi az agyamat, s mire feleszmélek, már a dzsekim cipzárját egyengeti egyre lejjebb.
A gyomrom megint vet egy fordulatot, ugyanis hirtelenjében kitisztul bennem, merre is haladunk valójában. Egyrészt pillanatok alatt felhevül a vérem a vágyakozástól; a legapróbb gondolatától annak, hogy a tenyereim alatt érezhetem majd a bőrét, és a sajátomon az övéit, másrészt elfog a félsz, mert mi van, ha ezek után az a kezdetleges barátságféleség semmivé lesz, vagy ha tökéletesen elbénázok valamit? A legelső alkalom gondolata kevésbé frusztrál, inkább a tudat, hogy félremegy valami és ismét rádöbbenek, bátornak lenni még a csatatéren sem mindig kifizetődő, nemhogy az emberi kapcsolatok vidékén. De aztán, ahogy egy momentumra elválok tőle, és végignézek az arcán, a kipirult ajkain, egészen egyértelművé válik; hogyha ő nem rugdos el magától, én sem leszek képes elszakadni tőle.
Hamar vissza is tapasztom a szájára a sajátomat, jóleső csatározásra hívva a nyelvét a sajátommal, mialatt készségesen segítek alá a dzsekim lehámozásának. A fekete bőr súlyosan omlik a padlóra, miután sikeredett mindkét kezemet kitornázni belőle, ám ennél nem haladok tovább, legalábbis saját részről. Ujjaim visszatalálnak Cole-hoz, s ha van lehetőségem, mindkét tenyeremmel közrefogom az arcát; puhán, de határozottan. Hüvelykujjaimmal végigcirógatok rajta párszor, mielőtt hátra csusszannának a kezeim, lesodorva a fejéről a kapucniját. S amíg az egyik oldalt tovább siklanak az ujjaim a szőkésbarna tincsek közé, addig a másikon a saját dzsekijét kezdem fejtegetni, remélve, hogy ő is alásegít a procedúrának, mert fél kézzel nehezen boldogulok.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 15, 2019 8:34 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 755 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Még mindig élvezem, ha anélkül hallgatom a hangját, hogy a kelleténél gyakrabban kéne meg szólalnom. Nem bánom a személyes témát, mert érdekel Alex vadászaton kívüli élete, de őszintén szólva egy hosszú és részletes receptet is meghallgatnék tőle, ha véletlen a keze ügyébe kerülne egy azok közül a régi, besárgult lapú, nyomtatott füzetek közül.
Alaposan körbe nézek, mielőtt ismét megszólalnék. Még csak a szekrények és polcok tartalmával sikerült megismerkednem, tehát semmi olyasmivel, ami ténylegesen szem előtt lenne. A rejtett dolgok persze sokkal többet elárulnak egy ház gazdáiról, mint akármi, amit szándékosan helyeznek el az előtérben; a poharak, a kanalak és a lábasok csoportosítása, vagy a páros és pár nélkül a fiókba tett zoknik. Minden, amit magadnak rendszerezel és hagysz szándékosan rendetlenül, valódi.
– És ők hol vannak most? – kérdezem oldalra billentett fejjel, puszta kíváncsiságból. Nehezen tudom magam elé képzelni, ahogy itt, a gyümölcsösben töltöm a napjaimat kapálással, fizikai munkával – vagy ha már itt tartunk, akármilyen rendes állásban – az életem hátralévő részében. Ha van is olyan tehetségem, amellyel hirtelen hasznos tagjává válhatnék a társadalomnak, az egyelőre mélyen lappang odabent, és ebbe bőven beleszámít minden olyan foglalkozás is, ami mára az emberiség múltjának részét képezi. Más szóval épp akkora eséllyel válhatott volna belőlem elnök, mint asztronauta, tekintve, hogy az ereimben folyó démonvérnek nem sok köze van az apokalipszishez.
– Megtisztelő, hogy velem avatod fel – válaszolom rövid gondolkozás után, és már megint félmosolyra húzódik a szám. Meglep, hogy ezek szerint nem osztotta még meg mással az aprócska házat, de ez semmit sem változtat a lassan és fokozatosan kialakult elképzelésemen. Akármit megtennék érte, hogy még egy rövid ideig magam mellett tartsam. Ezen a világon semmi sincs ingyen, és nekem szükségem van Alexre.
Egyetlen másodpercre sem áll ellen, így azonnal minimálisra csökken a köztünk lévő távolság. Néhány fokkal jobb idő van bent, mint kint a hűvös éjszakai levegőn és a végtagjaim már nem mozognak olyan érzéketlenül, mint azelőtt, de még ennél is melegebbre és közelebbire vágyom. Ha a lehetetlennél is szorosabban fonódunk össze, nem láthat engem és én sem őt; ha szerencsém van, sikerül elég messze sodródnom akármi mástól, ami kívül esik az egymásnak préselődő testek érzékelésénél. Ha szerencsénk van, mindketten megkapjuk, amit akarunk.
Észre sem veszem, hogy a kezem, amivel közelebb húztam magamhoz, még mindig a felkarján pihen, sőt, úgy kapaszkodom belé, mintha ezen múlna, mi történik a kezdeményezésem után. Az arcom felé emeli a sajátját, ezért elengedem; talán már nem fog hátra lépni tőlem, hogy kellemetlen hallgatás foglalhassa el a kettőnk között megnyíló üres helyet, nem kell magyarázkodnom, nem kell elmennem. A sűrűn növő, fekete hajszálak között épp olyan érzéssel siklanak az ujjaim, ahogy azt elképzeltem, az állkapcsa alig érinti ugyan az enyém oldalát, tökéletesnek érződik a bőre. A vékony női csuklókhoz és puha ujjakhoz képest Alex érintése határozottnak és forrónak hat, pedig az előbb még bizonytalanul kapta oldalra a tekintetét. Fűszeres, kemény és lapos az édes és sima után; én mégis úgy érzem, hogy maradéktalanul kiegészítjük egymást.
Kellene még egy centiméter. Akadozva szívom be a levegőt, csukott szemmel, szinte semennyire sem az ajkaitól, mert ellentétes érzések kavarognak a fejemben. Te használsz engem, vagy én használlak téged? Talán mindketten rosszat teszünk, de az is lehet, hogy egyikünk sem; annyiféle különböző verziót látok magam előtt, hogy képtelenné válok kiigazodni a gondolataimon. Csak azt tudom, hogy Alexet akarom, lehetőleg minél közelebb hozzám, a legrosszabb emlékeket pedig az ajtó túloldalán, mintha fennakadhatnának az előtte kifeszített dróthuzalon. Gyenge vagyok és sebezhetőbb, mint valaha. Szinte akármi átszakíthatja azt a papírvékony hártyát, ami ma összetartja a darabkáimat és attól félek, hogy egyik pillanatról a másikra ismét homályosan látom majd a világot, az arcomat áztató, véres vágásokat okozó könnyeket pedig semmi sem lesz képes megállítani.
Alex folytatja a mozdulatot és addig hajol, míg ténylegesen nem találkozik a szám a sajátjával. Észrevétlen, nyugodtabb levegőt veszek. Résnyire nyílnak az ajkaim és tartva lassú tempónkat, még inkább az övének nyomódva zárulnak össze. A hajába túró kezem még többet akar és feljebb csúszik, hogy helyet adjon a másiknak az ellentétes oldalon, végül valahol az állkapcsa és a nyaka találkozása környékén simul bőréhez a tenyerem dombja.
Eszemben sincs elszakadni tőle, sőt, egyre többre vágyom; kizárok és befogadok abban bízva, hogy a végtelenségig nyújthatom ezt a pillanatot, ha tényleg elhiszem, hogy elég erőm van hozzá. Percekig folytatom – percekig csókolózom vele –, ha el nem húzódik és a nyelvem is megtalálja az útját a szájába.
Észre sem veszem, hogy egy tenyerem időközben a mellkasára siklik, csak mikor az ujjaim megtalálják a dzsekije cipzárját. Úgy húzom le róla, mintha az életem múlna rajta és remélem, hogy egyre gondolunk; hogy tényleg jól érzi velem magát így is.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 14, 2019 12:21 am
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 640 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]- Tulajdonképpen egy ismerősömé - jegyzem meg, kilépve a kamrából, kezeim között a korán szüretelt, itt-ott még zöldes eperadaggal, habár egy fél lépésre megakadok, látva a gyertya és a tenyere bensőséges kapcsolatát. Óhatatlanul anya jut eszembe, meg a „ne játssz a tűzzel, mert megégeted magad” mondása, amit igaz, közel sem értett soha ennyire szó szerint. Vajon azért volt eddig ilyen levert hangulatban Cole, mert megperzselte volna magát? Kis híján megrázom a fejemet, hogy végre kiszórjam belőle azt a pofátlanul nagy kíváncsiságot, ami időről időre feldereng benne. - Egy házaspáré, ha pontos akarok lenni, de ők nem vadászok. Kicsit olyanok, mintha a nagyszüleim lennének, a gyümölcsös hozzájuk tartozik - osztom meg vele a kéretlen információt, hátha sikerül elvonatkoztatnom mindattól, ami már elmúlt. Látványosan jobb a kedve, nem fogom lerombolni a faggatózásommal. Közben átmosom az epreket, mert nincs is annál rosszabb érzés, mint amikor az ember fogai alatt ott ropog a por meg a föld. - Sokszor felajánlották, hogy jöjjek ide bármikor kikapcsolódni, de most először vagyok itt nélkülük - pillantok fel rá egy kósza momentumra, miközben gyengéd mosolyra húzom a számat. Nagy szó, mert az ilyen első alkalmakat mindig Natalie szokta megnyerni magának, bár ezt ő nem tudhatja… Úgy gondolom, egyelőre jobb is, ha ez így marad, megkímélném magamat a kellemetlen magyarázkodástól.
Miután a sokadik öblítésen is átestek a gyümölcsök, lepakolom magunk közé/mellé a tálat, és tekintve, hogy elég pirinyó a konyha, én magam is közel állok meg Cole-hoz. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy a tér szűke kényszerít, és nem az az egyre nehezebben elnyomható vágy; minél kevesebb levegő válasszon el bennünket. Sokszor eltűnődtem már, látva a sorra egymásba gabalyodó párokat, sőt, egyszerű fiatalokat, akiknek addig közük sem volt egymáshoz, hogy miként képesek csak úgy, egyetlen csettintésre levedleni a gátlásaikat? Összeállni valakivel, akit alig ismernek, és a szerencsére bízni, együtt maradnak-e vagy sem. Sokkalta könnyebb, letisztultabb volt Domot szeretni, biztonságosabb, ha úgy tetszik, és most mégis arra eszmélek, hogy semmi sem lehetne természetesebb, mint a mellettem ücsörgő közelségére, érintéseire vágyni. Talán benőtt a fejem lágya, vagy a kint töltött, bensőséges pillanatok bizonyultak elégnek a lelkem megnyugvásához, mindenesetre nem kezdenek el forogni az agytekervényeim a lehetséges menekülő útvonalak után kutatva, mint legutóbb a kocsmában.
A zavarom már egy egészen más kérdés persze, amit hirtelenjében egy eperdarabbal kívánok leküzdeni. Hát, nem mondanám haszontalannak, a savanyúsága összehúzza a számat, amire kénytelen vagyok egy momentumra összeszorítani a szemeimet. A hideg is végigdidergeti a testemet, szóval az elkölcsönzött víz kimondottan jó szolgálatot tesz. Örülök annak is, hogy a kijelentésével megvárta azt a néhány kortyot, amit elbitoroltam a poharából, mert ezen a ponton biztosan félrenyelek az elmémbe hasító lehetséges opciók végett.
Végül kisebb szusszanással, óvatosan nyújtom vissza neki az ivóalkalmatosságot, majd hozzá tapadó tekintettel figyelem a keze útját, ami előbb a poharat száműzi a pult távolabbi szegletébe, aztán a karomra csúszva kezd el húzni a gazdája felé. Ezúttal úgy döntök, hogy az ismét felerősödő szívverésem, légszomjam illetve a fejembe tóduló vérem dacára sem térek ki előle, s a tenyerét sem tessékelem odébb, egyszerűen csak hajolok, amerre kívánja. Oldalasan, kicsit bizonytalanul, de töretlenül, ameddig engedi és akarja.
Ahogy ujjai a tarkómra simulnak, apró sóhaj puhatolózik elő az ajkaim mögül, vele együtt pedig a szemeim is megadóan lecsukódnak, s pusztán ekkor jut eszembe, hogy a saját kezeim bárhol is állapodtak meg, közel sem ott vannak, ahol szeretném őket. Az egyikkel a pulton támasztom ki magamat a combja mellett, míg a másikat óvatosan az arcára vezetem. Az ujjbegyeim simításának szúrós kis szőrszálak állnak ellen, és egy villanásra átfut a tudatomon, hogy nem csak a tenyeremen akarom érezni őket, éppen, mielőtt megakadna Cole. Ő megakad, én viszont hajolok tovább a gyönge lendülettel, félreejtve minden aggályomat, bizonytalanságomat és félelmemet. A pillanatnak élve teszem meg az utolsó centiket, amíg egymásnak nem simulnak az ajkaink. Nem tökéletesen, kicsit oldalasan; vakon a szája sarkához közelebb állapodtam meg, de még így belegyengülnek az izmaim az érzésbe.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 12, 2019 2:32 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 564 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Amint Alex kikerül a látóteremből, elhúzom az ujjam a legközelebbi gyertya lángja felett. Számolom a másodperceket, közben újra és újra megteszem, egyre ráérősebbé téve a mozdulatot, azonban mindig elkapom a kezem, ha a hőmérséklet magasabbra emelkedne a langyosnál.
– Tetszik ez a hely – jegyzem meg anélkül, hogy felpillantanék vagy hogy érdemleges választ várnék cserébe. Nem vagyok biztos benne, hogy értékeli a tűzzel való játékot, így lassan abbahagyom az egészet, visszahúzva a kezem a pohár szélére; helyette innentől ezen matatok tovább. Megmossa az epreket. Fogadni mernék rá, hogy ez inkább berögzült, civilizált szokás, mintsem figyelmesség; őszintén szólva olyasmi, ami nekem sosem jutna az eszembe. Mintha vadrózsa lennék a sima mellett: elegáns, vörös szirmok helyett csak tövisek, és az ugyan ehető, mégis savanyú termés minden, ami én vagyok és ami felajánlható. Alexnek mostanra tisztában kell lennie a különbséggel, és ha így van, egyedül a változatosság és a kalandvágy vezérelheti egyre közelebb hozzám. Látszólag ugyanis nem méregeti tovább, kinek meddig ér a személyes tere, a lehető legközelebb húzódik a pulthoz, amin ülök, mellettem az eprekkel teli tállal. Meg sem kéne erőltetnem magam, hogy hozzáérjek, elég lenne, ha éppen csak kinyújtanám felé egy karomat.
Hallgatom ugyan, ahogy sorolja a lehetőségeinket, sokkal inkább vizuálisan figyelek rá, miután újra leengedem a poharat az ölembe. Alex sokáig nézi az arcomat és nem nehéz kitalálnom, hogy mire gondol, mert ugyanaz jár a fejünkben; azt akarom, hogy még egy lépést tegyen előre, és hogy a bőrömön érezhessem a forró leheletét. A tenyereit a ruháim alatt képzelem el, a sajátomat a fekete tincsek között a tarkóján, a nyelvemet a szájában, mégsem mozdulok. Végre kivesz egyet az eprek közül, én pedig kis késéssel követem a példáját, de azért egy darabig forgatom még az ujjaim között, mire rászánom magam, hogy tényleg meg is egyem. Azt hittem, nem vagyok éhes, azonban a vártnál jobb érzéssel tölt el, hogy a nap végén mégis kerül valami a gyomromba.
Zavarban van, ezt csukott szemmel is meg tudnám állapítani. Bőven elégszer néztem már valakit addig, míg meg nem szűnt köztünk ez a fajta belülről feszítő távolság; tudom, mi történne, ha dolgozni hagynám a felé irányuló, gravitációként vonzó erőket. Egy óra, és Alex kíváncsisága alábbhagyna, én beteljesíteném a saját magam által kreált kihívást. Utána mennem kéne, hátha reggelig elfelejthetem őt. Nehéz lesz, mert most is minden energiám abba fektetem, hogy egyben tartsam magam mellette; fájni fog, de nem annyira, mintha most jönne rá, hogy semmire sem használhat. Még beszélgetni sem igazán vagyok jó a sötétben.
– Van egy tippem – szólalok meg, miután ő is iszik néhány kortyot. Hetvenöt százalék esélyt számolok arra, hogy hamarabb egyedül maradok, ha sokáig nézem őt tovább hangtalanul. Választanom kell: biztosan még egy kis idő Alexszel – vagy talán semmi, talán minden később. Az előbbi mellett döntök, mert nem szeretem a bizonytalanságot, másrészt jól bevált, régi trükköm másba menekülni.
A pohár csúszik egy kicsit aztán megáll miután kiveszem a kezéből, hogy a pultra téve lökhessek rajta egyet. Nem nézek többé közvetlenül a szemébe, csak kinyúlok a karjáért, és azon keresztül húzom magamhoz óvatosan. Olyan lassan hajolok felé, hogy bőven legyen ideje kihátrálni, de ha nem teszi, ugyanebben a tempóban simítom a tarkójára a tenyerem. Van egy kiegyenlítésre váró tartozásom.
Ez alkalommal nekem kedvez az elhelyezkedésünk adta plusz húsz centis magasság. Mikor az arca már az enyémet súrolja, mégis megállok egy pillanatra, mert nincs erőm befejezni a mozdulatot; segítenie kell, de legalább megerősítenie abban, amit csinálok, mert nem látok más lehetőséget vagy visszautat.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 11, 2019 12:20 am
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 828 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Értetlen mosollyal ráncolom a homlokomat a kérdésére, s ezúttal nem kutyának érzem magamat, akit salátával kínáltak, hanem fadarabnak, aminek egészen véletlen felfedezték, hogy meglepő mód vannak igényei. Jelenleg persze kettőt tudnék kiemelni az egyszerűségük végett, azonban biztos vagyok benne, hogy kellő töprengés után sokféle tulajdonságot, jellemzőt vagy cselekedetet fel tudnék sorolni, amivel Cole szavaival élve be lehet nálam vágódni. A széles, szemei sarkában szarkalábakat idéző mosolya kétségkívül köztük van.
- Nem csak alkoholból áll az élet - vonom meg végül a vállaimat hetykén, elhallgatva előle az említett titok nyitjának sejtelmes másik felét. Már csak azért is, mert ezek után rendkívül egyszerűnek és komolytalannak érezném tőle magamat; gyermetegnek, amilyennek az Ő társaságában közel sem szeretnék látszani. Nem állítanám, hogy ő annyira hűvös lenne és rideg, mint mondjuk az anyám, nehéz is lenne ilyesmivel megbélyegezni, mikor az esetek többségében ott szélesedik az arcán a vigyora, de úgy érzem, minden rezzenésének, arcmozdulatának jelentése, előre meghatározott célja van, afféle kontrollja, amit óhatatlanul a megélt évek tapasztalatával kapcsolok össze. Az eddigi megfigyeléseim alapján a földi lét gyönyöreit is kockázatosabb, merészebb élvezetekben keresi, mint a korombeliek, szóval ha valamiben lehet, próbálok nem olyan zöldfülűnek látszani, mint amilyennek igazából tartom magamat.
- Igazad van, inkább nem is akarom tudni - csóválom meg a fejemet egy hitetlen nevetéssel karöltve, egyrészt, mert képes ilyen lazán kezelni a kis üzelmeit, másrészt, mert bennem sem gyúlnak fel a szirénák az említésükre. Valószínűleg, ha még azelőtt ismerkedünk meg, hogy otthon kedélyesen közölték volna velem a vasárnapi ebéd mellé; egyébként örökbe fogadtak, nem tudnám ilyen könnyedén lerázni magamról a tudomásomra került információt, azóta viszont egészen sokat engedtem a merev világnézetemből - én legalábbis így érzem. Az más kérdés, hogy abban az esetben soha nem is találkozunk, hiszen eszem ágában sem lett volna a családom tudta nélkül és egy feljebbvalóm kimondott utasításának dacára megszervezni Kaitlyn öngyilkos-küldetését. - Ne kérdezze senki - mosolygok rá, figyelve, ahogy két lépéssel előttem haladva pásztázza az éjszaka köntösébe bújt környéket. A rövid séta alatt én is igyekszem szemmel tartani a holdat, vagy éppen az arcunkba fújódó szirmok további útját a talaj felé, ám időről időre csak visszakeveredik a pillantásom Cole-ra. Akadnak régről eredő mondások, amikre az általunk ismert világban már egészen furcsán nézünk, például hogy valakire azt mondjuk; mintha nem is erről a bolygóról származna. Nálunk nem  a Földről származni egy kézzel fogható és megszokott dolog, de azt hiszem arra gondolhattak anno, amit most én is érzek az előttem lépdelővel kapcsolatban. Nem csak, hogy máshonnét való, hanem még mindig ott dereng körülötte a maga kis világa, amibe ritkán lehet belépést nyerni, s ha meg is történik, akkor sem tapasztalhatjuk ugyanazt, mint amit ő. Van benne valami varázslatos, amihez úgy vélem, sohasem fogok tudni igazán felérni.
Miután a kabinhoz érünk és a kulcsot halászom elő, sem tudom átérezni az arcán játszó szórakozottságot, miközben a drótkötelet vizsgálja, sőt, óhatatlanul összeugrik a gyomrom a huzal megszakadásának és az abból fakadó következmények víziójára. Nem, nem érne senkit halálos sérülés vagy bántalom, de a tudat, hogy lelepleződnénk és valósággá válna a harmatgyenge bűntettem, nedvessé teszi a tenyereimet. Mélyet kell szusszannom, mielőtt belépek a házba, miután azonban Cole is mögöttem, lecsillapodik a szívem az utóbbi momentumokban felerősödött üteme.
Az utolsó félreütések lecsengéséig a gyertyák előhalászásával és meggyújtásával foglalom le magamat - tekintve, hogy bevezetett áram nincsen -, habár nem kerüli el a figyelmemet a másik lelkes kutatóakciója. Mint mondtam, másik világ…
- Akkor ezt egy igennek veszem - motyogom az orrom alatt némi zavartsággal, majd a szekrények egyikéből előhalászott tállal a kezemben eltűnök a kamra sötétjében arra a néhány másodpercre, amíg tele pakolom a korai gyümölccsel. Hamar visszacsatlakozom mellé a pulthoz, ahol átmosom a szerzeményt, illetve tanakodom a legújabb kérdésére felmerülő számtalan válaszomon. A tálat végül egy tompa, de határozott koppanással leteszem mellé, és jómagam is szoros közelségben állapodok meg vele. A térde majdhogynem a csípőmet súrolja.
- Epret enni - felelem könnyed természetességgel, elkomolyodott ábrázattal, mielőtt az este folyamán sokadik alkalommal mosoly kucorodna a számra. Legszívesebben felkapnék egy vízcseppektől fénylő szemet, és türelmesen az ajkaihoz érintve, puhán tartva várnám, amíg elfogadja tőlem, ám azt hiszem, ez a kép egyelőre megmarad a fantáziámban. - Vagy tovább beszélgetni a fagyhalál gondolata nélkül. Aludni, ha végül elfáradnánk… - tekintetem a szájáról a nyakára siklik, majd egyre lejjebb a nyúlánk ujjai között tartott pohárra, amely hirtelen emelkedésének köszönhetően ismét visszaugranak a szemeim a kiindulási pontra. Végül elkapom a pillantásomat, és jobb híján egy eper darabbal küzdöm le a feléledő zavaromat, amit persze hiába próbálnék lenyomni a torkomon, miközben már ilyen közel merészkedtem.
- Vagy bármit, amit se egyedül, se odakint nem olyan érdekes vagy jó ötlet csinálni - teszem hozzá, de ezen a ponton már nem elég az eper, kénytelen vagyok elrabolni tőle a poharát, és egy mélyet kortyolni a vízbe, mintha legalábbis alkohol volna. Tulajdonképpen az is akad a házban, viszont nem szeretném ezt a találkozást is valami kínos tivornyába sodorni, másrészt így ismét csak sikerült egyel kintebb keverednem a komfortzónámból; megsimítani az ujjait, megosztozni vele az italán és ugyanabból a pohárból inni, mint Ő.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 10, 2019 9:04 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 713 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Meg akarom érinteni Alex arcát. A bőre simának és egyenletesnek tűnik az arccsontjánál, alatta pedig - azon a különös területen, ahol ha nem borotválkozna, ezer apró pórusból bukkannának elő az erős és sötét szőrszálak -, még annál is puhábbnak képzelem el az ujjaim alatt. Úgy tudom, hogy az emberi ujjak lehetetlen részletességgel érzékelnek, és most erős késztetést érzek arra, hogy én magam is kipróbáljam, mennyi igaz az állításból. Ha ebben a pillanatban kéne választanom, örökre lecserélem-e a hosszú hajszálakat és kerek csípőket az Alex arca nyújtotta kontrasztos tökéletességre, nem gondolkoznék túlzottan sokáig.
Kíváncsi vagyok, de tudom, hogy most egyikünk számára sem lenne megfelelő az időzítés, így nem mozdulok; szerencse, mert ő másodperceken belül feláll a helyéről. Akkor még nem vagyok benne biztos, hogyan mondjam el azt, amire később is csak szűkszavúan merek utalni, így egyedül a kérdését követő mondatra adok választ.
- Egyik? A sörön kívül más is van, amivel be lehet nálad vágódni? – Nem mintha olyan sok dolog számítana értéknek manapság. Mind vágyunk valamire, de sosem igazán arra, amire tényleg szükségünk lenne, a végén meg csodálkozunk, amiért boldogtalanok leszünk. Ha engem kérdeznének, könnyű lenne felsorolnom, mit hiányolok a jelen pillanatból: a whiskeyt, egy melegebb kabátot; hogy soha többé ne legyek egyedül. Ideiglenes megoldásokat a problémámra, pedig egyértelmű, hogy csak egyféleképpen szakadhat meg a körforgás: semmit sem szabadna éreznem egyáltalán, és ez magába foglalja az ürességet is.
Alex biztosít róla, hogy itt szeretne lenni, de legalábbis nincs jobb dolga, mint velem kóborolni az éjszaka közepén. Egyelőre nem döntöm el, ez alkalommal hiszek-e a szavainak.
- Arról a másikról sem tudok semmit. Illegálisnak hangzik – rázom meg a fejem vigyorogva és lépek még egy párat hátrafelé, mielőtt ténylegesen menetiránynak fordulnék. Mintha New Yorkban a vadászokon kívül megélne egyetlen szakmából bárki is. – Ha valaki kérdezi, most találkoztunk először – teszem hozzá nem túl komolyan, pedig nyilvánvaló, hogy Alexnek kétszer annyi oka lenne titokban tartani a félretervezett kirándulást.
Ha nem hoz fel témát, csendben sétálok mellette tovább és nagyrészt azon gondolkozom, az este milyen kellemetlen következményeivel kell majd számolnom, ha szó szerint értette, hogy nincs kedve hazamenni. Megígértem magamnak, hogy kizárom őket, hogy hatástalanítom ezeket a negatív gondolatokat, ezért igyekszem másra figyelni vagy nem elmélkedni egyáltalán, elnyomni a fejemben születő barátságtalan hangokat. Számolni kezdem a lépéseit, aztán az egyforma színű és épphogy látható kavicsokat a földúton, majd a fákat, ha nincs más, amivel leköthetném magam. Egy pár méter így és máris éberebbnek érzem magam mint azelőtt, ezért elhatározom, hogy ma ismét megtanulok koncentrálni.
Alex szól a drót miatt, így miután ő átlépte, közvetlenül előtte leguggolok és szórakozottan végighúzom az ujjam a kötélen. Érdekel, hová vezet és hogy hogyan védelmezik az apró házat, habár nem szerepel a terveim között bármit is kezdeni az információval. Ezután legszívesebben megkérdezném, gyakran hoz-e ide férfiakat, de a feltételezés komolyan véve rosszabbul hangzana, mint amennyire kíváncsi vagyok, így ezt az ötletet is elvetem. Észre sem veszem, hogy időközben előkereste a kulcsot, csak mikor már a kezében van; végül hangtalanul követem az ajtón keresztül befelé.
A helyiség akkora, mint amilyen méretűnek kívülről tűnik, de azért itt is körülnézek, amint a házigazda felkapcsol valamiféle világítást. Egy másodpercre kell csak elfordulnia, én már a szekrényeket nyitogatom, bár egyre inkább spontán érzések késztetnek erre és nem a kétségbeesés, amint kapaszkodót próbálok találni a valóságon. A felfedezés öröme segít csoportosítani a gondolataimat, kiszűrni azokat, amiket eddig is igyekeztem elfeledni és nagyrészt kitölti azokat a pillanatokat, melyekben nem is igazán tudnék megszólalni.
A vállam felett nézek hátra, mikor Alex újabb kérdést tesz fel.
- Még mindig túl rendes vagy. – Poharat veszek le az egyik polcról és egyéb híján csapvízzel töltöm meg. Ha úgy látom, hogy elbír, a következő lendülettel felülök a pultra. Onnantól kezdve ismét egy helyben maradok és a kezemben lévő ivóalkalmatosságra szegezem a tekintetem; az ujjaim az üveg szélét dörzsölik a lehető legnagyobb nyugalomban. A szemem sarkából Alex mozgását is figyelemmel követem, bár már kezd tényként leülepedni odabent, hogy nem fog köddé válni, ha egyszer úgy döntök, mégis pihentetem őket egy kicsit.
- Szóval… mit lehet itt csinálni reggelig? – kérdezem abban reménykedve, hogy van időm kitalálni a B tervet, mielőtt újra a szabad ég alatt találnám magam. Előbb-utóbb rám fog unni, és akkor nem mehetek vissza a fa alá; egyedül is tudnom kell levegőt venni. – Avass be – intek felé a pohárral, aztán neki is állok az elvonókúrának. Vizet iszom.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 08, 2019 11:41 pm
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 822 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Az arcára kiülő vigyoráért már megérte egy kicsit kilépni a komfortzónámból, közeledni hozzá, hogy a láthatatlanul felé kínált karomon még könnyebben találhasson fogást, és a tudata is itt maradjon mellettem. Szelíd mosolyom hamar nyúlik, igazodik a vigyorához, végül pedig csakugyan nevetés fut ki a torkomon, abból a fajtából, ami különös boldogságban gyökeredzik. Meg sem tudnám mondani, mikor éreztem ilyen könnyűnek a mellkasomat akár egy kósza pillanatra is.
- Én nem féltenélek. Egy fantáziátlant egyszerű felülmúlni - jegyzem meg sokadjára is elviccelődve a témát, mielőtt még úgy valóban zavarba jöhetnék. Még, hogy tanítják… A vadászat és az udvarlás között mindösszesen egy közös vonást tudnék kiemelni, nevezetesen azt, hogy mindkettőt élesben tanulja meg az ember igazán. Hiába gyakorolsz napestig a kiképződdel, ő jó esetben sosem lesz démon, nem fog tudni olyan szituációkba helyezni, ami leképezné a valóságot. A terepen kell először rádöbbenni, milyen az, ha rosszul számolod a lapjaidat és egykettőre fegyver nélkül maradsz, és arra, hogy milyen az a halálfélelem. Nos, udvarolni azt hiszem ennyire nem súlyos dolog, de kétségkívül közel álltam egy szívinfarktushoz, amíg nem láttam felfelé kunkorodni Cole ajkait az iménti, egészen ösztönből fakadó kijelentésem után.
- Talán az őszinteséget még nem kell tanítani - merthogy nem előre megfontoltan szaladtak ki az ajkaimon a szavak, inkább bátorságban támogattam meg magamat, hogy képessé váljak elmondani, mit gondolok igazán. Persze ettől függetlenül megnyugtató érzés tudni, nem vagyok teljesen lehetetlen eset. - Szóval csak ne vonj vissza semmit - mosolygok rá ha nem is sugárzó vidámsággal, ám meglepő jó kedéllyel, mielőtt felkelnék a földről. A mozdulat már az izmaimban bizsereg, hogy leporoljam a nadrágomat, aminek feketeségén biztosan egy-egy sajátos, világító holdként virít a homokszín por, azonban nem fogom a koszos kezemet nyújtani a felsegítéséhez. Eddig sem tettem, pedig azt a kezet még csak nem is láthatta.
- Mire gondolsz? - mosolyom haloványodik, ahogy szemeimbe némi értetlenkedés költözik. Előbb beszélek, mint gondolkodok, noha sejtem, ez megint egy olyan pillanat, amikor meg kell állnom, és át kell rágnom egy kicsit a szavait. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem az ismeretségünkből fakadó kiváltságára céloz, ez esetben pedig nem marad túl sok lehetőség. A felismerés nyomán szelídül a tekintetem, mellkasomról könnyed szusszanás gördül le. - Nem lenne miért rosszul érezned magad. De ha úgy is lenne, már ismered a titok egyik nyitját a lekenyerezésemhez - nem szeretném, ha azt gondolná, bármit is elvárok azért cserébe, hogy itt vagyok vele, hisz éppen annyira cövekeltem le magamért, mint érte. Talán el sem tudja képzelni, milyen mértékben lecsendesíti az elmémet például az, amiként a felhúzását követően egymásra nézünk. Néhány milliszekundumra kikapcsol az agyam, legalábbis nem a korábbi problémáim mókuskerekén rója a köröket, hanem Cole egészén: még az összevissza álló, borzas tincsei is érdekesebbnek bizonyulnak, mint a házunkban hagyott kínjaim. Ennek fényében egészen nehéz rászánni magamat, hogy ellépjek tőle, viszont nem is tart sokáig, amíg ismét egymással szembe kerülünk.
- Nem tudsz még rólam mindent, vagy a társaságaimról - hangom könnyed marad, mentes a kioktatástól, azonban fontosnak éreztem kiemelni, nem érzem magamat „áldozatnak” vagy mártírnak azért, amiért a mai estémre őt választottam. Főként, ahogy hűvös tenyere a kézfejemre siklik, majd egy kicsit lejjebb, az alkaromra, finoman végigbizsergetve az egész testemet - eszembe sem jut rosszul érezni magamat. Az egyetlen kellemetlenség, ami a tudatomba fészkeli magát, az az újabb szétválás, noha a felderengő félmosolya kárpótol érte.
- Nagyon csábító, de nem veszel rá, hogy kivárjam a napfelkeltét - csóválom meg a fejemet, igaz, a mozdulatban félúton megakadok, amint valójában felfogom, hogy mit mondott. - Kellene feltételeznem, hogy az informátorkodás mellett mást is űzöl? - vonom meg az egyik szemöldökömet, miközben ismét útnak indulok vele a szellősen ülő fák között.
Az úti célunk egyáltalán nincsen messze, habár maga a gyümölcsös sem egy Central Park méretű hely, ahol aztán napokat lehetne bolyongani. Néhány perc könnyed sétába telik csupán, amíg el nem érünk a sötétben jól megbúvó kabinhoz, amit úgy ismerek már, mint a tenyeremet. Abigailék szoktak néha itt éjszakázni, ha valamiért meg kell figyelniük az egyébként hozzájuk tartozó területet, ám ma biztosan tudom, hogy üresen fog várni minket a házikó. Alacsony fakerítés határolja, amihez nem tartozik kapu, de nem is kell.
- Figyelj a lábad elé, drótkötél van kifeszítve - jegyzem meg a bejáratnál, ahol egy nagyobb lépéssel letudom a rém egyszerű riasztórendszer kicselezését. Megvárom, amíg Cole is hasonlóképpen tesz, aztán a kabin ajtajánál a mellette nyugvó virágcserépben kezdek el kutakodni. - Az illetéktelen behatoló te leszel, én csak félig - mosolygok rá, amikor végre a kulcs is megkerül. A zárba tökéletesen illik, ami pontosan két kattanás után bebocsátást enged nekünk a sötét kis helységbe. Az egész nem több mint egy piciny konyha, fürdőnek csúfolt mosdó helyiség, és egy jóindulattal kétszemélyesnek nevezhető ágy. Na meg a kamra, ahol legutóbbi információim szerint már fellelhetők kincsek.
- Szereted az epret? - fordulok a „bűntársam” felé, úgy ajánlkozva a ház adta javakkal, mintha a sajátom volna. Nyilván nem fog miatta lefejezni Abby, de biztosan nem is fogok fejmosás nélkül maradni, ami jelen pillanatban nem kimondottan tud megrendíteni.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 08, 2019 6:36 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 768 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Kisebb égetőhordó körül ülünk a sötétben; a narancsszínű lángok az oldalakat csapkodva találkoznak fent a hűvös levegővel, rajtuk keresztülnézve délibábként hullámzik a velem szemben elhelyezkedők arca. Bő és kopottas kabátok rég rossz cipzárakkal, kétoldalt szorosan egymásra húzva; ujjatlan kesztyűkből kilógó, koszos végtagok. Olyan este emléke ez, mikor a lábaim nem találták a hazavezető utat, s helyette egy kerülettel arrébb kötöttem ki, azon a környéken, ahol másoknak sincs igazi otthona.
A szeplős, vöröshajú lány a füsttel felszálló, súlytalan hamudarabokat nézi és legszívesebben velük együtt emelkedne felfelé; a barátnője, hatalmas sebhellyel az arcán a tőle jobbra ülő, fekete sráccal beszélget. Ma éjszaka ő köztünk a legidősebb, nemrég lett tizenötéves. Szerencsés, mint én, mert van családja: minden nap ennivalóért kutat a környék ételosztóinak szemetesében, hogy etetni tudja a húgait.
Ő és én, mi ketten kiváltságosok vagyunk. Ráadásul ágyban alszom majd, ha hazaérek; könnyen lehet, hogy ez egyedül az én körülményeim adta luxus. Valamiért azonban senki sem lát kerek egésznek, senki sem lát kívülállónak. Esténként itt ülök és azon gondolkozom, mi tehetne teljessé, vagy hogy mi hiányzik belőlem egyáltalán; hogy anyám miért nem mérges rám, ha csak reggel kerülök elő és miért nem csalódott többé, amiért nem vagyok jó semmire sem. Tudom, hogy valahogy felül kell kerekednem az ürességen, lehetőleg még azelőtt, hogy az odabentről teljesen megemészthetne vagy kifordítana – mielőtt olyanná válnék, mint az üveges tekintetű, kapucnis idegen kettővel arrébb.
Könnyektől homályos, szürke pillantás fúródik az enyémbe; még öt perc és tűzszínű tincsek között vándorolnak az ujjaim, százszor kiszakadt és összefoltozott anyagot hámoznak le magukról az apró kezek. Senki sem lát minket az egykori újságosbódé falai mögött a lyukas matracon; senki nem tudja, egy utcával arrébb a többiektől milyen fajta magány kapcsol össze minket. Egy másodpercre azonban sikerül teljessé válnom, forró lélegzettel a nyakamon, libabőrös karokkal a hátamon és kitölthetetlen vágyakkal a szívemben.
Az álmoknál járunk – hang nélkül ugyan, de egyetértek, már ami a fel nem ébredést illeti. Sokkal szebb dolgokat is el tudok képzelni, mint ez a mostani éjszaka, ugyanakkor kegyetlenebbeket is, és tudom, hogy Alex jelenléténél jobban semmi sem hathat erre a képzeletbeli mérlegre. Becsukom és kinyitom a szemeimet, de akárhogy tesztelem, még mindig ott ül mellettem a kemény földön. Akkorra már majdnem biztos vagyok benne, hogy nem hullok darabokra ismét, míg nem leszek ismét egymagam.
Nem hittem volna, hogy lehetséges, de még az előzőnél is nagyobb meglepetést okoz Alex bóknak szánt megjegyzése. Én legalábbis annak veszem, miután leülepednek odabent a szavak, és amint meg tudok szólalni, vigyorogva fordítom felé a fejem.
– Nem hiszem, hogy ezt most valaha is felül fogom tudni múlni… – röhögök rajta zavartan, bár nem tartozom a szégyenlős kategóriába. Ha tudná, milyen lelkesen vetkőztettem szemmel legutóbbi találkozásunk alkalmával… Rá kell ébrednem, hogy valószínűleg tudja is. Kezdem megszokni, hogy Alex többet lát és hall, mint amennyit az ember kinézne belőle, és csak jóval később szembesít a valódi reakcióival.
– Kezdem azt hinni, hogy nektek tanítják az udvarlást is. Kivéve, ha úgy értetted, hogy még az átlagosnál is furább vagyok. Akkor kénytelen leszek mindent visszavonni. – Ha mást nem, vadász ismerősöm ezen az estén sokadszorra távolodik messze a munkaköri leírásoktól, bennem pedig mégis megfogalmazódik egy a korábban elfelejtett kívánságok közül. A legjobb formámban szeretnék lenni, hogy Alex rám áldozott energiája ne legyen teljesen hiábavaló. Nem akarom, hogy rájöjjön, ma nem tudok mit adni az erőfeszítéseiért cserébe.
– Ezek után lehet, hogy rosszul érezném magam, ha megpróbálnék ellenszegülni. – Nem csak a kreatív bókokra utalok. Nyilvánvalóan tartozom valamivel, amiért a legrosszabb pillanataimon keresztül is igyekezett szóval tartani, vagy ha mást nem, megtörni a csendet, függetlenül attól, szándékosan ügyelt-e végig minden mozdulatára.
Felhúz a földről. Én őt nézem, ő pedig engem; hirtelen az az érzésem támad, egyszerre mélyedünk a saját gondolatainkba és keresünk átjárót a másik fejébe. Eddig azt hittem, százszor kapcsolódtam már és ezerszer olvadtam eggyé, csak hogy ne legyek egyedül, ebben a pillanatban viszont számomra teljesen újfajta és ismeretlen szálak illesztenek minket össze.
Alex indul el először, részben mert kettőnk közül egyedül ő ismeri az utat, az úticélról nem is beszélve; ráhagyom, mert azért mégis szeretem a meglepetéseket. Nem érzem úgy, hogy a mostani reakcióidőmmel biztonságot nyújtana a saját felkészületlenségem, de mellette a kelleténél sokkal nyugodtabban vágok neki az éjszakai kalandnak.
– ...Oké – sóhajtok, ahogy erőt merítek a szavaiból. Már megint szemben állunk egymással, tenyere melege átérződik a vékony dzsekin. – Jobb társaságot érdemelnél nálam. – A kezem az ő kézfejére siklik, egy másodperc múlva azonban már jóváhagyóan dörzsölgeti a vállamra nehezedő karját. – De oké. – Szilárdan állom a tekintetét, ha a szemembe nézne. Jól akarom érezni magam, hogy együtt legyünk egy kicsivel kevésbé boldogtalanok.
– Illetéktelen behatolásról volt szó, úgyhogy gyerünk – biccentek abba az irányba, amerre egészen eddig haladtunk. – Azokat világosban sokkal nehezebb – hátrálok tőle félmosollyal az arcomon.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 07, 2019 11:41 am
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 814 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Széles mosolyom egészen szerénnyé halványul, miként emlékeztet a kitartó próbálkozásait követő elutasításomra. A szemöldökeim megereszkednek, ahogy szelíd pillantással az előttünk heverő virágszirmokat méltatom. Ha a mai alkalom nem történik meg, de legalábbis nem így, fogalmam sem lenne arról, hogy ott, a kocsmában miért zártam olyan rövidre a momentumot annak ellenére, tulajdonképpen már nem volt mit veszítenem. Így viszont megértem. Akkor hiába adtam fel látszólag az elveimet, valamiképpen visszahúzódásra késztetett a magabiztossága és a vélt tapasztalata, amivel fölém tudott volna kerekedni. Most azonban nem érzem a nyomást, a magam tempójában nyújtózkodhatok felé, éppen addig, ameddig még kényelmesnek, biztonságosnak érzem, de közben őt sem hagyom magába temetkezni.
A kényszer ott kucorog bennem, hogy szabadkozzak a viselkedésemért, de úgy gondolom, hogy végső soron nem lenne miért bocsánatot kérnem. Még mindig nem tűnne jó ötletnek becsípve megadni magamat bárkinek is, én nem vagyok Natyból, hogy ne számítson. Akarom, hogy legyen értelme annak, ami velem és körülöttem történik, az utóbbi időben mindennél jobban.
- Még szerencse, hogy ebből nem kel felkelni - gondolataim könnyedén sodródnak a beszélgetés fonalával, s a hasonló, mindössze reakcióként szolgáló megjegyzésről arról; hallottam és figyeltem rá, mit mondasz, ugyanolyan simulékonyan ringatózik tovább az elmém a jóslásra és álomfejtésre.
Szemeimet visszavezetve Cole lágyan kanyarodó ajkaira, majd gyakorta elrévedő tekintetére, érdeklődően hallgatom a meglátásait. Persze újfent sikerül felráznia a tudatomat; az arcának szelíd vonalairól - melyekben egyhamar el tudtam volna veszni -, hirtelen kapom fel a pillantásomat a holdra, amely ismételten kivívja magának a figyelmünket. Talán nem is akkora baromság ez a hold istennő legenda… Minél tovább nézi az ember a ragyogó felszínét, annál több halovány részlet tűnik fel rajta, s annál inkább érzem szükségét annak, hogy újabbat és újabbat kutassak fel. Egyedül az Ő hangja ragaszt visszautasíthatatlanul a talajhoz, és mikor a rövidke megállapítások sem halnak el, válok képessé újra töretlenül rá figyelni.
Néhány pillanatig elkomolyodva hallgatom, leképezem az ábrázatán alig hogy végigfutó tűnődést, ám mihelyst leülepednek bennem a szavai… Megint csak mosolyra futnak az ajkaim.
- Örülök, hogy nem vagy a képzeletem szüleménye, Cole. Nem mintha lenne hozzád elég fantáziám - teszem hozzá, próbálva távol tartani az arcomról, s a bensőmben hagyni a zavart, ami végigperzseli az ereimet és felforralja a véremet. Valóban nem tudnék ilyen kiszámíthatatlan, különlegesen gondolkodó és lássuk be, vonzó emberi lényt elképzelni magamnak. Talán erre mondanák a művészibb lelkületűek, hogy korlátolt vagyok, és én nem szállnék velük vitába. Már az is kimondott csoda, hogy a látóterembe keveredett és sikerült észrevennem úgy igazán a feladatom kizárólagossága mellett. Így visszagondolva, biztosan nem a kocsmában könyvelt el kihívásnak, vajon mennyi, a képembe tolt jelről maradtam le…?
- Gyakorlatilag előttem már lebuktál, ha nem lennél kiváltságos helyzetben az ismeretségünk miatt, még meg is fontolnám, hogy a bázisra vigyelek melegedni - csóválom meg a fejemet, mintha akkora bűn lenne kint aludni s ugyanakkora tragédia a belebegtetett büntetéssel számolni, azonban hamar felhagyok a színjátékkal, és mosollyal várom, elfogadja-e a kezemet vagy sem. Még akkor is, ha az alapos mustrálása könnyedén elbizonytalanít.
Végül szerencsére nem utasít el, belém kapaszkodva húzza fel magát egy apró szusszanás kíséretében, amin meg sem lepődök igazán: még az én végtagjaim is elgémberedtek, pedig ő sokkal régebb óta ücsöröghetett az egyenetlen talajon. Az inkább tűnik szembe, hogy hirtelen milyen közel került hozzám. Nehéz másra koncentrálni, mint a rám emelkedő tekintetére, ami az árnyékomban egészen mélykéken csillan. Öntudatlanul harapom be az ajkaimat, és nyalok végig rajtuk belülről, mielőtt felráznám magamat a révületből és egy torokköszörülést követően útnak indulnék. Legyünk pontosak: tennék egy bizonytalan lépést hátra, és aztán mozdulnék igazán, miután megbizonyosodtam róla, követni fog.
- Vedd úgy, hogy meglepetés - válaszolok neki, hátrasandítva a vállam felett, noha csak a szemem sarkából ellenőrzöm, hogy tényleg jön-e, és nem cövekelt le a fa mellett. Nincs egyébként semmi eget rengető az ötletemben, a kockázatvállalásomat a vadászatok alkalmával szoktam kiélni, de legalább addig is ekörül járnak a gondolatai, s nem azon, amin azelőtt, hogy rátaláltam volna. Alig, hogy végigfut ez a kósza gondolatfoszlány a tudatomban, megszólal mellőlem, nem kertelve a tényt, nagyon is tisztában van vele, hogy nem a hirtelen személyiség változásomnak köszönhetően vagyok most ilyen közvetlen vele. Nem is igazán a lebukás rendít meg, hanem a tudat, tényleg nyomja valami a lelkét, ami elég terhes és visszatérő ahhoz, általánosságban beszélhessen róla, ráadásul szükségét érezze a biztosításomnak arról, hogy tud vigyázni magára.
Lelassítom a lépteimet, egészen odáig, amíg meg nem állunk. Felé fordulva pillantok le rá, és némi tanakodást, néma belső vívódást követően veszem a bátorságot, hogy a hozzám közelebb eső vállára simítsam a tenyeremet.
- Tulajdonképpen nem tudom. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy nem muszáj egyedül lenned. Egyikünknek sem - teszem hozzá bátortalanul, mert valahol nekem is szükségem van arra, hogy valaki lekössön, és ne hagyjon elsodródni a fejemben tajtékzó hullámok által. - Abban viszont igazad van, hogy semmi sem történne, ha hazamennék. Itt legalább történik valami - mosolyodok el leheletnyire, finoman rászorítva a vállára, éppen csak annyira, hogy érezze, komolyan gondoltam minden kimondott szavamat.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 04, 2019 11:26 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 731 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Először széles mosolyra húzódik a szája és a magasba szöknek az arcát keretező, sötét szemöldökök. Már akkor sem tudnék másfelé nézni, ha minden erőmmel koncentrálnék, mert még egy megjegyzés és nevetni kezd: Alex nevetése ragadós és ámulatba ejtő egyszerre; olyasmi, amin nem fog a félhomály. Apró szarkalábak jelennek meg a szemei sarkában, szabályos, fehér fogakról verődik vissza a hold fénye. Most, hogy a tekintetéből eltűnt minden komolyság, fiatalabbnak látszik, mint eddig bármikor. Észre sem veszem, de összeráncolt homlokkal, hang nélkül nevetek fel vele újra.
– Az én életembe is kell valami izgalom – indoklom meg végül a kísérletezést, mintha semmit sem jelentene, hogy mindenem hajlandó vagyok kockára tenni, ha üzletről van szó. Talán azért, mert a pillanaton kívül nincs is igazán semmim, ami értékes lenne. – Másrészt szeretem a kihívásokat. Akkor is, ha néha erősen vesztésre állok – jut eszembe, hogyan szerelt le egyetlen másodperc leforgása alatt legutóbb. Könnyű küldetésből akkor vált a vártnál nehezebben teljesíthetővé, mikor átpakolta a felé induló kezem a saját térfelemre, véget vetve az addigra hosszúra nyúlt próbálkozásaimnak.
Ehhez képest ma sokkal inkább igyekszik fenntartani a beszélgetést.
Tudja. Alex tudja, hogy valami nincs rendben, és ez számomra csak ekkor válik egyértelművé. Vagy csak nem akartam elhinni, hogy tényleg miattam táborozott le a gyümölcsösben, hogy talán jobb dolga is akadna, mégsem megy tovább. Mióta helyet foglalt mellettem a kemény földön, minden maradék energiám arra fordítom, hogy úgy tűnjön, jól vagyok, mégsem látszottam elég erősnek; de az is lehet, hogy elég ideig és elég kitartóan figyelt ahhoz, hogy ne higgyen a magam elé helyezett filtereknek. Hosszú ideje ő az első, aki nem hagyja magát általuk megtéveszteni.
– Az álmokat szeretem, ha ilyen békések. Akkor is, ha ezekből a legrosszabb felébredni – vallom be csendesen, és inkább hangzik újabb filozofikus gondolatnak, mint valamire való kijelentésnek. Már messze járnál vagy halott lennék, ha tudnád, hogy mi vagyok, Alex – teszem hozzá a fejemben. Szörnynek segítesz.
Hirtelen nagyon jól esne egy ital. Tanácsot ugyan már megint hiába várna tőlem, felé fordulva hallgatom a kavicsról szóló történetét. Egyből össze is kapcsolom az alvásproblémákkal, így egy rejtéllyel kevesebbet kell majd később megoldanom.
– Hát, jósolni egészen biztosan nem tudok. De jó vagyok tippelésben. – Ha a felületes számításon alapuló találgatás még belefér ebbe a kategóriába. – Kíváncsi lennék, mit jelenthet – mutatok a holdra, akit az elmúlt percekben teljesen elhanyagoltam. Tudom, hogy tovább kell beszélnem, lehetőleg addig, míg rá nem állok a saját magam szabályozta új ritmusra, így újabb és újabb mondatokkal bővítem az előzőket. – Mármint, ha igazad van és éppen álmodunk. – Ha lehet, jó irányba akarom terelni a gondolataimat, megszakítva a mai nap végtelen és fájdalmas körforgását.
– Elvileg nem jelenhetnek meg teljesen ismeretlen arcok az álmainkban. Nem tudom, hogy ez a rész igaz-e – mondom továbbra is az égboltot fürkészve – Viszont ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy nem lehetünk teljes mértékben egymás képzeletének szüleményei. Statisztikailag maximum két találkozásunk lehet csak álom, egynek mindenképp valósnak kell lennie. – Ha ez egy álom, ahol nem vagyok egyedül, kettőnk közül csak az enyém lehet.
– Ha csak nem buktatsz le… – jegyzem meg legközelebb vigyorogva. Ha Alex nem szól mielőtt felállna, biztosan azt hinném, hogy hazafelé indul éppen, én pedig azonnal süllyedni kezdenék, mintha derékig érő mocsárrá változott volna alattam az előbb még szilárd talaj. Valami viszont azt súgja, a visszasétálni alatt a saját otthonát érti, és ha már eddig egymás társaságában töltöttük az időt alvás helyet, a továbbiakban sem tervezi kettéválasztani különös módon egybevágó útjainkat.
Alaposan megnézem magamnak, mielőtt elfogadnám a felém nyújtott kezet. Ahogy azt szokás, ellentétes oldalon a csuklója felett fonom a karjára az ujjaimat. Alex a jobbomon ült, így apró szusszanással nyugtázom a bőröm égető érzésének felerősödését, de aztán el is felejtem az egészet; nem olyan feltűnő, mint nyíltan visszautasítani a felajánlott segítséget. A szirmok anélkül hullanak a földre, hogy azt észrevenném.
– Nem hangzik rosszul. – Ugyan egyből elengedem, még egészen közel állunk egymáshoz. Alex nem egészen fél fejjel magasodik felém, a tenyereink viszont ugyanakkorák voltak az előbb. – Érdekeljen, hogy hová megyünk, vagy vegyem úgy, hogy meglepetés? – kérdezem, függetlenül attól, elindult-e már azóta. Ha igen, épp csak egy lépéssel maradok le mögötte. Nem számítok rendes betörésre, legrosszabb esetben is csak enyhe szabályszegést nézek ki Vadászfiúból, még akkor is, ha a fáradtság teljesen eltompította a benne rejlő kötelességtudatot.
Beérem, még mielőtt újból megszólalnék.
- Ugye tudod, hogy semmi sem történne, ha hazamennél? – teszem fel a következő, ezúttal sokkal halkabb kérdést. A kezeim a zsebemben lapulnak; megtalálják a galacsinná gyűrt papírdarabot. – Mindig vigyázok magamra. – Nem érzem hazugságnak; elvégre még itt vagyok.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 04, 2019 12:17 am
Moonlight sonata
Cole & Alex
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 864 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
...Three, two, one and here I go
[You must be registered and logged in to see this image.]Emelkedett szemöldökeim alól pillantok Cole-ra a komolytalan válaszát hallva, amin éppen, hogy csak nem nevetek fel.
- Ez egészen úgy hangzott, mintha egy kutyát kínáltál volna salátával… - állapítom meg, nem tudva eldönteni, min szélesedjen inkább a vigyorom: azon, hogy esetleg le akart itatni, vagy hogy felhasznált az önkényes kísérletére. Nem hiszem, hogy egyéb esetben ezt tolerálnám, de mint már többször megjegyeztem, a mellettem ücsörgő nem egy átlagos eset, különc dolgai vannak, amelyekhez úgy érzem, hasonló különcséggel, de minimum rugalmassággal kell hozzáállnom. Megéri, tekintve, hogy most sem egyedül bolyongok a gyümölcsösben, tanakodva, melyik legyen az a pillanat, amikor én sem fordulok haza pirkadatkor, hanem követem a nővéremet a falakon túlra, hátha előbb megtalálom, minthogy szétszedjen néhány pokolkutya. A gondolatra kénytelen vagyok nyelni egyet, azonban már késő, a gombóc létezéséről a torkomban ismét tudomást veszek, az pedig nem tágít sehova. - Persze, dörgöld csak az orrom alá! - ezúttal nem bírom ki egy visszafogott nevetés nélkül, és csupán az ismeretségünk kezdetlegessége tart vissza attól, hogy játékosan ne toljam odébb a vállánál fogva. Azt már nem toldom hozzá, hogy éppen az utolsó napjaimat számolgattam akkor tájt, és nem különbül érdekeltek az elveim, mert nem érzem szükségesnek a magyarázkodást. Ritkán érzek így, mármint, hogy nem kell megfelelnem, és ez kimondottan jól esik a szélesedő mosolya mellett, természetesen.
Sajnos a továbbiakban már kevésbé tudom visszavarázsolni az arcára a jó kedvet, sőt, az álmokkal kapcsolatos megjegyzése okán elfog a félsz, nem rontottam esetleg a hangulatán? Ilyenkor komolyan kedvem lenne képen törölni magamat…
Elbizonytalanodva emelem rá a szemeimet, tűnődve, hogyan javítsam ki a hibámat, ám szerencsére újra, mélyebben belegondolok a szavaiba, mielőtt beszédre nyitnám a számat. Ritkán van időm és kedvem mások kijelentésein rágódni, viszont úgy érzem, ez esetben megéri egy pillanatra megállni, főként, ha meg szeretném érteni Őt. Vélhetően mégsem akarhatná azt, hogy rosszabb legyen a jelen pillanat, kivéve, ha cserébe a valóság sokkalta szebb...  
- Úgy ne legyen álom. Nem szeretném, hogy rosszabb legyen - állapítom meg elcsöndesedve, tekintetemmel a szemközt lágyan hajlongó fák ágait figyelve. Egy kósza pillanatra egészen megfeszülnek az izmaim, miként igyekszem felvértezni magamat a sok-sok negatívum ellen, ami mostanság ért, ezért igen csak meglep az éles témaváltása. Olyannyira, hogy első reakcióként egy hitetlen nevetés tör fel belőlem. - Most, hogy mondod, ki kéne pofoznom azt a jósdát - fordulok felé elmosolyodva, persze nem tervezem értelmes válasz nélkül hagyni, mindösszesen időt próbálok nyerni magamnak. Nem tartom magamat valami érdekes létformának, a vadászaton kívül azt hiszem, nem értek túl sok mindenhez, ezt meg valahogy nem szívesen hangoztatnám előtte. Ennyit arról, hogy nem érzem szükségét a megfelelésnek… - Én örülnék a legjobban, ha értenék az álomfejtéshez - nyögöm ki végül, úgy döntve, beavatom egy egészen mélyre temetett titkomba. - Néha egészen olyan, mintha mások emlékeiben járnék, mások életét vetítenék le előttem. Azt hiszem egy démoni kavics tehet róla. Amióta hozzám került, azóta vannak ilyen bizarr álmaim - vonom meg a vállaimat, mintha semmiség volna, pusztán egy újabb vadász dolog, amivel együtt kell tudni élni. A nap közbeni időkiesésekről inkább hallgatok, azzal kapcsolatban senkiben nem bíznék meg eléggé. Elég, ha véletlen szárnyra kél a pletyka, a következő pillanatban pedig már a város szélére száműzött diliházban találnám magamat. - De ha mégsem, úgy kíváncsi lennék, hogy mi van elromolva a fejemben - szelíd mosollyal teszem hozzá, visszavezetve figyelmemet a lábamon sorakozó szirmokra. Újabb viccnek indult a kijelentésem, azonban kimondva már cseppet sem tűnik olyan humoros dolognak. - Ha tippelnem kéne, te jobban értesz a felsoroltakhoz - kapom fel rá a tekintetemet újra, kíváncsian várva a feleletét. Talán mellé lőttem a találgatásommal, ám akárhányszor a szemeibe nézek, úgy érzem, hogy mindent lát, a legsötétebb kis koszfoltot is a lelkemen. A hozzá hasonló embereknek úgy hiszem, könnyebben megy belátni mások cselekedeteit és az alapján a várható történéseket. Én speciel az esetek zömében egy kiszámíthatatlan hullámvasúton érzem magamat, ha ismeretlen vagy kevésbé ismerős emberekkel kell kapcsolatba lépnem, noha ezúttal mégsem ránt le magával a temérdek aggodalom és hamis előfeltételezés. Cole időről időre kizökkent, meglep, elbizonytalanít, de a végén valahogy csak mosolyt kanyarint az arcomra.
Mint a sziklaszilárd meggyőződésével arról, bekötött szemmel is bármikor felismerne. Ezúttal szavak nélkül maradok, a zavarom kitölti a gondolataimat, így kis időre a szirmokkal sem foglalkozok, legalábbis nem a sajátjaimmal. Csendben figyelem, ahogy a karjára helyezett árva darabot meghatározott formában társasággal látja el. Egészen megnyugtató tapasztalni, hogy megmoccan, ismét bíbelődik valamivel; rágcsálni való toll helyett apró kis virágfoszlányokkal. Szinte bűnösnek érzem magamat, amiért a meghitt csöndet ilyen aljas kérdéssel töröm szilánkjaira.
- Kempingezel? Úgy érted, itt tervezel éjszakázni? - hülye kérdés, Alex, nyilván erre célzott… Nem mondom, egy-egy határ menti, éjszakai őrjárat végén nekem se volt mindig erőm visszakutyagolni a kilométerekre fekvő őrhelyre, pontosabban fogalmazva van az a fáradtsági szint, ahol ha a partnered nem rugdos fel, akkor mindegy, hogy hol alszol el. Nyilvánvalóan itt nem erről van szó, de azért nem rettent meg a hirtelen felismerés. - Hát rendben, nekem sincs már kedvem visszasétálni - jelentem ki, és ezúttal lesöpörve magamról a szirmokat, nagy nehezen felkelek a földről. - Gyere. Ha igazi konfliktusra vágysz reggel, akkor nem éred be a fa tövével meg a csövezés vádjával. Hozzá csaphatunk egy illetéktelen behatolást is a bűnlajstromhoz - mosolyodok el szórakozottan, miközben határozottan kinyújtom felé a kezemet, tenyeremet kínálva kapaszkodóként.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 03, 2019 4:02 pm
Moonlight sonata
Alex & Cole
────────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ──────────────
« Szószám; 704 • Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] »
What makes night within us may leave stars.
[You must be registered and logged in to see this image.]Mikor Alex csendben van, jó és rossz emlékek váltakoznak a fejemben. Igyekszem felülírni anyám könnyáztatta arcát és a remegő, hangtalanul síró ajkait, a vért a körmeim alatt, az üres lakás magányát azokon a borzasztó éjszakákon; helyettük a kocsmára igyekszem koncentrálni, mikor szóbajön a múltkori, valamivel hivatalosabb találkozásunk. Látom magam előtt a levegőben szálló porszemeket és a szemem sarkából vadászt egy bárszékkel arrébb, érzem a tintafoltos kézfejem a pult sima faanyagához dörzsölődni, miközben firkálok. Emlékszem az egész nap zakatoló szívverésemre, amit csak az alkoholnak sikerült lelassítania; az éppen csak egymáshoz érő térdek melegére.
Utólag visszatekintve semmi sem látszik alaptalanabbnak az ott érzett boldogságomnál és az akkor megmagyarázhatatlanul könnyűnek tűnő végtagjaimnál, az ezernyi színes villanásnál az odavezető sétámon. Ehhez képest minden átlagosnak, nehéznek és szürkének tűnik onnan, ahol ülök, és nem sok reményt fűzök a változáshoz. De nem vagyok egyedül, így tovább próbálkozom, hátha mégis megtalálom azt a kifelé vezető utat, aminek a végén Alex nyugodtságához hasonlóan csukhatom be én is a szemeimet.
– Csak kíváncsi voltam, elfogadod-e – vágok vissza komolytalanul. Azt persze egy szóval sem állítom, hogy nemleges válasza akármilyen mértékben befolyásolta volna az aznap esti programomat; Alex és a harmadig töltött pohár találkozását végül inkább a kellemes meglepetés kategóriába sorolom. – „Üzletelni megyünk, nem berúgni…” – idézek tőle egy még az ezelőttinél is szélesebb mosollyal. A sört megjegyzem, majd azt is elkönyvelem magamban, hogy Alex nem ihat túl gyakran, ha drága italnak érezte a környék legrosszabb whiskey-jét.
Ideiglenesen sikerül száműznöm a rémképeket, így a következő csend beálltáig elfelejtek szándékosan nem felé nézni. Válasz helyett csak biccentek egyet, mikor a gyümölcsös népszerűsége a téma; őszintén szólva én sem szeretnék összefutni senki mással. Alex jelenléte meglepő módon elviselhetőbbé varázsolja az éjszakát, mégis szokatlan érzés megosztani valakivel a legsötétebb óráim egyikét. Az eredeti terv az volt, hogy kivárok; mozdulatlanul ülök hajnalig, vagy ameddig rá nem veszem magam a hazatérésre. Ott semmiképp sem maradhattam, most viszont még a visszamenetel gondolatától is rosszullét fog el; tudom, hogy hosszú ideig fogok még a fák között gubbasztani.
Újból rá kell pillantanom, mikor szünetet tart a mondat közepén.
– Ha ez álom, lehetne rosszabb is. – Bele sem akarok gondolni, milyen lenne most felébredni, a valóság szerencsére azonban változatlan és éles marad. – Csak a holdistennők ügyében vagy ilyen tájékozott, vagy értesz az álomfejtéshez is? Esetleg a tenyérjósláshoz – támasztom a fejem a barázdás kéregnek, míg ő tovább rendezgeti a szirmokat a fekete nadrágon. Érdekelne, mit művelnek a vadászok a szabadidejükben, de egyelőre nem halmozom el újabb kérdésekkel; örülök, ha a már feltettekre választ kapok.
Időközben bizonytalanabb irányba terelődik a beszélgetés. A következő találkozás körülményeinél járunk, és én megint gondolkozom kicsit, mielőtt megszólalnék.
– Bekötött szemmel is simán felismernélek – biztosítom, miközben átpakol rám egyet a világító foltok közül. – A hangod követném, ha nem lenne más esélyem. – Nem tudhatja, de ebben a percben is ezt teszem, lépésenként sétálok utána, hátha egyszer végleg elfogynak az engem kísértő látomások. A tekintetem megállapodik a jobb karomra tett, vékony kis virágszirmon. Nemrég még valami szépnek volt része, most pedig engem díszít; kontrasztban áll az alatta húzódó gonosz, vörös csíkokkal, éles ellentétben velem és a hibáimmal. Azt akarom látni, amit Alex, úgy csinálni, mintha elférne rajtam ez az apró darab ártatlanság. A következő szirmot már magam keresem a földről és illesztem az előző mellé és úgy forgatom őket, hogy még néhány hozzáadásával virágalakban váljanak teljes egésszé.
Kérdéséig szótlanul építkezem, és még azután is a formát nézem, hogy nincs már többé rajta mit igazítani. Ha felállok, ugyanúgy darabokra hullik majd, mintha sosem tartotta volna össze semmi. Nem ér váratlanul a felismerés, hogy pont ugyanilyen reménytelenül kapaszkodom Alexbe biztonságért; inkább csak egyértelmű ténnyé fogalmazódik a kósza gondolat.
– Nem. Nem igazán – Az érkezése előtt biztosan nem tudtam volna, de azt hiszem, így, hogy a nyomás felengedett, már le merném hajtani a fejem. Tudom, hogy meg kéne magyaráznom, miért vagyok itt, ha már ilyen kitartóan ül mellettem, de legalább mondani valami konkrétabbat, így hozzáteszem az igazság első eszembe jutó részletét. – De ha mégis sikerülne, akkor kempingezem – paskolom meg a földet magam mellett a szabad tenyeremmel. – Maximum reggel elkergetnek. Néztek már csövesnek, úgyhogy a becsületem sem sértheti senki. Annyira – kinyújtom azt a térdem, amelyen épp nem támaszkodom a karommal. Azt még nem tudom, mit kezdek a hideggel, de bízom benne, hogy ennél jobban már nem hűl le a levegő hajnalig.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -

Gyümölcsös - Page 6 Empty
Utolsó Poszt
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
6 / 7 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Hell or Heaven :: Spooky Town-
Ugrás: