- Talán erre célzott, meg a természetre. Ők az erdőben éltek. Nem lehet, hogy valamelyik kedves testvérünk ténykedése ő? Mármint... tudom, Isten meg a tettei, de ki tudja, ha azok a dögök megmaradtak Seth-től, talán ők is – pislant a lény felé, persze, ez mind csak vad találgatás. A test kíváncsi, és igazából ezzel nem ellenkezik, noha ő mindig tudta vagy remélte, hogy tudomása volt arról, mi a határ, ez a féktelen kíváncsiság azonban legyűri, és persze össze-vissza beszél ő is. - Hagyd, fura a fantáziám most – legyint inkább magának, és hagyja, hogy beszéljen. Addig van ideje emlékeket kutatni, vagy épp fegyvert, de egyik sem akad kezébe, most elhagyta a szerencséje. Több szoba már nincs, rejtekajtó sem simul ujjai alá – legalábbis, eddig nem – így nem marad más, csupán hallgatni őket. Csapda. Akkor nem csak ő gondolt rá, ez jó. Ahol többször felbukkan egy gondolat akár, abból igaz is lehet. De csupán sóhajt egyet, és úgy figyeli mind a mozdulatokat, mind azt, ahogy reagál a dolgokra. Egyik sem néz ki biztatónak. - Az emberek szórakoztatják, az angyalt meg nyilván jól meg akarja kínozni. Tudod. Mi sem örülnénk a bezáró személynek, gondolom egy kis elégtételt akar – látványos, hogy jobban szívleli azt, ha neki adnak igazat, mintsem az, hogy kérdésekkel bombázzák. Akkor így játszik, szavak lesznek a fegyverek. - Ne kérdezz ennyit, mert megint bedühödik – sziszegi a másiknak, bár azt nem mondja, hogy nem helyesli ezt. Csak úgymond taktikát vált, ha nem lepleződik le. Azt nem tudhatja, mennyire hatásos, ugyebár, de próbálkozni szabad. - Seth?! - csattan fel, de most széles vigyorral, miközben visszahúzza a fedezékbe. - Valamit mintha mondott volna, de nem egészen értettem, biztos elment a nagy hangja – sunyít a teste felé, amiben nővére ül. Na igen, egy vékonyka női hang és egy erős orgánum között van némi különbség. - Lehet mi tényleg sehogy – itt ragadtak, így ismét kutatni kezd, keresgélni, miközben a másik leül olvasni, de fülel. - Nem, a hideg ráz ki tőle. Szerintem beleőrült ebbe a helybe és nem tudja hogy kezelni. Képes az illúzióra, írta a papír, de ez több annál, így a helyzet nehezebb. Talán... ha elszívnánk tőle némi mágiát... - gondolkodik hangosan, majd a keresésben megállva pillant testvérére. Talán nem is olyan hülye ötlet, csak épp nem tudni, beválik-e. - Mondjuk a te bőröd egész kényelmes, ha benne kellene maradnom – nevet, ez csak egy jó vicc.
Első ütésem célt talál, többel azonban nem is próbálkozom. Főleg azért nem, amit mond. A vas miatt. Már más is szólt róla, tehát biztosan fontos, hogy távol maradjak tőle. Most viszont bennem van, úgyhogy el kell távolítani. Amikor ezzel megvagyunk, a fegyvert testem eredeti tulajdonosára bízom. Én nem tudom, hogy kell használni. Csak a kardom van, amit tudom, hogyan forgassam, az viszont Sethnél volt, amikor utoljára azzal a fegyverrel foglalkoztam. Remélem még mindig ott van nála és vigyáz rám. A hétszáz évre felkapom fejem. Olyan sokáig bezárva… Tudtam, hogy nem emberek. Éreztem magamon is, de az rengeteg idő. Én tizenhét évig voltam a démon kísérleteinek célpontja és már az is sok volt. Igaz, én ember vagyok. Valami olyasmi. - Mi van, ha csak megjátssza? Az a démon… Senki nem akarná felfedni gyengeségeit, ha van más lehetősége. Attól nem lett volna baja, ha elmegy mellette, akkor meg miért kerülte meg? A démonok sajnos okosak. Lehet, hogy csak el akarja hitetni velünk, hogy a vas az ő gyengéje is – gondolkodom. Főleg egy olyannál, aki szeret kínozni másokat, nem lehet tudni. Kevés annál rosszabb van, mint amikor az ember azt hiszi, van esélye megtenni valamit, aztán kiderül, hogy cseppnyi sincs. Azért, mert a rossz eszközöket akarta használni. Ennek ellenére az sem kizárható, hogy nem figyelt oda erre és ösztönösen kerüli a vasat. Nem zárható ki teljesen ez se, de ez így túl egyszerű. Megtanultam már, hogy semmi nem lehet ilyen könnyű. Nem akkor, ha szörnyekről van szó. Összeszedve magam, továbbra is lógatva testem mellett sérült végtagom, a pince felé tartó alakhoz ballagok. Tartva némi távolságot, megállok nem messze tőle, és ha még mindig szüksége van segítségre, úgy megfogom neki a gyertyát. Amennyire tudtam, figyeltem korábban, és bár a legtöbbet nem értem, azt felfogtam, hogy pecsétek és rúnák vannak odalent. Vagyis… rúnák, és a több rúna pecsétet alkot. Mintha így magyarázta volna Natalie. Azért is figyeltem fel erre, mert ismerem a szavakat. És azt is tudom, hogy ezekkel lehet olyanokat csinálni, amik csapdába ejthetik a démonokat. Ha ez igaz, akkor elfoghatjuk őt. Nyelek egyet. Annak gondolata, hogy bezárjak valakit, megrémiszt. Tudom, milyen rossz érzés, amikor valaki képtelen szabadulni. A tény, hogy én készülök ezt tenni mással, olyan, mintha egyre inkább szörnyeteg lennék. Nem akarok olyan lenni, viszont azt sem hagyhatom, hogy itt maradjunk, más testébe zárva. Meg kell tenni, amit tudunk, bár… Nem! Az nem lenne jó, ha az a fény is szabadon elmehetne!
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Nov. 18, 2018 2:37 am
Changeling
──────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Különös az angyali test, nem értem működését. Az ima, amit fivérem intéz felém....előbb még kristálytisztán hallom ki szavait, ám üzenete hirtelen válik érthetetlenné. Összevonom a szemöldököm a zavaros szavak hallatán, majd úgy döntök nem törődöm velük. Imával vagy anélkül, de szándékomban állt, hogy megkérem a testemben rekedt lányt, adja nekem a fegyvert, hisz jelenleg olyan testben vagyok, aminek nincs félnivalója a vastól. Biztosítom arról, hogy értem a pisztoly működést, de az angyal valamiért kétségbe von. Kérdésére felvonom a szemöldököm. Számít ez a jelenlegi nyomorult helyzetünkben, hogy honnan tudom, ha le tudnám lőni vele a némbert? - kérdezek vissza válasz helyett. Amúgy is, te honnan is tudod hogy 700 évig bezárva voltam? - nézek rá gyanakvóan. Nem számít választ ad-e. Bizalmatlanság ébred bennem az irányába, miközben ő hangos töprengésbe kezd. Kérdéseire leginkább maga a fénygömb adhatna választ, hisz csak sejtjük a szándékait. Viszont amikor a vasra kérdez, értetlenül nézek vissza rá. A piszkavasat is kerülte...elég látványosan. Nem lehet véletlen. - lengetem meg a nálam lévő tárgyat. Nem tudhatom, hogy ez akkor feltűnt-e neki, mikor széles ívben kikerülte, de én láttam. Amúgy is a nappali óta érzem, hogy ennek a vaskaparónak jelentősége van, ezért tartom azóta is magamnál. Abban a fura látomásban is benne volt. Te is láttad...vagy tévedek? - dereng fel, hogy korábban, még a nappaliban szót ejtett valami derengésről. Igaz, nem fejtette ki, mit látott pontosan, de ha jól sejtem, akkor előtte is az ablak, a piszkavas, a cukrok és a bosszankodó alakja jelenhetett meg. Seth női mivoltában váratlanul visszatér közénk, úgy tűnik nem járt nagy sikerrel. Fogjuk rá. - felelem, és mikor a fénylényről kérdez úgy döntök megosztom vele, amit tudok. Nehezen jövünk ki egymással, most mégis hajlandó vagyok félretenni a nézeteltéréseinket. Közös a cél: visszakapni a testünk és kijutni innét. Tart a vastól, a piszkavasat kerülte. A cukorral is gondjai vannak. Amikor angyalöcsénk kínálta, kissé hisztérikussá vált és akkor nyomta orrba... - pillantok a pince felé masírozó "öcskös" felé, aki elindult rúnákat vizslatni. Nem érzek nagy késztetést, hogy kövessem őt, ezért inkább folytatom a mondanivalóm. Megosztom bátyámmal a látomásom, a fejemben ismétlődő hat nevet, melyből egyikük az angyal neve. Agla. Ő ejtette fogságba a fénykupacot, nem csoda, hogy nem szívleli a tollasokat. Majd említést teszek a fent látott családi fotóról és a nappaliban látott festményről is. Ha az angyal a kezembe nyomta a naplót, úgy odaadom Sethnek tanulmányozásra. Ha nem, úgy a könyvátadás nem történik meg.
Az ígéretem után visszakapom emberi testem egészségét. - Köszönöm. - jegyzem meg, miközben a legkedvesebb mosolyomat erőltetem a pofá…arcomra. Ebben a testben ez nem is olyan nehéz. Testvéreim megzáporozzák kérdéseikkel a fényasszonyt, aki kezdi a türelmét elveszíteni. Nem tetszik neki a faggatózás. Talán emiatt is, de nem kapok választ a kérdéseimre. A fényasszonytól még meg sem lep. De hogy a két testvérem nem reagálnak arra, amit mondok nekik, az igen. Elvannak a maguk kis dolgával. Legalább Calypso felvilágosítja öcsénket, ki is lapul az emberi testben. Taktikát váltok a fénylény megjegyzései miatt. Már lent is feltűnt, hogy olyan, mint egy kib*szott dzsinn, a kívánalmaidat teljesíti. Most pedig bizonyosságot is adott róla. Nem lát a fejedbe, de érzi a vágyaid. Érdekes. Tetszik az ereje. Megkaphatja, amit akar. Felerősítem a testem és a kijutás utáni sóvárgást, hiszen való igaz, szeretnék már visszakerülni és kibújni ebből az erőtlen porhüvelyből. Talán két legyet is üthetek egy csapásra. Miután összeszedem magam és elindulok lefelé a lépcsőn. Nincs sok értelme maradni úgy, hogy konkrétan semmiféle reakció nem érkezik megjegyzéseimre. Ha fent nem érek célt, talán majd a lentiekkel sikerül szót értenem. Míg lebattyogok a lépcsőn, azon gondolkodom, hogy ilyen erőt nem szabad csak úgy a világra ereszteni. Nekünk jól jönne a nő, de a világnak nem. Ki tudja, mikor szökne el és kinek a kívánságát teljesítené legközelebb. Nem játszunk ilyen veszélyes játékot. Ez az asszony nem kerülhet ki innen élve. Egyáltalán hogy lehetséges egy csettintésre meggyógyítani valakit? Nem Isten ő. Nagyon gyanús ez nekem. Még a boszorkányaink sem tudtak csak egy csettintéssel gyógyítani. Leérek a lépcsőn és befordulok a konyhába. Látom, ahogy a tollcsomó testébe zárt öcsém épp a saját testéből piszkálja ki a golyót. Odasétálok melléjük. - Hmm…szerencsére egyben maradsz, maradtok. - jegyzem meg mindkettejüknek. Elnézve Calypso művét néha nem értem a családom néhány tagját, mintha a józan paraszti észnek híján lennének egyes napokon. De inkább el is engedem. - Mit tudtál meg a fénylényről? Hallottad az…imámat? - érdeklődöm Markantól, miközben látom, ahogy az öcsém testében feszítő angyal a naplót lapozgatja. - Ez nem is kérdés, hogy az angyal műve volt. Egy ember miért is rajzolna rúnát a falakra, főleg ha nem is hisz a felesége szavahihetőségében? Értelme sem lenne, mert nem tudta volna elzárni a nőt. Márpedig ez a valami el volt zárva. - intézem szavaim Athan porhüvelyéhez.
Arrogancia, rá is éppen annyira jellemző, ahogyan az angyalokra – éppen barátok is lehetnének- vagy más halhatatlanra. Halhatatlan egyáltalán? Ez egy jó kérdés és az öcskös által kezembe nyomott papíron erről nem esik szó. Meg lehet, hogy az ő végleges megszűnése is hasonlatos a miénkhez, talán a cukorban lehet a megoldás, de sajnos az a rész sérült. Szavai nem mentesek az igazságtól, viszont ő is oly keveset tud a kinti világról, ahogyan még mi szabadulásunkkor. Viszont az, hogy a szőkeséget nem hagynám magam mögött, az éppúgy lehet sötét tervem része, ahogyan ő azt jótékonysági megmozdulásnak gondolja. Az ember sorsa meg… – Sokáig voltál bezárva, s kint túl sok minden megváltozott. Ha tudnád, lehet szívesebben maradnál bezárva. – közlöm vele a rideg tényeket. – Benne s bennünk? Azon kívül, hogy bebörtönöztek minket? – nézek végig az öcsém uralta testemen és a tündér királykisasszonyon. Persze még ott van az illúzió és a vas iránti gyengeség, hacsak menet közben nem siklottunk el valami felett. – És mégis hol van itt a csapda? – nézek a nőre. – Nem tudok elsiklani felette, hogy mi szabadulást kínálunk neked, te pedig ezzel a két jelentéktelen lény sorsával foglalkozol. – az angyalt még megértem, hisz egy hozzáhasonló zárta be. De az ember? – Kint kényedre – kedvedre tehetnéd azt, amit szeretnél, most senki se foglalkozna veled. – fonom most hozzáhasonlóan karba a kezem mellkasom előtt. – Mégis miként tartanád itt őket, ha kiengedünk börtönödből? – talán mégis maradna. Na de miért? Meg lehet, én vagyok túl paranoiás, de nekem ez nagyon bűzlik, túlságosan nagylelkű az ajánlata ahhoz, hogy igaz legyen. S hogy faggatózásunk ennyire irritálja, ha nem lenne valami titkolni valója… - Lehetnél egy kicsit megértőbb, kérdéseink jogosak, a helyzet és te is újdonság vagy. – billentem oldalra a fejem. Majd megjelenik a Reynába bújt fivérünk, s a figyelem elterelődik rólunk. – A bátyánk, Seth. – húzódom vissza az ajtóból a falak védelmébe. Finoman fogom meg öcsém karját, s vonom őt is magam után. – Szerinted, hogy cserélhetnénk vissza a testünk? – nem kerülte el figyelmem, amit mondott, s bármi is legyen, az egy próbát megér, talán ő többet tudott meg, mint én. – Csak számomra furcsa, ez a nőszemély? – kérdem miközben egy székre leülve, előveszem a másik könyvet, melyet a zongoráról csórtam el. Jobb lábamat a másikon átvetve csapom fel, beleolvasok, egy megjelölt bekezdést keresek, egy aláhúzott szövegrészletet, egy szamárfület, ami felett lent elsiklottam. Mindeközben hallgatom öcsém elképzelését, hogy miként is lendülhetünk túl az első akadályon, az idegen testeken.
A párafoltra írt feliraton töröm a fejemet. Rúnák. Ehhez legalább értek, úgy vélem. Talán menne is. De ahhoz le kell mennem a pincébe, nem igaz? Tétován állok a kezembe a gyetyával, sérült karomnak hóna alatt nézek a két idegenre. Vagyis én nem vagyok magamnak, de ezen túlteszem magam. Az Nem én vagyok. Nem úgy viselkedik ahogy én, nem úgy gondolkodik ahogy én. Ugyan ez igaz, erre a porhüvelyre is, mibe kerültem. Elengedem. A pincelejáró tetején állva észlelnem kell a vizet odalent. Mintha egyszerre vonzana is, meg… Nem is. Halvány emlék, melyben látom, hogy miként tudok közlekedni a vízben. Szemeimet összevonom. Újra a két idegenre nézek. - Valaki, fogja meg. Kérem - nyomatékosítom, miközben feléjük nyújtom a gyertyák. - Ha rúnák vannak odalent, az azt jelenti, hogy a férfi rajzolta fel. Megszállott volt a felesége, meg akarta menteni. Bármi is az, mi megtámadta őket, el kellett zárnia. Ez meg az ő háza, szóval, ha nem is ő, hanem Agla volt, az látnia kellett. Vagyis van esély arra, hogy ezekről van feljegyzés a naplóban. A karom már nem fáj annyira. Nem állítom, hogy könnyedén és szisszenések nélkül tudom tartani, de annyira igen, hogy épp kezemmel átlapozzam őket. Most nem a szövegre koncentrálok, hanem a rajzokra, ha van benne hasonló. Ha van, akkor talán nem kell lemenni. Ugyanúgy fel tudjuk vésni, csapdába tudjuk ejteni. S talán ha megöljük, akkor a testünket is visszakapjuk? Képlékeny. Viszont ha nincs benne? Akkor viszont nincs más lehetőségem, minthogy lemenjek a pincébe. Ám előtte még a testemnek adom a naplót. S ahogy a vízhez ér a lábam… Szinte elmerülök benne, ahogy ennek a fajnak tennie kell. Különös érzés, mégis… Bár a vak sötétbe mit láthatok? Felbukkanva - ha fel tudok - csak van itt valami száraz, melyet a korábbi erővel meg tudok gyújtani. De ha nem kell lemennem, nyilvánvaló, hogy ezt nem fogom megtenni. Akkor tanulmányozom a naplót.
A napló valahogy a feledés homályába vész a konyhában, habár ebben nincsen semmi meglepő egy váratlan lövést követően. Reyna ösztönei - hiába a nagyobb, masszívabb test - nem hagyják cserben a lányt, ellenben Markant? Pusztán az első, arcába csapódó ütést követően tudja összpontosítani figyelmét a szárnyaira, hisz mindeközben a tudatát megállás nélkül ostromolják a fentről szűrődő hangok, néha-néha még a pincéből felsejlő vízcsöpögés is. Tehát Reyna első karlendítése célt ér, utána azonban legfeljebb a fekete szárnyakat tudja sorozni a menekvése reményében. Céltalan küzdelem, szerencse, hogy időben felismeri a másikban rejlő segítő szándékot. A golyó, ha nem is precízen, minden törmeléke és apró része kíséretében, de kikerül a vállából. Ekkor éri el Markant az állandó nyüzsi mellett valami egészen halovány, alig hallható foszlány. A női hang okán lassan összeáll a leviatánban a kép; Seth próbál szólni hozzá. Igen ám, de a szavai közé néha-néha beékelődnek a másik beszélgetésből eredő nyikkanások, s révén, nem olyan könnyű ezt sem kihallani, hát azt már képtelenség megmondani, közbeszólt-e más, vagy végig a fivérét hallgatja? "Ó, szőke tollas testébe ragadt öcsém, folytasd csak a tárgyalást, ki a konyhában lófrálsz, ne vedd magadhoz a testedhez passzolt fegyvert és tartogasd későbbre a vasgolyót, mert szükség lehet a kérdezz-felelek ellen, kit nem engedhetünk ki élve a házból. A kölcsön testtől kell nekünk, az ereje velünk legyen! Ámen!" Legyen leviatán a talpán, aki ki tudja hámozni az igazságot. Persze Markan azt már láthatta a vízióban s tapasztalhatta is a nappaliban, a fénylény valóban nincs köszönő viszonyban a vassal, tehát következtetései a zavaros üzenet ellenére is helytállóak. Csakhogy nem pusztán ő üzenget a lenti brigádnak, Calypso is megpróbálkozik, s tekintve, a trükk saját fajtája képességeit követeli, nem nyúl igazán mellé vele. A füst, a pincéből szállingózó vízpára adnak helyt az üzenetnek, így Ophilia megindulhat a kevés támpontot adó szavak láttán. Egy bökkenő(?) van csupán, a pince java része a törött csöveknek köszönhetően megtelt vízzel, odalent már nem világít az égvilágon semmi. Vajon Ophilia ennek ellenére megkísérli felfedezni? Vagy inkább összedobja a sütnivalóját a másik kettővel a hátrahagyott napló alapján? S ők? Téblábolnak tovább a konyhában, vagy maguk is az emeletre mennek inkább?
Odafent egész családias légkör alakul ki, a lény láthatóan megbocsát Calypsonak, a hízelkedés a kedvére tesz. Nem ostoba ő, hogy megvezethessék ezáltal, ám szereti a meghunyászkodást, főként, ha embereknél érheti el, hisz bennük igazán rossz érzéseket szokott kelteni a hamis mézes-mázoskodás. - Miért érdekel téged két jelentéktelen lény sorsa? A vágyaitok egészen sötétek, s most a szabadulás helyett megmentőset játszanátok? - vonja fel a szemöldökeit, ugyanis meggyőződése volt, a megfelelő személyeket találta meg az ajánlatával, főként, hogy első körben azok kínálkoztak alkuval. A kérdéseknek ráadásul nincsen vége, ő pedig kezd veszejteni a türelméből. - Nem tudom, én hosszú ideig bezárva voltam, s mire kijutottam? Ez a rozoga valami fogadott - csóválja meg a fejét, figyelve, amint Athan a mellei közül előhalászva a hiányzó papírdarabot, átnyújtja Calypsonak. - A testeiteket csak én adhatom vissza nektek - csavarja meg az egyik tincsét végezetül, mielőtt szinte szárnyra kapva rebbenne Seth-hez. A lány testben ragadt férfi könnyedén adja ígéretét, a fénylénynek viszont nem is kell több, hogy csettintsen, és visszaadja a halandó test egészségét. Leszámítva a bogyók okozta hasi fájdalmat, az már nem az ő sara. Úgy végkép, a rókamóka éppen őt éri el... Szerencse, hogy lakoznak trükkök a tarsolyában a megtisztuláshoz. - Olyan kíváncsiak vagytok! De nem szívlelem a faggatózást - sóhajt fel, mielőtt Athanra vetné üveges szemeit. - Ne utasítgass… Meglesz, ha megígéritek, tartjátok magatokat az alkuhoz, és semmilyen úton-módon nem próbáljátok kijátszani azt. Az angyal és a halandó marad. A testeitek a tiétek lesznek, ígérem - mormogja, az egyik lábával dobolva. Láthatóan unja, ilyen sokáig húzódik ez az egész, vagy netán ideges lenne? Kijátszás szagot érez a háttérben, máskülönben miért nem bólintanának, és mennének dolgukra végre? Érthetetlen. Ráadásul személyes kedvence, Seth felől furcsaságokat érez. - Érdekes vágyaid vannak, ha nem tudnám jobban, azt hihetném, a halálomat kívánod - mosolyodik el negédesen.
Általában nagyon gyorsan összeállnak számomra a dolgok, de most valahogy mégsem. Csendesen hallgatom a körülöttem folyó diskurálásokat. A nő mellém áll, felcsapja a naplót, de már el is megy. Én pedig egyedül maradok, a gyertyát szorongatva. Pislogva tekintek utána. Sóhajtva fordulok vissza a pult irányába. A fájdalom már nem olyan vészes. Mégis praktikusabb megoldást találok. Viaszt csepegtetek a pultra és a kellő mennyiség után helyezem a gyertát rá. Remélem műkdöik. Közben hallgatom a testem és a férfi sebkezelését. Csak szemöldököm vonom fel, hogy miért is nem telekinézist használnak, de most nincs időm erre. Figyelmesen olvasom a naplót. Furcsa egy bejegyzés. - A nő megszállott volt. A férje segítette volna… De… - nem világos, hogy most ellopták a gyerekeket? Gyerekeket. Gyermekeket raboló lények. Ismerhetek én ilyet? Láthattam vajon valaha ilyet? Talán igen, talán a testemmel együtt tudnék rá választ is adni. Fel kellett volna, hogy tűnjön… Oh, hacsak nem akkor történt, amikor már nem néztem le a földre. Közben ha megjelenik a párafolt, akkor összevont szemöldökkel nézek rá. Rúnák, ahogy a női testbe zárt valaki is mondta. Majd újabb érdekes mondat üti meg a fülemet. - Te mégis honnan tudnád, hogy kell vele bánni? Hétszáz évig bezárva voltál - vonom össze a szemöldököm, ahogy a másik kettőre nézek. Gyermekeket elraboló. Pince. Rúna. - Mit akar a mi testünktől? Mi nők vagyunk, de nem csak mi ketten vagyunk. Azonban ő egy ember, én angyal, mi köze lehet ehhez? - őrangyal... emberi nő. Van kapocs a kettő között. Elsőként démonra tippelnék. - Talán a nő nem tudta, hogy mik azok a rúnák, én tudhatom - kezembe veszem újra a fénygömböt. - Honnan tudod, hogy nincs a vassal barátságba? - kezd egyre zavarosabb lenni a helyzet. De a rúnák. - Rúnákkal csapdába lehet ejteni. Tudok üzenni ezzel a testtel bárkinek? - Mily kényelmes, amikor a sajátommal tudnék? Bárhogy is van, a pince irányába kell indulnom. Valami ezt súgja. A rúnák, a pince. A vas? Bár ez képlékeny, nem alapozénk erre amíg nem tudom, hogy honnan van. A gyertyák a kezembe veszem és elindulok a pince irányába, hónom alatt a naplóval. Hátha odalent okosabb lehetek a rúnák terén. Hátha, amikor már ott állok a sötétbe feltűnhet, hogy ezek milyen rúnák. Ha addig nem jön közbe semmi és simán le tudok menni a pincébe.
Meglehet a tény miatt, hogy vállon talált egy vasgolyó és hogy eléggé vérzek, vagy csak a szoba gyér fényviszonyai teszik, de elsőre nem veszem észre a fegyvert, ami a kezeim közt lapul. Csak akkor tűnik fel az ottléte, amikor testem birtoklója a zseblámpa fénye miatt az arcához emeli a karját. Ha ez nem lenne épp elég veszélyes, még hadonászni is kezd vele. Párszor istenesen meglegyint, de a szárnyaimmal megvédem magam, tompítva az ütéseket. Hé-hé, csak óvatosan azzal, még a végén újra elsül. - figyelmeztetem, mielőtt átlyukasztja az angyalbőröm, vagy rosszabb esetben magába ereszt még egy golyót. A vas említésére kicsit lehiggad. Kiderül, hogy nem először hall róla, korábban már bátyám is óvatosságra intette ez ügyben. Igen, abból. - bólintok, majd még közelebb lépek hozzá, és amint lehetőségem nyílik rá a sebbe mélyesztem ujjaimat. Egyáltalán nem kellemes, sőt, kimondottan fájhat, de nem finomkodom. Minél gyorsabban kiveszem, annál hamarabb gyógyul és lesz jobban., mert hát jelenleg elég vacakul fest. Angyaltestem vékony, nőies ujjaival könnyedén megtalálom a lövedéket. Szerencsére egyben és nem darabokra törve, vagy csontba fúródva ért a találat. Így viszonylag elég gyorsan sikerrel járok. Angyali éles hallásomnak hála nem maradok le semmiről, hallok minden fenti szót, köztük azt is, hogy az angyalnak és az embernek nincs kiút. Meg valami mást is. Ez valami új. Mintha egy ima lenne, hozzám, méghozzá fivéremtől. Elég gáz lehet a helyzet, ha Seth imára vetemedik. Bátyám megüzeni, hogy vegyem magamhoz a fegyvert, mert még szükségünk lehet rá. Láthatóan neki egészen mások a szándékai, mint másik két testvéremnek. Hát legyen. Ha ez segít kijutni innét. Bár ha nem kéri, valószínűleg akkor is megkísérelném magamhoz venni a vascsúzlit. Rossz nézni, ahogy a lány a kezében tartja, a végén még ellövi valaki fejét. Talán pont az öcskösét. Amennyiben képes vagyok rá, úgy visszaüzenek neki, hogy "rendben". A fénygömb nem tervez elengedni mindannyiunkat. - pillantok a testembe rekedt lányra. A te tested és az angyalét itt tartaná. - osztom meg a fentről szerzett infókat, végülis jobb ha tudják. De ő sincs a vassal barátságban. Add ide a fegyvert, én tudom hogy kell használni. Ha kell, lelövöm a "démont". - nyújtom felé a kezem, és remélem, hogy belátja, hogy annak jobb helye lesz nálam. Én szemrebbenés nélkül vasat eresztek a fénytündér szemei közé, ha ettől kinyílna a kastélyajtó és visszatérnénk a saját porhüvelyünkbe. Közben figyelmem angyalöcsémre terelődik és a naplóra. Ha talál benne valami hasznosat, úgy figyelemmel hallgatom szavait.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Nov. 15, 2018 9:15 am
Changeling
Rémálomföld lakói
• szószám: 376 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]
- Most pedig testeket. Áhh, mindent értek! - de végül csak megcsóválja a fejét, mert oké, érti ő, hogy az unalom sok mindenre képes, csak épp azt nem szereti, ha ennek ő vagy épp ők a tárgya. Persze, kíváncsisága azért még él, és ki is szedne mindent belőle, amit csak lehet, de nem sikerül. Megzavarja őket a harmadik fél, és bár őt nem, a nőt valamelyest mégis. Szusszanva emeli tekintetét a plafonra, amikor csattan és kikéri magának, mégis mit lehet és mit nem az ő engedélyével. Hát persze, az láthatóan nem zavarja, hogy majd fel lett gyújtva, de ha valaki kicsit követelőzőbb... Ki érti ezeket a fura népségeket manapság, és mire visszapillant rá, addigra a méreg egy része el is szállt, és ismét az alku ideje jött el. Hagyja Calypso-t is felfedezni, bár a papírost a fal helyett ő adja át gyorsan, miután kihalászta rejtekhelyéről és odébb lép, hogy elférjen és elérjen mindent, amit csak kíván. - Áhh, már a tárgyalásnak nagyjából vége, most inkább... kérdezz-felelek játékot űztem – legyint egy aprót, és mit se moccan arra, ami a háttérben történik, és amit egy pillanatra megérez. Sőt mi több, még feltűnő sem akar lenni, így továbbra is csak ácsorog és figyel, de a történtek további részei nem jönnek. Kár. - Azt mondta amúgy, van közös benne és benned. Vagy bennünk – pillant fel Seth arca mögött megbúvó nővérére, csak úgy félmegjegyzéssel. Egyelőre ő nem talált olyan emléket, ami ide való, persze, most, míg a másik beszél, keresgél, nem kint, hanem a fejben. Hátha. - Csak előbb rakd vissza őket is a bőrükbe, az egyiküknél van a sajátom és kell – fonja karba a kezeit, nehogy már azok maradjanak hoppon és persze vele együtt ő. Leselkedésből nincs hiány, annyi szent, és mikor megérkezik a lépcső tetejére a félig alélt lányka, ő is az ajtóban állva figyel. Te jó ég. - Benne ki is van? - érdeklődik, majd az ajtófélfának dőlve. - Én sejtem a választ, hogyan – bár ez inkább irónia, amit ő sejt, az nem épp kellemes. Megvonva a vállát, visszalép a szobába, és az eddig nem nézett szekrényt kezdi átkutatni. Ha ez a valaki infókat gyűjtött róla, talán fegyver is akad erre, amely nem árt, ha ismét hisztisebb hangulatra váltana, vagy meggondolná azt a segítséget.
Én sem örülök annak, hogy lelőttek, nem csodálom, hogy a test eredeti tulajdonosa sem. Amikor visszakapja majd, biztosan fájni fog neki, pont úgy, ahogy én is rosszul lehetek azok után, ahogy Seth a testemmel bánik. - Észlény? Az, aki Seth testében van – felelem. Én pedig mennék a saját porhüvelyem… ha jól emlékszem, így nevezik a démonok testét… Jelenleg azt hiszem, mindannyian ilyet birtoklunk… Szóval mennék a saját porhüvelyem után, ha nem vakítana el a lámpa fénye. Megmaradt kezem a benne maradt fegyverrel együtt emelem úgy, hogy alkarommal takarhassam szemeimet. Akkor eresztem lejjebb, amikor a világítás lejjebb megy. Sokat hallott mondat jut el tudatomig. Számtalanszor mondta már ezt a démon, miközben vigyorogva közeledett felém. Most is jön. Felém tart, karját már nyújtva irányomba, én pedig hiába hátrálnék, falba ütközöm. Pontosabban… bútorba. Sajgó karom nem engedelmeskedik akaratomnak. Csüng tovább, mintha nem lenne jobb dolga, holott van. Távol kell tartania tőlem ezt a nőtestbe bújt férfit. Kénytelen vagyok épnek mondható végtagomra hagyatkozni. Arra, amelyikben ott van a durranó fegyver, csakhogy fogalmam sincs, hogyan kell azt használni. Nincs időm végiggondolni, miként fogta Natalie, vagy hogy Seth teste hogy használta. Ha lenne rá idő, biztosan sikerrel járnék, most viszont nincs. Ujjaimmal rászorítok kezemben lévő végére, majd jókorát lendítek, és akárcsak ököllel tenném, úgy ütök a némber felé. Még azelőtt, hogy elérnének hozzám szavai. Meglepetten pislogok, akár sikerül őt megütni, akár nem. Karom is megáll a levegőben, mielőtt lejjebb engedném. Érzem, ahogy apránként fogy belőlem az erő. Épp úgy, ahogy korábban növekedett, ez viszont nem igazán a mágia. Most nem az fogy. Sokkal inkább az, ami bennem is van és valahányszor megsérültem és sokáig véreztem, éreztem. Ezt az elgyengülést. - Azt már Seth is mondta, hogy vigyázzak a vassal. Az a valami is abból van, ami bennem van? Amíg nem kapok rá választ, nem hagyom, hogy hozzám érjen, viszont amint érkezik, hagyom, hogy tegye, amit akart. Csendben tűröm, összeszorított fogakkal. Nyikkanást sem hallatok. Ez igazán semmiség ahhoz képest, amikkel régen szembe találtam magam.
Ilyen nyomorultul se éreztem még magam, még a ládafogság után sem. Túl sokan voltak a konyhában, nekem pedig friss levegő kellett és válaszok, ezért leléptem. Kint hiába is botorkálok, hiába is rángatom a kilincseket, nem nyílnak. Remek! Ezért felfelé veszem az irányt, minden egyes lépcsőfok egy merő szenvedés. Kövér izzadtságcseppek csorognak le a homlokomról, mire a legtetejére érek. Elkapom a fényasszony hangját, ahogy közli valamelyik testvéremmel, segít a kijutásban, de az angyal és az ember marad. Szóval a lenti szőkeség angyal. Még szinte fel sem érek, a cápafogas fényluvnya máris hozzám szalad, mint valami aggódó nyanya, tapizni kezd és felajánlja a segítségét. Talán a lépcsőzés tehet róla, vagy nem, de előre görnyedve kiadom gyomrom tartalmát. A csandázás után kicsit megkönnyebbülök, ha minden igaz. Talán jobban is tudok figyelni a környezetemre. Meggyógyít, ha nem veszek vasat a kezembe? Ugyan miért? Tán ő is allergiás rá? - Megígérem. - felelem, miközben leülök a fal tövébe. Persze azt nem ígérem neki, hogy más nem fogja kézbe venni. Bizonyosan még nem láttam minden trükkjét, de azt már most tudom, hogy eszemben sincs kiereszteni a világra, van éppen elég bajunk a tollasokkal, villásfarkúakkal és a sötét Nagyasszonnyal. Nem hiányzik még egy bosszantó sakkfigura. Inkább megehetnénk a szívét, hátha elnyerjük az erejét, vagy legalábbis egy részét. - Milyen lény vagy és hogyan bűvölted meg az ajtót, mintha élőlény lenne? - érdeklődöm tőle és felfelé remeg a szám sarka. Olyan kedvesnek tűnök, amilyennek még talán senki sem látott mindezidáig. Bár a mosolyom elég bárgyú lehet, lévén, hogy ramatyul vagyok és festhetek. Nem tudom, a nő érti e az ősi nyelvünket, de úgy szólítom meg húgom és öcsém. Amennyiben felfigyel és fülelni kezd, nem folytatom, de ha értetlenül néz rám, üzenek testvéreimnek. - Nem szabadulhat ki! - integetek feléjük mosolyogva, mintha csak köszönteném őket. Ekkor eszembe jut valami. Öcsém a tollcsomó testében ragadt. Kaliyo révén pedig tudok egy, s mást az angyalokról. Itt van az ima ideje…Remélem, gondolatban is működik. Ilyet se csináltam még. Főleg nem imádkoztam Markanhoz. De bízom benne, hogy meghallja. Míg a lény testvéreimmel beszélget, addig én bágyadt mosollyal figyelem őket, de közben gondolatban próbálom Markangyalt elérni. "Ó, szőke tollas testébe ragadt öcsém, ki a konyhában lófrálsz, vedd magadhoz a testedhez passzolt fegyvert és tartogasd későbbre a vasgolyót, mert szükség lehet a fényluvnya ellen, kit nem engedhetünk ki élve a házból. A szíve kell nekünk, az ereje velünk legyen! Ámen!"
Chang