A városháza tetején ácsorogva várom főnökömet. Azon a megbízáson gondolkodom, amit legutóbbi találkozásunkkor adott nekem. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy meg akar öletni, de tudom, hogy mindez csupán bizalma egyik jele. Tudja, hogy képes vagyok rá, vagy legalábbis úgy hiszi, én pedig részben éppen ezért bízom annyira saját képességeimben. Mégis… Az, hogy figyeljem meg Gabrielt, eddig a legelvetemültebb utasítása volt. Ha azt mondanám, zökkenőmentesen megy, az lenne a legnagyobb hazugság. Az arkangyal ereje messze meghaladja enyémet, bár itt nem a harci tudásra gondolok. Fizikai küzdelem során képes vagyok felvenni a harcot a szeráfokkal, valószínűleg vele is tartanám a lépést egy darabig. A különbség inkább a többiben rejlik. Töprengésem közben lándzsámat jobb karom körül forgatom. A fém újra és újra megfordul alkarom körül, végigsimítva rajta. Monoton, mégis megnyugtató érzés, valamint elfelejteti velem, hogy épp arra az illetőre várok, aki időre iderendelt és most van képe késni. Valamit mondanom kell majd neki, ebben biztos vagyok, ugyanakkor abban is, hogy valami újdonsággal áll majd elém. Még egy feladattal, természetesen elvárva, hogy meggebedve teljesítsem mindkettőt. Néha ha kettő lenne belőlem is kevés lenne, holott nem kis teljesítményre vagyok képes. Amikor meghallom, hogy mögöttem földet ér, fegyverem megállítom, és a földnek koppintom. Arra lévő hegye egyenesen az épületbe áll, a megszokotthoz képest aprócska kárt okozva. Nem lesz ez több egy kis mélyedésnél, meg néhány repedésnél. Sarkaimon felé pördülök és könnyed mosollyal végignézek rajta. Megint páncélban van… Sokkal ridegebbnek és távolibbnak tűnik, amikor ebben áll az angyal előtt. Én viszont már láttam nélküle, tudom, hogy milyen. Néhány lépést teszek felé, hogy ne csak ő csökkentse a kettőnk közti távot. Nagyjából félúton találkozunk, itt pedig már kénytelen vagyok megemelni fejem, hogy szemeibe nézhessek. Valami… más. Fogalmam sincs, hogy mi, de… valami. Azért lenne, mert kivételesen elkésett? - Miért ne lenne? Azért adtad azt a feladatot, mert képes vagyok rá – vonok vállat egyszerűen – Igaz, közel sem érzem olyan veszélytelennek, mint állítottad – villantok rá egy rosszalló pillantást. Ez inkább annak szól, hogy hazudni mert róla, holott mindketten tudjuk, ha Gabriel ártani akar nekem, egyikünknek sincs sok beleszólása a dologba. Igaz, próbálkozni azért még szabad. Esetenként kötelező. Azt hiszem, ennyi épp elég lesz helyzetjelentésnek, vagy inkább számomra elterelésnek a tények felhasználásával. A kérdés az, hogy beveszi-e. Mégsem mondhatom, hogy amióta belekezdtem, minden nap attól tartok, hogy Gabriel fogja magát és megöl, esetleg rosszabb. Le is vághatja a szárnyaimat, persze csak akkor, ha azok nincsenek rejtve. Eszemben sem lenne mutogatni előtte fekete tollaimat. Elrejtőzni előle egyébként is könnyebb az épületek között, mint az égen. - Mi az a fontos dolog, ami miatt megengedted magadnak, hogy késs? Egy kis piszkálódás sosem árt. Esetében csak használni tud, ha pedig kitör az a vihar, készen állok arra, hogy útját álljam. Ajkaim szélén aprócska mosoly játszik. Karjaim hátam mögött vannak összekulcsolva, úgy figyelek rá továbbra is, lazán leengedett vállakkal. Felesleges idegeskedni, az az elfoglaltság a Rassilonhoz hasonló pokrócoknak való.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Pént. Júl. 27, 2018 11:01 am
Sok teendőt rótt fel a listámra Gabriel legutóbbi - és minden bizonnyal eddigi legfontosabb - parancsa. Állítsam a Sötétséget a szövetségeseink sorába. Szövetségeseink. Humoros a többes szám, Mihály szövetségeseinek számához viszonyítva. De a mi valódi erőnk sosem a felszínen volt. Sokkal inkább az ellenség vonalai mögött. Ezért dolgozunk Jaesaval éjt nappallá téve, behálózva minden istenáruló erőforrásait. Itt van például Azura, a Luciferhez egyik legközelebb álló démon. Ezt a háborút itt már nem erővel kell megnyerni. Talán sosem azzal kellett volna. Bár Mihályt nem kifejezetten nevezhetem istenárulónak, tiszta „lelkiismerettel” semmiképp. Túl sok időt töltöttem az oldalán. Túl jó kiismertem. S bár egy részem emiatt megveti és megtagadja az arkangyali lényét, egy másik részem szimpatizál vele. Nem mondom, hogy sosem fordult meg a fejemben, mi van, ha neki van igaza. De mindannyiunknak megvan a helye a hierarchiában. Én Gabrielt szolgálom. Nem eszméket, melyek változnak, hanem az arkangyalt, aki alá teremtettek. Nem feltétel nélkül, de hűen. Szentség törés lenne megkérdőjelezni a szavát. Sosem tenném. De most nem róluk van szó. Hanem a Sötétségről és rólam. Néhány dolgot már elintéztem, de a legfontosabb még hátra van. Jaesa. És csak azt remélhetem, hogy nem bal lábbal kelt és nem fog kiakadni a kapott információkon. Ahogy az sem, ha feltűnik neki a feszültségem, a tény, hogy most először nem veszem készpénznek azt, hogy élve elsétálok onnan ahova készülök, sőt. Na meg a bizarr kép, hogy minden ellenére milyen nyugalom tölt el. Nyugalom, melyet mintha a Sötétség inspirálna. A körülményekhez képest rendkívül jó állapotban lévő városháza tető részére rendeltem őt a megadott időre, én is pusztán néhány perccel később érzekem. Mely a mi időérzékünk szerint lényegében ugyanakkor van. Fekete szárnyaim segítségével néhány méterrel mögötte érek talajt, majd elegánsan visszavonom őket ahogy előre sétálok irányába. Az esetek többégében egyébként is páncélt viselek, de most sokkal dicsőbbnek tűnik, mint egyébként szokott. Általában nem igazán törődöm vele, mennyire fényes vagy dicső az angyali páncélzat. Most igen. Mondhatni útra készen vagyok, csak hát valakit az utolsó pillanatra hagytam. - Minden rendben? - Engedek felé egy sejtelmes mosolyt. Egyértelműen Gabriel megfigyelésére célzok, afféle helyzetjelentést kérve. De erről nyíltan nem beszélünk. És tekintetemről leolvashatja, hogy ajánlom, hogy rendben legyen, mert épp készülök hozzácsapni még egy pontot a tennivalói listájához.
A városháza tetején ácsorogva várom főnökömet. Azon a megbízáson gondolkodom, amit legutóbbi találkozásunkkor adott nekem. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy meg akar öletni, de tudom, hogy mindez csupán bizalma egyik jele. Tudja, hogy képes vagyok rá, vagy legalábbis úgy hiszi, én pedig részben éppen ezért bízom annyira saját képességeimben. Mégis… Az, hogy figyeljem meg Gabrielt, eddig a legelvetemültebb utasítása volt. Ha azt mondanám, zökkenőmentesen megy, az lenne a legnagyobb hazugság. Az arkangyal ereje messze meghaladja enyémet, bár itt nem a harci tudásra gondolok. Fizikai küzdelem során képes vagyok felvenni a harcot a szeráfokkal, valószínűleg vele is tartanám a lépést egy darabig. A különbség inkább a többiben rejlik.