Már egy ideje figyelemmel kísérem az egyelőre nevén nem nevezett démont. Nem kedvelem a fajtáját, nyilván ez nem szorul magyarázatra, ugyanakkor kölcsönösséget folytatok közülük egyikkel-másikkal, ha az érdek - legyen saját, vagy másé, s ez alatt leginkább Rassilont értem - megkívánja. Nem hinném, hogy én volnék az egyetlen csalfa angyal, mi több, bizonyos, hogy egytől egyig minden harcos a saját útját járja. Nos, amíg nem keresztezik Gabriel céljait vagy fordulnak ellene, nem én leszek az ítélőszék, ahogy ők sem válnak az én vesztemmé - itt megjegyzem, jobban is teszik, ha tekintetüket leemelik rólam -.
Egy paranoiás angyal számára nem kelt túl nagy nyugalmat, ha ismeretlen földre kell lépjen. És tegyük fel, én éppen egy ilyen lény vagyok, s ahhoz, hogy a bizonyos démont elérjem, egészen a valaha világvárosként funkcionáló New York területére kellett lépjek, ami mellékesen megjegyezve semmiben nem különbözik a bolygó egyéb porfészkétől, csupán itt valamivel itt több a vadász. Fehér bőröm máris borsódzik az izgalomtól!
Egy régi, lelakott, bontásra ítélt, de már önmagától is megbomlott épületsort választottam, s az est közeledtét, hogy csupán a lemenő nap, majd a hold legyen fültanúja kettesünk találkozójának. És a tőreim, akik legalább olyan jó hallgatóságnak számítanak, mint amilyen kedéllyel húst metszenek a csontról.
- Valóban olyan jó itt élni?Köszönés helyett szórakozottan kérdezem a félhomályt, s az abban megjelenő alakot.