Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• New Yorki kórház •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ahriman


New Yorki kórház Be9956699d5a86a4dc8d230e6e651057
☩ Történetem :
☩ Reagok :
21
☩ Rang :
3. a sorban
☩ Play by :
Yon González
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 27, 2020 6:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Emlékiratok: A sors fintora
Rég nem voltam már ennyire összezavarodva, mint most. És ez nagyon nem tetszik. Nem kellene, hogy bármi is elvonja a figyelmemet az álcámról, a céljaimról, feladataimról. Erre betoppan ez a nőszemély és egy pillanatra elfeledkezem magamról. Felettébb segítőkésznek bizonyul irányomban. Gyorsan kerít egy orvost és elrángat a beteg mellől egy kevésbé zsúfolt helyre. Elfogadom tőle a vizet és belekortyolok, inkább higgye azt, hogy a kiszáradás fenyeget, semmint másra gyanakodjon. Igazából még nem fogytam ki a szuszból, ám ő mégis fáradtnak tűnik, ezért úgy döntök, hogy megmutatom neki az orvosi szobát, hagy szunnyadjon egy kicsit. Amúgy sem a földön a helye...Neki semmiképp. Felsegítem onnan, majd az orvosi felé veszem az irányt és beinvitálom. Bent csend van és nyugalom, mintha nem is lenne tele a kórház jajgató betegekkel. De legalább egy nyomorult lélek sem zavar meg bennünket. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, azonnal levetem magam a kanapéra. Nem áll szándékomban egyhamar visszatérni a káoszba. Ma reggel még úgy gondoltam, ideje lesz lassan itt hagyni ezt az ispotályt, és inkább a család ügyes-bajos dolgaira koncentrálni, de amint megjelent ez a nő a szemeim előtt, már kétségbe is vonódott az elhatározásom. Felsóhajtok. Talán ezekben a fejetlenséggel teli időkben fel sem tűnik, ha néhanap eltűnök vagy nem jövök be dolgozni. Majd elválik...
Magam mellé invitálom, de nem fogadja el, inkább a falnak veti a hátát. Nem tudom, hogy ez most a bizalmatlanság jele e, vagy valami más ok miatt döntött így. De nem forszírozom. Ha neki úgy kényelmesebb, ám legyen. Bár örülnék, ha közelebb kerülne hozzám, mivel vágyom a közelségére, érezni akarom a bőre illatát, de nem tehetem meg azt, hogy fogom és magamhoz húzom, hogy hosszú évszázadok után végre újra a karjaimban tarthassam és csókjaimmal borítsam be a bőrét. Az se lenne túl jó ötlet, hogy felálljak és szorosan közel lépve hozzá a falhoz préseljem őt. Nem emlékszik rám. Idegen vagyok a számára. Ez a gondolat kicsit megemeli a vérnyomásom, de igyekszem legyűrni az előtörni készülő dühöt és mély gyűlöletet, melyet a vén köpcös iránt érzek. Inkább rá fókuszálok és érdeklődni kezdek. A válasza legvége ragad meg a legjobban a füleimben. Vőlegény...Hatalmasat nyelek, muszáj belekortyolnom a vízbe. Meg kell őriznem a hidegvérem, a nyugalmam. De az ilyesfajta helyzetekben ez rendkívül nehezen megy. Egyik tenyeremmel sóhajtva megdörzsölöm a homlokomat, miközben tovább hallgatom őt. Nem igazán érdekel, mi történt San Franciscoval, hisz két évvel ezelőttig a létezéséről sem tudtam. Sőt az Amerikai Egyesült Államok létezéséről sem. Mikor Ménész ládájába lettem száműzve véreimmel, az amerikai kontinenst még indián törzsek lakták. De azért együttérzően tekintek rá. Elvégre az otthonának nevezte a helyet, melyet elveszített egyik pillanatról a másikra, hála Amara ténykedéseinek. Csak tudnám, mire volt ez jó annak a sötét asszonynak. Nagyon remélem, rá fogok jönni erre is. Amara a nagy talány, akit meg kell fejtenem...De kanyarodjunk vissza hozzá. Ő egy másik talán.
- Még jó, hogy ott voltak és segítséget nyújtottak. Úgy érzem, vészterhes időknek nézünk elébe, és az a legrosszabb, hogy fel sem tudunk rá készülni. - jegyzem meg empatikusságot engedve a hangszínembe. A vészterhes idők a családomra is vonatkozik. Ez az isteni entitás, Amara veszélyes és kiszámíthatatlan. És rejtélyes. Ez a legrosszabb kombináció véleményem szerint. De mindennek megvan a maga oka, nincs okozat ok nélkül, ez az összefüggés az, ami hiányzik a képletből és amit tudni kívánok, hogy a későbbiekben könnyebb legyen mérlegelni.
- 8-9 óra még rendben van. De 12 óra után igenis szükséges a pihenés, elvégre nagyobb az esélye, hogy hibázol, ha fáradt vagy és nem tudsz rendesen a munkádra koncentrálni. - kanyarodom vissza hozzá. Az se jó, ha összeesik munka közben, mert nem tudja meghúzni a határait.
- Kérlek ne vedd kioktatásnak, nem annak szántam, csupán egy...baráti tanácsnak. - nehezemre esik a barát szót használni annak tudatában, hogy nem egyszer láttam már őt mezítelenül, selymek és kelmék takarása nélkül. De ha ő esetleg tényleg nem is Leila, akkor is olyannyira hasonlít rá, hogy talán még az intimebb részén lévő anyajegye is ott lapul Essie testén, ugyanazon a helyen. Ha mégse lenne ott, akkor elhinném, hogy ők nem egy és ugyanazon személy. De ennek bizonyítása jelenleg némi nehézségbe ütközne lévén, hogy nem téphetem le róla csak úgy a hacukáját kényem-kedvem szerint....
- Szóval az elpusztított városból jöttél. Sohasem jártam még ott. De ahogy elnéztem most a veletek érkezett doktorok keze munkáját, valamelyest fejlettebb volt ott az orvostudomány, mint itt, New Yorkban. - terelem a szót inkább a tudomány felé és leveszem róla a tekintetem. Ha még tovább legeltetném rajta a szemeim, a végén még kényelmetlenül érezné magát a közelségemben, és semmiképp sem célom őt elűzni a közelemből.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Essie Dawson


New Yorki kórház Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
7
☩ Rang :
San Francisco volt technológiáért felelős vezetője
☩ Play by :
Naomi Scott
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Dec. 18, 2020 5:06 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


439
Szó
Ismeretlen ismerős



A másik orvos, akit a beteghez cibálok jól ért a szakmájához, így biztosra veszem, hogy komolyabb eszmecsere nélkül is képes lesz befejezni azt, amit a férfi elvégzett a betegen, s én őt vehetem a gondjaimba. Nem ő lenne az első, aki egyszerűen összecsuklik a fáradtságtól, mert az nem érzékeli, hogy mindent kihajtott magából, s őt határozottan nehezebben kapnám el, mint a törékeny nővérkét. Ezért is erőltetem rá a pihenést, meg a vizet. Meglepettnek tűnik, talán csak most döbben rá, milyen régen nem ivott már. Itt volt az ideje! Sajnos orvosi, na meg ápolói képességeim nem a legjobbak, azért az emberekhez értek, s az elmúlt napok megedzettek rá, hogy időben észleljem, még mielőtt valaki túlságosan sokat követelne magától, ez pedig az ártalmára válna. Gyakran apámra is kénytelen vagyok rászólni, hogy igyon, hamár enni nem eszik, valahányszor elhagyják ajkam ezek a szavak, pár percen belül nemcsak ő nyúl a közeli vizes palackhoz. A közvetlen közelében dolgozók már ismernek, s minden egyes nappal egyre bővül ezek száma. Hazudnék, ha azt mondanám, ez kizárólag önzetlenség. Itt nem ismernek, hamar kell hát megkedveltetnem magam a környezetemmel, hogy aztán minél kisebb legyen az esély a lebukásra, a gyanakvásra.
- Szívesen, nem te vagy az egyetlen, aki a munka hevében elfelejtkezik a megfelelő folyadékbevitelről - bólintok határozottan, kiemelve annak fontosságát. Miután a fenekem végre leért nem törődöm vele, inkább kiélvezem a rövidke szünetet. Tényleg hangyányi a pihenéssel töltött idő, hiszen az orvosiba hív. Csodálom odaadását, valamint kitartását, engem sikeresen megkörnyékezett a föld. Hagyom magam felhúzni, teljesen abban a hiszemben, hogy gyógyszereket, kötszereket akar kihozni velem. Annak se tulajdonítok különösebb jelentőséget, hogy a kezem nem engedi el. Nagy a nyüzsgés, könnyedén elveszthetnénk egymást, s bizonyos tekintetben jó egy olyan ember kezét fogni akinek ‘semmi baja’. Kellően sokat szorongattam már a szenvedőkét.
Ennek következtében döbbenten pislogok rá, amikor leveti magát a kanapéra. Az a gyanúm, ha oda rogynék le, akkor egyhamar biztosan nem kelnék fel, ez pedig sajnálatos módon nem jöhet szóba. A falnak vetem inkább a hátam.
- 8-9 órája? Hajnalban aludtam valamennyit. És hidd el, mindenki így csinálja… Az apám, meg a vőlegényem is - sorolom fel a két számomra legfontosabb személyt, meleg mosollyal az arcomon. Elmondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy egyikük sem ragadt San Francisco romjai alatt. - Borzalmas, ami San Franciscoval történt - komorodik el az arcom. - Az angyalok nélkül negyedannyian se jutnak ki - azt még nem hozta tudomásomra, ő eredetileg is New York polgára volt-e, vagy se, de úgy érzem, egy kis dicséret az angyalok irányába sosem árt meg. Remek lenne, ha itt is elfogadnák őket, besegíthetnének a város életébe. Nekik, New Yorknak, és nekem is… ámbár itt még kevesebb rá az esély, hogy nephilimként valaha is lesz létjogosultságom.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ahriman


New Yorki kórház Be9956699d5a86a4dc8d230e6e651057
☩ Történetem :
☩ Reagok :
21
☩ Rang :
3. a sorban
☩ Play by :
Yon González
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 06, 2020 11:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Emlékiratok: A sors fintora
Leila feltűnése kizökkent a megszokott kerékvágásból. Először azt hiszem, hogy csak a képzeletem játszik velem azt üzenve, hogy ideje lenne lelassítanom kicsit, de csakhamar kiderül, hogy bizony hús és vér valójában áll előttem az elvileg elevenen elégetett asszonyom. Mikor megszólítom, teljesen más néven mutatkozik be, ami csak még jobban összezavar. Talán az ő emlékei is annyira hiányosak volnának, mint Alastor fivéremnek? Muszáj lesz kiderítenem. Addig is el ne felejtsem Essienek szólítani.
- Bocsánat, biztos összekevertelek valakivel. - felelem és próbálok inkább a betegre koncentrálni, de inkább megkérem, kerítsen egy szakorvost. Túl sok gondolat kavarog a fejemben, nem bírok rákoncentrálni erre a színjátékra, amire igazából nincs is szükségem. Nekem nem érdekem, hogy ezek az emberek túléljék az éjszakát. Nem vagyok szentlélek. Majd az orvos ellátja őt is, én meg mára végeztem, úgy döntök. Fellélegzem egy pillanatra, mikor elsiet és kikerül a látószögemből. Míg vissza nem tér az orvossal, úgy teszek, mintha érdekelne a kezeim alatt vergődő sorsa. Leila, Essie vagy nem is tudom, hogy is szólítsam nemsokára vissza is tér a szakemberrel.
- Lecsapo...- kezdenék bele, hogy mit tettem eddig, de nincs érkezésem befejezni a mondatot, csak az orvos kezébe nyomni a fecskendőt és elmutogatni, hogy lecsapoltam a beteget, mert a kedves asszony kecses kis kacsóival megragadja az egyik karom és elkezd húzni magával. Összevont szemöldökkel nézek le rá. Dejavu érzésem támad, de ez most mégis más. Viszont annak idején is mindig kitalálta a gondolataimat. Mintha csak tudná, hogy elegem van már ebből az egész hercehurcából és egy kevésbé zsúfolt helyre vágyom, hogy helyrerakjam a gondolataimat, egy csendesebb sarokba húz és a kezembe nyom egy üveg vizet aggodalmas arckifejezéssel. A meglepődöttség szerintem tökéletesen kiül az arcomra is. Nem ismerhet engem. Vagy mégis emlékszik valamire? Nem értem. Nem vagyok szomjas, nem vagyok kiszáradva, de ő talán azt hiheti, hogy túlhajszoltam magam, a testem. Ezek szerint mégsem emlékszik, csak egyszerűen túl kedves? Belekortyolok a felkínált vízbe, nem kell, hogy a testi épségem felől aggodalmaskodjon feleslegesen. Ha tudná, mi is vagyok valójában és kinek fogadtam hűséget, nem aggódna értem egy szemernyit sem. Nem a testem hajszoltam túl, hanem az elmém. Folyamatosan járatom, 48 órája egyfolytában csak töröm a fejem, most meg még inkább, hogy a semmiből idepottyant ő. Ő, akit egyelőre nem tudok hova tenni. Vajon Leila ő? Vagy nem Leila? De ha nem, hogy hasonlíthat rá ennyire?
- Megleszek, ne aggódj. És köszönöm a vizet. - felelem és rendezem az arcizmaimat. Még egy szelíd mosolyt is megeresztek felé. Miután nagyot kortyoltam a vízből, csak figyelem arcának vonásait, de ajkának, nyakának finom íve és még a szemei tükrében megcsillanó fény is egyezik az emlékeimben őrzött képpel. Az arcán átfutó aggodalom csak még hasonlóbbá teszi őhozzá. Egy kósza tincs a szemébe lóg, ujjaim automatikusan nyúlnak érte, hogy rendezzem, de félúton mégis megálljt parancsolok nekik. Leroskad a hideg kőpadlóra, látszódnak rajta a fáradtság jelei. Azt akarja, hogy én is leüljek, de nem teszem meg, mert eszembe jut valami.
- Gyere velem az orvosiba. - nyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem. Amennyiben elfogadja, felhúzom, majd ujjaimmal átfonom az övéit és elkezdek keresztülvágni a tömegen az orvosi szoba felé. A helyiség természetesen üres, minden orvos kint vesződik a betegekkel. Ha nem retten el és belép a szobába, akkor becsukom az ajtót, pilácsot gyújtok és sóhajtva a kanapéra dőlök elég helyet hagyva magam mellett a számára.
- Ez kényelmesebb, mint a kőpadlózat. Nyugodtan foglalj helyet. - paskolom meg a magam melletti helyet.
- Talán nem csak mások miatt, de magad miatt is aggódnod kellene néhanap. Mióta vagy már ébren? - kérdezem, majd átnyújtom neki a vizet, amit ő adott. Remélem, elfogadja.
- A nevem egyébként Armando. Örvendek a szerencsének Essie. - mutatkozom be neki az álnevemen, mert emlékeim szerint még nem tettem meg.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Essie Dawson


New Yorki kórház Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
7
☩ Rang :
San Francisco volt technológiáért felelős vezetője
☩ Play by :
Naomi Scott
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Dec. 05, 2020 5:49 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


408
Szó
Ismeretlen ismerős



A helyzet egyébként is kaotikus, én pedig jobb napokat is láttam már. Jobb, és kevésbé stresszes napokat. Külsőm minden bizonnyal eléggé zilált, ruháim se finom, selymes puhaságukról, vagy éppen lágy, kellemes illatukról híresek. Sörényem egyszerű copfba van fogva a tarkómon, noha néhány kósza, rakoncátlan tincs már kiszabadult a katonás fegyelemből. Szóval kinézetem lehetne jobb is, mégse érthetem, miért néz rám ez a férfi úgy, ahogy. Mintha szellemet, vagy valami más képzeletbeli tüneményt látna. Tanácstalanságomnak hála még az is megfordul a fejemben, hogy talán szárnyaim keltek önálló életre, s most mögöttem terjeszkednek… avagy pöffeszkednek. Csodaszépek voltak, de ezzel együtt hatalmasak is, szinte eltörpültem mellettük. Egy sikátorba biztos beszorultam volna velük. Márha bármikor eszembe jutna kiengedni őket a városban. Az felérne egy öngyilkossággal.
Noha a döbbenete tárgya természetesen nem a szárnyaim, mégis olyan, mintha rajtam csodálkozna, ezt pedig sehova se tudom tenni. Talán nem is kell, végül észhez tér. A név semmit se mond, de nem rázkódom meg, mikor megérint, s el se húzódom. Arra jutok, biztosan emlékeztetem egy régi, kedves ismerősére, azért viselkedik furán.
- Semmi baj, túlélem - mosolygok rá kedvesen, megértően. Most mindenkinek nehéz, rengeteg az elvesztett családtag, barát. Ámbár azt nem tudom, hogy ő New York, vagy San Francisco lakója-e. - Essie vagyok egyébként - osztom meg vele a nevem, mielőtt újra Leilának találna szólítani. Tervezem újra kifejezni az aggodalmam az egészségi állapota, vagy éppen a mentális állapota miatt, ám megelőz, s roppant határozott hangja megakaszt eme gondolatmenetben. Talán tényleg semmi baja, és csak egyszeri, véletlen kilengés volt az előbbi.
- Rendben, rögtön szerzek valakit - bólintok, s már pattanok is fel, hogy tegyem, amit mondott. Fel sem merül bennem, hogy vitassam a mellkas felnyitás helyességét. Otthon, San Franciscoban minden bizonnyal megtenném, hiszen steril helyen kell műteni, itt azonban legtöbben csak a fájdalmon tudunk enyhíteni. Körbejárok, és addig nem tágítok, amíg végre nem találok egy alkalmas orvost, akit rögtön a beteghez is viszek. Amíg ő a mellhártyás alakkal foglalkozik, én a férfit veszem gondjaimba.
- Gyere, ő majd teljesen meggyógyítja - ha hagyja, akkor magammal húzom egy kicsit messzebb, ahol remélhetőleg akad egy üveg víz, amit átnyújhatok neki. - Igyál, nehogy kiszáradj! - utasítom határozottan. - Jobban érzed magad? - kérdezem aggódóan, az arcát figyelve. Neki, és nekem se árt meg, ha egy kicsit kifújjuk magunkat, csak aztán vetjük bele újra a munkába minden erőnket. - Ülj le! - biztatom, ahogy magam is lerogyok egy kődarabra. Hátamat, valamint a fejemet is a falnak döntöm, de a tekintetem nem veszem le róla, hogy rögtön tudjak reagálni, ha esetleg megint rosszul lenne.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ahriman


New Yorki kórház Be9956699d5a86a4dc8d230e6e651057
☩ Történetem :
☩ Reagok :
21
☩ Rang :
3. a sorban
☩ Play by :
Yon González
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Dec. 05, 2020 12:40 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Emlékiratok: A sors fintora
A szerencse üvegből van, mikor legszebben ragyog, akkor törik el.
Ez a bölcs mondat tökéletesen illik a helyzethez. Nem elég, hogy a kórház tömve van a mindenható lények által bábon rángatott nyomorult lelkekkel, akiket elhagyott az istenük és most kénytelenek az elszabadult sötétséget elviselniük, aki természetesen rajtuk vezeti le azt a sok éves keserűséget, amit a kámforrá vált fivérén kellene. Ennek tetejébe úgy tűnik, még a sors is kegyetlen játékot űz velem pont abban a pillanatban, mikor arra kellene koncentráljak, hogy a kezem alatt vergődő halandót megmentsem a fulladásos haláltól. Nem mintha nem térne vissza az életbe, de nem éppen kellemes dolog megfulladni. Egyáltalán haldokolni sem az. Párszor már átestem rajta. A halál pillanata igazából egy pozitív dolog, olyan, mint a megváltás. Mert amint megtörténik, már nem érzed a kínokat, a fájdalmat, a saját fájó gondolataidat, megszűnik minden. De addig meg kétszer is átpörög rajtad az életed minden nyűgje és rád nehezedik a súlya.
Tényleg azt hiszem, hogy szellemet látok, miután felnézek a páciensről a sikertelen lecsapolása után, és meglátom az ismerős orcát, melyet már évszázadok óta nem láttam, nem tapinthattam, nem érezhettem, de melyet az idő vasfoga sem koptatott ki emlékezetemből. Többször is lerajzoltam az arcát a Ménész ládájában eltöltött rabságom alatt, csakhogy ne felejtsem el. Aztán megszólal, az én szemeim pedig, ha lehet, még jobban elkerekednek. Hogy a ménkűbe lehet itt mellettem, ha elvileg már halott? Annak kellene lennie...mivel az összes teremtményünket elpusztították. Mégis miféle kegyetlen tréfát űz velem a sors? Látom, hogy mozog a szája, de nem értem, mit mond, mert teljesen beleveszek az emlékeim forgatagába. Még a hangja is ugyanaz. Milyen rég nem hallottam a csengését...Eltátom a számat is, mikor a tenyerét a homlokomra simítja. Nem szellem. Hús és vér. Él és virul. Itt és most. Hogy lehetséges ez?
- Leila...- ejtem ki a nevét és megérintem a karját, de egy pillanattal később már el is engedem, mert eszembe jut, hogy bizonyosan nem emlékszik rám. A vén köpcös elintézte, hogy feledésbe merüljünk. Mindent és mindenkit elpusztított, ami kedves volt a számunkra.
- Elnézést, nem akartam tolakodó lenni. - felelem, miközben a tekintetemet leveszem róla és a fecskendőre szegezem. Miért van rám ennyi idő után is ekkora hatással? Teljesen összezavarja a fejem. A páciens állapota valamelyest javul, de még mindig sok levegő maradt a mellhártyái között, a fecskendőzés csak ideiglenes megoldás. Viszont ezek után már nincs ingerenciám tovább foglalkozni se vele, se a többi szerencsétlenül járt halandóval. Mi értelme, ha Amara nem engedi eltávozni a lelküket? Meghalnak és visszatérnek. Legalább megtapasztalják a halál csókját, ízelítőt kapnak abból, mi vár rájuk a későbbiekben. Egyáltalán mi értelme ennek a színjátéknak? Nem vagyok igazi orvos. A gondolataim amúgy is máshol járnak, kellene egy kis idő, hogy összeszedjem magam.
- Ez csak ideglenes megoldás, de még nem ürült ki az összes levegő a tüdejéből. Sebészi beavatkozásra van szüksége, de én nem vagyok sebész, nem értek hozzá. Szóval, ha kerítenél egyet, akkor hálás lennék. - válaszolom neki, de direkt kerülöm a szemkontaktust. Ha elmegy, hogy keressen egy szakorvost, akkor fellélegzem és megdörzsölöm a homlokom az egyik kezemmel. Ki kell derítenem, mi folyik itt és miképp maradt életben asszonyom ennyi idő után is...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Essie Dawson


New Yorki kórház Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
7
☩ Rang :
San Francisco volt technológiáért felelős vezetője
☩ Play by :
Naomi Scott
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Dec. 04, 2020 5:26 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


452
Szó
Ismeretlen ismerős



Napok óta hulla fáradt voltam. Azt hittem a San Franciscoból New Yorkba jutás lesz a legnehezebb része ennek kálváriának, de ez elég erőteljesen megdőlni látszott. Noha a rengeteg gyaloglás után úgy hiszem jobban megerősödtem combtájékon, mint az valaha el tudtam volna képzelni bármilyen edzéssel. Ott az apám és a vőlegényem volt velem, meg néhány jó állapotú ember. Nem pihenhettünk sokat, mégse az volt mint itt. Volt célunk és kitartásunk. A vidék változott, s volt időnk beszélgetni. A hangulat nem volt a legjobb, de mivel holmijaink legnagyobb része a várossal együtt pusztult el, mégse ez a reménytelenség ölelt fojtogatón körbe, mint itt. Fogalmam sincs, hány órája kötözgettem kisebb-nagyobb sebeket, szinte megszakítás nélkül. Még pisilni is alig tudtam elugrani, nemhogy máshova. Nagyjából négy órát aludhattam az éjjel, avagy kora hajnalban, azt is csak azért, mert már teljesen leeresztettem, de valaki hangosan kezdett zörögni velem, így felriadtam, s tovább folytattam a sebesültek ellátását. Noha képesítésem nem volt hozzá, apámtól sokat tanultam, ráadásul elsősorban a keze alá dolgoztam. Ha egy sérülés nem volt olyan súlyos, áttolta nekem, hogy oldjam meg, amíg ő egy súlyosabb után nézett. Félelmetesnek találtam, milyen az erőnléte.
Jól haladtunk, noha a sérültek csakúgy özönlöttek. Egyszercsak a semmiből egy kezét tördelő férfi lépett apám elé, aki elkezdett valami légmellről dadogni. Meghogy segítség kell. Apám először türelmesen közölte vele, hogy mindjárt, de most a keze alatt fekvő betegnek fontosabb a figyelme, mint bárki másnak, de a férfi csaknem tágított. Végül apám ráordított, hogy tűnjön már el végre, mert zavarja, én pedig inkább gyorsan cselekedtem, nehogy egymás torkának essenek ebben a zűrös, feszültséggel teli helyzetben.
Úgy tűnik, a pasas nincs meggyőződve róla, hogy velem megfogta az isten lábát, azonban látja, hogy apámmal még ennyire se megy. Morogva hát megmutatja, hol kellenék. Valóban ez a beteg is cudarul fest, mégse hiszem, hogy elsőbbséget élvezne. Ráadásul ahogy látom a fölé hajoló férfi érti a dolgát.
- Segíthetek valamiben? - hajlítom térdeimet, hogy mellé telepedve nyújthassam a kezeimet, a mozdulatot azonban nem fejezem be. Olyan furcsán néz rám. Zavartan, nagyokat pislogva pillantok rá vissza. - Mondd, jól vagy? - teszem fel neki óvatosan a kérdést, mert ahogy látom nincs túl jól. Pedig jaj, nagyon kéne mind a szakértelme, mind a két keze a légmelles páciensnek. - Hozzak neked egy kis vizet? - kérdem kiszáradásra gyanakodva, biztos neki se volt egy perc nyugta se felállni inni… Ha továbbra sem mozdul, kezem előbb a homlokára helyezem, ellenőrizve ezzel az esetlegesn a kimerüléstől felszökő lázát, végül pedig, ha még ez se használ, meg is rázom őt. - Hahó, térj vissza közénk kérlek! - remélem sikerül végre magához térítenem a révületéből, mert ha nem nagy gondok lesznek. - Mi kell a beteg ellátásához? - mutatok a köztünk fekvő testre. - Csak kérned kell, idehozom neked! - ajánlom fel, hogy a szolgálatára leszek a következendőkben.


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ahriman


New Yorki kórház Be9956699d5a86a4dc8d230e6e651057
☩ Történetem :
☩ Reagok :
21
☩ Rang :
3. a sorban
☩ Play by :
Yon González
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Dec. 04, 2020 1:04 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Emlékiratok: A sors fintora
Sic transit gloria mundi
Avagy "Így múlik el a világ dicsősége."
Borzasztóan zavar, hogy nem látom át a Sötétség istennőjének terveit. Nem elég, hogy fejet kell hajtanunk a kívánalmainak, még plusz munkát is kreált nekem azzal, hogy emlékeztette az embereket a jelenlétére, mindenhatóságára, arra, hogy ne legyenek biztosak semmiben és ne nagyon kényelmesedjenek el. Pusztítása ismét felkavarta az állóvizet. Mínusz két város. De ha elpusztítja az egész világot, fivére minden egyes teremtményét, mégis mit gondol, ki felett fog uralkodni, ki fog neki fejet hajtani? Vagy ő is megkreálja a saját kis Kánaánját a saját teremtményeivel? És velünk mi a célja? Örökre az engedelmes katonáit kell eljátszanunk vagy a mi részünk is a pusztulás lesz végül? A prófécia szerint Isten végez majd az utolsó életben maradt leviatánnal az idők végezetén. De mi van, ha az öreget elteszi láb alól a húga, mielőtt végezhetne velünk? Lehetséges ez egyáltalán? Milyen erő képes elpusztítani egy istenséget? Ezek a gondolatok járnak a koponyámban, miközben a San Fransiscoból menekültek sérüléseit látom el. A kórház csordultig tele, alig lehet megmozdulni a sok sokkos állapotú halandótól. Most minden orvosra szükség van, bármilyen is legyen, szóval nem bújhattam ki a felelősség alól. Igazából ha már ért valaki az elsősegély nyújtáshoz, az már be is állhat mellénk, mivel gyakorlatilag nincs elég orvos és hatalmas a káosz. De míg mások már kókadoznak a fáradtságtól, addig én bírom az iramot, mivel gyakorlatilag mindig akad, aki ellásson energiával. Persze azért a szabad órákat elfogadom, nem akarok túl feltűnő lenni, hogy már 48 órája ébren nyomom a műszakot egyhuzamban. A borotválkozás az elmúlt hét óta luxus elfoglaltságnak minősül, így nem is bajlódom a rendezett arcszőrzettel, csak teszem, amiért kapom a fizetségem. Igazából akár itt is hagyhatnám az egész hercehurcát, mert nem érdekem a halandó életek megmentése, de mivel gyakorlott orvosok érkeztek a csőcselékkel az elpusztított városokból, akik fejlettebb eszközökkel rendelkeztek és nagyobb tudással bírnak, így figyelek és tanulok. Minél többet tudok, minél jobban el tudom sajátítani a technikájukat, annál jobban tudok majd segíteni fivéremnek. Gyakorlatilag ő az orvos, én pedig csak az elméhez és lélekhez értek, de míg egy pikkelysömört sem ismer fel, addig nem várhatunk csodákat. Ha már nem tekint minket minimum szifiliszesnek, sömörösnek meg elmeháborodott szektásoknak, akkor már előrébb járunk. Bár nem is áll olyan távol az igazságtól Asterin esetében, mikor az eszement szektásokra gondol. Kígyócsaládi gondolataimból a kezeim között fekvő jajgatása zökkent ki, ami másodperceken belül hörgésbe vált. Úgy érzem, a tüdeje összeesik a mellkasában a tenyerem alatt. A férfi fulladozni kezd, megszorítja az egyik karomat. Hamarosan meghal, ha nem jön ide valaki olyan, aki ténylegesen ért is a komolyabb esetekhez. Nem mintha engem megrázna az egész, de úgy kell tegyek, mintha érdekelne.
- Sürgősségi orvost azonnal légmellhez! - ordítom el magam a sebesültek forgatagában, de semmi, senki sem mozdul meg, mert talán nincs egy szabad profi doktor sem. Mi is ilyenkor a teendő? Levegő került a mellhártyák közé, ami azt jelenti, hogy elmozdult a két mellhártya a sérülés következtében, ezért esett össze a tüdő. Azt hiszem, jól emlékeszem. Vagy mégsem? Ki kell vezetni a levegőt a két mellhártya közül. Na de hol az a pont? Hagyjam meghalni vagy próbáljam meg kútfőből megmenteni? Nem hiszem, hogy sokat ártanék azzal, ha kicsit megdöfködném egy tűvel a mellkasát és lecsapolnám. Talán már mindegy is neki. Mivel az idő jelenleg a szerencsétlen ellensége, minden másodperc számít, így sóhajtva lefejtem görcsösen markolászó ujjait a kezemről, majd keresek egy fecskendőt. Kitapogatom a pontot, közben fejben megpróbálom felidézni a könyvemben mellékelt rajzot. A következő pillanatban egy határozott mozdulattal szúrom bele a bal oldalába a tűt majd csapolom le a levegőt a fecskendővel.
- Ez nem lesz elég, ide valami cső kellene... - csóválom meg a fejem, mikor valaki végre megérkezik hozzánk. Mondanék neki valamit, de amint felpillantok és meglátom az arcát, bennakad a szó, egy hang sem jön ki a torkomon. Úgy festhetek, mint aki szellemet lát. Talán tényleg csak a képzeletem játszik velem így 48 órás talpon maradás után. Behunyom a két szemem egy pillanatra, de mikor kinyitom, ismét csak a szellemet látom. Más magyarázat nem lehet rá, hiszen ő már évszázadok óta halott...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


New Yorki kórház VQSi8OZ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
1068
☩ Rang :
Staff
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 26, 2020 6:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


***
Szabad a játéktér
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


New Yorki kórház 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 26, 2020 6:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


No pain no gain
Naty & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 538 • Zene; Here Comes Another One »
« Knock on the sun, beat your own drum
If you've got something to play »
Sejtettem, hogy Natalie nem fog cserben hagyni a felvilágosítással. El sem tudnám képzelni, hogy létezik bármi, amiről ne lenne legalább két szava és gondolata, és emiatt – többek között – igazán felnézek rá. Csak azt ne tudja meg soha, hogy gyakran akaratomon kívül nem figyelek oda a bővebb lére eresztett előadásaira mondjuk a római birodalom bukásáról. Nem tehetek róla, megvan a koncentrációmnak is a maga kapacitása, de szerencsére a zsibvásár rövid története belefér az elmetáramba amellett is, hogy egyébként egy vadászat kellős közepette vagyunk. Elámultan hallgatom a limitált kiadásról, éppen úgy a gázálarcról, amit valamiért még sosem mutatott meg nekem. Nem hibáztatom, én is félnék, hogy elcsaklizza előlem.
- Lásd be, ha lenne még ilyen, mindketten ágrólszakadtak lennénk már – vigyorodok el hasonszőrűen hozzá, mielőtt ismét a feladatunkra koncentrálnánk. Hozzávetőlegesen, mivel a tavalyi halloween említése óhatatlanul mély sebeket tép fel Naty szívében. De hát a fene kérte, hogy menjen a temetőbe nélkülem, egyáltalán hogy nem vette észre, hogy már nem vagyok mellette?
- Komolyan – bólintok határozottan, igyekezve elnyomni magamban egy feltörekedni kívánó nevetést. - Te mit tettél volna, ha valaki az utca végén azt kiabálja, hogy „ingyen Star Wars limitált kiadású tányérok!”? - teszem fel a költői kérdést, érzékeltetve vele a helyzet súlyosságát. A kaja szent, és ha még ingyen is van, akkor engem elvesztettek. Más kérdés, hogy mennyire érte meg végül benevezni arra a horrorisztikus élményre…
Közben nagy sokára megegyezésre jutunk az elfuserált kaszásunk ügyében, így hát munkához látunk a kivonszolásával. Elmosolyodok a titulusra, amivel Nat illet.
- Jól hangzik. Úgy ötven évvel idősebb is lettem tőle – horkantok fel, szakadatlanul rángatva ki a dög testét az épületből, ami csak akkor válik igazán érdekessé, amikor kijutunk a természet lágy ölére. Nehezen tudom visszafogni a lényt, ám nem fog el a pánik, ugyanis tudom, hogy Natalie bármelyik pillanatban odatűzi a földhöz a rusnyaságot, ha bármivel is próbálkozna. De nem próbálkozik, ellenben miniatűr fénybogyóvá avanzsál, és a lehető legnagyobb természetességgel, mint egy részeg karácsonyi égő, elszelel a fák és épületek közé. Hasonló döbbenetet érzek, mint a társam.
- Igazat írtak a jelentésben… - nyögöm ki egy nagyobb nyelést követően, majd néhány kitartott pislogással megrázom a fejemet, és átkarolom Naty vállát. - Jó ötlet, húzzunk innen – értek egyet a tervvel, bár látom előre, hogy anya ki fog akadni megint. Ez volt sok idő után az első értelmes munkanapom, ahol nem volt más feladatom, mint egy újoncot végigsétáltatni a városon, akár egy engedelmes kiskutyát, ehhez képest valami behatárolhatatlan lénnyel kellett viaskodnunk, ami alatt biztosan ezernyi szabályt szegtem meg. Kezdve azzal, hogy egy újonccal mentem felmérni a terepet akkor, amikor már egyértelmű volt, hogy erősítésre van szükségünk.
Mély sóhajjal ülök be a kocsiba, ahol, amíg Nat vezet, bejelentem a kórházi esetet, mert igaz, hogy szörnyünk nincsen, de segítségre szoruló emberek még igen. Ezt letudván dőlök csak hátra, és hallgatom az éjjeli műszakjának rémesen részletes elbeszélését. Mégsem sóhajtozok, vagy fészkelődök, ellazultan, apró mosollyal figyelek a szavaira, amíg meg nem érkezünk haza.
- Mindenképpen – pillantok rá változatlan mosollyal, majd a puszijának viszonzása gyanánt megsimítom a vállát. - Te is. És aludd ki magad, Szörnyella de Frász elbújhatna melletted – vigyorodok el, és még azelőtt kiugrok a kocsijából, mielőtt egy kellemes ütéssel megköszönné a jótékony észrevételemet.
A tornácról még hátra integetek neki, aztán egy nagyobb szusszanással nekiveselkedek a nap folytatásának.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


New Yorki kórház 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
468
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 26, 2020 5:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 678 • Zene; Rebels and Saints»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Hunyorgására játékosan fintorgok vissza, fejem jobbra-balra forgatom közbe, többször is. Persze mindezt a játékosság nevében. Mosolyom azért széles, s akkor is az marad, amikor megszólal. Nem fogom az anyjáról alkotott véleményem jobban a tudtára hozni, tisztelem azért annyira. Csak nah, néha még belőlem is kibukik és egyébként sem mondtam semmi olyat, ami nem lenne igaz: Mrs. Payne mindent megadna azért, ha a fia nem velem barátkozna. És valóban úgy gondolja, hogy kígyó vagyok a mellkasán, vélhetőleg nem egyszer hallgatta már ő is végig.
- Uh, azok amúgy nagyon jó kis események voltak! Gyerek voltál, amikor bezáratták őket – legyintek könnyedén, ha már zsibvásárról van szó. – Minden apróságot, jelentéktelen vacakot lehetett ott vásárolni. Rájött a városvezetés, hogy háááát, nem feltétlen Star Warsos tányérgyűjteményre kellene az embereknek elherdálni a pénzüket, pedig!!! Limitált kiadásúak voltak! Onnan csakliztam el egyszer egy világháborús gázálarcot. Ki tudja alapon – vigyorgok rá szélesen, még akkor is, ha a helyzetünk nem engedi meg. Hagyjuk már, hogy halál komolyak legyünk mindig terepen. Persze vannak rá alkalmak, amikor kellene. Amikor illik és nem is engedhető meg, mondjuk a harc hevébe – bár én még akkor is képes vagyok ökörködni, ha arról van szó. De ilyenkor, levezetésnek igazán kellemes.
Az ember ha ezt túl komolyan veszi, idő előtt rokkan bele. Alexnak sem kívánom ezt.
- Komolyan? Piteevő versenyért hagytál egy hullákkal teli temetőbe? – fintorodok el, egyrészt az undortól, mert képzelem, milyen lehetett az a pite, ha már ő is undorítónak titulálja. Másrészt meg azért kerül az orcámra ez a kifejezés, mert újra átjár annak az emléke, amit ott éltem át. Újra kiráz a hideg.
Inkább nem is gondolok rá. Nem szabad, fúj.
- De jó – sóhajtom el magam a jelentés hallatán. Vajon kik lehettek akkor a házba. Bár… ez most nem számít, erre kell megoldást találni. Ennél jobb ötletem pedig jelenleg nincs. Azt hittem, hogy wendigo, azokkal könnyebben el tudtam volna bánni, ilyennel pedig sose találkoztam még. Sóhajtva indulok utána és amikor a feje kezd nagyobb lenni, mindig egy szökkenő ugrással termek ott és erőnek erejével, teljes testsúlyommal ugrom rá, hogy széttoccsanjon a kórház padlóján. Fekete szutyok a bakancsomra ragad. A gyomrom pedig egyre jobban fordul fel. Undi.
- Értettem, Payne őrmester – hangomból kihallhatja a játékosságot, de azt is, hogy eszem ágába sincs gúnyt űzni belőle. Való igaz, amit mondd, és támogatom is ebbe. Ezért is egyezek bele ideje korán.
Majd pedig nyílik az ajtó és…
- Te most szórakozol velem? – kérdezem a rángatózást látva, és övemből előveszem a fegyverem és a rémségre fogom. Követem Alexet és szent meggyőződésem, hogy lelőjem, ha rá akarna támadni. Legalább annyi időre, hogy a fegyvert tartó bal kezem aljához szorított késemmel újra nyisszantsak rajta egyet…
Csakhogy…
- Mi…. – kezdek bele, halkan, döbbent pislogással, ajkaim elnyíltan tekint a fénygömb felé, majd után… - Öhm… - mutatok felé, és hol Alexet, hol pedig a fénygömböt nézem. – Öhm… - kezdek bele újra, de ennél több hang nem jön ki a számon. – Utána kellene menni… - folytatom, de elég hamar szem elől tévesztjük. Mh. Még egy lény, akire figyelnünk kell és figyelmeztetni kell az embereket, hogy mitől tartsanak. Mélyről jövő sóhajt szakad fel belőlem én pedig drága barátom mellé sétálok, derekát ölelem át, s gyengéden noszogatom a kocsim felé.
- Gyere, hazaviszlek. Aztán én is magamat, erre aludnom kell. Szólj anyádnak, hogy figyelmeztesse a tanácsot, hogy van egy új szörnyikénk – a legegyszerűbb most megkerülni a hivatalos bürokratikus szerveket. Talán otthon találjuk még. A kocsit kinyitom barátom előtt, az időközbe visszaszerzett medálomat pedig ezúttal a zsebembe rejtem. Nem kell senkinek sem látnia, hogy világít Alex közelébe.
Hamar mellette termek a kocsiba, könnyedén röffentem be és egy tíz perc alatt hazaviszem. Ha kezdeményez beszélgetést, tudja, hogy mindig vevő vagyok rá, de legalább is elmesélem neki, hogy mi történt az éjjel az irodába. A semmin kívül. De azt elég részletesen és groteszk módon. A Payne ház előtt döccenés nélkül állok meg.
- A napokba megiszunk majd valamit? – kérdezem tőle mosolyogva, és mielőtt még kiszállna egy kósza csókot lehelek arcára, s haját is összeborzolom. – Vigyázz magadra – kacsintok leghűbb barátomra. Megvárom, amíg besétál a házba és csak utána hajtok haza.
Hogy aludjak egy jóóó nagyot.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


New Yorki kórház 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
346
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
21
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 26, 2020 1:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


No pain no gain
Naty & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 642 • Zene; Here Comes Another One »
« Knock on the sun, beat your own drum
If you've got something to play »
Naty ábrándján kénytelen vagyok felhorkantani, mialatt a szemöldökeimet is mosolyogva megemelem. Mégsem fűzöm tovább az egyébként hangzatos és kellemes gondolatfonalat, mert ha egyszer belekezdünk, az életben nem hagyjuk abba egymás licitálását az elvetemültebbnél elvetemültebb ötletekkel, és sajnos vagy nem sajnos, most munkánk van, aminek jó lenne pontot tenni a végére. Persze megint nem tudja megállni, hogy ne dobálózzon az anyámmal, aki tudom, közel sem szent életű, és még csak nem is a vér szerinti szülőm, de ő nevelt fel, fogadott be, és ezért sok mindennel tartozok neki. Például egy kiábrándult, lapos hunyorral Nat felé, jelezvén, hogy engedje el a témát. Csupán halkan és magamban jegyzem meg, hogy egyébként tényleg remek kígyót alakítana, amin kis híján el is röhögöm magamat.
- Túl sok a komolytalanság a terepen, Rossmyra elitvadász, tudhatná, hogy ez nem zsibvásár – szólalok meg az egyik kiképzőnket mímelve, akinek a nyelvét szerintem feltekerték, mint egy szalagot, és ha fegyelmeznie kellett, akkor egyszerűen csak beindította a maga külön bejáratú száj-magnóját. - Bármi is legyen az a zsibvásár… - teszem hozzá halkabban, aztán egy mély sóhajjal a szörnyünk felé fordulok. A világért sem halnál meg, jól gondolom?
- Ehmm… - nyikkanok meg az idő közben felelevenedő tavalyi emlékek kapcsán. Nagyon is jól emlékszem, hogy hátrahagytam Natyt Halloweenkor, de hát ő az, akit lehetetlen követni, és nem hallja meg, hogy „Várj már, várj már, de Natalie, nézz oda, nem, nem oda. Natalie? Most meg hová tűntél?”. Viszont nem ez az, amivel megmagyarázom a kellemetlen esetet. - Tökös piteevő verseny volt. Ami máskülönben életem legundorítóbb élménye volt – jegyzem meg, és egy pillanatra még a hideg is kiráz. Igaz, még mindig nem annyira, mint ettől a förmedvénytől, aki újra és újra fejet növeszt magának, tegyünk bármit is ellene. És nem, még mindig nem értem, hogyan jön a képbe a halloweeni mulatság. Ez az izé nem lett fénygömb, nem is mondanám, hogy tündéri ábrázattal lenne megáldva, feltéve, ha hinnék annak az igen csak zavaros és kusza jelentésnek.
- Pontosan annyi szerepelt a jelentésben, amit elmondtam. Akik bent voltak, és kijöttek a házból, már, ha volt egyáltalán ott bárki, azokat se kérdezték ki – vonom meg a vállaimat, mert változatlanul nem alapoznék erre, viszont a dög folyamatosan gyarapodik, én meg kifogytam az ötleteimből, ami nem meglepő azok után, hogy már Natynak sincs jobb elképzelése a kaszásunk kilétét illetően.
Apró szusszanás hagyja el a számat a legújabb terv hallatán, ám mit lehet tenni, ha nem tudjuk megölni, akkor el kell zárnunk valahová, ahol nem tud ártani az embereknek.
- Oké, lássunk neki – sóhajtok fel megint, majd a vállamra csapva az íjamat, a nyilat pedig visszacsúsztatva a tegezbe, fintorogva elkapom a két lábát a szörnyetegnek, és amennyiben Nat is felkészült, elindulok vele kifelé a vasajtó irányába. Kíváncsi leszek, mihez kezd majd odakint a dög, hiszen eddig a természetes fényt meglehetősen nagy elővigyázatossággal kerülte. Ha szerencsénk van, egyszerűen szétporlad majd, a mi munkánk pedig befejeződik és nem kell egészen a bázisig cibálnom az egyébként közel sem pihekönnyű alakját.
- Ha kiértünk a kocsidhoz, erősítést kell hívnunk. Talán az áldozatok tapasztalatai alapján már előrébb leszünk, és a kórháznak sem ártanak a segítő kezek – magyarázom csöndesen, leginkább azért, hogy eltereljem a figyelmemet a kényelmetlen munkáról. Hogy ezután mennyire fog sajogni a derekam…
Szerencsére jó tempóban haladunk, egyetlen egyszer kell csak megállni, hogy nyisszantson egyet a rémség nyakán Naty, utána viszont már a vasajtót tolom a hátsómmal, hogy kiszabaduljunk. A kijárat félig árnyékban van, így rögtön nem látjuk a nap hatását, azonban a dög ki tudja, miként érzékelve a vesztének közeledtét, még fej nélkül is rángatózni kezd. - Francba is… - mordulok fel, kitartóan húzva tovább a fűben, ahol még két lépés, és végre kiérünk a napsütötte területre. És akkor olyasmi történik, amin egyszerre tudnék felröhögni és elképedni, mivelhogy a kaszásunk hirtelenjében az egyre hevesebbé váló rángatózása közepette apró fénygömbbé változik, és olyan sebességgel húzza el a csíkot, hogy öröm nézni.
- Mi a franc…


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


New Yorki kórház 3e08e4eb076ed95d98f103cfa6300fa953efe2db

☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
468
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Szept. 25, 2020 7:34 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 550 • Zene; Rebels and Saints»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Vállaim vonom meg végül könnyedén. Ha el tudja viselni, akkor eltudja, innentől nem az én gondom lesz ez már. A lehetőséget felajánlottam, ha nekem valaki megtette volna, én egykor hótbiztos, hogy éltem volna ezzel. Jó, ígyis megvolt, csak a műszak végén a vadászbázis mögötti sikátorba, az egyik utcai kukába ürítettem ki a gyomromat, s akkor még Cam fogta a hajam, gyengéden, simogatta a hátam és olyan ostoba ígéreteket tett, hogy nem lesz mindig ilyen rossz.
Nos hát, kedves kezdők, van egy rossz hírem: ehhez soha a büdös életbe nem fogsz hozzászokni. Vagyis, ember legyen a talpán, aki megteszi, én nem tudtam. A mai napig felfordul a gyomrom, csakhogy már könnyebben nyelem vissza a dolgokat, mint egykor.
- Milliók néznék – csillan fel tekintetem – még pár ilyen műalkotás és hidd el vissza is vonulhatunk, elélünk életünk végéig, az Upper East Side egyik vityillójába. Reggelente nézzük a Central Park gyönyörű termőföldjeit, a hatalmas teraszunkon, mert nyilván lesz, kávébabot termesztünk, s nincs más dolgunk egész nap, csak élvezni a megtermett férfiúk kényeztető kezeik munkáját – ábrándozok, hogy milyen világot is el tudnék magunknak képzelni. Cinkos félvigyort és egy kacsintást is küldök drága barátom irányába. Amennyire feszült voltam akkor, amikor meghallottam a bejelentést épp annyira oldotta ezt fel, ezekkel az apró ugratásokkal.
Ilyenekre is szükségünk van az életben. Egyébként belegebednénk a munkánkba, ideje korán kiégnénk, mint Wallenberg. Na azt is vissza kellene valahogy hozni az életbe, bár erre esélyt nem sokat látok.
- Anyád jobban örülne neki. Inkább szörnyeket, mint kígyókat – állok fel és kezeimet a nadrágomba törlöm, azután tekintek csak fel. – Bocsánat – emelem fel mindkét kezemet. – De lássuk be eszméli sziszegős hangot tudok kiadni… Fiaszkáááám – nyújtom ki felé, nem éppen villás, de azért hosszúra nőtt nyelvemet. – Szsszszszszszszsz – sziszegek neki egy sort. Nem szívleljük egymást anyjával, de eszem ágába sincs rajta leverni ezt. Ettől függetlenül, nem fogom titkolni érzéseimet előtte, de arra oda tudok figyelni, hogy ne legyek túlzottan bántó.
Azonban a móka is véget ér egyszer, újra. S lázas találgatásba kezdek, hogy mi lehet ez a fenevad.
- Ühüm, amikor egyedül hagytál a temetőbe – emlékztetem, hogy melyik halloweenre is gondolok pontosan. A legtöbb ünnepet azért együtt töltjük, járjuk az utcát, bóhockodunk, vihogunk, iszunk, ám legutóbb épp elhagyott… Gondolom egy légyott miatt. Sebaj, ennyi belefér. Valami rémlik, de akkor ütött be a crach és nem igazán figyeltem az ilyen eseményekre. Minden időmet elvette a város térképének újrarajzolása.
- Fénygömb, tünde… mh… - tekintek az újra manifesztálódó alakra. – Nem néz ki épp tündének. De volt valami benne, hogy kommunikálni tudtak-e vele, vagy harcolni ellene, egyáltalán mi lett ezzel a fénygömbbel? Bármi – tekintek Alexra, hiszen most rajta a sor, hogy valamivel segítse az én munkámat. Én is járatom az agyam, hogy tündérekről hallottam-e. Persze, A gyűrűk urába, remek könyv. De ott ezeknek hegyes fülük volt és sokáig éltek és nemesek, tiszta lelkületűek és könnyedek voltak. Nem koszos, büdös, retkes fénygömbök…
- Oké, ne essünk pánikba, menj előre, én megyek mögöttetek, ha visszanőne teljesen a feje, mielőtt mocorogni kezdenek újra levágom. Jobb ötletem nincs, a bázisig ezt el tudjuk játszani, bent Todd biztos tudja, hogy mit lehet tenni ellene. Ő a természetfeletti részleg vezetője – és biztos vagyok benne, hogy a tündérek jelentését sem hagyta annyiba. Az nem az ő asztala, nekem pedig újra be kell vezetnem a szigorú jelentéstételeket. Bármit is tapasztalnak ne féljék leírni, bármennyire hihetetlennek is tűnnek. Most már semmi sem az.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 28 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 1 Bot

• Fajaink száma •
Arkangyal
2/2
Leviatán
7/6
Angyal
1
Démon
14
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
4
Vadász
5
Nephilim
7