Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Payne Lakás
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 29, 2018 9:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 29, 2018 9:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 526 • Zene; Raise your glass»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Csak tátott szájjal tudom hallgatni mindazt, amit mondd. Ajkaim szavakat formálnak, de hang nem jön ki torkomból. Úgy nézhetek ki, mint egy partra vetett hal, ki levegőért könyörög az égieknek, de azok magasról tesznek rá. És akkor… akkor…
- Ez a város hogy maradhatott eddig életben? - pislogok nagyokat, hiszen… Ez… Ez… Ez az életképtelenség teljes határa.
Küldenek egy Nem diplomatát, akinek semmi köze az egészhez, hogy kérjenek valamit a semmiért cserébe. Tényleg az utóbbi években tényleg így éltük túl. Főleg egy olyan városba, ahol ki tudja, hogy merre is ül meg egy Gabriel párt angyal arra várva, hogy bejusson a városba.
Igen, totálisan túlgondolom.
Inkább csak fejemet rázva engedem el ezt a témát. Nem akarok erre gondolni, amúgy is a fáradtság teljes mértékben rámült. Ilyenkor a legkisebb gondolkozás is konkrét fizikai fájdalmat jelent, hát még ha ilyenekbe kell belegondolni.
A napi lelkisegélyszolgáltatást is törlesztem felé. Ha belelátnék a fejébe, akkor biztos újra és újra vitába szállnék vele. Mennyire kicsinek gondolja magát, pedig ha tudná, hogy mennyire is több ebben a városban szinte mindenkinél.
Nem fogok tudni annyi évet élni, hogy valaha viszonozzam azt, amit egykor tett értem. Ő - is - nem csak a családomat jelenti számomra, hanem lényegében a mindenemet. Azt az egyet tudom, hogy ő azok közé a kevesek közé tartozik, akikért a tűzbe mennék.
Mosolyra húzva a számat engedem el.
Igen, a családunkat nem választhatjuk meg.
- Ha másért nem, miattam nem tette volna meg - akaratlanul is gyűrűs ujjamra simulnak ujjaim, ám a gyűrű nincs ott.
Már rég nem hordom. Otthon hever egy dobozba az éjjeliszerkényemen. Napról napra újra feltépem a saját sebemet. Nem hagyom magamnak, hogy begyógyuljon. Ő emlékeztet napról napra, hogy miért kelek fel, hogy miért harcolok. Szerette ezt a várost és ennek a városnak a lakóit. És biztos vagyok abban, hogy Alex-et saját öccseként kezelné.
A “hé” dobálgatásokra már nem reagálok, inkább elmondom a véleményem. Még ha szörnyű is a család… Engem a drágák kidobtak. Nem kellettem nekik, mert… túl problémás vagyok? Mindenki viseli a saját keresztjét és… Igen, talán ebben sose fogunk dűlőre jutni úgy érzem.
- Egyikünknek sem - könyökölök le mellé, homokomat kezembe ejtve, hogy onnan túrjak bele a hajamba. - Azt hiszem, hogy be kell szerezni egy boxzsákot - magyarázom a márványpultnak. - Tudod vannak olyan játéktermi gépek, hogy beleütsz és számolgatja, hogy milyen erővel ütöttél. Ezen kellene kiélnünk a feszkóinkat - sóhajtom, újra felegyenesedve, hiszen lassan megfenyeget a kis rókám.
Nem, már tudom, hogy nem haragszom rá, sőt! Büszkeséggel tölt el, hogy ennyire… Kiáll valami miatt. Szipogva törlöm meg az orromat.
- Ugyan már, anyád a legjobb barinőm - kacsintok rá, hisz igaza van, ki tudja, hogy mit hall ez a ház. - A legutóbb a legjobb sütisreceptemet adtam meg neki. Amúgy meg túl értékes vagyok ehhez a városhoz - talán félre kellene állnom, nehogy rámszakadjon a plafon. Deee!!!
Megúszom.
- Jó-jó… - ásítom, hiszen így, hogy eszembe jutatta ólomsúlyú fáradtság telepedik rám. Ellépnék mellette, de inkább ő hagy engem hátra.
- Vigyázz magadra Tökmag! - kiáltom utána, mintha én lennék az anyja. Vagy legalább a nővére. - Bár nem érdekel, de ha nem hallasz felőlem többé, akkor Ed lábgombája miatt vágom le a saját lábaim! - kiabálom az emelet irányába, hangosan nevetve, oldva a konyha feszültségét, mielőtt kilépnék a lakásból.
Szerintem a kocsiba alszom...

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Szer. Szept. 26, 2018 11:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


The little prince and the fox
Natalie & Alexander
─────────────── ───────────────
« Comment; <3 • Szószám; 814 • Zene; Gold »

Puha keze ismét az enyémre siklik, éppúgy a tekintetem a rögtönzött, miniatűr kicsi a rakásra, azonban bármennyire szeretnék a józan eszemnek és az aggodalmaimnak adózni a gondolataimmal, Nati magabiztossága és közelsége elűz belőlem minden kételyt. Hiszen igaza van, felkészültek vagyunk belőlük, vagyis az elitek biztosan szerteágazóbb tudással bírnak akár az arkangyalokról, mint mi, mezei halandók. Talán külön leckéket kellene vennem.
Végül egyetértő bólintással jelzem a megnyugvásomat, több szót pedig nem pazarolok a vészmadárkodásra. Na de a mesedélután! Nem csorbítok egyetlen apró részleten sem, tudja csak meg ő is, miféle elmeháborodottakkal vagyunk kénytelenek szövetkezni. Nevetése persze belőlem is előcsalja a cinkos mosolyt, hiába az egyébiránt érzett mélységes felháborodásom.
- Nem kizárt, bár ahhoz meg elég amatőrök voltak, és ott nem éppen röhögött a belem - csóválom meg a fejemet, aztán balommal a pultra könyökölve simítom az arcomat a tenyerembe, széles, mindent tudó mosollyal figyelve a hitetlenkedéssel elegyedett kacarászását.
- Tudom, tudom, átérzem a fájdalmadat - vigyorodok el, hagyva, hogy a maga tempójában lecsengjen benne minden elhangzott, abszurd összetevő, s csak ezután tudatom vele, a bohócok társulata valahol ténylegesen a látványra és a figyelem lekötésére szolgált egy nagyobb cél beteljesítéséhez a háttérben. Ám ezt ebben a házban meg sem kockáztatnám kifecsegni, és szerencsére Natalie sem faggatózik tovább, láthatóan realizálva a visszatartott információ súlyosságát.
Sajnos innentől kezdve nem, hogy könnyebbednének a témáink, hanem egyre meredekebb lejtőn szánkáznak a mélységbe, a felszabadult hangulatot gyökerestül tépve ki belőlünk. Valahogy mégis enyhül a lelkem, amint biztosít a támogatásáról és egyszerűen csak… itt van nekem, ellenben anyámmal, aki a hatalomért áskálódik untalan, vagy a bátyámmal, ki ha nem az ő árnyékában kajtat, úgy a nőket hajkurássza, vagy Kaitlynnel, akinek megszállottsága Wallenberg felkutatása lett. Fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle, de ahhoz gyáva vagyok, hangosan is megnevezzem az érzéseimet vele kapcsolatban. Másrészt biztosra veszem, tud róluk.
- Köszönöm - motyogom el az orrom alatt, mert közel sem szeretnék hálátlan lenni, noha remélem, ebben az esetben soha nem lesz szükségem a támogatására és a vadász képességeire. Igyekszem hamar túllendülni Domon, mind a szívemben és az elmémben, mind a beszélgetésünk során, igaz, Dylan-nel kapcsolatban sem húznám örömmel a taglalást. Olyan seb ez Natalie-nak, amit nem jó ötlet újra és újra feltépni, legalábbis én gyűlölöm az ilyenkor a tekintetére ülő jéghideg fagyot, s a páncél mögött kavargó mélységes szomorúságot. És még egyesek megkérdezik, miért nem rajongok rózsaszínbe borult szemekkel Wallenbergért...
- Ezt már nem fogjuk megtudni. De attól még biztosra veszem, hogy nem bántott volna téged vagy másokat - jelentem ki újra, nem veszejtve a határozottságomból. Dylan jó ember volt, ha más hal meg egy másik vadász egyszerű bénaságából, senkit nem érdekel, miben különbözik az ő vétke ettől? Sosem fogom megérteni, azonban nem is szeretném ezzel tovább keseríteni Natot. Legalábbis ma nem, a hangulatomat túlnyomóan a pesszimizmus uralja. Na igen, és ezt ő sem veszti szem elől…
Aprót nyögve dőlök a márványlap fölé, eddig kényelmesen könyöklő kezem kicsúszik alólam, és kis híja, hogy nem verem le az egész tányér barackot.
- Hé! - vágok vissza felháborodott ábrázattal, miközben a sajgó tarkómat dörzsölöm, persze ennél komolyabban nem szállnék vele vitába, megkockáztatva még egy pofont is akár. Helyette csendben hallgatom a szavait, és a végére nem csupán a kezem csúszik le a szürkés pultra a fejemről, hanem a pillantásom is szégyenkezve bukik alá rá. Szégyenkezve és egyúttal beletörődően, a szomorúságot s a csalódottságot meghagyva belső világom rejtett zugaiban. Mert bár értem, hogy neki, vagy sokaknak kín volt az árvaház, és bármit megadtak volna egy családért, de… Legalább nem kellett hazugságban élniük, és egy támogató háttér illúziójában, mert őszintén, milyen támogatásról beszélünk? A nővérem lelkesen rántana magával a halálba, a bátyámat nem érdekelné, az anyám meg csak egy bábut lát bennem, akit könnyen lehet mozgatni a tekintélye megtartása érdekében. Hurrá…
Keserűségemet magamba fojtom, elvégre erről közel sem tehet Natalie, és azt sem várom, hogy megértse. Igaza van, én sem tudom maradéktalanul átérezni, amit nekik kellett átélniük.
- Sajnálom - nyögöm ki végül, hagyva, vállaimnál fogva fordítson magához a széken, és az íriszeimet sem rejtem el előle. - Mindössze nincsen jó napom - teszem még hozzá, mielőtt elengedhetne, és bebizonyíthatnám, milyen is a Payne-eknél a rossz nap kifejezésének valódi tartalma.
Szinte ég a bőröm a visszakérdezése hallatán, jól tudva, ezúttal átléptem egy bizonyos határt, de ha már megtettem, nem fogok meghunyászkodni. Egyébként is fáradt vagyok ehhez az egészhez, Kait őrültségei, és most Nat fenyegetése… Mintha egy kifordított napot élnék.
Sóhajtva kelek fel a székről, és igazítom meg a nadrágom összegyűrt szárait.
- Csak óvva intelek. Wallenberg ostobán intézte a lelépését, a Tanácsnak emiatt egyre nagyobb a támogatottsága, megint. Ha most nyíltan az egyikőjük ellen fordulsz, ki fogják használni - tekintek rá elkomolyodva, nem fáradva üres zsarolással, hiszen ő is jól tudja, milyen állapotok uralkodnak jelenleg a városban. - Pihenned kellene, ha megint Eddel kerülsz össze, szükséged lesz az erődre - mosolyodok el kényszeredetten, éppen hogy, majd meg sem várva a válaszát, sétálok ki a konyhából, visszatérve a szobám nyugalmába.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Hétf. Aug. 20, 2018 9:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 825• Zene; Raise your glass»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Somolyogva tekintek a fiúra, fejemet kissé félrehajtva. Mintha csak tegnap lett volna, hogy leütöttem egy gyakorló bottal, vagy hogy beavattam az alkohol titkos rejtelmeibe. Vagy, hogy nyakunkba vettük a várost és szereztünk neki néhány ínycsiklandozó jégkrémet. Esetleg, mikor megunta az itthoni létet, egyszerűen csak becsöngetett hozzám és nálam héderezett pár napig. Friss rántottát, vagy épp palacsintát készítettem neki, amit még az étterembe tanultam el. A mennyei hamburgereimről már nem is nyilatkozva.
S lám, most pedig… Felcseperedve az élet nagy problémájával találja magát szembe, amitől mindig is óvni akartam. Egyedül kellett szembenéznie egy csapat idiótával és miért? Mert nem voltam ott, de ismerve a tanácsot a közelükbe sem engedtek volna. Nem kissé pikkelünk egymásra. Elismerhetnék erőmet és tudásomat, legfőképp egy ilyen esetben.
Hiszen tudom, hogy Drake számított volna rám.
- Éberek leszünk - teszem kezemet az övére. Soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha épp neki kellene árat fizetnie ezért. Bármit megtennék, hogy továbbra is megvédjem ezektől. - Nem lesz semmi baj - kacsintok rá. - Felkészültek vagyunk belőlük, ne feledd - kocogtatom meg halántékomat mutatóujjammal.
Hála a kínzótermünknek és pár szadista vadásznak, elég sok mindent hamarabb tudunk, mint bárki más. S ez előny. Ha még kihasználjuk és okosan forgatjuk a lapjainkat az angyalokkal szembe. Két lépéssel előttük járhatunk.
Kockázatos igen, de nem fogjuk hagyni, hogy még egy természetfeletti háború söpörjön végig a városon.
Viszont folytatja a mesélést! Figyeljünk. Szemöldököm a homlokom közepére szalad, majd csengő nevetésem tölti be a konyha terét, a lassan kihűlő kávém a pohárba kezd el lassú poshadásának.
- Szóval tipikus angyalként - összegzem az ark viselkedését. - Lenéznek minket, pedig épp mi vagyunk, na mindegy - legyintek. Nem kezdek bele újra és újra ugyanabba a körbe. Kívülről fújják már. Néha tényleg összeköthetnének Noah-val. Mi vagyunk a teremtés csúcsai, minket kellene védeniük a démonoktól, de hát… - Kivonult? - nevetem el magamat, majd ajkamat harapdálva próbálok úrrá lenni a jókedvemen. Még a torkomat is megköszörülöm, ahogy hallgatom tovább ezt a….
- Jézusom, mi volt ez, valami cirkuszi társulat? - nevetem el magamat. - Igent kapjon? Mire? Miért? Miért cserébe, ez… - fejemet enyhén megrázom, hiszen ez… Ez… Ez… - Én… Én, Alex, ez.. Én… Nem találom a szavakat - nevetek halkan, megtámaszkodva a konyhapult szélén. Még a könnyem is kicsordul, ahogy hallgatom. Nem tudom, hogy azért, mert ennyire nevetséges, vagy mert ennyire fáj az életképtelenségük.
- Na várj, nem diplomata, de… - lehunyt szemmel rázom meg újra a fejem. Szavakat formálok ajkammal, de nem ejtem ki őket, képtelen vagyok hangokat adni ennek, s amúgy is. Sokkal, de sokkal érdekesebbet mondd, ami felkelti érdeklődésem.
Határozottan bólintva veszem tudomásul, hüvelyk és mutatóujjamat összecsippentve húzom el szám előtt, jelezve, hogy cipzár a számon.
Inkább térjünk át egy másik témára, ami…
Nem, nem, nem! Vissza akarok menni az előzőhöz! Nem akarom így látni! Nem akartam, hogy ehhez hasonlókat átéljen. Az összetört szív…
- Nem is kell, hisz ezért vagyok itt - simítok végig a fején. - Nem kell végigmenned ezen, hiszen nem vagy egyedül. Rám bármikor és bármiben számíthatsz - suttogom neki, mintha az anyja lennék. Úgy vigasztalom, noha tudom, hogy az anyja ehhez hasonló kedvességet és gyengédséget sosem tanúsított gyermekei iránt.
Talán ezért is olyan egy-kettő, amilyen.
Kérdésem megakasztja nem csak a szót, de magát a levegőt is. Tekintetemmel a szemközti konyha falára felvert csempékre függesztem. Jéghideg tekintet a jéghideg burkolatra. Már nem is emlékszem, hogy vártam-e erre választ, avagy sem, merengésemből Alex zökkent ki.
- De, ha akkor megkímélték volna az életét, megváltozott volna minden. Máshogy kezelték volna, és az ember nehezen tudja feldolgozni, amikor egyszeribe mindenhonnan kiközösítik, azért, ami - simítok végig a karján, gyengéd mosollyal. Mondhatnám, hogy szerencsénkre sose tudjuk meg. Nem mondom, mert meg akartam tudni.
Mert azt akartam, hogy ezekben az időkben is mellettem legyen, egymás mellett legyünk. Az élet nem így hozta, megkezdett gondolatom mégsem folytatom. Ott marad közöttünk, tán hagyjuk lehullani közénk.
- Hé! - vágom nyakon, nem túl finoman. - Még egy ilyen megjegyzés és a következő egy pofon lesz - mutatok rá. - Nem vagy látszat, kisebb testvér vagy, de nézz körül. Neked ebbe a világban megvan az, ami mások csak vágynak. Egy család, még ha olyan is, amilyen. Akikre számíthatsz, akik nem fordítanak neked hátat, akik nem hagynak el egy büdös szó nélkül… - fújtatok egyet, ahogy hirtelen harapom el a mondatomat.
Na igen, az árvák - vagyis az ahhoz hasonlók - sanyarú élete. Újból.
-Nem vagy látszat. Az vagy, ami vagy, és erre büszkének kell lenned, bárki, bármit mondd! Ebben a rohadt házban nagyon is jól tudják, hogy ebbe a világban ez az egyetlen, mi számít. A kapocs - fogom meg mindkét vállát, miközben mélyen a szemébe nézek. Közbe azért remélem érzékeli, hogy még egy ilyen önbecsüléshiányos megjegyzés és arcán minimum nyolc napon túl gyógyuló sérülés fog éktelenkedni.
S ha az idegeim nem lennének már így is kész, akkor ő tesz róla. Mély levegőt véve nyugtatgatom magam, de már fel-alá sétálok a konyhába. Idegesen túrok hajamba, majd tekintek a fiúra.
Majd pedig…
- Te most fenyegetsz engem? - nyílnak el ajkaim, nem is kicsit. Nem csak állam, de a pofám is leszakad. Ő… Ő… megfenyegetett? Sokk alá kerültem, nem is tudom, hogy haragudjak rá, vagy legyek rá büszke, amiért tanult tőlem valamit.

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Szer. Aug. 15, 2018 6:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


The little prince and the fox
Natalie & Alexander
─────────────── ───────────────
« Comment; <3 • Szószám; 830 • Zene; Gold »

Kiábrándult arckifejezéssel, laposakat pislogva felelek a kérdésére, azt hiszem, ennyivel bőven leírva minden velük és a nagyképűségükkel kapcsolatos tapasztalatomat. Rendben, az angyalnő annyira nem volt vészes, de nem fogok kibúvókat keresni az összkép enyhítésére. San Francisco vagy életképtelen, és eddig a jó szerencse tartotta őket életben, vagy csak szimplán idióták, ha a sunyi kirabolós tervük elterelésére egy kompletten alkalmatlan lányt sóztak ránk. Nem tudom, melyik verzió a rosszabb, és őszintén? A manapság alapállapottá vált gyomorgörcsömön nem segít az a tudat sem, ha egyszer visszatér Wallenberg, ki fog csinálni, amiért belementem ebbe a szövetségbe. Persze, a tanács is kellett hozzá, ám őket sem kellett annyira győzködni, miután Ophiliának hála belengettem a várost körülölelő angyali rúna mézesmadzagot, a pince rejtelmeiről meg mélyen hallgattam.
- Nem tudom, megéri-e az árat, amit fizetünk a megfigyelésért - sóhajtok fel, hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentve az orrnyergemet. A tollasok még hagyján, azonban a démonok? Mi van, ha még egy félvérháborút, vagy valami rosszabbat akasztanak a nyakunba? Belefájdul az agyam a gondolatba.
- Ha még kukán ült volna - emelem meg a fejemet, újabb, lesajnáló tekintettel kísérve a történetet. - Daniellel tárgyalt, az arkangyal is ott volt, mi meg páran felügyeltük a kíséretet. Aztán Danielnek lépnie kellett, és én voltam a szerencsés váltó. Az ark… Úgy viselkedett, mint egy tipikus pöffeszkedő, az embereket magasról leszaró barom - vonom meg az egyik szemöldökömet, mert továbbra sem fér a fejembe, hogy tudtak éppen egy ilyen alakot küldeni. - A sokadik kör vitánk után drámaian kivonult, maradt a Cartelle lány. Aki csak azért jött elmondása szerint, hogy egy igent kapjon a városa tőlünk, a többi meg majd a jövő zenéje - horkantok fel az eset abszurditásán. - El tudod ezt képzelni? Ideutaznak egy karavánnal, előadják, hogy össze kell fognunk, mert nincs már sok időnk a nagy, csúnya, gonosz Sötétséggel szemben, aztán azt mondja nekem, hogy majd az illetékesekkel kell tárgyalni a részletekről, ő nem diplomata - vigyorodok el hitetlenül. Egek, hogy lehetnek ilyen gyengék ott az emberek? Ismét megcsóválom a fejemet, utána viszont felkönyökölök a márványpultra, közelebb hajolva Natihoz. - Ezek elsősorban nem az összefogásért jöttek ide. Senkinek nem beszéltem erről, és ebben a házban nem is akarok - suttogom, mielőtt ejtenénk a témát Ed és Flint őrültségeivel. Üde folt ők az egyébként súllyal nyomasztó beszélgetésünkben, apró kis fellélegzés, mielőtt újra komorságba burkolóznánk.
Az emberekben végbemenő változások, és a minket érő fenyegetés cseppet sem elhanyagolható, mégis, az egyéni veszteség mellett bármilyen önzőn is hangozzék, eltörpül számomra mindez. Két démon megszállt, a harmadik valami mágikus követ hagyott ránk, amitől csak nekem vannak látomásaim… Ha még ez a nyavalya is elérne… Azt hiszem, nem tudna érdekelni. Ellenben Dom. Nagyot nyelve bólintok Naty kérdésére.
- Szólnék. Ha kifordulna addig önmagából, én azt hiszem, hogy nem tudnám egyedül… Nem lennék képes… - kezdek bele a mondataimba, ám egyiket sem vagyok képes befejezni, ugyanis még gondolni is borzalmas arra, esetleg végeznünk kell vele is. Jókora kővel a gyomromban és feszültséggel a mellkasomban dőlök bele Nat ölelésébe, ujjaimmal szorítva némileg az eddig puha fogásomon a karján. Aprót biccentek, mielőtt elhúzódnánk egymástól, és visszatérhetnék a márvány birizgálásához.
- Erről beszélek én is - bólintok az okfejtésére, még ha nem is teljesen egyező a két dolog, amit párhuzamba vontam. Nyitnám a számat, hogy folytassam az igazam bizonygatását, csakhogy olyan kérdés gördül le a nő ajkairól, ami megfagyasztja az ereimben a vért. Nem mintha nem beszéltünk volna még kényesebb témákról, de Dylan… Ilyenkor újra és újra eszembe jut az összetört lány, akinek nem maradt semmi az életében, pedig nem úgy kellett volna alakulnia. Szemeimet lesütve szusszanok egy aprót, hiszen ezeken a feltételezéseken töprengeni sohasem kifizetődő.
- Szeretett téged… - kezdek bele, tartózkodón emelve vissza rá a pillantásomat. - Biztosan nem árult volna el, nem bántott volna se téged, se másokat - a vékonyka jégpáncélon történő óvatos lépkedés ellenére magabiztosan csendülnek a szavaim. Tudom, hogy így lett volna.
El is felejtem hirtelen, minek a kapcsán vetődött fel egyáltalán a neve, de mihelyst Nati folytatja az okításomat, visszarázódok a jelenbe, na meg a dacolásba. Igaza van, ehhez kétség sem férhet, mégis…
- Ugyan, Nat, egész életemben egy látszat voltam - vonom meg a vállaimat léhán, könnyednek remélt mosollyal az ajkaimon, elvégre ez az egész kihez vonzódom és kihez nem téma eltörpül amellett, igazából halovány foglalatom sincsen arról, ki vagyok én igazán. Payne? Valaki más? Egy ismeretlen vadászcsalád gyereke, vagy közük sem volt ehhez az élethez? Mi lennék vajon most? Talán nem az a srác, aki lépten nyomon hibákat halmoz hibákra, ezúttal Kaittel kapcsolatban.
Összerezzenek Natalie felcsattanására. Legszívesebben elsüllyednék a földkerekség legmélyére, hogy többet ne kelljen ilyen helyzetekbe kerülnöm, ám ez van, ezt kell szeretni. Tudom, hogy Kaitlyn nem fog letenni a terveiről, és én leszek az, aki elárulva Nat bizalmát, fogom kisegíteni a városból, hogy útra keljen egy céltalan, értelmetlen útra. Mikor vált minden ilyen nehézzé?
- Tudom… Viszont te sem sodorhatod magadat bajba. Most már ő is tanácstag, az ő döntésük számít egyedül - jelentem ki halkan, visszafogottan. Utálom ezt tenni, erre emlékeztetni Őt, azonban rács mögé dugni a nővéremet?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Csüt. Aug. 02, 2018 6:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 882• Zene; Raise your glass»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Érdeklődve hallgatom mit is tapasztalt meg a tárgyalásból. Mint már mondottam teljesen más dolgom volt, és egy kicsit irigylem is érte. Persze tudom, hogy amúgy sem vehettem volna részt benne, a tanács a közelébe nem enged ilyen “fontos” embereknek.
- Mh, szóval tényleg igaz, hogy nagyképűek? - vigyorodok el. Fogalmam sincs, hogy miért találom ezt érdekesnek.
De az biztos, hogy az. Eddig mint ölni való lényeknek tekintettük őket, de így és most? Szövetségesek? - Van egy olyan hátsó szándékom, hogy ha a közelünkbe engedjük az angyalokat jobban megtudjuk a gyengeségeiket - vonogatom fel a szemöldökeimet. Ezt majd később ki is fejteném neki, de most hallgassuk őt. Még ha nem is akar erről beszélgetni, engem akkor is érdekel.
- Nem mondod? -hajolok előrébb hangosan elnevetve magam. - Na de, miért? Mit mondott, vagy mit csinált? Ült ott kukán veled szembe? Hát de sokan jöttek, nem? Volt ott mellette más is, nem igaz? - valahogy… kicsit szürreális ez nekem.
A találkozást övező pletykák nem sokra engednek következtetni. Az amúgy is arról szól, hogy Alex lejutott a pincébe.
- De legalább volt egy kis haszna is - vonom meg végül a vállam utalva az “ajándékra”. Amit szintén, ha jól rémlik Alex vívott ki nekünk.
Ez a minimum ami jár. Minden vendégségbe úgy megy az ember, hogy előbb visz oda valamit, nem igaz?
Az ő értetlen, nevetésszerű horkanására ezúttal én bólogatok hevesen. De még mennyire, hogy mondom.
- De-de! Az egész férfiöltözőt szerintem megfertőzték. Az az idióta meg még mutogatta nekem a kocsiba a patáját is! Azt hittem, hogy elhányom magam. Nagyon, de nagyon erős volt a késztetés, hogy nekimenjek a legközelebbi villanyoszlopnak - nevetem el magamat, fejemet rázva.
Komolyan néha nem tudom, hogy az emberek mit hisznek, vagy mit gondolnak, de… - Ja, ők lesznek a valódi apokalipszis. Nem is az, ami okozza - forgatom meg szememet.
Néhány vadásszal csak meg vagyunk áldva. Komolyan, csak tudnám, hogy a bizottság honnan keríti ezeket össze. Nem állítom, hogy nem tehetségesek, mert amihez kell értenek. De sokszor kettő darab iq-val sem rendelkeznek… Az is hót ziher.
Hibáztatja valaki Wallenberget, hogy minket összeszedett egy csapatba?
Lélekderítősségére szemöldököm felvonva bólintok egyet oldalra. Halk sóhaj is kicsúszik a számon.
- Rossz így látni az embereket és tudod mi a legrosszabb? Hogy nem lehet tudni rád mikor csap ez le - húzom el a számat újra.
Szívderítő maga a téma is, de… Ha az átlag embereket is megfertőzi, akkor minket is bármikor. Elménk védett, de hiába használunk rúnákat, egy ponton túl eme sötétségtől semmi sem fog visszatartani minket.
S amikor azt hinném már, hogy témáink nem lehetnek ennél szívettlépőek, jön a vallommása. Újabb halk sóhaj csúszik ki számon. Szívem szakad bele. Imádkoztam - még ha irónikus is - hogy ő ne élje azt át, amit nekem kellett egykor és…
- Ha megtudnál valamit, szólnál nekem? - nézek rá sokatmondóan. Íriszeimet mélyen fúrom az övéibe. - Segíteni akarok neki - az apját pedig elásni a hátsó udvarba. No meg remélem szorult bele annyi ész, hogyha tényleg tudja hol van, megkeres.
Ne mászkáljon arra egyedül. Ne keresse a bajt, egyedül. Erre vagyok én itt neki.
- Jóban, rosszban - simítom egyik kezem a tarkójára, onnan egyre feljebb. Ujjaimat a hajába túrom, ezzel húzom magamhoz közel. Friss, esőillatú hajzuhatagába cuppantok, érzékeltetve, hogy sose lesz egyedül.
Amíg én élek, addig sose.
- Természetesen nem. Nem mindegyikük rossz természetüknél fogva, tudod erről, mi a véleményem. A nephilimek… sem tehetnek arról, amik. Viszont nekünk is megvannak a magunk törvényei. Nem véletlenül találták őket így ki. Azoknak köszönhetően vagyunk még életben - engedem el lassan és dőlök mellé a pultnak. Kezeimet keresztbe fonva tekintek rá, mosolyogva. - Sokszor elgondolkoztam azon, hogyha Dylan élt volna a félvér háborúk idején, vajon… Ő hol állt volna - ezt soha nem mondtam még el senkinek. Neki sem, holott mindent megbeszélünk egymással.
De ez egy olyan dolog, ami akkor jut eszembe, amikor magányomban fekszek otthon. Nehéz megérteni Drake akaratát és döntéseit, de… Ott és akkor… Függetlenül attól, ami történt. De ezzel ne is foglalkozzunk most.
Nem az én bajaimmal kell foglalkozni hanem drága barátoméval.
- És ha titokban tartod az jobb lesz? Alex, attól függetlenül, hogy egy Payne vagy, ez egy teljesen természetes dolog - rázom meg a fejemet. - Tudom, hogy számít még neked, hogy miként vélekednek rólad, de tényleg fontosabb az, hogy annak lássanak, akinek akarnak, és belegebedsz hogy fenntartsd ezt a látszatot? - vonom fel az egyik szemöldökömet. Hangom kedves és nyugodt.
Egyelőre, de honnan is tudhatnám, hogy ennél sokkal vadabb témákat is meg fogunk lovagolni?
Amibe persze egyenesen beletenyerel. Eddigi kedves és szelíd arcom eltűnik. Átveszi a helyét a zordság és a szigor. Rendbontó vagyok, egy határig. Jobban ismer, mint bárki más, de…
- Nem fogom kellemetlen helyzetbe hozni, de, hogy tudd, innentől megfigyelem. Azt is tudnod kell, hogyha látni fogom, hogy mire készül én magam avatkozok közbe. Lényegtelen, hogy egy csapatban vagyunk, ha megteszi Ezt, ha kell rácsok mögé dugom - szorulnak ujjaim ökölbe.
Még akkor is, ha ezzel az anyjuk újabb haragját vívom ki. Ha ki fogják engedni, mert kiváltságos a család. Ha kell dacolok ezzel, épp azért, mert Ezt akarja Wallenberg.
- Nyilván nem fogom! - csattanok fel, akaratlanul is. Egy mély sóhajátssal engedem ki magamból a feszültséget. Nem rá haragszom. Még csak nem is Kaitre. - Tudom, hogy nehéz a mostani helyzetünk. Tudom, hogy… nem csak ti érzitek úgy, hogy el vagyunk veszve. Hetek, hónapok teletek el - ingatom fejemet. Ha valaki, akkor én átérzem a kínjukat. - De erre nem ez a megoldás - rázom meg újra a fejemet, ezúttal már nyugodtabb hangot megütve.

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Vas. Júl. 22, 2018 2:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


The little prince and the fox
Natalie & Alexander
─────────────── ───────────────
« Comment; <3 • Szószám; 844 • Zene; Gold »

Homlokomat finoman ráncolva tekintek Natira. Mintha az előbb még aggódott volna, hogy a pecsétek nem elegendőek az emberek ellen, éppúgy a só. Gondolom az ablakok egyéb taszító erőkkel is rendelkeznek, nem úgy, mint az ajtóink, de mivel semmi kedvem erről társalogni, így nem cincálom tovább az ő idegeit sem. Tudom, hogy csupán jót akar, szóval azért, mert nekem nincsen jó kedvem, az ő lelkébe még nem szükségszerű belegázolnom. Utálnám is magamat érte.
Frusztrációmat a márványlap birizgálásával próbálom levezetni, habár amit segít rajta, azt körülbelül nyomban vissza is rombolja az újonnan felvetődő témánk. Vagy én vagyok ma teljesen használhatatlan, vagy Natinak van kitűnően jó érzéke a kényesebbnél kényesebb ügyek felhánytorgatásához. Netán mindkettő egyszerre.
- Komolyan? - sóhajtok fel, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy őszintén gondolja-e a lelkesedését, vagy sem. - Azt hinnéd, ha már tárgyalni jönnek az emberekhez, akkor kicsit utánanéznek a szokásaiknak és a módszereiknek, illetve visszább vesznek a hatalmas képükből, de kérlek… - illegetem ide-oda a fejemet rosszallásomat kifejezvén, miközben elhúzom a számat. - Ez még persze hagyján, a legjobb Friskó vezetőjének a húga volt, aki tulajdonképpen csak várost nézni jött tárgyalás címszó alatt - horkantok fel hitetlenül, mert ezt még mindig nehéz megemésztenem. Én sem arra termettem vagy lettem felkészítve, hogy a városunk létezését nagyban befolyásoló, élethalál kérdésekben tárgyaljak a mondhatni ellenséges településsel, ám egy bolhányi erőlködés nem csapott a földhöz. Mindenesetre legyintek végül egyet, a részletekbe tényleg nem szeretnék belefolyni, hiszen nem tudom, nem mondtam-e már most túlzottan sokat. Kinek is volt a remek ötlete, hogy mi is tanácstagok legyünk?
- Ezt nem mondod! - bukik elő belőlem egy újabb horkantással ölelkezett nevetés. Igazán nem vagyok jó kedvemnél, viszont Ed meg Flint… Ha nem lennének, ki kéne őket találni. Az alsó ajkamat beharapva hallgatom Nati történetét, aminek a végén… Hiába próbálom türtőztetni magamat, hovatovább, hiába a béka feneke alatt leledző hangulatom, a nővel együtt fakadok könnyeket kicsikaró nevetésre. - Félek, hogyha a váltással őket rakják egy csapatba, akkor New Yorknak befellegzett - vigyorodok el, persze leképezve a velem szemben ülő taktikai lépését a komolyság visszavételére, sűrű krákogással igyekszem száműzni az ábrázatomról a rosszmájúságot. Nem is megy olyan nehezen, miután szóba kerülnek a megvadult emberek.
Szemöldökeimet egymáshoz vonva, talpaimat pedig a szék két lába között húzódó falapra helyezve kísérem figyelemmel Natalie beszámolóját.
- Lélekderítően hangzik - szusszanok egy halkat, noha tény és való, amíg nem láttam a saját szemeimmel, addig elképzelni is nehezemre esik a dolgot. Ami késik, nem múlik, éppen, mint a Domot illető vallomásom. Különös, azt gondoltam volna, hogyha egyszer szavakban is kifejezem a történteket, végképp össze fogok omlani, most mégis azon kapom magamat, hogy a lehangoltságon és a szomorúságon felül egyszerűen csak… Nem érzek semmit. Változatlanul ott feszül az a blokád a mellkasomban, ami feltartja a káoszt, mi bennem fortyog.
- Nincs. Domot ismertem, tudnám, hol keressem, de az apja? Kiszámíthatatlan - motyogom az orrom alatt, alig-alig érzékelve, mikor engedi el a kezemet Nat, és mikor kel fel a helyéről, hogy barátian átölelhessen. Más esetben biztosan elmosolyodnék, most azonban csak a karjára simítom a kezemet, ilyen módon fejezve ki; jól esik a törődése.
- Köszönöm - nyögöm ki halkan, aztán eltekintve a csípőjére, ami a pultnak dől, majd fentebb a szemeire, kétkedés ver éket az ábrázatomon. Ugyanabban a városban élünk?
- Viccelsz? A félvérek és a nephilimek tudnak parancsolni annak, aminek születtek? Mégsem érdekel senkit a megoldás, csak megöljük őket - magyarázom kicsivel hangosabban, mint kellene, erre a hibámra pedig nyilván akkor döbbenek rá, amikor már késő. Feszengőn kapom a pillantásomat az ajtó irányába, remélve, hogy a bátyám nincs itthon, vagy ha igen, semmit nem hallott az iménti okfejtésemből. - A lényeg… - veszek vissza a hangerőmből. - hogy még ha nem is veszik ezt véresen komolyan az emberek, én egy Payne vagyok. Szerinted hogyan reagálna anya, a bátyám, Kait, vagy a többi család? - sóhajtok fel gondterhelten. Jó ideje nem vetődött fel bennem ez a sok-sok probléma, s most ólomsúlyként nehezednek rám. Örökké az árnyékban, a háttérben…
Jobbnak látom másfelé egyengetni a beszélgetésünket, olyan ügyek felé, amelyeknek a megoldására több esélyt látok, mint a magánéletem rendezésére. Nem úgy Natalie. Epés visszakérdezése vörös jelzőként villog a fejemben, ez semmiképpen sem jelent jót. Nyitnám a számat, hogy Kaitlyn és a magam védelmére keljek, ám a fogadott nővérem fejmosása bennem akaszt minden nyikkanást, s mire felocsúdhatnék, már a fejemet lehajtva, méreteimmel dacolva igyekszem törpévé zsugorodni a haragja elől.
- Én is ezt mondtam Kaitnek… A várost kell biztosítani - felelek végül, harmatgyenge biztosítékát nyújtva annak, hogy nem állunk ellentétes oldalon. Elméletileg. Gyakorlatilag nem fog meggátolni semmi abban, hogy kövessem a testvéremet, ha valóban neki indul a nagyvilágnak. Talán ott hagyjuk a fogunkat, talán nem, talán megtaláljuk Wallenberget, talán nem, de… nem mehet egyedül. - Rendben… - sóhajtok fel, egyúttal kiegyenesedve a széken. - Rendben, beszélek a fejével, és visszatartom - bólintok egyet magabiztosan, annak ellenére, hogy érzem, a lelkem egy apró kis darabkája rothadásnak kezdett indulni. - Csak kérlek, ne add tovább senkinek. Nem akarom, hogy ennél is nagyobb bajba keveredjen - teszem hozzá, miközben az asztalra könyökölve elkezdtem két oldalt masszírozni a halántékomat. Natalie enyhülést kínáló gyógy-puszijának már nyoma sincs.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Vas. Júl. 08, 2018 2:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 1021• Zene; Raise your glass»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Hangosan nevetek csak fel a kis hercegem megjegyzésén. Pedig biztos vagyok benne, hogy ki tudnám ábrándítani végképp a bátyába vetett… Na jó valójában fogalmam sincs, hogy miként viszonyul olykor hozzá. Nekem pedig ez egy tökéletes fegyver arra, hogy kémkedési képességeim fejlesszem. Hogy a férfiak olykor mennyire gondtalanul tudnak viselkedni az ágyba… ezt már egyenesen tanítani kellene néhány embernél…
- Ne légy amatőr, oda elég egy kis só és néhány pecsét - vonom meg a vállamat. Egyéb csapdákról nem is beszélve. - Uh, lehet otthon kipróbálok egy két dolgot - vezetem tekintetem a plafon irányába.
Mióta csak egyedül élek néha a lakásom olyan, mint maga a bázis. Tele vagyok fegyverekkel, könyvekkel, iratokkal. Minden szana-szét hever. Meztelen talpammal tapicskolok bennük a félhomályba, mely az ódon falak és a barnára meszelt falak adnak. És persze a gyér fény. Kajla az egyetlen, ami most egy kissé rendrakásra ösztönöz.
Figyelmemet persze nem kerüli el Alex közömbössége, de ha valamit megtanultam kettőnkről, akkor a türelem. Türelemmel kell lennünk a másik iránt. Hiába kérdezném, ha magától nem mondja el, kérdésem hatására sem fogja.
A márványpult kaparászásában legfeljebb csak az én megjegyzésem zavarja meg. Láthatja arcomon a pofátlan mosolyt, amit rá vetek.
- Ne mondj ilyet, én örülök, hogy fogadtuk őket. Kár, hogy nem lehettem ott - biggyesztem le némileg az ajkamat, őszinte gesztusként. Tényleg, biztos, hogy élveztem volna. - Tárgyalni két angyallal és egy démonnal - emelem fel kezemet és varázslatszerű mozdulatot teszek félköríves alakban. - Ez aztán a kihívás. Mellesleg egyszer el kell árulnod, hogy mi van abba a pincébe - vonogatom meg szemöldökeimet.
Régen el sem tudtam volna képzelni, hogy valamit ne beszéljünk meg egymással azon nyomban. Bármi bajunk is volt, mentünk a másikhoz, volt, hogy éjszakákat beszélgettünk át. Manapság annyi minden van, annyi dolgunk van. Néha ennyire futja időnkből. Még akkor is, ha az álom nem jön a szememre, pedig már rég aludnom kellene.
- Szóval tényleg igaz a lábgomba… Erről Edward is sokat panaszkodott. Valakitől elkapta bent és rettentően viszket neki. Valamelyik nap majdnem lefejeze magát, emiatt - nevetem el magamat. Ez mekkora történet. - Épp a Central Parkba sétáltunk, elemlámpával. Erre meg rájött a vakarhatnék. Levette cipőjét és elkezdte vakarni a körmét. Nyilván semmi eredménnyel, de egy lábon ugrált. És képzeld… - fejemet a pultra hajtom nevetésem közepette. - Belelépett egy pocsojába, minek hatására megcsúszott, két piruettett megtett, majd lehanyatlott. Épp egy drótkerítés mellett. Feje két centire volt a élet dróttól, melyre ha ráfejel, átvágja a fejét - persze, értem én, hogy nem vicces, de ez akkor…
Nem, ez most is vicces, szinte látom magam előtt a jelenetet és ugyanúgy kell röhögnöm, mint akkor, amikor ezt megláttam. Annyira… De annyira, de annyira…
Torkomat köszörülve, örömtől könnyes szemmel tekintek rá.
- Mintha az emberek végképp megőrültek volna. Úgy viselkednek, mintha megszállta volna őket egy démon, de ez nincs így. Ok nélkül egymás torkának ugranak, gyilkolják a másikat, tudván, hogy nem halnak meg. Lassan már nem is vadásznak érzem magam, hanem bébicsősznek - legyintek könnyedén.
De persze vannak azért brutálisabbak is. A legutóbbi gyerek gyilkosság… Az egy kissé kiverte nálam a biztosítékot. Vannak napok, amikor gyűlölöm ezt a munkát.
Lemondására újra csak elnevetem magam. Újabb könnyed legyintéssel oldom csak meg az ügyet.
- Üsse kavics, kis herceg, majd elvisszük a raktárba a többi cucchoz - mennyi szemetet össze nem hordtunk oda. Eggyel több vagy kevesebb, már nem igazán számít nekem.
Az a mi kis béke szigetünk.
Beszélgetésünk mégis komolyabb témákra eveződik. Arcom egyre komolyabb lesz ennek hatására. Kezét szorítva érezheti, hogy kissé megremegnek ujjaim, szorosabbra fogom a kezét egy pillanatra, amikor meghallom, hogy az apja mire készül vele szembe.
- Egyikőjük sem érdemli ezt - sóhajtom lemondóan. Gondolatomba mégis beágyazódik egy cselekedet. Megkeresem Dom apját és kitépem a szívét, ezért. - Ötleted sincs, hogy merre mehettek, igaz? - ami nem is lenne igazán baj. Addig sem megy utána. Pontosan tudom, hogy mikre képes egy összetört, szerelmes szív.
Kérdése halvány mosolyt fakaszt arcomra. Kezét elengedve kerülöm meg a pultot. Mellette megállva ölelem át vállait, halántékára puha csókot nyomok.
- Amíg nem tér vissza a városba, hogy bosszút álljon bárkin, vagy ártson bárkinek, addig nem. Nem szólok róla Drakenek - pedig épp nekem kellene.
Nem tanulok hát saját hibámból? Noha nem hinném, hogy elkerülné Wallenberg figyelmét, hogy az egyik vadásza szőrén-szálán eltűnt. Ha rákérdez… Tudok rá olyan választ adni, ami nem hazugság, mégsem fedi fel a valóságot. - Végletekig hűséges vagyok hozzá, a félvér háború után megértem tetteit, de néha eléggé… Elvakult. Nem kell mindig mindenről tudnia - kacsintok rá. Így is annyi mindent kell a fejébe tartania. Nem baj, ha van valami, amit magunk kezelünk.
A kinyírására kérdőn emelkedik fel a szemöldököm. Elengedve őt csípőmet a pultnak döntöm, kezemet keresztbe fonom a mellkasomon. Így tekintek le rá.
- Senkinek sincs joga kinyírni azért, aki vagy. Ezek olyan dolgok, amiknek nem tudsz parancsolni. És nem is szabad - mosolygok rá. Méghogy ezért… Persze értem én, hogy sokan nem annyira megértőek, mint én, csak… nah.
De persze a témát tereli. Annyira édes, amikor ennyire zavarban van. Meg tudnám zabálni, mégsem akarom, hogy elzárjon magába bármit is. Az méregként hat a lelkünkre.
Azonban, amit most mond…
- Tényleg? És mégis merre indultok? - kérdezem, kissé tán epésen. Arccsontomon megfeszül a bőr. - Van egyáltalán bárkinek fogalma arról, hogy merre indult el? Ha igen, akkor ezt eddig miért is hallgatta el Kait? - vetem oda neki. Nem mintha nem egy csapat tagját alkotnánk meg.
Szemmel láthatóan nem tetszik nekem az ötletük, sőt, egyenesen őrültségnek tartom. Fejemet megrázva lépek inkább vissza a kávéfőzőhöz, elmosni annak alkatrészeit. Mielőtt az anyja megint kiakad, hogy csak az ő kajájukon élek, de semmi mást nem teszek itthon.
- Nem mentek sehova! - csattan hangom. Komoly tekintettel fordulok felé. Nem kérés volt. Még csak nem is javaslat. - Mégis merre? És hogyan? Kette? A nagy világba? Egyedül? Azt sem tudjuk, hogy mi volt ez a füst, a világ többi részén mit okozott. Wallenberg okkal ment el Alex! - csóválom meg a fejemet. - Nekem sem tetszik ez az egész, főleg nem a város jelenlegi helyzete. De ez a legnagyobb butaság amit most tehettek. Ezt még Wallenberg sem akarja. Ha segíteni akartok neki, akkor a városba tartsátok fenn a rendet…
Méghogy elmenni innen. Egyedül. Ennél nagyob… Ostobaságot is régen hallottam már, holott köztudott, hogy én minden hasonlóban benne vagyok.
Ha itt lenne Drake.
De nincs itt.
Nélküle pedig veszélyben a város. Most minden vadászra szükségünk van.

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 02, 2018 1:18 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


The little prince and the fox
Natalie & Alexander
─────────────── ───────────────
« Comment; <3 • Szószám; 731 • Zene; Gold »

- Nem is akarom tudni - fintorgok tovább a bátyám hálószoba titkait illetően. A nálunk megforduló nőnemű egyedek számát és változatosságát figyelembe véve tisztában vagyok én a szoknyapecér voltával, nincs szükségem arra, hogy még a kulisszatitkait is megtudjam. Ugh, más sem hiányozna a rémálmaim mellé. Persze, ha nem ez, akkor van más, mint például a füst és az emberek különös viselkedése a megjelenése óta. Az én figyelmemet sem kerülte el a jelenség, de őszintén szólva a mostanság felvetődő problémáim mellett ez, meg a zárjaink állapota volt az utolsó, amin eszembe jutott töprengeni és bosszankodni. Egyáltalán miért nekem kéne? Ott az anyám meg a mindent tudó bátyám. Vállaimat rántva teszem a lazát, miközben elsétálok Nati mellett.
- Ha ennyire aggódsz értünk… Bár akkor már az ablakainkat is berácsozhatnánk - felelem mellékesen, közel sem ironizálva. Általában kellően lehet hatni az aggódó felemre, jelenleg azonban teljes mértékben átvette a hatalmat a lelkem felett a közömbösség. Annyi minden történt, és mintha egy másik univerzumban zajlott volna le. Senki nem tud semmiről, ami nyilván, így van rendjén, pusztán… Pusztán feldolgozni nehéz egyedül. Egyszerűen nincs erőm még több problémával foglalkozni.
A konyhában letelepedve hallgatom a nő érveit és meglátásait a műszakcserével kapcsolatban, amire elismerően bólogatok, ujjaimmal a márványlap rücskös felszínét piszkálva. Kizárólag akkor akadok meg az ismétlődő mozdulatsorokban, amikor az újabb remek téma vetődik fel; Payne a pincében. Hogy én ezt meddig fogom még hallgatni. Habár addig jó, amíg ezen eszik magukat az emberek, és nem más, velem kapcsolatos rémségen. Lenne bőven választási lehetőségük.
- Igen, remek volt. Az lett volna a legjobb, ha egyáltalán nem is fogadjuk ezeket a Friscói piperkőcöket - forgatom meg a szemeimet, szándékkal nem kezdve lelkes mesélésbe a fergeteges élményeimről. Nem fogok alágyújtani a pletyka-fazéknak, oldják csak meg maguktól. - Persze, hogy akarom! - kapom fel a fejemet. - Rettentően unom Flint naphosszig tartó nyafogását a lábgombájáról - sóhajtok fel, felkönyökölve közben a pultra, államat pedig léhán a tenyerembe süllyesztve. - Ennyire súlyos a helyzet éjjel? Olvastam pár jelentést, de amúgy meg mindenki hallgat, mint a sír - emelem fel a tekintetemet Natira, sejtve, hogy ha már partnernek kért fel, akkor nem fogja a részleteket sem elhallgatni előlem. Neki nem szokása fontos információkat visszatartani, nem úgy, mint anyának.
Leheletnyire lepődök csak meg, amiért nem szólt Nat látogatásáról, mondjuk, amennyiben őszinte akarok lenni, megkímélt egy kellemetlen és kínos visszautasítástól. Képtelen lettem volna bármire, nem hogy a falakon kívülre merészkedjek, megkockáztatva, hogy netán összeakadjak Dommal. Igaz, az apját ennél körültekintőbbnek ismerem.
- Azért nem gondoltam teljesen komolyan, más sem hiányozna, mint anyáék károgása - szusszanok egyet lemondóan, amiért ezt a bűnös kis élvezetet is kénytelen vagyok félretenni a nagyobb jó és az idegeim nyugalmának érdekében. Ami hatalmas kincs, és ennek miértjébe nagy nehezen a fogadott nővéremet is beavatom. Kezemet nem húzom el, amikor az övé az enyémre simul, jól esik a biztatása és az érintése.
- Tudom… De azt is, hogy ez nem az ő döntése volt, hanem az apjáé, aki valami gyilkoló gépet akart faragni belőle. Nem ilyen életet érdemel - süllyesztem le íriszeimet a pultra, igyekezve nem belelovalni magamat a történtekbe. Megint. Persze tudom, valószínűleg mi is előbb-utóbb elhibáznánk valamit, megismételve Nataliék történetét. Abból a tragédiából pedig egy is elég volt erre a városra, túlzottan sok is. Nem mintha ettől kevésbé fájna. - Köszönöm… Ha visszajön Drake, neki elmondod? - kérdezem, majd aprót nyelve vezetem vissza pillantásomat a nőre. Azok után, hogy ő végezte ki Dylant, nem örülnék neki, amennyiben beavatná, viszont nem is tudnám elítélni érte. Wallenberg vadászai egytől egyig és a végsőkig hűségesek a férfihez, és ha már itt tartunk…
Nyitnám a számat, hogy tolmácsoljam Kaitlyn kérését Nati felé, csakhogy a váratlan kijelentésével jócskán bennem akasztja a szavakat, meg a levegőt is.
- Ehh… Nem mintha nyíltan felvállalhatnám, kinyírnának itthon. Talán még Kait is - magyarázom csöndesebben, zavartan, sietősen elnyammogva egy újabb barack darabkát a tányéromról. - Jut eszembe! - csattanok fel, mintha éppen most csapott volna belém a felismerés, és nem momentumokkal korábban. - Kait a fejébe vette, hogy fel akarja kutatni Wallenberget. Azóta tervezgeti, mielőtt még kitört ez a füstös borzalom a katasztrófákkal együtt, lényeg, hogy jó ideje - kezdek bele, remélve, hogy nem okozok ezzel kárt a nővéremnek, habár ő kért meg minderre. - Én vele megyek. Képtelen vagyok lebeszélni, azt meg nem hagyom, hogy egyedül vágjon neki. A kérdés, te benne vagy? - billentem oldalra a fejemet, gondolatban büszkén veregetve a vállamat a remek tématerelés okán.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 10:27 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 820• Zene; Raise your glass»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Szemöldökömet ütemesen vonogatom felfelé, látván miként is reagál egy apró kis megjegyzésre. Na jó, akkor játszunk erre még rá. Letargikus sóhaj közepette vágok vágyakozó arcot.
- Pedig ha tudnád, hogy mily perverz bátyád is van - sóhajtok még egyet, vállaim enyhén megereszkednek. Nem vagyunk szentek, főleg Ő nem. Több nő fordult már meg az ágyába, mint a budi ülőkéjén, ebbe a házban. Holott ez a hely néha tényleg rosszabb, mint egy átjáróház, na de. Lapozzunk inkább. Nem kínzom tovább ezekkel az információkkal.
- És gondolod, hogy mostanában vannak olyan ostobák, hogy maguk jöjjenek el, ha kell valami!? - magam sem tudom, hogy miért háborodok fel. Nincs jobb dolgom, ez egy jó indok, ami azt illeti. Azt inkább nem említem, hogy mennyire agyamra ment az éjszaka kutatott dolgok. Innen a mikros eset. - Mennyi időbe telne nekik egy embert úgy manipulálni, hogy ők jöjjenek el!? - újra csak megrázom a fejemet. Bárcsak még abban az időbe járnánk, hogy csak a természetfelettiek ellen kelljen védekezni. Viszont, amióta az a különös füst ellepte a várost… Úgy veszem észre, hogy az emberek gondolatai egyre sötétebbek. Aljasabbak és gyarlóbbak. Jobban vágynak a vérre, mint bármikor máskor. S amit a minap láttam éjszaka… A kórházba több munka lett és mégis kevesebb.
Nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy az emberek nem tudnak meghalni.
- Ha én tesztelem nektek, ide többé senki sem teszi be a lábát - villantok parányi, korán sem őszinte mosolyt kedvenc barátomra. Na igen, az anyjával való viszonyom nem felhőtlen. A magam arcán mindig ez a mosoly játszik, amikor meglátom. Ő kedvesnek találja, én legszívesebben egy kanál vízbe fojtanám meg. Mégsem lehet rám egy rossz szava sem. Drake eltűnése óta segítek neki… Csak nem úgy, ahogy ő azt hiszi.
- Szerintem meg lehetne oldani. Edward most egy kis pihire vágyik. Kicsit túlterheltem ezzel a folyamatos éjszakázással, kevésbé bírja mint én - legyintek. Mindig mindent meg lehet oldani, csak igazán akarni kell. - Ebben igazad van, viszont a vadászoknak is szükségük van egyrészt pihenésre. Másrészt, picit tapasztaltabb vagyok, mint te. S hallom a pletykákat, hogy a pincébe jártál - vigyorodom rá kajánul. Meg sem sértődőm, hogy eddig fel sem hozta magától. - Szívesen tanítanék neked pár rúna és pecséttrükköt, mit fel lehet használni. Jó érveléssel bármit el tudunk érni, de persze ha csak te is akarod - emelem fel kezemet megadóan. Nem erőszak a disznótor. Habár örülnék ha legközelebb együtt tudnánk menni. - Igazából… a felfordulások nem is nappal jelentenek gondot - húzom el a szám. Amint leszáll az éj, mintha az emberek vámpírok lennének. Vagy nem is igazán tudom. Hihetetlen mikre nem képesek manapság.
- Ugye? Néha én is így gondolom. Aznap el is jöttem hozzád. Anyád azt mondta, hogy a városban vagy, neki vittél valamit, ezért nem jöhettél velem - fújom fel az arcomat sértődötten. Akárha egy hörcsög lennék. Ketten mókásabb lett volna és akkor ő is mesélhetné a kis történeteit. Ennyink maradt már csupán. Ennyi, mi szórakozást nyújt ebbe a rothadó világba. - Ez látod! - fordulok felé, két kezem mutatóujját felé irányítva, mintha csak rá akarnék lőni. - Egy isteni ötlet! Tovább amúgy sem tudnám már cipelni - legyintek. Elég volt tényleg a platóra feltenni. Pedig még a kocsival is félig beálltam az üzlethelységbe. Azt sem említem meg, hogy a kéziféket sem húztam be és amikor már végre célt érhettem volna a kocsim elkezdett gurulni előre…
Csendben hallgatom a meséjét, mit nehezen kezd el. Nem sürgetem, türelmesen várok rá, ahogy ő tette velem egykor. Kezemet a márványpultra simítva figyelem hol őt, hol pedig az elé helyezett tányéron pihenő gyümölcsöket.
Tekintetem minden szavával egyre jobban sötétül el tekintetem. Arcvonásaim megfagynak, a komolyságot tükrözik vissza. Szívem hirtelen szorul el, mikor elhangzik a bűvös szó.
Dom félvér. Szakítottak. Fejem lehajtva kivételesen élvezem, hogy a hajam eltakarja arcomat. Kezem lassan mozdul, áthajolva a pulton fogom Alex szabad kezét. Várj mi, Kapcsolat!? Na jó, ezzel foglalkozunk később, itt vannak fontosabb dolgok is.
- Szavaim tudom, hogy sovány vígaszt fognak jelenteni, de ne emészd magad a döntése miatt. A félvéreket még jobban üldözik a városba, mint bármikor ezelőtt - fogom halkra hangomat. Noha tudom, hogy anyja nincs itthon, a bátyjában nem vagyok biztos. Jobb ha ez csak kettőnk között marad. - Még ha Dom jó ember is, ebben a városban nincs biztonságba. Senki sem akarja, hogy megismtélődjön a hat évvel ezelőtti incidens - igen ezt én mondom, én, aki ugyanebben a cipőben jár. Kezét lágyan szorítom meg, arcomra bíztató mosolyt próbálok csalni. Dom vélhetőleg nem csak magát védte. - Bele sem akarok gondolni a jelenlegi tanács mit szólna, ha kiderülne, hogy az egyik legjobb vadászpalántájuk egy félvért rejteget. S ehhez elég, ha csak nem áruljuk el nekik - ugyanis eszem ágába sincs. Ha eltűnt, akkor ez azért lehetett.
- Szóval a fiúkra buksz- terelem a témát egy könnyed mondattal. - Ez csak azért tökéletes, mert lehetünk egymás szárnysegédjei - vigyorodom, kezét engedve nyúlok kávém irányába. Jókedvtől duzzadó arcomat a bögre mögé rejtem, szemem csillogását láthatja csak.

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 02, 2018 10:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


The little prince and the fox
Natalie & Alexander
─────────────── ───────────────
« Comment; <3 • Szószám; 704 • Zene; Gold »

- Ough, túl sok információ - fintorodok el a kis affér hallatán. Nem vagyok olyan prűd, de valahogy a családom tagjait mindig is szörnyülködve voltam csak képes „elképzelni” egy ilyen szituációban, és amúgy is, a bátyám meg az önkényesen fogadott legjobb-barát-nővérem? Ez megfeküdte a gyomromat.
A házunkat illető felháborodását ellenben nagyobb kedvvel követem nyomon, egyik szemöldököm leheletnyi ívbe görbül, és azonos oldalon a szám sarka is ekképpen cselekszik, csak éppen felfelé irányban. Mindig is kedveltem Nati temperamentumosságát, mármint, miután elkezdett felépülni a tragédiából, és kimutatni a foga fehérjét.
- Azért, mert nem látod őket, azt feltételezed, hogy pont nálunk nincsen bebiztosítva a ház a démonok és angyalok ellen? - kérdezem hitetlenkedő mosollyal az ábrázatomon, noha a zárunkat illetően van ráció a kétkedésében. Habár szerencsére New York nem olyan város, mint amit San Franciscoról, meg a szegénynegyedeikről suttognak, ahol már a kiskedvenc fogalma sem létezik, mert mindent felemésztenek az emberek a szükségtől elvakultan. Itt is vannak kevésbé tehetősek, de aki kiveszi a részét a város életéből, annak nem kell többet nélkülöznie, mint a többségnek. Nem hiszem, hogy rettegnünk kéne a betörőktől.
- Majd ha cserélünk zárat, téged hívunk tesztelésre. Anya imádná - piszkálódok, ugyanis mindenki jól tudja, hogy mennyire nincsen oda anyánk Wallenbergért, meg az elit vadászaiért. Látni kellett volna a kiborulását, amikor jó pár évvel ezelőtt Kait a fejébe vette, hogy ő bizony a város vezetőjének fog közvetlenül dolgozni. Nem volt elragadtatva, hogy egészen rövid és tömör legyek.
Közben a hajamba túrva követem Natit a konyhába, újabb horkantást lejtve a szavain. Na igen, az emberek sem voltak mind ép elméjűek, ami most sincsen másképpen.
- Inkább nem akarom tudni. Viszont most, hogy említed az éjszakát, térjünk vissza arra a beosztásra. Szerinted engedélyeznék a váltást? Akkora felfordulás van a városban és a tanácsban, hogy szerintem örülnek, ha mindenki a seggén marad - világítok rá az aprócska problémára, pedig én is szívesebben merülnék el a sötétségben, Natalie oldalán. Úgy sincsenek nyugodt éjszakáim, mondjuk az esetemben kevés, amit Wallenberg eltűnése ehhez hozzátesz.
A beszerző-körutas történet jó gyerekként történő hallgatása alatt jobbra-balra lengetem a nadrágszárakba bugyolált lábaimat, kezeimet hol a pulton tartva, hol az arcomon, olykor a szemeimet dörzsölgetve, máskor a látóterembe lógó hajtincseket száműzve oldalvást.
- Tudod, ha néha nem egyedül vágnál neki a magánakcióidnak, akkor könnyebb lenne a dolgod - vigyorodok el, azt már nem téve hozzá, hogy abban az esetben nem születnének ilyen jó sztorik a reggeli mellé. Ami legnagyobb meglepetésemre kérés nélkül keveredik elém, szépen meghámozva, felkockázva, holott nem is vagyok igazi herceg. Szelíd mosollyal tekintek fel a lányra, és attól függetlenül is hálás vagyok a gondoskodásáért, hogy egyébként ez a reggeli a fél fogamra sem lesz elég.
- Köszi anyu - viccelődök vele a miheztartás végett, majd bedobok a számba egy barack falatkát. Puhán, mézédesen omlik szét a nyelvemen, egy pillanatnyi kis mennyországot idézve az ízlelőbimbóimnak. - Szerintem rögtön az előszobába kéne tenni, hogy véletlenül se zavarjunk vele senkit - pimaszkodok, pedig alapvetően nem szoktam ilyen rosszmájú lenni. Nem hiába gondolja úgy anya, hogy nincs rám jó hatással Nati.
Sajnos a következő adag gyümölcs nem olyan édes, éppúgy a témánk fordulata. Persze Nat még így is képes az arcomra varázsolni egy keserédes mosolyt a Domnak adott becenévvel.
- Szóval… egy démonra vadásztunk - nem, nem itt akartam kezdeni a történetet, még nem éreztem késznek a lelkemet a megszállás ecsetelésére, de azon kapom magamat, hogy önkéntelenül is elkezd belőlem dőlni az igazság. - A démon megszállt, és ugyan ártani akart mindkettőnknek, azonban az igazat mondta. K-kiderült, hogy Dom félvér - sóhajtok fel, mintha ez lenne a legnagyobb probléma az egészben. - Egyébként meg… Tehát… Azóta szakítottunk Dommal, és eltűnt az apjával együtt - hadarom el a végét teljesen rezzenéstelen, feszengő képpel, mert a szexualitásomat eddig nem lobogtattam óriás plakátokon, de még aprókon sem. A Dom iránti vonzalmam eddig hétpecsétes titok volt, ahogyan a pár napnyi kapcsolatunk, ami egyik pillanatról a másikra lett semmivé. Azért megkönnyebbülök, hiszen igaz, pusztán a töredékét osztottam meg Natalie-vel abból, amit jelenleg érzek, mégis csak kiböktem az igazságot. Az utóbb történtekről még Kaitnak sem meséltem, biztos vagyok benne, hogy együttérzés helyett felpofozna, hogy helyre ugorjon az agyam, és talán tényleg erre lenne már szükségem.
- Hmm… - apró hümmentéssel fogadom a hozzátoldását a kávéról, mialatt a márványlapon fixírozom a tekintetemet.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 02, 2018 8:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 938• Zene; Raise your glass»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Hatalmas ásítás környékezi meg arcomat. Egy darabig próbálok ellen állni neki. Enyhe fintor jelzi csak, ahogy állkapcsaim elvállnak egymástól, de ajkaim nem. Halk szipogással törlöm ki a fáradtság könnyeit szememből. Megszámolni sem tudom mennyi dolgom van még mára, jenleg épp a legfontosabbat végzem. Régi barátom.
Ha bárki azt állítja, hogy a barátokra nem kell időt szakítani, megérti mindenki, ha nincs rájuk időd… Az egy idióta. Ha már rájuk sincsen időd, akkor a világod igazán kifordulhatott önmagából. Még ha a fáradtság taknyán is kell csúsznom, akkor sem tudnám megtenni, hogy olykor-olykor ne látogassam meg, ne jöjjek el hozzá. Ne nézzek rá, ne kérdezzek hogyléte felől.
- Mióta Wallenberg lelépett képtelen vagyok aludni. Főleg éjszaka, de azt hiszem most már azért, mert teljesen átfordultam az éjszakai életbe. Te mikor leszel abban? Majd kérvényezem, hogy együtt járjuk az utcákat - amíg nincs nagy gond, és nincs a csipet-csapatra szükség, addig másokkal is ki tudok szabadulni a városba. Mindkettőnknek jól jönne, ha együtt tartanánk rendet odakint.
- Na látod. Ily kegyetlenséget még én sem tudok elkövetni ellened- vigyorodok rá önelégülten. Igen, magabiztosságért és egoért sose kellett átmennem a szomszédba. De még csak azt sem mondhatnám, hogy szerényen bántak vele, amikor jellemem formálásába fogott… Bárki is.
Valahogy képtelen vagyok elképzelni, hogy Isten valahol a világba úgy alkotja meg az embereket, mint a Pindur Pandúrokba, a vegyész. Ez… Teljes mértékben irreálisnak tartom, de ki tudja, mégis miként működik a világ?
- Elég ha csak egy féleképpen ismer engem - húzom ajkamat pajzán mosolyra, kicsit illegetve magam a kanapén. Nem vagyok szent, az embernek vannak szükségletei. Soha nem fogja senki pótolni a helyét a szívembe. Soha senkit nem fogok még egyszer olyan közel engedni magamhoz, ezzel tisztában vagyok. Az én életem mégsem állhat meg. Tiszteltem, szerettem, igazából még mindig. De a saját magam érdekében egyes szituációkba tovább kellett lépnem. Néhány éjszakai paplan pedig igazán remek szeretőnek bizonyult az évek alatt. Ennyi még talán nekem is jár. - Mellesleg! Mióta mondom nektek, hogy cseréljétek le a zárt? Egy kezdő betörő is simán betörne a lakásotokba. Vagy legalább fessetek fel pár pecsétet, vagy rúnát. Egyszer arra fogtok felkelni, hogy nem fogtok felkelni -mutatok ujjammal a bejárat irányába. Ha már háttartásról van szó. Én is segítem ám őket. Bebizonyítom mennyire is veszélyesen élnek.
Fél lábbal mégis a konyha felé veszem már az irányt. Lépteim könnyedek, tánclejtésűek. Amilyen fáradt vagyok, annyira pörgök jelenleg. Félő, hogyha elérem a kritikus szintet, akkor a szervezetem bárhol feladja a harcot a fáradtsággal szembe. Nem ez lenne az első eset, mégis próbálom magam képezni arra, hogy a lehető legtöbbet képes legyek adrenalin nélkül ébren lenni.
Valami azt súgja erre még később nagy szükségem lehet.
- Ne engem kérdezz - vonom meg a vállamat könnyedén, átlépve egy az útban felejtett cipőn. - Éjszaka már annyira untam magam, hogy elolvastam a kezelésijét a mikrónak. Abban volt ez benne. Macskát ne tegyél bele. Szerinted mennyi embernek kellett ezt kipróbálnia, hogy beleírják? Néha tényleg úgy érzem, hogy megértünk már az apokalipszisre - csóválom fejemet. Persze ezt lehet nem vele kellene megbeszélnem, és nem csak azért mert egy Payne. Az legyen a legkevesebb, nem tudják sehogy sem rám bizonyítani, hogy hűtlen lennék Drakehez. A legrosszabbat tette meg velem, ha azok után feltétlen támogatom minden döntését… Inkább azért nem, mert… Hát ő is vadász. Az lenne a dolgunk, hogy harcoljunk az életünkért, néha azonban őszintén nem értem, hogy miért tesszük ezt.
A gondolatot most mégis elengedem, szervezetem szinte kiabál a kávéért, addig pedig képtelen vagyok máson, hosszabban elgondolkozni és elmélázni. Szóval gyorsan odateszem. Pár pillanat és a hatalmas hodályt betölti a friss kávé illata. Mégis kelleni fog pár perc, mire elkészül.
- Ezt most Baldwinből. Látod még kérdezned sem kell - kacsintok rá. Sőt, hogy ennél is tovább menjek, teljesen magamtól mesélek neki az utamról. - Még a műszak előtt tettem egy kis kiruccanást, hátha az ottani fegyverkereskedést nem fosztották még ki és tudok szerezni pár lőszert. Mondanom sem kell, mi árán szereztem meg a gépet. Nem akart nekem engedelmeskedni. Hiába könyörögtem neki, ütöttem, babusgattam, nem akart megmozdulni. A fél napomba telt, mire a platóra fel tudtám rimánkodni - így jár az ember, ha egyedül megy el egy közeli városba. Mindig belefutok valamibe. Mintha az egész nem is velem történne meg. De nem baj, ez erősíti a jellemet nem igaz?
- Helyes, hova tegyük? Pincébe, vagy a nappali közepébe? - vonogatom most én szemöldökömet. Persze fülem mellett nem engedtem el, hogy éhes. Mint egy nagyon rendes anya, vagy nővér, ápoló, bárki, ki gondoskodik a másikról szedek is elő neki egy tányért és… A hűtőt kinyitva próbálok rájönni, hogy mit is adjak neki. Végül pár almánál és baracknál kötök ki. Ennyi egészség senkinek sem árt. És lássa megint kivel van dolga, nem hogy meghámozom neki! még fel is kockázom neki!
Válaszára csak kérdőn nézek fel rá, szemöldököm felemelve. Ha nem akar róla beszélni, nem kell. Csendben megvárom, amíg megteszi magától - nálunk ez így működik - de azért hazudni nem kell.
Végül csak beadja a derekát.
- Ahha, a szőke Ken-baba - bólogatok. Na, mindenkire általában van valamilyen címkém. - Mi van vele? - vonom össze szemöldökömet. Tudom, hogy jóba vannak, már csak azért is, mert néha együtt járták az éjszakát. A kiképzésük is együtt folyt. Emlékszem rájuk, de különösebben nem fogott meg a gyerek jelleme. Valahogy… Túl fura volt. Tudjátok vannak olyan emberek, akikre ha ránézel, tudod, hogy nem akarsz a közelükbe lenni. Van egy belső ösztön, mi ezt súgja.
Közben a felkockázott almát és barackot Alex elé tolom, a kávét pedig két bögrébe öntöm szét.
- Mellesleg isteni vanilíás kávét szereztem, szintén Baldwinből- majd ha legközelebb meglátogat, akkor megkínálom vele. Az egyéb nyalánkságokról pedig inkább szót sem ejtek.

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 02, 2018 7:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


The little prince and the fox
Natalie & Alexander
─────────────── ───────────────
« Comment; <3 • Szószám; 544 • Zene; Gold »

A nappali ajtófélfájának döntve a vállamat, figyelem a kanapén nyűglődő Natit. Furcsa barátság köt minket össze, már ami a korkülönbséget illeti, de valahogy ez a tény kereken hét éve sem tudott meghatni. Volt valami benne, ami megszólította a törődő énemet, azt, amelyik megértette, hogy milyen igazságtalanság érte az akkor még rendkívül fiatal lányt. És azt, amelyik a születésétől fogva éppen olyan kívülállónak érezte magát, mint amilyenné ő vált a szerelme kivégzése után. Ki gondolta volna, hogy hét év múlva még jobban fogunk hasonlítani egymásra, már ami a tragikus és félresikerült párválasztásainkat illeti.
A torkomat megköszörülve zökkentem magamat vissza a jelenbe.
- Ohh… Azt hiszem le vagyok egy kissé maradva - mosolyodok el haloványan, nem mintha valaha is posztom lett volna követni mások beosztását, azonban Natalie-ével mindig is tisztában voltam, hogy tudhassam, mikor szervezhetünk közös hamburgerezést, ivászatot vagy edzést. Nos, mielőtt még ennek kapcsán is az önmarcangolás mélyére ránthatnám magamat, felhorkantok a megjegyzésén.
- Tragédiába torkollott volna a napom a látványa nélkül - cukkolom, bár tény és való, életmentő az utóbbi időben egyre gyakoribbá váló látogatása. Csak nem reggel, amikor még nem tudom összekaparni a lelkem széthullott darabkáit, és elhitetni magammal illetve mindenki mással, hogy tökéletesen rendben vagyok, nem kell félreállítaniuk a vadászattól.
- A bátyám nem ismer téged olyan jól, mint én - jegyzem meg egy féloldalas mosolyfélével, miközben elrugaszkodok az ajtótól. - És ki fogja tartani neked a hátát? - kíváncsiskodok, mímelt érdeklődéssel és kétkedéssel, mintha nem lenne egyértelmű, hogy érte még a kezemet is tűzbe tenném, ha arról van szó. Nat olyan nekem, mintha a második nővérem lenne, és tekintve, hogy a családomhoz sem köt a vér, úgy miért ne válogathatnék magamnak további rokonokat?
- És reggelit, éhen veszek - simogatom meg a hasamat a bordó pólómon keresztül lagymatag ábrázattal, s hasonló, lomha léptekkel követem az övéit a konyhába. Csupasz talpaim tompán csattognak a kellemesen hideg kövön, és csak akkor némulnak el egy pillanatra, amíg ártatlan arckifejezéssel megvonom a vállaimat a felháborodott kérdésére.
- Mi? - vágok furcsa fejet a mikrós hasonlatára. - Már miért akarna bárki macskát tenni oda… - motyogom az orrom alatt szinte némán, amint magam elé meredve befordulok a konyhába. Eleinte az volt a tervem, hogy rögvest neki is látok a reggelinek, mondjuk rántottának, ha maradt még egy-két szem a múltkor szerzett tojásokból, csakhogy meglátva a pult mellett árvátlankodó székeket, visszautasíthatatlan késztetés kerít a hatalmába annak érdekében, hogy bele simítsam az egyikbe a hátsómat.
Amint ez megtörtént, felkönyökölök a márványlapra, a lábaimon kicsit lejjebb tornászva a bő, szürke tréningnadrágomat, mert kezdenek fázni a talpaim.
- Meg sem akarom kérdezni, honnét szerzel te ilyen dolgokat - vigyorodok el a csábító hírek hallatán. - Délután megyek a bázisra, addig van némi időnk - vonogatom meg a szemöldökeimet, s addig el is felejtem a problémáimat, amíg jó érzékkel beléjük nem tenyerel Nati. A mosolyom haloványodik, de kitartóan megmarad az ábrázatomon, még akkor is, ha tudom, hogy a szemeim hűtlenül fognak elárulni másodperceken belül. Fogalmam sincs, hogyan hozakodjak elő bármivel, túl régóta tartogatok magamban túl sok mindent. Nem akarok teljesen szétesni.
- Nem aludtam túl jól - felelem viszonylagos könnyedséggel, azonban fel se kell néznem a lányra ahhoz, hogy tudjam, várakozó és kétkedő tekintete pillogna rám vissza. - Oké… Emlékszel Domra? - kérdezem egy mély sóhajjal karöltve. Inkább kezdjük ezzel, mint a megszállásokkal.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 02, 2018 5:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; ide • Szószám; 510• Zene; Raise your glass»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
A kanapéra levetve magamat, érzékelem, hogy… Senki sincs körülöttem. Sőt mi több az egész lakás csendes. Gyanúsan csendes. Nem lenne itthon senki? Akkor miért van nyitva az ajtó? Miért láttam, hogy a kisherceg itthon van? Oh, hogy nem volt nyitva az ajtó, csak én nyitottam ki? Még kulcsot sem adtak a házhoz, pedig igazán semmi kivetnivalójuk nem lehetne ellenem.
Nem is szoktam annyira nagy galibákat csinálni. A legutóbbi rumos estén is csak egy falat törtem át a fejemmel… Ne, ne kérdezd.
Aztán a ház mélyéből meghallom Alex hangját. Fásult, vékony. Talán most ébredt. Most ébredt.
- Nem Kait vagyok - nyögöm a párnába, mi az összes hangomat elnyomja, szinte semmit sem enged ki onnan. Nehézkesen ülök fel a kanapén. Mit ne mondja, képe sem meggyőzőbb, mint a hangja, ahogy belép a nappaliba. S az első kérdése, vagyis a második, miután felismert, rögtön megteszi hatását a szervezetemen. Ólmok súlya nehezedik szemfedőmre, elmém mintha már nem is itt járna, hanem heted-hét országon túl. Fejem rázom csak meg.
- Éjszakai műszakban vagyok már egy jó ideje - magam kértem át oda. Drake nélkül… jobb ha vigyázok az éjszakai életre. S akkor, onnan bentről, jobban is tudok leskelődni mások után. Inkább a homijaik között, elkeverve ezt-azt. Másfelé terelve a gyanúkat. Nincs sok eszköz a kezembe, azzal kell élnem, amim van.
- Képtelen voltam aludni reggel, gondoltam megleplek. Ne teljen úgy el nap, hogy ne látnád gyönyörű arcomat - és szerény mivoltomat. De ez már csak így megy közöttünk, mióta világ a világ. Mióta… Beszélgetek vele, fejezzük így magunkat. Vagyis mióta képes vagyok a síráson, az önmarcangoláson és a bosszún kívül más érzelmekre is. Gyerek volt még, mégis azt hiszem többet felfogott az akkori valómból, mint bármikor bárki más. Mit számít ez a hét év közöttünk? Hét év… Hét év után is meg tudna szakadni a szívem, ha arra gondolnék.
- Nem is értem miért zárják el - rázom meg a fejemet. Mintha teli tál vizet lögyböltetnének benne. - Mintha nem tartana röpke két percembe kinyitni bármilyen zárt - nem vagyok büszke képességemre, de sokszor bizonyult már hasznosnak egy-egy feladat alatt. Én vagyok az ész. Tudásomat gyakorlatba is tudom olykor ültetni.
- Eeeeez???? Ez neked természetes!!!?? Ez már szinte hőguta! - esek vissza a kanapéra a párnák közé. Fáradság, meleg. Éhség. Kávétlanság. Teljes egyvelege annak, hogy miért is vagyok nyűgös. - Gyere, kísérj el kávét készíteni - tápászkodok fel nagy nehezen a kanapéról. Vontatott léptekkel indulok el a konyha irányába.
- Hé! Miért hiszed, hogy csak azért jövök, mert beszereztem valamit? - fordulok hátra lépteimet folytatva. Kívülről ismerem ezt a házat, pontosan tudom, hogy mikor kell elkanyarodnom a konyhába. Nem mondom, hogy alaptalan az állítása. - Vélhetőleg nem rendeltetés szerűen használtátok. Tudod, a macskát sem kell a mikróba beletenni - vigyorodok. Befordulva a hatalmas hodályba először is két bögrét veszek elő, a kotyogós kávét színültig töltöm kávéporral és a tűzhelyre teszem. Payne anyának nem kell sírnia, úgyis pótlom, amit itt elhasználok.
- Mellesleg a platómon ott van egy régi játékgép. Kifogástalan állapotban van, egy kicsit kellett csak megbütykölni. Két ember játszható vele. Ja és a Mortal Kombat - vigyorgok rá, s amíg lefő a kávé a konyhaszigetre könyökölve hajolok előre a Kisherceg irányába. - Mi ez a kifacsart arc?

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 02, 2018 1:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


The little prince and the fox
Natalie & Alexander
─────────────── ───────────────
« Comment; <3 • Szószám; 656 • Zene; Gold »

"- Hé, te jóképű ördög, mindjárt kész a reggeli! - vidám mosollyal az arcomon tekintek el a nappali irányába, ahol valószínűleg már a reggeli futás levezetésén ügyködik Mr. Tökéletes. Válasz ugyan nem érkezik, de tudom, hogy anélkül is eljutott hozzá az információ. Dom olyan ember, aki gyakran elfoglalt a szavakhoz, azonban sosem lankad a figyelme.
Az én igazamat bizonyítja, hogy miként az utolsó palacsintát fordítom a másik oldalára, nyikordul egyet a konyhaajtó előtt heverő, jó öreg padlódeszka. Szelíd mosollyal fordulok felé, csakhogy a tudatomba mélyen beleégett szőke tincsek és felemás szemek helyett egészen más látvány fogad. Az apja.
- Bemocskoltad a fiamat - szólal meg dühödt, visszafojtott hangon, és ebben a momentumban feltűnik mellette az egykori legjobb barátom, illetve az utóbbi években párom is.
- Igen, Alex, tönkretetted az életemet. Hogy tudsz így tükörbe nézni? - lehervad az ábrázatomról a jó kedv, ugyanis nem értem, mi folyik itt pontosan. - Ha nem hagyod, hogy zsinórban a második démon szálljon meg, még mindig nyugodtan élhetnénk az életünket! - szavai ólomként telepednek a gyomromra, miként bevillan a tudatomba a kórház képe, a szerencsétlen beteg torkából kiszakított lélegeztető gép, aztán az esős new yorki utca, Dom nyaka, amit éppen a kezeim szorongatnak…
- N-nem, ez… - tétován lépek hátra. A tűzhelyen felejtett palacsinta alatt közben sercegni kezd az olaj, ám nem tudom rávenni magamat, hogy odanézzek, tekintetem képtelen elszakadni a vádló arckifejezésekről. - Én nem… - kezdenék bele újra, de a torkom elszorul, és valamilyen oknál fogva hiába próbálkozom, nem tudok megszólalni. Ellenben a serpenyőben felejtett reggeli egyre hangosabban sistereg, az olajcseppek vadul kezdenek szerteszét pattogni a konyhában. Égetik a bőrömet, viszont a hang… Az mindennél jobban bántja a füleimet, hiszen pillanatról pillanatra erősödik a sercegés, egészen, ameddig…"

Hevesen szippantva magamba a levegőt, ülök fel az ágyamon, felriadva a rémálomból, ami már közel egy hete üldöz. Zihálva, értetlenül nézek körbe a szoba szegényes falain, azonban valami nincsen rendjén. A homlokomat ráncolva próbálok rájönni, hogy mi idegesít annyira, de csupán akkor döbbenek rá, amikor abbamarad a fülsértő hang. Egy autó dudája.
Szemeimet megforgatva, nyúzott képpel kászálódok ki az ágyból, miközben kezeimmel dörgölve az arcomat, igyekszem némi életet lehelni magamba. Így megy ez szinte minden nap, mióta Dom a titka felderítését követően nem sokkal véget vetett a kapcsolatnak sem nevezhető állapotunknak, majd eltűnt az apjával együtt. Az élet addig sem volt habostorta, két démon is felülkerekedett rajtam, aztán ez a delegáció San Franciscoból, most meg Ő…
Nagyot sóhajtva indulnék a konyhába, végtére nem csak az álmomban készültem éhen veszni, ám alig, hogy lelépek az utolsó, az emeletre vezető lépcsőfokról, a bejárati ajtó hangzatos csapódása rengeti meg a ház falait, illetve az utóbbi időben cérnavékonnyá feszült idegeimet.
- Kait? - szólalok meg erőtlenül, ugyanis az ő ismérve a lelkes ajtóverdesés, főként, amikor dühös valamiért. Márpedig az utóbbi időben gyakran mérges. - Egyszer ránk fog omlani ez a ház, csak úgy mondom… - motyogom álmatagon, elnyomva közben egy ásítást is, mialatt irányt változtatva a nappaliba totyogok.
Akkor ér az igazi felocsúdás, merthogy a nővérem pöttöm valója helyett egy egészen másik alak masíroz be a házunkba, aztán dobja le magát a kanapéra. Egyik szemöldökömet a homlokom közepe felé egyengetve hajolok előre, igyekezve feldolgozni a látványt.
- Nat? Nem te vagy ma az ügyeletes a bázison? - értetlenkedek egy sort, magamban közben számolva a napokat, hogy tudjam, valóban ő van-e soron, vagy csupán bennem kuszálódott össze minden mostanság.
- Mindegy is - legyintek, mert ha már itt van, úgy sem tudhatnám visszazavarni a munkába. - Van a pincében. Szigorú őrizet alatt, a bátyám szerint túl sok fogyott el belőle a napokban - vonom meg a vállaimat ártatlan ábrázattal, mintha nem én és Nat nyakaltunk volna be legutóbb egy hatos csomagot.
- Ugyan már, nyár van. Ez az egyedüli, ami természetes manapság - mosolyodok el leheletnyire, mielőtt még megakadna a szemem a táskája furcsa formáján és méretén. - Ezúttal mit szereztél be? Közlöm, hogy a múltkori trambulint nem értékelték anyáék, meg amúgy is leszakadt - szegény szomszéd kölyök…


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szer. Május 30, 2018 3:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; ide • Szószám; 510• Zene; Raise your glass»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Összeszorult szívvel nézek farkasszemet a házzal. Nem tudom, hogy mióta állhatok itt. Talán már órák is eltelhettek. Na jó annyi biztos, hogy nem, mert eme rekkentő hőségbe itt gyulladtam volna fel, mint egy démon az idézés közepén.
Mégsem tudom rávenni magam, hogy átmenjek az út túloldalára és bemenjek. Az utóbbi időben igazán bejáratos lettem ebbe a házba. Ehhez a családhoz és sajnos ehhez kevés köze van most Alexhez. Mindenem a kölyök, hűséges leszek a végsőkig hozzá, de az anyja. Nem vagyok ostoba, hallom a suttogásokat a hátunk mögött. Elszólásokat, szemek villanását. Tervez valamit. Csak nem tudom, hogy mit. Nekem nyilván soha nem fogja elmondani, Kisherceget pedig nem akarom belevonni ebbe. Ő nekem túl fontos ahhoz, hogy holmi politikai áldozattá tegyem, nem.
Nehéz szívvel figyelem viszont. Tudom, hogy otthon van a kölyök. Kölyök…
Hagyjuk már, szinte már kész férfi. Mivé cseperedett fel ez az apró kis szörnyeteg. Igazi vadász lett, felelősséget vállal tetteiért. Ajkaim mosolyra fakadnak. Örülök, hogy egykor rám erőltette magát. Nem volt sétagalopp a kezdetek, de azóta mennyit fejlődtünk!
Még mindig emlékszem, amikor bevezettem az alkohol rögös rejtelmeibe. A szenvedély… Na jó, ebbe nem, mert makacskodik, de ami késik, az nem múlik. Vagy múlik, nem késik? Mi van?
Nagy levegőt veszek és bent tartom őket. Nem tudom, vagy nem is akarom kifújni azt. Pár percig csak így állok, majd végül…
Sóhajtva hagyja el tüdőmet az elhasznált oxigén, mit sem foglalkozva a szorongató érzéssel, mely környékez. Ha reményeim élnek és valaki figyel ránk fentről - jó vicc, mégis ki? - akkor újabb sóhajtás kíséretébe lépek le az úttestre.
Pont amikor egy hidro-autó fékez le előttem, éktelen dudálással karöltve.
- Hé! - csapok rá a motorháztetőre. - Légy már észnél! - mutatok ujjammal halántékomhoz, hozzá pedig még grimaszolok is. Ezt a hülyét! Összefröcskölte a csizmámat sárral! Oh nem említettem volna? Órákon át esett az eső, azzal a reménnyel kecsegtetve, hogy lehűl a levegő. Ehelyett mi történt? Csak még fülledtebb lett. Az eget újra fekete felhők takarják, kecsegtetve valami zivatar reményével. De ha engem kérdeztek ez elmarad.
Kedvesen belerúgok a lökhárítóba, úgy megyek tovább. Idióta komolyan. Mégis mit képzel magáról? Fejemet rázva lépdelek fel a lépcsőkön. Kopogtatás nélkül nyitok be. Ilyen apróságok nem tartanak vissza. Úgy járok néha ide, mintha hazajárnék. Ami azt illeti Drake távozása óta egyre többet vagyok itt. Érzem az űrt, mit ő hagyott maga után. Isten verje meg azt az idiótát is. Mégis minek ment el? És hova? És mi a fészkes fenéért nem tudott szólni?
Mi az, azt hiszi, hogy ő itt a nagy macsó, a nagy istenség, ki egyedül is szembe tud nézni mindennel? Kiről lepattognak a golyók, a kardok eltörnek testén? Egyes golyókat pedig fogával kap el, úgy harapja el? Nem egy Herkules ő, csessze meg. Csak jöjjön vissza…
Hirtelen támadt idegembe észre sem veszem, hogy úgy csapom be az ajtót, hogy a ház falai beleremegnek.
Egyből a nappaliba megyek. Ha szerencsém van, akkor Alex itt van, ha nem… Úgyis hallotta, hogy jött valaki, ha másért nem a kíváncsisága ide vezeti lépteit.
Hatalmas nyögéssel zuhanok le az egyik kanapéra. Hassal. Lendületből. Belekiabálok a huzatba, mely elnyomja a hangomat. Ha pedig tényleg itt van, felkönyökölve simítom félre hajamat arcomból. Körmömmel a felületet kaparászom.
- Van sörötök, Kisherceg? - szegezem neki a kérdést. Szinte érzem, hogy fuldoklom. Nincs levegő, sem itt bent, sem odakint. Mégis ezt hogyan lehet elviselni? - Ez most amúgy egy újabb természeti csapás? Szaunává változtatni a várost? Mert esküszöm működik. Ilyen feszült már régen voltam - csóválom meg fejemet.Táskámból egy régen gyártott, de még épnek gondolt gyermek körmedence dobozának a sarka kandikál ki.  

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Szer. Május 30, 2018 3:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Csüt. Okt. 19, 2017 11:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Kaitlyn & Alexander
When Darkness comes
Zene linkje • szószám: xXx • Credit:

Ugyan a merész és nem kevésbé elvetemült mentőakció gondolatától nem tudom eltántorítani a nővéremet, de az embernek - egy vadásznak meg főképpen - meg kell tanulnia, hogy olykor be kell érni a kisebbik rosszal. Nem nyerhetünk mindig, vannak helyzetek, amikor a legkisebb, pozitív irányban történő változást is értékelni kell, én pedig most ezt teszem. Mélységesen örülök, amiért lesz némi időnk átgondolni ezt az egészet - legnagyobb reményem szerint annyi, hogy végül el is vessük -, illetve, hogyha valóban nekiveselkednénk, nem felkészületlenül tennénk. Kaitlyn sem vágna neki egyedül a kihívásnak, és ez a legfontosabb a számomra.
- Tudom, viszont Wallenberg sem örülne, ha meggondolatlanul cselekednénk. Ez lebegjen mindig a szemed előtt, ugyanis nem leszünk hasznára, amennyiben kapkodunk - bólintok neki, jelezve, hogy megértettem a véleményeim ellenére a tényt, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ráérősen töprengjünk és szervezkedjünk.
Szóval ott hagyva a nappaliban csapot-papot, én is az előszobába sétálok, ahol leemelem a fogasról a bőrdzsekimet, majd óvatos mozdulatokkal magamra egyengetem.
- Napnyugtakor, addigra szerintem mindenkit fel tudsz keresni, aki fontos lehet. Beszélj velük éjjelre egy időpontot és találkozási helyet, a legjobb az lesz, ha akkor surranunk ki, nem fényes nappal - tanácsolom neki. - A találkozó pedig legyen a keleti városrészben az elhagyatott mozinál. Arra ritkán fordulnak meg anyáék és a barátaik - vetem fel az ötletet, és amennyiben Kaitlynnek sincs több hozzáfűzni valója, illetve egyetért a megbeszéltekkel is, egy gyors ölelés és arcra puszi után útnak eredek a dolgomra, bizonyítandó, hogy valóban komolyan gondolom a nővérem elképzeléseit, és nem húzom az időt szándékosan.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense

avatar



Hold up, no you didn't bow, bow • walk behind you around town

☩ Keresett személy :

℘ Sam Wright -
"Te is, ahogyan én is Drake Wallenberg vadászi csoportjában vagyunk, őrizzünk New York városát. Igyekszel tartani velem a három lépés távolságot, ugyan is olyan érzelmeket keltek benned, amit nem akarsz, Mivel az érzelmeid irányítják a képességed, így óvatos vagy. "

☩ Reagok :
64
☩ Play by :
℘ Alycia Debnam-Carey

Utolsó Poszt Csüt. Okt. 19, 2017 12:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Other Little Payne
Alex XxX Kaitlyn
zene • szószám: xXx • Credit:

 


Nem is sejtettem mi van a mozgalmak mögött, és igen valóban ideges vagyok, és félek, hogy mi lesz. Milyen démon? nagy hatalmú? Ha igen, akkor mindent tud már rólunk, hogy a város milyen felépítésű, hogy mely embereket lehet megszállni. Hála Drake pecsétjének engem képtelenség, hiszen megvéd a megszállástól, de egy okos démon leégeti, vagy kivágja a húsomból.
- Igazad van, de nem késlekedhetünk! - Mondom idegesen, majd leteszem a kabátom.az öcsém mindig egy fokkal nyugodtabb, és átgondoltabb volt, mint én. Talán a szüleitől örökölte nem tudom, de ha ennek vége, első dolgom az lesz, hogy segítek neki megtalálni a családját, amiből remélem engem nem hagy ki, és még akkor is az öcsém marad.  

Gondolkodom, hogy kik lennének jó, ott van Adam Branwell, gyűlölöm, de nem mehetek el mellette, hogy sármos. Még is nagyképű, és pikkel rám, amiért velem foglalkozott Wallenberg és nem vele. Bele túrok a hajamba, és gondolkodom, hogy még ki jöhetne szóba. Végig peregnek a nevek, és tudom, hogy kiket keresek meg elsőnek, de óvatosnak kell lenne, rosszul választok, akkor anyám megneszeli.
- Legyen így, hol és mikor találkozzunk mennyi idő múlva? - kérdezem idegesen, és megint megragadom a kabátom, amibe már bele is bújok, kibontom hajam, majd ujra egy kis gombócba teszem a fejem tetején, hogy ne zavarjon.





○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Welcome to
apocalyptic world

avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
110
☩ Play by :
Matthew Daddario

Utolsó Poszt Szomb. Okt. 14, 2017 12:36 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Kaitlyn & Alexander
When Darkness comes
Zene linkje • szószám: xXx • Credit:

Mikor megfogja a kezemet, és leül mellém, úgy érzem, sikerült valamennyire megbékítenem, azonban hiába igyekszem egyúttal hatni az eszére is, megvilágítva előtte, miért kellene elengednie Wallenberget, újfent felzaklatja magát. Tanácstalanul figyelem, ahogy fel-le járkál a nappaliban.
- Te is tudod… - felelem csöndesen, nem próbálva tovább magyarázni a város vezetőjének indokait és jellemvonásait, vagy azt, hogy miért nem látja Kaitlyn a fától az erdőt. Erről még én is úgy vélem, hogy pusztán olaj lenne a tűzre, idegesen ugyanis senki sem szeret szembesülni a „hibáival”. Amúgy sem, de felpaprikázottan végképp nem.
Szóval úgy döntök, hagyok neki egy kis időt a lecsillapodásra, viszont nyugalom helyett egészen őrült ötletet vesz a fejébe. Aggódóan pattanok fel a kanapéról, ami persze nem tesz jót a még gyógyulatlan testemnek, ám nem tud érdekelni a kellemetlenség, amikor épp a halálba tervez rohanni a nővérem.
- Várj, Kaitlyn, ne kapkodj! - sietek oda hozzá, lázasan törve a fejemet a megoldáson. Attól félek, hogyha most hátat fordítok neki, ő ugyanúgy szalad majd megkeresni Wallenberget, merthogy kötve hiszem, sokan mellé állnának a mentőakciójában, amikor a férfi önszántából távozott a városból.
- Előbb… Előbb szükségünk van felszerelésre. Gondolunk kell az ellátmányra és nem csaphatunk feltűnést sem. Anyáék rögtön megtudnák - sorolom neki a felvetődő problémákat, hátha meggondolja magát. - Amíg toborzol, akár le is köthetem anya és a bátyánk figyelmét - ajánlom, noha kissé rosszul érzem magamat, mert a jogos kimenő okán nem lennék rest Dommielt sem felkeresni. Mindenesetre minél tovább húzzuk az időt, annál több lehetősége marad Kaitnek átértékelni a helyzetet.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3