Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Elhagyatott étterem
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME


Utolsó Poszt Szer. Márc. 14, 2018 9:12 am
Következő oldal


Until the Death
- Jaj ne! - kapok ijedten a szívemhez. - Sokat kell még tanulnom - lehelem, szinte elhaló hangon. Annyira, de annyira meglep eme kijelentéssel, hogy hirtelenjében nem is tudom, hogy miként reagáljak rá. Szégyenkezzem tudatlanságom miatt? Fejemet lehajtva, konyulnak le játékosan ajkaim. Oh, persze, hogy ebből egy gesztus sem igaz, de attól még jó azt játszani, hogy igen. - Szegény pici démoncikák nem tudnak megsértődni, képtelenek az éktelen bosszúra, ha becsületüket sértik - áh, hasonlót sem láttunk még a világba. Nagy levegőt véve, nézek fel újra rá. Néha már én sem tudom, hogy mi igaz abból, amit mondok, amit teszek, vagy mi egy teljesen elfedett kép. - Várj! Tényleg! Ilyen sose történt!  A Római Birodalmat sem egy feldühített démon rombolta le - vonogatom meg vállamat. Még hogy alig tudok valamit. Pf.
Mindjárt megsértődöm.
Kár, hogy képtelen vagyok bármi komolyabb érzelemre is. De eljátszani őket, annyira érdekes! És szórakoztató! Nyilván nehezebben menne, ha előtte nem ismertem volna őket, de erről most vonatkoztassunk el.
- Áh, ne is próbálkozz vele - legyintek - Hamarabb beleőrülnél, mint én újra. De, de, de, de akkor próbáld meg! - tapiskolok, párat ugrálva is hozzá. Vajon milyen lehet, ha egy démon megőrül? Ó ne, most látni akarom!
- De állj sorba. Te vagy már a… - előveszem ujjaimat, ahogy számolom, hogy ki is kért tőlem már hasonlókat, mióta betettem a lábam a városba. Meglehet, hogy enyhén túlzom, amikor már a második kezemen veszem sorba ujjaimat. - Mh, túl sokan vagytok. Majd ha meghalok, húzzatok sorszámokat! - adok neki is egy remek ötletet ezzel kapcsolatban. Elkárhozott lelkemet simogatja ama tudat, hogy lám, még egy félvér is ér valamit. Hiszen valóban nem ő az egyetlen, ki ily kedvességgel próbál bókolni nekem.
De kár, hogy semmit sem ér velem szemben.
Szeme megvillan, miután kiejtem, hogy ő az apám. Meglehet, hogy tudja, hogy nem így van. ÉN legalább is tudom. Mégis addig a napig, amíg nem találtam rá, egy démonnak sem mondtam volna ezt el. Úgy, hogy már tudom, jövök rá, hogy milyen vicces is ez valójában. Eddig mindenki máshogy reagált rá.
- Hogy kik? - vonom fel szemöldökömet, elröhögve magamat. Eközben kissé előre is dőlök. - Azok a tollaskák inkább egymást irtják. Egyébként is, én egy nagyon cuki, és ártatlanka emberke vagyok, akit csak mindig bántanak - nyafogom, újból csak lebiggyesztett ajkakkal. Tekintetemből most a végtelen ártatlanság és fájdalom sugárzik, nyoma sincs, az iménti őrültségnek.
A megtévesztés mestere is lehetnék. De ha azt nézzük, hogy mily sok évet megértem… Az is vagyok. Újra csak nem bírom sokáig és hangos nevetésbe fullad színjátszásom.
- Uncsi vagy. Egyetlen egy, ártatlan és színtiszta halandócskával sem játszadoztál el az évezredek során!? Egyet sem akartál megkísérteni, hogy lelkét megfertőzd, hogy elkárhoztasd? - düllednek ki szemeim, találkozásunk óta, meglehet ez az első alkalom, hogy valóban meglepődöm valamin.
- Ó, ne érts félre, ő a kedvenc pacikám - vigyorodom el álnokul. De vannak dolgok, melyekkel még velem sem szórakozhatnak. De ő megtette, azt hitte, hogy kétségbe tud taszítani. Tudná, ha eme gödröket már rég megjártam. - Egyszerűen csak van egy meglepetésem neki. Nem szeretném, ha elpletykálnák. Meg amúgy sem kell tudnia, hogy nélküle is tökéletes életem van - vigyorodok továbbra is. - De jah, játszott, de ne hidd, hogy annyira ellenemre volt - sóhajtok el ábrándosan. - Soha oly kéjt nem éreztem, amikor elfoglalta testemet - hiszen az az érzés, ami akkor átjárt. Az… Valami felejthetetlen volt.
Ha tehetném újra és újra átélném, és el fogom élni, hogy átélhessem újra.

Feltámadásom után pihegek a pulton, vérembe fürödve. Érzem, ahogy a vöröslő testnedv rászáradt torkomra, tarkómra.
- Ezt már átéltem - felelem hetykén, vállaimat megvonva. Vágtam már el karomat, véreztem már el, ez sem volt másabb. Annyival. Kemény tettére megjelenik arcomon a már megszokott pimasz vigyor.
- Imádtam - suttogom, szemeimbe érdekes fény csillant. - Imádtam minden egyes percét, ahogy a testemet elárasztotta a démoni hatalom. Amikor láttam tekintetét, hogy az Én testem az Én elmém kell neki - mégis mit vártatok? Hogy visszakozni fogok? Ugyan már. Repülő testem nevet, elmém kacag.
Végre egy érdekes nap. A mögöttem húzódó falba kapaszkodva tápászkodok fel. HA azt hiszi, hogy könnyedén hagyom magam… Abban mégis mi a szórakozás.
- Hé! Ez az én ötletem volt! Az imént loptad el tőlem! - mutatok ujjammal a kis apró lényke árnyékára a falon. - Egyébként meg égő hús megmarad. Lassan és fájdalmasan, nagyooooon fájdalamas gyógyul be - sóhajtom újra csak ábrándosan és nosztalgikusan. Igen, próbáltam már embereket a túlvilágra küldeni, mióta nem lehet. Nekem is kell szórakoznom, jól van?
- Tudod mit!? Ez nem ér, egyszer én öllek, meg egyszer meg én, na? - vonogatom fel szemöldökömet, s kedvenc késem, Kín, máris kezembe repül. Nem, dehogy akarom fenyegetni. Figyelem felém közeledő alakját, kékes tekintetem nem veszem le róla.
Az eddig fetrengésem helyszínéül használt pult hirtelen mozdul meg. Elemi erővel csapódik a démon irányába. Arcomon újra megjelenik a jól ismert pimasz, álnok félmosoly.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
28
☩ Play by :
Mark Pellegrino

Utolsó Poszt Hétf. Márc. 12, 2018 8:00 pm
Következő oldal


☽ Death iscoming

Kyara xXx Gressil
zene • szószám: xXx • Credit:

 


Csak rázom a fejem a szavaim után lévő reakciójára. A démonok nem olyanok, mint ahogy még régen leírták azt a könyvek. Nem gyilkolunk eszeveszetten, nem döntünk romba puszta városokat csak azért mert nekünk olyan kedvünk van, nem eszünk lelkeket, babákat. Nekünk öregeknek az erőssége az nem csak az ereje, hanem az esze. Háttérből szoktuk igazgatni a szálakat, a bábuk elrendezését és a helyszín választását. Tervezünk, hogy messzebbre jussunk és túléljük.
- Tudja ezt jól ő maga is. Sőt megmondom én neki a szemébe. Kicsikém, még sokat kell tanulnod a démonokhoz. Tanulmányozz minket jobban, ásd bele magad. Csak vigyázz, hogy meg ne őrülj. Mármint ennél jobban. Vonom meg a vállamat, miközben a tekintetemmel végigjárom az előttem lévő nőt és amint elkezd magyarázni a szemöldököm az egekbe szökik és elnevetem magam, talán az eddigi beszélgetés alatt egyetlen egyszer őszintén.
- Igazán érdekes vagy te, majd a Pokolban meglátogathatsz ha újból kinyílik. Felfeküdhetsz a kínzóasztalomra és akkor talán sikerül majd megértenem, hogy hogyan gondolkodsz is te valójában. Mert ez eddig nem sikerült. A sok millió év alatt nagyon jó emberismerő lettem, de ezt itt nem tudom kiismerni, nem tudok az ő eszével gondolkodni. Bolond, de egyben okos is. Tudja azt, hogy mit tehet és mit nem. De, hogy azt kitalálni, hogy mi a következő lépése? Ilyen kevés idő alatt megkockáztatom, hogy lehetetlen.
A következő válaszánál már újból jön felfelé a nevetés a torkomból és elég nagy önuralom kell hozzá, hogy ne törjön ki belőlem. Még, hogy nekem gyerek? Nem közösültem soha sem halandóval, csakis démonnal vagy más természetfeletti lénnyel. Rendesen kiráz a hideg, hogy ha erre gondolok. Patkányoknak nézem az embereket, a munkám részének. S egy bölcs ember egyszer azt mondta, hogy a munkahelyi kapcsolatokból mindig csak nagy szívás lesz. Így hát ezt szem előtt tartva mindig is távol maradtam a halandóktól. De ha játék, hát legyen játék.
- Te vagy az elveszett lányom? Azt hittem, hogy már levadásztak téged az angyalok, így hát nem is kerestelek. De jó, hogy végre megismerhetlek. Csillan fel a szemem és még el is játszom azt, hogy teljesen lázba hozott a hír és le se lehet hervasztani a vigyoromat. Még talán el is hinném az alakítását, ha nem tudnám azt, hogy nekem tényleg nincs félvér leszármazottam. De így, hogy tudom ez az egész előadás már akkor káosz lett, amikor elkezdte. De amint a nyakamba veti magát, már nem bírom tovább és morogva kapom el a nyakát a levegőbe és vágom a földre, aztán pedig hátrébb lépek bár lépést kezeimet újra hátratéve.
- Meg kell hagyni a színészi alakításod valami pazar. De hát én még nem háltam halandóval így nem is lehet egy félvér gyermekem. Persze ilyenkor eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne ha... Halál gyermeke... nagy szolgálatot tudna nekem tenni, de hát ezt az egy szabályt nem fogom áthágni. Halandóval nem.
- Ohóóóó! Mi ez a hangnem? Talán a bátyám mély sebet hagyott benned? Játszott veled, igaz? Elméddel, a testeddel. A már alapból bomló agyadat még jobban darabjaira zúzta? Még jobb, még jobb. Nevetek fel most már sokkal másabban, mint az előbb. Gonoszabban és démoniabban. A szemeim feketévé váltanak, ahogyan az ujjaimat végighúzom a testén és aztán ahogy elmetszem a torkát. A körmeimről lenyalom a vérét és csak élvezettel nézem a haldokló testét, majd amint eljön az ideje akkor rápillantok a szellemére, hiszen én látom őt, s csak egy aprót kacsintok. A két ujjamat ráteszem a homlokára, hogy olvassak a gondolataiban és lássam azt, amit ő látott. Hogy értelmezni tudjam a kilétét és amint a Belialos részhez érek elnevetem magam.
- Tetszett az érzés? Kérdezem a pultnak dőlve, majd ellököm magam onnan és végigjárom őt, aztán beletépek a hajába, hogy a fejénél fogva felemeljem és a szemébe tudjak nézni.
- Milyen érzés volt az, amikor játszottak az elméddel? Amikor átvették az irányítást egy pillanatra? Biztos tetszett, nem? Egy hirtelen mozdulattal dobom át a pulton és szépen lassan közelítek felé, mint a ragadozó aki éppen most akarja becserkészni az áldozatát.
- Minek is várjunk a következővel, igaz? Kíváncsi vagyok, hogy mi lenne ha úgy térnél vissza, ha a tested folyamatosan égne. Te nem?    
 



Utolsó Poszt Csüt. Márc. 08, 2018 8:19 am
Következő oldal


Until the Death
Újra ijedten kapom szívemhez kezemet. És még hatalmas levegővételt is veszek, melyet bent tartok. Szavai… még ha van is benne logikája, kit érdekel jelenleg? Elmém annyira megbomlott már, hogy lényegében egyet is értek vele, de egyúttal képtelen vagyok felfogni miként gondolkozhat így. Jó, ne nézzetek így, félig azért halandó vagyok. Életem röpke, alig egy villanásszerű az emberiség történetében.
- Ne mondj ilyen szitkokat! - reagálok rá, végül kiengedve minden, de minden elhasznált levegőt számon keresztül. Mint a pusztítás örököse - tudom, tudom, hogy nem így működik, de azért jó használni ezt a jelzőt - ilyet hallani a legrosszabb. - Még megtalálod sérteni a Pusztítót - suttogom, mímelve azon félelmemet, hogy az említett démon bármikor idejöhet. Dehogy jön, én ettől nem tartok, de neki nem is kell tudnia.
Ahogy azt sem, hogy honnan tudok róla. Oh, igazából ez egyszerű. A legtöbb démont névről ismerem. Miután rájöttem, hogy ki is vagyok valójában, kutakodni kezdtem utánuk. Vajon ki lehet az, ki apám lehetne. Nem állhattam úgy elé, hogy semmit sem tudok az ő világáról. Nonszensz.
- Az ész elvesztésével nem jár egyenes arányosságban az átélt veszélyek - hajtom oldalra a fejemet. Lám, tudok én okosakat is mondani, ha akarok. Csakhogy sokszor nem akarok. - A képlet igazából egyszerű - somolygok orrom alatt. - Erős vagyok, mert voltam már gyenge. Félelmet nem ismerek, mert a legnagyobb félelmeimet mind átéltem éééés, figyelj, ez az utolsó a kedvencem! Már nem is tudom, hogy merre olvastam, de ez az, mi teljesen illett rám - vonom meg a vállamat könnyedén, s arcomra lassan kúszik a már jól ismert pimasz mosoly. - Bölcs vagyok, mert voltam már bolond - Minél jobban ismered magad, annál több dologra vagy képes.
Tisztában vagyok magammal, erőségeimmel, gyengeségeimmel. Nem azt állítom, hogy nem tudnak meglepni, mert ez hazugság lenne. Egyszerűen már semmit sem tudok komolyan venni és mégis annak veszek mindent.
- Te! - csapok tenyeremmel egyet, kissé megugorva. Arcom felderül, kislányos, bájos és kedves mosoly kúszik rá. Tekintetem, akár a gyermeké, ki őszinte szeretetével és csodálatával néz fel apjára. - Ami azt illeti, ezért is választottam azt a szörnyikét. Na jó nem tudtam, hogy a tied, de miután elárulta, nem tudtam engedni a kísértésnek. Hisz oly régóta kereslek már - hajtom le a fejemet. Megfogadtam, hogy minden szembejövő démonnak ezt fogom mondani, ha rákérdeznek. S el fogom velük hitetni, hogy márpedig ez így van.
Meghatódva teszem kezemet újra szívemhez. Immár mindkettőt. Kevésen múlik, hogy nem röhögöm el magam újra, de most vissza tartom ezt. Vissza kell tartanom. Pont.
- Tényleg ezt akarod? - csillognak fel szemeim. Ma akkor is ő lesz az apám. Felszólítására a pultról vetem rá magamat, karjaimmal csimpaszkodom nyakába, ölelem őt szorosan. - Apucikááám! - nevetek vidáman fülébe. Ha ebből bármi is igaz lenne. De Lucifer lássa lelkemet, teljesen élethűen adom elő magamat. Az elveszett gyermek, ki viszont látja apját, ennyi gyötrelem után. Még szemembe is könny szökik. Hazug könny.
Elengedve ülök vissza a pultra. Így pont felé tudnék néha magasodni.
- Awww, ne bókolj, még a végén azt fogom hinni, hogy hátsó szándékod van velem - köhögök még párat, mellkasom megemelkedik, majd lágyan huppan vissza a pultra. Nincs erőm felkelni, tüdőm nem engedi. Félig lehunyt szemmel, lopva figyelem a férfit. Pimasz mosolyom mit sem változik. - Jaj nehogy átadd! - ijedek meg, őszintén? Magam sem tudom. Vele még terveim vannak. - Majd jön úgy is hívásomra, mely kecsegtetőbb lesz neki bárminél - de hogy mi lesz ez? Még nem tudom, jön magától, emiatt nem aggódok.
- Játék! - vidulok fel, ördögi mosollyal ajkamon. Figyelem, ahogy kezét végigsimítja arcomon, mégsem… Érzek semmit.
Szavai hallatán vigyorom csak tovább szélesedik, jóleső sóhajt hallatok, amint megérzem a körmei hegyét torkomon, hogy aztán…
Fuldokoljak saját vérembe. Érzem, ahogy tüdőm egyre jobban összeroppan, látásom újra homályossá válik és…
Fázok. Újra. Reszketve emelem fel fejemet, torkomból őrült nevetés hallatszik, majd…
Nagyot koppanva ér a pultra, üres tekintetem a plafont bámulja. Vérem fejem körül terebélyesedik, lefolyik a pultról.
Percek, vagy órák telnek el? Magam sem tudom. Előbb csak pilláim remegnek meg, majd ujjaimban az ideg ráng kettőt. Hatalmas levegővétellel ülök fel, akárha rugón feküdtem volna eddig.
Bal kezemet véres torkomra teszem, fejem enyhén lehajtom. Bőröm akár a libáé, apró pöttyök halmozzák el.
- Hát ez pokolian jó volt, igaz hasonlót már próbáltam - hallom saját, érces hangomat. Wow, mi történt velem?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
28
☩ Play by :
Mark Pellegrino

Utolsó Poszt Szer. Márc. 07, 2018 12:40 pm
Következő oldal


☽ Death iscoming

Kyara xXx Gressil
zene • szószám: xXx • Credit:

 


Összevonom a szemöldökömet arra a reakciójára, amikor bocsánatot kérek tőle a faragatlanságomért. Nem sok magasan jegyezett démonnal találkozhatott, ha ilyen idegen neki a kegyesség amit egy magam fajta feketeszemű mutat. Mi, akik már öregebbek vagyunk, nem fogunk kérdés nélkül letarolni mindent és mindenkit. Emberiek próbálunk lenni hiszen, ha valaki elveszti a kontrollt akkor annak következményei lesznek. Tudunk mi nagyon gonoszak is lenni, de nekünk ezt a tulajdonságunkat nem kell sűrűn mutogatni, arra ott vannak a katonáink és a tanácsadóink. Majd ők villogtatnak, mi csak szórakozunk.
- Fiatal vagy még. Majd egyszer rájössz, hogy a démonok legerősebb tulajdonsága az nem a pusztítás, hanem a megtévesztés. S igen, ha kedvesnek mutatod magad akkor könnyebben tudsz a célpont bizalmába kerülni, hogy utána sokkal fájóbb legyen az árulásod és a lelkét millió darabra törheted. Ez az igazi gonoszság, ez az igazi fájdalom. Belülről rohasztani a rendszert rosszabb, mintha kívülről ütlegelnénk a falakat.
Érzem rajta a Pokol energiáját, de nem olyan tiszta mint a többi társamé. Meg hát ha olyan lenne, mint én akkor nem tiszteletlenkedett volna, hanem próbált volna minél jobban nyalizni. Ha jól tippelek és jók a megérzéseim akkor egy félvérrel állok szemben. Kíváncsi vagyok arra, hogy ki az apuka.
- Ezt valahogy elhiszem. Csak az nem tudja felmérni az esélyeit, aki már sok veszélyes helyzetet átélt s már elment az esze. Vonok vállat miközben méregetem és próbálok rájönni, hogy ennyire bátor-e vagy tényleg annyi szarságon ment keresztül, hogy elment az esze. Milliódolláros kérdés, igaz?
- Mondd csak te lány, ki az apád? Háhh lehet, hogy valami családtag félével van dolgom. Ki tudja? Elképzelhető, hogy Beli porontya, akkor még meg is érteném azt, hogy miért viselkedik ennyire furcsán. Az apja is defektes, hát ő is az lett.
- A lelkedhez csak később fogok szólni. Még csak hozzád beszéltem. Vagy ez is csak egy metafora volt, amit az emberek annyira szeretnek használni? Ha igen, akkor miért nem tudják normálisan elmondani azt amit szeretnének. Nem értem, hogy miért kell mindig rébuszokba beszélni.
Már rég elintéztem volna a sorsát, de hát így nem nagyon van értelme. Ha megölöm, akkor úgyis visszatért. Bár ha jobban belegondolok, akkor kinyírom sokszor, egyre fájdalmasabban és akkor talán tanul egy kicsit.
- Ott ahol sok magas rangú démon tanyázik. Talán keresd meg a szülődet, legyen nagy egymásba borulás és éljetek boldogan míg meg nem haltok. Ennyire egyszerű a válasz. Mi már hozzászoktunk a jóléthez s egy ilyen kis világvége utánzat miatt nem fogjuk ezt eldobni. Mert hát ez nem az igazi apokalipszis. Azok mi vagyunk, az én vagyok. Ne másolja senki azt, amit nekem kell véghez vinnem. Senki.
Oldalra döntöm a fejem és úgy nézem, ahogy vonaglik a bárpulton s köhögi kifelé szó szerint a tüdejét. Halvány mosoly varázsolódik az arcomra és csak úgy kortyolgatom az italomat. Aztán amit elmondja amit tudni akarok, egy kicsit még én is félrenyelek.
- Belial? Hát elhiszem, hogy ő a szimpatikusabb. Rokonlelkek vagytok, mind a kettőtöknek nincs ki a négy kereke. Jahj, majd lesz mivel szívnom egy kicsit a drága bátyámnak a vérét. Majd elmondhatom neki, hogy találkoztam a játékszerével.
- Majd átadom neki, hogy üdvözlöd. Szépen lassan az arcomhoz emelem a kezemet, összehúzom a szemeimet és úgy teszek, mintha nagyon koncentrálnék az ujjaimra.
- Ecc, pecc, kimehetsz. Mutatóujj. Leteszem a pultra a poharamat, s szépen lassan a nőszemély elé sétálok majd azzal az ujjammal végigsimítok az arcán, szépen le a nyakához.
- Most nyert ügyed van, kedvesem. Ez volt a gyors halál. A körmöm megnyúlik és elvágom azzal a torkát. Pedig annyira élveztem volna, ha a lassút fogja ki. De hát nincs mit tenni, ez így alakult. Úgyis felébred órák múlva, akkor majd folytathatjuk.  
 



Utolsó Poszt Szer. Márc. 07, 2018 8:14 am
Következő oldal


Until the Death
Kezemet ijedten kapom szívemhez szavai hallatán. Mit ijedten, menten kifut minden vér a testemből, nah jah, de ilyenkor hova vándorolnak? Részletkérdés. De nem létező, vagyis darabjaira hullott lelkemet sebzi a szavak. Még egy letargikus - vagy inkább szarkasztikus? - levegőt is veszek.
- Lucifer oltalmazzon mindenkit, ha ily kegyessé váltok - szólok ijedten. Na tessék, akarjatok a kedvemre tenni. Először nem köszön az a baj, most meg elnézést kér és ez a baj.
De hát ez mindennél nagyobb baj! Ezek démonok! Nem holmi ajtónálló kis…
Nyugi, nyugi, nyugi, hited még nem veszett el a démonok iránt. Hiszen családtagjaid. S ki tudja, hogy ezzel itt ni, milyen rokonságban állsz?
Még papus szeretője is lehetne. A gondolatra ajkam gúnyosan húzódik el, s fejem újra csak félrehajtva szemlélem az ipsét. Démoncikát. Nagyfater egyik teremtményét, de vajon melyiket?
- Áh, kire veszélyes? - legyintek könnyedén. - S amúgy is veszély volt az óvodai jelem - vigyorodom szemtelenül. Már ha jártam volna óvodába. De nem tettem. Ám abban a házban viszont tényleg az volt. Főleg, amikor… - Uh, nem is! A veszéllyel a vérembe születtem! Nyeh, nem hangzik jól - húzom el a számat, miközben a szavakkal játszva észlelheti, hogy mennyire nem is félem a veszélyt.
Nem, mert már féltem. Volt, hogy már rettegtem, de már nem. Oké, néha elkap a páni félelem, főleg, amikor a démonok egymás között romcsiznak, vagy épp Bocsánatot kérnek!
- Wáá, most aztán a lelkemhez szóltál! - epéskedem pimaszul szemeimmel egy pillanatra düllesztve felé. Méghogy védjék a… Rendben, talán van ebben valami, de - Oly unalmas lenne az élet, ha mindenki ilyen begyöpösödött lenne - sóhajtom el fejemet lehajtva újra. S újra ott motoszkál a pimaszság ajkam szegletébe. Vibrál, s sose akar eltűnni.
A sötétség előtt sose mentem volna el ilyen messzire. Háh! Bevetted? Dehogynem. Csak épp alkalmam nem volt rá. Volt pár halál közeli élményem, de valami, vagy valaki mindig és mindig visszahúzott az életbe.
Volt, hogy egy tünci démoncika mentett meg.
- Brühü - törlöm meg könnytelen szememet. - Tényleg? Tiszta helyen? - vonom fel a szemöldökömet érdeklődően. - Rendben… - fordulok ekkor felé, törökülésembe, úgy tűnik van egy-két dolog melyet tisztáznunk kell. - Mesélj a világvége határán, hol találok tiszta helyet? - húzom aljas félmosolyra ajkamat. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit ajánlana nekem.
Ám a fájdalom már a velőmig hat. Immár hátamon fekve figyelem a plafont, hallgatom szavait. Alig jut friss oxigén a tüdőmhöz, szinte érzem, ahogy összepréselődik. De ahelyett, hogy az életemért könyörögnék nevetés szakad fel torkomból.
Ahogy tüdőm jobban préselődik, pulton fekvő testem is megrándul, oldalra. Tenyeremet a hideg márványra simítom, de meg sem próbálok felülni. Ujjbegyeimmel kapaszkodom meg.
- Végtelen, mint az élet - nyöszörgöm az utolsó leheletemmel, s amikor már azt hinném, hogy itt a vége…
Hirtelen véget ér. Nagy levegőt véve ülök fel, akár egy sellő. Zihálva tekintek az érdeklődő felé, arcom pirospozsgássá vált, tekintetem lassan tisztul ki.
- Oh, mindentéren az elsőszámú - sóhajtom letargikusan. - Kecses, ámde ördögi démoni alakkal megáldott pacika ő, kegyetlen mosollyal. Oh, mily édes volt kínzása - hanyatlok hátra újra a pulton, tekintetem a plafonra vetve. - De szerencsétlen, azt hitte, hogy káoszt tud elmémbe teremteni. Pedig be kell látnia, hogy a fejemben lévő káosznál nincs nagyobb. Legfeljebb ő, de neki ez a dolga - emlékszem vissza az első lovassal való találkozásomra. Mily remekül elszórakoztunk egymással.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
28
☩ Play by :
Mark Pellegrino

Utolsó Poszt Kedd Márc. 06, 2018 10:21 pm
Következő oldal


☽ Death iscoming

Kyara xXx Gressil
zene • szószám: xXx • Credit:

 


Az íriszeimet rávezetem az étterem falán megmaradó korom nyomokra és csak elhúzom a számat. Még több pusztítás, még több nyom ami a természetfeletti kéznyoma után marad a halandók világában. Nem volt még elég a rombolásból? Semmi gondom nincs a háborúval és a csatákkal, de be kell vallanom, hogy az emberek egyetlen egy dologhoz nagyon értenek. Az építéshez. Ezek a betontömbök történeteket mesélnek el, munkásemberi kezek emelték verejtékkel és sok-sok kínnal, s mi pedig pillanatok alatt ledöntjük a kemény munkájuk gyümölcsét. Mintha a megmaradt lelkek sírnának a kegyetlenségért, ha beszélni tudnának akkor most csak az ordításukat hallhatnánk.
- Elnézésedet kérem, annyira elszoktam már az emberekkel való kommunikációtól, hogy az ilyen apró dolgok felett mindig elsiklok. De tanulok a hibáimból és legközelebb odalökök egy sziát, ha attól jobb a lelkiállapotod. A hangomban nincs gúny, puszta őszinte beszéd. Soha sem értettem ezt a halandóknál, az illemszabályok, illemszabályok hátán. Nekem ezt nem tanították meg, nem kódolták belém. Nekem nincs erre szükségem, hisz a Halál nem társalog hanem csak cselekszik. Elvesz és nem ad. Ez lenne a dolgok rendje.
- Örökké a babád? Kedvesem nem gondoltad, hogy egy picit veszélyes játék lett volna az a lény ott? Bár, ahogy elnézlek nem nagyon szoktál gondolkodni. Soha nem fogom megérteni az embereket, hogy miért nem tudják felmérni azt, hogy hányadán állnak. Ha lenne egy kis eszük, akkor rengeteg konfliktust el tudtak volna kerülni, de hát nem hibáztatom őket. A teremtőjük is defektes, így ők is azok lettek.
- Lehet, hogy neked tetszik ez az állapot de azoknak akiknek az a feladatuk, hogy védjék a természetrendjét, nem nagyon. S ez az igazság. Mert ebből, csak még több baj keletkezik. Az emberek egymást kezdik majd el lekaszabolni, a bűnösök megússzák a jók szenvednek. Egyik fél sem nyer. Nincs Pokol, nincs Mennyország. Csak a nagy semmi. Ha Isten kedvenc játékai nem félik a halált, akkor az csak galibákat szül hiszen nincs mi meggátolja őket a cselekedetekben, amit máskor kétszer átgondolnának. Azt hiszik, hogy átmeneti állapot, mintha csak elaludnának. Szégyenteljes dolog, s ezért Amara meg fog fizetni.
Csak figyelem a mozdulatsort, ahogy imitálja azt, hogy kifüstölték az agyát s erre csak rázom a fejem sóhajtva. Még megkérdezik, hogy miért utálom ezeket? Hát itt a válasz. Nem érdemlik meg azt, hogy éljenek. Nem érdemlik meg a földi jókat. Nem bizonyítottak semmit.
- Pusztán nem szeretek koszos pohárból inni. Sőt magát a retket sem szeretem, lehet neked is meg kellene próbálnod tiszta helyen tölteni az idődet. Forgatom meg a szemem és figyelem ahogy a whisky nem ér le a pohár fenekére, hanem táncot jár a levegőben. Telekinézis? Érdekes adottság, és hasznos képesség. Mi is sokszor használjuk, pedig sokan lenézik. De azok akik már nem újak tudják, hogy minden képességet mélyen ki lehet aknázni. Rápillantok, majd vissza a kitöltött italomra, ami már ott pihen az üveg fenekén.
- Ó, nem. Tudok mutatni lassabbat és fájdalmasabbat, de miért szaladjunk annyira a végére ilyen hamar? Van időnk, nem? A csuklómat befelé fordítom és ez neki olyan érzés, mintha a tüdejével tenném ugyanezt. Nem kreatívkodok még, pusztán felvezetek.
- Másodszámú? Miért ki az első? Hirtelen megállítom a folyamatot, hogy tudjon válaszolni nekem a kérdésre mert ez bizony tényleg foglalkoztat, hogy melyik testvérem találkozott már ezzel az agyament hölggyel. S van egy fontosabb kérdés is. Miért nem kínozta meg? Vagy zárta el valahova?  
 



Utolsó Poszt Kedd Márc. 06, 2018 8:53 pm
Következő oldal


Until the Death
Kérdésére hümmentve tekintek el válla fellett a szemközti falra. Az imént odaégett kis manót helyét figyelem. Koromként maradt ott lenyomata, mintha egy groteszk árnyék lenne. Miért is hiszem ezt, miért. Miért, miért. Dohányom végét ajkamhoz kocogtatom és úgy teszek, mintha teljesen mértékben gondolkoznék a kérdésen, akár egy jó diáklány.
- Megvan! - egyenesedek fel, egyik kezemet a magasba emelve, ki nem esve valahanyadik személyiségem szerepéből. - Mert bunkó voltál és még csak nem is köszöntél, amikor bejöttél! - vigyorodom el szélesen, mint aki csillagos ötösre tudta a választ. Szemeimbe egy pillanatra a reménykedés költözik, várva a választ, hogy valóban jól gondoltam-e. Ez a helyes válasz, igaz?
- Nem mutatkozott be - vonom meg könnyedén vállamat. - Névtelennek mégsem hívhatom. Vagy izének. Ezek olyan izék… Személytelenek. Amúgy is azt ígérte, hogy örökké a babám marad - hajtom le szomorkásan fejemet, de ajkam szegletében ott bujkál valami ördögi mosoly. - De legalább már tudom, is hogy mi az! - csapok bele tenyerembe, szám sarkába dobva cigimet. Mit zavarja ez beszédemet.
- És mily mennyei földi pokol állapot ez - sóhajtom el magamat, szinte már kéjesen. Az, hogy a halál nem fog rajtam a lehető legjobb dolog, mi történhetett velem. Nem állítom, hogy nem félnék, vagy rettegnék tőle, ám mégsem annyira, mint más emberek. Őrült kíváncsiság hajt, megismerni a halálokat. Hogy milyen is, hogy amikor odajussak, már ne rettegjek tőle.
Tudjuk, hogy ki nem féli a halált a legnagyobb dolgokra képes. S miként lehet megszüntetni a belénk táplált félelmeket? Ha gyökerestől kitépjük őket, és miként? Ha magunk járunk mindennek utána.
Ajkamra újabb pimasz mosoly húzódik, miközben a férfi járom körbe. Pöckölésemre reagálására csak újabb kacér mosoly kúszik ajkamra.
- Ööö - kezdek bele, majd kezemet ökölbe szorítva, csak mutatóujjaimat illesztem halántékomhoz. Amint a bőröm, vékonyka kis bőrömhöz ér, oly mozdulatot teszek, mint akibe villám csapott. - Kifüstölték - lehelem pár pillanat után, majd hirtelen széttárva karomat, robbanáshoz hasonlatos hangot hallatok. Még hogy észt. Mindjárt megsért. De mégis nevetésre késztet. Oktalanra, őrültre.
A pultra visszahelyezkedve figyelem, miként mossa el poharát.
- Az úri kurafi - jegyzem meg sejtelmes mosollyal ajkam szegletébe, majd az ömlő whiskyt figyelem. A keserű nedű mégsem ér a pohár aljára, megakad annak közepén. Eljátszadozok vele, hullámokat verek rá, örvényt formázok, de ha rám tekint, akkor az ital is hirtelen ér az üveg aljára. Ártatlanul pislogok rá, mint aki itt sem volt.
- Hát hogyne, mint mindenki itt - fanyalodok el. Ha tudná hányszor hallottam ezt el. Ajkam szegletébe újabb szál mérgező anyagot helyezek, amikor hirtelen kezd el a tüdőm égni. A pult fölé hajolva, támaszkodom meg mindkét tenyeremmel rajta. Mélyről jövő, hurutos köhögést hallatok. Mely nem akar abbamaradni. Sőt minél több és minél nagyobb levegőt veszek az annál rosszabb lesz. Kezem szám elé emelve, rogy meg lassan könyököm. Érzem, hogy valami nedves csöppen bőrömre. Elemelve azt, homályos tekintettel látom, hogy vérem az.
- Oh, ilyenbe úgyse volt még részem - hanyatlok a pultra, hátamra fordulva köhécselve tovább. - Áldott halál, csak ilyet tudsz nekem mutatni? - fordítom felé tekintetemet. Nem félek. Tudom, hogy ha nem is percek, de órák múltán magamhoz térek, mintha az egész csak egy álom lett volna. Most képtelen vagyok meghalni.
- Gressil - ízlelgetem a nevét. - Á, nem a másodszámú Pacika tökéletes lesz neked. Az első helyét már elfoglalták - hallom saját elhaló hangomat, két köhécselés között. Nincs már erőm köhögni. Nincs már erőm újabb mérgező levegőt venni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
28
☩ Play by :
Mark Pellegrino

Utolsó Poszt Kedd Márc. 06, 2018 8:09 pm
Következő oldal


☽ Death iscoming

Kyara xXx Gressil
zene • szószám: xXx • Credit:

 


Csak figyelem ahogy dohányzik és fújja ki a mérgező füstöt és csak egy nagyon halvány mosoly varázsolódik az arcomra. Mintha egy perverz kukkoló lesne egy fiatal lányt miközben agyon cigizi és issza magát. Csak hát sajnos nem ez a helyzet, hiszen ha egy kicsit arrébb tekintünk ott lehet látni a kiszögelt szolgámat a falra, ami már gyönyörűen ég s azok az illatok amik körbejárják az épületet, csodálatos. Mélyen beszívom ezt a csodás levegőt, az égőhús illata megnyugtat. Emlékeztet az otthonomra, a Pokolra. Nem soká újból visszatérhetünk, csak kevés időt kell kibírni ezen a sárgolyón. Igen, én a legtöbb démonnal ellentétben gyűlölök itt fent lenni és a törékeny halandókkal játszadozni. Inkább vagyok lent és üldögélek a székemben és iszogatok egy pohár bort vagy whiskyt minthogy agyon melózzam magam és futkossak a lelkek után. Már ezt csinálom mióta az eszemet tudom, kezd néha untatni maga az eljárás. A végeredmény persze nem, hiszen ha kiheveri a lelkét egy halandó az engem boldogsággal tölt el. De a kérdések miközben átsegítem őket a megfelelő helyre már kiakasztó.
Ügyet sem vetek a leányzóra, hiszen elsősorban nem azért jöttem ide, hogy vele beszélgessek hanem, hogy végleg eltöröljem a föld színéről ezt a nyomorultat aki megmert zavarni a szabadidőmben és a gondolataimat mindig megakasztotta a jajveszékelésével. Mi vagyok én nekik? A testőrük? Azt hiszik? Hidegen hagy az, hogy élnek vagy halnak. Nem engem kell hívni ha baj van, mert ha mégis akkor ez fog történni. Ha segítségre van szükségük, akkor engem felejtsenek el, mert hamarabb végzek én velük, mint más. Nem figyelek rá miközben nekem kiabál, hogy hagyjam a játékát. Nem komplett a csaj, vagy csak nincs tisztában azzal, hogy működik a démoni hierarchia, mert ha valakinek már katonája van, az már nem éppen kis nyamvadt pokolbeli teremtény.
- Miért hitted azt, hogy láthatatlan vagy? Húzom fel az egyik szemöldökömet miután elvégeztem a takarítást. Vagy csak szarkazmus? Ejh, még annyira nem értem az embereket hiszen nem sokat beszélgetek velük azon kívül, hogy elmondom nekik a sablon szövegemet.
- Dobbi manó? Te így neveztél el egy pokolbeli lényt? Azért nem láthattál még egyet sem, mert nekik még nem is lenne szabad a földön mászkálniuk csak hát persze tudjuk, hogy ez a szabály most elúszott. Igen, a másik legrosszabb dolog. Az ilyenek mint az előbbi büdösödő hulla, itt járkálnak az emberek világában és tönkreteszik a terveket. Kevés intelligenciával rendelkező lények ezek nem is értem, hogy miért hagyjuk azt, hogy létezzenek.
Elmosolyodom amint körüljár és rám pöcköli a cigijét. Ejh, bolond gyermek. Talán még arra sem lenne érdemes, hogy eltegyem láb alól persze ezt a tiszteletlenséget nem engedhetem meg senkinek sem.
- Isten neked nem adott eszet, hogy egy picit használd? Kérdezem meg sóhajtva, majd énis a pult felé veszem az irányt s leveszek a polcról még egy ép állapotban lévő poharat és elkezdem elmosni aztán pedig töltök magamnak egy kevés whiskyt.
- Eltaláltad. Nem vagyok ász. Én még azt is ütöm. Belekortyolok az italomba és közben kiengedem az energiámat, hogy az megmérgezze a levegőt és véres köhögésre késztesse az előbb tiszteletlen hölgyet.
- Nevem Gressil, de szólíts csak Halálnak.  
 



Utolsó Poszt Kedd Márc. 06, 2018 2:37 pm
Következő oldal


Until the Death
Koponykáim azonos tempóba haladnak, a szürke füst, szinte körbe von, egyfajta falat épít körém. S minél több szürke kátrányt fújok ki orromon, számon, annál vastagabb lesz, annál fenségesebb, annál áthatolhatatlanabb. Tetszik eme elképzelés. Lehetnék akár a füst asszonya.
Nyeh, az asszony nem szép szó. Közel sem járok abba a korban. Bőröm feszes, fej pártatlan, és páratlan is. Csini pofival ma már ritkán rendelkeznek. Hát még ha olyan kaotikus az elme is benne, mint az enyém. Nyerő párost alkotok egymagammal, de hát… Senki sem értékeli eléggé. Vagyis egy valaki, de most szabadságra engedtem.
Megtaláltam, kisírtuk magunk egymás vállán… Na jó, nem, dehogy. Felkoncoltam volna. Útjaink szétváltak, ideiglensen. Majd újra fogom látni, tudom én. Csak az apám, a semmirekellő kis Pusztító. Nélkülem már nem megy semmire. A kincse lettem és aduásza.
A nikotin mérgezi tüdőmet, szinte megfullaszt a füst, amikor is… hirtelen illan el. Halk csengőre kapom fel a fejemet, mélázásomból és az égő test gyönyörködéséből ez robbant ki. Arakatlanul is kiegyenesedem és a behatolót figyelem.
Délceg legény. De vélhetőleg vén kurafi.
Viszont rám sem hederít. Felém sem néz, hanem Dobbihoz sétál! S leguggol mellé. És… bűvészkedik.
- Hé! - kiáltok rá, nem túl kedves hangon. - Hagyd a játékom! - ám már késő. Játszó pajtim a semmivé válik. Ajkaim lekonyulnak, mímelt szomorúságomba. Az italt újra nyakánál fogom meg. - A legjobb babára! - emelem magasra, majd nagyon kortyolok belé.
És ekkor megtörténik a csoda!
A csoda!
Olyannyira meglepődöm, hogy még félre is nyelek! Krahácsolva támaszkodom meg a pulton. Cigarettámat két ujjam között tartom, füstje immár szabadon száll a semmibe.
- Nem vagyok láthatatlan! - derül fel az arcom, s hangom is. Pedig komolyan kezdtem azt hinni, amikor még csak felém sem fordult. - És még beszélnek is hozzám! - döbbenetem hatalmas. Jó, ne higgyétek, hogy ebből akár egy árva szó is igaz. Teljes mértékben megjátszom magamat. Mint mindig.
- Hé, én nem öltem meg! - védekezek a kurafival szembe. - Te voltál, vagyis… - mutatóujjamat emelem a számhoz, hogy onnan felfelé vándorolva túrjak hajamba. - Vagyis… Van ezeknek lelkük? Sok mindent megmagyarázna ha emiatt pusztulna el… De! Mentségemre legyen szólva, életembe nem láttam még Dobbi manóhoz hasonlót! Honnan tudnám, ha elpusztul végleg eltűnik!? Amúgy meg nem játszott velem - adom a végén a sértődött csitrit.
De nem tudom sokáig ezt tettetni, hangosan nevetem el magamat esztelenül minden ok nélkül. Lendületet kapva ugrok le a pultról és sétálok a férfi elé. Majd körbe is. Dohányom végét elszívva, pimasz mód pöckölöm rá.
- Ha ezek a katonáid, nem lehetsz nagy ász - vonom meg a vállam érdektelenül, s indulok vissza a pulthoz.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
28
☩ Play by :
Mark Pellegrino

Utolsó Poszt Kedd Márc. 06, 2018 2:18 pm
Következő oldal


☽ Death iscoming

Kyara xXx Gressil
zene • szószám: xXx • Credit:

 


A szenvedés mi körülzárja a lényem és igába hajtja, mint egy egyszerű rabszolgát. Mintha egy bilincs lenne a kezemen ami oly szoros, hogy majd levágja a csuklómat a helyéről s csak akkor lazul ha kínzom az emberiséget.
Minél többet annál jobban lazul és csak akkor érem el a teljes boldogságot ha már annyira laza lesz, hogy leesik magától. Csak akkor úszok majd az öröm mámorában, ha elvégzem a feladatomat és kioltom a halandók életét. De mindig van valami fontosabb, ami miatt félre kell dobnom ezt a tervemet és egy újba belekezdeni. Most szükség van arra, hogy ne legyek belőve és tiszta fejjel gondolkozzak, mert csak így szabadíthatom ki azt a tökfilkót aki olyan amatőr volt, hogy kétszer is belesétált egy csapdába. De hát mire valók a testvérek ha nem arra, hogy kihúzzák egymást a csávából? Aztán, ha sikerült végre visszatérhetek a szokásos napi teendőimhez és ahhoz, hogy megöljem Amarát. Bár ha jobban belegondolok akkor nagyobb szenvedést nyújtanék neki, ha visszatenném abba a rohadt sötét pöcegödörbe, ahol eddig sínylődött. Ahol a bánat, a harag, a tehetetlenség elfoglalta az agya minden porcikáját és csak elvette azt a képességét, ami a legfontosabb ebben a háborúban. A gondolkodást. Terv nélkül megindította ezt a testvér komplexus hadjáratot, csak arra alapozva, hogy ő Istenség így senki nem állhat az útjában. Bolond nőszemély, ez lesz a veszte. A túlzott önbizalom miatt már szétpattant a gomb a mellkasán. Ő is a kaszám végére fog kerülni.
S ha már a kaszálásról beszéltünk, ekkor hirtelen felcsendül a fejembe egy hang. Egy jajveszékelés, remény nélküli segélykérés egy démonomtól. Légiómba tartozik az, aki most arra próbál engem rávenni, hogy menjek oda és segítsek neki. Miért tenném? Gyenge volt, csapdába csalták és megölték. Ennyire egyszerű a történet, az ő hibája volt és nekem nincs arra időm, hogy megbüntessek valakit aki megölt egy katonámat. Ha minden vezető ezt csinálná akkor elszabadulna a pokol. Viszont, mivel most az időm engedi talán kivételt teszek ezzel a szerencsétlennel és megnézem, hogy ki kapta el.
Egy elhagyatott étteremhez vezetett az utam, de még nem mentem be pusztán csak figyeltem az ablakból a történéseket. Ohh, szegény pára. Élve elégett, igazán csúf halál. De ki ez a leányzó? Aki ennyire meggondolatlanul cselekszik a démonok városában? Vagy nagyon bátor, vagy csak egyszerű bolond. Bár ha jobban belegondolok akkor a kettő elég közel áll egymáshoz. Szépen lassan besétálok az ajtón, a kis csengő jelzi az érkezésemet az ajtó felett. Elmosolyodva kerülöm ki a nőt és odasétálok a hulla mellé, s ráteszem a kezemet a homlokára.
- Mit vártál? Az ilyenek, mint te vagy pusztán feláldozható katonák. A test szépen lassan kezd halványodni, majd mintha egy marék homokot elfújnának úgy száll el a levegőben a maradvány. Kiegyenesedek és a kezemet a hátam mögött összekulcsolom és úgy sétálok közelebb az elkövetőhöz.
- Helló, kedvesem. Mondd csak mit keresel ezen a helyen és miért irtod az én katonáimat?
 



Utolsó Poszt Kedd Márc. 06, 2018 1:46 pm
Következő oldal


Until the Death
A cigaretta vége halkan parázslik fel, egy egyszerű levegővételnek köszönhetően. A finom papír egy pillanatra kap csak lángra, hogy aztán a tüdőmet mérgezze a kártékony nikotin. Lassan engedem ki a füstöt, játszva annak formájával, azonban a karikán kívül sok másra nem vagyok képes.
Szemeim vészjóslóan villannak meg. Erőmet használna alakítom a szürke homályt koponyaformájúvá. Föld körüli pályára állítva - vagyis magam köré - engedem, hogy forogjanak körülöttem, egyfajta… bájt sugározva amúgy is lenyűgöző teremtményemnek.
Oly régi eme étterem, oly régen nem járt már itt senki, hogy szinte érintetlen, minden mérgező anyagra.
- Jaj de kár, hogy ti csak lassú halált tudtok okozni - sóhajtom mímelt letargiával, megkapirgálva egy brandys üveg oldalát. Hangosan kacagva emelem fel ajkamhoz, hogy nagyot kortyolhassak belőle. Arcom izmai enyhén összerándulnak a keserű nedű miatt, ám egy pillanatra sem tántorítanak el azon szándékomtól…
Mitől is?
Végignézek az egykor meglehet élénk helyen, ma már azért lepusztult helyen. A sarokba pár nem is tudom… úgy néznek ki mint valami manó. Nagy fülei, hatalmas szemei, melyekben él a páni félelem. Nem is csodálkozom, hiszen aprócska karjait függesztettem a szemközti falra. Apró vércsíkokkal színezve az alá terülő területet. Ráadásul ilyen rüves teste van. Hogy az milyen? Hát pont mint annak ott ni. Dobbi manó, így fogom hívni.
- Mi is vagy te, inkább ezt mondd meg - faggatom a kis rondaságot, ám az nem tud beszélni. Milyen kifogás az, hogy a szájába gyömöszölt alkohollal átitatott rongy gátolja ebbe? Fejemet kelletlenül ingatom meg, a kis mitugrász faragatlansága miatt.
Kezembe gyufa lobbantja lángját. Elmém segítségével egy pillanat múlva már is a kis kendő előtt lebeg. Fejem félrehajtva, aljas mosolyt villantva rá, várok pár pillanatot.
A rettegés a kis apró teremtmény szemébe egyre csak fokozódik, a reménye még is ott él, a gyufa egyszer elalszik.
Újra mélyet szívok le cigarettámból, apró koponya füstjeimet megújítom. S még az utolsó pillanat előtt…
Huss. Lángra lobban a kis csicska. Jóleső sóhajt hallatok, látva miként ég semmivé egy újabb teremtményt.
- Ne engem okolj! - teszem kezemet ártatlanul szívemre. - Nem az én hibám! Felőlem élhettél volna boldogan, pokoli förmedvény. Jaj, mit is mondtál, hogy kinek is vagy a milye? Na szóval, én csak unatkozom. A halál sem tudna nekem ártani - vonogatom meg a vállamat. Mintha neki könyörgött volna, hogy mentse meg. Pf. Ha megteszi, esküszöm addig koncolom fel magam, amíg ezúttal tényleg megdöglök.
Uh, azt nem kellene. Még van egy pacika, kinek teljes mértékben az agyára akarok menni, kit rettegésre akarok bírni. Addig, amíg félhalandó létemmel élek.
Lecsavarom a brandys üveg tetejét, s újra számhoz emelem. Élvezem a napsütést, még ha vastag porréteg mögött ragyogja is be az apró helyet, sejtelmességet adva neki.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon


Utolsó Poszt Vas. Szept. 24, 2017 4:58 pm
Következő oldal


A papírmunka szörnyen unalmas...márpedig egy hozzám hasonló démonnak, akinek egy egész országrész felett kell uralkodnia...sajnos sok papírmunkája van. De ,ég szerencse, hogy van egy megbízható, és hűséges titkárnőm Daji, akire rábízhatom nyugodt szívvel a papírmunka jelentős részét. Bár sejtem, hogy néha a pokolba kíván - főleg mert többnyire ott úgyse talál meg - de tudom, hogy a kis démonszíve mélyén azért szeret. Elvégre én nem lennék, semmije sem lenne, és akkor ő sem lenne...senki és semmi. Nem mintha sokat panaszkodna, hisz nagyon nincs is miért. Amíg hűségesen szolgál, és teszi a dolgát addig viszonylag szabad kezet kap szinte mindenben én pedig nyugodtan szentelhetem az életemet a kutatásaimnak, és az újabb ismeretek megszerzésének amire az egész démoni életemet feltettem szinte a kezdetektől fogva. Hiszen a dolgok nem találják fel magukat csak úgy a semmiből...
A másik kedvenc időtöltésem pedig az volt, hogy az emberek világában jártam-keltem. Sok kis társamtól eltekintve én kifejezetten kedvelem az embereket. Persze mohók, gyarlók, esendők, és néha azért a helyükre kell őket rakni, hogy tudják merre hány méter, de ugyanakkor...végtelenül érdekesek, és mindig lehet valami újat tanulni róluk vagy éppenséggel tőlük. A démonok többsége leakadt a pitiáner szerződéskötéseknél meg a porhüvelyek használatnál, ami igen sajnálatos - persze én könnyen ugrálok, mert sose volt szükségem ilyesmire - mert elsiklanak az igazán élvezetes részletek felett. Számolatlan emberöltőt töltöttem el a földön a halandók között, és eközben láttam békét s háborút, virágzást s hanyatlást, örömet s bánatot egyaránt. Amikor még csak egy üres kagylóhéj voltam szinte...az emberek világa töltött fel érzelmekkel, és a tudással, amire szükségem volt, és amire még mindig áhítozom. Mindent egybevetve a Föld egy sokkal érdekesebb birodalom, mint a Pokol, és itt mindig megtaláltam a számításomat s szórakozásomat. Aztán hála azoknak a túlméretezett beszélő csirkéknek minden elpusztult szinte. Manapság az emberi világ már alig izgalmasabb egy megbeszélésénél a pokolba, és a legfőbb szórakozásom öreg lecsúszott alkeszek játékok során való kifosztása lett. Néha már szinte sajnálom őket, de magamat meg még jobban, amiért ilyen mélyre süllyedtem. Persze visszamehetnék a Pokolba, és csinálhatnám rendesen a dolgomat...de az már tényleg a dolgok legalja lenne nemde? Ráadásul szegény Daji mihez kezdene a hirtelen jött rengeteg szabadidejével? Még a végén rákapna valami káros szenvedélyre vagy rossz társaságba keveredne.
Mivel a szokásoknak nagy a hatalmuk, így még most is sokszor ellátogatok az emberek világába, hisz ha nagy nehezen is, de még mindig találni szórakozást a halandó eme immár kietlen birodalmában Meg aztán igyekszem optimista lenni, és bízom benne, hogy lesz ez még jobb is. Ki tudja talán egyszer még eljön az idő, amikor az emberek világa ismét élettel lesz tele, én pedig ismételten kötetlenül hódolhatok a kedvenc hóbortomnak vagyis a tanulásnak, és az emberek megfigyelésének. Nos addig is be kell érnem azzal, ami van...ami jelen esetben valami kis piszkos egykor étteremként üzemelő valami. Alig pár ember lézeng itt, és azokat se hiszem, hogy rá tudom venni bármiféle szerencsejáték űzésére, így viszont úgy néz ki, hogy a mai szórakozásomnak egyenlőre végérvényesen, és totálisan befellegzett. Nehéz sóhaj hagyja el az ajkaimat...a végén talán mégiscsak az lenne a legjobb ha visszatérnék a Pokolba. Legalábbis most...Ekkor szólít meg egy hang. Elsőre nem sikerül hova tennem az arcát, de pár másodperc elteltével végül kapcsolok.
- Saiva. - bólintok. - Hát immáron tényleg elég kicsi a világ. - teszem hozzá a fél-mosollyal. Nem számítottam rá, hogy pont most találkozom itt egy másik démonnal, és annyira nem is vágytam pokolbéli társaságra, de a semminél ez is több, és unaloműzésnek az Ő jelenléte is megteszi. - Nem azonos körökben forgunk. Meg aztán ritkán is közösködöm a többi démonnal. - könyökölök a pultra egy kedélyes mosoly kíséretében.


Utolsó Poszt Vas. Júl. 30, 2017 1:36 am
Következő oldal


Efreet & Saiva
I don’t care how we met, I’m just glad we did

Ahhoz képest, hogy New Orleans valaha egy hatalmas kulturális központ volt, mára már alig maradt belőle bármi is. Kissé csalódott vagyok, hiszen ahol kultúra van, ott sok az ember, velük pedig élvezet játszadozni. Mindig is imádtam az orruknál fogva vezetni őket, hogy aztán maguktól lépjenek rá a bűn ösvényére. És az az édes pillanat, amikor rájönnek, mit is tettek... Tekintetükből kétségbeesés tükröződik, s szinte sóvárognak egy szaftos alkuért - én pedig örömmel kötök üzletet velük.
De most... Most aztán leshetem, ha egyáltalán megfordul errefelé élő ember. A legtöbben már porhüvelyként szolgálnak egy démont, így nem nagyon akad lélek, akivel lehetne szórakozni. Pontosan ezért járok ide ritkán. Itt csak a többi pokolbéli társaságát élvezhetem, ami roppant unalmas tud lenni.
Mégis kénytelen vagyok látogatást tenni eme roppant kellemes városba, ugyanis akadt egy kis problémám a gyűrűmmel. Nem akármilyen ékszerről van szó - még annak idején ez volt az, amit attól a démontól kaptam, aki által most én is a Poklot képviselem. A funkciója egyszerű volt: azt a férfit láttatta velem újdonsült férjem helyett, akit korábban feláldoztak az isteneknek. Igen, a Maja Birodalom egyik sajátossága volt az emberáldozat, s Atka is sorra került végül. Akkoriban pedig még bármit megtettem volna, csak hogy még egyszer újra láthassam az arcát, és a szemébe nézhessek. Ostoba halandó voltam, de tanultam a leckéből.
Mostanra viszont a gyűrű már haszontalanná vált, mivel se halott férjem, se örök szerelmem nincs. Az utóbbit is már csak fogalomként kezelem, az idő múlásával el is felejtettem, milyen érzés. Nem mintha hiányozna.
Utam egy elhagyatottnak tűnő étterembe vezet. Nem hinném, hogy pont itt fogok segítségre lelni, de addig is legalább körülnézhetek a környéken.
Nem lep meg, hogy a hely jobban hasonlít egy öreg kocsmára, mint valamiféle étteremre. A székek felborítva, az asztalok szétrepedezve hevernek a földön, mindent beborít a kosz, s már nem csak a sarkokat szállták meg a pókok. Használt edények, törött poharak és csészék teszik díszesebbé a pultot, de különös módon a falra helyezett „Wendy’s” neonfelirat még mindig tökéletes állapotban van. Mintha valaki minden nap bejárt volna ide csak azért, hogy rendben tartsa. Bezzeg az nem érdekelte, hogy még a kockás terítők is a mocsokba lettek süllyesztve..! Nem mintha érdekelne.
Sokkal inkább lep meg a tudat, hogy más is betévedt még ide rajtam kívül. A pultnál ugyanis szembetalálom magam egy ismerős arccal. Nem sokat kell gondolkodnom, hogy rájöjjek, kivel is hozott össze a sors.
- Efreet. Micsoda véletlen. - szám szélére akaratlanul is mosoly húzódik. Sikerült összefutnom pont azzal a személlyel, aki tökéletesen megfelel a célomra. Emberemre leltem... Vagyis démonomra.
Meglehet, hogy ő nem fog elsőre felismerni. Amikor először találkoztunk, a maják istennőként bántak velem, s ezáltal úgy is öltözködtem, mintha az volnék. Ékszerek, fejdísz, egzotikus ruházat... Ma csupán árnyéka vagyok akkori énemnek. Hiányzik az az időszak, legszebb éveimet éltem a Maja Birodalomban.
- Rég láttalak már... - teszem hozzá, mosolyom sötét vigyorrá szélesedik.
Mindketten jól fogunk járni. Végre megkapom, amit akarok, ő pedig lerója a tartozását. Elég egyszerűen hangzik.

489 ⌇ lesz ez hosszabb is :3 ⌇ @



Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
6/7
Leviatánok
8/8
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
3
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
2