Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Sikátorok
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Vas. Szept. 16, 2018 6:03 pm
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Vas. Júl. 08, 2018 12:51 pm
Következő oldal


Oh, no, you again?
Adam & Natalie
──────────── ────────────
« Comment• Szószám; 442• Zene; why do you want him»
« The key is to keep company
only with people who uplift you,
whose presence calls
forth your best»
Jéghideg mosolyom nem és nem hull olvad le arcomról. Miért is tenné, hiszen oly könnyedséggel tudom ezt az ábrázatot felhúzni, mint bárki más a bugyiját, vagy a gatyáját. Az évek során kifejlesztettem, főleg a hozzájuk hasonlóak miatt.
Most még azt is megállom, hogy ne forogjanak meg szemeim, amiért csak megoldani akarja az ügyet. Persze, hogy csak megoldani kívánja, mint bárki más. Csakhogy nem mindegy, hogy ki mennyit tud egy-egy ügyről. Nem az eltusolásról van szó. Az utóbbi időkben oly erők mozognak a városba, melyről jobb ha senki sem tud.
- Ki lesz vizsgálva az ügy, emiatt egy percig se aggódjon - természetesen a mi módszereinkkel. Tényleg, ilyenkor hol vannak a többiek? Kezemmel intek a halottkém felé, hogy maradjon nyugton ne lépjen a holttesthez, amíg velem nem beszél.
Egyetlen egyszerű kézmozdulattal jelzek felé és ért is belőle. Vele sem először találkozom szakmám során. Az utóbbi időbe mégis először. Valaki meghalt. Akinek nem kellett volna. A lélek nem tér vissza a testbe, pedig feltehetőleg egyben is van. - Kérdezzen ki pár embert, ennél többet ne tegyen - lépek egy kósza lépést el tőle. Magassarkú cipőm sarka halkan koppan a betonon, miközben a halottkémhez szambázok. Pár tömör mondattal jelzem neki, hogy vigye a bázisra a holttestet, senkinek se adja át Noahn kívül. Persze papírt kér, de ezt most megoldom olyan egyszerűen, hogy majd ott megkapja.
Fejem csak egy pillanatra kapom vissza abba az irányba, ahol Adamat láttam utoljára, és…
Eltűnt. Az épület irányába.
- A francba - sziszegem. Szívesen kitépném az összes haját, de ehelyett nyújtott léptekkel igyekszem felé.
A lakásba toppnava egy pillanatra mégis megállok. A fényviszonyok jóval homályosabbak. El kell telnie pár másodpercnek, amíg tisztán látok. S amit ekkor látok. A rossz érzetemet csak tovább erősítik. A Bibliára nem vetek nagy gondot. A városba szinte minden lakásba van. Minden valamirevaló polgár legalább egy ördögűző versikét ismer belőle. De a többi. Az extasy… Mégis hol a francba állítják ezt most elő. S a norvét mitolgóia könyvek…
Karmolás nyomok a fotelen. Karom?
- Felejtés - nem megyek tovább vele sem a konyhába, sem a fürdőbe. Az egyik könyvet veszem fel a földrő. Egy-két behajtott saroknál kinyitom. - Megszállhatták és maga akarta megoldani, hogy kiűzze magából. Nem ez az első alkalom, hogy ilyet látok. Sokan képtelenek felfogni, ami velük történik. Egy hang, ami a fejedben van, valaki más irányítja a tested. Tudatában vagy ennek, mégsem tudsz ellene küzdeni. Amikor igen, akkor a megoldást keresed és némi gyógyírt az elmebaj ellen - fejemmel ekkor bökök a tabletták irányába.
- Jormungand - mutatom felé a könyvet, melyet egy fa képe látható, vörössel az egyik ágát rajzolták be. - De persze sose találtak semmilyen bizonyítékot a létezésére - húzom el a számat. Ez persze nem jelenti, hogy nem létezhetne. - Midgard őrzőjét… - gondolkodok hangosan.


Utolsó Poszt Szomb. Jún. 30, 2018 6:19 pm
Következő oldal


Natalie &
Adam
luvu
A gyilkoláshoz nem kell más indok. Csupán kedvező alkalom.

Számtalan mód van arra, hogy a gyilkosságot pocsékul megpróbáljunk eltussolni. Az egyik alapvető lebukáshoz vezető szempont, maga a helyszín. A gyilkos ott lő igazán bakot, mikor a tetthelyet túlzottan közhelyesnek próbálja feltüntetni. Már pedig az ember élete nagy részében azon van, hogy kerülje saját közhelyességének csábítását. Arra hajtva, hogy minél több tapasztalattal gazdagodjon. A megfelelő helyszín választás a profik játszmája. Az amatőrök már az első szempontban képesek lebuktatni saját magukat. A második biztos támpont, hogy környezetét abszolút figyelmen kívül hagyja. A helyszín választása nem fedezet még a tényleges lebukásra, de aki képes hibát ejteni a számára adott helyzeten, az inkább pitiáner ügyekben gondolkozzon. A specialisták számára a város életképei igazi önköltséges színdarabok, az ő malmukra hajtva a vizet. A született bűnöző a hétköznapokat úgy használja föl, mint a műanyagot az újra hasznosító ipar. Ebben az esetben ezen két fontos kulcspont megbukott. A közhelyes sikátor, és a gyönyörűen a helyszínre néző panel házak hatalmas ablakai által. A gyilkos elgondolása több helyen is hibát üvölt. De meglehet ez pontosan a célirányos terve.
Egyetértek. A helyzetet nem vitatni kellene, hanem mielőbb kivizsgálni. Eltekintve pillanatnyilag attól milyen szervezet vállalja magára a dicsőséget! Nekem közömbös a véleményem a vadászok és a rendőrség jelenlegi rivalizálásáról. – majd a perc hevében úgy dönt, a lépcsőket lábai alá vetve megáll a placcon, és vadász elébe fordul. – Én csupán mielőbb meg akarom oldani ügyet. Magával vagy anélkül. – elszánt akaratát hamarosan kiűzi szemeiből, s habár bizonyosságot nem tud garantálni a nő felé, legelsősorban silány ismeretségi viszonyuk miatt. De őt valóban nem az ügy hatályba lépő elvétele aggasztja. Hisz tisztában vele, hogy a végleges parancsot egy sokkalta jelentősebb személy adhatná át a kezébe. Ide maga a polgármester szükséges.
Adam szabad kezet élvez, a rendőrség egyik legkitűnőbb szakmai megfigyelésével. Az ő együttműködésével legalább félórát spórol a rendőrség. Ő ugyan ezt nem képes hangoztatni, kollégái önérzete mellett. Vadász partnerét reméli sikerült a közös cél útjára terelni, a köztük lévő afféros viszonyukat az ügy végéig félretéve. Bízik a felelősségérzetében, ami ugyanúgy kötelezi mint magát Adamet. De addigra ő már elébe lép a kinézett lakás ajtajába, amit gondolkozás nélkül ki is nyit maga előtt. S végre megjelenik mit kirendelése óta biztosnak hitt. A morzsák, amiket figyelmetlenül elejtett Jancsi. Belépve a helyszín, - amit rendőri megfogalmazásban - maga volt a bizonyítékok orgiája. A nappali terasz ajtaja tárva nyitva, ami még így sem bírta elnyomni a hetekig poshadt levegőt a lakásban. Az asztalon Bibliai könyvek hevertek, mellettük fejenként tíz ereje teljében lévő emberre jutó Extasy narancssárga dobozba rejtve. Adam terepszemléje rögtön a látható bizonyítékok után átfordult a konyhára, ami a gyilkosságok elkövetésének koronázatlan helyszíne. A gyanúsan álló egy és fél liter lecsomagolt vér mellett, az antik argürion ezüst érme már igen eltúlzottnak tűnt. Így Adam válaszolatlanul a fürdőbe vezette lépteit, ahol ismételten újabb bizonyítékok látták el nehézségekkel logikus gondolatait. A másodjára feltűntet gyógyszerek mellett végre megjelenik a tű is, mialatt a zuhanykabin szinte ordítja magán a gyilkosság jelképét. Magát a vért. Adam némán, percekig magában levonja saját következtetéseit. Mégsem feledkezik meg arról, hogy valaki más is hozzátegye gondolatait, még ha az nem is saját kollégáihoz tartozik.
Mi az első konklúziója? – érdeklődve fordul kihelyezett felettese felé, aki Adam irányába nem kevés bizalmatlanságot áraszt. A nyomozó viszont megrögzötten híve annak az álláspontnak, miszerint egy eltérő személy véleménye talán közelebb viheti az ügyet az igazsághoz.





avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Vas. Jún. 24, 2018 4:48 pm
Következő oldal


Oh, no, you again?
Adam & Natalie
──────────── ────────────
« Comment• Szószám; 508• Zene; why do you want him»
« The key is to keep company
only with people who uplift you,
whose presence calls
forth your best»
Fogkrém reklámokat megszégyenítő műmosolyom nem olvad le arcomról. Szemem pillája sem rebben hallva a hivatalos megnevezést. Ami azt illeti még örülök is, hogy sikerült szóra bírnom - még ha ennyire is - a fickót. Nem esek kétségbe azt illetően, hogy nincs meg a gyilkos fegyver. Fejemet csak egy pillanatra hajtom oldalra, miközben összeszedem a gondolataimat.
- Ha a gyilkos fegyver érdekli, mindhiába teszi. Tényleg megértem, hogy ennyi idő után örülnek, hogy végre akad a horgukon egy gyilkosság. De lássa be, onnantól kezdve, hogy nem tudunk meghalni, valaki pedig itt mégis megtette… Nem természetes és végképp nem emberi módon történő bevégzés.
Ennél nem is kell több bizonyosság. Azóta a különös fekete füst miatt képtelenek vagyunk meghalni. Azóta a jelenség óta az emberek megőrültek, egyre jobban előtérbe kerülnek sötét vágyaik. Magamon is egyre többször tapasztalom, mégis igyekszem egyelőre ezt elnyomni. Nem engedhetem szabadjára, lévén van most fontosabb dolgom is.
A város meg kell védeni a nem csak a természetfelettitől. Az a liba, a Payne családba azt hiszi, ő jobban tudná a várost irányítani. Annak a szukának csak a hatalom kell, egyébként magasról tesz arra, hogy mi is van a városba. Alvási szokásaim lassan luxusnak számítanak. Így ha néha a kelleténél ingerültebb vagyok, nem meglepő.
Nem állítom, hogy nem az én hibám, de végül is az. Túl sok minden szakadt a nyakunkba, s amíg vissza nem ér Drake addig helyt kell állnunk érte. Miatta.
- Épp az imént elmondottak alapján tudhatja, hogy mennyire is jogomban áll ezt az ügyet átirányítan a vadászbázishoz. Természetesen nem akarjuk elvenni maguktól teljes mértékben, csak a fő vizsgálatot mi végeznénk. Minden mást, pedig önök. A test viszont hozzánk tartozik - ha ki akarja kérdezni a szomszédságot, tegye. Az talán még hasznunkra is lehet. De a testre szükségünk van.
Egy belső hang azt súgja, hogy ehhez démonnak van köze. Nem angyalnak, Odin jelét ők ritkán használják. A norvég mitológia istenségei egytől-egyig démonok voltak. Már csak arra kellenne rájönnöm, hogy melyiknek állt szándékában bárkit is megölni.
Egyáltalán miként tudta ezt véghez vinni?
Újra csak útját akasztom meg. Ennél nem állhatunk most csak úgy meg. Tovább kell mennünk, meg kell szereznem az ügyet.
“Nem kell ide papír.”
Egy normális emberrel szembe nem is kellene. Adam kikerülve indul meg a szemközti ház felé. Fejem hátrahajtva tíz körmömmel kaparom meg arcomat, mindegyik egy-egy vörös csíkot hagy ideiglenesen maga után.
Gyorsan megfordulok, magassarkúmba meg sem billenek, miközben nagy léptekkel követem.
- Hagyjon fel az ügy felbolygatásával, vagyis ne, kérdezzen ki mindenkit - érem be, kezeimet pedig zsebre vágom. Semmi kedvem együttműködni. A hullát fel akarom tenni a platóra és minél hamarabb elhúzni innen a csíkot.
S ha már itt tartunk. Hátrafordulva még megálljt parancsolok a halottkémnek. Addig el ne merje vinni, amíg vissza nem térek. Természetes, hogy telefonomat is most hagyom otthon. - Miért fáj maguknak, ennyire, hogy nem maguk alá tartozik az ügy? Nincs így is elég munkájuk? Az emberek úton útfélen egymásnak esnek, tömegverekedésektől terhes a város, random késelés, melyek semmit sem érnek, rablások, emberrablások. Tényleg egy gyilkosságon akar most vitatkozni? - záporoznak a kérdéseim. Kettőnk közül én fogom őt hamarabb lefárasztani. Én legfeljebb csak emberségből lerúgom a tetőről.


Utolsó Poszt Pént. Jún. 22, 2018 6:25 pm
Következő oldal





Let's solve this case!
Sokaknak evidens azt a konklúziót leszűrni egy gyilkosságból, hogy célja van az ölési szándéknak. Mindez csak az idealisták legendája, amit a lelkük megnyugtatásáért adnak le tévesen informálva egymás fülébe. A letűntnek látszott, első és az azt követő második világháború után az ember úgy hitte, már nem kell több borzalmas látványt átélnie annál mint egy halottakkal teli ipari terület tud nyújtani. Az ember öniróniájában vesztetett el az irányítást, mikor magát kezdte Isteníteni, de a valódiak megmutatták mint jelent természetfelettinek lenni. A megszállás óta az emberiség megtanulta hibáztatni önmagát. Mégsem annyira, hogy megtanulja elfogadnia, az Isteni lények jóval fölöttük állnak. Ahogy ez a gyilkosság is tökéletesen illusztrálja, hogy gyilkosság szempontjából a bűn teljesen egyenrangú mind embernek, mind Biblia szülte teremtménynek Isten szemében. Egy zsaru pedig főképp nem állhat a tetthelynél tanácstalanul, ha saját fajtája érintett az ügyben, avagy nem. Adam tudta ezt, s határozott jellemét nem csupán a meglátása, de az elkötelezettsége is sugallta mindenki számára. A többsége tézise szerint alapvető porszem megvizsgálni a tökéletes célzás lehetőségre szolgáló panel helységet. Mindenki számára, ahol Adam az egyetlent képviselte a vakmerőség és az őrültség határát súrolva. Ameddig úgy látja nem gátolják a terepszemlébe, amit kiötölt a fejében. A vadászok egyike csakugyan gátolja, noha fizikai akadályt nem alkalmaz, pusztán csak szóval tartja. Adam természetesen jártas az illemtudományban, és megadja annak hagyományát, hogy beszédfelvételkor a nőre tekint. Mindezt egy perc erejééig, amikor is a korai feltételezés csalódottan az aszfaltra húzza a szemeit. Ugyan, Liutenant sosem volt híve az egyszerű kérdéseket bősz válasz nélkül hagyni.
- Ms. Rossmyra! - engedi meg ezt a hivatali hangsúlyt tömködő megszólítást, hatva ezzel az ügy fontosságára. - Korai ilyesfajta következtetéseket levonnunk, főként úgy, hogy a gyanúsítottról semmit nem tudunk, továbbá a gyilkossági fegyver sincs meg. - lejti csekély elmozdult rezgések nélkül, miközben szükségesnek érzi felvenni vele a szemkontaktust.
- Így hát gondolom ön is tisztában van a nyomozók munkájával...és tudja ezen hiányosságok birtokában, nincs joga tőlem átvenni ezt az ügyet. - mondván előveszi komolyabb énjét, ami egy-két lépéssel közelebb viszi magához a saját ellentmondásába. Vadászként, nőként, a rendőrség ítélkezése rossz oldalra dől, és hajlamos, - hogy is mondják? - elfogultabbá válni, mitöbb ellenszenvesebbé ha úgy tetszik. Adamet, bizarr habitusa ellenére is jobban megtűrték a helyszínen kollégái, mint egy hívatlan vadászét, aki rendőrség köztudatában a "munkám ellopásában ügyködik" elven él. Adam távolról sem féltette az ügyét, ami szemmel láthatólag felütötte az érdeklődését. Csupán az frusztrálta, mint ahogy az egy öt évest az édesség bolt előtt. A miért, amiért nem térhet be oda.
Adam visszatér az eredeti tervéhez. Ám, ismét sikertelenséget aggatnak a fejére. A nő makacssága öt percnyi időintervallumot kér, ami Adamnél felér egy nyom nélküli eltűnéssel. Két tűz közé esik. Nem hajlandó öt percet szánni a beszélgetésre, de annak se híve, hogy modortalanul hagyja míg a nő kitartása felszívódik a hatodikat megmászva. A középút lesz egyetlen lehetséges döntése.
- Tegye fel a kérdéseit igényei szerint, mialatt én felnézek az épület hetedik emeletére. - nyilatkozza, mialatt a döntése cselekvéssé válik a testével. Az ügy érdekében nem zárkózott kompromisszumot kötni. S kollégával ellentétben, ő elűzi szervezetéből előítéleteit, és nem utálja felettesét csupán azért mert egy vadász bőréből bújt. A rendőrség és a vadászok közötti viszony erősítésének első lépése maga az együttműködés, igaz?


Music: » whatever it takes & Word: 514 & Note: A kezdő szituáció nagyon ígéretes!
made by fladorphae

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Hétf. Jún. 18, 2018 7:28 am
Következő oldal


Oh, no, you again?
Adam & Natalie
──────────── ────────────
« Comment• Szószám; 508• Zene; why do you want him»
« The key is to keep company
only with people who uplift you,
whose presence calls
forth your best»
És tényleg megkóstolja. Ez… Megkóstolja. A gyomrom rögtön felfordul és áldom az eget, vagyis a földet inkább, hogy nem reggeliztem ma még semmit. Menten kijönne minden, egyenesen a holttestre.
Feleleteket azonban továbbra sem kapok. Szívem lenne megfojtani a fickót, de komolyan. Mert az egy dolog, hogy a halál felesleges szövegeléseimre nem reagál, sokan nem teszik - kárukra. Ha tudnák, hogy mily mennyei ismeretségtől zárják el magukat…
De, hogy az üggyel kapcsolatban sem reagáljon!
Hát ez kész őrület!
Nagy levegőt véve próbálok újra higgadt maradni, de a szemem már tikkel. Inkább felhagyok vele - amit nem tehetek. Kell az a nyavalyás, akár szóbeli beleegyezése, hogy elvihessem innen ezt a holttestet. Nekünk kellene kivizsgálni, lévén a mi hatáskörünkbe tartozik. Több mint valószínű.
Fejemet hátrahajtva a sikátor falára réved tekintetem. Szemöldökömet összevonva figyelek meg egy pontot. A sok graffiti mellett eltűnik egyes rúnáknak a jelei. Csapdákat sejtető, de inkább erő gyengítő rúnákat félek felfedezni. És egy motívumot. Három egymásba tekeredő szarv, mely egy háromszöget formáz.
Odin szarvai. Mit keresnek itt a falon? Persze egyszerű véletlen is lehet, hiszen a város az új korban abban nőtt fel, hogy minden mitológia hamis, legfeljebb démonok hitették el az emberekkel, hogy léteznek, angyalok vannak még rajtuk kívül, meg elvileg egy isten, akit sose látott még senki.
A véletlenekeben azonban nem hiszek. Főleg itt nem. A karmolások nyomai nem csak a holttestre vezethetőek vissza. Viszont nincsenek pecsétek. És felettébb gyanús hogy egy árva vasdarab sincs a sikátorba. Jobban körülnézek magam körül, homlokom redőin lassan amőbázni lehetne. Oké, lássuk be, minden sikátorba van egy vaskuka, vascső, vaspumpa, bármilyen vas tárgy… itt viszont nincs. Ez a tetthely bizony démonra utal. Nem ez lenne az első, amit látok, és a test is…
Gondolataimból egy egyszerű hang rángat ki.
- Nagyszerű, akkor ha megnézte, akkor el is…
De Adam fogja magát és elmegy. Szinte már nyúlok utána, torka után, hogy megfojtsam, de két rendőr lefogja a kezemet. Vélhetőleg nem csak én reagálok rá így. Torkomat megköszörülve rázom le magamról ezt a két félnótást. Fejem megrázva varázsolom vissza tündöklő mosolyomat. Oh, aranyom, ne hidd, hogy kifogtál rajtam. Majdnem.
Majdnem kellett a jelenléted ide, de az a baj, hogy akkor te lennél hallott.
- Adam… - kezdek bele újra. Már az sem zavar, ha letegezem, csak engedjük egymást saját útjára. - A bűntett egy démon ténykedésének színhelyei. Nem egyszer láttam ilyet, nem kétszer. Tudom, szeretnénk megbizonyosodni… - heuréka rám tekint!
De örömöm korai…
- Éjszaka… a sötétbe… Amikor itt nincs semmilyen fény. És ez a környék pont arról híres, hogy… - és elindul. Fejem hátrahajtva méltatlankodom, legfőképp Drakenek. Mit fog kapni, ha egyszer visszatér…
- Hé! - ha elindulnak válla után nyúlok, megállítom. Innen nem megy sehova! - Beszélhetnénk! - ha nem tudom magam felé fordítani, akkor én perdülök be elé, és nem engedem tovább menni. Ha kilép balra, akkor én jobbra. Ha ő jobbra, akkor én balra. Táncolhatunk keringőt is. - Öt percre!? Ennyit szeretnék az életéből rabolnia, és higgye el soha többé nem kell látnunk egymást, könnyítsük meg egymás életét, kérem. Öt perc. Én kérdezek maga válaszol beszélgetésre gondolok és viszont. Mint két normális felnőtt, kik kollégák - gesztikulálok kezemmel is, mutogatva legfőképp kettőnk között.


Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 12:03 am
Következő oldal





Let's solve this case!
Édes. Kifejthetetlen egyveleget hordoz, mégis teljesen biztos benne, hogy emberivér ilyesfajta ízt nem hordoz. Talán a táplálkozás boríthatná fel egyedül a megbecsült hipotézisét, noha ilyesmikben ésszerű vitában sosem akadna számára partnere. Ugyanakkor reagálást mutat a hallottakra, amit ha elkerülne sem tudná igazán lényegtelennek elkönyvelni. A hang, ami a háta mögül áldja szavaival épp csak elfordítja a fejét. De az íz sokkal jobban lefoglalja a koncentrációját mintsem a válaszadásra sarkalna magát. Alapjáraton eléggé bizonyított a feltételezés a halott jelenlegi élettelen állapotáról. Adam csupán a hecc és a komoly beszéd között nem tudta a határokat. S az ismertség mint olyan a távoli ismerősök megnevezésénél is sokkal tárgyilagosabb címzettet kapott. A mostani eset a második, hogy újra halott felé meredve találkoznak. A legutóbbi ugyan egy téves elgondolás forrása volt, de mostani ezúttal komolyabb átgondolást kap. S mivel az első találkozás sem volt kellően kiegyensúlyozott Adamnek, így a másodikra úgy gondolta megvonja magától az értelem lehetőségét és teszi, amihez a legjobban ért.
A vér mindent elárul. Legyen ez bármilyen kapcsolat vonatkozásban, a vérvonal adja magát az ember jellegét. Adam tette érhetően a felháborodást és undor vált a körülötte lévőkből. A nyomok visszaszorult száma azonban egyáltalán nem engedi meg, hogy megválogassa mit tehet és mit nem az adott delikvensen. Habár ő mindig is szerette a nehezebb utat választani, mert az egyenlőségbe hozta a legjobb siker lehetőségével.
Adam most már kezdi a feltétezést elültetni magában, hogy az áldozat nem emberi. Hanem Isteni, az angyalok körét képviselve. S ettől kezdve minden kérdésnek vízfolyásszerűen megrejlik a miértje. A legelső a szárny kérdése. Annak hiányát hűen bizonyítja, hogy a megmaradt testet nem hirtelen ölésnek hanem szándékos eltüntetésnek szánták. A marcangolás kizárásos alapon jól szolgál annak, aki megakarja győzni az embereket egy hozzájuk hasonló haláláról. Számolva azzal, hogy a nyomozás hónapig eltart, míg rendesen kivizsgálják az áldozat vérmintáját. S itt a második hihető indok. Miszerint a gyilkosunk magát az időt célozta meg, mialatt ő csöndben eltűnhet és felszívódhat mindörökre. Démonok esetében nyilvánvaló ez az cselekedet. Emberektől azonban más konkrétumokat szűr le. Maga a test szétcincálása nem ad indokot egy embertársunk gyanúsítására. Ellenben egy démonnak sincs külön szüksége elrejtenie a védjegyét, mikor a köztudatban főgonoszként él. A tettes kitalálása ingatag lábakon áll, noha már az már egy hetes munkaidő rövidítés, hogy halottról sikerült megtudni, hogy angyal.
Adam felemelkedett és már készült volna a halottkém felé intézni első kérdését, ám a kétszeres átgondolással, belátta felesleges újabb köröket futni. A térség figyelő kamerák a főutakra, egyenes szögben vannak beállítva. A sikátori rész teljesen kieső rész a látásszögükből. Nyilván ezzel maga a gyilkos is tisztában volt, ha itt csapott le az áldozatra. Az őszinteség jelében azért mégsem minden halandó vagy akár természetfeletti határozza el magában, hogy egy sikátorba megy. Csakis akkor ha nyomos érvvel veszik rá őt erre. De vajon egy angyal milyen elhatározással juthatott el egy sikátorba, ahol maga a gyilkos várta?
- Megérkezett a labor! - Adam a segédkezést szükségtelennek érezte, amiről készségesen a közrendőr figyelmeztette. Ő már tudta a lényeget, s haszontalanul várhatta volna még, míg ugyanezt az analizálók is bejelentik. Egyszeribben csak felnézett, miközben a laborból küldöttek körbe hálózták előtte a holtestet. Igen, teljesen a panelházak magasra helyezett ablakira nézett. S egyikük bizony kivívta a figyelmet. Ami kifejezetten kiváló szögben nézett le rá. Adam ekkor azonnal maga elé nézett és a fő nyomozó szekciót fejben a panelház látogatására cserélte. Ám, a természet felettiek vadászának konzekvens tarságából kihelyezett nő szavai visszarántják az elindított lépéséből. Az ügy hovatartozására még azt is megkíséreli, hogy a nő felé forduljon. De az értelmetlenséget újbóli nem értem jelzésekkel pislogja le előtte. Adam igazából a birtoklási vágy magyarázatát nem érti. Legfőképp azért mert az eset 25%-át sikerült eddig kibogozni. Azt is az ő egyedi módszereivel. Az, hogy az ügyet átvessék minimum a gyilkos fegyvernek honlétét meg kéne adni. S ameddig erre nem kerül sor, addig ez a kijelentés pusztán semmisnek fog hallatszani.
- Átvizsgálom a szemközti épületet. Ha megjött a köztisztviselő helyettes, jelentsen! - varja határozott benyomással ezt a terhet a kihelyezett közrendőrre, miután elébe megy a tíz emeletes lakóépületnek. Elültetve benne a sanda gyanút, hogy abból a kilátásból talán a gyilkosság nézőpontja is fenekestől felfordul.


Music: » whatever it takes & Word: 659 & Note: A kezdő szituáció nagyon ígéretes!
made by fladorphae

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Pént. Jún. 15, 2018 9:26 pm
Következő oldal


Oh, no, you again?
Adam & Natalie
──────────── ────────────
« Comment• Szószám; 453• Zene; why do you want him»
« The key is to keep company
only with people who uplift you,
whose presence calls
forth your best»
Persze nem szól hozzám. Miért is tenné? Mr. Némaság szóra sem méltat. Hogy enné meg ezt a fickót a nyavalya! De tényleg! Eleinte mennyit összetörtem magam, hogy értelmes hangot megütve tudjunk társalogni, mindezt miért!? A semmiért nyilván, mert vele nem lehet. Komolyan, megőrjít. Most is csak értetlenül vonja rám tekintetét, műmosolyomba nem karcol ezzel csorbát.
Aztán visszanéz a holttestre és inkább azt vizsgálja. Komolyan megfojtom azt, aki ma ideküldött. Vagy őt küldték ide, lényegtelen. Ami számít, hogy ezért valaki még ma lakolni fog.
Sapkám mellett vakarom meg a halántékomat, engedékenyen sóhajtok egyet. Igen, nekem kell okosabbnak lennem, nem várhatom el ezt tőle. Az a hír járja, hogy jó a munkájában - hajlok rá, hogy hiszek ezeknek az embereknek. De a velem való munkában pocsék. Nem működik együtt. Pedig most ha törik, ha szakad együtt fog. Miért érzem, hogy inkább törni fog? És legfőképpen az orra?
- Mondja csak Adam, nem tűnt fel, hogy az utóbbi időben nem sok gyilkossági ügyet kaptak? - hajtom oldalra a fejemet. Hogyne tűnt volna fel. Az emberek képtelenek meghalni. Lelkünk visszaszáll.
Oly pletykák járnak, hogy a pokol és a menny kapui bezáródtak, a lelkeket nem fogadják el.
- Ez a fazon pedig itt nagyon is halott. Döglött. Kámpec neki - használok különböző szinonímákat, fogalmam sincs, hogy melyiket érti meg. Mi van, ha kissé szegénykém autista és nem érti azt, amit én itt nagy hévvel mondok neki?
Ezen még sose gondolkoztam. Fejem félre hajtva nézem a szétmarcangolt testet. Kezemet a zsebembe dugom. Türelmes típus vagyok, nagyon is. Napestig itt tudok állni ha kell, ezt a holttestet innen csak én vihetem el. VAgy más, de oda, ahova én mondom.
A feszültség egyre nő körülöttünk és mintha ezt mások is észrevették volna. Társai egyre jobban távolodnak el tőlünk.
- Vagyis, ez vagy egy dé… Jesszusom, mit csinál? - szörnyülködöm, amikor meghalja a másfél napos hulla vérét. Ma még csak kávét ittam, de gyomrom máris felfordul.
Fejem félrehajtva grimaszolok és próbálom visszanyerni minden lélekjelenlétem. Eddig sose állítottam volna, hogy meg tudna bárki bármivel is lepni. Az elmúlt évek alatt oly morbid dolgokkal találkoztam, hogy sokan nem is hinnének nekem. De ez!? Ez még nekem is sok.
- És így kap majd vérfertőzést. Értem én, hogyha beledöglik is feltámad, de… - összerázom vállaimat, fejemet is, majd inkább visszatérek ügyünkhöz. - Szóval mint mondottam, sejthetően egy oly démon, ki nem saját testtel rendelkezik, viszont a porhüvelyének lelke már tovaszállt. Avagy a marcangolások. Ilyen sebeket legfeljebb egy farkas tudna ejteni, ami még a Central Parkba sincs már, hála nekünk - egy kis egoizmus sose árt. Miért is csodálkozom, hogy nem kedvelnek minket?
Könnyedén vonok vállat a kérdés felett. Rohadtul nem érdekel.
- Elszaporodtak a démonkutyák és néhány egyede láthatóvá is vált. Bárhogy is tekintek erre, az eset hozzánk tartozik - de persze papírom nincs róla. Miért is lenne.


Utolsó Poszt Szer. Jún. 13, 2018 8:33 pm
Következő oldal





Let's solve this case!
Sosem tudta miként legyen elég közömbös kimondatnia a saját száján, hogy sajnálatos. Nem érezte kellően súlytalannak, mint amit véres helyszín kínált. Noha a hajnali eső enyhített a torzképen. Ráadásul összhangba hozta, hogy az a halottkém hiteles bejelentésének is megfeleljen. A közhelynek nyilvánított, tényszerűen elhíresült sikátorokban nem igazán váratlan hallottat beazonosítania egy megbízottnak. Habár az ügy rejtélye nem csak a tetthely választásában áll fent. Hisz a még létező és alapjáraton működő rendészetnek pontosan meg kell határoznia a bűnöst. Ahogyan a letűnt szárnyas életformák előtt is tette napirendszerességgel. De a mai esetnek sokkal jogerősebb gyanúsítással kell végződnie. Csekély százaléka az emberiségnek, aki fellép az elfajzottak ellen. S még kevesebb az, aki képes meggyanúsítani őket. Adam akkor sem nézhet el a két napja rohadásnak indult test felett, akkor sem ha a bűnös - magunkat -az emberi fajt képviseltetné. Csupán párperce érkezett meg a new york-i néhai lakosságának hivatali adattáróljától. A lépés nem zárult sikertelenséggel, ugyan megfelelő győzelemmel sem. Ismét csak annyit tud a világ kaotikus állapotáról, mint 1991-ben.
Közlékenysége érzi nem csikar ki annyi információ mértéket, mint amire a közterületre kiállított rendőr kínálkozhat fel. A tanúvallomás hasonlóan alátámasztja a látottakat, amit Adam is kisebb akadályok nélkül észrevesz. A felismerhetetlenségig - állati habitushoz illő - szétmarcangolt hulla, a labori boncnoknak is alapos fejfájást okoz. Az elszállítás nem parancsba adott, a rátalálástól számított időponttól, legfeljebb 4 óráig. A halál beállta pontos idő szerint június 11.-e, hétfő, feltehetőleg éjjel 20-21 óra. Ezt szakszerűen fel is vezethette volna előtte a kihelyezett rendőrtiszt, ha élt volna az ismeretlenség érzésével. Adamet sok helyen számos variáns megjegyzéssel illettek. Kaszkadőr Sherlock címkéjét tapasztották a fejére. Megrögzöttnek, empátia törőnek, a Zord Északi-kör jeges fuvallatának. Akár a napsütéses, esős, vagy havas napszaknak. Minden újult nap újabb titulust vart a nyakába. Amit végre megtanult elfeledni, nem pedig hordozni az elkövetkező újabb napban. Ezért is nyilvánvaló nem csak számára, de a halottkém számára is a megtanult némaság. A részletek feltárása akkor elindult kezdetének, mihelyst Adam a beazonosíttathatatlan holttestre nézett.
Feszengő másodpercek peregtek, mialatt a közreműködésbe is beletemetkezett a teljes csend. A helyszenelők tekintete ezúttal csakis a nyomozót kísérte, majd kisvártatva azt, aki besegítő szándékokból ide küldtek a helyszínre. A hangszín, a megadott tompa lábbeli és semelyik embertársával nem azonosítható beszédtechnikai előadásmód, Adamben felébresztette a visszás emlékezést. A frontból érkező üdvözlést értetlen pillantással viszonozta. Nem magát a gesztust csodálta, hanem a stílust, amitől az illő forma benyomástalanná vált. Adam hideg természetét hordozva régóta ereiben, megvárta az adott percet mialatt engedélyezett volna megszólalnia előtte. Nem tette, hisz érvei azt sugallták, elég csak ráfordítania a szemét a testre, hogy részletes vizsgálatban részesítse a vadászt. Bármilyen hátsószándék is mozgolódjon a háttérben, a New York-i rendészetnek sem áll semmi alapvető bizonyíték a kezében, hogy a természetfeletti teremtményeknek feltételezze a bűnösséget. Elsődleges hátráltató indok, hogy az áldozat ismeretlen, leginkább a nevét és a faji indentitását nézve. A szétroncsolódott de kivehető fogsorozatból, és félig felemésztett ágyéki csontokból kiderült a nemi vonatkozás, és becsülten az élet év. Férfi, a 38 életévében megközelítőleg. A vérelemzését halasztották, várva a kihelyezett elemzőkre, akik csak 20 perces késéssel érnének ide. A késés lehetősége épp ront a megmaradt vizsgálható esélyen. Ígyhát Adam vette át a helyettes elemzőjük posztját, és térdelt a hallott elébe. Ujjperceit a holtestnek legindokoltabb elvérzési tájékához emelte, majdan át is festette vele. A vörösvérsejtnek köszönhetően nem lehet azonnali különbséget találni ember és a biblia szülöttei között. Maga a könyv is vér alapúvá teszi azt, akit benne egyszer is beleírtak. Adam mégis arra vetemedik, hogy jobban megvizsgálja az ésszerűnek látszó halandóvért. Gondolván, több érzékeit bevetve nagyobb százalékos esélyt érhet el. Szájához emeli a kezét, s valóban megízleli a bíborvörös bizonyítékot. Következetesen tudja, hogy halandóé fémes érzést vált ki a nyelven. Míg az angyalokénak fémes utóíz helyett édesebb a vére mint egy embernek. A cukor koncentráció nem tartozik az étrendjükhöz, és a legteljesebb mértékben sem a jóságukat jelképezve. A magas cukortartalom a levegőbe kihasznált energia koncentrációra szolgál pont mint a madaraknál. Ezt a jegyet egy 21. századi ember természetesen nem hordoz magában. Adamnek tehát lényegesen egyszerűbb választása van mint gondolt. Csupán azt kell eldöntenie hogy melyik íz dominál. A Fémes vagy az édes?


Music: » whatever it takes & Word: 642 & Note: A kezdő szituáció nagyon ígéretes!
made by fladorphae

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szer. Jún. 13, 2018 12:46 pm
Következő oldal


Oh, no, you again?
Adam & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; ide • Szószám; 447• Zene; why do you want him»
« The key is to keep company
only with people who uplift you,
whose presence calls
forth your best»
Mintha a démonok megérezték volna, hogy nincs itt Drake. Hogy a városnak nincs vezetése, erős kezű, amilyen ő volt. Hogy nélküle mi magunk is csak egyszerű bábok vagyunk az ő játékába. Mintha tudnák, hogy bár figyeljük és írtjuk őket, mégsem érdekli őket.
A város egy kevésbé biztonságos környékén csapom be autóm ajtaját. Nemrég jött a hívás, hogy gyilkosság történt, de nem egyértlemű, hogy ember, vagy démon keze munkája van ebben. Ez csakis azért érdekes, mert így a rendőrséggel is együtt kell dolgozni. Nekem nincs bajom velük, miért lenne? Jópofák, és szükségünk van az együttműködésre. Ők bírnak minket kevésbé. S, hogy miért? Mert a városi hiearchiában felettük állunk.
Bárhogy magyarázzuk nekik, hogy olyanok vagyunk, mint egy hadsereg, nem érdekli őket. Folyamatos konfliktus van a két szerv között, ami enyhén szólva is megnehezíti a közös munkákat. Előre felkészítem magam a közelgő megjegyzésekre, miközben a tetthely fél vezetem lépteimet.
Franciasapkám tökéletesen áll rajtam, a nyár ellenére is hosszúujjú kabátt viselek, nyakamba ezernyi nyaklánc, közöttük az egyiken egy vaskereszt függ. Sosem lehet tudni, hogy mikor érintkezel egy emberbőrbe bújt démonnal. Bőrnadrágot és magassarkút viselve légiesen közlekedek az adott irányba.
Nem egyértelmű, vagyis ide én kellek. Azt mondják, hogy az én tudásom áll a legközelebb, hogy meg tudjam mondani, ember tette-e. Ezernyi krónikát és régi középkori maradványon átrágtam már magamat, a legtöbbféle démoni halálnemmel találkoztam – papíron – de hogy személyesen is?
Ez mégsem fog elriasztani ettől az egész…
Oh egek.
Megpillantom a holttest között legyeskedő rendőrök között az egyik detektívet. Nagy levegőt véve figyelem Adamot, kitől legszívesebben a falra másznék. Minden emberrel megtalálom a közös hangot, legyen az pozitív, vagy negatív, de vele?
Semmi. Zsák utca. És még karót nyelt is. Arról nem is beszélve, hogy parancs nélkül nem hajlandó az együttműködésre. És nincs parancs a kezembe.
„Ugyan már, al-főni! Minek parancs, nem lesz itt baj.”
Lendületem megakasztom és már fordulok is vissza a kocsim irányába. Rájuk hagyom, nem démon tette. Nem akarok felesleges köröket futni, de…
Nem hagy nyugodni a tudat, hogy mi van ha mégis…
Az ég áldjon meg Nat! Miért nem hoztad!?
Mert soha nincs ebből baj. Mikor nálam van, nem futok vele össze, amikor meg nincs… Mi ez valami Murphy törvénye?
Brr.
Újra megfordulok és nagy levegőt véve hatalmas mosollyal az ajkamon sétálok át a kordonon, egyenesen a férfiak között a testhez.
-Szép alkonyatot, édeseim, és Adam – villantok felé egy álmosolyt, de valamiért eddig még nem jött rá, hogy ez mennyire is nem őszinte felőlem. – Ne akadjunk le a részleteken, de nincs nálam parancs, viszont nekünk meg kell vizsgálni a testet – hajtom enyhén félre a fejemet, kezem zsebre dugva. Legszívesebben képen törölném. Hogy tud valaki, ennyire rideg lenni?
Még Drakenek sem megy ily mértékbe. Pedig, aki őt übereli…

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Hétf. Jún. 04, 2018 10:21 pm
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 21, 2018 10:41 pm
Következő oldal


You'll be my slave too
"Más voltam én már mint gyerek, mást láttam mint a többiek " E.A.P.
Teljesen elfelejtettem, hogy miért is szeretem ezt a várost annyira. Miért jobb, mint San Francisco. Nem, nem azért mert itt nem bújnak meg az angyalok, kiket könnyűszerrel fel lehet adni egy-egy vadásznak. Figyelve, miként kapják el őket, miként ejtik fogságba, és miként pusztítják el őket. Örömömre szolgál minden tollaskát az emberek kezére játszani, még akkor is, ha tudom, mily értékeket vesztenek el vele az emberek. Azok a tollak. Nem használják fel semmire, holott… Oly puha párnákat lehetne belőlük készíteni. Az angyali sült szárny, pedig igazi new york-i kuriózum lehetne.
Ennél van egy sokkal jobb indok, miért szeretem ama várost, mely egykor maga kínzott meg. A természetfelettinek mindig is kihívása lesz abban, hogy tiltott területen járjanak. Tiltott városba tegyék be a lábukat, tiltott embereket őrjítsenek meg.
„- Nem vágysz az igazságra?”
Az igazság nem létezik. Négy emeletes bérház tűzlétráján ülve figyelem az alant kibontakozó jelenetet. Csenden figyelem őket, kezembe laposüveg melegedik át, óvatosan, csendesen kortyolgatom a benne tárolt rumot.
Az igazság relatív, de nem… Ahány ember, annyi igazság létezik, sosem fog kettőé találkozni. Sosem fognak egyet érteni ebben. Igazság. Nevetséges feltételezni, hogy bárki megkaphatja ezt. Olcsó illúzió, mellyel sakkban tudják tartani az embert. Mily kegyetlen.
Tetszik.
Aljas mosolyra húzom ajkamat, az érdes, mély baritonú hang újra megszólal.
„- Megkaphatod.”
Mint bárki más, ki azt hiszi, hogy elérheti azt. Ha rálépsz erre az útra, a legeslegvégén fogsz csak rájönni, hogy zsákutcába jutottál. Az utad hasztalan volt, nem fogsz ott mást találni, csak a teljes undort, mely magad iránt érzel. Két utad lesz ezután. Lezuhansz, a mélyben ragadsz, és aljassá válsz, megkeseredetté vagy felemelkedsz ebből. Járt utat, járatlanért el ne hagyj.
Bőrkabátom zsebéből lassan húzok elő egy szál cigarettát. Cserepesre száradt ajkaim közé illesztem, de nem gyújtok még rá. A gyújtó hangja felfedezné jelenlétem, de kíváncsi vagyok mi fog ebből kisülni.
Az igazság.
Kedvtelve figyelem a megtört embert, rövidre nyírt haját, bosszútól éhes szemeit. Ráncokat szemei sarkában, ajkai lekonyulását. Vállainak megereszkedését. Egykor mily daliás volt, mennyire tele volt önbizalommal, aztán jött valaki, aki szórakozott vele. Aki kihasználta, saját önző céljai érdekében.
„ - A szeretet a Teremtő ajándéka, s mindenki egyaránt érdemli azt meg.”
Mindjárt elhányom magamat, s ekkor jut eszembe! Ez akár egy angyal is lehet. Az annál jobb. Ha az, akkor könnyen feladom őt is, végig nézhetem egy újabb szárnyaska bukását itt a Földön. Még hogy unatkozni fogok ebben a városban. Ő azt mondta akkor. Ezért is üldözött el, habár magamtól is mentem. Hamarosan meg fogom látogatni. Keresem rá a megfelelő alkalmat, de meg fogom látogatni.
„- Menj, vedd hát el, amit megérdemelsz.”
Vagyis engem. Az az olcsó szuka nem más volt, mint én. Az elmúlt hetekben hülyítettem szerencsétlen flótást. Elhitettem vele, hogy ő a mindenem, s mindezt miért? Mert nem volt jobb dolgom, ő pedig szeretni akart valakit. Látni az emberben, miként tör össze egy illúzió képe. Miként döbben rá, hogy mindenben miben hitt maga körül nem volt más csak hazugság. Ha a cukormázas élethez lett volna több kedvem, tovább kínozhattam volna a lelkét. Annál megtörtebb lett volna.
Annál többet akart volna. Talán lelkét is eladta volna a kicsinyes bosszúért. Vajon tisztában van azzal, hogy számomra ő nem más volt, mint egy lábtörlő? Kötve hiszem.
Az érdes hang újra megszólal, amikor már csak ketten maradtunk az egyre sötétebb sikátorba. Félmosolyra húzom ajkamat, zsebemből előveszem immár a gyújtómat.
Hangosan kattan a fémszerkezet, lángja megvilágít a magasba. Nem is annyira messze a fejétől lógatom lábamat irányába. Mélyet szippantok cigarettámból, mielőtt még válaszolhatnék neki. A magam részéről teljesen ráérek ma este, nem sürget semmi.
- Köszönetet is mondhatnék, hogy elküldted hozzám - vigyorodok le rá, lepöccintve rá a hamut. Kiléte még mindig kétséges számomra. - Igazán jót fogok szórakozni további szenvedésén. A lelkét macangoló démonoktól nem fogom megszabadítani, csak tovább mélyítem benne a sebet - sóhajtom el magamat, a korlátnak könyökölve. Lelki szemeim előtt már meg is jelent a kép, melytől már most izgalomba jövök, azonban…
- Nem szoktam ilyet tenni, sajnálom, a hálálkodás… A gyengék fegyvere. Jah és nem szeretem, ha a játékomba beleszólnak - húzom elő magasszárú csizmámból apró késemet, és egyenesen a férfi felé küldöm, teljes szívemből szóló szeretettel.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon


Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 21, 2018 7:47 pm
Következő oldal


Nyughatatlanság
Kyara & Kain
──────────── ────────────
« Comment; Jobb később, mint soha... • Szószám; 816 • Zene; Closer »
« "Hiába kiáltasz némán a magányba.
Rothadó mivoltod legnagyobb dacára;
Belülről emészt fel e gyönyörű átok."»
A két oldalt kitartó makacssággal és látszólagos rendíthetetlenséggel álló épület közé a lealkonyuló nap állása által beköltözik a sötétség. Ezek az árnyak ölelnek magukhoz engem. Bizonyos tekintetben nem tesznek mást, minthogy régi társként üdvözölnek engem, egyfajta öreg barátjukként. Személyemre talán az "öreg" még enyhe jelző is, jóllehet az időérzékemet elveszítettem az emberi mivoltom tovaszállásának idejében. Bármikor volt is az. Ekkora távlatból összemosódnak bizonyos dolgok, így nehezebbé válik a betájolásuk. Negyven esztendős lehettem? Ötven? Száz? Vagy talán még több? Magam sem tudom már pontosan. Mint ahogyan az élet veszít az értékéből, úgy ez is elvesztette a jelentőségét. Egészen azóta nem bír már súllyal, amióta nekem sincs meg a másik felem és amióta az ember, ki gyilkossá lett az idők kezdetén, nem lett több, mint megtört lelkű vándor, pornak taposója, miközben az ő lénye se több annál. Elüldözött, kitaszított, s önmaga által lélekben megcsonkított. Eme csonka esszenciának helyén mára már legalább oly' mélységes sötétség lapul, mint az, ami jelenleg körbevesz. S nem csupán engem.

- Nem vágysz az igazságra? - ugyan hangomból nem érződik és arcom is rezzenéstelen marad, belül nagyon is mulattat a helyzet, még az általam feltett kérdés is. Jobban mondva, a bizonytalanság, melyet a szavak pokróc módjára takarnak be óvó lepelként szolgálva a valóság hideg fuvallatától. Elvégre mi az igazság? Mindenkinek az élete, az értelmezése formálja a saját képére az igazságot, hogy aztán azt az egyén valóságává tegye. Megöltem a testvéremet. Ez az igazság, az én igazságom. A halandó, kinek a lelkében jelenleg a nyughatatlanság ver otthont és hagyja, hogy a harag parázsa, mely sose szunnyad, belülről mardossa? Ő egy újabb lélek a körforgásban. Ez az igazság. Az ő igazsága. Még ha jelenleg nincs is ezzel tisztában. Persze, halandóként, nem ez az egyetlen aspektusa az általa érzékelt világnak, a létezésnek, mellyel nincsen tisztában. Isten megtagadta a figyelmét, a szeretetét, elfordult tőle, s vele együtt elfordult mindattól, amit létrehozott. Mostanra a legtöbb lélek épp olyan kitagadottá vált, mint amilyen egykoron én is voltam. Ez az igazság. A mi igazságunk. A valóság pedig, mellyé eme igazság összesűrűsödik, nem más, mint az örök lángok által emésztett benső, a maró sav, mely egyszerre éltet és mérgez... a nyughatatlanság.

- Megkaphatod. - szavam nyomán eresztek némelyest a pórázon, melyen az erőmet tartom és hagyom, hogy a láva erejével izzon végig a halandó erein, felforrósítva ezzel vérét, és hevesebb munkára késztetve a mellkasában szüntelenül lüktető apró szerkezetet. Mindazon harag, az általa táplált gyűlölet és megvetés, melyeket eddig meglehetősen nagy erőbedobással elnyomni készült magában, kérlelhetetlenül üt repedéseket a páncélján, hogy füstként kiszivárogjon a réseken. Innentől már csak idő kérdése, míg megtelíti a testét, elborítja az elméjét. Hamarosan felindultságában, melyet ő abban a pillanatban tévesen magabiztosságként és elhatározásként bélyegez meg, közli, hogy igenis megérdemli ő is az igazságot. Megérdemli a szeretetet. Ennek a gondolatnak a hatására már arcomon is megjelenik egy halovány mosoly. Őszinte, de nem azért, amiért az ember annak gondolja. Ő az empátiát, a meleg együttérzést véli benne felfedezni, ám ez, csakúgy, mint a fejében a világról összegészében kialakított kép, téves. A mosolyomat azzal érdemli ki, hogy eszembe juttatja, volt idő, mikor én magam se vélekedtem volna másképp. Ám azok az idők már nagyon régen eltűntek, magába itta a kozmosz, ahogy a mohó föld tette azt fivérem vérével.

- A szeretet a Teremtő ajándéka, s mindenki egyaránt érdemli azt meg. - bólintok és ösztönzésképpen a férfi vállára helyezem a kezemet. Még az undort is sikerül leküzdenem magamban annyira, hogy annak jelei az arcomról ne lehessenek leolvashatóak. Nem a halandósága ellen szól, hiszen, bár fogalma sincs róla, kivel osztotta meg sérelmeit és bizonytalanságát, ha valaki, hát én képes vagyok azzal azonosulni, tekintve, hogy eónokkal ezelőtt olyan voltam, mint ő. Törékeny, sebezhető. Bűnös... nyughatatlan.

- Menj, vedd hát el, amit megérdemelsz. - csúsztatom le róla lassan a kezemet, az érintés fennmaradása alatt tovább buzdítva benne az energiák megfelelő manipulálásával az indulatot. Az illata szinte meg is tölti a levegőt, a szemeiben tüzet látok. Barátinak látszó mosolyom fennmarad ugyan, de ez csupán annak köszönhető, hogy elmémben közben megjelenik annak a képe, amint nem is olyan sokára a lelkét fogja hasonló tűz felemészteni.
A kép meg is marad, miközben megragadja a kezemet és köszönetet mond az erőért, amit a szavaimból nyert, melyet én ugyanolyan mosollyal és néma bólintással nyugtázok, majd hagyom, hogy búcsút mondjon és elsiessen, lelkében a lángokkal. Látod ezt, Teremtő? Látod a gyermekedet, bármerre is légy? Látod, miként készül erővel elragadni azt, amit nem kapott meg? Egy nő szeretete és árulása. Keserű iróniával hasonlítható akár Istenhez is. Hamis szeretet, majd elfordulás. Mi a végeredmény? Mindig ugyanaz. Harag.


- A sötétség sok mindennek adhat otthont. Különösen a jelen időkben. - szólalok meg egyszer csak, mikor megérzem valaki másnak a jelenlétét. Továbbra is afelé nézek, amelyik irányba a halandó nemrég távozott, nem fordulok meg, hogy körbepillantsak a sikátorban, de enélkül is tudom, hogy ott van. A korral, a tapasztalatokkal már elég bizonyossá válnak ilyen dolgok. Egy zsigeri érzés, öntudatlan, mint a pislogás. De hadd legyen meg számára a szabad akarat illúziója, hogy előlépjen az árnyakból.


Utolsó Poszt Vas. Okt. 15, 2017 3:21 am
Következő oldal


I believe I am all alone in this
Loriel xXx Nathaniel

When you break • szószám: 486 • Credit:

 


Sosem kértem ezt az életet. Egyáltalán. Az az angyal, ha tényleg jót akart volna nekem, megöl még csecsemőként. Mert mégis milyen élet jutott így osztályrészemül? Örökös bujkálás, menekülés, a tudat, hogy sosem leszek olyan, mint a többi, "normális" ember. Élet-e ez így egyáltalán? És állítólag, az anyám elmondásai alapján itt New Yorkban még jobb is. Jobb, mert ha csak így is, de életben lehetek, a szülőhelyemen, a régi otthonában, San Franciscóban pedig a biztos halál várt volna rám? Állítólag ott hemzsegnek az angyalok, esélyem sem lett volna huszonhat évig úgy ahogy háborítás nélkül élni az életemet. A rettegés, a bizalmatlanság így is mindig része volt a létezésemnek és az is marad, míg élek. Ami nem is feltétlenül jelentett volna már olyan sok időt így, hogy egy csapat démon támadt rám. Azonban nem várt segítségem akadt az egyébként igencsak egyenlőtlen küzdelemben.
Hogy a váratlanul felbukkanó fiatal nő kicsoda, micsoda, honnan tudja a nevemet és miért avatkozott bele a dolgok folyásába egyáltalán, most nem azok a kérdések, amiken akár csak gondolkozni lenne időm. Az életemet kell mentenem. És a megmaradt lelkiismeretem miatt a lányét is. Mert bár láthatóan nem egyszerű ember, a démonok túlereje egyértelmű. Viszont csak egy módon tudok segíteni neki. Használnom kell a képességemet, amit utálok. Persze menekülhetnék is így, de végül nem visz rá a lélek.
Az egyik démonnak sikerül is elvonnom a figyelmét, sőt még a tőrét is sikerül megszereznem, mielőtt felkenne a falra és ettől ismét láthatóvá válnék. Nem vagyok gyakorlott a képességem használatában, nem bírom fenntartani ilyen körülmények között. De talán már mindegy is.
A lány kérdésére csak bólintok felé, miközben lassan feltápászkodom a falnál. A démonok úgy fest, innentől leírtak engem, mert minden figyelmüket felé fordítják, rám mintha ügyet sem vetnének. Bár már túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy újra láthatatlanná váljak, viszont elméletileg már van fegyverem. Kihasználva, hogy háttal vannak nekem, amilyen gyorsan csak tudom, ellököm magam a faltól és a pengét felemelve az egyik démon felé tartok. Csak bízni tudok abban, hogy eléggé leköti a figyelmüket a lány ahhoz, hogy ne vegyenek észre, illetve ő nem engedi a másikat rám támadni, mikor a társa hátába vágom a tőrt. Fájdalmasan felkiált és ha jól gondolkodtam a penge természetét illetően, a csapás akár végzetes is lehet számára. A másikkal viszont ugyanekkor aligha tudok bármit kezdeni, pedig nyilván ahogy meghallja az általam leszúrt démon kiáltását, egyből felém fordul. Nem kérdés, hogy rám akar támadni, látom is, ahogy felemeli felém a fegyverét. Én pedig nem fogok tudni kitérni előle, hacsak a lány közbe nem lép. Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hogy itt maradtam és nekiálltam hősködni nálam jóval erősebb ellenfelek ellen? Számíthatok egyáltalán erre a rejtélyes lányra? Vagy ez volt életem egyik legnagyobb és egyben utolsó baklövése is? Végtére is, miért nem futottam el? Miért éreztem kötelesnek magam arra, hogy maradjak és ne hagyjam őt a sorsára, amit önként vállalt? Azt hiszem, ostoba voltam és most az életemmel fogok fizetni érte. Vagy mégsem?



Utolsó Poszt Vas. Szept. 17, 2017 1:12 pm
Következő oldal




I'll always be there for you
Nathaniel & Loriel

A sors minden nap választás elé állít minket. Több útvonal közül rá kell mutatnunk az egyikre, amin aztán tovább haladva újabb elágazódás következik. Ebből áll az életünk, lehetünk emberek, démonok, angyalok, félvérek... Teljesen mindegy. A végzet nem válogat, mindenkit próbára tesz. Aki elbukik, az élete rossz irányba kanyarodik, a lelke lassan sorvadásnak indul. Míg azok, akik végig a helyes utat taposták, tiszták maradnak és joggal reménykedhetnek a szebb jövőben.
Eddig mindig pontosan tudtam, mi a jó döntés. A rend akkor kezdett felborulni fejemben, amikor választanom kellett az angyalok és egy nephilim között. Öljek vagy ne öljek? Kíméljem meg egy ártatlan gyermek életét és szegődjek ellen a kiadott parancsnak, vagy végezzek vele, és bűntudatot nem érezve térjek vissza társaimhoz? Mégis mit kellett volna tennem?
Most, ebben a pillanatban ismét erről a félangyalról kell döntenem. Megmentem és ezzel felfedem a kilétemet előtte, vagy hagyom, hogy maga vívja meg a vesztesnek tűnő csatáját? Gondolkodás nélkül választom az előbbit. Megkockáztatom, hogy angyallétem miatt sose tudom majd elnyerni a bizalmát, de ha ez az ára annak, hogy túlélje az éjszakát, ám legyen. Nem fogom csak ezért cserbenhagyni. Ha pedig ezek után már tényleg nem lesz hajlandó végighallgatni, állok elébe.
Nathanielt az egyik démon a földre küldi, ami pont megfelelő pillanat, hogy végre közbeavatkozzak. Angyalpengémet felé hajítom, ami egy pillanat alatt a mellkasában köt ki. Rég volt már részem igazi harcban, így egyből nosztalgikus érzés fog el. Gondolkodni azonban nincs is lehetőségem, a következő pillanatban ugyanis már egy újabb démon közelít, ezúttal engem támad. Rám csimpaszkodik, próbál megfojtani - mintha azzal sokat érne. Mindenesetre le tud vele lassítani, mert amíg ő a torkomat szorongatja, a társa könnyedén le tudna szúrni. Szerencsére gyorsan kapcsolok és a hátamon lévőt ledobom magamról, egyenesen a társának. Mindketten a falhoz vágódnak, így van egy kis időm fellélegezni, mielőtt megindulna felém egy másik démon. De még mielőtt neki ronthatnék, övéből lassan kiemelkedik a tőre, és egyenesen bele is vágódik a mellkasába. Még kapkodni kezd, mielőtt kiterülne, ezzel támadóját a falnak is vágja. Nathaniel csak ekkor válik ismét láthatóvá, habár fogalmam sincs, egyáltalán mikor tűnhetett el. Mindenesetre ügyes, szép húzás volt tőle.
- Jól vagy..? - teszek egy lépést felé, de nem sokáig álldogálok előtte, hiszen még három démon életben van. Kettő Nathanieltől nem messze vergődik, próbálnak kigubancolódni egymásból. A harmadik pedig...
Mire megfordulok, már lendül felém az ökle, és egy szép jobbhoroggal fogad. Persze ezzel csak annyit ér el, hogy néhány másodpercig hátrahőkölve pislogok, kezemet az arcomhoz kapom.
- Hogy az a... - motyogom, majd egy rúgással a földre taszítom a démont. Pont az első mellett terül ki, akiben a pengémet hagytam még korábban. Kihúzom a fegyvert a másikból, és egyenesen az előttem fekvőbe szúrom.
Már csak kettő van, akik lassan kezdenek feltápászkodni... Ha Nathaniel nem kel fel, kénytelen leszek improvizálni. Egyedül kettő ellen? Tekintve, hogy az egyiknek még valahonnan sikerült is szereznie angyalokra végzetes fegyvert... Bajban vagyok, de nem tűnik lehetetlennek, hogy kimásszak belőle. Csak kellemesebb lett volna, ha sérülés nélkül megúszom ezt az egészet - így is sajog az arccsontom a korábbi pofontól.
A pengémet kezembe véve indulok meg a két másik jószág felé, valamivel lassabban. Nem csupán azért, hogy fenyegetőnek tűnhessek a közeledésemmel, sokkal inkább azért, mert még egy angyalnak is kimerítő ennyi démont legyűrnie. Pláne, mivel már az egyikük fojtogatott is, a másik behúzott nekem egyet, a többi meg csak szimplán meg akart ölni.

Shameless ⁞ 556 ⁞ Nehari, hogy ilyen sokáig tartott  RIP@



Utolsó Poszt Csüt. Aug. 31, 2017 10:59 pm
Következő oldal


I believe I am all alone in this
Loriel xXx Nathaniel

When you break • szószám: 551 • Credit:

 


Életem során számtalanszor kerültem már szorult helyzetbe, nem egyszer azért, mert direkt kísértettem a sorsot. Ma már nem üldözöm ilyen mániákusan a halált, de a bujkálásból is elegem van már. Én csak normális életet szeretnék élni, olyan nagy kérés ez? A válasz pedig egyértelmű. Annak születtem, aminek, így pedig egyértelműen igen. A létezésem a rend ellen való. De ha már így alakult, nem fogom hagyni, hogy legalább annyit ne kelljen megtennie a "bölcs és igazságos" angyaloknak, hogy idejönnek hozzám és belém vágnak egy pengét vagy valami hasonló. Az viszont, hogy démonok támadjanak rám egy sötét sikátorban, ahol az elmúlt napokban húztam meg magamat, egyáltalán nem szerepelt az egyenletben. Mert ezek szinte tuti, hogy azok. Elég sokat verekedtem eddigi életem során, meg tudom állapítani, hogy egyáltalán nem emberi az erő, amivel a falhoz vágnak. Ha így haladunk, lassan kezdhetem írni magamban a végrendeletemet. Mondjuk nem mintha lenne bármim, amiről végrendelkeznem kellene.
Ahogy a földön fekszem azután, hogy úgy odavágtak és próbálok feltápászkodni, már látom, ahogy az egyikük megindul felém. Ha eddig nem, most már biztos, hogy a kivégzésemre indul. Ekkor azonban, mintha a semmiből egy penge repülne felé, amire fájdalmasan felkiált és a földre hull. Az események gyorsan pörögnek, ráadásul túl sokan is vannak ahhoz, hogy észrevegyem, ki felé irányul ezután a figyelmük, csak akkor látom meg közöttük a barna hajú nőt (vagy talán ránézésre inkább lányt), mikor a nevemen szólít, egyértelműen nekem címezve szavait. Mi a fene? Ki ez?
Persze nincs sok időm gondolkozni ezen, hisz egy elég komoly támadás kellős közepén áll ő is és én sem tudhatom még magam biztonságban. Felötlik bennem, hogy kihasználom az időt a menekülésre, már csak azért is, mert az, aki fel tudja venni a harcot ezekkel itt, az tuti, hogy nem egyszerű ember, végül mégsem teszem. Bár nincs sok esélyem, valamennyi a lelkiismeretemből még nekem is maradt. Nem nehéz átlátni, bármi is a nő, egyedül nincs esélye a démonok ellen. Azt teszem hát, amit a legkevésbé sem szeretnék. Koncentrálok, hogy használatba vegyem a képességem. Azt, ami a szárnyaim mellett még markánsan megkülönböztet a "normális" emberektől. Pont jól is jön hozzá, hogy épp nem figyel rám senki, így gond nélkül el tudok tűnni. Szó szerint. Testetlen nem leszek, de láthatatlan igen és ez épp elég. Még az ő szemüknek is remélhetőleg, noha démonokkal szemben tudtommal még sosem használtam ezt a képességet.
Bár ezt használhatnám arra is, hogy angolosan távozzam és hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe ilyesmi, de végül inkább a harcolók felé igyekszem, lehetőleg óvatosan kerülgetve őket. Az egyik démon övében látok egy tőrt, afelé irányulok. Bízom benne, ha a meglepetés erejével tudok hatni, van esélyem egy gyors mozdulattal kirántani az övéből, majd ugyanazzal bele is szúrni, talán épp azelőtt, hogy a rejtélyes nő felé indulna. A szíve felé irányulok, végzetesnek szánva a szúrást, felkiált, de reflexből csap is egyet, én pedig nyilván nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy elugorjak, így megint egy akkorát kapok, hogy szó szerint a fal adja a másikat, de legalább a tőrt sikerül kirántanom belőle és továbbra is a kezemben tartani, még ha az ütés után nem is bírom fenntartani a láthatatlanságomat. Ennyi volt az én képességem, látszik, hogy nem igazán szoktam gyakorolni a használatát. De legalább már van valami hatékonyabb fegyverem ellenük a tőr képében. Talán ez elég lesz valamire. Mondjuk úgy reményeim szerint a túlélésre. Talán.



Utolsó Poszt Szer. Aug. 16, 2017 9:01 pm
Következő oldal




I'll always be there for you
Nathaniel & Loriel

Amióta csak létezem, tisztában vagyok vele, hogy mindig fontos az elővigyázatosság. Sose érjen váratlanul, ha valaki megtámad, netán a semmiből ront elő, hogy lecsapjon rád. Mindenre fel kell készülni, pláne ilyen vészes időkben, mint most. Egy harcos angyalnak ébernek kell maradnia, védtelenül pedig eszébe se jusson kimenni az utcára. Éppen ezért hordom magammal mindenhova a pengémet, jól elrejtve a kíváncsi tekintetek elől.
Most is nálam van, jobbommal még meg is szorítom a markolatát ellenőrzésképp. Nem tudhatom, mit hoz még az este, ezért jó, ha van a kezem ügyében fegyver, amivel védhetem magam - vagy épp másokat, ha úgy adódik. Bízom benne, hogy nem lesz szükség a használatára, de sose lehet tudni.
Nyugodt léptekkel haladok a városban, kíváncsian figyelem a körülöttem járkáló embereket. Egy idősebb nő épp előttem ejti le a táskáját, láthatóan ügyetlen volt szegény. A korából kiindulva nem tartom valószínűnek, hogy le tudna hajolni érte, így megállok, és felveszem a földről, hogy aztán a kezébe adhassam.
- Ezt elejtette. - hangom szinte csilingel, sose hallottam még korábban ilyesmit. Ezek szerint erre is képes vagyok, csupán némi jóindulat kell hozzá.
- Nagyon köszönöm, kedvesem... - feleli a hölgy, hálás tekintettel figyelve, ahogy odaadom neki a táskáját.
Miután meggyőződök róla, hogy semmi más nem esett le, egy barátságos mosollyal köszönöm el, majd indulok tovább a tömegben. Abban a tömegben, ami néhány órája még nem tudott elférni a járdán, mostanra viszont már jóval kisebb lett. Könnyedén át tudok suhanni közöttük, és egyáltalán nem okoz gondod kikerülni egy-egy szerelmespárt sem.
Szerelem... Sose értettem igazán. Mégis mit takar pontosan ez a szó? Amit olvastam róla, az messze nem hasonlít arra, amit minden nap látok New York utcáin. A feljegyzésekben sehol se találkoztam pontos leírással, így kénytelen vagyok angyaltársaim történeteiből kiindulni. Ezek alapján pedig egyszerre okozhat nagy bajt és csodákat is ez az érzelem, kiindulhat belőle káosz, de képes a teremtésre is. A nephilimek többsége is ennek köszönhetően jött világra, Nathaniel élete is ezzel kezdődött. A szerelemmel, egy angyal és egy ember között. Meseszerűen hangzik, de mégis érthető. Az emberek különleges teremtmények, egyediek és közülük sokan meglehetősen okosak. Nem csoda, ha egy-egy testvérem beleszeret az egyikükbe, de az valóban hatalmas felelőtlenség, hogy gyermeket is nemzenek nekik. Minden angyalnak megvan a maga kötelessége, így nem engedheti meg magának, hogy időt szakítson az utódja nevelésére. Ha pedig hiányzik az egyik szülő, az sose tesz jót a családnak, legalább is ezt rebesgetik. A nephilimek elleni törvényekről nem is beszélve. Egy ideig egyetértettem vele, hogy ezeknek a félvéreknek veszniük kell, de mára már tudom: ők nem tehetnek semmiről.
Gondolataim összevissza cikáznak. Egyik pillanatban még az emlékeim közt járnak, a másikban már megválaszolatlan kérdésekre keresik a megoldást. Csak akkor sikerül teljesen kizökkennem, amikor küzdelem hangját hozza a szél a közelből. Rossz érzés fog el, így azonnal elkezdem keresni a zajok forrását egészen addig, amíg szemem elé nem tárul az egyik sötétebb sikátor, aminek mélyén egyetlen férfi küzd néhány másik ellen. Legalább is küzdene, amíg a falhoz nem vágja a többi. Amint megpillantom az arcát, teljesen biztossá válik bennem, hogy Nathaniel az. Már megint bajba keveredett... Méghozzá nem is kicsibe. De vajon hogy csinálja? Talán ez a képessége... Hogy vonzza a veszélyt.
Az ellenfelei nem emberek, ahogy azt elsőre gondolom. Ahhoz túl erősek, hogy csak jól edzett férfiak legyenek, ilyenre egyik halandó se képes, pláne nem egy nephilim ellen. Ezek démonok, talán nem is olyan gyengék, mint amilyenek korábban támadtak meg - ráadásul azok csak ketten voltak két angyal ellen, nem úgy mint most.
Mindenesetre nincs sok időm gondolkodni. Tennem kell valamit, még ha ezzel le is buktatom magam Nathaniel előtt. Nem számít, az épsége most fontosabb, mint a titkom. Ráérek azon aggódni azután is, hogy elűztem innen ezeket a dögöket.
Előveszem angyalpengémet, és egyenesen az egyik démon felé hajítom. A fegyver pontosan talál, egyenesen a mellkasába fúródik, s mialatt ez megtörténik, oda is érek a verekedőkhöz. Talán öten lehetnek... Vagy hatan. Nincs időm megszámolgatni, egy másik démon azonnal kapcsol, és ezúttal engem támad. Amelyiket eltaláltam, egyből a földre hullik, de már nem tudom kihúzni belőle a pengét.
- Nathaniel, szedd össze magad! - szólok a nephilimhez kissé parancsolón, miközben próbálom ledobni magamról a rám csimpaszkodott szörnyeteget, hogy aztán a fegyveremért nyúlhassak. Ha egyedül kell folytatnom, nem valószínű, hogy sérülés nélkül megúszom. Így is bőven megvan rá az esély, mivel nem csak nekem van angyal ellen használható tőröm.
Démonok New Yorkban... Ki hallott már erről? Egyáltalán mi vehette rá őket, hogy a városba merészkedjenek?
Ha nem készülne az egyikük épp megfojtani, a másik meg leszúrni, biztos megkérdezném őket, hátha kiszednék belőlük valami hasznos információt. De ehelyett kénytelen vagyok a hátamon lévőt hozzávágni a velem szemben állóhoz, aki így társával együtt a falnak csapódik. Feldühítettek, viseljék a következményeit.

Shameless ⁞ 776 ⁞ @



Utolsó Poszt Szer. Aug. 16, 2017 4:27 pm
Következő oldal


I believe I am all alone in this
Loriel xXx Nathaniel

When you break • szószám: 817 • Credit:

 


Hangos puffanással, egy fojtott nyögés kíséretében érkezem meg a földre. Nem ez az első eset, hogy verekedésbe kerülök. Valahol nem is bánom. Elegem van már a bujkálásból. Az életem eddigi huszonhat éve másról sem szólt. És mit kaptam érte. A nagy büdös semmit. A magányt, a bizalmatlanságot, a rettegést, hogy megélem-e a holnapot egyáltalán, nem találnak-e épp ma rám azok az istenverte angyalok. Ja, meg hat éve van két szárnyam is. Hát ezért igazán megéri. Pláne, hogy miattuk üldöznek mióta élek, ha azt nézzük. Állítólag Isten igazságos az angyalok pedig a rendet, a békét felügyelik. Óvják az emberiséget. Csakhogy én ebbe nem tartozom bele. Mert félig angyalvér csörgedezik bennem. A létezésem a rend ellen való. És ez az én bűnöm. Kíváncsi lennék, vajon az apám, a nemzőm kapott-e bármi büntetést azért, mert vétett a rend ellen és paráználkodott (gondolom ezt ilyen magasztosan mondhatják ők) egy fiatal halandó nővel. Bármiben fogadni mernék, hogy nem. Mert neki lehet. Mert ő angyal. Nem olyan nagy bűn az, hogy megkívánt egy halandó nőt. Na de a kölyke, az aztán már bűnös a javából... Ez aztán az igazságos ítélkezés mondhatom...
Nekem azonban már elegem van ebből. Élek, mert egy "jóságos" angyal elbukta a feladatot, hogy megöljön még csecsemőként. Milyen naiv kisgyerek is voltam, hogy egy percig is hősnek láttam azt az anyám elmondása szerint álomszép fiatal lányt, amilyennek ő leírta a "megmentőmet"! Ő hozott New Yorkba, hogy élhessek. De milyen életet? Titokkal, bujkálással terhes lét ez. Elegem van belőle, hogy nem tarthatok fenn kapcsolatot sokáig senkivel, nem maradhatok huzamosabb ideig sehol, egyszerűen nem lehet normális életem. Ezért is döntöttem úgy néhány éve, hogy elhagyom az anyámat. Velem az ő élete sem lehetett teljes. Feláldozott értem mindent, de sokat így sem tudott nekem adni. Hálátlannak tűnhet, de úgy érzem, ezzel tettem érte a legtöbbet. Szabadabban élhet, nélkülem. A fiatalságát ugyan eltékozolta rám, tovább sem tanult, de a maga egyszerűségében is egy értelmes, csupa szív asszony, aki még a negyvenes évei elején járva úgy hiszem, nem olyan öreg, hogy ne kezdhessen egy új, jobb életet. Nélkülem.
Ami pedig engem illet... hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg az öngyilkosság gondolata soha a fejemben. Mikor kinőttek a szárnyaim és nyilvánvalóvá vált, hogy én tényleg nem lehetek soha olyan, mint a többi normális ember, igencsak felerősödött bennem az érzés, de aztán rájöttem, ezzel pont azt adnám meg az angyaloknak, amit annyira szeretnének. Márpedig én gyűlölöm őket annyira, hogy ne tegyem ilyen egyszerűvé a dolgukat. Ha valaki meg akar ölni, igenis küzdjön meg érte. Legalább annyira, hogy egy pengét belém kelljen mártania. Ahogy már huszonhat évvel ezelőtt annak az egynek is meg kellett volna tennie. Egyébként biztos vagyok benne, hogy nem jóságból mentett meg, hiába mondogatta anyám. Állítólag még fel is keresett minket néhányszor itt New Yorkban, hogy rendben megy-e a sorunk. Én mégis biztos vagyok benne, hogy összetettebb oka lehetett annak, hogy nem ölt meg végül. Gondolom be akart tartani valakinek. Vagy egyszerűen csak gyáva volt a feladathoz. Bár nem tudom, mit lehet várni egy angyaltól, aki még egy csecsemőt sem képes eltenni láb alól.
Mindenesetre az életem sehogy sem könnyű, ezért miért is lennék hálás bárkinek az anyámon kívül? Legalább már érte nem kell aggódnom, nélkülem biztonságban van. Én azonban továbbra is igyekszem kevéssé szem előtt lenni. Ezt pedig úgy tudom leginkább elérni, ha csak alkalmi, kevéssé felelős, inkább kisegítő jellegű, vagy fizikai munkákat vállalok és kevésbé frekventált helyeken húzom meg magam, időről-időre változtatva a tartózkodási helyemet. Ez azonban azzal jár, hogy olykor sötétebb, bűnözéstől igencsak terhelt helyeken vagyok kénytelen élni, ami viszont a balhékat is hozza magával rendszeresen. Nem mintha bánnám, rendőr akadémiát végeztem, ha nagyon muszáj, meg tudom védeni magamat. Más kérdés, hogy hacsak nem kényszerülök tényleg rá, nem mutatom ki, mit tudok.
Így kerültem ebbe a sikátorba is, amitől nem messze egy elhagyottnak vélt, lepukkant házban húztam meg magam az elmúlt hetekben. Azonban más is kinézte azt magának. Legalábbis azt gondoltam eddig, a helyet szemelték ki és nem engem vagy bármi, bárki mást a környéken. Néhány hajléktalant, piti bűnözőt általában nem nehéz jobb belátásra bírnom, hogy máshová menjenek, engem hagyjanak békén, ezek a maiak azonban valahogy sokkal keményebb ellenfeleknek bizonyulnak, mint akikkel eddig találkoztam. Mondhatni gyanúsan.
Mikor egy akkora ütést kapok, amitől a szemközti falnak csapódok és összecsuklom a földön, egyre inkább bizonyosnak kezdem érezni az első gyanúmat. Bár még sosem találkoztam ilyesmivel, túl sokat hallottam, kutattam a természetfelettit eddigi életem során. Szinte biztos, hogy démonokhoz van "szerencsém". Persze tévedhetek is, hisz nem vagyok annyira tapasztalt a témában, de ez az érzésem. Túl erősnek, rendíthetetlennek tűnnek és elég sok harcban volt részem életem során ahhoz, hogy ezt ne az edzettségüknek tulajdonítsam. Viszont ha igazam van, akkor szinte biztos, hogy nekem befellegzett. Hacsak nem használom a képességemet, az talán adhat némi esélyt a menekülésre. De tényleg nincs más megoldás számomra? Egyáltalán, az ütések után van még erre elég erőm, időm? Hisz az alakok már meg is indulnak felém, alighanem a végső csapásra készülve.



Utolsó Poszt Szomb. Júl. 29, 2017 12:44 am
Következő oldal




I'll always be there for you
Nathaniel & Loriel

Mindig is csodaszépnek tartottam az égboltot. Elvarázsol, szinte magával ragad az a végtelen, kékben pompázó óceán, ami a fejünk felett terül el, de sokan még csak nem is értékelik tiszta szépségét. Pedig az Úr egyik legcsodásabb alkotása, csupa különös jelenséggel és változatossággal. Éjszaka csillagok, nappal felhők díszítik, s a napszakok váltakozásakor ragyogó vöröses fény látszik a horizonton, olykor pedig szinte mindent beborít ez a szín.
Most New York utcáit is ugyanígy átjárja, érdekes hangulatot keltve ezzel. Esteledik már, a város légköre teljesen más ilyenkor. Misztikusabb...
Mély levegőt véve, lassú léptekkel haladok a járókelők között, akik egyre csak fogyatkoznak az idő múlásával. Gyakran elgondolkozom, hogy miért nem fogtak még gyanút. Vajon miért nem veszik észre, hogy angyal jár köztük? Bevallom, az emberek szokásainak egy részét már sikerült megtanulnom, kezdek úgy viselkedni, mint ők. Erre is szükség van a túléléshez, de sose számítottam arra, hogy valaha sikerül majd ilyen jól beilleszkednem közéjük. Néha még szóba is elegyedtem egy-egy halandóval, de ő se sejtette, hogy mivel is áll szemben valójában. Egy részemet megnyugtatja ennek tudata, de a másik tele van aggodalommal. Nem lehetek olyan, mint ők... Harcosnak teremtettem, aki nem foglalkozhat emberi érzésekkel. Az a dolgom, hogy küzdjek a Menny ügyéért, s annyi ellenfelet küldjek a másvilágra, amennyit csak tudok. De amióta New Yorkba hoztam a Nephilimet... Sok minden megváltozott bennem.
Tisztán emlékszem, azon az éjszakán éreztem először könyörületet - azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Korábban még csak eszembe se jutott volna megtagadni a feletteseim parancsát még akkor se, ha nem értettem teljes mértékben egyet vele. Engedelmes katona voltam, semmi több. De azok a szemek, az az ártatlan gyermek olyan vizeket kavart fel, amelyek létezéséről nem is tudtam azelőtt. A legtöbb érzést csak név alapján ismertem, s azokról is csupán Ophilia történeteiben hallottam. Viszont sokat egyáltalán nem is tapasztaltam még azelőtt. Pedig sok csatát vívtak már a szerelemért, a hitért vagy a bosszúért, s én ennek ellenére se voltam tisztában ezekkel. Az utóbbit még talán ismertem valamennyire, de ennél többet egyáltalán nem. Vagy ha mégis, nem találtam rá megfelelő szót.
De Nathaniel már apró csecsemőként is felkeltette az érdeklődésemet. Tekintete belefúrta magát az enyémbe, s elindított bennem egy lavinát, amely megtanított más szemmel látni a világot. Kezdtem megérteni az embereket, habár a mai napig van, amit nem tudok elfogadni velük kapcsolatban.
Talán ezért is látom meg a csodát még egy egyszerű naplementében is. Különös, hogy egyetlen személy képes kiváltani effélét egy angyalból, lehet szó harcosról, arkról, vagy akár őrangyalról. Sok testvérem szeretett már bele halandóba, s nem hiába fogott meg engem is ez a csöppség annak idején.
Először még a nevét se akartam tudni. Nem volt része a tervemnek, hogy megismerjem őt, nem akartam még az édesanyjával se tartani a kapcsolatot, csak távolról figyelni őket, vigyázni rájuk. A sors azonban teljesen máshogy alakította hármunk jövőjét, de nem bánom.
Oly mélyen elmerültem gondolataimba, hogy már fogalmam sincs, merre járok éppen. A Nap is alig látszik már a horizonton, az eget lassan teljesen beborítja sötét fátyla. A városiak többsége is visszahúzódott már otthona melegébe, csak kevesen maradtak kint. Enyhe, hűs szellő fújdogál, beleborzolva a hajamba, ami még néhány órája tökéletes loknikba volt göndörödve. Mostanra már egészen kiegyenesedett, csupán néhány hullám maradt meg benne.
Nem olyan messziről furcsa zaj üti fülemet. Léptek, elmosódott szavak, fájdalmas nyögések, morranások. Emlékeztet a küzdőterek hangzavarára, amikor társaimmal gyakoroltunk a szabadidőnkben. A mostani azonban kicsit se tűnik barátságosnak...
Kicsit gyorsítok a tempómon, így egyre tisztábban hallom, mi történik. Próbálom fejben összerakni, vajon mi is lehet pontosan a szituáció, de egyelőre csak tapogatózok a sötétben. Nem sokáig, ugyanis a következő sikátorba bepillantva szembe is találom magam a hangok forrásával.
Néhány férfi, akik épp egy másikkal verekszenek. Egyelőre nem látom az arcát, de még az árnyékok ellenére is tudom, hogy láttam már valahol. Szőkének tetsző hajzata, alkata, ruházata is csak erősíti bennem ezt az érzést, de nem sokáig kell gondolkodnom rajta, hogy vajon kiről is lehet szó. Ebben a pillanatban ugyanis pont felém fordul, így egyből belém vág a felismerés.
Nathaniel.

Shameless ⁞ 660 ⁞ remélem tetszik :3 ⁞ @



Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/5
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
9
Nephilim
2