☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Nathaniel Edwards
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
nephilim
☩ Reagok :
9
☩ Korom :
27

Vas. Okt. 15, 2017 3:21 am írtam neked utoljára


I believe I am all alone in this
Loriel xXx Nathaniel

When you break • szószám: 486 • Credit:

 


Sosem kértem ezt az életet. Egyáltalán. Az az angyal, ha tényleg jót akart volna nekem, megöl még csecsemőként. Mert mégis milyen élet jutott így osztályrészemül? Örökös bujkálás, menekülés, a tudat, hogy sosem leszek olyan, mint a többi, "normális" ember. Élet-e ez így egyáltalán? És állítólag, az anyám elmondásai alapján itt New Yorkban még jobb is. Jobb, mert ha csak így is, de életben lehetek, a szülőhelyemen, a régi otthonában, San Franciscóban pedig a biztos halál várt volna rám? Állítólag ott hemzsegnek az angyalok, esélyem sem lett volna huszonhat évig úgy ahogy háborítás nélkül élni az életemet. A rettegés, a bizalmatlanság így is mindig része volt a létezésemnek és az is marad, míg élek. Ami nem is feltétlenül jelentett volna már olyan sok időt így, hogy egy csapat démon támadt rám. Azonban nem várt segítségem akadt az egyébként igencsak egyenlőtlen küzdelemben.
Hogy a váratlanul felbukkanó fiatal nő kicsoda, micsoda, honnan tudja a nevemet és miért avatkozott bele a dolgok folyásába egyáltalán, most nem azok a kérdések, amiken akár csak gondolkozni lenne időm. Az életemet kell mentenem. És a megmaradt lelkiismeretem miatt a lányét is. Mert bár láthatóan nem egyszerű ember, a démonok túlereje egyértelmű. Viszont csak egy módon tudok segíteni neki. Használnom kell a képességemet, amit utálok. Persze menekülhetnék is így, de végül nem visz rá a lélek.
Az egyik démonnak sikerül is elvonnom a figyelmét, sőt még a tőrét is sikerül megszereznem, mielőtt felkenne a falra és ettől ismét láthatóvá válnék. Nem vagyok gyakorlott a képességem használatában, nem bírom fenntartani ilyen körülmények között. De talán már mindegy is.
A lány kérdésére csak bólintok felé, miközben lassan feltápászkodom a falnál. A démonok úgy fest, innentől leírtak engem, mert minden figyelmüket felé fordítják, rám mintha ügyet sem vetnének. Bár már túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy újra láthatatlanná váljak, viszont elméletileg már van fegyverem. Kihasználva, hogy háttal vannak nekem, amilyen gyorsan csak tudom, ellököm magam a faltól és a pengét felemelve az egyik démon felé tartok. Csak bízni tudok abban, hogy eléggé leköti a figyelmüket a lány ahhoz, hogy ne vegyenek észre, illetve ő nem engedi a másikat rám támadni, mikor a társa hátába vágom a tőrt. Fájdalmasan felkiált és ha jól gondolkodtam a penge természetét illetően, a csapás akár végzetes is lehet számára. A másikkal viszont ugyanekkor aligha tudok bármit kezdeni, pedig nyilván ahogy meghallja az általam leszúrt démon kiáltását, egyből felém fordul. Nem kérdés, hogy rám akar támadni, látom is, ahogy felemeli felém a fegyverét. Én pedig nem fogok tudni kitérni előle, hacsak a lány közbe nem lép. Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hogy itt maradtam és nekiálltam hősködni nálam jóval erősebb ellenfelek ellen? Számíthatok egyáltalán erre a rejtélyes lányra? Vagy ez volt életem egyik legnagyobb és egyben utolsó baklövése is? Végtére is, miért nem futottam el? Miért éreztem kötelesnek magam arra, hogy maradjak és ne hagyjam őt a sorsára, amit önként vállalt? Azt hiszem, ostoba voltam és most az életemmel fogok fizetni érte. Vagy mégsem?


Loriel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
17

Vas. Szept. 17, 2017 1:12 pm írtam neked utoljára




I'll always be there for you
Nathaniel & Loriel

A sors minden nap választás elé állít minket. Több útvonal közül rá kell mutatnunk az egyikre, amin aztán tovább haladva újabb elágazódás következik. Ebből áll az életünk, lehetünk emberek, démonok, angyalok, félvérek... Teljesen mindegy. A végzet nem válogat, mindenkit próbára tesz. Aki elbukik, az élete rossz irányba kanyarodik, a lelke lassan sorvadásnak indul. Míg azok, akik végig a helyes utat taposták, tiszták maradnak és joggal reménykedhetnek a szebb jövőben.
Eddig mindig pontosan tudtam, mi a jó döntés. A rend akkor kezdett felborulni fejemben, amikor választanom kellett az angyalok és egy nephilim között. Öljek vagy ne öljek? Kíméljem meg egy ártatlan gyermek életét és szegődjek ellen a kiadott parancsnak, vagy végezzek vele, és bűntudatot nem érezve térjek vissza társaimhoz? Mégis mit kellett volna tennem?
Most, ebben a pillanatban ismét erről a félangyalról kell döntenem. Megmentem és ezzel felfedem a kilétemet előtte, vagy hagyom, hogy maga vívja meg a vesztesnek tűnő csatáját? Gondolkodás nélkül választom az előbbit. Megkockáztatom, hogy angyallétem miatt sose tudom majd elnyerni a bizalmát, de ha ez az ára annak, hogy túlélje az éjszakát, ám legyen. Nem fogom csak ezért cserbenhagyni. Ha pedig ezek után már tényleg nem lesz hajlandó végighallgatni, állok elébe.
Nathanielt az egyik démon a földre küldi, ami pont megfelelő pillanat, hogy végre közbeavatkozzak. Angyalpengémet felé hajítom, ami egy pillanat alatt a mellkasában köt ki. Rég volt már részem igazi harcban, így egyből nosztalgikus érzés fog el. Gondolkodni azonban nincs is lehetőségem, a következő pillanatban ugyanis már egy újabb démon közelít, ezúttal engem támad. Rám csimpaszkodik, próbál megfojtani - mintha azzal sokat érne. Mindenesetre le tud vele lassítani, mert amíg ő a torkomat szorongatja, a társa könnyedén le tudna szúrni. Szerencsére gyorsan kapcsolok és a hátamon lévőt ledobom magamról, egyenesen a társának. Mindketten a falhoz vágódnak, így van egy kis időm fellélegezni, mielőtt megindulna felém egy másik démon. De még mielőtt neki ronthatnék, övéből lassan kiemelkedik a tőre, és egyenesen bele is vágódik a mellkasába. Még kapkodni kezd, mielőtt kiterülne, ezzel támadóját a falnak is vágja. Nathaniel csak ekkor válik ismét láthatóvá, habár fogalmam sincs, egyáltalán mikor tűnhetett el. Mindenesetre ügyes, szép húzás volt tőle.
- Jól vagy..? - teszek egy lépést felé, de nem sokáig álldogálok előtte, hiszen még három démon életben van. Kettő Nathanieltől nem messze vergődik, próbálnak kigubancolódni egymásból. A harmadik pedig...
Mire megfordulok, már lendül felém az ökle, és egy szép jobbhoroggal fogad. Persze ezzel csak annyit ér el, hogy néhány másodpercig hátrahőkölve pislogok, kezemet az arcomhoz kapom.
- Hogy az a... - motyogom, majd egy rúgással a földre taszítom a démont. Pont az első mellett terül ki, akiben a pengémet hagytam még korábban. Kihúzom a fegyvert a másikból, és egyenesen az előttem fekvőbe szúrom.
Már csak kettő van, akik lassan kezdenek feltápászkodni... Ha Nathaniel nem kel fel, kénytelen leszek improvizálni. Egyedül kettő ellen? Tekintve, hogy az egyiknek még valahonnan sikerült is szereznie angyalokra végzetes fegyvert... Bajban vagyok, de nem tűnik lehetetlennek, hogy kimásszak belőle. Csak kellemesebb lett volna, ha sérülés nélkül megúszom ezt az egészet - így is sajog az arccsontom a korábbi pofontól.
A pengémet kezembe véve indulok meg a két másik jószág felé, valamivel lassabban. Nem csupán azért, hogy fenyegetőnek tűnhessek a közeledésemmel, sokkal inkább azért, mert még egy angyalnak is kimerítő ennyi démont legyűrnie. Pláne, mivel már az egyikük fojtogatott is, a másik behúzott nekem egyet, a többi meg csak szimplán meg akart ölni.

Shameless ⁞ 556 ⁞ Nehari, hogy ilyen sokáig tartott  RIP@


Nathaniel Edwards
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
nephilim
☩ Reagok :
9
☩ Korom :
27

Csüt. Aug. 31, 2017 10:59 pm írtam neked utoljára


I believe I am all alone in this
Loriel xXx Nathaniel

When you break • szószám: 551 • Credit:

 


Életem során számtalanszor kerültem már szorult helyzetbe, nem egyszer azért, mert direkt kísértettem a sorsot. Ma már nem üldözöm ilyen mániákusan a halált, de a bujkálásból is elegem van már. Én csak normális életet szeretnék élni, olyan nagy kérés ez? A válasz pedig egyértelmű. Annak születtem, aminek, így pedig egyértelműen igen. A létezésem a rend ellen való. De ha már így alakult, nem fogom hagyni, hogy legalább annyit ne kelljen megtennie a "bölcs és igazságos" angyaloknak, hogy idejönnek hozzám és belém vágnak egy pengét vagy valami hasonló. Az viszont, hogy démonok támadjanak rám egy sötét sikátorban, ahol az elmúlt napokban húztam meg magamat, egyáltalán nem szerepelt az egyenletben. Mert ezek szinte tuti, hogy azok. Elég sokat verekedtem eddigi életem során, meg tudom állapítani, hogy egyáltalán nem emberi az erő, amivel a falhoz vágnak. Ha így haladunk, lassan kezdhetem írni magamban a végrendeletemet. Mondjuk nem mintha lenne bármim, amiről végrendelkeznem kellene.
Ahogy a földön fekszem azután, hogy úgy odavágtak és próbálok feltápászkodni, már látom, ahogy az egyikük megindul felém. Ha eddig nem, most már biztos, hogy a kivégzésemre indul. Ekkor azonban, mintha a semmiből egy penge repülne felé, amire fájdalmasan felkiált és a földre hull. Az események gyorsan pörögnek, ráadásul túl sokan is vannak ahhoz, hogy észrevegyem, ki felé irányul ezután a figyelmük, csak akkor látom meg közöttük a barna hajú nőt (vagy talán ránézésre inkább lányt), mikor a nevemen szólít, egyértelműen nekem címezve szavait. Mi a fene? Ki ez?
Persze nincs sok időm gondolkozni ezen, hisz egy elég komoly támadás kellős közepén áll ő is és én sem tudhatom még magam biztonságban. Felötlik bennem, hogy kihasználom az időt a menekülésre, már csak azért is, mert az, aki fel tudja venni a harcot ezekkel itt, az tuti, hogy nem egyszerű ember, végül mégsem teszem. Bár nincs sok esélyem, valamennyi a lelkiismeretemből még nekem is maradt. Nem nehéz átlátni, bármi is a nő, egyedül nincs esélye a démonok ellen. Azt teszem hát, amit a legkevésbé sem szeretnék. Koncentrálok, hogy használatba vegyem a képességem. Azt, ami a szárnyaim mellett még markánsan megkülönböztet a "normális" emberektől. Pont jól is jön hozzá, hogy épp nem figyel rám senki, így gond nélkül el tudok tűnni. Szó szerint. Testetlen nem leszek, de láthatatlan igen és ez épp elég. Még az ő szemüknek is remélhetőleg, noha démonokkal szemben tudtommal még sosem használtam ezt a képességet.
Bár ezt használhatnám arra is, hogy angolosan távozzam és hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe ilyesmi, de végül inkább a harcolók felé igyekszem, lehetőleg óvatosan kerülgetve őket. Az egyik démon övében látok egy tőrt, afelé irányulok. Bízom benne, ha a meglepetés erejével tudok hatni, van esélyem egy gyors mozdulattal kirántani az övéből, majd ugyanazzal bele is szúrni, talán épp azelőtt, hogy a rejtélyes nő felé indulna. A szíve felé irányulok, végzetesnek szánva a szúrást, felkiált, de reflexből csap is egyet, én pedig nyilván nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy elugorjak, így megint egy akkorát kapok, hogy szó szerint a fal adja a másikat, de legalább a tőrt sikerül kirántanom belőle és továbbra is a kezemben tartani, még ha az ütés után nem is bírom fenntartani a láthatatlanságomat. Ennyi volt az én képességem, látszik, hogy nem igazán szoktam gyakorolni a használatát. De legalább már van valami hatékonyabb fegyverem ellenük a tőr képében. Talán ez elég lesz valamire. Mondjuk úgy reményeim szerint a túlélésre. Talán.


Loriel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
17

Szer. Aug. 16, 2017 9:01 pm írtam neked utoljára




I'll always be there for you
Nathaniel & Loriel

Amióta csak létezem, tisztában vagyok vele, hogy mindig fontos az elővigyázatosság. Sose érjen váratlanul, ha valaki megtámad, netán a semmiből ront elő, hogy lecsapjon rád. Mindenre fel kell készülni, pláne ilyen vészes időkben, mint most. Egy harcos angyalnak ébernek kell maradnia, védtelenül pedig eszébe se jusson kimenni az utcára. Éppen ezért hordom magammal mindenhova a pengémet, jól elrejtve a kíváncsi tekintetek elől.
Most is nálam van, jobbommal még meg is szorítom a markolatát ellenőrzésképp. Nem tudhatom, mit hoz még az este, ezért jó, ha van a kezem ügyében fegyver, amivel védhetem magam - vagy épp másokat, ha úgy adódik. Bízom benne, hogy nem lesz szükség a használatára, de sose lehet tudni.
Nyugodt léptekkel haladok a városban, kíváncsian figyelem a körülöttem járkáló embereket. Egy idősebb nő épp előttem ejti le a táskáját, láthatóan ügyetlen volt szegény. A korából kiindulva nem tartom valószínűnek, hogy le tudna hajolni érte, így megállok, és felveszem a földről, hogy aztán a kezébe adhassam.
- Ezt elejtette. - hangom szinte csilingel, sose hallottam még korábban ilyesmit. Ezek szerint erre is képes vagyok, csupán némi jóindulat kell hozzá.
- Nagyon köszönöm, kedvesem... - feleli a hölgy, hálás tekintettel figyelve, ahogy odaadom neki a táskáját.
Miután meggyőződök róla, hogy semmi más nem esett le, egy barátságos mosollyal köszönöm el, majd indulok tovább a tömegben. Abban a tömegben, ami néhány órája még nem tudott elférni a járdán, mostanra viszont már jóval kisebb lett. Könnyedén át tudok suhanni közöttük, és egyáltalán nem okoz gondod kikerülni egy-egy szerelmespárt sem.
Szerelem... Sose értettem igazán. Mégis mit takar pontosan ez a szó? Amit olvastam róla, az messze nem hasonlít arra, amit minden nap látok New York utcáin. A feljegyzésekben sehol se találkoztam pontos leírással, így kénytelen vagyok angyaltársaim történeteiből kiindulni. Ezek alapján pedig egyszerre okozhat nagy bajt és csodákat is ez az érzelem, kiindulhat belőle káosz, de képes a teremtésre is. A nephilimek többsége is ennek köszönhetően jött világra, Nathaniel élete is ezzel kezdődött. A szerelemmel, egy angyal és egy ember között. Meseszerűen hangzik, de mégis érthető. Az emberek különleges teremtmények, egyediek és közülük sokan meglehetősen okosak. Nem csoda, ha egy-egy testvérem beleszeret az egyikükbe, de az valóban hatalmas felelőtlenség, hogy gyermeket is nemzenek nekik. Minden angyalnak megvan a maga kötelessége, így nem engedheti meg magának, hogy időt szakítson az utódja nevelésére. Ha pedig hiányzik az egyik szülő, az sose tesz jót a családnak, legalább is ezt rebesgetik. A nephilimek elleni törvényekről nem is beszélve. Egy ideig egyetértettem vele, hogy ezeknek a félvéreknek veszniük kell, de mára már tudom: ők nem tehetnek semmiről.
Gondolataim összevissza cikáznak. Egyik pillanatban még az emlékeim közt járnak, a másikban már megválaszolatlan kérdésekre keresik a megoldást. Csak akkor sikerül teljesen kizökkennem, amikor küzdelem hangját hozza a szél a közelből. Rossz érzés fog el, így azonnal elkezdem keresni a zajok forrását egészen addig, amíg szemem elé nem tárul az egyik sötétebb sikátor, aminek mélyén egyetlen férfi küzd néhány másik ellen. Legalább is küzdene, amíg a falhoz nem vágja a többi. Amint megpillantom az arcát, teljesen biztossá válik bennem, hogy Nathaniel az. Már megint bajba keveredett... Méghozzá nem is kicsibe. De vajon hogy csinálja? Talán ez a képessége... Hogy vonzza a veszélyt.
Az ellenfelei nem emberek, ahogy azt elsőre gondolom. Ahhoz túl erősek, hogy csak jól edzett férfiak legyenek, ilyenre egyik halandó se képes, pláne nem egy nephilim ellen. Ezek démonok, talán nem is olyan gyengék, mint amilyenek korábban támadtak meg - ráadásul azok csak ketten voltak két angyal ellen, nem úgy mint most.
Mindenesetre nincs sok időm gondolkodni. Tennem kell valamit, még ha ezzel le is buktatom magam Nathaniel előtt. Nem számít, az épsége most fontosabb, mint a titkom. Ráérek azon aggódni azután is, hogy elűztem innen ezeket a dögöket.
Előveszem angyalpengémet, és egyenesen az egyik démon felé hajítom. A fegyver pontosan talál, egyenesen a mellkasába fúródik, s mialatt ez megtörténik, oda is érek a verekedőkhöz. Talán öten lehetnek... Vagy hatan. Nincs időm megszámolgatni, egy másik démon azonnal kapcsol, és ezúttal engem támad. Amelyiket eltaláltam, egyből a földre hullik, de már nem tudom kihúzni belőle a pengét.
- Nathaniel, szedd össze magad! - szólok a nephilimhez kissé parancsolón, miközben próbálom ledobni magamról a rám csimpaszkodott szörnyeteget, hogy aztán a fegyveremért nyúlhassak. Ha egyedül kell folytatnom, nem valószínű, hogy sérülés nélkül megúszom. Így is bőven megvan rá az esély, mivel nem csak nekem van angyal ellen használható tőröm.
Démonok New Yorkban... Ki hallott már erről? Egyáltalán mi vehette rá őket, hogy a városba merészkedjenek?
Ha nem készülne az egyikük épp megfojtani, a másik meg leszúrni, biztos megkérdezném őket, hátha kiszednék belőlük valami hasznos információt. De ehelyett kénytelen vagyok a hátamon lévőt hozzávágni a velem szemben állóhoz, aki így társával együtt a falnak csapódik. Feldühítettek, viseljék a következményeit.

Shameless ⁞ 776 ⁞ @


Nathaniel Edwards
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
nephilim
☩ Reagok :
9
☩ Korom :
27

Szer. Aug. 16, 2017 4:27 pm írtam neked utoljára


I believe I am all alone in this
Loriel xXx Nathaniel

When you break • szószám: 817 • Credit:

 


Hangos puffanással, egy fojtott nyögés kíséretében érkezem meg a földre. Nem ez az első eset, hogy verekedésbe kerülök. Valahol nem is bánom. Elegem van már a bujkálásból. Az életem eddigi huszonhat éve másról sem szólt. És mit kaptam érte. A nagy büdös semmit. A magányt, a bizalmatlanságot, a rettegést, hogy megélem-e a holnapot egyáltalán, nem találnak-e épp ma rám azok az istenverte angyalok. Ja, meg hat éve van két szárnyam is. Hát ezért igazán megéri. Pláne, hogy miattuk üldöznek mióta élek, ha azt nézzük. Állítólag Isten igazságos az angyalok pedig a rendet, a békét felügyelik. Óvják az emberiséget. Csakhogy én ebbe nem tartozom bele. Mert félig angyalvér csörgedezik bennem. A létezésem a rend ellen való. És ez az én bűnöm. Kíváncsi lennék, vajon az apám, a nemzőm kapott-e bármi büntetést azért, mert vétett a rend ellen és paráználkodott (gondolom ezt ilyen magasztosan mondhatják ők) egy fiatal halandó nővel. Bármiben fogadni mernék, hogy nem. Mert neki lehet. Mert ő angyal. Nem olyan nagy bűn az, hogy megkívánt egy halandó nőt. Na de a kölyke, az aztán már bűnös a javából... Ez aztán az igazságos ítélkezés mondhatom...
Nekem azonban már elegem van ebből. Élek, mert egy "jóságos" angyal elbukta a feladatot, hogy megöljön még csecsemőként. Milyen naiv kisgyerek is voltam, hogy egy percig is hősnek láttam azt az anyám elmondása szerint álomszép fiatal lányt, amilyennek ő leírta a "megmentőmet"! Ő hozott New Yorkba, hogy élhessek. De milyen életet? Titokkal, bujkálással terhes lét ez. Elegem van belőle, hogy nem tarthatok fenn kapcsolatot sokáig senkivel, nem maradhatok huzamosabb ideig sehol, egyszerűen nem lehet normális életem. Ezért is döntöttem úgy néhány éve, hogy elhagyom az anyámat. Velem az ő élete sem lehetett teljes. Feláldozott értem mindent, de sokat így sem tudott nekem adni. Hálátlannak tűnhet, de úgy érzem, ezzel tettem érte a legtöbbet. Szabadabban élhet, nélkülem. A fiatalságát ugyan eltékozolta rám, tovább sem tanult, de a maga egyszerűségében is egy értelmes, csupa szív asszony, aki még a negyvenes évei elején járva úgy hiszem, nem olyan öreg, hogy ne kezdhessen egy új, jobb életet. Nélkülem.
Ami pedig engem illet... hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg az öngyilkosság gondolata soha a fejemben. Mikor kinőttek a szárnyaim és nyilvánvalóvá vált, hogy én tényleg nem lehetek soha olyan, mint a többi normális ember, igencsak felerősödött bennem az érzés, de aztán rájöttem, ezzel pont azt adnám meg az angyaloknak, amit annyira szeretnének. Márpedig én gyűlölöm őket annyira, hogy ne tegyem ilyen egyszerűvé a dolgukat. Ha valaki meg akar ölni, igenis küzdjön meg érte. Legalább annyira, hogy egy pengét belém kelljen mártania. Ahogy már huszonhat évvel ezelőtt annak az egynek is meg kellett volna tennie. Egyébként biztos vagyok benne, hogy nem jóságból mentett meg, hiába mondogatta anyám. Állítólag még fel is keresett minket néhányszor itt New Yorkban, hogy rendben megy-e a sorunk. Én mégis biztos vagyok benne, hogy összetettebb oka lehetett annak, hogy nem ölt meg végül. Gondolom be akart tartani valakinek. Vagy egyszerűen csak gyáva volt a feladathoz. Bár nem tudom, mit lehet várni egy angyaltól, aki még egy csecsemőt sem képes eltenni láb alól.
Mindenesetre az életem sehogy sem könnyű, ezért miért is lennék hálás bárkinek az anyámon kívül? Legalább már érte nem kell aggódnom, nélkülem biztonságban van. Én azonban továbbra is igyekszem kevéssé szem előtt lenni. Ezt pedig úgy tudom leginkább elérni, ha csak alkalmi, kevéssé felelős, inkább kisegítő jellegű, vagy fizikai munkákat vállalok és kevésbé frekventált helyeken húzom meg magam, időről-időre változtatva a tartózkodási helyemet. Ez azonban azzal jár, hogy olykor sötétebb, bűnözéstől igencsak terhelt helyeken vagyok kénytelen élni, ami viszont a balhékat is hozza magával rendszeresen. Nem mintha bánnám, rendőr akadémiát végeztem, ha nagyon muszáj, meg tudom védeni magamat. Más kérdés, hogy hacsak nem kényszerülök tényleg rá, nem mutatom ki, mit tudok.
Így kerültem ebbe a sikátorba is, amitől nem messze egy elhagyottnak vélt, lepukkant házban húztam meg magam az elmúlt hetekben. Azonban más is kinézte azt magának. Legalábbis azt gondoltam eddig, a helyet szemelték ki és nem engem vagy bármi, bárki mást a környéken. Néhány hajléktalant, piti bűnözőt általában nem nehéz jobb belátásra bírnom, hogy máshová menjenek, engem hagyjanak békén, ezek a maiak azonban valahogy sokkal keményebb ellenfeleknek bizonyulnak, mint akikkel eddig találkoztam. Mondhatni gyanúsan.
Mikor egy akkora ütést kapok, amitől a szemközti falnak csapódok és összecsuklom a földön, egyre inkább bizonyosnak kezdem érezni az első gyanúmat. Bár még sosem találkoztam ilyesmivel, túl sokat hallottam, kutattam a természetfelettit eddigi életem során. Szinte biztos, hogy démonokhoz van "szerencsém". Persze tévedhetek is, hisz nem vagyok annyira tapasztalt a témában, de ez az érzésem. Túl erősnek, rendíthetetlennek tűnnek és elég sok harcban volt részem életem során ahhoz, hogy ezt ne az edzettségüknek tulajdonítsam. Viszont ha igazam van, akkor szinte biztos, hogy nekem befellegzett. Hacsak nem használom a képességemet, az talán adhat némi esélyt a menekülésre. De tényleg nincs más megoldás számomra? Egyáltalán, az ütések után van még erre elég erőm, időm? Hisz az alakok már meg is indulnak felém, alighanem a végső csapásra készülve.


Loriel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
17

Szomb. Júl. 29, 2017 12:44 am írtam neked utoljára




I'll always be there for you
Nathaniel & Loriel

Mindig is csodaszépnek tartottam az égboltot. Elvarázsol, szinte magával ragad az a végtelen, kékben pompázó óceán, ami a fejünk felett terül el, de sokan még csak nem is értékelik tiszta szépségét. Pedig az Úr egyik legcsodásabb alkotása, csupa különös jelenséggel és változatossággal. Éjszaka csillagok, nappal felhők díszítik, s a napszakok váltakozásakor ragyogó vöröses fény látszik a horizonton, olykor pedig szinte mindent beborít ez a szín.
Most New York utcáit is ugyanígy átjárja, érdekes hangulatot keltve ezzel. Esteledik már, a város légköre teljesen más ilyenkor. Misztikusabb...
Mély levegőt véve, lassú léptekkel haladok a járókelők között, akik egyre csak fogyatkoznak az idő múlásával. Gyakran elgondolkozom, hogy miért nem fogtak még gyanút. Vajon miért nem veszik észre, hogy angyal jár köztük? Bevallom, az emberek szokásainak egy részét már sikerült megtanulnom, kezdek úgy viselkedni, mint ők. Erre is szükség van a túléléshez, de sose számítottam arra, hogy valaha sikerül majd ilyen jól beilleszkednem közéjük. Néha még szóba is elegyedtem egy-egy halandóval, de ő se sejtette, hogy mivel is áll szemben valójában. Egy részemet megnyugtatja ennek tudata, de a másik tele van aggodalommal. Nem lehetek olyan, mint ők... Harcosnak teremtettem, aki nem foglalkozhat emberi érzésekkel. Az a dolgom, hogy küzdjek a Menny ügyéért, s annyi ellenfelet küldjek a másvilágra, amennyit csak tudok. De amióta New Yorkba hoztam a Nephilimet... Sok minden megváltozott bennem.
Tisztán emlékszem, azon az éjszakán éreztem először könyörületet - azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Korábban még csak eszembe se jutott volna megtagadni a feletteseim parancsát még akkor se, ha nem értettem teljes mértékben egyet vele. Engedelmes katona voltam, semmi több. De azok a szemek, az az ártatlan gyermek olyan vizeket kavart fel, amelyek létezéséről nem is tudtam azelőtt. A legtöbb érzést csak név alapján ismertem, s azokról is csupán Ophilia történeteiben hallottam. Viszont sokat egyáltalán nem is tapasztaltam még azelőtt. Pedig sok csatát vívtak már a szerelemért, a hitért vagy a bosszúért, s én ennek ellenére se voltam tisztában ezekkel. Az utóbbit még talán ismertem valamennyire, de ennél többet egyáltalán nem. Vagy ha mégis, nem találtam rá megfelelő szót.
De Nathaniel már apró csecsemőként is felkeltette az érdeklődésemet. Tekintete belefúrta magát az enyémbe, s elindított bennem egy lavinát, amely megtanított más szemmel látni a világot. Kezdtem megérteni az embereket, habár a mai napig van, amit nem tudok elfogadni velük kapcsolatban.
Talán ezért is látom meg a csodát még egy egyszerű naplementében is. Különös, hogy egyetlen személy képes kiváltani effélét egy angyalból, lehet szó harcosról, arkról, vagy akár őrangyalról. Sok testvérem szeretett már bele halandóba, s nem hiába fogott meg engem is ez a csöppség annak idején.
Először még a nevét se akartam tudni. Nem volt része a tervemnek, hogy megismerjem őt, nem akartam még az édesanyjával se tartani a kapcsolatot, csak távolról figyelni őket, vigyázni rájuk. A sors azonban teljesen máshogy alakította hármunk jövőjét, de nem bánom.
Oly mélyen elmerültem gondolataimba, hogy már fogalmam sincs, merre járok éppen. A Nap is alig látszik már a horizonton, az eget lassan teljesen beborítja sötét fátyla. A városiak többsége is visszahúzódott már otthona melegébe, csak kevesen maradtak kint. Enyhe, hűs szellő fújdogál, beleborzolva a hajamba, ami még néhány órája tökéletes loknikba volt göndörödve. Mostanra már egészen kiegyenesedett, csupán néhány hullám maradt meg benne.
Nem olyan messziről furcsa zaj üti fülemet. Léptek, elmosódott szavak, fájdalmas nyögések, morranások. Emlékeztet a küzdőterek hangzavarára, amikor társaimmal gyakoroltunk a szabadidőnkben. A mostani azonban kicsit se tűnik barátságosnak...
Kicsit gyorsítok a tempómon, így egyre tisztábban hallom, mi történik. Próbálom fejben összerakni, vajon mi is lehet pontosan a szituáció, de egyelőre csak tapogatózok a sötétben. Nem sokáig, ugyanis a következő sikátorba bepillantva szembe is találom magam a hangok forrásával.
Néhány férfi, akik épp egy másikkal verekszenek. Egyelőre nem látom az arcát, de még az árnyékok ellenére is tudom, hogy láttam már valahol. Szőkének tetsző hajzata, alkata, ruházata is csak erősíti bennem ezt az érzést, de nem sokáig kell gondolkodnom rajta, hogy vajon kiről is lehet szó. Ebben a pillanatban ugyanis pont felém fordul, így egyből belém vág a felismerés.
Nathaniel.

Shameless ⁞ 660 ⁞ remélem tetszik :3 ⁞ @


Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Sikátorok
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: