• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Ashtaroth
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Júl. 08, 2017 3:18 pm írtam neked utoljára
Online





Gratulálunk elfogadva
az oldal tagja lettél

Kedves Morgana LeFay!
Very Happy Mordred vajh megszületett, mielőtt a pokolra kerültél? Áh, de szeretem is azt a dalt... Az előtörténeted olvastatja magát, a karakter pedig pontosan illik Irigységhez. Nagyon szépen kidolgozott lap, nem is vártam kevesebbet. Wink A pb-t viszont alig ismertem fel először az avatárodon.. Very Happy
Nah de a lényeg a lényeg, foglalózz és irány játszani!





Hell or Heaven vezetősége


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Morgaine
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Demon
☩ Posztok :
11
☩ Rólam :

☩ Képességem :
See what I've become

I am a high priestess no mortal blade can kill me
☩ Rang :
Főbűn - Irigység
☩ Play by :
Katie McGrath
☩ Pokol vagy menny? :
Hell, what else?


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Júl. 08, 2017 12:13 pm írtam neked utoljára


Morgaine
She is the darkness to your light, the hatred to your love
Katie McGrath
Démon
Saját
Főbűn
Land of Avalon

Személyes adatok



Véleményem az emberekről:Egykoron magam is az voltam. Hogy gyűlölhetném, kívánhatnám az egész emberiség halálát, ha egyszer pontosan tudom, hogy milyen törékeny halandónak lenni? Életük szikráját figyelve szemükbe, látva miként buknak el, miként esnek össze. Újra és újra felállva próbálkoznak újra. Erről az oldalról nézve igazán szórakoztató, ahogy csöppnyi halandó életükkel játszani lehet. Oly helyzetekbe sodorni őket, hogy alkut kössenek. Látni a haragot, az irigységet a szemükbe, mh...


Porhüvelyem neve:Lilly Afrad

Mióta élsz?: ~1600 de ki számolja már ennyi idő után?

Gabriel vagy Mihály?: Angyalok oldalán? Tényleg? Mily világ az, melyben olyannyira felborul a rend, hogy egy démonnak egy angyalt kelljen segítenie. Annak ellenére sem tudnám egyiket sem választani, hogy Lucifer hozzáállását ismerem. Az angyalok számomra csak irtani való döglegyek.

Vélemény a természetfelettiről? :Magam is az vagyok, mi tagadás. Lelkem adtam a természetfelettiért, így tán egyértelmű, hogy mi a véleményem róla. Hatalom. S a természetfeletti tudás hatalmat ad a kezembe. Olyat, melyről egy halandó csak álmodni mer. A világot ez tartja össze, s ezek az ostobák még csak ezt sem látják? Oh, hát mit is beszélek, hisz én is ily ostoba voltam. Mégsem annyira álszent, hogy amint lehetőségem nyílt ennek megszerzésére, gondolkodás nélkül megkaparintottam. Lucifer teremtményeit annak tartanám? Ez maradjon csak rejtély.

Város: Számít ez lényemnél?

Család: Egykoron volt. Anyám meghalt szülésbe, apám gyermekként. Akit apámnak hittem. Uther nevelt fel, ki... fattya vagyok, féltestvére naiv, ostoba Arthurnak. Oh, mily kár, hogy nem láthattam halálát.

Beosztásod: Főbűn, vaj' kitalálod, hogy melyik illik hozzám? Nem? Akkor segítek: maga vagyok az Irigység.

Szakadár infó: Kérlek, ne sértegess...



25 +
~10
Képességem

Ha azt mondanám, hogy az okkult mágia minden egyes apró részletét ismerem, hazudnék. Ez nem így van, hatalmam, mágikus tudásom mégsem elenyésző a pokolbéli lényekhez képest sem. Ezért adtam fel mindent, így számomra teljesen egyértelmű, hogy amit lehetett elsajátítottam démoni létem folyamán. Oh, de rengeteget tanultam halandó életem alatt is. Azok a 400-as évek, amikor még mit sem tudtunk a világról, egymás marakodása volt a legfontosabb számunkra. Vagy mégis ismertük? Uther tudta volna, hogy mily gonosz erők lakoznak valóban földjén? Vagy csak ostoba mágiahasználóknak vélte a démonokat és angyalokat?
Lényegtelen. Nem vagyok professzionális szinten, mégsem panaszkodhatok. Tudok annyit, hogy a legtöbb ember és démon életét megkeserítsem.
.
Ezt a történetet vérrel írják
Morgaine, Morgan, Morgen, Morgana. Oly sok nevem volt már az idők folyamán, hogy megszámolni sem vagyok képes már rá. Számtalan névvel és idézővel illettek, mégsem tudták megjegyezni azt, mit egykoron szüleim szántak nekem.
Nem vagyok más csupán az emberiség számára, mint egy legenda. Mint egy hőstörténetből keletkezett negatív figura, mely nem szolgál másul, csak tanításul. Ti ostoba emberek, miért is voltatok ily balgák?
Fából eszkebált cirádás székembe ülve figyelem a lassan csonkig égett gyertya narancsos fényét. Tekintetem ürességről árulkodik, mindenki számára, kik belépnének "hajlékomba". Távolról fájdalmas sikítások hangtömegeit nem nyelik el a falak, a döglesztő forrósság. Egykoron én is így szenvedtem. Egykoron én is így ordibáltam, könyörögtem, hogy szenvedéseimnek vetessék végett. De ez nem a kívánság műsor, ez maga a szenvedések háza.
A hangok mégsem jutnak el tudatomig, hallom őket, felfogni mégis képtelen vagyok. Nosztalgikus érzések törnek rám. Elmerengek életem gyötrő fordulatain.
Történetünk, mely szorosan összekapcsolódik Arthurral és Merlinnel nem is annyira légből kapott, mint ahogy azt egyesek állítják. Az emberek koruk virágján mit sem sejtett az őket átölelő természetfeletti világból. Úgy vélték, hogyha mindazt, ami Camelotban történt legendának tartják, nem kell megmagyarázniuk az okokat és miérteket.
Pedig oly egyszerű az egész. Ártatlan gyermeknek születtem. Anyám meghalt gyermekágyi betegségben, atyámnak hitt férfi mégis szeretetben nevelt. Háborús évek voltak ezek, mi sem tagadás. Uther Pendragonnak tett szolgálatai alatt lehelte ki lelkét a csatamezőn. Egyedül maradtam a nagyvilágba, vagyis ezt hittem. A király mégis magához vett, felnevelt. Atyámnak tett ígérete végett, semmi másért. Mégsem voltam teljes körűen Camelot hőn szeretett hölgye. Sose éreztem magam oda valónak és mégis.
Együtt cseperedtem fel a pökhendi, beképzelt Arthurral. Oh, hogy mennyire irritált is mindig, főleg, amikor Ginevrének kezdte el tenni a szépet. Szemeimet forgatva figyeltem őket, s éreztem, hogy lelkembe zöld szörny mardoss bele. Nem akartam azt ami nekik volt. Csak valakit akartam, ki rám is úgy tekint, mint egykoron tekintett az a beképzelt herceg hőn szeretett hölgyére.
Bár ennyi lett volna az egész. Emiatt kezdődött volna el minden. Bár így lett volna, de nem. Az évek teltek, az udvarba számos ember és embernek hitt alak megfordult, közöttük Merlin is. Kétkedve figyeltem tevékenységét, akkor még mit sem tudva valódi kilétéről. Csaták, háborúk, merényletek jöttek és mentek az udvarba. Alakoskodó udvaroncok, alávaló tolvajok.
Amíg egy nap meg nem ismertem Őt. Nővérem volt, kiről mit sem tudtam. Nem, nem vér kötött össze minket, hanem ennél sokkal elemibb, sokkal ősibb elem. Egyszerűen csak tudtuk, hogy mi együvé tartozunk, kettőnk sorsa összekapcsolódik. Itt kezdődött minden. Valódi életem kilétére lassan, lassan derült fény.
Nem voltam más, mint Uther Pendragon elsőszülött gyermeke. Avalon földjének jogos utódja, a trón jogos örököse.
Kezem szorosan rászorul székem karfájára.
El akarta venni tőlem Ezt. A fiának akarta adni, ki oly nehezen születhetett meg. Anyja terméketlen volt, mégis gyermekük született, ám de hogyan? Mh, nehogy azt higgyétek, hogy ő adta el ezért a lelkét, nem. Anyja volt ily ostoba, hogy Uther egyetlen kívánságát teljesítse. Ám ő ezt mágiának fogta fel. Üldözte és megvetett minden természetfeletti erőt. De ne térjünk el a tárgytól. Elvette tőlem jussomat, és csodálkoztok, hogy kissé elszállt az agyam?
Tudtam, hogy nem kaphatom meg amit akarok, ha csak kérem tőle. Még csak szembesíteni sem tudom őt, mi értelme lett volna? De Morgouse, nővérem segítséget ajánlott nekem: adjam el lelkem a pokol szülötteinek, okkult tudásért cserébe. Azzal az erővel bosszút állhatok mindenkin, ki valaha ártott nekem. Bosszút Utheren, ki eltitkolta előlem kilétem, Arthuron, ki mindent el akart tőlem venni, mi az enyém volt. Gwenen, ki magának tudta az, mi nekem járt. Camelot népén, ki megtagadott engem. Anvalonon, mely ki akart magából taszítani.
Ám ennek ára volt: 10 évem. Ennyi, mit kaphattam, semmi többet.
De már nem érdekelt. Nem akartam aranyat, nem akartam már a trónt sem magamnak. Nem akartam uralkodni, népek felett állni nem. Már csak egy cél lebegett a szemem előtt: felgyújtani birodalmát.
A gyertya lángja hirtelen csap magasra, miközben hangom üvöltése betörti a teret.
Düh, féktelen düh járja át testemet, mely csak egyet jelenthet…
- Az a Pöcs! - sziszegem, felállva helyemről, tudatom mégsem vagyok képes elválasztani a múlttól, még benne élek.
Háború vette kezdetét és akkor lépett színre Ő. Merlin. Az angyal, ki azért jött a földre, hogy megvédje a valaha élt legnagyobb király életét. A düh, az irigység, mely átjárt. Neki miért járt ez? Miért védi meg őt egy angyal? Miért? Engem miért nem? Agyamat elborított a vörös köd, mindent el akartam pusztítani, mi számára megadatott.
Szövetségeket kötöttem és elfoglaltam Camelotot. Hatalmam mégsem tartott sokáig. Camlannál mértük össze erőnket.
Láttam, hogy a legnagyobb király miként hull a porba. Miként vérzik el a csatamezőn. Ajkaimon gúnyos mosoly kúszott végig.
A következő jelenet mire emlékszem, hogy lelkem az égő pokolban senyved. Évekkel, vagy tán évtizedekkel később tudtam meg? Merlin angyalpengéjét mélyesztette belém, elvéve életemet. A düh újra átjárt, s az a szerencsétlen gyertya lángja a plafonig csapott fel. Indulataimon nehezen uralkodtam, s szerencsétlen impek remegve mentek el kamrámból.
A további események már gyorsan voltak. Rengeteg ideig szenvedtem, mire végre annyira eltorzulhatott lelkem, hogy belőlem is egy förmedvény váljon. Évszázadok alatt számos testet öltöttem, s az utolsó? Őt már egy jó ideje magaménak tudhattam. Az élet azon furcsa iróniája volt, hogy egykori kinézetem hasonmása egy szerető családba született bele. Szerették és ő is szeretett. Mindene megvolt, amit csak kívánhatott az élettől. Látva, hogy ő miket kaphatott meg, én pedig miket nem…
Nem sokáig gondolkoztam, hogy elvegyem életét, elvegyem testét. Ha tudnád, mily nagyszerű szórakozás volt ez számomra.
A pokolban az élet más, mondhatnám. De ez sem jobb a földi létnél. Ha alávaló lelked van és nem érdekelnek mások sorsai sokra viheted. Démonokat játszottam ki egymás ellen, s a legtöbbje mit sem tudott erről. Egy… Egy sejtette, tán tudta is, hogy mit miért csináltam. Nem akartam én sokat, csak egy kis rangot: egy bűnt. Az irigység, mely elragadta életem virágát, az irigység, mely meghatározta egész életemet. Ezt akartam én, semmi többet.
Akartam, hogy másokból is kiváltsam, látni akartam, hogy miként fordul egymásnak barát, szerető, család. Miként marja őket a zöld szörny, ahogy engem is mart egykoron. Jóleső érzéssel töltött el minden hasonló.
S addig, addig küzdöttem, addig másztam, addig küzdöttem, amíg meg nem szereztem ezt magamnak.
Tomboló lelkem lassan nyugszik meg, lassan veszem a levegőket. Nyakamat megropogtatom. Egy intéssel oltom el a gyertya fényét, s sötétség borul rám. Hirtelen megfordulva rántom fel az ajtót, s lépek ki a Pokol birodalmába.
Ideje mennem.

 
Morgaine
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: