☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Kyara Gilberung
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Félvér
☩ Reagok :
31

Hétf. Júl. 17, 2017 8:16 pm írtam neked utoljára


To Lucius
Körmömmel ütemesen kaparom a fa érdes kérgét, még az sem zavarva, ha egy-egy szilánk belefúródik körmöm alá. Vagy ha néhány nagyobbra nőtt köröm éppen föld körüli pályára áll. Félmosolyra húzott ajkakkal hallgatom Apám teremtőjének suttogó szavait. Tekintetem övéibe fúrom, aztán elvándorol arcára, a hold fényébe figyelem izmainak rezdülését, arcának élét, kezdődő borostáinak árnyékát.
- A lélek érez, ha engedik ezt neki. Csak hogy van, kitől eme kiváltságot megvonják. Úgy vélik, hogy amit ő érezni vél az helytelen, minden mi ő, az rossz, így rögös kiirtásába fognak, csakhogy amit elvennek tőle azt nem pótolják semmivel. Üressé és kietlenné válik a lelke. A test és a lélek nem érez semmit. Lehet, hogy tudod a nevem Lucifer, de semmit sem tudsz igazán rólam - hajtom oldalra a fejemet, miközben teljes nyugalommal beszélek, mintha egy magamon kívül álló személyről adnék diagnózist. Egy pillanatra komolyság fog el, de ezt rögtön el is kendőzöm egy rögtönzött jókedvű nevetéssel és egy könnyed legyintéssel. - Csak viccelek, de még vigyázz, mert a végén azt fogom hinni, hogy udvarolsz nekem, ha ilyen szépeket ígérsz nekem - vigyorodok szemtelenül. Hogy mennyire gondolom ezt komolyan? Egész életemben tán egy dolog aggasztott igazán, de már emiatt sem kell főnie a fejemnek.
Ha ismer és tudja, hogy ki vagyok, akkor pontosan tudja, hogy ezt csak kihívásnak fogadom el. Hogy testem lelkem csak érzésre vágyik. Vagy mégsem? Vagy mégis? Jókedvűen folytatom az utamat, mit sem törődve előbbi szavainkkal. Most még amúgy sincs itt az ideje, hogy ezen filozofáljunk. Ez még a jövő zenéje, nem itt szándékozom feldobni a tappancsomat, még ha sáros és némileg büdös is az ebadta.
A hideg fűben és vízben tapicskolva, halkan dúdolgatva haladok előre néha elejtve egy-egy szót. Arcomra tapadt tincseimet szüntelen seprem hátra, vizes hajam próbálom egybe fogni. Napokkal ezelőtti feketére mázolt szemem már a múltté az elmúlt napok viszontagságainak köszönhetően már elfolyt a maradékot pedig a víz mossa le arcom közepéig.
- Csakhogy a természet istenének, azon túl, hogy egy valódi szatír, hisz valljuk be, kik nimfákkal táncolnak… Na de nem kanyarodva, el, szóval, hiába ábrázolták Pánt, logikátlan, hogy róla mintázzanak, mert ő a termékenységet szimbolizálja és a tavaszt is. Vagyis a későbbi időkbenk. Csak hogy a te termékenységed… Valljuk be, nem épp a megújulást hozza el. Teremtményeid a pusztulást irányozzák elő. Ahhoz képest, hogy a neved fényhozót jelent eléggé ellentétben áll ez a cselekedeteiddel - jegyzem meg fű alatt, majd mint aki rosszat mondd hirtelen kapok ajkamhoz, ijedten. Upsz, tán túl sokat okoskodtam volna? Még a végén kiderül, hogy nem is vagyok annyira lüke. Csak néhány agysejtem égették el a maradékot néha használom is valamire. Nagyon néha. - A fény és a sötétség, a Jin és a Jang… Egyensúly, bla, bla, persze értem én. Csakhogy! Tegyük fel, hogy a nagy Atyaúristen a kiruccanását véglegesre tervezi és többet nem jön vissza. Akkor kié is a világ? Gabrielé? - teszem fel a költői kérdésemet, melyet egyébként az egész emberiség egy emberként kérdez.
Mondjuk vicces egész emberiségről beszélni, amikor… Alig vagyunk már egy maréknyian és még azok is rettegnek az angyalok haragjától, a haláltól. Oh, mily esendő lelkek ezek. Kár, hogy nem lehet mindet egyesével kiirtani, az olyan mókás lenne. De akkor mi marad Papinak?
Kérdéseim tömkelege után még sétálnék is tovább, ha karomat nem ragadná meg erősen és rántana maga elé. Kecsesen fordulok, talán egy normális életben balerina is lehettem volna. Pfej, uncsi. Lényeg, hogy ott állva előtte, akaratlanul is elengedem késeimet és zoknistul fúródnak lábaink mellett a földbe. Tán csak milliméterekre cipőinktől.
Szavaira enyhén eltátom ajkaimat, szemhéjaim néha megrebbennek, de nem pislognak. Fejemet enyhén félrehajtom, ahogy nagypapusra tekintek fel. Akár egy tökéletes elfolyt sminkű, vizes hajú és átázott ruhájú porcelán baba is lehetnék. Szó nélkül hallgatom végig. Tán oly érzése is lehet, hogy nem is figyelek rá. Már ha érez. De szemem csak egy pillanatra csillan fel, az Úrnő hallatán. Ha jelenleg mozognának arcizmaim akkor ajkaim is mosolyt formáznának, de… ez most átmenetileg nem üzemel.
- Ezt most tényleg a kellő mennyiségű megivott alkoholmennyiség közepette próbálod nekem elmagyarázni? - kérdezem legvégül, fejem kavarodása közben. Noha tudatom némileg tisztult a fürdés óta, attól még… erősen az alkohol befolyása alatt állok, valljuk be. - Na jó, nem ígérem, hogy másnapra sokra emlékszem a hegyi-beszédedből, de lássuk… - nyitom nagyra szememet, még csak az sem érdekel, ha szemtelennek tűnők a Pokol nagy urával szemben. Sőt! Kezeimet még az ő karjához is ütögetem. - Segítek. A magamfajtát nem ostobának nevezik, hanem őrültnek. Jobb helyeken. Vagyis egykor azt hiszem, hogy így hívtak volna, hogy ma? Nézz körül, világunk a feje tetejére állt. S egy ilyen világban tán az őrültség látszik a legnagyobb szabadságnak. Korlátok nélkül élni tán szerinted ostobaság, de ha belegondolsz, mi veszteni valóm van? Ha nem egy démon ragad el, akkor egy angyal. Félelemben élni, mert testvéred minket irt? - hangosan nevetek fel, elengedve végül felkarját, fejemet pedig lehajtva nevetek tovább még egy pár másodperc erejéig. - De gratulálok! -tekintek fel végül széles vigyorral ajkaimon. - Beléphetsz az álszentek kapuján! Kényelembe is helyezheted magad. Úgy mondasz véleményt valakiről, hogy még… alig pár perce ismered? Uh, belelátsz fejecskémbe, és mondd mint látsz? -kérdezem kaján vigyorral képemen félrehajtott fejjel. Tán láthatja életemet, láthatja, hogy miket tettem, de döntéseim okát? Jah, persze azoknak nem sok van. Kedvem szerint cselekszem, néha a pillanat hevében.
De lám, túléltem egy olyan várost, mely nyüzsög az angyaloktól és a magamfajtákat erősen irtják.
Jókedvemen azonban még szavai sem ronthatnak. Legfeljebb józan pillanataimban elgondolkozok rajtuk, de hogy most tenném? Ezt még ő sem várhatja el tőlem. De tényleg! Hisz nézzetek már rám. Folyamatos nevetőgörcs van rajtam, szerintem még a levegő tényén is röhögni támadna kedvem. És most hogy ezt elmondtam… Nevetve követem, ám késeimet most nem veszem vissza kezembe. Követnek engem, újra és újra a földbe szúródva. Olyanok, akár egy testetlen lábfej, főleg rajta fityegő elnehezült zoknimmal.
- Uh van Kamionod!? - csapok le, ha már mindenféléről beszélünk, a továbbira ügyet sem vetve. Egyelőre ez az, mi megragadja újra figyelmemet. - Lokié! Túléltem az italját, habár… nem vagyok biztos, hogy az est minden részletét fel tudnám idézni, de azóta minden ital, olyan ízetlennek tűnik. Mint a só nélküli étel. Értelmetlen - fejtem ki magam, aztán, hogy holnap mit csinálok?
Tényleg miért is vagyok itt? Jah persze.
Mikor szembe fordulok vele, lelkesen követő kés-zokni-lábam is lelkesen követ és fordul velem, mintha tényleg két talp lenne. Azonban újra csak hosszú monológot kapok. Ezúttal már kezemet füzöm össze mellkasom előtt úgy hallgatom és…
Gondolkoztatok már azon, hogy mily galád lények az imádkozó sáskák? Most halál komolyan, ott élnek szépen, békében, mondjuk eléggé messze áll tőlem ez az idill, majd rájuk jön a kangörcs, vagyis inkább a kanra, s a nőstény meg fogja és felfalja! Értitek! Felfalja. Egyszer a szobámba történt hasonló aktus, épp egy nagy bödön fagyit faltam, amikor az ablak párkányán megláttam. Tátott szájjal figyeltem a…
Elmennek mellettem.
- Öhm… - miről is volt szó? Jah igen lélekadás. Azt hiszem. - De vannak lélekkötő futárok is nem? Aki nem démon, hanem igenis ember, csak a démon nevében köti meg az alkut - folytatom a megkezdett mondatomat? Fogalmam sincs, hogy mi van, de egy szál cigarettát azért elfogadok. Elázott nadrágom farából előhúzom a zippómat, mely nélkül már-már létezni képtelen vagyok. S lám, még a vizet is túléli. Narancs fénnyel izzik fel a láng, ami… Nem is annyira kicsi. Hajam szélét pörköli, de mit foglalkozok én ezzel? Tapicskolva követem útját, mélyen szívva cigarettát, élvezve annak minden egyes pillanatát, szabad kezemmel magam ölelve át erősen gondolkozok, hogy miről is esett szó. Nah, idővel majd eszembe jut. Nagyon mélyre nem áshatta a tudatom, de hát ennél… ki tudja, nem? Újra oktalan nevetésbe kezdek, de felsóhajtott válaszát hallva, torokköszörüléssel hagyom abba. Mit is mondott alig pár órája? Hallgatni kell az óvó szóra?
- Ne aggódj az emberek amúgy is ostobák, hogy ezt felfogják ésszel - tapogatom meg lapockáját, nem mintha sok vigasztalásra szorulna. - Tik-tak, az idő lassan lejár, nem maradnak emberek, majd az állatok lesznek a prédák, végül a növények és a világ megszűnik létezni. Pusztulás, teljes megsemmisülés… - és ezen is keseregnem kellene, de - az alkohol ehhez most kevésbé játszik közre - újra nevetnem kell. Még ha rosszállóan is néz rám. - Mond milyen érzés repülni? - kérdem szemeimet becsukva, fejemet hátrahajtva ejtem jobb vállam felé. A világ hirtelen forogni kezd körülöttem és próbálom elképzelni milyen lehet ha nincs a lábad alatt talaj, ha szabadon repülhetsz, mint egy sólyom. Ezért lehet, hogy néha ki-kilépek oldalra, majd a másikba. Lépteim lelassulnak és a hosszabbik úton követi nagypapust. Ahogy utánam tapicskoló kés-lábaim is.

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Júl. 17, 2017 5:07 pm írtam neked utoljára


Hát ha azt mondanám, hogy sikerült ráijesztenem végre Kyarára, akkor azt hiszem erősen túloznék, nagyjából mintha azt mondanám, rávetem bármelyik gyermekemet a kolostori szent életre. Nagyon furcsa lány volt, gyakorlatilag bizton állíthattam, nem egészen épelméjű. Bizonyos mértékig érdekes, bizonyos mértékig szórakoztató, de valahogy úgy, mint ahogy a kaleidoszkóp. Eleinte elbájol őrülten forgó színeivel, de idővel őszintén szólva már csak a fejed fáj tőle. Fejcsóválva hallgattam szavait testének érzéketlenségéről, miután megszabadítottam cipőitől. Még nem érti. Még nem. Visszahajoltam felé és suttogva, de jól artikuláltan feleltem neki, hogy bizonyosan megértse.
- Ó, a test lehet akármilyen érzéketlen, a lélek érez. Abban is vannak fájdalom gócok kicsi szívem. Emlékek, érzések, veszteségek és kudarcok rebbenő árnyai, mik jobban égetnek, mint az eleven kénsav, ha azzal önteném végig a lábadat. Nem, hidd el kicsi Kyara, az én lángjaimat meg fogod érezni és nem fognak tetszeni... - suttogtam idegen, kéjes vigyorral az ajkaimon, tőlem szokatlanul, mégis némi elégtétellel, hogy egyszer majd látni fogom valóban kínlódni ezt a felvágott nyelvű kis fruskát. Akkor majd megkérdezem tőle, tényleg nem érez-e semmit..? Annyira - szerencséjére - nem vonzott azért a gondolat, hogy siettessem is a dolgot.
Lassanként még bennem is kezdett forrni valamiféle kakaskodásra való hajlam, egyfajta dac, hogy csak azért is helyre tegyem végre ezt a lányt. Ez viszont, a maga perverz módján még élvezetet is okozott. Könyörgöm, itt áll velem szemben, még mindig csöpög a víz a hajából és a szemöldökéből, mezítláb tapicskol a sárban, a kezében két ronggyá ázott, átlyukasztott zoknival és kioktatja a Pokol Fejedelmét, hogy mi hiányzik arról a megfelelő megjelenéshez... Valahol szórakoztató. Vállat vontam.
- Angyal vagyok, nem is akármilyen - feleltem egyszerűen. - Patás lábak és szarvak csak az egyház találmányai voltak, így akarták démonizálni az ókorban népszerű pásztoristenség, Pán alakját az embereknek, hogy ne kövessenek hamis vallásokat, egyszerűen engem ruháztak fel attribútumaival, a félelemkeltés kedvéért. Na meg megkaptam Poszeidon villáját is. Mire a népemlékezet elfeledte ezen hamis isteneket, addigra már alakom részévé váltak emlékezetükben, de ettől én még nem változtam meg - sóhajtottam. - Vagy legalábbis nem ebben a tekintetben. Ami pedig a többit illeti... Igen. Isten akaratát teljesítem. Te is. Mindenki. Akár tudunk róla, akár nem. Ő nagymestere annak, hogy bármit is tegyünk a saját céljaira használja fel. Senki sincs, se angyal, se halandó, se démon, se félvér se nefilim, aki ne neki szolgálna. Tudod, ez a világ az övé.
Ahogy elindultam ő is jött velem, tovább csacsogva lelkesen és olykor még szerintem is összefüggéstelenül, pedig Atyám látja lelkemet, volt már dolgom nem egy őrülttel, szóval a gyakorlatban nem lehet hiba. A megjegyzésére viszont megtorpantam, elkaptam a karját és magam felé perdítettem. Nem volt bántó ez a mozdulat, de szelíd erőszak mindenképpen. Nem voltam rá haragos, pusztán nem akartam hogy elvesszenek a szavaim számára az űrben.
- Ostobaság - ráztam meg a fejemet, majd mélyen a szemébe néztem, tekintetem rabul ejtette az övét, egészen a lelkébe mélyedt, mint húskampó a holt sertéshúsba és éppannyira nem is engedte el. - Mindenkiben van valamiféle tehetség. Fattyú... Mitől kevesebb egy fattyú bárki másnál te eszetlenke? Két koszos lábad van, két vizes kezed, mindegyiken öt-öt ujjad, meg egy üres fejed. Mint mindenki másnak. Ugyanonnan indulsz. Ha elátkozott véred örökségét tartod csak valamire valónak, akkor az leszel. Telekinézis. Erre minden démon képes. Ha valaha is a Pokol soraiba lépsz, éppen ezért utolsó, tetves, nyomorult lábtörlő leszel, akit semmi sem emel ki a tömegből. Játékszer a nagyok kezében. Ha megtanulod emberként és értékként szemlélni magadat, tanulsz és csiszolod magad valamiben, akkor akár fel is figyelhetnek rád azok a nagyok. Bármi is lehet belőled. Egy electorat személyes gyilkosa, egy tartományúr saját tanácsadója, ha igazán különlegessé válsz, akkor akár a kíséretem tagja, úrnő a Pokolban. Csak rajtad áll, de ez nem a véreden múlik. Csak ezen. Mivel a Pokol trónszékét csak Atyám adományozhatja valakinek, így az az a pont, ameddig nem emelkedhetsz fel, de az alatt bármi lehet belőled. A Pokol a lehetőségek és az árulások birodalma, ahol könnyen lehet nagyot zuhanni, de ha a megfelelő úr köpenyébe kapaszkodsz, akkor vele együtt te is magasra szállsz. De ahhoz neked kell tenned. Imponáló lenne bátorságod, ha az bátorság volna, nem csupán a félelem hiánya. Az nem bátorság. Az ostobaság. A bátor ember érzi a félelemet, csupán képes legyőzni azt, amikor szükséges. A magadfajta nem is ismeri és így nem tud odafigyelni rá, mikor kell hallgatnia óvó szavára. Ezt az egy tanácsot tudom adni neked Kyara. Döntsd el. Talpnyaló akarsz lenni, vagy jobban tetszene, ha a te talpadat nyalnák mások? Az előbbihez vissza kell fognod magadat. Az utóbbihoz sokat tenned - recsegtem hidegen és most valóban jégszilánkká fagyó tekintettel. Kérdésére viszont elvigyorodtam. - Most hozzám megyünk, a szállásomra. Kapsz egy üveg akármit, mindenféle piám van otthon. Reggelig nálam maradsz, ugyanis dolgod lesz - közöltem sokat sejtetően, majd megadtam a kegyelemdöfést, hiszen mostanra remélhetőleg kellően félreértette a dolgot. - Ugyanis ahogy elnézem, ki kell tisztítanod a zakómat.
Igencsak meglep, amikor most ő perdül elő diadalittasan vigyorogva rám és örvendezve, hogy megtudta a "nagy titkot". Már elnézést a kifejezésért, de beszarok. Hol élt eddig ez a lány? Egy falkányi démon vadászik az új regrutákra odakint. Nem hallott róla? Még népmeséket sem ismer erről? Jézusom... Már bocsánat odafent. Felsóhajtottam.
- Igen, így lesz egy emberi lényből démon. Néhányat, a tiszta vérűeket magam teremtettem, a többi így lett. Emberekből. Kérsz valamit ebben az életedben és akivel megkötöd az alkut, az teljesíteni fogja neked, cserébe a szerződés szerint meghatározott időben meghalsz és Pokolra kerülsz. Lélektől függő ideig, általában néhány évig, átéled azokat a kínokat, amik az örökkévalóságig vártak volna rád, aztán átváltozol. Démonná. És onnantól szolgálsz. A kit egy jogos kérdés. Attól függ, kivel kötötted az alkut. Ha mondjuk Háború egy toborzója járt sikerrel, akkor mész katonai kiképzésre és a vörös ló mögött menetelsz majd az apokalipszis idején és úgy kitanulod a fegyverforgatást, ahogy halandó soha. Ha Pestis, akkor már kicsit másabb a helyzet. Talán orvossá képeznek, kínzómesterré vagy kémmé. Vannak akik egyáltalán nem törődnek az alattuk állókkal, pusztán amikor kell, hívnak, megmondják mit csinálj és te azt is fogod tenni, ha létezni akarsz - közöltem vele teljesen őszintén, milyen sors is vár rá. A jelenlegi hozzáállásával utolsó senki. - Persze részben rajtad is múlik a dolog, mint már mondtam. A véred pedig semmit sem jelent nekem vagy a Pokolnak. Egyelőre te magad sem sokat. A különleges elbánáshoz értékesnek kell látnunk, az meg nem könnyű dolog.
Arról szándékoltan nem szóltam neki, mi van ha velem köt alkut. Ugyan magától értetődő lett volna a jelen helyzetben, de nem akartam. Talán elsiklik felette. Talán megkérdezi. Talán elborzad. Talán csak a kedvét növelné. Fogalma sincs még mire is akarja adni a fejét én pedig nem fogom rábeszélni. Mondjuk lebeszélni sem. Újra én álltam az élre vezetve a fogadóm felé, amitől még baromi messze jártunk. Előkotortam a zsebemből egy doboz cigarettát és odakínáltam Kyarának. Én magam nem tudtam rászokni, őszintén szólva a mai napig nem tudtam mi jó benne a halandóknak, de régen, emberi álcáim miatt amikor itt jártam kísérteni felvettem a halandók szokásait és időnként megszokásból űztem is. Csendes szavaira sóhajtva feleltem.
- Senki sem ilyennek képzel el...

Kyara Gilberung
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Félvér
☩ Reagok :
31

Szomb. Júl. 15, 2017 8:47 pm írtam neked utoljára


To Lucius
Apró kis elejtett információ, melyeket elejt nekem. Leplezettelenül vigyorodom rá. No nem mintha sokra mennék ezzel, hisz kinek adhatnám tovább? Továbbra is: mélyen csodálom a démonokat. Mindenesetre jó azzal tisztában lenni a magam részéről, hogy miként is működik úgy igazándiból az alvilág. Könyvek sok mindent képesek elmondani, de nem eleget. Az emberi elme nem érheti fel a pokol bugyraiban teremtett lények gondolkodását.
Mindazonáltal egy apró hümmentéssel jelzem, hogy felfogtam a dolgokat, de még ha akarnék sem tudnék már válaszolni, hisz sokkal fontosabb dolgunk is akad. Nekem például pancsolni egyet, majd aprón megviccelni "nagypapit".
Gondolataimmal megreptetem, már fordulok is utána, keresztbe font karokkal, de… Ajkaimat enyhén elhúzom, csalódottan szemlélve, művem nem tökéletesedhetett ki.
- Így úgy nézel ki, mint a képregényekben az a Vasember… Már csak a fények hiányoznak a lábaidból, meg a tenyeredből - vigyorodom el szemtelenül, újra csak, figyelve, ahogy lebegve száll le elém. Szemmel láthatóan nem tartok tőle, félelem nem férkőzik tekintetembe. - Vagy nem is! Mint Superman! Tényleg, most nézem tiszta kiköpött Christopher Reeve… - de befejezni nem tudom már mondatomat. Egy láthatatlan erő kap fel és lök egy fa törzséhez.
Hangosan kiáltok fel az ütés nyomán, ujjaim közül kicsúszik az üveg, mely halkan koppan a kiszáradt füvön és elgurul a sötétségbe. Már nyekkenék is lefelé, ha a fa nem csavarodna körém.
Leköpött fekte körmömet a fa törzsébe mélyesztem, miközben feltekintek Luciferre.
Fejemet enyhén félrehajtom, s közeledésére nevetésbe török ki, jókedvem csak most kezd fokozódni. Oh, hogy félnem kellene most? Upsz, akkor próbáljunk valami hasonlót eljátszani… Arcom egy pillanatra komollyá változik, próbálok valami félelmet belevinni, de… Nem megy. Jókedvem vigyorommal válik teljessé.
- Pedig akadt egy, de! - nyújtom ki egyik kezem, mintha amúgy nem is zavarna, hogy bordáimat ropogtatja a fa törzse. - Ne aggódj, visszaküldtem a pokolba - kacsintok rá, s figyelem, ahogy közelebb érve hozzám, tornacipőm levételéhez lát. Már-már unottan könyökölök a fa törzséhez.
- Azt hiszem, hogy itt még nem jár a kapcsolatunk! Ártatlanságom nem rád tartogatom… - próbálok továbbra is komoly lenni, de széles vigyorom tudatja, hogy amúgy egy szavam sem igaz. Fejem továbbra is zsong - részben az ütés miatt, tán emiatt látok már megint kettőt? - részben meg a megitt alkohol mennyisége miatt, min a hideg víz próbált segíteni némileg. Nem sokat, de…
Viszont talpam csiklanodzása miatt kezdem egyre kényelmetlenül érezni magam a fa óvó ölelésében. Nem is azért mert éreznék valamit. Hanem mert régi emlékeket idéz fel bennem, régieket, áramról, vizes tapacsokról… Elmém lassan újra elborul.
- Az emberi testen elég sok idegpálya van, mely érzékeny lehet. Egy átlagos emberi test, talán ilyen - kezdem immár, valódi komolysággal hangomban, fejemet lehajtva. Ajkaimon galád mosoly húzódik, ahogy lassan feltekintek rá. - De ahogy én sem vagyok egy átlagos lány, a testem sem az, megsúgok neked egy titkot… - próbálok a fa törzsén keresztül annyira közel hajolni hozzá, amennyire csak tudok. - Semmit sem érzek - suttogom szinte már szavaimat, emlékeztetve magam, hogy késemet, most melyik kabátzsebembe tartom. - A fájdalomról meglehet más elképzelésünk van Nagypapi - vigyorodom el végül, két mutatóujjam mutatva számára hogyan görbül nevetésbe ajkam, miként mutatom mind összes fehéres fogaimat neki az éjszakába.
Aláírom, Ő talán tudna meglepetéseket okozni. Emberi kéz azonban már alig, oh ha tudná, hogy ezeket olykor magam is mennyire élvezem, hogy érezhessek végre valamit! Legalább egy apró fájdalmat, kínt, mely meghatná elkárhozott lelkemet.
Elengedésére viszont most nagyot nyekkenek a földre. Kezeimet a földön tartva figyelem az eltipegő cipellőm és zoknimat. Kósza ötlettől vezérelve indítom útnak a két késemet, s ha másba nem, hát a két átázott zokniba süllyesztem azokat, a földhöz szögezve azokat.
Lassan feltápászkodva, leporolom magam, minek hatására a porszemek sárrá formálódnak a tenyerembe.
- Mily nagylelkű és kegyes vagy, mint egy igazi angyal - nevetem el magamat újra csak. - Mondhatsz bármit, a szarvacskák és a farkinca hiányzik az összképből. Úgy lenne csak igazán teljesen a kialakított kép, de persze, te csak Isten "parancsait" teljesíted, hogy létrehoztad förmedvényeidet - vonom meg a vállamat, hogy ebből mit is akarok kihozni? Oh már nem tudom. Mezítláb a hideg füvön követem eltűnni készülő alakját.
Ilyen könnyedén nem ússza meg társaságom. Valljuk be: ritkán adatik meg az ember lányának, hogy magával az ördöggel beszélgessen.
- Mi hasznot akarsz egy fattyúból? - kérdem érdeklődve mellé érve. Egyik kezemmel megtapogatom kabátját, mindezt csak és kizárólag azzal a szándékkal, hogy belé töröljem a sarat. Nedves ruháimra nem tapadna, kell valami száraz. - Amúgy hová megyünk? - faggatózom tovább.
- Hé, félig jussom! - jelentem ki határozottan, kockás ingemet levéve, annak ujjait a derekam köré kötve. Az este hűvöse libabőrössé változtatja karomat, de jelenleg még ez sem érdekel. Mi lehet a legrosszabb, mi történhet? Megfázok? Jajj!
- Ahha! - toppanok elé hirtelen, ahogy elárulja a nagy titkot, mely érdekel. - Szóval ez kell hozzá! - mutatok rá vidáman, nevetve. Nem maradok sokáig az útjába megfordulva, immár én vezetem az utat, hogy merre? Fogalmam sincs. - Szóval el kell adnom amúgy is elkárhozott lelkem. Tudod Nagypapi, ez nem ér. Démonvér csörgedezik ereimbe, némi puncsosság igazán járhatna ezért - félig hátra fordulva öltöm rá a nyelvemet. Közben haladok tovább, késeimet lassan zoknistul visszavarázsolva a kezembe, hogy aztán azokkal játszak tovább.
Pár lépés után, azonban megfordulok és úgy figyelem Lucifer alakját. - Nem ilyennek képzeltelek el…

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Júl. 15, 2017 7:35 pm írtam neked utoljára


Finom mosoly árnya jelenik meg ajkam szélében, ahogy kimérten biccentek Kyara kérdésre, ami az egykori hadvezért firtatja. Nocsak! A kicsi lány bájos kis fejecskéjébe szorult is valami némi vízen kívül? Mindenesetre a mondás tökéletesen helytálló, a kérdés viszont az, ami igazán megmosolyogtat. Csendesen megrázom a fejemet karba font kezekkel.
- Nem kicsi lány. Azért vannak embereim, hogy az ilyen kérdéseket kezeljék. Én a koordinátor vagyok, nem a végrehajtó - felelem, ekkor még talányosan.
A gyors fürdőzés és felvilágosítás után pukedlivel fogadja ugyan a kézcsókomat, de halál pontosan tudom mire is készül a kis fruska. Őszintén szólva még el is gondolkodom rajta, hogy hagyjam egy kicsit megviccelni az ördögöt, de sajnos akkor utána kénytelen lennék megölni, elvégre a renomémnak nem használna a dolog, márpedig most, hogy a Földről irányítom a birodalmamat, arra bizony vigyáznom kell. Így csak annyit hagyok neki, hogy megreptessen, de a tó felszíne felett megállítom saját erőmmel a zuhanásomat és lassan visszalebegek a partra elé. Még nem döntöttem el, lesz-e valaha valami hasznom a lánykából, de azt hiszem ideje megértetni vele, hogy nem tréfáltam. Csak a szemem villan felé, amikor egy ellenállhatatlan erő vágja a legközelebbi fél évszázados tölgy törzséhez, ami lassan megcsavarodik maga körül, spirálisan körbe fonva Kyara testét. Na igen, ilyesfajta valóságmanipulációra egyetlen démonocska sem képes. Lassú, kimért léptekkel sétáltam felé miközben halkan beszélni kezdtem.
- Nagyon sokan nem lehettek kicsi lány, elvégre annál azért jobban óvakodnak használni a nevemet, annak... negatív következményei tudnak lenni - feleltem vidáman, majd elé érve mosolyogva levettem mindkét szétázott cipőjét és a földre hajítottam, amiket a zoknik követtek. - Kyara, ez a test itt egy emberé, márpedig én mindent tudok az emberi testekről, amit csak érdemes. Tudtad, hogy minden idegpálya a talpakon fut össze? - érdeklődtem baljós mosollyal, miközben ujjaim hegyével lassan végigsimítottam az említett testrészén, csak remélve, hogy veszettül csiklandós a kis fruska. - Tudod, lehet felvágott nyelved, kétségbe vonhatod a szavaimat a kilétemről, de ha én szárítom meg a lábadat, az... éppen az említett idegpályák miatt... nagyon de nagyon fog fájni.
Megcsóváltam a fejemet, majd hátat fordítottam neki és engedtem a valóságot visszarendeződni eredeti valójába, így a lány kiszabadult a tölgy öleléséből. Kuncogva tettem hozzá.
- Egy szerencséd, hogy nem vagyok egészen az az alak, aminek képzeltek. Furcsa lány vagy, de talán hasznos is valamire, még nem tudom. Mindenesetre egy kis tiszteletlenségért még senkit sem égettem meg elevenen. Kis hiba csak kis büntetést von maga után - vigyorodtam el, mire a lábbelik meg a zoknik, mintha puskából lőtték volna ki reppentek el és csobbantak a tó sötét víztükrébe. Mostantól folytathatja az esti sétát mezítláb, amihez talán azért picit hűs az éjszaka, bár az elfogyasztott alkohol mennyiség alapján, még az sem biztos, hogy meghatja. Megálltam egy helyben és vártam, csatlakozik-e mellém, vagy itt hagy. Ha utóbbi, nem fogom visszatartani, de ha mellém lép, akkor megszólítom újra.
- Mondd csak, cicus, miből gondolod, hogy bármi is járna neked? Bármilyen erő? Miből gondolod, hogy lesz belőled valaha is démon? Nem szóltak még, hogy ha meghalsz egyszerűen csak a folyómban végzed örök szenvedésre ítélve? Hogy csak akkor lehetsz démon, ha alkut kötsz még életedben eggyel az enyéim közül? - kérdeztem halkan.

Kyara Gilberung
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Félvér
☩ Reagok :
31

Kedd Júl. 11, 2017 7:46 pm írtam neked utoljára


To Lucius
Kezdem úgy érezni, hogy nem vagyok teljesen normális. Oh, hogy ez nálam normális állapot? Lehet, hogy akkor kellene aggódnom, amikor épp normálisan próbálok viselkedni? Na de álljunk meg egy szóra. Mit tekintünk normálisnak? Mármint ki mondja meg, hogy mi a "normális" és mi nem? Az emberi társadalom, pontosan jól tudjátok a választ.
Kérdem én: ha az emberek ide s tova tán vagy két városban léteznek és világunkat kezdik átvenni a természetfelettiek uralma, akkor az a norma még normának tekinthető?
Apró filozófiámon még el is gondolkoznék, ha elmémet nem borítaná el az alkohol mámora és a remek szórakoztatásom. Habár a számomra legfontosabb kérdésre nem kapok választ.
- Oh, de imádni valóan naivák vagy ostobák - biggyesztem le az ajkamat egy pillanat erejéig, elgondolkozva, hogy valóban úgy lehet, ahogy mondja? Nem jelentenék rájuk veszélyt? Jó, csak egy félvér vagyok, de okozhatok meglepetéseket. - Az örökké olyan unalmas ebben a testbe - húzom el a számat egykedvűen. - No meg csak ennyi "tehetséggel" is fárasztó az egész - sóhajtom el magamat, letargikusan, aztán eszembe jut a hold perverz képe és újra csak hangos nevetésbe kezdek.
Nem tehetek róla, jelenleg most tényleg minden szórakoztat. Nem hinném, hogy túl sok minden kedvem tudná szegni.
- Szun ce? - pislogok meglepetten egy párat, tán tényleg ő mondta. Fene sem tudja, az viszont igaz, hogy… - Nem ő mondta, hogy a legyőzhetetlenség rajtunk múlik? - fonom kezemet keresztbe mellkasom előtt. - Ahogy a legyőzhetőség meg az ellenségen. Ezért nem szabadna lebecsülni senkit - nevetem el újra magam, hogy ezen mégis milyen vicces van? Ne akarj sose belelátni az elmémbe. - Ha ily sok nagy emberrel veszed magad körbe, akkor jelenleg nem épp a Cartell asszonyok körül kellene legyeskedned? Vagy a vadászcsaládokat behálóznod? - vonom fel kérdőn a szemöldökömet, tán némi szemrehányással a hangomban.
Végül is egy démon mégis mit keres itt, ha épp ilyen fontos emberekkel kellene társalognia? Tőlem ily bölcseleteket nem kap… csak őrültséget.
Azonban ebben a világban már az őrültség jelenti számomra az egyetlen szabadságot. Szabadságot mindentől és mindenkitől. Életem előtt mindig is egy cél lebegett, ahogy most is, ám az előző már átalakult. Mégsem tudok úgy tekinteni halandó életemre mint mások. Miért féltsem azt? Miért óvjam?
S még elmélkednék is rajta, ha nem látnám meg a víz tükrén visszacsillanó hold ezüstös fényét. Hídját, mely utat képez nekem egészen a mélységekig. A víz, mely elemem is lehetne, ha nem épp a tüzek démonjának lányaként jöttem volna világra. De azért így is barátságos viszonyban vagyunk. Olyannyira, hogy karom széttárva nevetve, sikítva szaladok felé.
Oh, te elhanyagolt New Orleans, ti démonok, mily vagytok ily hanyagok? Miért nem tudjátok lenyírni a füvet, és az apró indákat, köveket arrébb pakolni az én utamból? Nem, nem vagytok rá képesek, hanem ott hagyjátok az út közepén, egészen a tó előtt, hogy Én - mert ki más? - elbotoljak benne és hasast vágódjak a vízbe?
No de lényegtelen is, hogy miként kerülök a mélyfekete nedűbe, mely éjszaka olyan, mint a legfeketébb kátrány, ha már itt vagyok, elmerülök benne. Az üveget persze végig kezembe tartom, mert hát mikor lett volna nekem időm letenni azt?
Feljőve a felszínre, hangos levegőt veszek, s már merülök újra alá, de már nem magamtól. Csak az első két alkalommal kapálózok, azt is inkább azért, hogy mentsem az italom. A továbbiakban már csak csendesen tűröm a koránt sem barátságos fogadtatást.
Az utolsó alkalommal, azonban nem jövök fel. Hajam elterül a víz fekete felszínén, lábaimat belefúrom az iszapos talajba. Érzem, hogy hínár simítja végig fedetlen karomat, lábamat. A hideg éjszakában kihűlt víz most jót tesz nekem.
Majd csak hallgatom. A csendet. A végtelen, mélyről jövő, semmilyen magányt. Tüdömből vészesen fogy a levegő, s egy kósza ötlettől vezérelve a maradékot is kiengedem. Ám továbbra sem jövök fel. Érzem vérem dübörgését fülembe, megnövekedett vérnyomásomat. Tüdőm, szívem összeszorulását. A halál küszöbén is járhatnék, mily szép is lenne egy fulladásos halál… A gondolatától… mégsem érzek semmit. Üres vagyok belül, nem érdekel a halálom, a veszély, lényegében semmi.
Semmit sem érzek.
Még csak emiatt dühöt sem. Magamba sóhajtva kedvtelve rúgom magam a felszínre, hatalmas levegőt kortyolva a levegőből. A hold fényének segítségével keresem meg a félig kiürült üveget, mely..
- Nagyszerű, még kevesebb lett… - simítok le róla egy hínárt, pár békanyálat és… egy békát magát is. Azt csak telekinézissel küldöm a tópart másik végébe.
Lustán mászok ki a tőből, teljesen átázva, érzem, hogy lassan át is fogok fagyni, de ez most kit érdekel? Majd akkor törődők vele ha elfogyott minden alkoholom és annak a hatása is kiment szervezettemből.
Közben türelmesen hallgatom szövegelését, ah… Mh, ez sok mindent megmagyaráz. Tocsogó cipőkkel állok meg előtte, csípőre tett kézzel. Szemöldököm egy pillanat erejéig a homlokom közepére szalad és illedelmesen nyújtom neki a kezem. Valami nevelést csak kaptam. De, hogy lássa kivel van dolga, még pukedlizek is.
- Úgy tűnik, hogy nekem nem kell bemutatkoznom, pontosan tudod, hogy ki vagyok - vigyorodok rá aljasul, de lássuk, mennyire tudja, hogy mennyire őrült is vagyok. Ha ő szépen a víz alatt tartott, akkor itt az ideje, hogy megismerje a kátrány fekete víztömeg kellemes hűvösségét.
Erőm nem nagy, de talán arra elég, hogy láthatatlan kéz ragadja meg, s fejem fölött átrepülve zuhanjon a tóba. A meglepetés. Remélem eme apróság sikerülni fog, de ha nem is… Nem zavar. Legfeljebb kikerülöm.
Ám ha mégis, immár rajtam a sor, hogy megvárjam, amíg felbukkan a vízből.
- Tudod, bárki mondhatja, hogy ő Lucifer. Oh, ha tudnád, hány ilyen démonnal találkoztam, ki ezt próbálta bizonygatni nekem - sóhajtok letargikusan. Valójában tán egy, de hát... - Viszont hibádzik, hogy nincs kis szavacskád, meg villás végű farkad. No meg dühtől piros pofikád, meg testecskéd - közben azért lelkesen mutogatom két ujjammal a fejem felett, hogy milyen szarvacskákra is gondolok itt. - Tényleg azok miért vannak. Valaki felszarvazott tán? - nevetem el magamat jókedvűen, majd az ajkamhoz emelem a tó vizének ízét átvevő átlátszó üveget és iszom ki belőle a maradék csepp italt is, melyet aztán könnyedén hajítok át a vállam fölött.
- Innék még valamit. Egyszer kaptam egy Kamiont. Mondd, az itt nincs? - kérdezgetem, mintha az imént nem épp magát az Ördögöt hajítottam volna - vagy csak próbáltam - a tóba.

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Júl. 09, 2017 11:45 am írtam neked utoljára


Még mindig nem tudom igazán eldönteni, hogy inkább üdítően, vagy inkább zavaróan hat rám ez a kis csitri. Nyugodt, kiegyensúlyozott jellemem minden apró kis sejtje tiltakozik felelőtlen, sokszor értelmetlennek tűnő magatartása ellen. Vagy legalábbis tiltakoznia kéne, de ezt nem igazán érzem át jelenleg. Azt hiszem inkább csak kíváncsivá tesz, ez pedig régen rossz, ha az Ördögről beszélünk. Az én figyelmemet kivívni ark-i rang alatt, legyen szó a mennyek, a poklok vagy a halandók gyermekeiről a legtöbb esetben nem egészséges. Esküszöm erről nem tehetek, de az esetek többségében így van. Ha egy démon kelti fel az érdeklődésemet, azt a többi már puszta elővigyázatosságból széttépi ideje korán, ha angyal, akkor azzal remél előrébb jutni minden démon, hogy megpróbálja elpusztítani, ha pedig halandó... na azokkal van a legtöbb baj. Vagy felelőtlen alkukba akar a végén belerohanni, vagy egy-két hülye tyúk megszülné nekem az Antikrisztust. Csodás... Nem vagyok az a tipikus családcentrikus ördög alkat... Valahol kíváncsivá tesz az is, hogy vajh ugyanilyen könnyed lenne a lányka, ha tudná kivel is beszél.
- Nem. Azért tűrnek el napok óta, mert nem vagy számukra veszélyforrás. Hasznosítani akarnak, vagy tényleg olyan ostobák, hogy elhiszik teljesen közülük való vagy. De a te szerencséd sem fog örökké kitartani - ráztam a fejemet komoran.
Csipkelődő-gúnyolódó szavaira finoman elmosolyodtam, elvégre én könnyedén megválaszolhattam a költői kérdését, sőt meg is tettem a kedvéért.
- Többen is eljutottak erre a megállapításra - feleltem. - Legelőször talán Szun-ce. Sokat tanultunk egymástól a Krisztus előtti 6. században, igazán kiváló koponya volt. Olykor a mai napig szívesen társalgom vele, ha időm engedi. Carl Philipp Gottlieb von Clausewitz gondolatai is egybecsengenek ezzel, de akár említhetném Niccolo Machiavellit is. Mindnyájukat sokra tartom.
Ahogy sétálunk egymás mellett és hallgatom a gondolatait egyre jobban hatalmába kerít egy olyasfajta érzés, amit már nagyon régen nem éreztem. Játékosság. Szegény lányom, te se tudtad mibe keveredsz még ma éjszaka... Olykor, ha a keleti szél friss harmatot sodor az ódon, ezredéves erő kiszáradt fái közé, az a harmat megül a szikkadt ágakon és a leereszkedő fátyla a holdnak oly rémalakokat teremt csillanásukból, mitől még önnön maga is megrémül és visszarejtezik felhőpáncéljának védelmébe. Valahogy ekként hatottak a lelkemre Kyara szeleburdi szavai. Egyre inkább eldöntöttem, felfedem kilétemet a kislány előtt, lássuk akkor is lesz-e ekkora szája a kishölgynek. Nem szóltam, míg a kis tavacska közelébe nem kerültünk, csak mikor neki magának is elakadt végre a szava. Sanda mosolyt villantottam távolodó alakja után, aztán telekinetikus energiák segítségével a formás kis fenekén billentettem, hogy fejjel előre mehetett fürdőzni, elvégre úgy szereti a vizet...
Megálltam a vízparton és leplezetlenül vigyorogva bámultam felbukkanó ázott kis fejecskéjét, végül is, ha másra nem, arra is jó ez, hogy kicsit kijózanodjon alkoholmámorából. A telekinézis továbbra is a segítségemre volt, időnként egy percre alányomtam vele Kyarát, had élvezze ki a fürdőzést, mikor éppen fent volt levegőért, akkor pedig nyugodtan, bujkáló vidámsággal a hangomban fejtegettem neki az én gondolataimat.
- Semmilyen küldöncöd nem ért el hozzám kicsi félvér, azért tudom mindezeket, mert hozzám tartozol. Az enyém vagy, a birtokom része - kezdtem bele. - Nos, veszélyt szerettél volna az életedbe. Igazolhatóan kevés nálam veszélyesebb alakkal futhatsz össze, lévén az én drága, nyáladzó-dühöngő idióta testvérkém még mindig Las Vegasban rontja a levegőt és nem itt. Igen, semmi félnivalóm az itteni démonoktól, sem a máshol lévőktől, lévén én ahogy megteremtettem őket, úgy el is pusztíthatom, ezen még Szun-ce igazsága sem segít. A jó apád - aranyom - ő pedig nem fizetett meg a bűneiért, hanem halmozza őket, hiszen az, ami. Démon. Ami pedig neked jár... ez egy érdekes kérdés és a jövő zenéje. Még az sem biztos, hogy valaha is démon lesz belőled - legyintettem egyet könnyedén. - Na mássz ki, kicsi Kyara és kezdjük elölről ezt a kis csevejt. Üdvözöllek New Orleansban. A nevem Lucifer - nyújtottam kezet neki, ha már a partra kecmergett, sőt ha elfogadta még "úriemberesen" kezet is csókoltam neki, elkezdve élvezni a játékot. Lássuk milyen fából is faragták a hölgyikét?

Kyara Gilberung
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Félvér
☩ Reagok :
31

Szomb. Júl. 08, 2017 11:13 am írtam neked utoljára


To Lucius
Szavai még ha el is jutnak tudatomig teljes mértékben fel nem foghatom azt. Szóval valóban van apja, melyen újra csak nagyot derülök és megint csak jókedvű nevetés tör fel torkomból. Igazából talán okom sem lenne nevetnem, hisz mi vicces van abban amit mondd?
Egy átlagos embernek semmi, valóban. De nekem? Nálam miért keresel még logikát? Főleg, amikor ilyen jóleső nedűkkel kényeztetem testemet? Azért átcikázik gondolataimba, hogy milyen apáról is beszélhet. Félvér lenne? Ember, vagy oly démon, ki teremtőjét tekinti annak? No ebben még van is ráció. Épp ezért elvetendő számomra.
- Uh! - egyenesedek ki és ugrok egy aprót, utolsó mondatát hallva. Szinten azonnal fellelkesülök, mintha valami hatalmas terv ugrott volna ki elnehezült tudatomból. - Megvan! Csak azért tűrnek el napok óta mert meg akarnak enni! - kerekednek el szemeim, de nem e a félelemtől, oh nem. Sokkal inkább az izgatottságtól. - Tényleg, ez kannibalizmusnak számít? - teszem fel a költői kérdést egy pillanatra sem véve komolyan a fickót, bárki is legyen az.
Habár szavai igazán hangzatosak, ha épp józanabb lennék, tán még fel is venném értelmiségben vele a kesztyűt. Háh! Jó vicc. Én meg a komolyság.
Figyelmeztetésem, hogy milyen alakok járnak erre… Tán rá is vonatkozhat? Áh, hát nézz már rajtam végig. Semmi hús nincs rajtam, amit meg lehetne enni. Habár azt aláírom, hogy az évek alatt párszor eltört csontjaim biztos ízletesek lehetnek. Azokat el lehet majszolgatni, szó se róla.
- Aww…- felelem neki, gunyorosan lebiggyesztett ajkakkal. - Valaki nagyon nagyra van magával. Szomorú, hogy mindig az ilyen fickók halnak meg legelőször - vonom meg a vállaimat. - Mh, ki is mondhatta azt, hogy sose becsüld le a gyengébbek összetartását és ravaszságát? - gondolkodok el, fejemet enyhén félrehajtva, eltekintve mellette az üres semmibe, üres tekintetemmel egyetembe. Ne aggódjatok, ennyire nem érdekel a kérdés, legfeljebb kóstolgatom az ipsét. Mégsem követem még, nézem távolodó alakját. Tényleg, néhány… lény mit hisz? Csak mert int, ismeretlenül követem? Mintha tanítgatottak volna olyanra, hogy idegenek furgonjába ne szálljak be.
Azonban aztán olyat mondd, melyre utána fordulok, szemeimet egy pillanatra összeszűkítem. Az Ő kiléte már nem ismeretlen számomra, mégis… volt még valaki ki meghallotta küldönceim hangját? Nocsak, milyen sok pletykára kiéhezett fülelő van odalent.
- Ha már itt fent nem lelem - vonom meg vállaim könnyedén s kezdem el követni alakját, bár tán kissé lassabban, hosszabb irányba és még csapongóan is. Miért nem lep meg, hogy tudja a nevem? Az imént említettem, hogy egy krimóból jöttem, ahol már ismerik azt. Honnan tudjam, hogy ő sem ott nézett ki magának? Tényleg vigyázni kéne ízletes csontjaimra. - Ajj, ne légy már ennyire maradi. Veszély nélkül, tökre uncsi az élet - fanyalodok el, miközben az üveg száját újra ajkaimhoz emelem. - Jah, most oda tartozok, mégsem vagyok tagja. Atyámnak vélhetően megvan a saját "bűne", de mely démonnak nem? Azt hiszem, hogy ő már megszenvedett értük, hisz ezért vált azzá, akivé - persze őt épp teremtették, de hát ez már részlet kérdés, nem? Az a bizonyos predesztináció. - Szóval a lényeg, hogy megkaptam egy kis apró szeletet abból, mely teljes joggal megillet engem. Nem elég. Nagyon nem. De tény, hogy szívesen elkerülném a szenvedéses részt, kicsit túl hosszúnak tűnik és… - és még talán folytatnám is, ha hirtelen nem sikannák fel, meglátva egy: tavat, melyen apró híd vezet át. Felemelem egyik kezem s határozottan szimatolom meg annak alját. Arcom elfintorodik, aztán vállat mondok. Ha nincs jobb, nincs hát ez van.
Imbolygó léptekkel indulok meg a tópart felé, lényem a víz, imádom azt.

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Júl. 07, 2017 3:20 pm írtam neked utoljára


Figyeltem a pörgő-forgó, táncos léptű lánykát, ahogy lassan, de biztosan közeledett felém, már persze ha nem szakította meg ezen bokros teendőjében egy rövidke csevely a Holddal. Mondjuk úgy, színes személyiségnek látszott kései unokám, elűzni néhány percre az unalmat, mit évezredek folyamának sodró folyója, mint mérgező üledéket rakott le szívemre és elmémre, nos erre pont megfelelőnek látszott. Félrebiccentett fejjel figyeltem közeledő lépteit és üdvözlő szavait. Pengeéles ajkaimon tűnő mosoly árnya vonult végig. Tehát nem tudja ki is vagyok, így még érdekesebb lesz a kis csevely. Továbbra is a fának dőlve, némileg merengő tekintettel válaszoltam.
- Édesapám elég sok hasznos dologra megtanított, de ez valahogy kimaradt, ha még jól emlékszem - mosolyogtam, elmémben visszhangot vertek atyám szavai a távoli, oly nagyon távoli múlt ködéből. "Légy hát az Éjszaka fejedelme, szeretett fiam, s velem együtt munkálkodj legkedvesebb teremtményeim tökéletesedésében". - Nem, ha őszinte akarok lenni, ebben is inkább lehetőségeket, távlatokat és eszközöket látott apám. De jól láthatólag te sem élsz a saját tanácsaid szerint hölgyem. Démoni véred ereidben nem óvhat meg egy valódi pokolszülött dühétől vagy erejétől - mutattam rá a tényekre.
Kíváncsian figyeltem bolondosan csapongó szavait és megmártóztam a belőle áradó nyílt életben, mi áradt felém a pórusaiból s mit szomjasan nyeltek ősöreg elmém kavargó asztrális csápjai. Belőlünk, öregekből pontosan ez, mi atyám jelenléte és fénye nélkül lassan, de kérlelhetetlenül kiszárad, elenyészik, az életenergia. Megvagyunk nélküle, de sosem akarunk belegondolni, hogy elszikkadó ereiben szellemünknek mi is tenyészik a helyén, miként mételyezi meg a Teremtő szent alkotását és mivé korcsosítja el a Fény és Egyensúly egykoron tökéletes angyalát. Ellöktem magam a fától és könnyeden sétálni kezdtem, intve a kislánynak, hogy tartson velem. Messze lebbenő balonkabátom oly halvány árnya volt a halandó művészek által rám aggatott palástnak, mint a valóság az Ördög legendájának, vagy éppen ez a kis csitri egy igazi gyermekemnek. Az ő szemébe emeltem mélytüzű tekintetem és őszintén feleltem, miközben kíváncsian ízlelgettem az emlékei és gondolatai különféle szilánkjait. Nem mindenre voltam kíváncsi, csak bele-belenéztem a fejecskéjébe, csapongva mint mérgező nyálú, mégis oly gyönyörű éjszín szárnyú pillangó.
- Nincs félni valóm az itteni démonsereglettől. Sokat, nagyon sokat kéne még tanulniuk ahhoz, hogy valós veszélyt jelenthessenek rám nézve. Te azonban úgy jársz és kelsz közöttük, mint három hetes kis bárány a tigrisektől hemzsegő dzsungelben - ingattam a fejemet. - Veszélyes játék, de hát te szereted a veszélyt... Pedig az élet a maga módján érték, hiszen ha elveszted, magad is pokolra szállsz menthetetlen, megfizeted atyád bűneit. Nem neked mondotta az Úr Ezékiel próféta ajkaival: "A mely lélek vétkezik, annak kell meghalni; a fiú ne viselje az apa vétkét, se az apa ne viselje a fiú vétkét; az igazon legyen az ő igazsága, és a gonoszon az ő gonoszsága." Te már most a Pokol birodalmához tartozol, miért sietteted hát az ítélet óráját, kicsi Kyara? Csak nem odalent reméled meglelni atyád nyomát? - kérdeztem csendesen, mégis hangsúlyosan, hangomban aláhulló jégzajlás dörejének visszhangja, ezerszer hallott ítélet hangja, ezer bűnös fülében.

Kyara Gilberung
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Félvér
☩ Reagok :
31

Csüt. Júl. 06, 2017 8:10 pm írtam neked utoljára


To Lucius
Kissé kacsázva haladok az sötét éjben az elhagyatott utcán. A lámpák fénye már rég nem pislákol fel a városba, érkezésemkor sem zavart, most miért tenném. Kibontott hajam az arcomba lóg, kócos tincseim ide-oda szállnak az éjbe. Több napos ruhám kissé megszakadt már, nadrágom továbbra sem lett hosszabb. New Orleans. A zene városa.
Ezt nehezen tudnám elvitatni tőle. A közeli krimóba, hol démonok tanyáznak elég kellemes zene terjengett. Nem mondom szórakoztató társaság volt, de amennyire érdekeltek engem, ugyan annyira is untattak is. Nem sokáig nevettem velük, adtam be számukra, hogy újonnan érkezett démon vagyok, ki testet szált csak meg.
Vékony ujjaim egy kósza, elhagyatott üveg nyaka köré csavarodott, a következő percbe meg már kint jártam az utcán.
Senkit sem érdekelt. Mégis miért érdekelné őket? Mocskos, erkölcstelen démonok ezek, semmi többek. Olyanok mint én, mint bárki más ember. Gyarló, becstelen, önző.
Lassan érek egy park széléhez, egy pillanatra megállva. Elkezdek dőlni az egyik irányba, lábammal oldalra lépve támasztom ki magamat. Fejemet hirtelen hajtom hátra, ajkaimra tapasztva a keserű nedűvel teli üveget. Arcom grimaszba fordul. Amióta megkóstoltam a kamiont, valahogy a többi alkohol silánynak tűnik.
Üres tekintetem megáll a hold ezüstösen derengő fényénél. Már-már teliholdat formáz. Lustán hajtom oldalra a fejemet, miközben azt teljesen hátrahajtom. S ahogy nézem, kezdek rájönni, hogy úgy néz ki, mint egy lyukas fejű vén csotrogány. Szemei hatalmasra tágulnak, szemöldökei vastagok, orrának léptéke befedi a fél arcát, ajkai pedig teljesen vékonyak.
Hangosan nevetek fel a sötét, magányos éjszakába.
- Perverz kukkoló vagy! - mutatok fel az égre az üveget tartó kezemmel, majd újra előrelendítve a fejemet indulok tovább. Talpam alatt megcsikordul az egykor gondos kaviccsal ágyazott sétány. Halkan dúdolgatok egy dalt, mely egyre csak erősödik és erősödik torkomból, míg nem énekelni nem kezdek.
Fejemet újra felszegve teszek meg egy fordulatot táncolva. Ekkor szemem sarkából mintha egy alakot pillanatnék meg. Hirtelen állok meg és kezdek bele újra oktalan nevetésbe, hogy aztán csípőre tett kézzel figyeljem az alakot. Tán férfi. Sötét van és egy fa alatt áll. Mit látok én belőle? Semmit.
- Nem mondták neked a szüleid, hogy ne csatangolj az éjszakába egyedül!? - csattanok fel, mintha egy óvó nagynéni lennék, de arcom komolysága pillanatok alatt eltűnik ábrázatomról, hogy újra hangosan nevethessek fel. - Csak vicc volt - legyintek. - De azt mondták, hogy nem ildomos ilyenkor idekint járni - veszem lejjebb a hangomat kissé, ahogy közelebb ólálkodok az alakhoz. Még mindig nem látom milyen lény ez. - Azt mondják, hogy nagyon csúnya alakok járnak ám erre. Ilyen kis sötét szemű, hátsó szándékúak ám - suttogom már szinte, megpróbálva komolyan tekintettel bólintani. Na, mi van? Én csak jót akarok! Csak figyelmeztetem a bajra. Teljesen őszinték a szándékaim, ch.

Vendég
WHISPERING AMEN



Csüt. Júl. 06, 2017 5:33 pm írtam neked utoljára


New Orleans egykori szépen gondozott városi parkja nem éppen vendégmarasztaló hely mostanság, nem kápráztat el szépségével senkit. Gaz veri fel, gyomnövények fojtják meg egykori virágait, apró, miniatűr allegóriája ez az egész teremtésnek, hol az általam vetett gyomok ölték meg az Atyám által hullajtott magvakat, s miként az idetévedők lábai teszik a maradék dísznövényekkel, éppúgy tiporja el fiatalabb bátyám az Úr művének maradékát. A halál, az elmúlás és a pusztulás miazmáját okádta a világra az egykori park, mégis valahogy ez tette igazán ékkővé a számomra, a nyugalom kicsiny szigetévé. A halandók az éjt a félelmek, az erőszak és a rossz szándékok idejének tartják, nem értik az ajándékot, mit Atyám adott nekik, a pihenés, a nyugalom idejét. A halandók félik a halált, mi semmi más, csak egy új, egy örökkön tartó lét kezdete, hol letéphetik mindannak gyümölcsét, mit életükben tettek. Ki édes almát, ki savanyú meggyet, ez már aligha az én ügyem. én szerettem a halált és a nyugalmat. olykor egy kis változatosság volt az árulással, vérrel és őrjöngő indulatokkal teli világban.
Olykor pedig új játékszert sodort utamba a vak sors, miként ezen az estén is. A parkban felbukkanó fiatal nő sziluettje rebbent át a Hold kékezüst köpenyének fényén, nem tudhattam keres-e valamit, valakit, vagy csak megy, amerre a lába viszi, csak egyet tudhattam. Idáig éreztem a belőle áradó tompa energiát, mi a Pokol sajátja. Az egyik unokám. Mindettől függetlenül szemrevaló teremtés, adott esetben mi nem vesszük olyan szigorúan a vérfertőzést sem... de majd kiderül. Talán percnyi, múló élvezettöredéknél többre is futja majd neki létezésem óceánjának egy cseppjeként, vagy még erre sem lesz elegendő. Az idő, ez a mindig készséges és sohasem engedelmes szuka, majd az idő lesz, aki megválaszolja ezt a kérdést. Ódon tölgyfa törzsének támaszkodtam karba font kezekkel, várva, hogy megtegye az első lépéseket felém. Megcsikordult egy kő a talpa alatt. Csontoratórium, porrá omló reves sírok hűlt kripták mélyén. Lábad már felém fordult kicsi lányka, az ösvényed megválasztottad, az ítéletedet pedig el nem kerülheted. Nem én döntöttem így, de nem habozok felhasználni céljaimhoz, ha alkalmas vagy másra is, mint porcelánbabaként mosolyogni a semmiben, drótjait szaggató marionettbábúként az apokalipszis kürtszavára táncolva. Majd kiderül. Jöjj hát gyermekem, jöjj hát...

Vendég
WHISPERING AMEN



Csüt. Júl. 06, 2017 5:21 pm írtam neked utoljára


***

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Városi park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: