We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Templomkert
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Markan
avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Yesterday at 11:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Éjszaka a temetőben
Ophelia x Markan
────────────  rendeer   ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Találgatom ki lehet a kis szőke. Hol láttam, hol hallottam? Miért tűnik ismerősnek? De minden tippemre csak a fejét rázza. Marad az, hogy csak emlékeztet valakire. Hiába, ez az átka, ha valaki sok ezer évet él, egy idő után mindenki ismerőnek tűnik. A lány ezután a kis hármashoz lép, tesz pár kéretlen megjegyzést, amire érdemi válasz nem érkezik, majd ki tudja mi okból, játszadozni kezd az elméjükkel. Ezek meg isszák minden szavát, mintha maga a messiás szállt volna le közéjük. El is felejtik mi hozta őket ide valójában. Teljesen elvakítja őket a vadászok iránti gyűlölet.
A vadászok. Ezért megfizetnek. - mondja dühösen az egyik, majd kifejti mit tenne velük, ha a kezei közé kerülnének. És nem fogja vissza magát. A másik meg csak helyeslően bólogat mellette. Halványan elmosolyodom ezt a kettőt figyelve. Ismertem őket annyira hogy tudjam, esélyük se lenne még egy jobban képzett vadászkölyökkel szemben sem. Eggyel sem tudna tisztességesen elbánni, nemhogy egy egész csapattal.
Az angyal vagy jól tippel vagy tud valamit - gondolok erre, amikor elhangzik a szájából, hogy leviatán vagyok. Ezzel fel is vet néhány fontos kérdést, honnan hallott rólunk, amikor a világ rég elfelejtett minket? Mivel nem adok egyértelmű visszajelzést igaza van-e vagy sem, megemlíti Calyspo-t. Így már másabb a kép. Csak nem Calynak járt el a szája? Több kérdésem lenne a szőkeséghez, de egyelőre mindet megtartom magamnak. Kérdéseimmel többet árulnék el, mint szeretnék. Az angyal amúgy sem tűnik valami biztosnak a dolgában, mintha infómorzsák birtokában találgatna és a reakcióimat figyelve várná, hogy igazolódjon a feltevése. Elhangzik  sziszegő testvérem neve, de a szemem sem rebben. Az évszázadok alatt megtanultam, hogyan váljak egy darab kővé, hogy olvasni se nagyon lehessen bennem. Bár arcom sem rezdül a lány kérdésére, mégis meglep, amikor a szőke nevét említi. Fél pillanatig felmerül, hogy adhatnám a hülyét, de még én is durvának találnám letagadni őt. Csak egy anyaméhből másztunk elő, ez a tény még nekem is jelent valamit.
Éppenséggel van egy ilyen nevű testvérem... - ismerem el egy könnyed vállvonás kíséretével. Mintha ez jelentene bármit is a mai világban. Amikor lépten nyomon Lilithekbe meg Jézusokba botlik az "ember", csak mert a szülők valami különlegességet akarnak a kölykeiknek adni. Névválasztáskor felcsapnak valami régi "mesekönyvet" vagy hallanak egy középkori történetet, melyben rábukkannak egy jól csengő névre és máris útban van a kis Abaddon vagy a kis Luckó. Ebből kiindulva ki tudja még hány Calypso nevű pelenkás, asszony vagy vénlány rohangál a nagyvilágban? Meglehet, hogy kissé gyanús, de a puszta véletlennek is betudható, hogy az említett név anyánk top 8-as névlistájában is szerepelt.
A lány figyelmét újra a bűnözők felé fordítja, majd pillanatok alatt a vadászok ellen hangolja a két szerencsétlent. Az egyikük  felbátorodva meg is indul, de a templomkertből kifelé útját állja egy régi sír. Pontosabban a 98. évében megboldogult, életében jóravaló testvér, gondos feleség és szerető édesanya, Wilhelmina Stoltenborg nyughelye, aki a vésés szerint tragikus halált halt, egy autószerencsétlenségben vesztette életét ez év márciusában. A dühtől megborult férfi leáll vitatkozni a kőhalommal, majd amikor a sokadik felszólításra sem tér ki előle, ököllel a sírkőnek esik és megállás nélkül ütlegeli. Lefogadom akkora már a téboly, hogy a hantot is vadásznak nézi. Keze alatt hamar bereped a márvány, de az ütéseket ő sem ússza meg sérülés nélkül. A kézfeje felhasad, kiserken a vére, de ez sem tántorítja el, percek alatt rommá veri Wilhelmina néne sírhantját. Szótlanul nézem ezt a ritka szánalmas jelenetet, immáron a sírkő tövéből felállva és a feltámadt tolvaj barátunknak kapart lyuktól néhány lépésnyire.
Ennyire nem bírod a vadászokat? - szegezem a kérdést a nő felé, aki játszi könnyedséggel hangolta ezeket a szerencsétleneket ellenük. Eközben a másik nyomorult a verőlegény után botorkál, míg a visszatérő a gödörből kikerülve még mindig a földön térdepel és hörög, de már kevésbé bosszúszomjasan. Ez az első visszatérő, akit látok, mióta kiszabadultam abból az átkozott dobozból.
Ezzel meg mi lesz? - kérdezem az angyalt némi érdeklődéssel.

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
381

Utolsó Poszt Vas. Aug. 12, 2018 7:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Marcus
Saints should always be judged guilty until they are proved innocent
Fejemet egyértelműen megrázom kérdéseire. Mindkettőre pontos választ kap külön-külön. Nem, nem vagyok sem énekes, sem rádiós. Noha az utóbbi már újra működik, mégis gyerekcipőbe jár. De nem, nem jártam be oda, habár eltűnődtem rajta, hogy vicces lenne. Mégsem tettem meg.
Se nem éneklek, utoljára… magam szórakoztatására a mennyben, a Hallelujah-t. Legszívesebben szembe köpném magam, amiért ezt mertem, de hát… Az egy másik énem volt.
Azóta nem szólaltam meg újra, miért tettem volna?
Inkább útnak indulok, ez a férfi is magányba burkolózik. Avagy csak figyelmét vonja el a feltámadt lélek. Nem ő lenne az első. Az elmúlt hónapokban képtelenség meghalni. Nekik. Na de nekünk?
Mindenesetre szárnyaimat kibontva rázom meg a fekete tollakat. Fel sem tűnik, ha egy pihéje a földre hull a sötét éjszakába. Legfeljebb sziluette látszódhat.
A kérdésre csak halvány mosoly jelenik meg ajkam szegelétbe, melyet nem láthat, lévén, hogy háttal állok neki.
Gyorsan lezajlik a párbeszéd közöttük, amikor is feltűnök nekik, halott társuk pedig kimászik a sorból, mintha a legrosszabb rémálmuk válna valóra.
- Nem tanultok a saját hibátokból? Vagy épp a hír nem érkezett meg hozzátok? - hajtom enyhén oldalra a fejemet. - Halhatatlanokká váltatok - s éljen a kásoz, melynek démonától tartottam eddig.
A hír az alvilágot elkerülte. Pont őket? Nevetséges a feltételezés… De nem is kell sok hozzá, hogy mindent elfeledjenek ezzel kapcsolatban. A vadászok. Igen. Őket kell megdönteni itt New Yorkba, hogy végre véget érjen a város felvirágzása.
Egy másik kérdés mégis eszembe jut. Egy emlékkép, de ez nem a sajátom. Csak felvillan egy férfi arca, sok más alakéval együtt. A történelem folyamán számos helyen megfordult, mégsem emlékszem rá. Én, a mennyei irattáros, ki Mindent tud erről a világról. Hallatlan.
Félig fordulok csak hátra, hogy fejemet kényelmessen fordítsam felé, a sötétség ellenére zöldes-barna színekben játszó íriszeimet az övéibe fúrjam. Keresem a vonásaiban felmenőjének vonalait, de nem találom meg. Ahogy a szőke szépségben sem.
Miért épp ők?
- Calypso a testvéred, nem igaz? - vonom össze enyhén szememet. Miként reagálsz hát erre? Ez sok mindent elárul egy lényről, bár ha ez igaz… s ő is egy kígyó, benne sem lehet bízni, célunk mégis valahol ugyanaz. Lassan fordulok vissza a férfiak felé, hisz velük sem végeztem még teljesen.
- A vadászok a bázisukba röhögnek a markukba. Nem más a célja, mint titeket, Testvéreket egymás ellen fordítani… Hát hagyjátok ezt nekik? - bukik ki belőlem a kérdés. Az egyiküknek ökölbe szorul a keze. Oh, dehogy vagytok ti testvérek, de kit érdekel az most jelenleg? Engem nem.
Idegesen rázza meg öklét, és szó nélkül felállva indul meg egy irányba. Reményeim szerint a vadászok bázisa felé.  


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Markan
avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Szer. Aug. 08, 2018 9:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Éjszaka a temetőben
Ophelia x Markan
────────────  rendeer   ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Megmagyarázni nem tudom, de van a lányban valami ismerős. A hangját vélem annak, de ez sem több egy puszta megérzésnél. Elcsodálkozik a szavaimon, talán jobban is mint kellene. Így megleptem volna?
-Gondolom nem vagy énekes...vagy rádióbemondó...véletlen? - gondolkodom el kicsit, mik azok a helyek, ahol hallhattam őt. Ahol megfordulok általában vagy a rádió szól, vagy élőben kornyikál valaki. Sokszor borzalmas, fülsértő hangokat adnak ki magukból az emberek és énekesnek nevezik magukat. Viszont a kis szőkének kellemes hangszíne volt, nem valószínű, hogy a Bűzös Macskában hallottam őt élőszereplés közben, vagy egy ahhoz hasonló bárban. Nem mellesleg, ránézésre nem is tűnik olyan fajta lánynak, aki ilyen sötét, kétes helyekre járna. Bár ki tudja. Most is egy temetőben üldögél az éjszaka közepén és azt nézi a csendes távolból, hogyan vernek és ásnak el egy embert. Túl sokat változott a világ hétszáz év alatt. Sok minden új, kevés dologban lehetek igazán biztos. Fenntartom tehát a lehetőségét annak, hogy tévedjek. Másra emlékszek és ő csak emlékeztet rá.
Tolvaj barátunk, alig néhány perce kapott golyót a fejébe. Alig kaparták rá a földet, már ki akart mászni onnét. Nem fogta a hely. Érdekes jelenség, a halott nem akar halott maradni. Ritkán látni ilyet. Tulajdonképpen én még sosem. Már könyékig kint van a sírból, amikor a másik kettőnek is feltűnik, hogy valami mocorog mögöttük. A lány figyelmembe ajánlja, hogy jobb ha megyek. Mintha tudná, hogy most valami olyan következik, amit talán nem kellene látnom. Emberi szokás kímélni a másikat a borzalmas látványtól vagy a rossz hírtől. Ki érti miért csinálják? Talán félnek, hogy valami maradandó lelki nyomor éri őket a látottak vagy hallottak közben. Talán engem is halandónak hisz!? Nekem viszont eszemben sincs távozni. Főleg, hogy egy halott mászik ki épp a sírjából, ami nem mindennapos. Maradok és inkább érdeklődve figyelem, mi zajlik odaát. Az első meglepetést, nem a gödörből kikandikáló kézfej okozza, hanem a szőke. Teljes nyugodtsággal sétál oda, miközben előtűnnek hatalmas szárnyai.
Egy angyal? - vonom össze a szemöldököm, de a két másik is értetlenül néz fel rá. Már a puszta jelenléte is meglepő számukra. Úgy elvoltak foglalva az elmúlt percekbe, hogy fel sem tűnt nekik, hogy más is járkál a templomkertben. Egy pillanatra meg is feledkeznek az elásott haverjukról. Akkor térnek vissza az ámulatból, amikor nagy zajt csapva lerepül a koporsófedél és méterekkel odább landol egy sírkövön. Az arcuk mindent elárul, ahogy a nyáladzó, bosszút hörgő hulla közelít feléjük.
Azt hittem fejbe lőtted. Miért nem halt meg? - kérdezi halálra vált fejjel, számonkérő és kicsit kétségbeesett hangon az egyik a másiktól. Nem marad idejük egy újabb vitára, mert újra az angyalra figyelnek, aki hirtelen ott terem a fejükben is.
Vadászok? Félvérek? Öljük meg őt? - motyogják félhangosan, önkívületi állapotban, bambulnak maguk elé, mintha egy kisebb transzba estek volna. Mit csinál velük ez a lány? Nem sokat tudtam az angyalok trükkjeiről, de nagyobb összeget tudtam volna rátenni, hogy most épp a fejükben molyol valamit. Bármit is csinál, a végeredmény, hogy mindhárman lenyugszanak és magukba szállva ülnek egymással szemben. Várnám, hogy valami érdekes is történjen, mikor a második meglepetés ér, szintén a szőkeségtől. Felém fordul és elhangzik egy mondat a szájából, amit sosem hittem, hogy valaha is hallok még.
Te egy leviatán vagy. - mondja és nem úgy hangzik, mint aki csak úgy tippelget.
Ráemelem a tekintetemet, és tűnődöm, erre most mit kéne reagálnom? Legfőképp semmit. Olyan semlegességgel fogadom a szavait, mintha csak azt mondta volna éjjel, hogy este van és sötét az ég. Tagadjam? Minek? Ismerjem el? Ilyen könnyen nem fogom. Meglepődöm, de jelét sem mutatom felé.
Miért épp leviatán? - kérdezek vissza némi hallgatás után. Mondhatott volna bármi mást is, persze azokon kívül, amiket eddig már sikeresen kizárt. És természetesen ezek után az ember sem játszik a lehetőségek közül. Lassan felkelek a sírkő mellől, majd lassú léptekkel csatlakozom a díszes társasághoz. Előbb a visszatérőnkre vetek egy gyors pillantást, majd a lányra figyelek, pontosabban a szárnyaira. Magamban azt találgatom ki lehet ez a lány? Azon kívül, hogy az égből való. Tud rólunk és ez némileg aggasztó. Ha nem is sokat, de találkozott a fajunkkal valahol. Talán egy ősrégi könyvben vagy egy besárgult papírfecnin. A könyvek és a firkálmányok, csak a bajt hozzák ránk, el kellene égetni az összeset. Meg kellett tudnom mennyit tud, anélkül, hogy tovább informálnám.


Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
381

Utolsó Poszt Szomb. Aug. 04, 2018 10:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Marcus
Saints should always be judged guilty until they are proved innocent
Kényelmesen ülök a sírkő tetején. Egy pillantra elgondolkozom azon, hogy milyen lehet, ami nem kényelmes, de vélhetőleg számunkra ilyen nem adatott. Sem kényelem, sem kellemetlenség. Sem öröm, sem bánat. Érzelmek kavalkádját érezni véljük, de sose fogunk egy ember szintjére jutni benne.
Kezemet simítom magam mellé a sírkőre. Ujjaimmal szorítok rá, mutatóujjam körmével ütemes dallamot kopogtatok a márványra.
Az emberek sokszor nem adtak magukra, de ha a halálukról van szó. Azt hiszik, hogy az számít valamit, hogy miként temetik el. S nem az, ahogyan éltek.
- A részletek. Kevesen képesek figyelni rá- vonom le magam is a hasonló  következtetést.
A következőkben azonban leveszem tekintetem a két férfiról, ki amatőr módon próbálja begyömöszölni egy koporsónak is nehezen csúfolható ládikóba. Inkább a férfit személem, próbálva rájönni, hogy ő mit keres itt. Ki ő. S legfőképp mi szerepe van ebben. Démon lenne?
- Ezt zártam ki magam is - bólintok helyeslően. Ismétli amit…
Aztán olyasmit mond, amitől akaratlanul is elkerekednek szemeim. Szemöldökeim az ég felé szánkáznak.
- Sok dolgot hallottam már életem során, de hasonlót még sosem. A hangom? - kérdezem kétkedve. Mégis ki hallhatta ezt?
Mióta a Földön vagyok… emberekhez ritkán szólok. Egy időben San Francisco kórházaiba segítettem a katasztrófák bekövetkeztében. De nem, nem hinném, hogy onnan ismerhetne. A hangom…
Ki vagy te, rejtélyes idegen?
Kérdésemre mégsem válaszol.
Nem kárhoztatom el érte, hiszen magam sem tettem ezt meg. Egyenes háttal ülve, figyelmem újra visszafordítom a két férfira, kik munkájukat jól végezvén egyenesednek fel. Könnyed szellő suhan át a kerten, megcirógatva hajamat, azt az arcomba fújva. Nem söpröm ki onnan, hagyom, hogy egy kósza hajszál az ajkamra tapadjon.
A kiabálások irányába fordítom tekintetem. Szemöldököm újra a magasba szökken, miközben a válogatott káromkodással egymásnak. Mélyről jövő sóhajtást hallatok.
- Pedig annyival szebb és kreatívabb megoldást is találhatnának egymás szidására - a nyelvek tele vannak különelges szavakkal. Melyeket már rég nem használnak.
Sóhajtás közbe szemfedőim hunyom le, vállaimat kissé leeresztem, hátam meggörnyed. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem hallom az ismeretlen férfi nevét. Nem démoni eredtű. Nem is angyali. Emberinek hangzik.
Lassan nyitom ki szemem, lélektükreimet reá emelve. Újra kiegyenesedve tekintek le rá a magasról.
- Sose hallottam még neved - utalok ezzel vissza kettővel ezelőtti gondolatunk menetére. Még csak nem is rémlik, hogy merre hallotta a hangomat. - Meglehet. Nem járok emberek közelébe - felelem.
Mióta az Úrnőt szolgálom, nem sűrűn fordulok meg emberek közelébe. Ha igen, elméjükkel elszórakozva megyek tovább. Nem állok le velük beszélgetni, hallgatni szavaikat. Segíteni számukra. Már nem teszem meg ezeket.
Felszólítására a földkupac felé tekintek. Megtámaszkodva a márványkő tetején, rugaszkodom el.
- Lassan jobb, ha mész, Marcus - mivel embernek hiszem, talán ezt nem kellene látnia. Szárnyaimat bontva közeledek nyugodt léptekkel a kéz felé. Erőmet könnyedén felhasználva, hamar eltűnik a földkupac a férfi felől. A veszekedők megállnak egy pillanatra, hitetlenkedve néznek rám. A koporsó fedelet a halottnak hitt fickó könnyedén pattintja fel.
Nyálát föcsögtetve mászik ki. Bosszút kiabál. Könnyedén mászok be mindhármuk elméjébe.
- A vadászok tették ezt veletek - felelem nekik, halvány mosollyal az arcomon. Mennyiből tart, három félnótás emlékét kitörölni? - Azt hitték, hogy félvérek vagytok, ezért vett rá titeket, hogy öljétek meg a testvéreteket - emelem tekintetem a két veszekdőre, majd eszembe jut valami…
Egy távoli emlékkép. Nem az enyém. A szőke hajú gyönyörű nőé.
Hirtelen fordulok hátra, Marcus irányába.
- Te egy leviatán vagy - jön hirtelen a felismerés. Az ő emlékeibe láttam az ő arcát.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Markan
avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Csüt. Aug. 02, 2018 10:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Éjszaka a temetőben
Ophelia x Markan
────────────  rendeer   ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Egy lövés és vége. A tolvaj a földre rogy és nem mozdul többé. A maffiapáros arcára elégedett, öntelt vigyor ül. Képzeletben még meg is veregetik a saját vállukat. Kár, hogy elfelejtették megkérdezni azt a nyomorultat, hogy hová dugta az ellopott pénzt. Elvégre, ezért cipelték ki éjnek évadján a kihalt templomkert közepére, hogy zavartalanul kiverjék belőle a válaszokat és a megfújt zsákmány is visszakerüljön jogosnak vélt tulajdonosához. Annyira belejöttek a férfi püfölésébe, hogy erről az apróságról valahogy megfeledkeztek. A hullánk testét hanyag módon ládába gyömöszölték, majd azzal együtt megpróbálták a föld mélyére temetni. Azt hiszik, ezzel végeztek is.
Túl elfoglaltak, hogy idenézzenek. - felelem és tekintetem a lányról újra rájuk téved. Megjegyzem, hogy ismerősnek vélem, mire hangos töprengésbe kezd.
Egy percig sem gondoltam, hogy testvérek lehetnénk. - halványan elmosolyodom. Testvéreim arcát mind ismertem. Nem volt nehéz megjegyezni hét kígyópofát. Anyánk "csak" nyolc kölyköt vállalt, többről nem tudok. Megkérdezi, honnan hiszem, hogy találkoztunk már? Mielőtt válaszolnék elgondolkodom, hiszen még magam sem tudom miért vélekedek így. Csak egy megérzés.  
A hangod az, ami ismerős. - felelem végül. Hogy honnan, mikor és hol hallhattam őt, arra ugyancsak nem tudtam volna felelni.
A nevemet kérdi, és én hallgatok, mint mindig, amikor valaki ez iránt érdeklődik. A két maffiózót figyelem, ahogy a földelés utolsó simításait végzik. A lány így könnyen hiheti, hogy nem hallottam a kérdését. Pedig tökéletesen hallottam. A fajunkra, nevünkre alig emlékszik valaki, az évszázadok során lassan kikoptunk az emlékezetből. Hála az Úrnak, aki igyekezett létezésünk legapróbb jeleit is eltüntetni. Ma már csak régi történetekben - néhány kattant elme fantáziadús firkálgatásainak eredményeként - élünk, amikkel csak elvétve találkozik az ember. Talán nem is akkora baj ez. A vén szaros mégsem volt képes rá, hogy nyomtalanul eltöröljön minket. Máig nem értem, mi vitte rá, hogy egy ládába zárjon testvéreimmel. Rányomott egy pöcsétet meg néhány rúnát és azt hitte, hogy ez így rendben lesz. Megoldotta a leviatán problémát? Még a halandókban is több a kreativitás. Ezerféle módját ismerik, hogyan szabaduljanak meg végleg attól, aki nem kívánatos. És a beládázás nem tartozik az első száz leghalálosabb módszer közé. Feldühítettük, amikor a teremtésbe fogtunk. Talán félt, hogy a fejére növünk és valami jobbat alkotunk. Ezért meg akart minket büntetni, talán ölni is. Viszont azzal, hogy a ládába zárt és nem pusztított el, hibát követett el. Nyitva hagyta a lehetőséget. Mintha maga sem tudta volna, mit is kezdjen velünk. Jobb ötlet híján inkább hozta a nyavalyás dobozát.  Túl beszari volt, hogy pontot tegyen az ügyünk végére. Ezt gondolom.
Jobbon felől, távolabbról ordibálás hallatszik. Minden szavukat kristálytisztán hallani. Hát végre leesett a két jó madárnak, hogy válaszok és pénz nélkül maradtak. Egymásnak esnek, mintha ez kihúzná őket a bajból. Míg püfölik egymást a figyelmemet újra a szőkeség felé fordítom. Úgy döntök nem árulom el a valódi nevemet, ezért rögtönözve az egyik távolabbi sírkőre pillantok és leolvasom az első értelmes férfinevet, ami minő véletlen még hasonlít is az igazi nevemhez.
Marcus. - felelem olyan könnyedén, mintha már az anyám is így hívott volna.
De lehet, hogy tévedek és összekeverlek valakivel. - teszem hozzá megvonva a vállaimat. Hasznomra vált, hogy nem tudták mi vagyok, ki vagyok. Csak azért, hogy tudjam, honnan cseng ismerősen egy hang, kockáztatni nem akartam. Hisz sose tudni, hogy kit, milyen lénnyel hoz össze a szerencse és az mennyit tud a régi idők titkairól.
Nézd csak! Valami történik. - bökök fejemmel a földkupac felé. A két szerencsétlent annyira lefoglalja a verekedés, hogy észre sem veszik, mi történik körülöttük. Érdeklődéssel figyelem, ahogy szépen lassan egy kéz nyúlik ki a földből.


Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
381

Utolsó Poszt Szer. Aug. 01, 2018 3:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Markan
Saints should always be judged guilty until they are proved innocent
Nem lepődik meg azon, ahogy megjelenek előtte. Szemöldököm enyhén ráncolom csak. Az emberek többségéből ilyenkor a frászt hozom ki. Az elmúlt hetek tapasztalata szerint. Hacsak nem egy természetfeletti. Nem angyal, őket mind ismerem. Akkor egy démon? Több értelme lenne, mint bármi másnak.
Kérdésén magamba elgondolkozom. Ki értheti őket. Fejemet enyhén félrehajtva szemlélem az imádkozó férfit. Szánom szerencsétlent ki nem érti, hogy amit tesz felesleges. Hallja, efelől nincs kétségem. Ezernyi angyal és ember imája szállt hozzá az elmúlt majd három dekád alatt. Mégsem válaszolt senkinek. Senki sem mondta azt, hogy az ő imáját meghallgatta, válaszolt neki.
Nem egy eleve kárhozott lelket fog megmenteni.
- Van ki értette őket - felelem végül. De ő már nincs Isten nincs. Amara nem érti őket, az angyalok többsége sem. A démonok? Belőlük, miattuk léteznek, de nem hinném, hogy értenék a motivációjukat. Mégis mind közül ők a legjobban. - Biztos, hogy megtudjuk - várom magam is a végkifejletett.
Nem érzek sem izgatottságot, sem vágyat aziránt, hogy ez a példány elpusztuljon. Nem tud. Nem tudnak meghalni, mindaddig, amíg Isten vissza nem tolja a képét.
- A remény mindig is nagy erő volt az emberek kezébe. Még a végítélet óráiba is vannak teremtmények, kikre számíthatak. Nem minden angyal, de még nem is minden démon kívánja a világ pusztítását. Ha Isten nem is hallja meg szavát, egy angyal könnyedén, a távolból is. Eljöhet, hogy segítsen rajta - hangom nyugodt, szelíd, mégis teljesen üres. Ne keltsen senkibe semmiféle kétséget. Nem fogom megmenteni, de nem is fogom megakadályozni az elkövetkezőket.
Egy újabb holló repül át az égen. Károgása megtöri a hirtelen beállt csendet. Aztán hatalmas csattanás. Szemöldökeim enyhén összehúzva, sűrű pislogások közepette értetlenkedem. A cigaretta füstje az orromba hatol, akaratlanul is elfintorodom az érdes illattól.
Hallom az emberek nevetését mégsem tudom, hogy hova tegyem ezt.
Fejemet ingatom csak meg, amikor a golyó átszeli a férfi fejét. Szemei üressé válnak, mozdulatai lomhák, lassan csapódik a földnek. Egy miliméterre visszaemelkedik, majd újra a deres fűre simul. Az éj öleli át testét.
- Vajon látnak minket? - bukik ki belőlem a kérdés, hiszen ügyet sem vetnek ránk az emberek.
Kísérteni? Így mondanák a halhatatlanságot manapság? Felelnék rá, amikor újabb kérdés csordul le a férfi ajkairól. Szemöldököm összevonva tekintek rá.
- Akivel valaha is találkoztam, az mind emlékszik rám. Nem lehetsz a testvérem, őket mind ismerem… Honnan véled, hogy találkoztunk már? - persze az utcán bármikor összefuthattunk az utóbbi időben, de mégsem…
Velem született képesség, hogy minden egyes ember, állat, démon, angyal arcára pontosan emlékszem. Még akkor is ha csak egy pillanatra láttam.
Szemem sarkából figyelem csak, hogy mily amatőr módon ássák el a korpuszt.
- Utoljára a kései tizennyolcadik századba láttam hasonlót. A sírvadászok végeztek ily pocsék munkát, amikor egy-egy friss holttestet kiástak, a tudománynak eladták, majd később hasonló hanyagsággal ásták vissza - sóhajtom el magamat. Noha így sem fog könnyedén kimászni onnan.
- Hogy hívnak? - teszem fel én a kérdést a férfinak, hátha az előbbi válaszára ezáltal hamarabb találunk választ.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Markan
avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Kedd Júl. 31, 2018 1:29 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Éjszaka a temetőben
Ophelia x Markan
────────────  rendeer   ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Alig pár méterre tőlem egy embert kínoztak. Magának köszönheti, hogy idáig jutott. Vagy jól csinálod vagy sehogy. Alapszabály. Nagyon úgy nézett ki, hogy neki lőttek. Az utolsó szó jogán imádkozni kezd, ami nem kis meglepetést okoz kínzói számára. Még valahol számomra is.

Valami megmozdul mellettem. Felnézek és egy hollómadár telepszik az egyik sírkő tetejére. Velem szembe. Érzem rajta, hogy nem közönséges fészekrakó. És nem tévedek nagyot, mert amint megszabadul az álcájától a tollas jószág helyett egy fiatal szőke nő tűnik fel a márványkő tetején. Mögöttünk még mindig szól az ima. Kicsit kezd hosszúra nyúlni, már a két bandita arcán is kezd kiülni az unalom. Az egyik hatalmasat ásít, a másik idegesen a szemét dörzsölgeti. Annak a nyomorultnak, aki két lépésre van a sírtól, vagy ennyi mondanivalója van a Teremtő felé, vagy a hirtelen felszedett vallásosságát használja ki, hogy percekkel hosszabbítsa meg földi pályafutását. Szórakoztatónak találom a próbálkozást, ugyanakkor értelmetlennek is, hisz az üzenete nem ér célba. Bár ő ezt nem tudhatja. Jobban járna, ha a másik oldalt hívná segítségül. Lefogadom nem telne bele sok időbe egy féltucat démon ajánlkozna segíteni a lelkéért cserébe.
Ki érti őket? Ez a vérükben van. - vonom meg a vállam költői kérdésére. A lány tovább folytatja magasröptű gondolatait. Egy fél pillanatra én is elgondolkodom rajtuk, miközben az az érzésem támad, mintha mi már találkoztunk volna. Bár az aligha lehetséges, biztos emlékeznék rá. Híresen jó az arcmemóriám.  
Szerintem ha maradunk és szerencsénk lesz, megtudhatjuk. - válaszolom, miközben a férfi imái végére ér és elhangzik a bűvös ÁMEN. Egyidejűleg a másik két férfi szájából egy NA VÉGRE. Egy perc néma feszült figyelem következik. Nem tudni mire a nagy várakozás, de az eget figyelik mindhárman. Talán abban reménykedik a férfi, hogy erre száll egy angyal, a karjába kapja és elrepül vele a felhőkig. Hogy a másik két jó madár minek bámul felfelé, az rejtély.
Nevetségesek. - ingatom meg a fejem. Beleszívok egy utolsót a bagómba, majd miközben lassan kifújom a füstöt, a csikket a mellettem lévő kővázán nyomom el. Bármit remél, nem történik semmi. Ekkor egy kicsit mintha feltámadna a szél. A széllel együtt egy sötét madáralak repül át felettünk az égen, majd a férfi homlokán egy tenyérnyi madárszar csattan. Gyors válasz odafentről. Erőt kell vennem magamon, hogy ne röhögjek fel hangosan. Így a hangos nevetés helyett, csak egy széles kárörvendő mosoly ül ki az arcomra. Isten válaszolt és kifejtetett tömör véleményét. Ebben minden benne volt. Ennél egyértelműbb és félreérthetetlenebb jelet nem is adhatott volna. Leszarja őt, az emberiséget, a világot és mindazt, ami a földön történik. Nem csalódtam benne.
A két sötét figura kegyetlen röhögésben törnek ki. Tőlük zeng az egész temető. Még a szemük is bekönnyesedik és úgy tűnik a jókedvük nehezen múlik. Percek telnek el, mire össze tudják szedni magukat, de amint visszazökkennek a pisztoly újra a tolvaj halántékára szegeződik. Aztán elgördül egy lövés, és a férfi vérző fejjel dől oldalra a füvön.
Most megnézhetjük, visszatér-e kísérteni. - mondom a lánynak, aki továbbra is ismerősnek tűnik.
Mondd csak, nem találkoztunk már valahol? - érdeklődöm, miközben a verőlegény a túlvégen épp az előkészített fakoporsóba gyömöszöli a hullát.
Oh, a szerencsétlenek. - pillantok rájuk és látom, hogy halott barátunk egyik keze és lába is kilóg a dobozból, az észlények egy holttestet sem tudnak tisztességesen eltüntetni. Valószínűleg elnézték a méreteket, de már nem volt mit tenni, félig belepakolva tolják bele a gödörbe, majd ásót ragadnak és sietősen kezdik betemetni.

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
381

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 30, 2018 9:52 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Markan
Saints should always be judged guilty until they are proved innocent
A város fölött szárnyalva szemlélem az alattam elterülő vidéket. Fénypontok jelennek meg, néhol az emberek felnéznek az ég irányába, mintha keresnének valamit. Engem mégsem láthatnak, igazi alakomba. Éjfekete hollóként szemlélhetnek, ki szárnyait csapkodva, elkapva egy-egy légáramlatot szeli át az eget a magasba.
Ki betekint az emberek otthonába, megfigyeli, hogy mégis mit művelnek ezekben az időkben. S kinek a szívtelen porhüvelye elborzad tőle. Továbbra sem tesznek semmit, csak várják, hogy valaki megoldjuk helyettük a problémákat. Egykor védtük ezeket a mitugrászokat. Most pedig…
Egymást ölik halomra, mégis mi végre?
A várost védő személy elment, az a hír járja. Senki sem tudja, hogy miért. Milyen érdekes is, hogy át lehet írni az emberek emlékezetét? Az elmúlt napokban ezzel játszottam. Hogy miért ment el? Elhozom közéjük azt a káoszt, amit még egykor Isten hozott el miközénk a távozásával. Valóban saját képmására teremtette az embereket. Elköveti ő is azt, amit az emberek. És fordítva. Nem adott nekünk lelket, érzelmeket, mert mi csak katonák vagyunk, de ezek…
Arcom halvány fintorba fordul, ahogy újra letekintek és egy érdekes jelenetet pillantok meg. Lassan száll alá holló keltette illúzióm a magasból. Leírok pár kört a jelenet előtt.
Sajnálja. Könyörög, mégis mihez? Felnéz rám. Egy pillanatra összeakad tekintetünk. Ő csak egy károgó hollót lát, ki lassan tovalebben. Egy sírkőre leülve - a madár csak lábaival kapaszkodik meg - fejem - és az ő fejét is - félrehajtva szemlélem a kiaalakult helyzetet. Ajkai imákat fomálnak. Sajátomat kelletlenül húzom el, mégis mit hisz? Hogy majd Neki fog megjelenni Isten?
Szánalmas…
Cigaretta sercegő papírjának hangja csapja meg fülemet. Tekintetem hátravetem. A madár alakom felszáll nem is annyira magasra, és lehuppan a férfi mellé, a sírkő tetejére.
Nem csak engem érdekel, hogy mi fog itt kialakulni. Hangja, s egyszerű mondata ezúttal gúnyos mosolyra fakaszt.
Az illúziót könnyedén töröm meg, lábaimat keresztbe vetve ülök a sírkő tetején, szárnyaimat elrejtem hátamba fedem fel előtte magamat.
- Érdekes. Vajon már megszokásból ölik meg az embereket? - hajtom oldalra a fejemet, szemlélve a kialakult képet. Eszem ágába sincs megmenteni a lelkét, miért tegyem?
Minden ember a maga sorsának kovácsa, nem igaz? Ne várjon segítséget, amikor vélhetőleg ő tehet arról, hogy idekerült.
Könnyedén kideríthetném, mégsem mászok bele a fejébe.
- Na de a kérdés inkább az, ha megölése után, itt hagyják és feltámad, akkor bosszút forral-e? Elkezdődik e egy véget nem érő macskaegér harc. Ahol ha az egyik megöli a másikat, utána a másik fogja az egyiket, mindaddig, amíg a pokol újra ki nem nyílik? - kizárt dolog, hogy ez a két lélek a mennybe kössön ki.
Na persze az is kizárt, hogy a fentebb felvázolt események megtörténjenek. Ha rajtam múlik az emberiség elpusztul.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Markan
avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Pént. Júl. 27, 2018 8:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next





Ophelia x Markan
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Don Matteot nem lehet meglopni. - közli a tényt az egyik maffiózó. Erőtlen kis szarzsák, az első fuvallat elvinné. Csak azért ekkora a szája, mert ott áll mellette egy kétajtós szekrény. Mellesleg éjszaka van és egy kihalt temetőben vagyunk, ahol még a kutya sem jár. Jobban mondva egy templomkert másfél tucat sírral. Ja, és épp csúnya bünti van kilátásban.
Sajnálom. Könyörgöm. Ne öljenek meg. Ké... - ordítja elég kétségbeesett hangon a tolvaj. Az életéért könyörög, de a szava félbe marad, amikor gyomron találja egy erős ököl. A verőember komolyan veszi a munkáját. Odavág izomból. Egyszer. Kétszer. A harmadik csak a levegőt suhintja, mert a szerencsétlen közben a földre rogy. Háta mögött egy mély gödör, benne egy nyitott koporsó hever előkészítve. Nem kell zseninek lenni, hogy tudjuk, mi lesz ennek a vége.

Valamival távolabb egy sírkőnek döntve a hátamat egy szál bagóval mérgezem magam. Csak néha pillantok feléjük, amikor az ütemes nyöszörgést egy hosszabb csönd követi. Mintha csak azért fordítanám arra a figyelmem, hogy ellenőrizzem, a férfi még él. A férfi meglopta a Dont, elég nagy hiba volt. Főként, hogy béna volt és le is bukott. Nekem csak annyi közöm volt az egészhez, hogy lefüleltem a csalást.
Figyelem őket, messziről, mint annak idején. Mindig is érdekeltek az emberek. Valami az elismeréshez hasonlatos érzés fogott el mindannyiszor, amikor őket néztem. A semmiből képesek voltak a fejlődésre. És amikor egy isteni csapás miatt romokba dőlt mindaz, amit felépítettek, képesek voltak újrakezdeni a nulláról. Szívós kis teremtmények, értenek a túléléshez. De azért ne értékeljük túl őket, nem akkora nagy szám az emberiség.

Egy újabb fordulat a temető túlvégén. A verőlegény parancsra újra a magasba emeli az öklét, újabb utasításra várva, hogy lecsaphasson. A veréstől megfáradt férfi még megkapja az utolsó szó jogát, de ő közhelyek helyett feltérdepel, összefonja a kezeit, arcát a sötét égbolt felé emeli és az Urat szólítja. Ne már! Ez az első reakcióm a látottakra. Bűnbánatot gyakorol, legalábbis nagyon igyekszik, és közben hangos imádkozásba kezd. Arcomra gúnyos mosoly szökik, és fújtatok egyet.
Ez egy vicc. - morgom az orrom alatt, majd mélyet szívok a cigimből. Ha tudná ez a nyomorult, hogy Isten megpattant valahová és még az angyalai sem tudják, merre jár az öregük, lehet ima helyett valami másra pazarolná az utolsó perceit. Valami értelmesebbre. Mondjuk megpróbálná kidumálni magát, vagy lefizetni a két öltönyöst. Ehelyett elmormol egy imát. Nem tudom miben reménykedik, de hogy a Teremtő nem hajít le neki mentőkötelet, az biztos. Amúgy nem vagyok jó véleménnyel az öregről, elvégre bezárt egy dobozba időtlen ideig. Csak a csodának köszönhetem, hogy most itt vagyok. Ha nem lett volna Amara meg az angyala, még mindig ott nyomorognék a tesókkal. Bele sem merek gondolni mennyi ideig tespedtünk odabent, de egy biztos, a világ baromi sokat változott. Már hónapok óta szabad vagyok, de sokszor még mindig kapkodom a fejem az újdonságok láttán.


Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
335

Utolsó Poszt Kedd Május 15, 2018 8:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


***
Szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Lorenzo Harbut
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22
☩ Korom :
22

Utolsó Poszt Kedd Ápr. 17, 2018 6:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


- Igen, hát... gondolom alakváltók nem tűnnek fel minden sarkon. Én mondjuk nem igazán... szóval, nem furább ettől, mint máskor, csak egy kicsit, mert... igazából nem vagyok az a túl sokakkal kommunikáló fajta, de akivel mégis, azok sem szokták ezt látni, akik ismernek, hanem vagy csak emberként, vagy csak állatként ismernek - biccentettem kissé félre a fejem, szemöldököm pedig kicsit megemeltem, jelezve, hogy arra gondolok, amit mutattam neki. Hiszen... hiába ismer egy-két árus, például, vagy némelyik kávézó egy-egy dolgozója, talán a nevem sem tudja mindegyik, nem hogy még azt, mi vagyok, s mire vagyok képes. Sem nem mondom el nekik, se nem mutatom meg. Sosem. Az emberek nem szívlelik mindezt látni. És nem is szeretném véletlenül elszólni magam, leleplezni, amit tudok... Elég ha én tudom, mire vagyok képes, és miként, meddig, stb. Másokra nemigen tartozik, és egészségesebb ötlet is, ha nem hirdetem ki. Őneki is csak apa miatt mutattam meg, és mondom el, amit mutattam és mondok. Semmi másról nincs szó, én magamtól sosem lepleztem volna le direkt magamat valaki előtt, úgy főleg nem, hogy egy idegen emberről van szó, akiről a világon semmit sem tudok.
- Öh... hát, végülis... azt hiszem kiérdemelted az ötöst, végülis még sosem láttam embert így reagálni rám... jó, igazából másra sem, de rám főleg nem, úgyhogy szerintem ez megérdemelt egy ötöst, a koreográfia mindenképpen - helyeseltem kuncogva, bár nem akartam én kinevetni, de igaz, ami igaz, még sosem láttam embert fenékre esni. Némileg imponált is a reakciója, mert ez azt jelentette, hogy jól éltem a meglepetés erejével, ami egy egész jó előrelépés, fejlődés a képességeim listáján. A meglepetés ereje hasznos, és az is, hogy nem voltam gyanús. Ez elég jó dolog. Hasznát láthatom még a későbbiekben is, ha máskor is meg tudom ismételni a mutatványt.
Haboztam kicsit. Először csak megvontam a vállam, azután hümmögve bólogattam.
- Más is megy... - feleltem aztán, majd töprengve hozzátettem. - Szerintem bármilyen menne... Igaz, kis szépséghibával, de... manapság ez végülis nem nagy baj, úgyis általában éjjel járok, akkor meg senki sem keresi a hibát, megelégszenek azzal, ha nem eszi meg őket semmi a sötétben... Na, nem mintha bárkit is meg akarnék enni... khm... - somolyogtam kicsit, mert végülis, oké, hogy az oroszlán például nem fekete, de jobb is, ha a sötétben az ember fekete színben pompázik, mert úgy nehezebben szúrják ki, illetve, ha ki is szúrják, nem olyan könnyű kivenni, mi az a fekete dolog a sötétségben. Úgy még ijesztőbb is, szerintem. Ami jó, mert tényleg nem vágyom megkóstolni igazából senkit...
- Jó tudni. A szitakötővel hogy állsz? Esetleg lepke? Hátha ők tovább élnek, és nem vadászod le őket olyan hamar - kíséreltem meg némileg kevésbé idegesítő, de azért ugyanúgy repülésre alkalmas kiviteleket megtippelni, amik feltűnésmentesebb követők, ha úgy hozza a szükség. És ugye, kisebb állat, tovább kitart. Ami alkalmanként szintén hasznos volna, szóval még lehet hogy ráfanyalodok valami effélére... de olyasmire, ami azért nem repül túl magasra, nem úgy, mint a madarak... Huhh... brrr.... még a hideg is kirázott a gondolattól.
- Lehet... bár, talán ez attól is függ, hogyan definiáljuk a "jó" típust. Talán akad még néhány, aki az én értékrendemben megfelel ennek... Persze, lehet, hogy hülyeség, apa szerint naiv vagyok. És mivel nemigen ismerkedem, csak... a reményeimben bízhatok... de én még bízok az emberiségben... Persze, igaz, a cél a túlélés, és ezért sokan bármit megtennének, talán én is, ha arra kerülne a sor, de... nem tudom... szeretném hinni, hogy van egy határ, amit sosem lépnék át - vettem egy mély lélegzetet a végén, azzal zártam le a mondandóm. Ma már végülis nem egyszerű annyira az ilyesmit megmagyarázni. Mitől jó az ember? Ha ember? Ha nem ölt? Ha nem paktál le démonokkal? Ha nem árt senkinek? Ha a gonosszal küzd? Ha, ugyan nem küzd másokért, de nem is árt másoknak? Vajon mi definiálja a jóságot? Ha angyal lehet gonosz, vajon lehet démon jó? Ha angyali sarj lehet gonosz, démoni sarj lehet jó? Bonyolult és összetett ez... sok múlik magán az illetőn.
- Hát... most épp nem, nincs senkim... - feleltem, a fejem megrázva. - Vagyis, az apámmal élek, de ő... eltűnt. Mikor jött az a füst, azután... eltűnt, mire hazaértem. Őmiatta vagyok itt most is... segítséget keresek, hátha akad olyan, aki tudna nekem a városon kívül, vagy akár idebenn segíteni, vagy... nem is tudom, valami... támpontot adni, hol kereshetném... mert őszintén szólva, én kezdek kifogyni az ötletekből, pedig minden rendelkezésemre álló módon kerestem már... A világ legjobb nyomkövetőinek alakját is fel tudom venni, mégis teljesen haszontalan minden tudásom. Minden nyomot követtem, és mind zsákutca volt.
Úgy voltam vele, ha már segítséget keresek, meg kell próbálnom nyitottnak lenni. Tudnia kell, miért is követtem, miért mutattam meg neki, ki vagyok. Ha kertelek, az nem segít apának. Ez a srác... nem is tudom, nekem nem úgy tűnik, mintha egy baltás gyilkos volna, és nem is úgy, mintha mondjuk... hétvégi mulatságként gyerekeket égetne meg a hátsókertben... nem tudom, talán az állati ösztön, hogy nem igazán éreztem veszélyben magam, mikor egymás közelébe mentünk. Talán ezért mondtam csak úgy el neki, mi a helyzet.


Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 09, 2018 7:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


.

Lorenzo Harbut
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22
☩ Korom :
22

Utolsó Poszt Hétf. Márc. 19, 2018 8:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


- Tény, nem te lettél volna az első, de ez csak jó pont, mármint... hogy megfordult a dolog a fejedben, mert... a rossz emberek nem bánnak jól az állatokkal sem, így... ez is csak megerősíthet abban, hogy nem fogsz felboncolni itt helyben - biccentettem fejem kissé bizalmatlanul a fegyvere felé, amit már korábban is láttam, és ő maga is felhívta rá a figyelmet, azzal, hogy a keze ügyében tartotta. Az hagyján, hogy az erőszaknak ugye nem vagyok a híve, de a fegyvereknek sem vagyok túl nagy barátja. Igaz, soha nem is szorultam rá, mert inkább az a lopakodós típus voltam már az erőm híján is, és inkább az eszem használtam, ha már a természet inkább azzal áldott meg, sem mint a testi erővel, de... mióta vagyok, ami vagyok, már főként inkább ennek a technikai előnyeit hasznosítom. Ha például valaki épp ki akar rabolni egy embert a sötét sikátorban, hát... mondjuk úgy, nincs az a kemény lelkű bűnöző, akinek inába ne szállna a bátorsága, mikor a háta mögött, a sötétből, farkasvonítást hall. Előbb megijednek ettől, mint ha csak rájuk kiáltanék, hogy ne tegyék. Ha meg rájuk vetném magam, inkább az a valószínű, hogy előbb engem vernének el, és csak azután rabolnák ki az eredeti áldozatukat... Így, ha mégis szükséges, hogy noszogassam őket, kevésbé lesznek harciasak, amikor a hátukon találnak egy vadállatot. Elég őket kicsit összenyálazni, vagy megkarmolni, és már ott sincsenek. Persze a démonok nyilván nem ilyen könnyen elüldözhetők, de... teszem amit tudok, és remélem, hogy elég amit tehetek.
- Áhh, nem, nem... - legyintettem sietve, kissé el is pirulva talán - vagyis, tesztnek teszt volt, végülis... csak nem ilyesmire. Az érdekelt, ember vagy-e, és... akár igen, akár nem, van-e félnivalóm tőled... - magyaráztam meg, még mindig kicsit zavarban. Egyik se könnyebb, kicsit kínos mindkét kérdéskör, az ágyamba sem kell senki, ugyebár, hogy... na... De az a téma sem egyszerűbb, hogy most akkor ki micsoda is akkor? Mert ha ember, akkor is gáz, hogy én meg nem, de ha meg nem az, akkor meg könnyen lehet úgy vele ő is, mint én, hogy ez nem reklámozni való dolog. És ugye nem köteles nekem elismerni, ha más, ha nem ember, de azért persze jó volna tudni.
- Igen, hát... tudom... - túrtam bele a hajamba, és megvakargattam kicsit a fejem búbját -, tudom, hogy ez fura, én is így voltam vele először. - Elnevettem magam az emlékre. - Örülj, hogy nem rovarként követtelek, abból a méretből sokkal viccesebben festhetett volna, ha egyszer csak előtted termek... előtte meg lehettem volna az idegesítő szúnyog, aki a füledbe zümmögött. Csak a szúnyog macerás, mert lassú, és könnyű lecsapni... a méh ugye félelmet kelt mert csíp, akkor már inkább a légy, az végülis gyors, meg könnyebb vele manőverezni, kicsit kiegyensúlyozottabbak a szárnyai, ami szerencsés, ha az ember tériszonyos, mint én... - Idő közben a lábamat kezdtem fixírozni, de ahogy most újra felemeltem a pillantásom, elhallgatva vetettem rá egy bocsánatkérő pillantást, meg egy féloldalas mosolyt.
- Öhm... bocs, úgy tűnik, ha ideges vagyok, hajlamos vagyok sokat beszélni, és... és most ideges vagyok. Nem igazán szoktam így... - előbb rá, majd magamra mutattam, aztán megint rá -, szóval ritkán beszélek idegenekkel. Mostanában mással sem nagyon, nem hogy idegennel... - hümmögve haraptam el a mondatot végül, belegondolva, hogy mióta apa eltűnt, tulajdonképpen senkivel nem beszélgettem úgy igazából... A szomszédokat megkérdeztem nem-e látták apát, persze, meg még pár embert, de nem álltam le tulajdonképpen beszélgetni, meg hát... jó, amúgy se beszélek másokkal sokat, eddig mindig apával tettem csak, és akkor nem is volt fura, csak most, hogy így... mással beszélve eredt meg a nyelvem, most vettem észre, hogy ez nem csak apával megy, és nem csak úgy...
- Értem. Én? Én... nem messze, pár utcányira - feleltem, gondolatban utánaszámolva, bár nem terveztem hangosan is kimondani, azért azt nem kell még másnak is tudnia, hol talál, elég baj, hogy apát megtalálta valaki, nem hiányzik, hogy más is... Nem mintha úgy festene, mint egy betörő, meg hát, na, de... - Szóval... vadászok, he? Vagyis jó fiú vagy? - puhatolóztam tovább. Azért a vadászok csoportja sem épp papnevelde... - Igen, a vadászok körül nem csoda ha nem láttál még, a vadászok manapság azt jelentik, hogy démonok, meg harcias angyalok, meg egyebek... vonzza egymást a két oldal, ahol az egyik felbukkan, jön a másik is, ugye, és ha ilyesmik közelébe megyek, inkább olyan alakot választok, ami vagy gyorsabb vagy erősebb, mint én... vagy minimum jobban lát. Vagy mindez egyben. Nem vagyok az a harcos fajta, inkább... az eszem a fegyverem - kocogtattam meg a saját homlokomat. Ez nem titok. Rájöhetett abból is, hogy kutya és nem ember formájában követtem. Nem árulok el vele nagy dolgot. Hiába, ha vadászokról van szó, max. akkor tűnhetnék fel nekik, ha keresnék a választ, hogyan kötött ki egy adott démon épp ott, ahol ők voltak, hisz, mivel én nem nagyon harcolok, valamit kezdenem kell a démonnal, ha találok egyet és az a "legegyszerűbb", ha magam után csalom, és igyekszem addig csalogatni, míg "tök véletlenül" bele nem botlik egy-két vadászba, akik aztán már megoldják a maguk módján. De ezek az illetők általában nem tudnak rólam, nem vesznek észre... nem is akarom, hogy észrevegyenek. Ha elvégeztem a dolgom, eltűnök a sötétben, és kész. Nem keresnek, mert a létezésemről sem tudnak.


Utolsó Poszt Vas. Márc. 18, 2018 10:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


.

Lorenzo Harbut
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22
☩ Korom :
22

Utolsó Poszt Szomb. Márc. 17, 2018 2:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Nos, igen, arra biztosan nem számítottam, hogy majd hanyatt esik a látottaktól, de távol álljon tőlem, hogy ezért elítéljem. A helyében én is meglepődtem volna. Igazából, ahogy láttam hátraesni, kicsit inkább megnyugtatott, hogy akkor talán tényleg nem fog nekem ugrani, és nem akar majd sem leszúrni, sem tűzbe vetni, meg egyéb kedves, jó fej dolgokat tenni... Nem szívesen változnék ragadozóvá, hogy leszereljem a támadását, vagy madárrá, esetleg bogárrá, hogy elrepüljek... akkor már inkább lenne célravezető a hangya, akképp lenne a legkönnyebb eltűnnöm a szeme elől, úgy, hogy ne essen baja egyikünknek sem.
De láthatóan megzavartam az átváltozásommal. Így hagyok neki pár pillanatot, hogy megeméssze a változást, amin keresztül mentem a szeme láttára. Mondjuk, ez alapján eddig szimpatikus... még nem kezdett el ordibálni, hogy szörnyszülött vagyok... egy jó pont. Majd mikor megszólalt végül, magam sem hittem volna, hogy ez lesz, de felnevettem a szavai hallatán.
- Nyugi, én akkor sem ítélkeztem volna - feleltem, hisz ha olyan körülmények közé kerültem, előfordult már máskor is, hogy egy-egy ember, akitől elüldöztem a támadóját, majd visszamentem megnézni jól van-e, vagy egy-egy gyerek, akivel összetalálkoztam az utcán, megsimogatott, volt aki meg is ölelt. Ha az ember legtöbbször kutya vagy macska formájában mászkál, előfordul, hogy a kedvesebbik társadalmi réteg jó fejül megsimogat, vagy hasonló. Kedves gesztus ez az emberek részéről. Állati alakban egyébként is könnyebb a szeretetet és a törődést adni és kapni... mert úgy nincsenek bonyodalmak, csak érzések, amiket a két fél kölcsönösen megoszt. És a kölcsönös, pozitív érzések a mai világban... hát, elkélnek az embernek. És nem csak az embernek.
Miközben néztem, hogy felkel a földről, kabátom belső zsebében kotorászva, előkerestem a szemüvegem, és az orromra biggyesztettem, hogy ne kelljen már hunyorognom. Kerüljük ki a ráncokat míg még lehet, nem vagyok én még öregember.
- Oh, hát... sebaj, abból úgyis elég az az egy, ami már az ágyamban van - válaszoltam elvigyorodva, majd kissé el is komolyodva, s Josette-re gondoltam, aki apa eltűnése óta mindig velem van ha otthon vagyok, és ebbe beletartozik az is, hogy nálam alszik. Már amikor hajlandó aludni, mert elég rosszul viseli érzelmileg, hogy nincs meg a gazdája, és nem tudja megtalálni. Át is érzem a szomorúságát, és az aggodalmát is, épp olyan tehetetlen vagyok, mint ő. Szomorú vagyok, dühös, és félek, mert bár olyan sok mindenre képes vagyok, mégsem tudom megtalálni az egyetlen olyan embert a világon, aki a családom, akit szeretek, és akit érdekel, hogy élek-e vagy halok.
Szóval, igen, Josette valószínűleg rosszul viselné amúgy is, ha úgy mennék haza, hogy idegen nőstény szagát érezné rajtam. Szerintem féltékeny volna érte. Mondjuk, fura is lenne, ha Dommielnek menne, az még nekem sem megy, nem mintha próbáltam volna, de szerintem nem menne... fura is volna a dolog... szerintem ezek a férfi-nő dolgok meg vannak kötve, még a különleges képességűeknél is. Habár ki tudja... De ez alapján mondjuk eszembe jutott az is, hogy ezzel most arra utalt, hogy ő ember, vagy arra, hogy nem az, de erre még ő sem képes?
De kezdtem érezni pár pillanat múltán, hogy kezdem már túlkombinálni a gondolatot, hiába, az a pörgő agyam...
- Gondolom... nem ismersz túl sok magamfajtát, igaz? - kérdeztem, utalva ezzel úgy általánosságban a féllényekre... a meglepetéséből következtetve, bár, lehet, hogy ismer, csak nem tudja, vagy... ismer, csak nem olyanokat, akik alakot tudnak váltani. Bonyolult világ ez, de gondolom a többség emberbőrben tölti azért még mindig az életét... főleg, mert ha képes is rá, hogy más legyen, azért a többsége a magamfajtáknak nem lógat táblát a szíve fölé, hogy "Ide lőjetek!"... Általában én sem árulom el azoknak, akik állatként látnak, hogy igazából más vagyok. Állatként előbb elfogadnak, mint félangyalként.
- Te a városban laksz? - furdalta az oldalamat a kíváncsiság. És a várost már ismerem... na meg, számolnom kell azzal a lehetőséggel is, hogy ha meg akarom találni apát, talán nem a városban kell keresnem... Úgy érzem, ha idebenn volna, már nyomát kellett volna lelnem... Kerestem eleget... Úgy érzem, nincs itt, de a kinti világot, azt a terepet nem ismerem, ahogy a kint járókat sem... És erről nem szólnak könyvek.


Utolsó Poszt Pént. Márc. 16, 2018 10:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


.

Lorenzo Harbut
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22
☩ Korom :
22

Utolsó Poszt Pént. Márc. 16, 2018 3:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Egy mély lélegzet. Majd szusszanva engedtem is szabadon, amit beszívtam. Jelzésem tulajdonképpen célt ért. Ezt szűrtem le, abból, hogy elengedte a tőrt, amit ezidáig fogott. Bár bevallom, még utána is harapásra készen, feszülten figyeltem, mit akar kezdeni a kezével, mely eleresztette a fegyvert, és felém közeledett, de ahogy megéreztem kedves mozdulatát magamon, jóleső, baráti érzés áradt szét bennem. Ez ritka dolog. De értékes érzés. Fura, de állatként sűrűbben tapasztalom, mint emberként. És nem hiszem, hogy csak azért, mert állatként többször lépek kapcsolatba élőlényekkel, mint emberként. Inkább talán azért, mert manapság az ember, hiába embernek tűnik, ki reá tekint, vagy hozzá szól, mégsem lehet sosem tudni, vajon tényleg ember-e... Jó, persze, nem minden "lény", rosszabb az embernél, de az emberi természetnek talán úgymond... velejárója... hogy ami más, arra úgy tekintenek, hogy nem kívánatos dolog. A történelem számos példával jár elöl, és mindegy, hogy arra gondolunk, hogy a férfit a nővel, a fehéret a feketével, az amerikait a kínaival, a konzervatívat a szabad szelleművel, a meleget a heteróval, vagy a gazdagot a szegénnyel hasonlítjuk-e épp össze, mindig kinézzük soraink közül azt, aki más... az emberek többsége most sem tesz másként, néha én sem... bevallom... Az angyal, a féllény, hiába olyan küllemre, mint mindenki más, mégis, ha kiderül, hogy egy "olyannal" beszél az ember, minden más lesz... a hangsúly, a testbeszéd, az egész addigi megítélése, porba hull rólam, és onnantól már nem valaki vagyok, hanem valami. Ha egy nap a szárnyaimmal a hátamon sétálnék el vásárolni, a jó öreg Mrs. Grenton talán ki sem szolgálna, annyira idegenkedik minden "más lénytől". Tudom, hisz tucatszor mesélte már a fülem hallatára, miközben a zöldségek között válogattam... És persze, meg is tudom érteni, a férje egy "efféle lény" miatt lelte halálát. Jó, nem nephilim volt a tettes, de nem is ember. Szóval érthető is az ellenszenve, persze, de közben tudom, hogy így, embernek gondolva, kedvel engem, hiába, hogy életünk során talán ha három mondatot váltottunk, de akkor is. És tudom, ha megtudná mi is vagyok igazából, már sosem nézne rám ugyanúgy. És ez valahol fáj... Elítélem azokat, akik miatt emberek halnak meg, mégis mindenkire neheztelek érte, hogy mások tettei miatt engem minősítenek, még azelőtt, hogy megismernének. Ezért éppenséggel ugyanúgy neheztelek az emberekre is, hisz ők ítélnek meg rosszul, de közben a "másokra" is haragszom, mert ez miattuk van, nem pedig énmiattam. Bonyolult dolog ez... Ez a srác is csak addig hív a pajtijának, míg nem tudja, mi is vagyok igazából. Kutyaként tán kedvel... vagy kedvelhetne, de nephilimként... Az kicsit sem biztos, hogy úgy is elengedte volna a tőrét, ha emberi alakban kérem. Sőt!
De hát... mindegy. Eddig sem volt egy cimborám sem, és most sem kifejezetten a barátkozás miatt követtem... az csak rejtett, kósza vágyálom, ábránd... hogy egyszer majd talán nekem is lesznek barátaim. De ez most nem rólam szól, így muszáj vagyok félretenni az efféle gondolatokat. Lássuk hát, hogyan reagál némi meglepetésre, újdonsült ismerősöm.
Felkeltem, és hátráltam néhány lépést, hogy ne legyek túl közel hozzá, mikor átalakulok. Ha be is paráztatom, pár lépés távolságról talán könnyebb meggyőzni, hogy ne döfje belém a kését...
Vettem még egy mély levegőt, és újra felvettem az emberi alakomat. A fekete jószág helyén a következő pillanatban én álltam, és miközben felpillantottam az idegenre, megigazítottam a kabátomat, hogy ne úgy álljon már rajtam, mint amit a kutya szájából húztak épp ki... khm... velem együtt.
- Békével jöttem - emeltem fel ezután mind a két kezemet, biztos, ami biztos, mert még nem tudom, mit kapok érte reakcióul, hogy kicsit becsaptam. Jó, mondjuk, csak úgy kb. három percig, de nem épp a legnagyobb erősségem olvasni az emberek arckifejezéséből... mondjuk, a kommunikáció sem, de... mindegy, ez most nem rólam szól, még mindig nem. Meg kell erőltetnem magam, és hát... úgyis akartam már fejleszteni a kommunikációs készségeimet...
- Lorenzo vagyok, de hívhatsz Enzónak is, ha akarsz - feléje nyújtottam a jobbom, bár kételkedtem benne, vajon elfogadja-e majd.


Utolsó Poszt Csüt. Márc. 15, 2018 11:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


.

Lorenzo Harbut
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22
☩ Korom :
22

Utolsó Poszt Szer. Márc. 14, 2018 6:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Minden lépésemet alaposan megfontoltam. Szemem egy pillanatra sem veszem le az alakról, és minden érzékem a veszély legapróbb jeleit kutatja. Tudom, némileg ostoba, naiv gondolatnak tűnhetne, ha kimondanám, ám hiszem, hogy egy ember valódi jelleme az alapján vizsgálható a legjobban, hogy miként bánik az állatokkal, a gyengékkel, és a gyerekekkel, de... én csak az állatokat illetően tudom ezt letesztelni. Egy démon, illetve, olyasvalaki, aki velejéig romlott, nyilván nem állna meg megcsodálni egy szép madarat, nem adna egy falatot az élelméből egy kóborló kutyának, s bizonyosan nem állna meg azért sem, hogy megsimogasson egy helyes pofájú macskát. Az ilyenek maximum hatalmuk fitogtatásául, vagy az erőviszonyuk erősítése miatt vesznek számításba bizonyos állatokat, de nem fordulnának feléjük kedves, szelíd gesztusokkal. Így ilyesmik alapján szerintem elég jól lemodellezhető valaki igazi jelleme.
Tehát, figyelemmel követtem, ahogy az idegen leguggolt előttem, és bár egyik keze továbbra is a támadás, illetve a védekezés lehetőségére készült, de a másikat konkrétan lassú, mondhatni, ésszerűen óvatos tempóban nyújtotta ki felém. Ha rossz szándékú volna, valószínűsítem, hogy inkább belém próbálna rúgni, vagy megdobna valamivel, netán rám kiáltana. Igaz, az előbb majdnem eltalált, azzal, amibe belerúgott, de azzal ugyebár nem engem célzott meg, hisz nem is tudta még, hogy itt vagyok. A megszólítás is, amivel illetett engem, vagyis a kutyát, aminek hisz, arra engedne gondolni, hogy nem szívesen belezne ki itt helyben, ha egy mód van rá... bár erősen gyanítható, hogy ha rátámadnék, megkísérelne leszúrni. De egyébiránt... egyelőre ártalmatlannak ítélhetem a tapasztaltak alapján. Azt persze ebből nem tudtam meg, hogy ember-e... de legalább azt igen, hogy feltehetőleg nem fog direktbe rám támadni.
Mikor odaértem, megálltam előtte, és a szemébe néztem. Vizsgálgattam egy percig talán, majd orrommal megböktem a felém kinyújtott kezét, azután pedig leültem előtte a földre. Kíváncsi voltam, megérti-e a gondolatom, hogy nem kell tőlem félnie, s remélem nekem sem tőle, így egyik mellső mancsomat felemelve megérintettem a tőrét fogó kezét. Vagyis a karját, mert azt értem el, úgy, hogy nem húzódtam közelebb, mivel nem akartam sem közelebb kerülni hozzá, sem azt sugallni feléje, hogy veszélyben lehet a közelségem miatt. Hátha barát, s nem ellenség... de hiába a kedvező jelek, nem akarok ostoba módon elkapkodni semmit. Tény, hogy így nem egyszerű a kommunikáció, főleg, hogy fogalma sem lehet róla, mi vagyok, ám próbálkozni lehet, s bármi is legyen a reakciója, abból akár így, akár úgy, de további bizonyosságot vagy akár figyelmeztetést is kaphatok, hogy bízhatok-e benne annyira, hogy felfedjem, ki és mi vagyok. Akármi is ő, még ha nem is démon, attól még nem biztos, hogy jó, vagy hogy ember, s ha egyáltalán az is, akkor sem kell rögtön borítékolni, hogy a félig angyal, félig ember lényekkel is szívesen társalog.


Utolsó Poszt Kedd Márc. 13, 2018 11:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


.


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

Ido"szak Nyertesei
Gratulálunk mindenkinekOldal legjobbjai



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Azura
Today at 1:30 am
☽ Azura lakása

Azura
Today at 12:41 am
☽ Párizs

Belphegor
Today at 12:03 am
☽ Bárpult

Markan
Yesterday at 11:17 pm
☽ Templomkert




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon
Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
13
Bukott Angyal
2
Ember
8
Félvér
4
Harcos Angyal
6
Vadász
14
Nephilim
4