Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Autósmozi maradványai
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Reagok :
102
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Hétf. Okt. 08, 2018 10:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Száguldó metróként húztak át agyamon a gondolatok. Próbáltam valami megoldást keresni, a legkisebb lehetőségbe is belekapaszkodni. Hiszem, hogy átérzem, azt ami, lezajlik benne. Mind szembesültünk ezzel, mikor kikerültünk a gyufásdobozból. Az erőnk odaveszett, tudásunk nagy részét is köd fedi, s életünk műve romokban hever. Testvérem megereszkedett válla, suttogásba fúló hangja, még jobban megerősített abban, hogy félre kell tennünk minden eddig vélt vagy valós sérelmeinket, s összeállni, mint a falanx. Együtt lélegezni, együtt mozdulni, nyitni, ha támadni kell, s zárni, ha lesújtani készülnek. Eggyé kovácsolódni, legyen az ok, akár a félsz, a gyűlölet, hatalomvágy vagy árulás. Cseppet sem örültem annak, amit hallottam, ajkaim keletlenül húztam félre. Valamiféle megoldásnak lennie kell, mindig van megoldás, csak meg kell találni, s ez a legnehezebb. Még ha az én elmémben nem keringett volna megannyi kérdés s megannyi lehetőség s új információ, valószínűleg akkor sem tudtam volna tiszta fejjel gondolkozni. Csókja mellyel elvette a felkínált erőt, kellőképpen meglepett.  Lett volna más módja is, s ő mégis ezt választotta, s nem értettem, miért? Mégis átadtam magam neki, neki és a fellobbanó vágynak. De nem volt időm mélázni, a számonkérést nem kerülhettem el. Könnyed fátyolként siklott le a lepel az évezredes titokról. Hűen őriztük mindketten, úgy óvtuk eddig, ahogy a kagylóhéj a benne rejlő igazgyöngyöt. Anyánk kegyetlensége nem ismert határokat, s ezt tudtuk mindketten, éreztük bőrünkön, s az emléke fekete hollóként telepedett vállunkra, s vont körénk súlyos csendet. Nem találtuk a szavakat, s ha maradtak is még kérdések, éreztük, hogy nem a ma éjszaka lesz az, amikor feltesszük őket. – Történt, ami történt, ezen már változtatni nem tudsz. Előre tekints, s ne hátra, nem ez a kudarc fog meghatározni. Ugyanaz a leviatán vagy, aki eddig voltál, aki képes volt anyánk láncait lerázni magáról, aki megalkotta azt. – szorítom meg kezét. Hiába a merev, élettelen arc, a lélektelen tekintet, mégsem láttam még sose ilyen törékenynek. Szeretném hinni, hogy szavaim vigaszt nyújtanak neki vagy erőt, szerettem volna újra … Közeli tervei azonban újra csak arra kényszerítenek, hogy összevonjam a szemöldököm, az arcát fürkészem, hogy valóban komolyan gondolja-e szavait. – Értem mit mondasz. - bólintok szavaira. De ha azt hiszi, hogy ezzel belenyugszom szavaiba, téved. – Még el se kezdődött a háború, s te már úgy csinálsz, mintha megnyertük volna. Te vagy a második, aki ezzel jön. Más prioritás… - forgatom meg szemeim. - … az én véleményem meg az, hogy túl önteltek vagytok, s elfelejtitek, hogy ha a fő akadályt nem szüntetjük meg, kergethettek bármilyen ábrándot nem lesz, ahol építkezhessetek. – fonom össze magam előtt össze karom, amolyan tüntetőlegesen. – Vigyázz Seth milyen játékot űzöl, szövetségesekből, könnyen lehetnek ellenségek, s jelen esetben, nincs elég erőd, hogy két fronton harcolj. – még mielőtt válaszolhatna, emelem fel a kezem, s folytatom. – Viszont tiszteletben tartom, azt teszel, amit akarsz, idődet arra fecsérled, amire akarod. Ha úgy hozza a sors, úgyis keresni fogtok. – erőltetek egy mosolyt az arcomra. Ugyan ott tartunk, ahol elkezdtük, s nem látom értelmét annak, hogy erre több szót fecséreljek. – Más a stratégiánk, s más az elképzelésünk a hatalomról. Én nem vágyom falak közé, melynek határába kitesszük a Leviatánia táblát, ennyi erővel célkeresztet is rajzolhatunk a homlokunkra. S nem vágyom trónra, mert megszerezni könnyebb, mint megtartani. Viszont, mint mondtam, a te ügyed, ha ez a vágyad, viszont a falak nem csak védelmet nyújtanak, de csapdába is zárhatnak. – vonom meg a vállam. Lehet, én vagyok borúlátó, de számomra több veszélyt rejt, mint előnyt, melyet élvezhetek. Ám ahogyan ő is említette mások a prioritások, s nekem túl korainak tűnik, olyan jövőbe tervezni, ami nem is biztos, hogy megadatik. – Rendben, várjunk… - vonom ismét meg a vállam. Hiába is mondok bármit, egyedül vagyok a nézeteimmel. Nem is forszírozom tovább. Tudni kell beletörődni a dolgokba, ettől függetlenül nem értek egyet vele, s a testvéreimmel. További mondandójára csak ide-oda ingatom a fejem. Megmondom őszintén pont olyan fejet vágok, mint aki unja. Értettem mit akar, nem kell újra és újra elismételni. Várjunk ölbe tett kézzel, hogy bekopogtasson az ajtón. Mintha bármelyikük is tudná, hogy keresni fog minket. – Pontosan nem tudom, annyit tudok csak, hogy Aamara végzett vele. De kiderítem.– válaszolok neki tömören, ennél többet én sem tudok, oly sok információ jutott arra a napra, hogy erre nem tértünk ki, de ha hinni lehet az angyal szavának úgy, hamarosan újra találkozunk. Sóhajtok, s szavaira bólintok. Mások a nézeteink, ő és a többi testvéreim is várni akar, míg én inkább sürgetném a dolgot. Nem látom értelmét az óvatosságnak, ha szálkák vagyunk Amara szemében, azok is maradunk, egy istenséggel nehéz felvenni a versenyt vagy akár védekezni is ellene. Néhány perccel ezelőtt már belegyeztem, hogy várjuk meg míg a Sötétség maga jelentkezik. Persze, ha fog. Viszont, azért teljesen hiábavalónak nem mondanám a ma estét. Fivérem legalább belátta, hogy nem számíthatunk csak magunkra, hanem szövetségeseket kell keresnünk, legyen az angyal vagy démon vagy bárki ezen az elátkozott földön. Bár a kérdés még mindig ott lebeg a fejünk felett: Melyik oldalról? De ez a kérdés akkor már legyen a közel jövője, s maradjunk az itt és mostban. Belsőm legmélyéről tör fel valamiféle érzés, mely azt súgja, hogy bátyámnak támogatásra van szüksége. Ez a sugallat az, amely ma arra ösztönzött, hogy kissé megértőbb legyek, még akkor is, ha ezzel saját magam is megleptem. Lépéseket tettem afelé, hogy a feszültség, amely évezredek óta köztünk volt, kissé oldódjon. Nem vártam csodát, nem hittem, hogy ez egyik percről a másikra fog megváltozni, ahogy azt sem, hogy tartós lesz. Hisz mondják, minden csoda három napig tart. Ez is lehet ilyen. Viszont eddigi erőfeszítésem – bár nem ez a legmegfelelőbb szó rá, hisz amit tettem, nem görcsös akarás volt, szavaim, s tetteim „szívből”, ösztönből születtek, s nem vártam érte viszonzást – látszatra belőle is előcsalogatott valamit. Azt hittem az éjszaka folyamán több meglepetést nem okozz számomra. Tévedtem. Karjai indaként fonták át derekam, s akként is szorított magához. Szinte már valamiféle ragaszkodás látszatát keltette valami többet, a vérkötelékénél, talán testvéri szeretetet. De nem lehetett ez más, mint az új helyzet, a zavartság, elveszettség keltette illúzió, melyben mindketten beleragadtunk néhány órára, s nem akartuk, hogy vége legyen. Megnyugvással töltött el mindkettőnket, hogy páncélként ölthetjük magunkra a kietlen valóság ellen, melyben annyi lidérc s árny keringett körülöttünk. Tétován hajtottam mellkasára fejem, s egy percre hagytam, hogy játsszon nedves tincseimmel, s védjen a zord világ ellen, mely most számomra a Tengerek Úrnőjének is túl hatalmas és ijesztő volt. Óvatosan bontakozom ki karjai közül, némán bólintok szavaira, s simítom tenyerem az övébe. Lassan húzva magam után vezetem a gangon, melynek kövei felrepedeztek, s léptünk nyomán apró kavicsok gördülnek tova, s egy-egy magányos falevél reppen fel, majd hangtalanul pihen meg újra mögöttünk. A gangon, melyet íves oszlopok vigyáznak, melyek vértje elvesztette korábbi fényét, s darabjai lábuk előtt hever. De még így is kölcsönöz valami nosztalgikus érzést, csak a magukat áztató urak s úrnők hiányoznak. Hasonló folyosóra fordulok be vele, a falakon ocsmány falfirkák, néhol a falak felhólyagosodtak, s mint valami kelés türelmesen várja, hogy kifakadjon. Az ablakok betört üvegén ezüstös derengésebe vonja a hold a folyosót. Ahova vezetem egy kisebb terem, falán körbe tükör fut végig, melyben jobb oldalt teljes alakjában is megcsodálhatja magát, ki belenéz. Baloldalt pedig egy másik szoba, melyet kék, fehér, s áttetsző gyöngyökből összefűzött függöny választ le ettől. Középen kisebb hideg vizű medence, felszínén csonka úszógyertyák. Elengedem kezét s lépek a medence széléhez, hogy leguggolva kezem a vízfelszínéhez simítsam. Hűs, akár az őszi hajnal, de most se a testnek, se a „léleknek” nem erre van szüksége. Egy pillanatra hunyom le csak a szemem, csak annyira, míg megmaradt erőmből felmelegítem a medence vizét. Finom fodrozódásba kezd tenyerem alatt, ahogy energiám áramlani kezd. Pillanatok alatt gőz száll fel, hogy tükröket elködösítse, majd helyenként vékony pataként gördüljön alá egy-egy kövér vízcsepp, behálózva felületét. A következő pillanatban pedig a csonka úszógyertyák is fellobbannak, hogy sejtelmes árnyékokat fessenek a falra.  – Ennyit tudok ajánlani számodra. – nézek fel rá, csapzott s összeállt tincseim mögül. - Sajnos hiába minden próbálkozása az embereknek, csak silány hamisítvány melyet létre tudtak hozni. S azt a kevés is most az enyészeté lesz. – állok fel, s lépek a háta mögé. Vállára simítom kezem, hogy zakójának peremét megfogva segítsem le róla, s ejtem a földre, egy karnyújtásnyira tőlünk. Itt viszont nem állok meg, karja alatt átnyúlva bújtatom ki az első gombot helyéről, lassan pedig következőt a következő után, nem szólok egy szót sem, csak válla felett nézem kettőn elmosódott alakját a tükörben. Nadrágja korca felett egy lélegzetvételnyi szünetet tartva pattintom ki nadrágja gombját is, hogy aztán megragadjam gondosan betúrt inge szárnyait s szabadítsam ki fogságából. Finoman kúszik vissza kezem vállaihoz, ujjbegyeim leheletnyire érintik bőrét, s eme ruhadarab a másik mellett talál helyet. Simogató pillantással mérem végig a tükörben felső testét, majd hátának megremegő izmait, ahogyan a levegőt veszi.  Nem kerülte el figyelmem azonban az érdes bőr melyet karján érintettem. Ellépve a másik helység irányában megállok mellette s veszem szemügyre a sima bőrbe égetett rúnát. Ujjammal rajzolom körbe újra és újra, talán láttam már valahol, de emlékeim megkoptak, s f eleveníteni nem tudom, akárhogy is szeretném. Viszont azt tudom, hogy nem láttam rajta korában. S nem is én lennék, ha nem érdekelne mikor s hogyan került oda, s mi célt is szolgál. – Ez korábban nem láttam rajtad. – jegyzem meg. – Helyezd magad kényelembe… - intek a medence felé, s eltűnök a függöny mögött, mely halk zörrenéssel zárul mögöttem. A választék nem nagy melyet fel tudok szolgálni, de azt a keveset felszolgálom számára. Két pohárral térek vissza, melyben a városban fel lelhető legjobb bor vöröslik. Akár elmerült vagy csak készül, átnyújtom neki a poharat.

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Vas. Szept. 30, 2018 6:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Caly x Seth

Chances don't approach you, it's you who approach chances


Nem voltam már önmagam, ezt én is észrevettem és valószínűleg húgom is. Ő akarta, hogy levegyem az álarcom, megtettem és olyan csupasznak és védtelennek éreztem magam nélküle, mint annak idején, mikor anyánk magával rángatott, hogy férfit faragjon belőlem. Nem tetszett, hogy ennyire belém láthatott. Hogy megadtam neki az esélyt. De szükségesnek véltem meghozni ezt az áldozatot. Kiérdemelte. Mondhatni leeresztettem. Elfáradtam. Ám arcvonásaim, tekintetem sziklaszilárd maradt, az évek során szinte már rám ragadt ez a pofázmány.
- Nem hiszem. Molekuláira robbant szét. A benne érlelt erő pedig kiszabadult. De örülök neki, hogy titeket nem került el. - feleltem végül és az arcomra erőltettem egy félmosolyt, ami azon nyomban le is hervadt, hogy megjegyezte, tudja a titkomat és én rájöttem melyiket. Megérdeklődtem tőle, ugyan honnan tud róla? Ám mielőtt még válaszra nyithatta volna a száját, éltem a lehetőséggel, melyet felkínált és magamévá téve ajkait szívtam az erejéből. Visszacsókolt, s csókja olyannyira kellemes volt a számomra, hogy szívesen folytattam volna még, nem eresztettem volna el karjaimból, megmutattam volna neki, hogy nem csak pusztítani vagyok képes, hanem örömet is okozni. De aztán úgy döntöttem, hogy mielőtt még eszemet vesztve felkapnám, hogy bizonyítsak, elhúzódtam tőle és végigcsókolva álla ívén megköszöntem neki kedvességét. Vágytam rá, hogy a magamévá tegyem, már évezredek óta, azóta, hogy először le kellett tépjem róla a hacukáját. De ennek semmi jelét nem adtam. Ezúttal sem. Távolabb léptem tőle, most ő következett egy vallomással. Ahogy teltek-múltak a percek, kezdett a szituáció egy kissé kínossá válni. Gyűlöltem azt, aki anyánk mellett kellett legyek, gyűlöltem azt, amit meg kellett tegyek vele. Próbáltam elmosni az emlékét annak, hogy ki kellett elégítsem. Nem reklámoztam ezt senki előtt sem, és nem azért, mert nem voltam rá büszke, hanem mert egyenesen undorodtam még a gondolattól is. Ez egy olyan titok volt, melyet egy másik súlyos titok mellett őriztem. Ami sok mindent megmagyarázott volna a testvéri viszonyaimról. De voltak olyan titkok, melyekről jobb, ha csak az érintett felek tudnak. Calypso mégis tudomást szerzett az egyikről, a legsúlyosabbról mind közül. Kacér érintéseivel leplezte azt, hogy ne kelljen kimondania. Aztán elárulta, honnan derült fény a titokra. Meglepettségem ezúttal rendesen kiült az arcomra. Látta. Szemtanúja volt, ahogy tulajdon anyánk arra kényszerített, hogy meghágjam. Na de vajon melyik jelenetnél volt ott? Mivel a másik személyt nem említette, ezért gondolom, nem abba lesett be húgom. Arról nem tudhat. Majdnem visszakérdeztem, hogy milyen módon leselkedett, de inkább parlagon hagytam a témát, mert láttam rajta, hogy neki is kellemetlen erről beszélnie. És én sem szándékoztam forszírozni a témát a továbbiakban. Csak biccentettem válaszára, ennyi megerősítés éppen elég volt. Érezhette, hogy ez az egész nem jó gondolatokkal árasztotta el elmém, mert vigaszt próbált nyújtani. Abban a pillanatban már nem tudtam volna megmondani, hogy most a valóságban vagyok e, vagy csak álmodom. Túl sok új élmény ért húgommal azon az éjjelen, én pedig már rég nem voltam hozzászokva ilyen pozitív élményekhez a testvéreimmel kapcsolatban. Főleg nem vele.
- De ennek nem így kellett volna történnie Calypso. Olyan, mintha álmodnék. És azt sem tudom eldönteni, jó vagy rossz e ez az álom. Várom, mikor ébredek fel belőle, hogy újra a ládában találjam magam a csillagos ég alatt. - utalok az egész eddigi történésekre a ládából való kiszabadulásunk óta, miközben a saját undormány tükörképem hullámzik a víz felszínén. Az erőm elvesztésére, a kudarcra, a tehetetlenségre, arra, hogy hiába is próbálok rájönni a miértekre, egyszerűen nem tudok. És arra is, ami ezen az estén történt és történik vele. Ismét rápillantok. Ez sem megszokott, mármint ez a gyengédség, ezek a kellemes érzések. A rémálomban talán van valami jó is. Tartson ki legalább addig, míg fel nem ébredek, ne illanjon el oly gyorsan. Megpróbálok én is valami mosolyfélét erőltetni arcomra, de inkább tűnik idegrángásnak, így nem is erőltetem. Szavai hallatán aztán ismét felsóhajtok. Mennyivel könnyebb lenne az élet félreértések nélkül!
- Igen, de nem azonnal, itt és most gondoltam. Mint már említettem is, ha majd elég erőm lesz hozzá. Egyébként meg egyéne válogatja, kinek mi élvez prioritást. Neked ez, másnak meg lehet más. Nincs kőbe vésve semmi. Ráadásul mégha össze is fogunk mind a nyolcan, Amarát valószínűleg akkor sem tudjuk egymagunk legyőzni. Kellenek a szövetségesek. De ha már vannak, nem élvezhetjük az előnyt is? El lehet intézni egyszerre több dolgot is, nem egy előre megrajzolt séma szerint haladunk, amit pontról-ponta kell követni. De ez csak az én véleményem. - feleltem rezzenéstelen arccal. Még a pislogás is elkerült.
- Újfent csak félreértettél. Az, hogy egy leviatán uralta várost akarok teremteni magunknak, ahol szabadon járhatunk kelhetünk és nem kell attól tartanunk, hogy angyalok, démonok, vadászok meg félszerzetek akarnak igazságot szolgáltatni felettünk nem jelenti azt, hogy rabláncra verve akarnálak ott tartani titeket, kötelezni arra, hogy ott éljetek. Én nem ilyen vagyok. De egyszer majd talán te is rájössz. - fogalmaztam meg a gondolataimat úgy, hogy nyilvánvalóak legyenek a számára. Következő megállapítására megcsóváltam a fejemet.
- Calypso. Folyamat. Ez a kulcsa mindennek. Valamivel el kell kezdenünk. Először egy város is megteszi, onnan lehet tovább terjeszkedni. Szépen sorjában. Lassú víz partot mos. Ahogy egyre nő és nő majd az erőnk és kezdünk újra régi, hatalmas erőnkben fürdeni, úgy a hatalmunkat is tovább tudjuk növelni. De ehhez idő kell. Nekem se, neked sem pár száz évbe telt ez, úgy gondolom. - tettem hozzá, majd elfordultam és ismét a fodrozódó vízbe bámultam. Eszemben sem volt feltételeket szabni nekik, uralkodni az akaratuk felett, mert tisztában voltam azzal, milyen érzéseket szül, milyen gondolatokhoz vezet. Világ életemben önző voltam, magamnak való és hataloméhes. De nem zsarnok. Nem vagyok Andariel. És a büdös életben nem akarnék olyanná válni, mint ő. Talán érezte rajtam a feszültséget, fáradtságot, mert leguggolt elém, egyik tenyerét a térdemre helyezte, a másikkal maga felé fordította a fejem, így kénytelen voltam rá nézni. Meleg, barna tekintetébe. Nem tudtam neki mit felelni. Valóban nem kell, de ilyen voltam, mindig is magányos farkas voltam, egyedül küzdöttem meg a problémáimmal. Ez már ilyen berögződés, melyet nem tudok megtörni, kitörölni. Próbálkozom, most is azt teszem, de nem várhat tőlem csodákat. Ismét csak biccentettem tudatva, hogy értettem a mondandóját. Felállt és vele együtt az én kezeim is megindította, így kénytelen voltam felállni. Most már szemben álltunk egymással.
- Nem hiszem, hogy sokáig bújik még meg az árnyak között. De én még mindig úgy gondolom, hogy várjunk. Nem mennék elébe, hogy tőle informálódjunk. És ez nem zárja ki azt, hogy nem szövetkezhetünk angyalokkal és démokkal. Szóval az egyik ark kipurcant? Mi történt?  - érdeklődtem tőle. Nem igazán voltam járatos tollas ügyekben, mivel az informátorom már valószínűleg nem emlékezett rám és elnyelte a föld. Csupán csak annyit tudtam pár elejtett információból, hogy Gabriel fellázadt és eszét vesztett öldöklésbe kezdett a földön, Michael pedig megpróbálta megfékezni őrjöngését. Nem csodálom. Elhagyta az Istene. Ha én nem magamban, hanem másban hinnék, én sem érezném túl jól magam, miután cserben hagytak.
- Pont ez a probléma. Mindenki csak találgat és feltételes módban beszél. Talán Amara ezt akarja, talán azt. Talán ezt tudja, talán nem. Pont ezért lenne balgaság elébe menni, másmilyen módon kell információkhoz jutnunk felőle. Például olyan személyeket kellene megkörnyékezni, kik már fejet hajtottak a sötét nagyasszony előtt. - válaszoltam. Húgom tenyere ismét közeledni kezdett felém, arcizmaim ismét befeszültek, de amilyen gyorsan jött az érzés, olyan gyorsan el is tűnt, mert csak a hajamat kezdte igazgatni. Felhúzott szemöldökkel vizslattam tekintetét. Még mindig a miérteket kerestem, de sehol sem találtam. Még a mellkasom is megbökte és olyan mondatok hagyták el ajkait, melyek furcsa érzéseket keltettek bennem. Kellemes, megnyugtató érzéseket. Ez egy olyan szituáció volt, ami azt a látszatot keltette, mintha mi is egy normális család lennénk. Pedig koránt sem voltunk azok. De ha már itt volt a lehetőség, a pillanat, megragadtam. Két karomat átfontam a derekán, majd hátul összekulcsolva magamhoz vontam. Nem igazán ismertem más módját hálám kifejezésének jeléül. Ujjaim beletúrtak félig még nedves hajába.
- Jól látod húgom. Egy ideje már nem tudtam lehunyni a szemeimet. - mormogtam a feje búbjához. Mióta is nem aludtam? 3 napja? Mióta megéltem azt a kudarcot, nem sokat aludtam. Ha mégis képes voltam lehunyni szemeim, 3-4 óra múlva már ki is pattantak. És mivel folyamatosan töröm a fejem, járatom agytekervényeim, keresem a válaszokat, a lehetőségeket, így a pihenésre nem sok időm jut. Nem tudnék nyugodt szívvel elaludni tudva, hogy erőtlen vagyok, védtelen.
- De előtte jól esne egy kiadós fürdő. - tettem még hozzá. Hiányoztak a termálvizek, a hatalmas fürdők, ebben a mai világban gusztustalanul lekicsinyítettek mindent és összezsúfoltak egy kis térbe. Alig fértem bele a kádba, kényelmetlen volt, kilógott a lábam, a vállaimmal szinte beszorultam. Így feladtam a fürdés lehetőségét és áttértem a zuhany használatára.

avatar



☩ Reagok :
102
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Szer. Szept. 26, 2018 10:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Ahogy gyűltek bennünk az indulatok, úgy gyűltek a fejünk felett a felhők, s végül úgy csillapodott, ahogyan a „lelkünkben” dúló vihar. Véletlen műve csupán? Régen mindkettőnk hatalma megvolt ahhoz, hogy viharokat keltsünk, dús erdőket tegyünk kietlen sivataggá. De mára ez a múlté, mégis … Még sincs idő ezen elmélkedni, talán majd máskor. Pörögnek a percek, ahogyan a gondolatok s szavak. A fürdő omladozó falairól pattantak vissza vagy éppen tompítják halk suttogássá, hogy más nem hallhassa, hogy ha kell csak a mi és az ő titka legyen. Mindig erős volt, mint egy szikla, most mégis úgy éreztem megrogyott, szétcsúszott alatta a talaj. Nem az arca vagy a tekintete árulta el, hanem a szavai. Összeszűkült szemmel hallgatom magyarázatát arról az éjszakáról, melyet én taktikai hibának véltem. Szám belső felére haraptam, ahogyan összeraktam magamban a kockákat. Már amennyire ez lehetséges volt számomra. Hisz sok részlet kimaradt, melyek csak újabb kérdéseket vetettek fel bennem. De innen nézve teljesen megváltozott a helyzet, s nem tudtam érte hibáztatni. Csak egy mély sóhaj szakadt fel tüdőmből. – S a darabjait nem tudnánk valahogyan hasznosítani? – tettem fel az egyszerű s számomra logikus kérdést. Szeretem volna neki segíteni. Hogy miért? Mert minden tette ellenére a véremből való volt, s úgy éreztem a legnagyobb fegyverünk az összefogásban rejlik. Nem akartam érte semmit, életemben nem sok olyan alkalom volt, hogy önzetlenül tettem volna bármit. De ez olyan volt. Pontosan még én sem tudtam, hogy lehetséges-e vagy, hogy ha mégis miként. De a lehetőségek tárháza igencsak foghíjas volt, így minden után két kézzel markoltam, s reménykedtem, hogy nem illan el ujjaim közül. Teljesen megértettem mit érezz, még akkor is, ha ezeket szavakba nem öntöttem, csak némán néztem, miként emészti belülről. Nem csak ő az, akinek a jól felépített „élete”, hatalma egy suhanó gondolat alatt vált porrá, mindannyiunk megsínylette a hétszáz év nyomort. Mind kezdhetünk, előröl mindent.  Ezek voltak azok, melyek arra ösztönöztek, hogy elengedjem múltbéli sérelmeimet, s olyat tegyek melyre már évezredek óta nem volt példa. Megérintettem. Úgy ahogyan még soha. Végül tettem mégis követték a szavak. Nem kellett csalódnom, ám mielőtt válaszolhattam volna, olyat tett melyre álmomban sem gondoltam volna. Ajkát az enyémhez érintette, mintha áram csipet volna meg, szinte láttam, miként szikrázik energiánk kettőnk közt. Nem húzódtam el, bár több volt ez egy testvéri csóknál. Nem vagyok az erkölcs mintaképe, mégsem gondoltam még soha úgy rá, mint egy férfira. Furcsa, ha el kellett volna képzelni, nem ilyen lett volna. Sokkal… durvább, talán azért mert sose jutott számomra más tőle. Az hogy arcán sose láttam a megbánás morzsáját sem, az ajánlatomat nem teszi semmisé. Hagytam, hogy nyelvével táncra hívja enyémet, s én elfogadtam a felkérést. Félve hunytam le szemem, talán arra vártam, miként mar belém, de nem tette, így tenyereim közé fogtam arcát. Csókja egyszerre volt hűs és forró, lágyan kínzó. Éreztem miként hagy el az erőm, ahogy újabb és újabb kört írtunk le a táncparketten. Azt az érzést ismertem, amikor én veszem el az erőt, s átjárja testem, de ez még ismeretlen volt, s talán épp ez tette oly izgalmassá. A keringő végén szinte felkínálom neki állam ívét, úgy lehet még arcához is dörgölődzők. – Szívesen. – rebben magasba szemöldököm, egy árnyék mosoly kíséretében, mely így együtt elismerésről árulkodik. – Honnan? – bontakozok ki karjaiból, s fordulok el tőle. Miként is lehet szavakba önteni, azt amit láttam? Még máig sem találok rá szavakat. Sok mindent láttam már, s az ilyenen sem botránkoztam meg, csupán jégtekintettel figyeltem az eseményt. Ám mikor, arra kell visszaemlékezni anyád, miként hálja el, a daruk nászát, s ezt mind tulajdon fiával, minden szó a torkon akad. – Láttam. – fogalmazok tömören. – Nem, csak egyetlen egyszer… - írok le a levegőben egy félkört, megakadályozva bárminemű kérdést. - … de nem kellett hozzá túl sok ész, hogy rájöjjek, nem egyszeri alkalomról volt szó. Megvoltak anyánk módszerei, neked ez jutott. – próbálok rideg maradni, akár a márvány, ezek tények, melyekbe bele kell, s kellett törődnünk. - De nem élhetünk a múltban, átlépni rajta, mint egy kiszáradt testen, ez a megoldás, mert míg hagyjuk, hogy árnyékot vessen ránk akár csak az emléke, holtában uralkodni fog rajtunk. Nincs mit szégyellened rajta. – küldök felé egy biztató félmosolyt. – Ha ezt a titkod megőriztem ennyi időn keresztül, úgy ezt is megfogom. Nem áll érdekemben, hogy másképpen tegyek, még akkor sem, ha erőd valahol az univerzumba kering. – körzök ujjammal a fejem mellet, miközben másik karom a mellem alatt vetem át. Hogy miért is változtam meg ilyen hirtelen? Olyan témát súroltunk mely mindkettőnk számára kellemetlen, kinek ezért, kinek azért. - Új várost? Ahhoz, hogy jövőnk legyen, a problémát kell elhárítani. Szerintem, most nem ez a legfontosabb. Egy város? Hétszáz év egy dobozban együtt neked nem volt elég? Most újra össze akarsz zárni minket? Nem attól lesz összetartás, hogy összezsúfolsz minket. Ne haragudj, de köszönöm én ebből nem kérek. – tartom fel mindkét kezem. Már a gondolattól is kiráz a hideg. – HA sikerül korábbi önmagunkat összekaparni, miért érnéd be egy várossal, mikor az egész világra kihatással lehetsz? – nézek rá kissé értetlenül, megrázva a fejem. – Miért lenne ennyi elég? Nem arra születtünk, hogy egy városban poshadjunk. De ha eljön az idő, s minden vágyad ez lesz, segítek neked, viszont azt, ne várd, hogy beköltözök az alsó épületbe, egy betondzsungelba. – most is csak a kényszer visz rá, hogy itt legyek. De sose voltam az a fajta, akit négy fal közé lehetett zárni, kivételt képez ez alól a láda. Bár ott is inkább a nihilt választottam lakhelyemül. Látom rajta eluralkodni rajta a tehetetlenséget, mely engem is gyötör, keresi a választ, de hiába kutat, nem találja. Leguggolok elé, térdére teszem kezem, míg a másikkal arca alá nyúlok, ezzel is kényszerítve arra, hogy rám nézzen. – Nem kell mindent egyedül csinálnod. – ismétlem önmagam. Segítenék, de ehhez az kell, hogy kissé feladja önmagát, büszkeségét, de kényszeríteni nem fogom. Ezt a döntést neki kell meghozni. – Igazad van, túl sok a talán, de addig míg Amara meg bújik az árnyak közt nem lesz válasz. A lovasok szétszéledtek, ki tudja, merre járnak. S az arkok? Nos, egy már a csillagok között jár, a másik pedig a Sötétség elé helyezte fegyverét. A lehetséges szövetségesek száma fogyatkozik, lépni kell. – kezem kezére simítom. Felállok, s őt is erre próbálom ösztökélni. – Fegyverek vagyunk, ezt nem vitattam egy percig sem, de a kérdés az, hogy a feláldozhatók táborát gyarapítjuk e. Hogy erőnk véges, azt csak mi tudjuk és talán Amara. Ezt fordíthatjuk a saját javunkra is. De ez nem olyan dolog, amit bármelyikünk eldönthet. Szükség van a többiekre is, s tudnunk kell, hogy Amara mit akar. – nyúlok ismét fejéhez, eljátszadozok egy nedves tinccsel, melyet a helyére igazítok. – Bármi történjék is, melletted állok, amíg az mindenki érdekét szolgálja, s nem lesz benne senki feláldozható. Te sem. – bökök a mellkasára. – Mindig van egy erősebb ellenfél, de minden ellenfélnek meg van a gyenge pontja, neki is kell lennie. S ha elég kitartók vagyunk, megtaláljuk. Kimerültnek látszol. – szemei alatt sötét foltok, eddig fel sem tűnt, talán csak a fények játéka az egész. – Pihened kellene. – javaslom, hisz elmondása szerint erejét vesztette, s bár az imént jól lakott belőlem, a testét s elméjét is megterhelték a történtek. – A két rossz közül a kisebbeket kell választani, s mint minden mérlegnek két oldala van. Most nincs aranyközép út.
[/quote]

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 22, 2018 12:38 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Caly x Seth

Chances don't approach you, it's you who approach chances


A vihar, mely hirtelen csapott le San Franciscora követett bennünket, s ahogy mi terepet váltottunk, ahogy átléptünk a portálon keresztül egy másik városba, úgy szakadoztak fel a sötét fellegek és jelentek meg a mi fejünk felett. Vajon ez a mi művünk lett volna? Vagy csak Calypso megerősödött erejének műve? Nem tudtam eldönteni. Már nem lehettem biztos semmiben sem. Egyébként is nehéz volt számomra a megnyílás mások előtt. Hosszú életem során rájöttem már, hogy minél többet tudnak rólad, annál sebezhetőbbé válsz. Nagyon nehéz érezni úgy, hogy nincs lelked. Nagyon nehéz úgy testvérként viselkedni, ha mindig is egyedül jártad a világot, ha világ életedben magányos farkas voltál és eltaszítottál magad mellől mindent, ami érzelmi kötődést váltott volna ki belőled. Megtanultam a leckét már egészen fiatalon. Andariel volt a tanítómesterem. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Elvett tőlem mindent és azt akarta, hogy csak ő létezzen a számomra, csak őt lássam, őt szolgáljam, őt érezzem, őt érintsem, csak ő legyen a világom. Pontosan ezért lettem inkább egy kietlen, száraz sivatag belülről, vagy egy fagyos szibériai terület. A saját önzősége formált engem éppoly önzővé és kegyetlenné, mint amilyen ő maga is volt. Számomra az ilyen másoknak fesztelen családi beszélgetések nehézkesen mentek, jobbára csak csendben hallgattam őket, figyeltem minden egyes mozdulatukra, minden rezdülésükre, mimikájukra. Próbáltam őket értelmezni. Mikor Calypsot bántottam, akkor is épp ugyanazt tettem. Megpróbáltam megfejteni, miért is adta fel egy idő után és hagyta magát bántani és megalázni. De nem mutatta ki az érzelmeit, sőt, egyfajta csendes beletörődéssel viselte Andariel büntetését. Ezzel az idegeimre ment. Utáltam olyankor, azt akartam üssön vissza, küzdjön végre magáért, ne hagyja, hogy a pokolszuka győzzön. Volt, hogy emiatt elvetettem a sulykot. De nem tehettem semmit. Ha Andariel megsejtette volna, hogy sajnáltam a húgomat, és össze akartam volna toldozni-foltozni, akkor még kegyetlenebb módszerekhez folyamodott volna. És ez Calypsonak többet ártott, mint használt volna. Így egy idő után vele szemben is felvettem a leszarom stílust. Igyekeztem kiölni a sajnálatot és minden vele járó gondolatot. Egy idő után aztán sikerült is. Túl jól. Az volt az utolsó, hogy bántottam. És az volt az utolsó, hogy Andarielnek szívességeket tettem. Eltűntem az életükből egyik napról a másikra és onnantól kezdve már csak magamért éltem. Mert addig a pillanatig nem is éltem. Csak egy báb voltam. De volt már annyi hatalmam és vagyonom, hogy önálló, új életet kezdjek. Ekkor kezdődött Seth felemelkedése. De akkor még nem is sejtettem, hogy a bukás egy-két évezreden belül elkezdődik. És a mai napig tart. Lesz még valaha annyi erőm, mint egykoron? A kemény munkával megszerzett hatalmam annyira hiányzott, hogy hiánya szinte lyukat égetett belém, gyűlöltem tehetetlen és kiszolgáltatott lenni. Gyűlöltem a kudarc keserű ízét a számban. És ezt soha senkinek nem vallottam volna be. Ám Calypso ott állt előttem és ahogy próbálkoztam nihilbe burkolózva szavakba önteni a gondolataimat, az ő haragja is csillapodott és a vihar kezdett elsimulni az égen. Mondandóm végén őt is hagytam érvényesülni, mondja el a gondolatait, immáron úgy, hogy mindketten figyelünk arra, amit a másik mond, és nem csak azt látjuk, hogy mozog a szája a másiknak. Nem gondolkoztam tiszta fejjel. Megeshet. Amióta kiszabadultunk a ládából, össze vagyok zavarodva, mintha kezdenék kifordulni önmagamból. Néha úgy érzem, el fogok veszni, talán Amara sötétsége elkezdett tanyát verni a fejemben és minden egyes nappal jobban mérgezi elmém.
- Nem várhattam Calypso. Ezt az erőt csak egyszer lehetett megkaparintani minden egyes évszázadban. Sajnos most jött el az ideje az újabb aratásnak. Nem maradt más választásom. Mert ki tudja mi lesz száz év múlva? Lehet már a nagy büdös semmi. Mi sem, semmi sem. Éppen ezért nem akartam kivárni a következőt. És a kutyáim ígyis-úgyis kiszabadultak volna, tőlem, tőled, Istentől függetlenül. Andariel is ugyanazt a sémát alkalmazta, amikor elzárta őket, mint maga a vén róka ellenünk. Csak anyánk pecsétje nem volt olyan tartós, nem tervezett ily hosszú időre előre. Megpróbáltam a két időpontot összeegyeztetni, felerősíteni a kristályt is a lényeim erejével és fordítva. Egymásból merítették az energiát. És…belőlem. De sajnos nem számoltam valamivel. Az égi villámmal. És az elektromos túltöltődéssel. Nem lett volna szükségünk Amarára, ha a nemeskő, amibe lelkeket zártam el már évezredek óta, amit megbűvöltem annak idején, hogy átformálja a lelkeket erővé és majdan a hasznunkra legyen, nem semmisült volna meg azon az éjjelen. De vége Calypso. Nincs többé. És ezzel kétezer év kemény munkája veszett oda. - a torkom összeszorult, nem bírtam tovább folytatni, szünetet kellett tartsak. Mindkét markom ökölbe szorult, a nyugalmam egy pillanat alatt vált a semmivé, ahogy ismét átéltem a kudarc pillanatait. Pedig oly közel voltam már hozzá. Kisa már ott állt a kő mellett, csak hozzá kellett volna érjen. Megfeszült az állkapcsom, lehunytam szemeim egy pillanatra és elmormoltam magamban egy tibeti mantrát. A következő szavaira aztán meglepetten nyitottam fel ismét. Valami érdekes érzelemfoszlány kezdett kavarogni bennem. Mint a vegyesfelvágott. Egy részem dühös volt, gyűlölte ezt az állapotot és azt, hogy még a szemébe is vágták. Világ életemben rühelltem mások adósa lenni. Mert semmi sincs ingyen, mindennek ára van. A segítségnek is. Éppen ezért nem kuncsorogtam sem erőért, sem hatalomért cserébe. És ő mégis segítséget ajánlott. A másik részem szimplán csak nem értette, miért? Ám amint kiejtette a száján azt a bizonyos mondatot, teljesen lefagytam. Ha te odaveszel, mind meghalunk egy kicsit. Ez visszhangzott a fejemben folyton-folyvást. Csak néztem rá kígyó szemeimmel értetlenül. A tekintetében meleg szelídséget véltem felfedezni. Világ életemben azt hittem, hogy ő is egyike azon testvéreimnek, akik szívből megvetnek. Meg is volt rá az oka. Nemcsak szavai, de tettei is megleptek, elcsodálkozva néztem, ahogy közelebb lépett hozzám, majd hosszú ujjaival végigsimított az arcomon. Finom érintése nagyon új volt a számomra. Eddig épp, hogy csak hozzám ért. Mikor hirtelen tarkón ragadott és fejem megindult lefele, hogy homlokaink összetalálkozzanak félúton, azt hittem, meg akar fejelni. Egy pillanatra befeszültem, azt gondoltam, minden csak csapda volt és most megmutatja, mire képes. De a szavai nem arról árulkodtak. És a mosolya sem. Annyira összezavart, hogy mondatai összeestek elmémben, próbáltam helyrerakni a szavakat, hogy ismét értelmes mondatokká álljanak össze. Aztán mikor puha ajkait a homlokomhoz érintette, valami furcsa nyugtató, meleg érzés járta át a testem ellazítva minden egyes haptákba vágódott izmomat. Pedig az ingem hűvösen tapadt rám az esőzés után. Azt akarta, szolgáljam ki magam az erőből, ami az övé volt. Kész volt osztozkodni. Elmosolyodtam. Már szinte el is felejtettem, hogy tisztában volt az egyik titkommal. De nem árulta el, melyikkel, ehelyett, csábosan megindult felém, és a nadrágom korca felett kezdett el ujjaival végigzongorázni a mellkasomon. Felvont szemöldökkel néztem, mit csinál, közben a szívverésem szaporább ütemet vett fel. Életemben nem kaptam ennyi simogatást tőle, mint abban az egy percben. A mi kapcsolatunk kimerült a családon belüli erőszakban. De már egy teljesen más világot éltünk. Egy Andariel mentes világot. Ekkor eszembe ötlött a megoldás. Másról nem szerezhetett tudomást, csak ami amúgy is a tulajdon szemei előtt zajlott. Persze titokban. Mély levegőt vettem, majd nyeltem egyet, s a csuklóját átfogva visszahúztam magam elé.
- Andariel. Hogyan tudtad meg? - érdeklődtem tőle, miközben tekintetemmel arcát fürkésztem. Calypso a meglepetések húga volt azon az estén. Rég volt már, hogy egy nő úgy meglepett, hogy szóhoz se tudjak jutni miatta. Gondoltam én is meglepem őt valami kedvességgel, amire abban a pillanatban a legjobban vágytam. Állát két ujjam közé fogtam, kicsit megemeltem, majd lecsaptam ajkaira. Eleresztettem a csuklóját, majd a derekánál fogva közelebb húztam magamhoz. Nyelvemmel szenvedélyesen vettem birtokba az övét, de nem voltam mohó, követelőző, csak határozott. A csókkal együtt elkezdtem erőt, energiát szívni tőle. Nem szívtam sokat, csak annyit, hogy kitartson egy időre, míg a B tervet meg nem tudom valósítani. Bár a csók kellemes volt, de amint úgy éreztem, eleget szipkáztam, elszakítottam magam tőle és végig csókoltam az álla ívét felfele.
- Köszönöm! - dörmögtem  a fülébe, majd elhajoltam. Abban a köszönömben minden benne volt. A kellemes érzések, a bizalom, az őszinteség, az osztozkodás, minden, amit csak megköszönhettem neki azon az éjjelen. Végre össze tudtam szedni a gondolataimat.
- Arra már én is rájöttem, hogy szövetségesek nélkül semmire sem megyek. Most próbálok egy erős démoni szövetséget létrehozni. És ha elég erőm lesz hozzá, új jövőt akarok teremteni magunknak, egy saját várost egy már meglévő romjain. Viszont Amarán is múlik ez a jövő. Ha az arkok és a lovasok mind összejátszottak a Sötét asszony ellen, és ők zárták el, akkor nem lehetséges, hogy bennünk keresi a megoldást? Tegyük fel azért szabadított ki bennünket, mert bennünk látja a szövetségest? Sem a mennyei szárnyasokban, sem a pokolszökevényekben nem bízik, talán mindet pusztulásra ítéltette már gondolatban. De mi vagyunk a nagy talány. Mi is ugyanolyan sorsra jutottunk, mint ő. El lettünk zárva. Nem emlékeznek ránk, ő mégis értesült valahonnan a létezésünkről. És fivérével ellenszegülve ismét ráeresztett bennünket a világra. Gondolom ő se értett mindenben egyet fivére szavaival, talán egyes dolgokat máshogy képzelt el, máshogy akarta formálni a világot. Mi is a magunk képére igyekeztük formálni. Csak ő valószínűleg nagyobb volumenű projektben gondolkodott. Még mindig túl sok a talán, de mi van, ha tényleg lehetne vele alkut kötnünk? Bár ebben a formában nem sok hasznunkat venné. Talán ezért se siettette még a találkozást. Megvárja, hogy kissé felfegyverkezzünk, csak utána jelenik meg követelőzni, kérni vagy bármit csinálni. Mert még mindig nem tudja a világ, hogy kik vagyunk, a legtöbben azt az éjjelt is a Sötétséghez kötik. És hacsak ti nem árultatok el magatokról túl sokat azon az éjjelen, nem tudják, hogy leviatánok köze van a dologhoz. Gondolkodom Calypso, a fejem tele van gondolatokkal, de egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi mit takar, mit akar tőlünk, mire kellünk neki, miért szabadított ki, csak találgatok, elemzek, de a darabkák nem állnak össze egy egésszé. Most nem. - lerogytam az egyik medence szélére, majd tenyeremmel elkezdtem dörzsölni a homlokomat.
- Nem szeretek sötétben tapogatózni. Soha nem tartottam semmitől, még Istentől sem. Andarieltől jobban. De utána őt is lenyomtam. És most? Az ismeretlentől tartok. Ez kész vicc. - széles vigyor jelent meg a pofázmányomon. Kiröhögöm magam mindjárt, olyan nevetségessé váltam. Rá se ismerek saját magamra.
- Ha együtt akarjuk megtörni az uralmát, akkor lehet magát Istent kellene előkerítenünk, nem igaz? Gyűlöl bennünket, mi is őt, de ahogy én és Kisa is félre tudjuk tenni a nézeteltérésünket ilyen ramaty időkben, tán vele is lehetne egyezkedni. Hisz ebből úgysem maradhatunk ki, mi sem ússzuk meg szárazon. Választási lehetőségünk meg nem sok van. - sóhajtottam fel, majd a gőzölgő vízbe bámultam. A tükörképem nem én voltam. Vagyis egy másik én, hasonló ahhoz, aki Andariel mellett voltam. És ezt az énem gyűlöltem a világon a legjobban.

avatar



☩ Reagok :
102
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 20, 2018 9:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Az év testvérei címért aligha indulhatnánk, de efféle babérokra valószínűleg sose vágyott egyikünk sem. Akarva akaratlanul is ellenséget látunk egymásban, s ezt részben köszönhetjük anyánknak. Vagy csak hibáztatni akarunk érte valakit, s ha már úgysincs köztünk, miért is ne ő legyen az? Mostanában elég sokszor átfut az agyamon, hogy megsemmisülése után, miért is nem léptünk közös mederbe? Vagy ha mégis- hisz tudásunk átadása az embereknek, a világ saját képünkre való formálása mégis csak nevezhető közös célnak- mikor szakadt ágakra a szilaj folyó, ezzel is gyengítve saját erejét? Az eddig egybefüggő sötét fellegek lassan hömpölygő viharfelhőkké alakulnak. Lágyan kap hajamba az eső illatot hozó szél. Fortyog bennem a düh, s látható távozására csak összevonom a szemöldököm. Menekül. Sziszegnék neki búcsúzul valamit, valami mégis maradásra bírta. Csak enyhén vontam fel szemöldököm, mely meglepettségemről árulkodhatott. De hamar elillant arcomról, hisz még korántsem fejeztem be hozzáintézett szavaimat. Csak állt s némán hallgatott, nem tudtam volna eldönteni, hogy küzd-e belső démonjaival melyek azt súgják neki söpörjön le a kilátó tetejéről vagy csak hatalmába kerítette valami földöntúli nyugalom. Olyan akár a jégbe fagyott tenger csak a hófehér felszín simíthatja az északi szél, a háborgó mélységet nem érintheti. Ajánlatom őszinte volt, s reméltem minden szavát meghallja. Nem lát bele olyat, amit ő akar, nem követi el azt a hibát, amellyel engem vádolt. Nem várok el cserébe semmit, s könyörögnie sem kell érte. Csak el kell vennie. Ujjai úgy fonódtak csuklómra, ahogyan a kígyó tekeredik áldozata teste köré. Számomra befejezettnek tekintettem a beszélgetést, úgy ahogyan volt, válaszok nélkül. Fáradtnak éreztem magam, akire évszázadok bűne szakadt rá egyszerre, s ezt még megfejelte a sors a testvérekkel is. Szívesebben lettem volna most egyke vagy csak lettem volna füst, mely gyorsan illan, semmit nem hagyva maga után. Hiába is akartam magányosan tölteni időmet, velem együtt lépett át a kapun, melyet nyitottam. S nem csak őt hoztam magammal, a záródó kapunk keresztül láttam, miként simul ki a sötétség San Francisco felett, s hogy takarja el ugyanazt a Holdat felettünk. Az eső halkan szitálni kezdett körülöttünk, mintha csak siratna valamit. Hajam lassan áztatta át. Komor tekintettel néztem rá, ahogy maga felé fordított. Kénytelen volt lehajolni hozzám, ha a szemembe akart nézni. Most nem zavart, hogy hozzám ért, fel sem fogtam. A lámpások fényében- melyeket magam akasztottam fel, csakhogy otthonosabbá tegyem a fürdőt– arcán árnyékok játszottak, még ijesztőbbé téve kígyószemeit. Egy pillanatra szakítottam el tekintetem az övétől, hogy a repedezett márványpadlóra süssem. Nem szerettem, ha megmondják, mit tegyek s mit ne, még akkor sem, ha imént magam ajánlottam fel neki. Ez volt a páncélom első rétege, melyet építeni kezdem, ellene, ellenük, anyám ellen. S hiába csupaszítottam le magam meztelenre, beláttam, hogy hasztalan minden próbálkozás, az álarcom újra magamra kell húzzam. Ahogyan azt is, hogy talán igaza van, s kissé hevesen reagáltunk egymás szavaira. Így újra sárga szemeibe fúrtam, az én mogyoróbarnáim. A penge vékony fekete csíkot figyeltem. Sokat segített, hogy hangja különösen nyugodt volt, kellemesen csiklandozta fülem. Vállam lassan emelkedett majd süllyedt le hatalmas kezei alatt. A két szemöldököm, mint valami lipityóka játszik a homlokomon, hol az egyik, hol másik reppen a magasba. – Persze, de nem volt mindegy, mikor és hogyan. – sóhajtok egy újabbat. – Megértem, hogy kívántad az erőt, ezzel mindannyian így vagyunk. De azt hiszem, hogy nem gondolkoztál tiszta fejjel. Várhattál volna vagy legalább szólhattál volna, nem csak a várost lepted meg, de minket is. S valljuk be ezzel minket is veszélybe sodortál, még akkor is, ha aránylag épségben megúsztuk az egészet. Meg tudod nekem mondani, hogy mégis miért titkolózol előttünk, ha amúgy is osztozkodni akartál? Valóban nem, de emlékeim szerint pont az volt a cél, hogy legalább addig maradjunk az árnyékok között, míg meg nem erősödünk. Minden tettünknek megvannak a következményei, s fel sem mérted, hogy eltelt kerek hétszáz év. De ha már itt tartunk, mit értettél az alatt,hogy : "A város kincset takar. Az emberek lelkei mágiákat rejtenek. Erőnk hatalmasabb lehet bármi másnál, mint egykoron. Nem lesz szükségünk többé sem Amarára, sem senkire. A világ urai lehetünk." – noha a vihar mely belülről tombol, még korántsem múlt el, csupáncsak lecsillapodott, mely bármelyik pillanatban újra tomboló hurrikánná nőheti ki magát. – Az eseményeket és minket is, ami nem a legszerencsésebb, főleg addig míg nem tudjuk, hogy a mérlegnyelvét melyik irányba akarjuk billenteni. – egy fuvallat markol bele a medence felett lebegő gőzbe, s hordja lábunk elé, a Hold sápadt fénye ezüstös fénykarddal tör utat magának a sötét felhőkön át. – Ha úgy döntesz, hogy Amara ellen fordulsz szövetségesekre lesz szükséged. S tetszik vagy sem, azokat nem máshol találod meg, mint az angyalok és démonok s lehet az emberek között. Az mindegy, hogy csak eszközök a kezedben vagy a szövetség valódi alapokra épül, de jelenleg szükségesek. Az arkok s a lovasok zárták el a Sötétséget. Tudod, mit jelent ez? – vonom fel a szemöldököm kérdőn. – Magad mellé s nem magad ellen kell fordítani őket. S most ennek útjába gördítettél akadályokat. Főleg úgy, hogy az arkok s a lovasok száma is megfogyatkozott. A létszám nem teljes.  Ne légy öntelt! Nem élhetsz a múltba, nem vagy már egyiptomi isten, csak egy porszem vagy a homokórában, mely ha megreped és széttörik felkap a szél s egy lesz a sok közül. Azok közül, akit térdre kényszerít a Sötétség. – simítom végig karját s könyökénél fogva leemelem magamról súlyos kezeit. Lassan lenyugszom, mintha a magára erőltetett nyugalma rám is rám ragadt volna, az eső már csak kövér cseppekben hullik a feszített víztükör tetején finom fodrokat vetve rajta. Hátat fordítok neki, s arcomra tapadt tincseket kisimítom belőle. Felpillantok az egyik félkarú vízhordó leányra, szomorú arcán az eső fájdalom könnyeként gördül végig, s áll meg ajkai sarkában. – Hatalmat akarsz, erőt? Hagyd, hogy segítsek, hogy segítsünk. Ne érezd szégyennek, kiben bízzunk, ha nem egymásban? Nem kell feláldoznod magad, ez nem csak a te harcod. – simítom végig kőredőit a ruhának, melyet a leány visel. Érdes, akár csak hangom, ha őszintének kell lenni, legyünk azok, még ha fáj is. – Ha te odaveszel, mind meghalunk egy kicsit. – fordulok felé vissza. Arcát szelíd pillantással simítom végig. Szavaim nem csalárdak, valóban így gondolom, bármelyikünk feje hullik a porba csak ürességet hagy maga után, meggyengítve az egészt, mely még most apró darabokra van törve. – A saját önös érdekeim is megvannak, ahogyan a tiéd is, de nem azt kérem, hogy fedd fel előttem őket, hisz a te dolgod, de az, mely itt és most előrébb vihet minket, ne akard egyedül megoldani. – próbálom magam kifejezni úgy, hogy ne támadásnak vélje szavaim, hogy kiszűrődjön belőle a lényeg.  Következő szavai kőszívem megrepesztik, s halk léptekkel sétálok vissza hozzá, megállva előtte cikáznak szemeim kénsárga szemei, arca ráncai, szája ívén. Megakasztott mozdulat, olyan mint az övé ott a moziban, aztán mégis meggondolom magam. Puha ujjaimmal érintem hűvös, sima bőrét. Szemöldökének vonalán kezdem, kisimítva a ráncokat rajta, halántékának érzékeny bőrén, arcán, állának éles ívén az álláig, melyet ujjaim közé fogok. – Hiszek neked. De azt se hidd, hogy te feláldozható vagy! – hirtelen mozdulattal ragadom meg tarkóját s nyomom homlokom az övéjéhez. – Verd ki ezt a fejedből! Érted!?Mert visszazárlak abba a ládába!– emelem el s döntöm újra az övéhez többször, mint aki a fejébe akarná verni. Az utolsó mondatot elmosolyintott fenyegetésnek szánom. Még mindig így válaszolok: - Valaki úgy gondolja, pont ez a terve, új világot alkotni, az egyensúly jegyében. Egyetlen esélyünk van, ha együtt törjük meg az uralmát. – vonom lejjebb fejét, s lehelek csókot homlokára, lassan eresztem, s lépek el tőle. – Azt tudom neked is mondani, mint Kisának. „ Az üres kalász fent hordja a fejét, a teli meghajol.” Ez az én javaslatom. – nos, hogy mit szűr le ebből, azt ráhagyom. – De abban igazad van, ehhez szükség van, ahhoz, hogy tudjuk mik a szándékai, ezért is gondolom, hogy minél hamarabb találkozni kell vele, míg be nem kebelez mindenkit, akivel csak egy kis esélyünk is van. – az eső már elállt csak a friss levegő maradt utána, mintha csak érezte volna, hogy a bennünk tomboló indulatok is lecsillapodtak volna, talán csak erre várt. Lecsúsztatom vállaimról a kabátot, s a szobor talpazatára fektetem. – Nem csak Athanról van szó, mindannyiunkról, azt hiszed védeni kell minket? Vagy csak e mögé bújsz? Elárulom nem kell, nem kell a nagy testvért játszanod. Ehhez már túl késő. – magyarázom neki korábbi szavaim. – A te választásod… - hunyom le egy pillanatra szemeim. - … de miért nem tudod félre tenni a büszkeséged? Nem te mondtad, hogy egy rossz lépés és nyekk? Mondd, ha erő nélkül szaladgálsz fel s alá, mennyi esélyed van? – meztelen vállal dőlök neki a szobornak. A rideg kő érintésétől végig fut rajtam a hideg, az érzés mégis kellemes. Az utolsó kérdését örültem volna, ha nem teszi fel nekem. Nem csak magam miatt, de miatta is, nem volt kedvem szembesíteni ennyi évezred után a mólt emlékeivel, ahogy én sem akartam felidézni a látványt. Elhallgattam s az ajkamba harapva fürkésztem arcát. A tálalási módszer volt kérdés számomra. Ha halkan vallok, úgy szánalmat érezhet, míg ha vigyorogva, akkor kárörvendést, gúnyt, holott egyik sem volt bennem. Attól nem tartottam, hogy megcsillanna lelkiismerete, hogy leperegne előtte, hogy egyik napról a másikra, miért is változtam meg. – Nos szerinted melyik? – lököm  el magam a szobortól. Tőlem szokatlan módon- legalábbis neki – macskaszerű mozgással szelem át azt a néhány lépést mely köztünk van. Ingének azon gombjához érintem ujjam, mely nadrágja felett az első, s lépkedek fel egyikről a másikra mellkasáig. – Hisz olyan sok leng körül.- gonosz játék, de nem vagyok angyal. S ki tudja, még mi bukik ki ajkai közül. Ujjam kulcscsontján keresztül vándorol át vállára, miközben ellépek mellette, már ha hagyja, hogy a háta mögé kerülve forró leheletem kíséretében súgjam fülébe: - Szerinted melyik? – hamar rájöhet – s miért ne jönne? – hogy a játék csak arra szolgál, hogy a helyes irányba tereljem gondolatait, vállalva a következményeket, hisz magam sem tudhatom, milyen emlékeket ébresztek benne.

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Szer. Szept. 19, 2018 8:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Caly x Seth

Chances don't approach you, it's you who approach chances


Veszett ügynek tűnt ez az össefogósdi, mivel lazán elbeszéltünk egymás mellett. Tolmács kellett volna mindkettőnk számára, mert nagyon nem értettük meg a másikat. Jobban mondva félreértettük. A legjobb családokban is megesik az ilyen. Vagy mégsem. Szavai miatt hatalmas sóhaj tört utat magának a torkom mélyéről. Mit mondhattam volna ezek után? Nem volt értelme semminek, ő felhergelte magát és engem is feldühített. Patthelyzet alakult ki. Fogtam magam, felálltam ültömből, és inkább távozni készültem, hogy hagyjam magában savanyodni. Arról papolt, hogy én mennyire félreértettem őt, amiben lehetett igazság, de hogy ő is ugyanezt tette, az is tény volt. Amire szintén félreértéssel reagált. A legjobban az Amarás kijelentése tett be. Képes volt azt hinni, hogy feláldoznám őket Amara sötét oltárán. Végülis. A hírem nem volt túl jó még családi körben sem. Hibáztathattam érte? Hisz többször is agyonvertem a múltban. És még csak az okát sem tudja, miért. Mindezek fejében nem kellene meglepődnöm, ha ilyesmiket feltételez rólam. De ez így akkor sem lesz jó. Nem torzsalkodnunk kellene, hanem egyezségre jutnunk. És ehhez mindkettőnknek engednie kell. Nekem is. Hirtelen torpantam meg, majd vettem egy mély levegőt és hátra fordultam. Ökölbe szorítottam mindkét kezem, szinte már a saját csontjaimat törtem, olyan erősen szorítottam markaim. Részben az én hibám is volt, hogy így alakultak a dolgok. Elvégre nem hagytam lehetőséget neki arra, hogy valamelyest megismerjen. Egy-két kivétellel minden testvérem elől elzárkóztam azóta, hogy anyánkat visszaküldtük oda, ahova való volt. A Pokolba. Előle is. Úgy gondoltam jobb lesz neki, ha minél távolabb van attól, aki megkeserítette az életét. Nem akartam látni az undort az arcán, mikor rám néz. Irritált volna. Talán tényleg sok volt körülöttem a titok, talán ködbe burkolóztam. Talán ki kellene egyes lapjaimat terítenem előtte. Talán meg kellene értenem őt, próbálkoznom kellene megismerni. Túl sok volt a talán. Erőt vettem magamon és kifújtam a levegőt, hogy megtisztítsam elmém. Nem volt hiábavaló az a sok Tibetben eltöltött év, mikor az önuralmamat fejlesztettem. Minden egyes hozzám vágott sértést, mondatot próbáltam tiszta fejjel értelmezni. Meg akartam szólalni, de még nem fejezte be mondandóját, ezért hagytam, hagy beszéljen. Az ég zengeni kezdett, Zeusz villámait szórta a fejünkre, mint valami büntetést, amiért ennyire nem tudunk higgadtan viseltetni a másik felé. Eleredt az eső. Húgom hűvös tekintettel közelebb lépett hozzám, a villámok fényében szemei megvillantak. Igazi kígyó volt ő is. Magyarázata végén meglepődve vontam fel az egyik szemöldököm. Nekem adná az erejét? Felejtse el! És nem csak azért, mert neki is szüksége van rá. Soha sem könyörögtem nekik erőért cserébe, nem alázkodtam meg, ezek után sem teszem, majd megoldom, nem vagyok szívbajos. Jobban érdekelt az utolsó mondata. Milyen titkot tudhat rólam, amit nem fedett fel testvéreink előtt? Amint elhaladt mellettem, megfordultam és csuklón ragadtam, mielőtt még eltűnhetett volna a sötét árnyak között. Mire egyet pislogtam, a háttér megváltozott. Már nem a moziban voltunk, hanem egy ókori fürdőben. Meglepettségem ezúttal ki is ült az arcomra.
- Szóval…- kezdtem bele, mielőtt bármit is mondhatott volna, majd elengedtem a csuklóját, de csak azért, hogy a vállainál fogva magam felé fordítsam. Sápadt fények pislákoltak csak körülöttünk.
- Igazad van Calypso. Részben. Talán jobban kellene figyelnem rád, rátok, talán nem kellene ennyire magának valónak lennem, talán nem kellene ködbe burkolóznom és akkor nem értenénk félre egymást. Talán most sikerülni fog megértenem a te álláspontodat és megértetni magam. Csak hallgass meg, utána azt teszel, amit akarsz. - tekintetem komoly és elszánt volt. Nem hagytam annyiban a dolgot. Az nem rám vallt.
- Az elvárásaim mindig is nagyok voltak, de most nem ez a lényeg. - kezdtem bele a mondandómba, hogy jól körülírt válaszokat adjak neki. Hisz mindvégig azokra vágyott.
- Elkezdtem keresni valamit, egy ereklyét, melyet már évezredek óta keresek. Ez egy olyan hatalmas erővel bíró ereklye, mint annak idején az Édenkert almája volt, mely a pokolszuka birtokába jutott. Talán nem fog a birtokomba kerülni mert van egy olyan érzésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki keresi, de még nem adom fel, amíg van egy kis esély rá, hogy megtaláljam. Annak idején amiatt túrtam fel egész Egyiptomot. A vándor cirkuszomnak, ahogy te nevezted is megvoltak a miértjei. Nem kell szentté avatni, hányok minden mennyei titulustól, ezt azért tudhatnád. Muszáj volt felturbózni az erőnket. Abban igazad van, hogy történt egy kis baleset, aminek én láttam kárát, de amúgy is adni akartam nektek az erőből. Megkaptátok. Előbb-utóbb úgyis színre kellett volna lépnünk nem gondolod? A végtelenségig mi sem rejtegethetjük magunkat. De még így is jobb, hogy sokan Amarához kötik az eseményeket. Elég keveseknek volt annyi sütnivalója, hogy másra gondoljon. De halljam, mégis milyen egyéb lehetőségektől fosztottalak meg benneteket azzal az éjszakával? - érdeklődtem tőle.
- Persze, hogy rólam is szó van, elvégre önmagadért csak te felelhetsz nem igaz? De félreértettél húgom. Soha, érted? Soha nem áldoználak fel benneteket Amara sötét oltárán! Ezt jól jegyezd meg! - néztem mélyen a szemébe, láthatta, nem hazudok, a pókerarc lekerült, amint beléptünk a fürdőbe. Minden egyes lépésem, amit tettem nyamvadt életem során azért volt, hogy fajunk felemelkedjen. Persze a megalomániám is jócskán benne volt, de fajunkat akartam felemelni az uralkodásra.
- Ha csak ő és Isten marad, az miért lesz neki elég? Ha nincs aki higgyen bennük, aki táplálja erejüket, akkor hiába maradtak ketten, szépen lassan elsorvadnak és megszűnnek létezni. Hacsak nem kreálnak maguknak egy új világot. Egyébként én magamra értettem, mikor a halálról beszéltem. Nem fogom hagyni, hogy rabigába vonjon, akkor inkább kiszállok a játékból és választom a halált. Nektek meg van hagyva a lehetőség, hogy úgy döntsetek, ahogy jónak látjátok. Eszembe sem volt helyettetek dönteni, bárdot lengetni a fejetek felett, csupán csak a magamé felett. Én eddig is csak a saját bőrömet vittem vásárra, nem a tiétek. Szerinted nem lehet felkészülni rá és nem hiszed, hogy sikerülhetne vele egyezkedni. Akkor mit javasolsz? Mit kellene tennünk? - kérdeztem meg. Érdekelt a véleménye. Ha ő nem csak a sötétben tapogatózik, akkor most lesz esélye felvázolni.
- És nem becsülöm le Athant sem. Csupán csak szemléltettem, hogy mindenkinél, még a legifjabbnál is gyengébb vagyok. És köszönöm húgom, de nem szükséges nekem adnod az erőd! Nem vagyok szívbajos, meg fogom oldani ezt a problémát. - halványan felfele ívelt a szám sarka, csak akkor vettem észre, hogy még mindig a vállain pihent a két tenyerem. De még nem engedtem el. Tudni akartam, mit tud rólam, amit nem árult el a testvéreinknek. Az áldozatot? Nem, azt nem tudhatja, mert Delphinia is csak a felszínét súrolja. De akkor mégis mi lehet?
- Mi az az engem körbelengő misztérium, melyet testvéreink előtt sem fedtél fel? - érdeklődtem tőle, majd végre elengedtem a vállait, hogy szabadon mozoghasson.

avatar



☩ Reagok :
102
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 15, 2018 11:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Csak egy érintés. Másoknak oly természetes, mint egy lélegzetvétel, s lám nekünk maga a csoda, szinte ismeretlen érzés, egymás bőrének tapintása. Összerezzen, én mégsem érzékelek belőle, kifinomult érzékeim cserben hagynak, lefoglalnak gondolataim. Menekülőre is fogom, s két mély lélegzet között kitisztítom elmém. A felállás ismét ugyanaz lett, mint amikor elkezdtük. Lazán terül el a kanapén, szinte mint, aki otthonának tekintené a várost, s annak királyává koronázta volna magát. Felé fordulok, s nézem miként csepegtetik ajkai a mételyt, mely lassan öl meg maga körül mindent. Először észre se veszed, hogy megmar egy kígyó, csak mikor beléd fecskendezte mérgét. – Mert az enyém lenne, hogy ködbe burkolódzol? - ráncolom össze homlokom, de hangom még tisztán cseng. – Te adod a lehetőséget… én csak élek vele, s mégis te vagy az, aki megszólja ezt. Nem gondolod, hogy az elvárásaid nagyok? – hajtom le fejem, s mint aki szemüvege felett néz át, villantom rá tekintetem. Egészen más elképzeléseink vannak az egyenességről. – Gondolom hiába is kérdezném, hogy mi lenne az, így hát lapozzunk is egyet. – fordítom el fejem, s kortyolok a palackból. Azt már meg sem merem említeni, hogy mennyivel könnyebb is lenne, ha nem csak a saját szakállára játszana. – Tervek. Mégis mire? Imént mondtad, hogy sötétben tárogatózol, akárcsak mindannyian. De ebben is különbözünk. Elég sok lehetőségtől megfosztottál minket, mikor úgy döntöttél megnyitod a vándor cirkuszod. Nem látnak mást csak szörnyetegeket, akinek jelenlétét összeforrasztottad a sötétséggel. De persze ez nem számít. – Úristen Seth! – bukik ki számon akaratlanul, hajam arcomba csapódik, mikor ismét ránézek. A zavaró tincseket a fejem búbjától indított mozdulattal simítom ki arcomból, s folytatom: - Hallod magad!? Minden mondatod azzal kezdődik, hogy téged irányít, téged áldoz fel, s mi hol vagyunk? – korántsem vagyok már olyan nyugodt, mint pár perccel ezelőtt. Hitetlenkedés és düh bűvös egyvelege keveredik hangomba. – Összefogásról beszélsz, de nincs szó itt másról csakis rólad! – vágom arcába a vizes törölközőt. Most következett el a pillanat, hogy felálljak s mélyeket szippantsak a hűs, tiszta levegőből. Fogaimat s magamat szorítva sétálok a korláthoz, nem lenne szerencsés éppen most az arcába mászni, mikor még az angyalpenge okozta seb szélei vörösen lüktetve vigyorognak oldalamon. – Szóval bármelyikünket feláldoznád Amara oltárán. – jelentem ki halkan s hűvösen, inkább magamnak, mint neki. – Ha elpusztít mindent akkor nem marad más csak Ő és Isten. És ez számára bőven elég. – ezen szavaimat már neki szánom, tisztán viszi felé a szél. – Abban a világban neked sem lesz hely, ajánlhatsz neki te bármit. Így is úgy is csak elvesz, s te nem leszel más csak egy katona a tábláján. Küzdhetsz bárhogy ellene, mindig csak egy bábú leszel, csak a bábmester más. – eresztem le kezeimet magam mellé. Mégis mit gondol? Ha feltárja előtte azt, melyet annyira meg akar szerezni, nem csinál magából célpontot. Óóó, dehogyis nem, Amara sem különb, mint Seth, elveszi, amit akar. – Nem veszem észre a lényeget? Lennél oly kedves s felvilágosítanád a húgod, mégis mi lenne a lényeg? – nézek mélyen a szemébe, sajátom suhanó vihar felhői egy pillanat alatt fagynak meg s törnek szilánkokra. Egy újabb lehetőség számára, hogy felhomályosítsa ostoba testvérét.  - Nincs minek tetszenie Seth, mert bár vádolsz, hogy szavakkal dobálózom, de eddig te sem mondtál eddig semmit. Köntörfalazol csak. De legyen úgy, ahogy te akarod. Mondd meg kedves bátyám, mégis mit kellene tennem? – alázatosan hajtom meg előtte a fejem, ahogy az urak előtt volt szokás, csak éppen a szívemre felejtem tenni a kezem. Bármennyire is szeretnék vele dűlőre jutni, lassan belátom képtelenség.Hisz bármit is ejtek ki számon, még a lehetőséget se adja meg annak,  hogy meghallgassa, szemellenzős, mint a lovak. Nincs kedvem harcolni, megadom magam, a kígyó mérge eléri elmém. – Szavaimat most te értelmezted félre, dicséretesnek tartom, hogy nővérünkkel szót akarsz érteni. De az én hibám.– haragom lángja úgy enyészik el, ahogyan az őszi eső oltja ki a tarló tüzet, csak a füstje marad, melyet könnyedén hord szét a szél. Arcom egy porcelánbabáé, gyönyörű de épp oly üres is. Nem mond újat valóban érzem, hogy erőm bár még nem olyan,mint volt, de sokkal több. Még egy bólintást sem eresztek meg felé, hogy tudja,bizony éreztem a változást. Tudja, s nincs szükség megerősítésére. Ám a vallomásra csak egy pillanatra suhan át valami az arcomon. Felé lépnék, mégis csak egy pár kavics gördül meg a talpam alatt, Seth nem is érzékelheti. Szívem akár egy vasgolyó, nagyon-nagyon régen éreztem utoljára ezt vele kapcsolatban. Szerettem volna odamenni hozzá, megragadni… De az ami akkor, most is megállított a szavak, a tettek s hogy nem akartam, hogy még gyengébbnek érezze magát, nem akartam, hogy azt érezze szánom. Meglepett, amit mondott, de nem tartottam hihetetlennek. – Ebben nem kételkedem, hogy így van, de azt kötve hiszem, hogy értünk tetted volna. Ahhoz túl önző vagy, ahogy mindannyian. Talán más volt a terved, csak hiba csúszott be. Ezt tartom valószínűnek. Ezért ne is várj köszönetet, messze vagy még attól, hogy szentté avassunk.– kimért léptekkel indulok meg felé, vállam éppen csak súrolja az övét, ahogy megállok mellette. Jó fél fejjel magasabb nálam, fel kell pillatanom ahhoz, hogy szemügyre vegyem finoman metszett arcélét. – De a benned rejlő erőt, nem az határozza meg, mennyi energiát vagy képes kiszipojozni a környezetedből, hanem a jellemed. –megdörren az ég, s az első esőcsepp halkan koppan a kabátomon, hogy aztán újabb és újabb kövesse. - Athan sem gyenge, egy csiszolatlan gyémánt, ne becsüld le a testvéreidet. Megtaláljuk a módját, hogy a régi önmagad légy, ha szükséges a sajátomat adom neked, s nem várok cserébe érte semmit. Csak szólnod kell. – lépek el mellette, ideje lesz tovább állnom, mindent megbeszéltünk, amit csak meg lehetett. – Ami pedig a titkodat illeti, nem ez lesz az egyetlen, amit nem fedek fel testvéreink előtt. – végszónak ez éppen elég, miközben zsebre vágva egyik kezem indulok „haza”a már szitáló esőben. Néhány lépés az árnyékban, s feldereng előttem a római kort idéző fürdő képe.
[/quote]

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Szer. Szept. 12, 2018 11:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tengeri Csillagnak

Caly x Seth


A kapcsolatomat Calypsoval nem tudtam hova tenni. Egyszer ilyen volt, egyszer olyan. Teljesen pepita. A kellemes és kevésbé kellemes pillanatok is így váltakoztak a társaságában. Mivel sürgősen víz kellett szomjazó torkomnak és nem láttam más módját, csakhogy az üveget törve megszerezzem magamnak, ami kell, így lazán kitörtem és elvettem. Nálam ez így működött, én így működtem. Elvettem, ami kellett lelkiismeretfurdalás nélkül. Nehezen is fúrhatná bármi a nem létező lelkemet. Semmi agresszió nem volt bennem abban a pillanatban, semmi elfojtott düh, csak egy kis fáradtság és mégis. Calypso mást látott bele a dolgokba. Kígyó szemeink teljesen máshogy szemlélték a világot, az agyunk teljesen máshogy fogta fel az információkat. Sóhajtva ráhagytam, nem volt kedvem magyarázkodni. Ám arra nem számítottam, ami ezután következett. Megérintette a kezemet, melyen felrepedt a bőr az ütés következtében. Összerezzentem. Észre sem vettem, míg érintésével fel nem hívta rá a figyelmet. Talán mert nem fájt. Az ilyen kis vágások meg sem kottyannak, olyanok, mint egy szúnyogcsípés ahhoz képest, amin a múltban keresztül mentem. Arcomra is kiült a meglepettség pár pillanatra, el sem tudtam rejteni. A kedvesnek mondható gesztus azonban nem tartott sokáig, csak éppen addig, hogy a szemeibe nézhessek és megeresszek valami mosolyfélét. Aztán, mintha mi sem történt volna, ellépett mellettem. Az arcizmaim azonnal helyrerázódtak. Úgy döntöttem, inkább temérdek kérdésére felelek, már amennyire tőlem telik. Ismét elfoglalta a helyét, úgy figyelte a mondandóm. Mennyit beszélek most? Pedig nem szokásom, de ezt hozza ki belőlem. Nem hiszem el, hogy mindent meg kell magyarázzak! És mégis. Mondandóm végén ismét elnyúltam a kanapén és vártam. De néma csend telepedett ránk, csak a szellő susogása és a természet neszezése zavart bele a némaságba. Aztán megszólalt. Kár volt. Megint elbeszéltünk egymás mellett. Nem értette a mondanivalóm lényegét.
- Bocsáss meg Calypso, de az nem az én hibám, ha te mást gondolsz bele abba, amit mondok. Hogy mi lenne az? Megmondom őszintén, fogalmam sincs. Nem tudom, mit kínálhatnék fel neki jelenleg, ami hasznos lehetne számára. A semmire nehezen lehet alapozni. Pont ez a probléma. Ezért sem akarok vele összefutni a közeljövőben. Jobban örülnék neki, ha kész tervekkel tudnék elé állni. De ahhoz idő kell, hogy az, ami esetleg elnyerné a tetszését a birtokomba kerüljön. Rajta vagyok az ügyön, de hidd el, nem könnyű. - Nekem meg főleg nem, tettem hozzá gondolatban. A következő kérdésére megremegett az egyik szám sarka felfelé.
- Hogy mi lesz akkor? Sötétség. És halál. Nihil, a semmi. Mert ha nincs üzlet és nem nyerek rajta semmit, ha csak egy irányítható, feláldozható katonát lát bennem, akkor inkább választom az önkéntes halált. Talán pont ez a terve, fel akar minket áldozni egy olyan háborúban, melyet nem mi vívtunk ki, melyet nem nekünk kellene megvívni helyette. Ezt csak ő tudhatja.  - megvontam a vállaimat. Sajnos én is csak a sötétben tapogatóztam, nem sokat tudtam Amaráról, csak megpróbáltam az ő fejével gondolkodni, kitalálni a gondolatait, már amennyire ez lehetséges lehetett. Számba vettem minden eshetőséget. A következő gondolataira komolyan néztem rá. Ez most komoly? Hányszor kelljen még magamat ismételjem? A szavaiból világosan levettem, hogy tényleg nem ismer engem. Félelmetesen kevéssé…
- Én nem feltételeket akarok szabni neki. Nálam nem így működik az üzletkötés. És nem felejtettem el, hogy kivel állok szemben. Mindenre talán nem, de azért a legtöbb eshetőségre mégis. Legalábbis próbálom megfejteni, mire készül. Mondjuk maga a sötétség ugyan mit is akarhatna, ha nem sötétséget és káoszt? Az előszele már le is csapott, elég csak körül néznünk. De! - tartottam fel a mutatóujjam nyomatékosítva a következő szavaimat.
- Ha elpusztít mindent és mindenkit maga körül, mi marad neki? Talán csak a drága fivére világát, teremtményeit akarja elsöpörni a föld színéről, hogy új világot teremtsen magának. Nem hiszem, hogy különösen szívlelnék egymást. Körülbelül úgy, mint mi. - engedtem le a karomat. Calypso korántsem volt nyugodt, erről a mozdulatai tanúskodtak. A korlátnál magát szorongatva nem egy erős kígyónak,csak egy védtelen, törékeny nőnek tűnt. Nem mentem utána, ugyan miért is tettem volna? Miért kellene vigaszt nyújtsak a számára? Hisz nincs rá szüksége. Talán még nem tudja, én viszont tisztában vagyok vele. Ám Calypso a meglepetések kígyója volt. Mosollyal az arcán fordult vissza felém, majd rákezdett. Kár volt megkérdeznem, hogy mi jár a fejében. Rettentő kár. Értetlenül vontam fel az egyik szemöldököm a kifakadására. Ez most komoly? Elvakít a gyűlölet meg a düh?
- Te miről hadoválsz most? Valamit nagyon benézhettél. Ráadásul jelenleg én sem látom belőled kicsillanni a hűvös logikát, csak dobálózol a szavaiddal, miközben nem veszed észre a lényeget és olyan mondatokat adsz a számba, tulajdonítasz nekem, melyeket nem mondtam ki, de mégcsak nem is gondoltam. Nagyon elbeszélünk egymás mellett, ahogy látom. - jegyeztem meg. Nem tudom, mi ütött belé, de kettőnk közül nem ő volt az, akit hidegvérűnek lehetett volna nevezni. Még mindig nem értettem, honnan szalajtotta, hogy engem bármi is elvakított, mikor olyan nyugodt voltam, mielőtt belefogott a litániájába, mint az állóvíz.  De most már bosszantott a tény, a viselkedése, pedig sokkalta szerencsésebb helyzetben volt, mint én.
- Nem értelek. Eddig is erről beszéltem, de neked más jött le. Én Istenre gondoltam, mikor megemlítettem, hogy ő bizonyosan most nagyban tervez. Nem akarsz leülni és megnyugodni? A végén még szélütést kapsz. - érdeklődtem tőle. Komolyan, erre már nem tudtam neki mást mondani. Így nem tudok vele szót érteni, ha elromlott az adóvevője.
- Számomra helyes az általam kijelölt út. De nem kötelező követni. Ha ennyire nem tetszik az, amit gondolok, akkor minek kérdezted meg? Én csak válaszoltam. Lehet kár volt. Felőlem akár a saját utadat is járhatod, nem akadályozlak meg benne. - vontam vállat és már kezdtem unni a szélsőséges kicsapongásait. Úgy volt, hogy fogom magam és nemes egyszerűséggel ott hagyom a picsába, de csak nem hagyta abba. Nyomatta tovább a hisztit. Kit is vakít el a düh és a harag tulajdonképpen? Csak hallgattam és hallgattam és kezdett elkapni valami istenes agyfasz gépszíj belülről, főleg mikor már megint Kisát emlegette.
- Befejezted? - mordultam fel hűvös hangon és kígyó szemeim rá szegeztem.
- Mégis mi a tökömért hoztad fel ezt egyáltalán? De komolyan? Említettem akár egy szóval is, hogy én képtelen vagyok vele érdemlegesen szót váltani? Hogy előbbre való nekem, hogy megtörjem, semmint az, hogyan juthatnánk most előrébb? Az, hogy közöttünk milyen a viszony, most baromira nem vág ide. De képzeld, én félre tudom tenni a kettőnk közti ellenségeskedést, ha kell! És ő is, maradjunk ennyiben. - zártam le a Kisa témát, és mertem remélni, hogy nem feszegeti ezt tovább, mert rendesen felbaszott a végére a baromságaival, amiket összehordott. Persze, nem adtam rá, lehetőséget, hogy megismerjen, na de ennyire félreismerni valakit?  
- Egyenes beszédet vártál tőlem, nem rébuszokban beszéltem eddig sem, te mégsem a lényeget ragadtad meg és túlgondoltad. Azt akarod, hogy terítsem ki a lapjaimat, de közben folyamatosan csak támadsz! Azt akarod bizonyítsak? Rendben Calypso! Amióta a lényeim elszabadultak, nem érzed úgy, mintha az erő egy cseppet erősebben pulzálna benned? Mintha a mágiád erősebben ölelne körbe, mint eddig? - érdeklődtem tőle, mert már elegem volt ebből az egész beszélgetésből. El akartam menni. Elárulom neki, hagy örüljön, aztán azt kezd vele, amit akar. És én itt végeztem a közös egyezkedéssel és mindennemű közösködéssel a testvéreimmel. Mert én szívom meg. Kamatostól.
- Elárulom neked, hogy erősebb vagy azóta, mint voltál. Minden testvérünk erősebb, ki akkor részt vett a harcokban. Tőlem kaptátok azt az erőt, több ezer év kemény munkája volt benne, nem a szél hordta össze. Mégsem várok érte köszönetet cserébe. És tudni akarod, mi volt az ára? - kérdezem, miközben magamra szegezem a mutatóujjam.
- Én. Az erőm. Gyengébb vagyok bármelyikőtöknél, még Athannál is! Pont ezért sem pattognék Amara elé. Nos, ezzel az információval azt kezdesz, amit akarsz. Ha nem hiszed, az sem izgat. Majd rájössz magadtól is. - felnéztem a csillagtalan égre és sóhajtottam. Nem akartam többé ránézni. Elárultam egy olyasvalamit, ami a saját bőröm kárára mehet. Sebezhetőnek éreztem magam, de kívülről pókerarccal lepleztem, mint mindig. Felkeltem ültömből, majd hátat fordítva neki megindultam a kijárat felé. Az sem lepne meg, ha az elkövetkezendő napokban már minden testvérem értesülne erről a hírről. A pozitívum legalább a néma csend és hullaszag lenne a részükről. Elvégre már nem éri meg egyiknek sem velem összefognia.

avatar



☩ Reagok :
102
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Hétf. Szept. 10, 2018 11:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Keresni próbálok egy olyan pillanatot, mikor kérésem célt ért, s azt fivérem anélkül teljesítette- még egy pohár vizet se adott volna-, hogy ne kért volna cserébe valamit. Ne lepődjön meg senki azon, ha azt mondom, nem találok. Igaz, alkalom is ritkán adatott rá, megvolt a hatalmam, hogy más módszerekhez folyamodva, olyan mederbe tereljem az eseményeket, melyek számomra kedvezőek. S mindezt egyedül. Most mégis, mintha készségesen tenne eleget neki. Kételkedve emelem fel tekintetem arcomba omló tincseim alól. A nyelvem hegyén ott pihen egy gunyoros megjegyzés, de inkább nagyra nőtt csecsemőként játszok vele s az árnyékokkal. Bevallom a játék vége, a kígyó halála egy cseppet sem volt véletlen. Titkon figyelem arcát, nem kerüli el figyelmem, hogy bár csak egy pillanatra miként válik komor arca, még sötétebbé. Már- már kezdtünk hasonlítani az igazi testvérekre, mégis kénytelen voltam a valóság tükrét elé tartani, hogy ne feledje, a pallos ott lebeg a fejünk felett. Suhanó gondolat erejééig hunyom le szemem, a cipője alatt szemcsésre roppanó kavics fájdalmas sikolya nem engedi, hogy elmerüljek gondolataimba. Ráemelem tekintetem, de már csak széles hátát látom. Az üveg neszezve szövi meg hálóját, majd hangos csörömpöléssel adja meg magát erejének. Kérdésére leküzdöm a köztünk lévő távolságot, talán csak egy lépés marad köztünk, ahogy megállok előtte, s kiszolgálom magam. – Túl sok benned az agresszió s düh. – pillantok kezére, majd ki tudja milyen indíttatásból veszem kezembe kezét melyen felrepedt a bőr, s fekete vérének egy cseppje serkent ki. Hüvely ujjammal törlöm le a kövérre dagadt vitae-t. Finom mozdulattal maszatolom szét ujjaim között ellépve mellette. Nem nézek rá, hisz magam is meglepődök tettemen.  Hangos szisszenéssel távozik a szellem saját palackomból, miközben baritonja a fülembe kúszik, ahogy belekezd. Már- már le is mondtam arról, hogy választ kapok kérdésemre. Ismét helyet foglalok a karfán, lábam átvetve a másikon nézek fel rá. Némán hallgatom, s figyelem arcának rezdüléseit, testének beszédét, azt miként válik meg az üres üvegtől, fejbe kólintva az amúgy is halott szirénem. Ironikus, hogy bármihez melyhez egykor közünk volt egy kupac szemét, s mi csak kapirgálunk rajta. Súlyos csend telepszik ránk jóvoltomból, gondolkodóba ejtenek szavai. – Ne légy úgy feldúlva bátyám… - intem nyugalomra. - … nem nézlek ostobának, de az egyenes beszéd célra vezetőbb, nem ad lehetőséget arra, hogy olyan dolgokat gondoljunk, ami nincs ott. Még is mi lenne az, amiért hajlandó lennél szövetségre lépni vele? - teszem fel számára ugyanazt a kérdést, mely foglalkoztat, csak más köntösbe bújtatva. – Te is sejtheted, hogy vár valamit azért cserébe, hogy kinyitotta azt a ládát, melyben oly sokáig poshadtunk. Legalábbis számomra ez nem kérdés. Viszont az már inkább, hogy mit tesz akkor, ha a válasz melyet szánsz neki, nem lesz kielégítő? – újra csend vesz minket körül, ahogy a vetítő monoton hangja megszűnik és álomba szenderül. Nem csak a hangok, de a fények is megszűnnek, s a sötétség sejtelmesen borul ránk. – Szép az elgondolás, te és a család, de vajon vagyunk olyan helyzetben, hogy feltételeket szabjunk neki? Nem készülhetsz fel mindenre, nem tudod kivel állsz szemben, hallomásokból táplálkozol. Mégis mivel akarsz védekezni az ismeretlen ellen, talán elfelejtetted, hogy egy nálunk hatalmasabb erőről beszélsz. Ahogyan Istennek egy gondolatába került, úgy neki se lehet több, hogy újra a ládába találjuk magunkat, esetleg még rosszabb. – akárhogy is szeretnék nyugodtságot erőltetni magamra nem sikerül. Felállok s újra a korláthoz sétálok. Nem való nekem a tétlenség, s most is csak úgy érzem egy helyben toporgok. A tehetetlenség a tudatlanság gyilkos kórként kezd el elhatalmasodni rajtam. Soha nem érzetem magam még ilyen gyengének s védtelenek, óvón ölelem át magam, mintha ezzel páncélt tudnák növeszteni a sötét felhők ellen, mely a jövőt takarják el előlem, előlünk. – Tudod mit gondolok? – elfordítva fejem a szunnyadó városról, fordulok felé. Egy halvány mosolyt eresztek meg felé, a gondolat, csalja arcomra, hogy talán most az egyszer, igennel felelne, de nem hagyom meg neki a lehetőséget, hogy válaszoljon. – Túlságosan elvakít a gyűlölet s a düh, most amikor a tiszta, hűvös logikára lenne szükség. – mondom kissé szánakozva. – Melyikük a nagyobb ellenség szerinted? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. – Tételeztük fel, hogy igazad van és még nagyobb káoszt akar teremteni azzal, hogy csatasorba állít bennünket. És szerinted miért? Nézz körül! – tárom szét karom, mint aki körbe akarná mutatni a körülötte lévő felfordult világot. – Mindenki a másikkal van elfoglalva, s közben senki sem figyel ő rá. Nézd meg Gabrielt s Michaelt még mindig egymással harcolnak, ó bocsánat csak állóháborút vívnak, s nem képesek összefogni, mikor belülről emészti őket a sötétség. S Amara helyében én is pont ugyanezt tenném. Még nagyobb zűrzavart teremtenék, így a valódi szándékomra még egy fénypászma sem vetülne. Igazad van, nagyban gondolkozik. De lehet a részletekben rejlik az igazság, s nem abban, ami kiszúrja a szemünket. – néhány lépést teszek felé, majd megállok. - Tudtad, hogy Amarát az arkok és lovasok zárták el egykor? – teszem fel a kérdést. – Magad mondtad, hogy a legkisebb hiba is végzetes lehet számunkra. Mégis biztos vagy abban, hogy az általad kijelölt út a helyes. Miért? – emelem két tenyerem az ég felé, ezzel is hangsúlyt adva kérdésemnek, ahogyan leheletnyit biccentem fejem oldalra és vonom össze szemöldököm. Azt mondja, nem akar tologatni, hát itt a lehetősége van rá, hogy kiterítse lapjait. Vezetni akarja a családot, hát bizonyítson. Először alig láthatóan rázkódik meg vállam, ahogyan feltör belőlem a kacagás. Jókedvnek még nyoma sincs benne. – Összejátszani? – kacajomon úgy gördülnek végig a gúny cseppjei, mint verejték a gerincen, egy szenvedélyes éjszaka után. – Egyszer, egyetlen egyszer sikerült – emelem mutatóujjam kettőnk közé, miközben arcomról lehervad a mosoly. -… mert közös volt a cél, anyánk halálával felszabadultunk, s az hogy erőnk megsokszorozódik, csak hab volt a tortán. De elfelejted, hogy most akad köztünk olyan, aki mindent ott akar folytatni, ahol abbahagyta, s talán olyan is, aki még fel sem fogta, mi történik körülötte. – ha kívülről látnám magam, elsötétülő tekintet,- olyan, mely most is felénk borul – tekintene vissza rám. – Mézes-mázos szavakkal lehet most semmire sem mész. S igen, ideje, hogy gyerekes féltékenységeteket félre tegyétek. Már rég bele kellett volna törődnöd, hogy Kisa az első szülött, nem ez fogja meghatározni, hogy mire vagy hivatott. Talán már korábban is hatalmasabbak lehettünk volna, ha félre tudjuk tenni az önzőségünk. Legalább pár száz év alatt erre is rájöttél. – sóhajtok végül egy nagyot, lenyelve indulatom, mely tehetetlenségem megtestelüse.

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 08, 2018 12:49 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tengeri Csillagnak

Caly x Seth


A leviatánokat még a közös ünnepek sem hozták soha össze. Csak a közös érdekek. Utóbbira volt ugyan példa, igaz csak egyet tudnék felhozni, az utolsó vacsorát Andariellel. Akkor nagy egyetértésben téptük szét a mellkasát, vettük ki dobogó szívét, és szakajtottunk egy-egy falatot belőle, hogy éltető ereje örökségként belénk szálljon. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a húgom, kit annak idején többször is bántottam, tettekkel, a tulajdon két kezemmel, majd együtt nézi velem a csillagtalan, fakó eget és fura új szerkezetekkel játszadozik velem egy furcsa és ismeretlen új világban hatalmas nagy egyetértésben. Na jó, erről az egyetértésről vitatkozhatnánk, de fogjuk rá, hogy ez egyetértés. Szerencsére kezdeti neheztelése, amiért nem tártam fel előtte minden egyes apró kis titkot alább hagyott, amint beindult a vetítő szerkezet. Nem válaszoltam neki azonnal rám zúdított mondataira, amiben természetesen Kisát is felhozta. Mindig ingerültebbé válok, ha előkerül a neve. Kapóra jött nekem a vetítő, legalább semmit sem vágtam a fejéhez ironikus stílusban. Azt kérte, meséljek róla. Megtettem. Lenyugodtam, amint másra terelődött kicsit az agyam. Szinte már ki is száradt a szám, mire elregéltem annak a csodaszerkezetnek a történetét. Számomra nem is a maga a végtermék, hanem maga a folyamat volt érdekes. Ahogyan egy egyszerű mozgó árnyból eljutottak a tudás azon szintjére, hogy egyre bonyolultabb és technikásabb szerkezetet létrehozzanak, és új dimenziókat nyissanak ezekkel az unalmas hétköznapokba. Mert hiába nem istenek ők, mégis új dimenziót teremtettek a film világával. Annyit változott a történelem, míg mi egy ládában rohadtunk lemaradva a fejlődésről, hogy legszívesebben szembe köptem volna a mindenható matuzsálemet, hátha megvakult volna legalább a kígyó köpetemtől. De inkább nem is gondoltam rá, nem ért meg annyit! Helyette árnyjátékot mutattam húgomnak, ami tetszett neki, mert ő is csatlakozott. Mondhatni idilli volt a hangulat. Mondhatni. Mindaddig, míg le nem harapta a kígyó fejét. Arcomon csak egy apró idegrángás futott végig, mást nem láthatott abból, ami az elmémet mérgezte. Ismét eszembe jutott a múlt. Hogyan juthattunk el idáig? Hogyan veszíthettünk el mindent egyik napról a másikra? Keményen megdolgoztam az erőmért, hatalmas áldozatokat hoztam érte. És ennyi. Erre volt jó minden áldozatom? Kezdhetek mindent elölről? De vajon lesz-e elég energiám ismét végigmenni az évezredes úton gyorsított tempóban? Nem. Lennie kell más módszernek. Mesémet egy tanulsággal zártam, majd sóhajtva megindultam a valamikori üdítő automata felé. Az üvegét lazán kitörtem, majd kikotrottam belőle egy számomra szimpatikusnak tűnő italt, amire a Naturaqua szénsavas ásványvíz feliratot festették.
- Te kérsz? - érdeklődtem kissé rekedtes hangon, majd megcsavartam a kupakot. Furán pezsgett a víz. Milyen csodavíz ez? Először csak szemmel vizsgáltam, majd bele is kortyoltam, bizsergette a torkomat is.
- Uhh…pezsgő víz. Érdekes. - de vállat vonva lehúztam, mert a szomjamat oltotta. Miután kiszáradt torkom végre folyadékhoz jutott, válaszra nyitottam a szám.
- Ugyan, ne nézz ostobának meg amatőrnek se Calypso! Nem szándékoztam szembe menni vele egyedül, főleg nem így. - feleltem. Szavait sértésnek is vehettem volna, de nem vettem.
- És visszatérve az előzőekre, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy fejet hajtsak neki. Én mindig a saját játékomat játszom, mert a saját és a fajtám érdekei prioritást élveznek. De azt senki se mondta, hogy nem játszhatom úgy a saját játékomat, hogy közben ne vegyem igénybe azt, amit Amara kínálna. Már, ha meg lehet vele egyezni. Mert ez nagy talány. Tudunk-e vele egyezkedni a közös ellenségünk érdekében avagy ő nem kér csak követel? Nem mindegy. Szokták mondani, hogy az ellenséged ellensége a barátod, de ebben az esetben az a kérdés, ő minek tart, gondol minket? - kiittam a maradékot a palackból, majd a szemetesbe hajítottam, a húgom sellője mellett landolt.
- Én nem várom, hogy manifesztálódjon előttem. De nem mennék elébe sem. Inkább felkészítem magam, hogy ne legyek ennyire sebezhető, védtelen ellene szemben. Minden eshetőségre fel kell készülnünk húgom! És a vadászkopó csak egy ötlet volt. Én kinézném belőle, hogy csalinak akar használni bennünket, azt képzeli, úgy akarja, hogy valami olyasmit kövessünk el, amire majd a matuzsálem fivére ugrik. Bár az szerintem nagyban tervez. - magyaráztam meg a szavaim, hogy értse, mire akarok kilyukadni. Bár a kutyáim rombolására nem ette elő a fene, de ez nem jelenti azt, hogy nem értesült róla és nem tervez. Mert biztos voltam benne, hogy terve van az Öregnek is. Lehet ez a tisztogatás kora. Elvégre a kis birodalma, a Föld nem népesedhet túl. Így oldja meg. Én már mindent kinézek belőle.
- Kemény ez a sakkjátszma Calypso. Ha bármelyikőnk is elbukik, ha elbukunk, végünk! Ez nem egy olyan szintű játék most, mint annak idején Andariel kijátszása volt. Itt most a lét a tét. Éppen ezért nem szándékozlak titeket tologatni a sakktáblán, ahogy te fogalmaztál, hiszen én is csak egy bábu vagyok jelenleg. Pusztán igyekszem jó irányba terelni a gondolataitokat, mellyel ti is a helyes irányba tudtok lépni. Össze kell játszanunk, ezzel én is tisztában vagyok. És merem remélni, hogy Kisa is. Azért az esze mindig a helyén volt, ha mása nem is. Remélem a válaszommal eloltottam szomjazó kíváncsiságod. - feleltem, majd a vetítőgéphez sétáltam és kikapcsoltam. Utáltam a vasat, de nem haltam bele egy apró érintésbe, épphogy csak kellemetlen érzéssel járt. Ennél milliószor gyötrelmesebb dolgokat is túléltem már a múltban.
- És neked húgom mi jár abban a csinos kis kobakodban? Te hogyan lépnél ezen a sakktáblán? - tettem fel hirtelen a kérdést. Érdekelt, mit tudott a sötét nőszemélyről.

avatar



☩ Reagok :
102
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Hétf. Aug. 27, 2018 11:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Laposan pillantok felé, felhúzott szemöldököm alól. Fivérem rejtélyes mosolya semmit sem változott, talán csak megkopott az évszázadok során, de csak idő kérdése, hogy úgy tündököljön, mint azelőtt. Fénytelensége ellenére sem jelent kevesebbet, jóval többet tud annál, amit elárul, vagy éppen leplezni akarja tudatlanságát. Nem lepne meg egyik sem. Fura, hogy összezártságunk alatt sose közeledtünk egymás felé mi testvérek, ha átléptünk a másik territóriumára kitört a sokadik leviatán háború.  Egyikünk se vette a fáradságot, hogy könnyebbé tegye a hosszú évszázadokat. Valakiket összehozz a bezártság, leviatánékra ez nem igaz. Hogy most mégis itt ülünk egymás mellett, annak köszönhető, hogy új szelek fújnak, s mélyen, nagyon mélyen úgy érezzük, most még nagyobb szükség lehet egymásra, mint évezredek leforgása alatt bármikor. Hazudnék, ha azt mondanám hallgatása meglep, most mégsem firtatom, eljön még annak is az ideje, hogy számon kérjem rajta tettét. Már csak azért is, mert még mindig sajognak azoknak a sebeknek helyei, melyet az ő jóvoltából szereztem. – Magam sem gondolnék ilyet róla. – rázom meg enyhén a fejem, inkább magamnak, sem mint neki. Sok mindent el tudok képzelni arról a nőről – még akkor is, ha sosem láttam- de pont ezt nem. – Nos úgy látszik akad még egy dolog, amiben egyet kell értsek veled. – az eget kémlelem hiába várom, hogy felbukkanjon egy csillag vagy a Hold sápadt fénye átszűrődjön a felhőkön, semmi. Gyászlepelként borul ránk az éjszaka. Halk szavaim, messzire repíti a lágy szellő, mégsem hallhatja rajta kívül senki, ketten vagyunk. – A kérdés számomra az, hogy ti, te milyen árat vagy hajlandó fizetni ezért? Akarod-e az ő játékát játszani vagy játszod a sajátod? – fordítom felé fejem, s emelem rá emberi lélektükreimet. Több ezredéves létem alatt, már csak megszokásból is fenntartom álcámat, még előtte is. Sejtem a választ, hírnevünk nem azért lett, mert behódoltunk bármilyen istenségnek. Bár amilyen változások végbe mentek a Földön, s amilyenek elkezdődtek nálunk, semmi sem lehet lehetetlen. – És addig mit óhajtasz tenni, ülsz karba tett kézzel várva, hogy manifesztálódjon előtted? – ez is lehetne egy megoldás, de az idő csak pereg. S inkább tartom valószínűnek, hogy a sötét királynő hívatni fog minket, mint sem ő fáradjon elénk. – Nem hiszem, hogy vadászkopónak akar minket használni. Ha ilyen egyszerű lenne megtalálni, akkor ő maga rég rábukkant volna, az ő ereje jóval nagyobb, mint a miénk. – valami más terve van velünk, valami egészen más. De az eddigi információim alapján még a kirakós darabkái szanaszét hevernek előttem, s ez az ami engem igazán nyugtalanná tesz. Elképzeléseim vannak csak, de ezek mind feltételezések Ophilia elmondása alapján. Kissé bátyám felé fordulok testemmel mikor lehetőségként feldob néhányat mi is járhat a koponyájának rejtekében. Apró ráncokká gyűrődik bőröm szemöldökeim között, ahogy félig hitetlenkedve, félig pedig rosszallóan pillantok rá. – Elhiszem, hogy a listádon ezek az első három helyen foglalnak helyet, de annyira ismerlek, hogy tudjam néha valójában azzal gondolkozol, amivel kell. – suhan rajta végig tekintetem. – Ha pedig valóban ilyen kicsinyes dolgoknál ragadtál le, csalódnom kell benned. – nézek újfent sárga szemeibe. Felkacagok, úgy hangzik a hűvös éjszakában, ahogyan az igaz gyöngyök gurulnak szét a márványpadlón. Ő próbálkozásnak nevezi, én kitérésnek hívom. – Ugyan Seth, vagy fogalmad sincs, mit kellene tenni vagy megvan a saját kis haditerved. S ha tippelnem kellene, az utóbbira tenném le a voksom. – mondom, szám szegletében még ott van előbbi jókedvem foszlánya. – Ezt akár veheted bóknak is. Nincs is erre jobb ellenpélda, mint anyánk likvidálása, mikor elégszer duruzsoltál a fülünkbe, hogy támogassunk. Abban az időben sűrűbben igényelted a társaságunkat, lemerem azóta se kerested testvéreinket. Ebben hasonlítotok Kisával. –nem állítom, hogy sokat kellett győzködni akár engem vagy testvéreim, mindenkinek meg volt a maga oka, ahogyan az övé is. A mienken nem volt mit titkolni, könnyen lehetett érvelni, s hatni ránk. Az övét sose kérdeztem, nem kellett. Vetek egy gyors pillantást rá vállam felett, miközben a látképet venném szemügyre. – Akkor könnyen fordítottátok ellenünk dühünket, s manipuláltatok minket. De most mégis mivel akartok minket rávenni arra, hogy a saját sakktáblátokon úgy tologassatok minket, ahogy akartok? – fordulok felé, de legyintek is, maradjon csak költői a kérdés. – Most pedig nem csinálsz mást, mint kérdésre kérdéssel felelsz. De legyen, nem faggatózom. – hisz ha szükség lesz, a testvéri támogatásra hívatlanul is megjelennek. Sértettség lenne, ami felszólalt? Talán. De jelenleg úgy gondolom, túl kellene lépni azon a ponton, hogy egymáson akarunk túltenni, elfelejteni a torzsalkodást, hogy ki az alfa s omega. Erejüket ölik kicsinyes játszadozásba, pedig talán, ha hajdanán is összefogunk, hatalmasabbak lehettünk volna bárkinél, lábaink előtt hevert volna mindenki. De ezt már sose tudjuk meg. Ha közelebb lett volna csak saját arcom láttam volna az üres szempárban, egy pillanatra elmerülök emlékeim közt, volt e valaha valami azokban a szemekben, a rideg csillogáson kívül. De választ nem találok, megzavar a vetítőgép hangos kattanása. Hiába a gyengeség, jelenleg a kíváncsiság erősebb, s nem hiszem, hogy tartanom kellene… nos ez ebben a formában nem lenne igaz. Szemem sarkából észlelem tétova mozdulatát, melyet nem fejez be, s hálás vagyok neki érte. – Valóban. – bólintok. De mégsem ez a kis masina lesz,  mely földre terít bennünket, hisz a városokban körül vesznek, a fejünk mögé emelkednek a vasszerkezetű épületek. Néhány perc is elég, hogy az éjszaka repülő lényeit odavonzza magához, az apró fénysugár. A forró lencséhez csapódó lepkék, szárnyukat megperzselve sorba hullanak a porba. Buta jószágok. Hallgatom fivérem rekedtes hangját, s közben még közelebbről veszem szemügyre a gépezetet. Mézként csorognak végig szőke tincseim a masinán, ahogy ráhajolok, hogy belekukucskálhassak más részeibe is. Őszinte mosoly jelenik meg arcomon, ahogy árnyjátékot kezd játszani, magam is megpróbálkozom vele. Leharapom a fejét. Majd egy pillanatra bevillan egy kép, aprót rázva fejemen egyenesedem ki. Seth szavai mintha életre kelnének előttem, az agyam a saját filmkockáit kezdi el előttem vetíteni. Ophilia által átadott képek, s fivérem a narrátor. A révületből hangos sóhajjal szakadok ki, amint testvérem az utolsó pontot teszi a „mese” végére. Kérlelném, hogy folytassa bármiről is olvasott eddig, de a késztetést elnyomom magamban. – Igazad van, de ha Amara jelentkezik vagy magunk csalogatjuk elő, nem szállhatsz szembe vele, az egyenlő az öngyilkossággal. – figyelmeztetem. Nem tudom mi jár abban a „nagy” fejében, hogy mi rejlik a szavak mögött, csak reménykedem, hogy semmi meggondolatlanság, hisz az nem csak az ő pikkelyes bőrébe kerülhet. Mindegyikünk tette kihat a többiekre.   

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Szomb. Aug. 25, 2018 2:21 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tengeri Csillagnak

Caly x Seth


Húgom szavait nem köszöntem meg, mert tisztában voltam vele, hogy nem dicséretnek szánta. Sejtelmesen elmosolyodtam. Mindig ezt csináltam. Ó, ha tudnád Calypso, ó ha tudnád! Annyira máshogy láttuk a világot, pedig mindketten kígyók voltunk. Mindannyiunknak voltak és vannak rejtegetni valói, feltételezem neki is, ám most mégis itt van és magunkhoz képest normálisan el tudunk társalogni. Annyi minden változott az elmúlt időszakban, hogy már holmi érintésekkel és érzelemnövesztéssel foglalatoskodunk. Vajon ezt az új kor hozta magával? Pedig nem szabadna elragadtatnunk magunkat. Nem is tettük, ezt jól példázta, hogy a helyén maradt a karfán és nem ült le mellém. Azért még mindig tisztában voltunk azzal, kik is vagyunk. Leviatánok, kígyók, lelketlen szörnyek, kik felemelkedésével új kor köszöntött volna a világra. No nem ilyen. Ez Amara Csodaországa, de rajta kívül valószínűleg senki sem kér belőle, visszadobná, ha tehetné. De mindenki tehetetlen. Szar ügy. És a sötétséget is a bosszúvágy hajtja. Gyilkos kombó.
- Igen, de nem hiszem egy percig sem, hogy a sötétség nagyasszonya szimpátiából eresztett volna ki bennünket, mivel átérezte sanyarú helyzetünket. Benne is kb ugyanannyi empátia szorult, mint belénk. Bizonyosan tisztában van azzal miért zárt el bennünket aljas fivére, ám én amondó vagyok, hogy be fogja hajtani rajtunk a számlát és nem fog szépen kérni. Semmi sincs ingyen, a szabadulásunk sem. Meglesz az ára. Annak a nőnek tervei vannak velünk. És mivel a drágalátos fivérén akar revansot venni, könnyen össze lehet rakni a képet, mire akarna minket felhasználni. Ellene. Örökké ő sem bujkálhat, elő kell egye a fene, na majd akkor hallani fogunk Amara felől. Hacsak nem előbb, hogy megkerestesse velünk gyáva fivérét.  - összegeztem a véleményem Calypsonak. Addig pedig nem árt majd felkészülni. Lehet hónapokig tart, az is lehet évekig vagy szimplán csak napokig, de biztos voltam benne, hogy fel fog keresni bennünket és abban nem lesz köszönet. Mert egyikőnk sem akar majd meghajolni az akaratának, én bizonyosan nem. Bár talán vele is lehet egyezkedni, ki tudja! Húgom hirtelen érdeklődni kezdett a gondolataim iránt és rossz néven vette, hogy nem engedtem mindjárt betekintést elmém rejtett zeg-zugába, de ezt már az elejétől kezdve sejthette, hogy veszett ügy, így nem értettem felháborodásának okát. Elvégre ő sem osztja meg velem, mit tartalmaz csinos kis fejének mélysége. Összevont szemöldökkel néztem rá.
- Hát biztos nem az, hogy én mennyire vágyom most egy jó hideg sörre vagy egy kis üzekedésre, nem igaz? - kérdeztem vissza, mintha valóban ez lenne most a legfontosabb a számomra, holott nem. De azért nem rossz forgatókönyv. Szavai hallatán csak megeresztettem egy sóhajt. Szeszélyes egy nő!
- Nem látod a fától az erdőt Calypso. Mártírt játszanék? Nevetséges, hisz most is veled társalgom a sötétség terveit fürkészve. Mi ez, ha nem próbálkozás? - vetettem utána, mert már úgy tűnt, épp indulni készült. Valószínűleg eddig tartott a hogy is mondják ezt? A pillanat varázsa? Kígyószemeim szinte világítottak az éjszakában. Mikor megfordult, összetalálkozott a tekintetünk, percekig néztünk farkas akarom mondani kígyószemet egymással. Semmi pislogás. Mintha a nem létező lelkembe akart volna belelátni, de nem láthatott mást csak az üresség tükörképét, egy üvegszemet, mely mintha nem is élőlényhez tartozott volna. Talán van benne valami, hiszen halott vagyok, többszörösen is. A pillanatot a hamvaiból feltámadó vetítőgép zavarta meg és a vásznon elcsattanó pofonok. Azonnal odakaptam a tekintetem és érdeklődve szemléltem a szemem elé táruló látványt. Majd lelkesen közelebb mentem és a szerkezetet kezdtem el vizsgálni, persze csak szemmel. Van benne vas is, nyugtáztam magamban. Gyűlöltem eme gyengeségemet, ezért a múltban is volt pár trükköm, hogy elkerüljem az anyaggal való találkozást. Eszembe jutott, hogy olvastam már erről a szerkezetről. Húgom is érdeklődve jött közelebb, hozzá is ért, mire a kezem automatikusan megindult, hogy megakadélyozza benne, de aztán félúton megállt a mozdulatban. Ő is mérlegelni tudja a helyzetet, ráadásul csak még jobban befeszülne, ha hozzá érnék. Eléggé ironikus volt, hogy nem én, hanem egy emberi masina bírta maradásra.
- És túlságosan elszaporodott ennek az anyagnak a használata. - böktem a fejemmel a szerkezet felé, gondoltam, úgyis levágja, miről van szó. Megérdeklődte, mit olvastam a szerkezetről. Na tessék húgom, most láthatod, hogy hajlok az együttműködésre veled!
- 1798-ban egy kolostor pincéjében azzal szórakoztatta magát egy francia fizikus, hogy ördögökről, csontvázakról és egyéb sötét entitásokról készült képeket vetített a falakra és a lencséket mozgatva a képen lévő alakok megmozdultak. - egyik kezemmel kígyót formáztam, és a vásznon megjelent az árnyéka. A mágiám egy apró szeletét bevetve a kígyó sziszegni és mozogni kezdett. Utána abba is hagytam, ne pazaroljuk feleslegesen az energiánkat.
- Ezzel kezdődött el a mozgóképkultúra feltalálása. A pasas érdekes egy figura lehetett, színpadi mágusnak, mutatványosnak nevezte még magát és ő találta fel a fantazmagóriát, mint színpadi stílust, ami pontosan olyan sötét és haláli volt, mint maga Amara. Később különböző rajzokkal próbálkoztak, a bűvös koronggal, mely igazából egy mozgássorozatot bemutató forgótárcsa volt. Miközben a lemez forgott, az emberek egy kis tükörrésen át néztek be és a tárcsán megrajzolt mozgássorozat életre kelt, a pár táncra perdült, a madár a szárnyaival csapkodott, a furcsa arcok mintha mozogtak volna, a zenészek a hangszerükön játszottak. Feltalálták a fényképező masinát, mely megfogta a pillanatot, az itt és most világát. Először sokat kellett várni, hogy a pillanatnak lenyomata is legyen, de annyit fejlődött a világ és a technika, hogy a végén már csak egy kattanás volt, és az emberek hamvas arca is öröklétűvé vált a lenyomat által. Az életben már az idő vasfoga megrágta, ám az unokája is megismerhette hajdanán hamvas arcának vonásait, sőt rég elhunyt rokonait is a képek által. Az emberek a képek által maradtak fent az emlékezetben. Aztán még tovább gondolták, és speciális film szalagokra vitték fel a pillanat képeinek lenyomatait, majd a régi technikát felfejlesztve összeállt a film, vagyis a mozgókép. Mire az apokalipszis letarolta a világot, már több, mint 2 órás filmeket is fel tudtak venni egy kamera nevű szerkezettel és nem csak fekete-fehér színben, hanem színesben is. És ezzel a vetítővel le tudták játszani. Egy kis motor pörgeti belül a szalagot, hasonló elven működik, mint a tárcsából, lemezből kifejlesztett henger. Csak az emberek tudásának növekedésével és a technikai kapacitás fejlődésével egyre kreatívabb megoldásokat tudtak kitalálni. - magyaráztam úgy, mintha egyetemet is végeztem volna belőle. Pedig csupán az agyam volt az, mely úgy szívta magába az érdekességeket és a tudást, mint a szivacs.
- Szóval igazából gyorsan mozgó pillanatképeket látsz a vásznon, mégis olyan, mintha itt mozognának velünk együtt, ebben a térben és időben, itt és most. Pedig ki tudja, mikor készülhetett már ez is, ki tudja, élnek e még a vásznon felbukkanó szereplők, és ha igen, mennyit rágott rajtuk az idő vasfoga. - néztem ismét a két bohóckodó tagra. Illúzióból teremtődött új világ. Mégiscsak volt valami érdekes Isten gondolkodásra hajlamos teremtményeiben.
- Érdemes tehát odafigyelni egyes emberi dolgokra, mert sokszor elképesztő szerkezeteket alkottak, pedig soha nem volt természetfeletti erejük. De megoldották. Nekünk is erre van most szükségünk. Az elménkre. Ahhoz, hogy majdan visszakapjuk, ami a miénk volt, az erőnk, mágiánk. Meg kell tanulnunk újra felhasználni a tudásunk egy új, ismeretlen világban. Okosan kell cselekednünk és lépnünk ebben a játszmában. De nem lehetünk túl elbizakodottak sem, főleg nem idegen terepen. - vontam le a magam tanulságát, persze húgomnak nem kellett egyet értenie velem.  De reméltem, legalább kicsit megmozgattam az agyát. Most már itt hagyhat, ha úgy látja, az ő döntése.

avatar



☩ Reagok :
102
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Szer. Aug. 22, 2018 4:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
A szinte már meghitnek is mondható pillanat, nem tart tovább, mint kell. Ha szükséges is, hogy más oldalról közelítsük meg egymáshoz való viszonyunkat, nem kell túlzásokba esni. A magot el kell vetni, öntözni, időt hagyni neki, hogy a legszebb kalász váljon belőle. Nem kap el a késztetés, hogy vakarózzak érintése nyomán, sőt körbe köpködni se fogom magam, mint a fekete halál idején, az emberek. Ennek ellenére megkönnyebbülök. Kígyók között is kígyó, aki lesből támad, ha úgy tartja kedve. Ez az, amiért józan eszem évtizedek elmúlásával is távolságra int tőle. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ha érdekeim úgy kívánták ne fordultam volna vele szembe vállalva a következményeket. Gesztusa, már- már kedvesnek is mondható, de nem élek vele, túlságosan idilli lenne. Egyelőre maradok, s csak tekintetemmel követem mozdulatait, s hallgatom szavait. – Igaz is, még nem volt alkalmam gratulálni a kis mutatványodhoz. – ebben a mondatban semmi elismerő sincs. Bár meglepne, ha elismerést vélne felfedezni ebben a pár szóban. – Ennyit a meglepetés erejéről, s az előnyünkről. – veszem el tekintetem el róla, s nézek fel én is a csillagtalan égre. Szeretem az éjszakát, bár így, a lassan vánszorgó sötét fellegeket kémlelve, - mely minden fényességet magukba zárnak- baljóslatúvá lesz a varázsa. Nem a sötétségtől félünk, hanem attól, hogy nem tudjuk mi lakozik mögötte. Ilyen Amara is. Az elmúlt időszakban sokat tűnődtem szándékain, de még mindig nem sikerült olyat találnom a számtalan lehetőség közül, melyre bátran rá mertem volna bólintani. Jelenleg ez a legrémisztőbb a dologban, hogy a szándékai ismeretlenek. – Nem becsülöm le, nem felejltettem el, hogy mit köszönhetünk neki. Amarát az hajtja, ami minket is, a bosszú. – jelentem ki ridegen. Nyílt titok, - még ha egyesek titkolni is próbálják- hogy mindenkiben ott van a tüske, s így vagy úgy, de revansot akar venni. – Gondolod, ha eddig nem bújt elő a patkánylyukból, akkor mi lennénk a Sötétség kezében a Joker? Ugyan miért? Pusztítanak eleget angyalai. Azok, akiknek a dolguk az lenne, hogy elcseszett teremtményeit védelmezzék. Közel harminc éve ez megy. – nem tudom, miért pont mi lennénk azok, akik előcsalogatnák a vénséget. Tudja, hogy erőnk megcsappant, s csak saját magunk árnyékai vagyunk. Terveink lehetnek, hogy hajdani önmagunkra találjunk, de vajon sikerül-e? Saját ivadékai pusztítása se érdekli, miért pont mi lennénk, akikre felfigyel? Lehet ezt az egészet máshonnan kellene megközelíteni. – Honnan tudod, hogy engem mi érdekel Seth? – láthatja felkúszó szemöldökömet, ha méltóztatik rám nézni. – Az hogy falat emeltek magatok köré, csak is a ti választásotok. Mondjuk, pont rosszkor akar mindenki mártírt játszani, mikor össze kellene fognunk. – a hangsúly mellyel kiejtem a szavakat egyszerre lemondó és szemrehányó. A harmadik testvérem, aki inkább szeretné maga megoldani a dolgokat. Hát legyen, de lassan kezdem megérteni Ophi szavait, ebből nem lesz kalász, csírájában fojtják el a növekedését. Enyhén meg is rántom a vállam, mielőtt felállok. – Megfordult a fejemben, de egy vagy a szükséges rossz közül. – visszafordulva keresem kénsárga tekintetét, ha megtalálom, pillanatokig próbálom fogva tartani, mely pont olyan üres és tisztán csillogó, mint az enyém. Ahogyan arca is pont olyan, szépségesen romlott szoborarc. Egy kattanás, és vége a dermesztő csendnek, mely közénk áll. A hang irányába fordítom fejem. Csak nézem a piszkos fehér vászonra felkúszó alakokat, még ezek az izék is az erőszakot közvetítik a külvilág felé. Van egyáltalán csodálkozni bármin is? Aprókat fordítok jobbra, majd balra a fejemen, akár a kölyökkutya mely valami érdekeset tapasztal. A vászonról való történésekről bátyám hangja húz vissza. Apró mosolyát viszonozom, amolyan ösztönszerűen. Lépteim hangját elnyeli a pázsit, csak nadrágomon hallani a súrlódó fűszálak hangját, ahogyan közeledek felé. Ujjaimat végig futtatottam a masinán, hideg, mint a jég, némi gyengeség lesz úrrá rajtam, a benne lévő anyagtól. Mégis rácsodálkozva figyelem a benne tekergő szalagot, mely a földre gyűlik, amint feltárta a néző előtt titkát. – Sok mindenről lemaradtunk, fura dolgokat találtak fel. – veszem két ujjam közé a szalagot, s emelem a fény felé. – Nézd, mintha ezen lennének azok ott. – bökök fejemmel a vászon felé, de továbbra is csak a barna diákat figyelem. – Én csak láttam… mit olvastál róla? – fordítom figyelmem fivérem felé, hátha megosztja velem is.  

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Kedd Aug. 21, 2018 10:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tengeri Csillagnak

Caly x Seth


Mindkettőnk számára elég furán jött ki ez az érintkezős téma. Engem is rendesen meglepett, bár én jelét sem adtam, és valószínűleg őt is. Egy pillanatra befeszültek izmai, ahogy hűvös ujjaim a karjára fonódtak. Pedig még csak erőszakos sem voltam, nem úgy, mint Kisával annak idején. Átfutott az agyamon, hogy egyáltalán megérintettem én valaha őt? Valószínűleg nem, mert emlékeznék rá. Pedig semmi baj nem volt vele, sőt, nem panaszkodhatott semmilyen tekintetben sem, de se vele, se Helenével nem volt sok kontaktom az elmúlt pár évezred során a női rokonok közül, miután megettük anyánk szívét. Nem mintha Markannal vagy Rubennel sokra mentem volna. Előbbi elvolt a szarvasaival, utóbbi meg került, mint mókus az erdőtüzet. Valahogy nem tartottam fontosnak, hogy ápoljam a családi köteléket, más dolgok kötöttek le. És nem szerettem, ha illetlen személyek hozzám értek. Főleg egyes pontokon. Talán ez a körülöttünk történt hirtelen változás tehet arról, hogy most mégis úgy látjuk, szükségünk van egymásra, a családi vérkötelékre, ami összefűz bennünket. Úgy látszik ideje lesz szocializálódnod Seth, ha nem akarsz a sötét luvnya bábjává válni. Inkább a halál, minthogy Amara elvegye a szabad akaratomat, ami persze nehezen fog neki sikerülni, megfingatom rendesen, izzadjon csak meg velem. Bár reméltem nem kerül arra sor, hogy csatasorba állítson bennünket, de úgy voltam vele, hogy jobb felkészülni a legrosszabbra, max kellemes meglepetés ér. Elég közel voltam hozzá, de nem lökött el magától, ami haladás volt, viszont még mindig éreztem rajta, hogy azért nem vette jó néven, hogy belemásztam az aurájába. Mert tőlem ez meglepő volt, mindig megtartottam a kellő távolságot. Seth volt a kívülálló, a rebellis, az örök elégedetlen, a nagyravágyó, a sunyi, akiben nem lehetett megbízni, a kígyók között a legrosszabb. A nagyja még igaz is tán rám, mégis én voltam az, aki miatt felszabadultak az anyai kötelékből, aki feláldozta magát a leviatánok felemelkedéséért. Ám a titkot magammal viszem a sírba, nem kell róla tudniuk, nem várok sem hátba veregetést, sem kellemes, magasztos szavakat, nem kell, hogy elismerjenek, jobb, ha félre ismernek, mintha kiismernek, nem igaz? Elég ha Delphinia tud egy keveset a témáról, de ő is csak egy szeletét ismeri a kerek egésznek. Ígyis, gyakorlatilag újra bizonyítanom kell. Elsősorban magamnak. Mindent elölről kell kezdenem.
Halvány mosollyal nyugtáztam, hogy lett egy közös vonásunk húgommal. Eleresztettem, mielőtt még nagyon befeszült volna, majd inkább a felettem kavargó sötétséget kezdtem el pásztázni a szemeimmel. A sötét nagyasszonnyal is van bennünk valami közös vonás. Mégpedig a sötétség és az érzelmek hiánya. Nem fogom hagyni, hogy lenyomjon engem, minket. Kicsit arrébb húzódtam jelezve, hogy nyugodtan leülhet, ha kellemetlen neki a karfán ücsörögni. Vagy él vele, vagy nem, az ő dolga. Nem várok csodát.
- Amara. - kóstolgattam a nevet. Kicsit definiálhatatlan volt a nő vagy entitás, bármi is legyen.
- Azért ne becsüld le a vén rókát sem. Elvégre miatta kerültünk abba a nyomorult ládába. Bár való igaz, most a sötét nagyasszony nagyobb problémát jelent, de ha Isten ellen akar bennünket felhasználni, akkor ugyanott tartunk, ahol a part szakad. Ouroboros. Egyik vagy másik hozza ránk előbb a vészt? Jelenleg Amarára tippelnék, mert a drága mindenható láthatatlant játszik. De ez nem jelenti azt, hogy nem tervez semmit. Túl nagy a csend, nem igaz? Kiszabadultunk és hála egy rég elrejtett csapdámnak még magunkra is vontuk a figyelmet. Ha más nem is emlékszik ránk, ő bizonyosan nem törölte ki a saját emlékezetét. - még mindig az eget bámultam, nem néztem rá válaszadás közben. Mintha közben magamnak is érveltem volna. Talán úgy is volt. Kérdésére sejtelmes mosoly húzódott a pofázmányomra, rá emeltem a tekintetem.
- Nem hiszem, hogy tudni akarod, mi jár most a fejemben Calypso. - válaszoltam kérdésére, mert az okos kislány újabb információkra volt kíváncsi, de én nem nyújthattam neki többet, mint amennyit tudnia kellett a megoldás szempontjából. Számos olyan dolog van, amiről ők nem tudnak velem kapcsolatban, a hétpecsétes titkaim, a hajdanvolt erőm, mágiám sötét titkai, elmém és fekete szívem sötét és mocskos titkai. Inkább gyűlöljenek azért, ami nem vagyok, minthogy megtudják eme titkokat, melyek talán még szíven is ütnék őket. Ki tudja.
- Valahogy sejtettem, hogy nem miattam fáradtál el idáig, sőt, volt egy olyan érzésem, hogy továbbállsz. - hangomban nuku érzelem volt. Nem szívtam volna mellre, ha esetleg ott hagyott volna egy köszönés nélkül, elvégre volt már rá precedens a múltban is, hogy egy-két testvérem nem kért a társaságomból. Nem most kezdek el lelket növeszteni, hogy érdekeljen. Maximum majd az erő vagy szívosztogatásnál legközelebb annyit kapnak, amennyit megérdemelnek, pont annyit, amennyit beletettek a dologba. Nem kell elismerni vagy hűségesnek lenni hozzám, soha egy szóval sem kértem, de később ne sírjanak nekem, ne kérjenek tőlem semmit, szívességet se. Mert egy pillanatig sem fog meghatni egyik sem. Már éppen válaszra nyitottam a számat, hogy megosszam vele azt, amit amúgy is tudomásukra akartam hozni, ám egy fegyver hangja belém fojtotta a szót. Tekintetem a hatalmas, félig már elszakadt vászonra emeltem, ahol épp két fura szerzet kezdte osztogatni a pofonokat holmi értelmi fogyatékos nejlonba bújtatott fejű bagázsnak. Az egyik fürgén ide-oda ugrált, rúgott és csak legyintett, a másik, a Jumbo tag meg alig csapott egy-kettőt, szinte meg sem kellett erőltetnie magát, máris hullottak körülöttük a kockás ingesek, mint a legyek. Eléggé nevetséges volt a látvány, ám mégis szórakoztató. És még a pénzt is bezsebelték. Szóval ez lenne a mozgókép, ami egykoron az emberek egyik szórakozási formája volt? Felkeltem ültömből, hogy közelebb is szemügyre vegyem a szerkezetet.
- Ez vajon hogyan lett működőképes? Mi lehet a titka?  - vizsgálni kezdtem a szerkezetet, majd elhúztam a kezem a poros, fehér fény előtt. Az árnyéka azonnal megjelent a vásznon, kitakarva Jumbot és barátait.
- Érdekes. Felettébb érdekes. De tetszik. - húgomra sandítottam mosolyogva, reméltem ő is értékeli ezt a valamit. Ha jól emlékszem…
- Vetítőgép. Olvastam már róla. - mondtam ki a gondolataimat hangosan is.

avatar



☩ Reagok :
102
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Hétf. Aug. 20, 2018 6:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Még magamnak se merem bevallani pontosan, hogy olyanra adtam a fejem, ami hosszú létezésünk óta, talán csak egyszer történt meg. Egyesíteni azt, ami sose volt egész, a családot. S nem azért, mert apánkat sose ismertük, csak anyánk elbeszélése alapján, s nem is azért, mert anyánkat visszaküldtük oda, ahova való volt, a Pokolba. Minket a vér kötelez egymás iránt és nem a hűség vagy szeretet. Ha kell segítjük egymást, de ez nem puszta önzetlenség valamit várunk cserébe. Az ajánlat miben léte határozza meg, kinek az oldalára állunk. A fejembe vettem, hogy rávilágítsak az egy közös érdekre, de azt is tudom, hogy ehhez én kevés vagyok. Egyszerűen hiányzik belőlem az a dominancia, mely ezt lehetővé tenné. Inkább voltam a védelmező, a látszólag megalkuvó, de soha be nem hódoló.  A cél szentesíti az eszközt, mindig is ezt vallottam, s ez azóta sem változott. Sose volt a családban a testi érintkezés jellemző, hacsak nem egymás bántalmazásáról volt szó. Nem tudnám meg mondani miért, ez is lehet a lényünk része, megeshet az is, hogy túl távol voltunk egymástól, a ládában pedig túl közel. Magam sem gyakoroltam, talán csak egy- egy kósza érintés jutott nekik. Már akinek. Az is csak véletlen volt, vagy csak valami szándék lapult mögötte. Mindenki más taktikával próbált lenyomatot hagyni, már ha akart. Felvettem, s megtanultam az emberek érzéseit, nekem ez kellett ehhez. Bátyám felé tett gesztusom mögé, mégsem rejtettem semmit. Zavart a falevél, nem volt odaillő, nem volt tökéletes az összkép. Számomra természetes, ha elsöpröm az útból, azt, ami nem tetszik. Viszont az ő érintése… ahogy az ujjai a karomra fonódnak… mégis engedek a hívásának, tekintetem csak egy pillanatra válik üvegessé, arcomon egy szikrányi érzelem sem csillan, egyedül csak karom izmának ridegsége árulkodhat számára, hogy érintése meglepett. Olyan közel van, amilyen közel talán sose volt, karcos hangja marja a fülem. Leheletnyit fordítom felé arcom, éppen annyira, hogy még ne érjen össze bőrünk, s láthassam félarcát. Mogyoróbarna szemeimben megcsillan valami, talán a remény. – Örömmel hallom, hogy valamiben egyetértünk. – suttogom vissza, mosollyal ajkamon. Ha ezek után enged, felveszem korábbi pozíciómat, csak szemem sarkából figyelem, ahogy ismét elterül a kanapén. –Magam is azt az álláspontot képviselem, hogy az ereje a hitben van. De a legkisebb problémánk most Isten, a Sötétség nagyobb veszélyt jelent ránk. De ezt a logikát követve Amaráé is, ezért akar talán híveket gyűjteni maga köré.  Vagy te nem így látod?  – fordulok felé, lábaimat keresztbe fonva. Talán csak én látom rosszul a helyzetet, és nem Amara a legfőbb gondunk, viszont ebben az esetben szívesen meghallgatnák más érveket is. Eleget koptattam már a számat másik két testvéremnek, most talán eljött annak az ideje, hogy én legyek a hallgatóság. – El is árulod mi az, vagy hagyod, hogy találgassak? – jobban örülnék az előbbinek, már csak azért is, hogy megkíméljem magam a lehetőségek említésétől is. – Ha azt hiszed miattad jöttem, ki kell, hogy ábrándítsalak. – fordulok felé, hogy megajándékozzam egy torz mosollyal. Eszembe se jutott, míg meg nem éreztem jelenlétét. - Részben az, részben, hogy kitisztítsam a fejem. Elég sok újdonság van, amit fel kell dolgozni. – állok fel mellőle, s sétálok odébb egy kicsit. Innen egykor jól lehetett látni a fényben úszó várost, mára csak pislákoló „lelkek” jelzik, hogy alattunk egy metropolisz terül el. – De gondolom ezzel te is így vagy. – fordulok ismét felé, neki dőlve a korlátnak. Nem hiszem, hogy csak engem vágtak volna mellbe a kint tapasztaltak, és ez alatt nem csak Amara megjelenését és Isten eltűnését értem. – Derítettél már ki valamit erről az egészről? A helyzetről? – mellem alatt fonom össze karomat és kérdezek bele a közepébe, nem hagy nyugodni a kíváncsiság.

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Vas. Aug. 19, 2018 10:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tengeri Csillagnak

Caly x Seth


Nem különösebben voltam oda az érzelmekből eredő testi kontaktusokért, mint az ölelés, kézfogás, stb. Amúgy sem voltam soha érzelgős fajta. Idegeneknek soha nem engedtem, hogy hozzám érjenek. Nem mintha a saját anyámat egyszer is megöleltem volna, életemben egyszer sem bújtam hozzá, de ő sem törte magát szerencsére, még buksisimit sem kaptam, ha netalántán nem az ő érdekei ellen cselekedtem. A testvéreimmel is kb a 0-hoz közelített az ilyesfajta kontaktom, mert leginkább kerültek, mint ördög a szentelt vizet. Tán Niával már ölelkeztem, ő nem nézett rám úgy, mintha a kígyók között is én lennék a fekete bárány. Kisát meg már egy éves korunkban is meg akartam fojtani, szorongattam a nyakát, csak anyánk közbe avatkozott és majdnem eltörte a karomat. Akkor még tehetetlen voltam ellene. Mindig is nehezen mutattam ki az érzéseimet, márha egyáltalán voltak a dühön kívül. De érdekelt a testvéreim érzelmi világa, hogy mi vitte rá őket egyes tetteik megtételére, mi játszódott le bennük. Maga a folyamat. Mert én meglepően üresnek éreztem magam, nem éreztem semmit az elesettek, árvák közelében, nem éreztem megbánást, ha elvettem, ami kellett, mégha ez egy asszony teste is volt akarata ellenére. És az sem váltott ki bennem semmilyen érzelmet, mikor először öltem. Sem megbánást, de még örömöt, elégtételt sem. Semmit. Ezért akartam feltölteni a bennem tengő űrt valamivel. Tudással, hatalommal, sikerrel, teremtéssel, vagy az örömök hajszolásával. Jobban élveztem az életet, ha elértem egy általam kitűzött célt, ha dolgoztathattam az agyam, a testem, izmaim. Tisztában vagyok azzal, miket hisznek rólam a testvéreim, de több vagyok annál, mint amilyen kép a fejükben él rólam. Koránt sem ismernek. Én is ugyanannyi verejtéket izzadtam, sőt vért hullattam azért, hogy elérjem azt a szintet, amit elvettek tőlem. Ironikus nemde? Élek, de mégsem. Itt állok gyakorlatilag üres kézzel egy idegen világban és kezdhetek mindent elölről. Szép kis menet lesz ez, úgy érzem. De az utolsókból lesznek az elsők, a hátrányt is lehet előnnyé kovácsolni, főleg ebben a világban, amiben most élünk.
Így már haláli nyugalommal álltam mindenhez, ahogy ehhez is. Persze, az elején tombolt bennem a düh, csalódottság, szinte égetett, feszített belülről, mert ismét olyan üresnek éreztem magam, mint anno kölökkoromban. De hamar célt találtam magamnak, így már nem is olyan rossz az öröklét.
Éppen a fent említett tényezők miatt lepett meg engem Calypso felém irányuló viselkedése. Nem voltam hozzá szokva a testi kontaktushoz tőle, de úgy látszik a ládában eltöltött idő nemcsak az erőviszonyokat változtatta meg, hanem minket is formált valamilyen szinten.
- Hiszen kígyók vagyunk. Szeretünk veszélyesen élni. - halvány mosolyom kicsit szélesedett, miközben hagytam, hagy érjen csak hozzám, hogy lássa, nem vagyok leprás, nem érzem magam felsőbbrendűnek, akihez nem lehet hozzáérnie egyik testvéremnek sem. Nem küldtem felé gyilok pillantást sem, nem vágtam a földhöz a nyakánál fogva, nem törtem a karját. Persze egy idegennel szemben már más lett volna a helyzet.
- Sajnos a vén rókát még én sem vettem számításba. De szemmel láthatóan gyorsan megunta a mindenható szerepét és úgy döntött, remetének áll. - feleltem, miközben körbenéztem, majd újra húgomra pillantottam és kérdőn vontam fel az egyik szemöldököm. A karjánál fogva közelebb húztam, hogy a fülébe súgjak. Elvégre ki tudja, ki milyen hallással rendelkezik manapság, akár a falnak is füle lehet.
- Elhiszed, hogy engem nem érdekel, milyen formában létezik ez a világ addig, ameddig számunkra élhető? De jelenleg nem a rombolás felé hajlok. Mindenki azt hiszi, csak ahhoz értünk, mutassuk meg hát nekik, hogy jobbak vagyunk! Építsünk, teremtsük meg azt a világot magunk számára, amibe szívesen csatlakoznának az emberek, azt az illúziót keltve, hogy nem csak magunk miatt, hanem miattuk is cselekszünk. Elvégre most ők játsszák a legfontosabb szerepet ebben a játszmában, nem mindegy, kinek az oldalán állnak. Isten csak addig erős, míg van, ki hisz benne. - elengedtem a karját, majd rákacsintottam, aztán hátradőlve a csillagtalan égbe bámultam. Olyan sötét és fénytelen, mint én legbelül. De kezd ez a játék érdekessé válni, a sarkcsillag valahol ott fénylik a felhők takarásában. Húgom kérdésére ismét sunyi félmosoly költözött a szám sarkába, miközben hagytam, hagy böködje a homlokomat, ami azért szokatlan volt, de nem mutattam jelét meglepettségemnek.
- Calypso, már megszokhattad volna, hogy nekem mindig jár az agyam, mindig van valami a "nagy" fejemben. - hangsúlyoztam ki a nagy jelzőt. Már rég lepergett rólam minden sziszegés, amit éles és villás nyelvével nekem címzett, olyan volt, mint másnak az, ha az időjárásról társalog.
- És téged mi szél fújt erre? Gondolom nem csak azért jöttél ide, mert vonz a katasztrófa turizmus. - kérdeztem vissza, ahogy szokás ez minden normális társalgásban. De a mi családunk ebből a szempontból is kilógott az átlagból. Sosem voltunk az emberi mércékkel mérve normálisak.

avatar



☩ Reagok :
102
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Szer. Aug. 15, 2018 11:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Hogy én milyen helyet foglalok el bátyám szívében, mely olyan sötét, mint a csillagtalan éjszaka, nem tudom, de nem a legkedvesebbet, erre az egyik méregfogamat merem tenni. Hogy ő az enyémben? Van, hogy kedvelem, s van, hogy egy kiszáradt tóban is meg tudnám folytani. Testvéreimhez fűződő „érzéseimet” sokban meghatározza pillanatnyi hangulatom. Nézem, ahogy hanyag eleganciával válik meg „gyermekem” képmásával ellátott papírpohártól. Jelenleg tudomásul veszem, hogy lélegzik. Ez másképpen lenne, ha tudnám, hogy valahol jelenleg is egy szirénemet tartja bezárva, melyet orvul lopott el tőlem. Ha ez így lenne- de sajnos nincs- hosszú ujjaim a nyakát szorongatnák, mindaddig míg ki nem préselné magából, a helyet. – Ez családi vonás, mindig is olyan dolgokkal szerettünk játszadozni, melyek tiltó listán voltak. – seprek le válláról egy sárguló falevelet. – Az eredménye is meglett neki, de kétlem, hogy ha ezt tudjuk, bármin is változtattunk volna. – simítok ki egy tincset az arcomból, tekintetemet elvéve arcáról, a szakadt vászonra tekintek, mellyel könnyeden játszik a szél. – Hihetetlen, de csak szemügyre akartam venni, mindenhol olyan idők járnak, mint New Yorkban. És igen, nincs olyan zug, ahova Amara keze nyoma ne látszana, de azt hiszem mégsem teljesen őt illetné az elismerés. – miért is őt? Hisz a hanyatlás már jóval korábban elkezdődött, akkor mikor a vén kujon, magára hagyta teremtményeit. A Sötétség csak rátesz még egy lapáttal. Úgy látom, így is úgy is bevégeztetett volna, itt a "mikor?" a kérdés. Gabriel Isten nevében gyilkolja az embereket, Michael ő egy várost próbál védelmezni, de mindkettő falak mögé bújik, mintha ott nem érhetné őket semmi. Míg Lucifer, mint majom a cirkuszban parádézik.  – Különösebben még tetszene is, amit látok, ha nekünk is közünk lenne hozzá, de nincs. – húzom el ajkam. Nem akarom, felemlegetni a múltat, hisz az elmúlt időben oly sokszor került szóba, hogy szinte már úgy érzem, egy időburokba kerültem, ahol tényleg nem létezik más, csak a múlt, s közben elfelejtünk előre tekinteni. – Viszont el kell döntenünk, hogy tovább romboljuk vagy megpróbáljuk egy kicsit élhetőbbé tenni, játszva a megmentőt, hogy aztán a saját kényünkre formálhassuk. – nézek újfent fivéremre, a sárga szemeibe, most nincs ki előtt titkolnia valódi mivoltát. Folytatom végül, hisz ritkaság nálunk, hogy csak bájcseverészés címén ülünk össze. Talán ez is az okok között szerepelt, hogy mégis Seth társaságát választottam a magány helyett. Túl sokan vagyunk, hogy csoportosan megfelelő képet alkothassak az elképzelésekről. Szükséges rossz, hogy személyesen is beszéljünk egymással. – És te, mit keresel itt? Talán jár valami abban a nagy fejedben? – kopogtatom meg mutatóujjammal homlokát, küldve felé egy kedvesnek is mondható futó mosolyt. Bár ez éppen úgy lehet kedves, ahogyan élcelődő is, minden csak nézőpont kérdése.  

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Szer. Aug. 15, 2018 6:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Imádott Húgomnak

Caly x Seth


Elmélkedés. Ebben mindig is jó voltam. Úgy szövöm a gondolatfonalaimat, mint pók a hálóját. Mindenre odafigyelek, mindennek úgy kell történnie, ahogy azt előre megjósoltam. 700 év alatt abban a ládában sok minden átfutott az agyamon. De erőnk elvesztése nem volt ezek között. Ez még engem is meglepett. Roppant mód dühös voltam eleinte. Kibeleztem volna az illetőt, aki miatt idáig jutottam. Hogy a drágalátos mindenható Isten vagy Amara, esetleg egy harmadik személy hibája, lényegtelen. Meg fog fizetni azért, amiért meggátolt terveim megvalósításában, családom felemelkedésében! Egy erőtlen senki lett belőlem, pedig fénykorunkban milyen pompás erő birtokosa voltam, voltunk! De nem lehetek forrófejű ezekben az időkben. Szerencsémre nem csak mi lettünk gyengébbek, hanem mindenki más is körülöttünk. Az egész világ megsínylette azt, hogy a két ellentétes erő nem bírt magával. Körbenéztem a körülöttem lévő pusztulaton. Nézzétek, mit műveltetek a világgal! Büszke tollas fénylények és ördögi, pusztító vasvillások! Nyomorult egy világ köszöntött mindannyiónkra, hála a három példaértékű jómadárnak, vagyis Amarának, Istennek és Lucifernek. Széles vigyor húzódott az arcomra, miközben a kanapén feszítettem, majd ismét belekortyoltam a kávémba. Még így se állt olyan rosszul a szénám, a káoszt is lehet előnnyé kovácsolni, a magam malmára igyekeztem hajtani, s ha nem is mind, de terveim nagy része a megfelelő mederben haladt. A nagy lazulásban aztán megéreztem az energiát, mely hozzám, mely családomhoz, fajtámhoz tartozott. Az egyik testvérem kószált a közelben. Hm…Nem hiszem el, hogy mindig össze kell fussak eggyel a hétből, bármerre is visz az utam. Egyáltalán mennyi a valószínűsége ennek? Nagyjából, 0.14, ami igen csekély, lévén a világ is baromi nagy. Azon kezdtem el tanakodni, hogy vajon melyik zsákbamacska az? Aki nagyon utál, aki kevésbé vagy aki csak elvisel? Esetleg Kisa, aki egy külön fogalom? És vajon, ha rájön, kit talál ezen a helyen, tovább áll vagy közelebb jön? Még egy perc sem telhetett el, már tudtam, hogy Calypso húgom volt a zsákbamacska. Mi lesz húgom, mész vagy maradsz? Úgy tűnt, ma inkább kihagyja a velem való eszmecserét, hisz az energiáját ismét távolabbról érzékeltem, ám két pillanattal később meggondolhatta magát. Felsóhajtottam, majd fejcsóválva az égre emeltem a tekintetem. Nők. Szeszélyesebbek, mint az időjárás. A szirénes kávém már a végét járta, mire a szépséges tengeri csillag húgom megérkezett. Nem zavartattam magam, nem volt soha szokásom nagy hűhóval, hangos és magasztos szavakkal, esetleg öleléssel köszönteni senkit sem, így a testvéreimet sem. Én csak megjelentem és köszöntem, ennyi. Hagytam, hagy hajoljon a fülemhez és súgja bele epés kis köszöntését. Ha férfi lett volna, a nyakánál fogva ragadtam volna meg és vágtam volna le a földre, mert soha nem volt ínyemre, ha férfiak belemásztak az arcomba. De mivel nő volt és a húgom, így nem zavart a dolog. Halvány félmosollyal pillantottam fel rá, ahogy helyet foglalt a karfán mögöttem.
- Tudod, hogy szeretem a kihívásokat. És engem egy tiltó tábla sem tarthat vissza. - válaszoltam megjegyzésére, majd az üres kávés poharat összegyűrtem markomban és lazán a kukába hajítottam.  
- Calypso. Mi járatban erre? Hogy tetszik ez a pusztulat világ? - érdeklődtem tőle, miközben széttártam a két karom, ha már erre fújta a passzátszél. Na meg gondoltam tervez valamit. Ő is kígyó, mindannyian azok vagyunk. Még a legifjabb testvéremnek is vannak álmai, világmegváltó gondolatai. Akkor Calypsonak ne lenne? Belenéztem sötét kígyószemeibe. Áruld el nekem húgom, mik a szándékaid?

avatar



☩ Reagok :
102
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Vas. Aug. 05, 2018 9:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Seth & Calypso
Mosolygok, mert a testvérem vagy,S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Nem tudom melyik nap és napszakban kerültem San Francisco, csak már arra eszméltem, hogy az utcáit koptatom. Kíváncsi voltam más városokban is ugyanolyan a helyzet, mint New Yorkban. Nem ért kellemes meglepetés, mondhatni semmilyen. Úgy érzem, a ládában elvesztegetett idő után hiába szívhatom magamba a szabadság mámorító illatát, az idő vészesen ketyeg, nem lesz lehetőségem arra, hogy bepótoljam. Állóháború, Ophilia jól mondta, talán nem is hittem neki, de be kell látnom igaza van. Mindenki a seggét vakarja, legyen az a Menny vagy Pokol szülöttje. Várják a csodát, mely láthatólag duzzogva ül egy sarokban. A város felvirágzásnak indult utcáit felváltja a szegények országa, ahol még a járdák megvilágításáról se gondoskodik a vezetőség. Egyedül a Hold s csillagok fénye adhat némi reményt annak, aki sötétedés után merészkedik az utcára. Szemük fényét elvesztő, némán tátogó házak, arcaikról hangtalanul peregnek a könnyek. Elmúlás, minden honnan ezt suttogja a végig söprő szél. Csak az árnyékok követnek, melyek pillantásomra hirtelen rebbennek szét vagy olvadnak vissza a homályba. Az út melyet kijelöltem ma magamnak elfordulva kivezet, s feltűnik néhány fa s bokor. Úgy tűnik ma az égi testek is meghajoltak a Sötétség akarata előtt, elbújtak, szikrázó fényüket elhagyták s csak sápatagon világítanak az égen. Ujjaimat a dróthálós kapuba akasztom, lassan tolom be, hamar enged az akaratomnak. Az ember keze ide is elért, s nagyobb pusztítást végzet, mint én valaha. Ilyenkor elgondolkodok azon vajon valóban nem érett e meg az emberiség a kihalásra. Csak néhány lépést teszek a pázsiton, mikor ismerős energia borzolja fel a kezemen a szőrt. A sors fintora, hogy éppen az egyik testvérembe kellett ismét beleütköznöm. Nem kell sokáig ízlelgetnem a belőle áradó mágia csíkot, ami lehet inkább parfümjének átható illata. Ezt bárki kiszagolná.  ~Seth.~ Egy lépés hátra, s már fordulok is sarkon. Túl sok lesz a véletlen találkozásokból a családdal. Mint a tolvaj osonnék is tova, mikor meggondolom magam. Ha most elmegyek, nem lesz rest megemlíteni a következő családi ülésen és a következőn, meg az azutánin, hisz ahogyan én, úgy ő is tisztában van a jelenlétemmel. Inkább jó testvér módjára üdvözlöm, megveregetem a vállát s indulok tovább. Már messziről kiszúrom, ahogyan az ön jelölt családfő terpeszkedik a kanapén, mintha már király lenne a királyok között. Bolondok királya. Nem kívánok hangtalan maradni, de ettől függetlenül, ha sikerül vagy csak éppen nem akar kitüntetni figyelmével, hajolok a füléhez, ellenkező esetben csak szimplán köszöntöm, jó testvér módjára: - Nem láttad a táblát? Átalakítás miatt zárva. Nem szólt senki, hogy, ilyenkor nincs vetítés? – villantok rá egy mosolyt, s foglalok helyett a megkopott karfán, kezeimet egymásra téve helyezem ölembe.

avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Pént. Aug. 03, 2018 10:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Imádott Húgomnak

Caly x Seth


Mostanában erősen elgondolkodtam azon, hogy a szentfazék mindenható főszárnyas miért is hagyott minket életben, miért dobozolt be hetedmagammal, miért nem pusztított ki minket a föld színéről, hogy egy porszem, még annyi se maradjon belőlünk. Mindenesetre bizonyosan nem azért csapta ránk a ládafedelet és nyomott rá egy égi pecsétet, hogy a kriptatömő húga kiszabadítson bennünket. Ez némi elégedettséggel töltött el. De azt sem hittem egy pillanatig sem, hogy felebaráti szeretetből hagyta, hogy az idők végezetéig ott senyvedjünk a kis ládikájában, mint valami csótányok. Addig-addig gondolkodtam, míg végül arra jutottam, hogy a főglóriás azért nem purcantott ki bennünket, mert nem tudott megölni. Nem volt hozzá elég ereje. Eléggé megerősödtük, erőnk teljében voltunk és jócskán elvetettük a sulykot nála, pedig csak mi is érvényesülni akartunk a világban, megvetni a lábunkat és teremteni. És sikerült is volna, ha a rohadék tollaslabdák nem szólnak közbe beijedt uruk parancsára. Kipusztították az összes teremtményeinket, az evolúció csodáit és nevünket elnyelte a feledés homálya. Csak mert jobban ment nekünk, mint nekik. Végülis, még az ürömben is van némi öröm, mert így könnyűszerrel járhatunk-kelhetünk manapság a világban és senki még csak nem is sejti, milyen lény is tartózkodik a közelében és mire képes, mik a tervei. Kígyók vagyunk, lesből támadunk. És bár mindent újra kellett kezdenünk, azért egy kicsit bebiztosítottam magamat és testvéreimet a múltban. Előrelátó vagyok, mindig is az voltam. És megvannak a magam titkai. Én tudok várni. Nem sietek, főleg elnézve a körülöttem szerencsétlenkedő tollasokat és villásfarkúakat. Balfácán uraik nélkül összeomlott mind a két oldal és a világot majdhogynem elpusztították. Na ezért vetek én meg mindenkit a saját fajtámon kívül. Ostoba, primitív lények. Hát most megehetik, amit főztek. Amíg egy kicsi erő is maradt a testemben, amíg pulzál a vénáimban, addig én megyek, és nem fogok leállni céljaim elérésében.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal sétáltam San Francisco külvárosában. Megremegett a szám sarka. Felfelé görbült. Egy jó erős kávéra vágytam, a sok munka és kutatás eléggé lefáraszt, sajna manapság már nem úgy mennek a dolgok, ahogy a régi jó időkben. Még a börtönévek előtt. Mielőtt feltölteném magam energiával, úgy gondoltam, iszom egy kávét. Valamelyest segít, hogy kevésbé fáradjak le a szokásosnál is. Annyi ilyen kávéház van a városban, hogy számukat sem tudom, de nem különösebben izgat, mert amióta megléptem a dobozból, a Starbucks nevű helyet részesítem előnyben. Biztos a cégér tehet róla. Elvégre ha már Calypso egyik szirénje van rajta, rossz már nem lehet egy leviatánnak, nem igaz? Miután megkaptam a kávét és lecsapoltam a pultban dolgozó energiáját, utam egy csendes helyre vezetett. Egy autósmozi. Valamikor már szebb napokat is látott, de én csak ősrégi felvételekből tudom, hogy itt megannyi négykerekű vasló, vagyis autó állt és az emberek a szélvédőn keresztül nézték a szerelmes vagy éppen hátborzongató mozgóképeket. Mindenesetre, volt okuk az összebújásra és enyelgésre. És mi maradt mindebből mára? Egy pusztulat. Romhalmaz. És csend. Csak a természet zaja törte meg a teljes némaságot. Pont erre volt most szükségem. Lazán kinyújtóztam az egyik szedett-vetett kanapén, majd a kávémat iszogatva a sötét eget lestem. Nem hittem volna, hogy a világ egyszer ilyen fordulatot vesz. Pedig, ha életben hagyták volna a teremtményeinket, talán máshogy alakultak volna a dolgok. Hol van ilyenkor az Istenetek emberek? Vajon hisznek még benne? Könnyebb dolgom volna, ha megvetnék azért, ami történt velük. Elvégre ő játszadozik a legtöbbet minden teremténye élete felett. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Bár a helyzetet elnézve, ami most a világban uralkodik, már szarik mindenre. Elég gyáva megoldás, ismét csalódtam benned tollas barátom…


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 27 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3