• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Nazkhuga
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Faj :
démon
☩ Posztok :
19
☩ Rang :
utolsó utáni senki
☩ Play by :
Garrett hedlund
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol, Keleti Régió


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Júl. 17, 2017 5:33 pm írtam neked utoljára


A villám vágjon bele, az élet sohasem egyszerű, csak le kell birkóznom a grizzlyt. Ez anno, ha már szóba került szerencsétlen barom, milyen hülyén hangzott volna már Oliver Oatesnek. Nazkhugának napi rutin. mármint nem konkrétan a mackópankráció, hanem hogy már megint rácseszett. Sóhajtva várom be a dög újabb rohamát, majd ez alkalommal nem ugrok el, hanem kitár mancsai alatt én is átkapom és brutális erővel a földhöz vágom. nyikkan egyet, azt hiszem némileg meglepetten, aztán ösztöneiből telően küzd mint ami megveszett. A dzsekimet ronggyá tépik a karmai, a vállamat szétharapja, de végre Sidous varázsa, aki kettőnk felett állva bűvöli Mackótestvért végre megfogan. Nagyot fújok és felnézek az egykori angyalra.
- Na most hogy ez végre megvan, meg tudnál állni a saját lábadon? Mert jelenleg az én kezemen ácsorogsz - morogtam.
Feltápászkodtam, majd a lány felvetésére megráztam a fejemet.
- Azt a kiáltozásod nélkül is tudták, hogy valahol itt vagy a katlanban, viszont a mindenfelől visszaverődő visszhang nem segít nekik megtalálni, ahhoz a nyomaidat kéne látniuk. Ezért jönnek lefelé a vízmosásban, odalent puhább a talaj, azt remélik megtalálják a lábnyomaid odalent. Na akkor kövessük a bundást.
Pár lépésre lemaradva mentünk a vadállat mögött, nem tudtunk beszélgetni, nem akartam elárulni magunkat ideje korán, ahogy nyilván Sidous sem, bár kezdett egyre jobban érdekelni a nő. Őszintén szólva felvágott nyelve, kemény stílusa még imponált is, odalent is beválna egy ilyen, de ezt azért nem akartam megosztani vele. Valamiért volt egy olyan érzésem, érzelmileg még felfelé kötődik. átmeneti állapot. Na majd ha túlesünk az üldözőin kicsit elbeszélgetünk.
A vízmosás egy kanyara után szembetaláltuk magunkat három erősen meglepett és rendkívül zajos démonkezdeménnyel, akik kerek szemekkel bámultak ránk. Gondoltam pont itt lenne az ideje valami színpadias, macsós dumának, de ez a szerep a mackónak jutott, aki olyat bömbölt, hogy beleremegett a hegyoldal, majd lendületesen lerohanta az első idiótát, laza mozdulattal tépve le az arcát. meg a fejét. A másik kettő szétrebbent és igyekezett farkasfalka taktikába keveredni, láthatólag kevéssé voltak gyakorlottak. Az én majd évezrede pokolban edzett érzékeim viszont veszélyt sikoltottak minden idegszálamban, az pedig nem akármilyen kiképzés ilyen szempontból. Hosszú söprőgáncsot vittem be Sidous bokáira, magamban megengedtem egy töredékmásodpercnyi rosszindulatú gondolatot, miszerint remélem belesajdult az a formás ülepe, viszont így megmenekült a most már felette elzúgó számszeríjvesszőktől. Kitörtem a bokrok között rejtező két eszesebb fickó, a két orvlövész felé. Mindketten eldobták távfegyvereiket, ami a mögöttem álló varázslót számításba véve öreg hiba volt, hiszen pont azért robbantam feléjük, hogy időt és teret biztosítsak Sidousnak az okkult hatalmához. Egy csapást higanymozgással kerültem ki, a másikat pengeéllel ütöttem félre, bal kezemben villanó késem pedig az állkapcsa alatt egészen az agyába szaladt az egyik lövésznek. A másik felé perdültem, ha az angyalvérű mágusnő még nem tett vele semmit esetleg. Bár remélem már akcióban van.

Sidous
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
20
☩ Képességem :
okkult tudás
☩ Rang :
ex-őrangyal


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Pént. Júl. 14, 2017 9:31 am írtam neked utoljára


Az a fakó darab, ami megmaradt őrangyal mivoltomból, meg az örökké ígért szeretetem szeretné kímélni Olivert. Másrészt nem tudok elsiklani a tény felett, hogy egy démon az ideiglenes társam. Hogy a fenébe ne okozna élvezetet, ha kellemetlenséget okozhatok neki? Igyekszem kizárni a tényt, hogy ki ő. Ki volt ő. Van most mire koncentrálni, nem kell még ez is. Ez mindig jól ment, az ignorancia. Az, hogy elfordítsam a fejem, hogy nekem könnyebb legyen. Noha itt most tényleg csak rólam van szó. Felteszem, ha Oliver tudná, hogy ki vagyok és érdekelné, akkor is legfeljebb mellém köpne, én meg cserébe képen törölném.
- Mozgok én, ne aggódj. - Oliver szavait részemről egy sejtelmes megjegyzés és egy azt fűszerező mosoly követi. Nem flörtölök vele, csak egészen epés a stílusom. Had használjam én is azt a kifejezést, amivel az emberek nagyon szeretnek takarózni: én ilyen vagyok.
- Nem... - kellene beszélned hozzá, csak fogd le. Próbálnám a tudtára adni, csodálkozva azon, hogy mit csinál. De a teljes mondatból csak egy szavas sóhaj lesz, hát akkor cserkéssze be. Én meg várok ugyan, de nem tétlenül. Egyik szűk zsebemből egy apró borotvapengét húzok elő. Kiveszem a tokjából, a szabad tenyerem kifeszítem, hogy pecsétet karcolhassak bele. Ez jobban működne akkor, ha a medve bőrébe véshetném angyalpengével és némi módosítással, de kétlem, hogy az én drága Oliverem adna nekem annyi időt.
- Fogd már le azt a nyamvadt medvét. - A hangnememnek hála, szavaim ostorként csattannak a szeretett fiúból lett démonon, amikor megközelítem őket a tisztáson. Szükségem van rá, hogy néhány másodpercre lefogja a tajtékzó állatot. A tenyerem, melybe pecsétet véstem a medve mellkasára helyezem. Szemeim halványan fénylenek fel, amikor óénokiul adom ki a parancsszavakat. Az állat abba hagyja a küzdelmet, én pedig két hátra lépéssel eltávolodom. Olivert figyelem, s akarva, akaratlanul, szórakozott kacaj szökik ki ajkaimon. Most tagadjam, hogy el tudtam volna nézni egy darabig a medvével való viaskodását?
- Ha azok után nem találnak meg, hogy visszakiáltottam nekik, akkor nem tudom, miért menekülök egyáltalán. - Na igen. Közel járnak. Ritka retardáltnak kell lenniük, még sérülten is. Majd újra az állatra pillantok és nagy nyújtózkodással megvakargatva a füle tövét gügyögni kezdek neki. - Érzed a vérük szagát, mackó? Menj, kapd el őket. Legyél ügyes fiú... vagy lány. - Tudom is én, mi van a lába között. - Menjünk. Ha távol vagyok tőle, nem fog hatni a pecsét. - Nyilván, hisz az tartja, ami a tenyeremen van. A démonhoz már jóval komorabban szólok, mint az állathoz, aki megindul. Agresszívabb és ellenállóbb lett, de nem tudom, meddig bírja majd a szervezete, mielőtt felperzselődik a bőre, vagy megvakul. De addig is, a férgeket bizonyára darabokra szedi.

Nazkhuga
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Faj :
démon
☩ Posztok :
19
☩ Rang :
utolsó utáni senki
☩ Play by :
Garrett hedlund
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol, Keleti Régió


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Júl. 10, 2017 11:06 am írtam neked utoljára


Fellengzős válaszok helyett csak kurtán biccentettem a nőnek, természetesen képes vagyok lekötni az állatot, bár lefogni annyira nem szeretném. Nem mintha nem lenne hozzá meg a fizikai erőm, csupán a karmai... gyorsan gyógyulok az rendben van, de attól még nem szeretem jobban a fájdalmat, amivel a találkozás járna a bundással. Csak intettem Sidousnak, hogy kövessen és megindultam a medve nyomán. Jól látható volt az erdei talajon a karmos nyomok sávja, így nem volt nehéz dolgom. Életemben nem voltam olyan nagy nyomkereső, ezt inkább az embereimre hagytam, de a démoni létem alatt szereztem néhány új ismeretet. Magabiztosan haladtam a hegyi ösvényen.
Valahonnan fölülünk alázuhanó kisebb-nagyobb kövek hangja hallatszott. Tekintettel arra, hogy a medve már közel lehetett fojtott hangon magyaráztam a bukott szárnyasnak:
- A barátaid a vízmosásban próbálnak lejönni a völgybe, nem találják a nyomaidat. Odalent próbálkoznak majd a puha talajon - sziszegtem, majd előre mutattam a fák közül kibukkanó kis tisztáson ásítozó termetes grizzlyre. - Lekötöm, de mozogj.
Könnyed, mondhatni már táncos léptekkel sétáltam ki a medve elé, aki inkább csak meglepetten emelte meg busa fejét és kíváncsian méregetett nagy, barna szemeivel. Könnyed lépteimmel felé haladtam, miközben nyugtató hangsúllyal kezdtem el beszélni.
- Csak nyugalom mézevő. Csak nyugalom. Egyelőre nem akarunk mi tőled semmi rosszat, sőt, nemsokára találni fogsz magadnak némi kis táplálékot, erről mi gondoskodni fogunk neked. Több kalóriával, mint az a méhkaptár. Gyere szőrös cimbora, csak gyere.
Nem mintha különösebben kellett volna biztatni, sajnos mint minden állat, a medve is kiélezett ösztönökkel bírt, tökéletesen megérezte a démonok testéből áradó negatív energiakisugárzást, amit ő magának mint veszélyforrást fordított le. A hegyi kecske ilyenkor menekül, de a ragadozó vagy mindenevő... nos az támad. Vészterhes bömbölést hallatott és elkezdett felém rohanni. Az izmaim megfeszültek és az utolsó pillanatban félreugrottam előle. Ezt kellett még egy jó párszor ismételgetnem, ha csak Sidous nem ragaszkodott kifejezetten ahhoz, hogy mozgásképtelenné tegyem a dögöt, ez esetben kénytelen voltam lefogni, aminek nyilván a dzsekim meg a bőröm látta a kárát, de ha meg tudtam úszni, akkor inkább csak eljátszottam a matadort, folytonosan kerülgetve a málnazabálót és vártam, mire is készül a nő.

Sidous
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
20
☩ Képességem :
okkult tudás
☩ Rang :
ex-őrangyal


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Júl. 09, 2017 1:49 pm írtam neked utoljára


Magabiztos – talán kissé fellengzős – tekintettel állok a férfi előtt, zöld íriszeimmel pásztázva az arcát. Titkon igyekszem felismerni Oliver vonásait, maradt-e még belőle valami, néhány régi gesztus, miközben hallgatom őt. Szóval egy plusz penge ellenem, hm? Nem hiába az ajkaim sarkában megbújt, asszertív félmosoly. Biztos vagyok benne, hogy az ellenfelem bérencei sem hűséget, sem hasznot nem jelentenek az említett nagyasszonynak. De a gyermek említése hamar letörli fiatalnak tűnő arcomról a megbúvó eltökéltséget, s egy igazán furcsálló, gyanakvó grimasz ül vonásaimra. Láthatóan nagyon szeretném kommentálni a kamu-dicső küldetését, de minden kikívánkozó szót visszanyelek. Nem, nem Sidous. Ez nem az a műsor, ahol abban a helyzetben vagy, hogy megjegyzéseket tegyél a démoni tevékenységekre. Még úgy is nagyobb szükségem van a férfira, ha kizárom a tényt, hogy Ki áll előttem, mint neki rám. Azért egy futó cselekedetre még átadom magam az izgatottságomnak, s Oliver elé lépve vállaira helyezem a két kezem. És most, hogy ezt „megbeszéltük”, mehetünk is. Bicegek, de az Úr által adott test szívós, a kegyem összetartja. Mindig hordok magamnál egy kis fiola hamut és olajat, hisz sosem tudhatom, mibe keveredek. De ez csak az angyalpenge által ejtett sérülésekhez szükséges. Mire nyomokat találunk, az Olivertől kapott vágások már be is gyógyulnak önmaguktól.
A negyed órányi tura alatt egyszer sem szólunk egymáshoz, nyilván nem azért vagyunk itt. És... valahol talán az is közre játszik, hogy ő a nyomok követésével, én meg az ő bámulásával vagyok elfoglalva. Néhány lépésnyire lemaradva követem őt, hol erről az oldalról, hol arról az oldalról figyelem, sokszor oldalra biccentett fejjel. Ez a viselkedés cseppet sem vall rám, általában nem esik nehezemre, hogy egy kimért, hűvös ribancnak mutassam magam. De most oly sok érzelem dúl bennem. Ő démon lett, én elbuktam, de a szeretetem Isten tiltására sem volt képes elmúlni, évszázadok alatt sem. Mert egy ígéret volt felé. Nehéz nem azt a kisfiút és nem azt a szenvedélyes férfit látnom, akit az emlékeimbe zártam, akit az emlékeimre Erőltettem, hogy elfordítva a fejem könnyebb legyen.
- O-ó. Valaki bajban van. – Fűzök hozzá egy felettébb értelmes megjegyzést Oliver megállapításaihoz. Igen, rossz érzéssel tölt el a gyermek fenyegetettsége, másrészt meg... mi vagyok én, Teréz anya? Azt persze nem mondom, hogy ha ez a pojáca egy gyermekért mindkét szülő lelkét akarja, nem lesz hozzá egy-két keresetlen szavam. De koncentráljuk a most meglévő problémákra. A nyomokról hamarosan a távolban felettünk szóló üvöltésre kapom fel a fejem. Szemöldököm a magasba szökik, s ajkaim már ösztönösen nyílnak, de első körben csak egy kisebb sóhaj lesz belőle, amíg Oliverre nézek. A fásult arckifejezésem többet mond ezer szónál. Ekkora idiótákat. Majd a démon vigyorát látva, szavait hallva, az én arcomra is egy epés mosoly kúszik fel. Hát lássuk a medvét.
- Ahhoz valami kéne a gatyába, faszfejek! – Kiáltom vissza az érkező hang irányába, amikor Oliver már megindul a medve nyomait követve. Sosem mondtam, hogy úrilány vagyok és ez már nagyon kikívánkozott belőlem. Nehogy már a farok csóválja a kutyát. Újdonsült szövetségesem futólépésben utolérem, s oldalán folytatva az utam kezdek beszélni. – Tulajdonképpen, a medvét el tudom intézni. – Rég nem használtam már ilyen mágiát. Többek közt az ilyesmi volt az oka, hogy kipenderítettek a Mennyekből. Tisztátalan és agresszív pecsét, ami nem csak nem méltó angyalhoz, de könnyen ki is csúszhat a kezemből, az alany halálát okozva. De tudod, a mágiám a legvitézebb harcos angyalokénál is erősebb tud lenni. Nem fáradok bele és nincs szükségem alvásra, ha a birtokomban lévő lelkek erejéből merítek. – Néhány másodpercre kellene lefognod. Menni fog, ugye? Hisz démon vagy. Le tudsz fogni egy medvét. – A szavak érdekes tónusban hagyják el ajkaimat. Sokkal inkább hergelve és heccelve őt, mint valódi megállapításokat és kérdéseket téve.

Nazkhuga
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Faj :
démon
☩ Posztok :
19
☩ Rang :
utolsó utáni senki
☩ Play by :
Garrett hedlund
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol, Keleti Régió


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Júl. 06, 2017 5:15 pm írtam neked utoljára


- A pengéből azért sejtettem - vontam vállat nem egészen világrengető erejű megjegyzésére, miközben a hüvelyébe löktem a kardomat. A másik megjegyzésére nem reagáltam. Van valami azzal a századdal és Doverrel, de láthatólag meg akarja őrizni magának a titkot. Na majd kiderül...
Ellenben figyelmesen hallgattam a szavait. Néhány démon, de jelentéktelenek. Khmm... Kérdés a megfelelő okkult tudás birtokában mi számít jelentéktelennek. De mondjuk az angyalpenge megérne némi vesződséget. Kérdés, kibe is kötött bele a szőkeség..? Felsóhajtottam a nő szemeibe nézve.
- Talán - vontam meg a vállamat. - Attól függ kinek a martalócai szegődtek a nyomodba. Ha az én főnökasszonyomé, akkor csak plusz egy penge lesz ellened, de ha olyas valaki, akit nem szeretünk... miért is ne? - feleltem szűkszavúan, de kivételesen őszintén magamhoz képest. - Nekem most dolgom van. Eltévedve kószál itt valahol egy kis kölyök, köt a szavam, miszerint megpróbálom visszavinni a szüleinek, ha mód és lehetőség van rá élve és egy darabban. Ha akarsz tarts velem, ez egy katlan, ha felbukkannak az üldözőid, a visszhang miatt úgyis előbb fogjuk tudni. Igyekezz nem útban lenni.
Éppen megindultam volna, amikor elém lépve megérintette a mellkasomat és meglehetősen furcsa kijelentést tett. Meglepetten szaladt fel a szemöldököm erre, valahogy finoman fogalmazva is furcsa mondat volt. Idő kellett, hogy rendezzem magamban ezt a tekintet és ezt a hangsúlyt. Egyelőre csupa talány ez a nő számomra. Most csak egy rövid válasszal intéztem el a kérdést.
- Majd meglátjuk - feleltem tömören. - És Nazkhuga. Oliver Oatesnek már a csontjai is elrothadtak talán. Bár ha neked úgy kényelmesebb, legyek akár Oliver... - legyintettem.
Talán egy negyed órája haladtunk együtt, mikor nyomokra figyeltem fel. Leguggolva szemügyre vettem őket és elhúztam a számat, ahogy ujjaim el-elkalandozva végigsimítottak a felszínükön.
- Ember. Gyermek. Valószínűleg lány. Mezítláb. Súly a lábujjakon. Futott - összegeztem, majd néhány arrébb lévő nyomot vizsgáltam át és újfent megszólaltam. - Medve. Nagy termetű. Talán grizzly. Szaglászott és szagot is fogott. Lassú kocogás. Nem futott. Valószínűleg nem éhes, csak kíváncsi.
Ekkor hangos és haragos üvöltés zengte be a katlant, valahonnan jóval felettünk eresztette ki a hangját egy meglehetősen felpaprikázott férfi.
- Rothadt ribanc! ha megtalálunk, ezért elevenen megnyúzunk, érted?! De ha most előtolod a pofádat, akkor még beszélhetünk! Hallod Sidous?!
Elhúztam a számat. idióták. Ennyit nekik az esetleges meglepetés erejéről. A szőkeségre néztem, ajkaimon gonosz mosoly villant fel.
- Mit gondolsz? Ne szervezzünk nekik egy randit a macival? - vigyorogtam.

Sidous
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
20
☩ Képességem :
okkult tudás
☩ Rang :
ex-őrangyal


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Júl. 05, 2017 11:29 am írtam neked utoljára



Finoman engedem ujjaim közé a visszakapott angyalpengémet, s szavak helyett csak egy sokat mondó, üzleties tekintettel nyugtázom a dolgot. Tehát megegyeztünk. A helyzet azonban kezd kellemetlenné válni számomra.
- Engem onnan dobtak. - Teszem hozzá a férfi küllemű démon szavaihoz, egy haloványan kaján kifejezéssel. Angyalként ha valami, hát ez fekete humor. Nem olyan dolog, amin szórakozni szoktunk. Ugyanakkor, szavaimmal kimondva is igazat adok az elméletének, miszerint bukott volnék. Igen, az vagyok, sosem titkoltam, de miért lengetnék egy hatalmas szivárványzászlót, egyik oldalán bukott angyal, másik oldalán pedig céltábla felirattal?
Majd csak hallgatom, ahogy beszédbe kezd. Első szavainál cicázva szalad fel a szemöldököm, afféle "Igen? Láttál, hm?" költői kérdésekként, s hozzá is szólok a témához, mielőtt még belekezdene a hosszabb beszédbe.
- Mondjuk, hogy akkoriban magam is megfordultam Doverben. - Azt nem részletezem, milyen formában, de tudhatja ő is, hogy akkoriban nem volt divat a magam fajtának a földön járni. Kivéve persze, ha már évszázadokkal ezelőtt is bukottként léteztem volna. Majd figyelmesen hallgatom a démont, látszólag nem nagy érdeklődéssel. Ám valójában csak erőlködök. A hűvös tekintet mögött... nem is tudom. Mondhatnám, hogy viharok dúlnak, de nem történik semmi. Egyszerre érzek ürességet és megnyugvást. Nem mondhatom, hogy megdöbbent a démonná válása. Inkább csak arcon csapás szembesülni azzal, amit eddig is sejtettem, hisz eladta a lelkét, épp csak kizártam a létemből. Mert egyszerűbb volt. Oliver, édesem... hogy megnőttél. S hogy miért itt és most sodort minket egymás útjába az élet? Isten útjai kifürkészhetetlenek, bumm.
Ettől függetlenül, időbe telik, mire szóhoz jutok. Hosszú, hosszú másodpercekig bámulok az arcába, valahogy úgy, mint aki életében először lát démont. Már most erős késztetést érzek arra, hogy védjem őt. Nincs logikai háttere, pusztán az ösztönök. De dörzsölt színésznőcske vagyok, annyira, hogy saját magamat is képes vagyok megtéveszteni. Jobb, ha egyelőre ő sem tud róla, ki is vagyok én neki. Ki voltam. Órákig sorakoztathatnám a mentségeimet, hogy miért nem tudtam kellően vigyázni rá, de száz szónak is egy a vége, szenvedett és démon lett. Nem tudnám elviselni a vádló pillantását, így önző mód megtartom magamnak az információt, ami kikerekítené a történetet. Egyelőre mindenképp.
- A nevem Sidous. - Tudván, hogy egykor angyal voltam - vagy vagyok, nézőpont kérdése - a nevem végén hallhatóan ott díszelegne még az -iel végződés, de ezt bukásom óta elhagyom. Rég nem tartozom már a testvéreim közé. Sőt, azt hiszem herótot kapnék, ha Sidousielként kellene emlegetnem magam, hátfával, meg glóriával flangálva. - Három démon van a nyomomban. Jelentéktelenek. De a tevékenységeim bizonyára szúrják a szemét a megbízójuknak. ...Ha angyalpenge kell, vedd elintézettnek. De ki kell jutnom innen. Élve. - S mikor a férfi azt hihetné, hogy befejeztem a mondókát, egy boldog pálfordulással még hozzáteszek valamit. - Mi nagyon jó barátok leszünk, Oliver. - Közelebb lépek hozzá és kezeim a vállaira helyezem. Gyengéden, mégis erőszakosan tartom ott őket. Meg kell érintenem őt, muszáj. A tekintetem kissé mániákus, de bevallom, a milliónyi rossz érzés mellett izgatott vagyok. Azt viszont nem tudhatom, hogy az érintésem, az elátkozott kötelékünknek hála, ki fog-e váltani belőle valamit. Gondolok itt a jelenlétem emlékére, mely végig kísérte emberi életét, vagy... a halála napjára, amikor először és egyetlen egyszer láthatott.

Nazkhuga
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Faj :
démon
☩ Posztok :
19
☩ Rang :
utolsó utáni senki
☩ Play by :
Garrett hedlund
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol, Keleti Régió


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Júl. 04, 2017 8:00 pm írtam neked utoljára


Hökkenten bámulok a némberre, majd megrántom a vállamat, amikor már sikerül az ilyesféle mozdulat, ugyanis a jelek szerint egyességre jutunk. Válaszként hátralépek és közben a telekinézis finom, engedelmes kutyaként simítja újra a nő tenyerébe az angyalpenge markolatát. A gesztust szavakkal is megerősítem.
- Hát pedig születtem. Jó anyám legalábbis nem azt mondta, hogy a mennyből dobtak volna alá - feleltem széles, kihívó vigyorral.
Nagyon furcsa a nőcske viselkedése, van számára valami fontos Doverrel meg a XII. századdal, de vajon mi? Valószínűleg sosem fogom kideríteni, pedig ha ilyen érzékenyen reagál, jó lenne tudni, elvégre minden fegyver az ember - meg a démon - kezében, ami a másik számára érzékeny. Mindemellett rothadtul zavar, hogy valahol láttam már ezt az arcot, csak valahogy sehogy sem ugrik be. Furcsa és zavarba ejtő. De amikor a nő újfent megszólal, akkor azért felszalad a szemöldököm. Nocsak! Egy egész évszázadból beletrafálni a születési évembe? Nevetségesen nagy véletlen lenne. Megrázom a fejem, de nem elutasítóan, inkább mint az ütésből felálló ökölvívó, aki rendezni próbálja a gondolatait. Végül nagyot sóhajtottam, ez végső soron nem olyasmi, amit ne tudhatna.
- Ismersz engem? Nem lepne meg, valahol már én is láttalak, de nem emlékszem - ismertem el némileg meglepetten. - Igen, ami azt illeti 1164 tavaszának első fele volt a gyásznap, pontosabban nem vezették akkoriban - vigyorodtam el. - Most már nem sokat számít, de akkoriban az Oliver Oates nevet viseltem, Sir Frederick Oates és Lady Elisabeth Montmorancy elsőszülött fiaként. Most már azonban Nazkhuga vagyok, Ashtaroth seregének veteránja és az Úrnő elitjeinek egyike. Na szóval akkor üzlet... Ehhez akkor indítsunk máshonnan talán. Egyrészt örülnék ha bemutatkoznál, már csak mert te is jobban jársz, ha nem én találok ki megszólítást, másrészt... Miért is estél nekem az a túlméretes papírvágókéssel?
Érdeklődve figyeltem a nőt. Persze nem voltam sem nyugodt, sem békés, bármikor készen álltam nekiugrani, ha valamit tervezne, de nem léptem fel támadóan. Talán valóban kellemes üzletet lehet vele kötni, ennek az esélyét pedig nem akartam elvesztegetni.

Sidous
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
20
☩ Képességem :
okkult tudás
☩ Rang :
ex-őrangyal


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Júl. 04, 2017 7:38 pm írtam neked utoljára


A férfi tisztátalansága égeti a tenyerem, amit a mellkasára tapasztok. Sokkal inkább értelmezhető ez mentálisan, mint fizikai fájdalomként. Nem is értem. Bukott angyalként mindössze hajszálnyival vagyok kevésbé szennyezett némely démonnál. De ezt a különös érzést, ami azt próbálja sugallni, hogy ki tudja milyen okból nem érhetek hozzá az előttem állóhoz, ezt csak annak tudom be, hogy Isten még nem engedte el a kezem. Még érdemesnek tart. Így van, ugye?
Ám a kényes események nem fejeződnek be ott, ahol átmenetileg elbirtoklom a démon által használt porhüvely feletti uralmat. Egyszerre mondja ki és lépi meg a váratlant. A tettei azonban hamarabb eljutnak az agyamig. Azonnal. Résnyire nyitott ajkaim mögött az apró sóhaj beszorul, halk szisszenéssel szívom be a levegőt, amikor megérzem a hideg fémet a torkomra szegeződni, de a sóhaj ki már nem jön. Csak állhatatosan figyelem a förtelem szemeit. Ő pedig rájöhet az első reakciómból, hogy nem tévedne sokat az, aki azt mondaná, flúgos nőcske vagyok. Zöld íriszeimben nem rettegés fénylik fel, ellenkezőleg. Az erős túlzás lenne, hogy lenyűgöz, de láthatóan tetszik nekem a lépése. Tökös. S mikor végre kimondatlanul is megegyezünk, hogy ő nem öl meg engem, én nem ölöm meg őt, csereberélünk és mindenki boldog lesz... Na akkor kellően felenged az élni akarásom ahhoz, hogy végre áttörje a falat az is, amit épp mondott.
- Nem, nem születtél. – A szemöldököm érdekes ívet ír le, egyszerre tükröz zavart és felháborodott gondolatokat. Már itt érezheti, hogy érzékeny pontra tapintott a válaszával. Bukott vagyok, érzéketlen, bűnös. Hosszú életem során egészen kerek karakterfejlődést írtam le, a negatív irányba és badarság lenne tagadnom, hogy magamon kívül aligha érdekel bármi. Ám a 12. század nem csak „egy” meghatározó, hanem „a” meghatározó pontja volt angyali létemnek. A Petri-csészéje mindennek, ami ma vagyok és ami valaha leszek.
A gondolataim foroghatnának gyorsan is, mégis, szinte érzem, ahogy az agyam behúzza a kéziféket és ledobja a vasmacskát. Biztosra megy. Épp ezért van, hogy én még nem szembesülök a tényekkel, de a tudatom egy része már kezdi összerakni a tényeket. A tudatom azon része persze nem a józan ész, hanem az ostoba érzelmi impulzusok. A józan ésszel gondolkodom. Pusztán véletlen egybeesésnek gondolom, amit mondott. Elvégre egy teljes évszázadról van szó. Annyi idő alatt megfordulhatott néhány ember Doverben, aki eladta a lelkét – mert feltételezem eladta, ha most démonként áll előttem. Teljesen biztos vagyok benne, biztos, hogy nem Ő az.
- Jól van, hát. – Fújom ki a levegőt, s egy igazán óvatos lépést hátrálok, miközben a pecsétet rejtő tenyerem lefejtem a mellkasáról. Csak semmi hirtelen mozdulat, nem akarom, hogy elvágja a nyakam. Ezzel fejezem ki a „békés” szándékaim, a hajlandóságot az együtt működésre. A hajlandóságot arra, hogy mindketten jól járjunk.
- Feltételezem, 1164-ben láttad meg a napvilágot. – A tekintetem epés, mintha bohócot akarnék csinálni a démonból. Egyszerű emberi vonás ez, amit a köztük töltött hosszú időnek köszönhetek. Magam is hajlamos vagyok akkor a legellenségesebb lenni, amikor a legsebezhetőbbnek érzem magam. Hisz legjobb védekezés a támadás. Ez jelen esetben tömény gúny formájában lát felszínt.

Nazkhuga
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Faj :
démon
☩ Posztok :
19
☩ Rang :
utolsó utáni senki
☩ Play by :
Garrett hedlund
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol, Keleti Régió


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Júl. 04, 2017 6:11 pm írtam neked utoljára


Néztem a gyanúsan megránduló ajkakat a szemrevaló kis arcocskán, úgy tűnik a pipike is rendelkezik némi szarkasztikus humorérzékkel, még ha nem is reagálja le szóban az apró tréfát. A pengék csókváltása megállíthatatlanul folytatódott újra és újra, miközben úgymond zajlottak az üzleti tárgyalások is. Érdekes, egy angyalpenge mindenképpen jó dolog lenne és a tévedések elkerülése végett én katona vagyok, nem vérgőzös gyilkos. Nem mintha szívfájdalom volna megölnöm a lányt, de azért meg kell vizsgálni minden opciót. Egy hosszú távú kereskedelmi kapcsolat akár nagyobb előny is lehet, mint a vérével szerzett fegyver.
- Nocsak. És miben utazol kicsi kalmár? - érdeklődtem szúrós, de már közel sem annyira ellenséges mosollyal.
Aztán jött a dolog meglepetés része. Ahogy egyre lanyhultak a csapásaim, hiszen már inkább az üzletre koncentráltam, lehetősége nyílt cselekedni a banyának. A kis boszorkánya a lassan reppenő, de borotvaéles pengét tenyérrel tolta el és valamiféle erőtér nehezedett rá az izmaimra, amellyel hiába próbáltam volna egyelőre szembeszállni. Ugyan lehetett érzékelni, hogy nem túl erős ez a valami itt körülöttem, nem soká fog visszatartani, de persze a halálos szúráshoz bőven elég lehet. Na persze azért teljesen védtelenné nem váltam tőle, ahhoz közel sem elég az ereje, az elmém még szabad. Meglepődsz még kicsikém... Készültem a végső csapás megállítására a telekinézissel, mikor ehelyett érdeklődni kezdett. Vállat vontam volna, ha tudok, de így csak szárazon válaszoltam.
- Ott születtem a XII. században, ha az elég pár száz év neked - feleltem, majd ugyanabban a pillanatban téptem ki a kezéből telekinetikus erővel a fegyverét és szegeztem a pengét a torkának. - Pokol, harmadik szabály: ha alábecsülöd a közelharcost, meg fogsz dögleni. Hmm... De érdekes figura vagy, tárgyaljunk.
Jó azért a kardot nem vettem el a torkától, amíg nem enged el, de nem is vágtam át a gégéjét a pengével. Ez egy ilyen világ, nem a barátságról szól.

Sidous
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
20
☩ Képességem :
okkult tudás
☩ Rang :
ex-őrangyal


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Júl. 04, 2017 1:25 pm írtam neked utoljára


Hogy a nefilimeket a gólya hozza? Figyelembe véve azt, hogy úgy nagyjából állig vagyok a szarban, nem tudok a gondolaton felhőtlenül szórakozni, ám az arcomon még így is átfut egy apró rándulás. Az a fajta, amikor nagyon komor akarsz maradni, valamit mégis mulatságosnak találsz. Talán ezért nyílik tőlem sok potenciális ellenfél zsebében a bicska. Mert általában képtelen vagyok komoly és nagyon-nagyon veszélyes ellenfél képében feltüntetni magam. A zöld íriszeim persze tükrözik az erőt, mert ha szemmel ölni lehetne, ezt a fickót is temethetnénk. De ez sajnos nem így megy. Támad, újra és újra. Egyelőre hárítom a csapásait, egymásnak feszülő fegyvereink fémes zajjal árasztják el a szűk ösvényt. Nem hátrálok, ám érezhetően ő irányítja a küzdelmet. Amíg ilyen dinamikában marad, az övé vagyok.
- Mindennek van ára, cukorborsó. - Élek az ő szavaival, ami a becézést illeti. Angyalpenge kell neki? Nem gond, szerzek. A tónusomból nyíltan lejön, hogy ár alatt természetesen nem az életemet értem. Sok mindennel lehet fizetni. Szívességek, információk, kontaktok. - Nem kell bíznod bennem. Ez üzlet. - Manapság az a bölcs, aki saját magában sem bízik. Utóbbi két rövid mondatomnál nem csak az tükröződik a megütött stíluson, hogy dörzsölt nőcske vagyok, hanem az is, hogy épp mit gondolok róla. Buta kicsi démon. Feltételezem a sütni valóját valahol a pokol tüzén hagyta tovább pörkölődni és a felszínre csak az erőt hozta magával. Nem egy súlycsoportban játszunk. Tulajdonképpen nem is egy sportágban. S minél türelmetlenebbül, minél nehézkesebben hárítom a támadásait a hegyibeszéde tűrése mellet, a tekintetem annál hevesebben szikrázik. Az pedig sosem jó, ha felhúzom magam. Az ellenfelemnek legalábbis.
Hosszú ideje már, hogy kidolgoztam egy pecsétet, amit alkalomadtán használok, ha az önvédelem megkívánja. Démonok ellen készült, a tenyerembe karcolva hat. Azon pecsétek egyike, melyeket a testemen hordok. Elég mélyen égettem a bőrömbe ahhoz, hogy hegként megmaradjon. Haszna, hogy átmenetileg megbénítja és kiszolgáltatottá teszi a förtelmet. Az ereje teljét már felhasználtam, de gyors tűzoltásra még jó. Épp annyira, amennyire szükségem van.
Vívóként valóban eltörpülök mellette, de a mozgás koordinációm rövid távon remek. Ezért tudom felhasználni a kártyát, ami még a kezemben van. Ahelyett, hogy az angyalpengével blokkolnám a csapását, egy lendületes mozdulattal a tenyerem tartom az útjába. Nem frontálisan persze, épp csak annyira, hogy kellően felsértse a bőröm, s ezzel aktiválja a pecsétet. Már egy méterről sem tudnám vele tartani, de véres tenyerem a mellkasára nyomva magamhoz láncolom a démont, lényegében szoborrá dermesztve. Így túl közel vagyok hozzá, de most még biztosan tartom.
- Az íjászt semmiképp. - Felelem most, hogy enyém a teste. A varázsló, nos, a varázslónak lehet egy-két trükk a tarsolyában az ilyen helyzetekre. Eddig ő várt tőlem okot, hogy miért kíméljen meg. De a kocka fordult, s most én figyelem az ő visszataszítóan, mégis megbabonázóan fekete szemeit, indokra várva. Hallgatom, miért ne döfjem át a mellkasát, amíg kiszolgáltatva, mozdulatlanul áll. Könnyedén megölhetném, ahogy eddig ő tehette volna velem, de az ajánlatom továbbra is áll. Segítsük ki egymást. Ám mielőtt az üzletre térnénk... van itt még valami, ami bolygatja a fantáziámat. A régről ismert Sir mozdulata, ami mostanra ugrott be.
- Csak nem Doverben jártál néhányszáz évvel ezelőtt? - A kérdésem részben gunyoros, részben hitetlen. Talán csak véletlen egybeesés és én emlékszem rosszul Sir Roderick mozdulatára, ezért keverem.

Nazkhuga
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Faj :
démon
☩ Posztok :
19
☩ Rang :
utolsó utáni senki
☩ Play by :
Garrett hedlund
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol, Keleti Régió


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Júl. 01, 2017 7:03 am írtam neked utoljára


- Óh, Cukorborsó, akkor a nefilimeket tényleg a gólya hozza, mi? - gúnyolódtam vissza a nőnek csípőből, ha velem egyszerre akar a kard mellett szópárbajt is vívni, akkor kösse fel jól a bőrnadrágot meg a csipkés bugyit.
A támadásom nem éri el teljesen a célját, vagy én becsültem fel eddig rosszul a lány vívótudását, vagy csak kezd belejönni a dologba, mindenesetre eltompítja a vágást, ami így is felületi sebet ejt, de nem ott egészen ahol szerettem volna, nem az ideggócokat éri. Mélyen fájlalom, bár talán még így sem annyira, mint a nő.
Feláll és kihúzza magát büszkén én meg nem sokat teketóriázva nekirontok de már közel sem olyan Istentelenül. Tucatszám indítom a vágásokat és döféseket, ellenben visszafogott sebességgel, amiket nem lehet gond hárítani, elperdülni előlük, csak annyit akarok vele elérni, hogy közelharcban maradjunk és ha furcsán is, de tudjunk közben kommunikálni. Nem lehet gond a libának hárítani a csapásokat, viszont aligha kezdhet közben valami meglepetésbe, mint mondjuk valami rejtett pisztoly utáni nyúlkálás, vagy ilyesmi. Mert ha semmibe veszi ezeket a támadásokat, akkor viszont célba érnek és baromira fognak fájni. Bár legalább nem sokáig... Szavaira sötét vigyor ömlik el a képemen.
- Nincs rá okom? Ez most komoly? - kuncogok egy piruett után döfve a nyaka felé, persze visszafogottan. - Nem azért, de te szolgáltattál rá okot fél perce, amikor se szó, se beszéd nekem rontottál azzal a gyilokkal. Nem mellesleg, már csak a pengédért is érdemes lenne kibelezni, egész hasznos jószág - köptem ki nagyot oldalra.
Az ajánlata, amit a még kisebb fordulatszámon is sodró lendületű küzdelem közben tesz egy pillanatra sem csábító. Démonként alapvetően nem bízom senkiben, aki ilyen kardot tart a kezében, ebben a csajban, akinek meg nincsenek nagy messzebomló tartozékok a hátán hozzá, na benne meg végképp nem. Gyilkosan villan a szemem, felkészülök a küzdelem maximumra fokozására, hiszen az eddigiek alapján felülkerekedhetek a nőn és a kardja tényleg jól jönne. De azért túlesek még a szociális körön.
- Nem tetszik - sziszegtem jéghidegen. - Nem bízom benned, semmiben sem bízom, ami odafentről jön. Nyolc évszázada vagyok démon, de nem tapasztaltam, hogy megbízhatók lennének a fentiek. Ha az lennél, már rég kinyitottad volna a szárnyaid a lendületnyeréshez, vagy elszakadáshoz. De te nem tetted. Vagy bukott vagy, vagy egy halandó, aki valahogy szerzett egy angyalpengét. A bukottak nem a legmegbízhatóbb társaság, egy halandó pedig, aki ilyet szerez, az... hát finoman fogalmazva sem lehet akármilyen szélhámos, tolvaj gazember.
Elkezdtem fokozni a csapásszámot bár még csak enyhén, miközben fekete tekintetem az ő gleccserkékjébe mélyedt és nagyon komolyan, akár ígéretként is felfoghatóan mondtam ki.
- Szerintem nem vagy halandó. Ez esetben pedig nem a közelharc a specialitásod, ha eléltél eddig. Úgyhogy a Pokol második aranyszabálya: soha ne engedd ki közelharcból az íjászt vagy a varázslót - morogtam.
Ha most nem mond semmi jobbat ennél, akkor elindítom a valódi forgószelet, meglátjuk azt hogyan állja.

Sidous
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
20
☩ Képességem :
okkult tudás
☩ Rang :
ex-őrangyal


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Jún. 26, 2017 8:58 pm írtam neked utoljára



- Oh, édes. Az angyalok nem paráználkodnak. – Felelem epésen, csipetnyi iróniával az előttem álló förtelemnek. Nem, lényegében nem érdekel, hogy démon. Semlegesek számomra. Az viszont sokkal inkább, hogy a fejemet akarják. De minél tovább hallgatom a különös közérzetet okozó, férfi gúnyát öltött pokolfajzatot, annál inkább elbizonytalanodom. Miről beszél ez a félkegyelmű? Gabriel kegyence? Sírjak, vagy nevessek? Még a libsi angyalok is megvetnek, nem hogy a szívószál átmérőjével csőlátású Gabriel szegmens.
- Nem vagyok... – Kezdeném el kioktatni a démont, sőt talán még arra is hajlandó lennék, hogy a mondatom előre haladtával kiteregessem a lapjaim. Pontosabban azt, hogy azért támadtam rá, mert a nyakamba liheg három magafajta. Velem mindig megéri üzletelni, talán vele is megtalálnám a közös nevezőt, ha esélyt adna rá. Nem mintha végül nem szúrnám a legnagyobb lelki békével hátba... de egy ideiglenes kompromisszumra démonnal is bármikor hajlandó vagyok, ha az a javamat szolgálja. Jelen esetben a túlélésemet.
Ám szó bennszakad, hang fennakad... valaki láthatóan nem kíváncsi Gabriel uraság angyalára. Pedig ha tudná, hogy mennyire el van tévedve. Nem mintha lenne időm szavakkal tiltakozni. Minden figyelmem a mozdulataira irányul. A reakcióidőm mindig jó volt, így egy pontig hősiesen védem ki a mozdulatait, noha visszatámadni nem sok lehetőséget kapok. Teljesen más a harcmodorunk. Távolról eltaposnám, mint egy apró rovart. De így necces. Majd térdre borul előttem – hmm – s tompítani tudom a vágást, egy-két centivel talán, épp annyira, hogy ne mélyedjen a húsomba, tompítani tudom, de kivédeni nem.
Végtelenül haragosan figyelem a férfit, a távolodását, s sejtem, mire számíthatok. Alig két másodpercig maradok a földön, az ép lábamra helyezve a súlyomat felállok. A fájdalom ellenére olyan magasra szegett állal húzom ki magam, mintha én lennék a mennyek hercegnője, de még talán a pokolé is.
- Nincs okod megölni. Te nem is velük vagy, ugye? – Sziszegem felé, kérdőn és enyhén oldalra biccentve a fejem. Természetesen az engem üldözőkre gondolok, akik most még a pecséttel küzdenek, de nem lehet pontosan megmondani, hogy melyiküket meddig tudja visszatartani. Idővel elfakul, majd kialszik az ereje, de ha mégsem, már akkor át lehet jutni rajta némi áldozattal. Tépett hús, nyúzott bőr, mintha egy halom mágikus szögesdróton préselnéd át magad. Jobb lenne itt ezt a dolgot nem elhúzni.
- Nézd, - nagyot nyelek, hogy a saját érdekemben ne tegyek hozzá édesnek nem mondható becézéseket, kezdve a rohadékkal – segítek neked, ha segítesz nekem. – Nem titkolom, hogy az életem védem, de körül leng a dörzsöltség. Láthatja a tekintetemen, a kiállásomon, hogy nem holmi megrögzött angyalka vagyok. Talán jobb közelharcos, mint én, de akad azért egy-két hasznos dolog az én tarsolyomban is.

Nazkhuga
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Faj :
démon
☩ Posztok :
19
☩ Rang :
utolsó utáni senki
☩ Play by :
Garrett hedlund
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol, Keleti Régió


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Jún. 25, 2017 2:08 pm írtam neked utoljára


A nő nem tűnt kiegyensúlyozott vívónak, inkább olyasvalakinek, aki megtanult néhány jó cselt, de tulajdonképpen nem különösebben szánt túl sok időt a képességeire fejlesztésére. Zavarodott szavaival éppen úgy nem törődtem, mint a távoltartón közénk emelt kardjára, már csak azért is, mert a kabátja jóval szilárdabbnak bizonyult, mint hittem, simán lecsúszott róla az acél. Nocsak! Trükközünk, trükközünk? Hát akkor lássuk!
A lovagi harcmodort úgy tűnik ismeri valamelyest, de a lovagok mindig is elég gyatrák voltak gyalogharcban, szerencsére én az elmúlt századokat minden létező vívóstílusban való készségfejlesztéssel töltöttem. Hagytam néhány másodpercre újfent egymásnak feszülni a kardjainkat, aztán mogorván visszaszóltam a nőnek.
- Hogy a mennyekben hogy működik a paráználkodás, az több információ volna most a kelleténél - sziszegtem gyűlölettel és haraggal, ami jóleső forrósággal öntötte el démoni véremet. Mondjuk tény, hogy nem lennék kíváncsi rá, mit csinálnak közben a baromi nagy szárnyaikkal... tiszta animal sex... - Neked pedig mindjárt mindegy lesz picinyem. Mostanra kellően elegem van Gabriel kegyenceiből, akik válogatás nélkül támadnak újabban már nem is csak ránk. Ezt most befejezzük!
Stílust váltva a spanyol hidalgók kedvelt mesterkörét képzeltem magunk köré és megindult egy huszonöt lépéses kombináció. A vágásaimban alig volt erő, azt az energiát a sebességre irányítottam át, olyan módon mozogtam, ahogy halandó lény aligha fog valaha is. A záporozó csapások a felső testére nagyrészt persze elvesztek a pengéjén, amelyik célba is ért, azt könnyedén hárította a különleges kabátja, de mikor kellően hátraszorult már és botladozni kezdett, akkor hirtelen rogytam térdre előtte és lendült félkörívesen a toledoi acél penge. A nő eddigi teljesítménye alapján nem hittem, hogy ezt képes lesz hárítani, ha valaha lovagi harcra oktatták, annak hátránya, hogy nem védi a lábakat, hisz egy másik lovag derék alá sosem támadott volna. Ez a nemes urak szemében aljasság lett volna, na meg persze az ötven kilós csigaházuk és a dögnehéz másfélkezes kardjaik sem engedtek meg efféle mozgékonyságot igénylő dolgokat, így aztán ráaggatták, hogy ez lovaghoz nem méltó. Nem, nem gyökerek vagyunk kivitelezni, ugyan már! Mindenesetre, ha a vágás célt ér, az ugyan nem egy életveszélyes dolog, de a legtöbb esetben párbajdöntő dolog. Végigmetszi a combot és olyan kínt hoz magával, ami lehetetlenné teszi pár percig a sérült végtagon való megállást. Egy földre került ellenfél pedig halott ellenfél.
Mindenesetre nem vártam ki persze mi történik, ösztönösen gördültem el előle, hiszen ha valahogy elrántja a lábát, akkor elsőosztályú célpont lennék, csak miután felálltam mértem fel az ellenségem állapotát. Ha sikerült a csapásom és a földön hevert, akkor odaköptem felé, mielőtt elindultam bevégezni a harcot.
- Vár rám egy elkóborolt kis kölyök, akit nagyon várnak a szülei, remélem még nem koncoltad fel - morogtam.
Ha talpon maradt, akkor ez elmaradt, csak a kardot megpörgetve védekező állásban kezdtem lassan körözni körülötte.

Sidous
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
20
☩ Képességem :
okkult tudás
☩ Rang :
ex-őrangyal


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Pént. Jún. 23, 2017 9:47 pm írtam neked utoljára


A menekülés hevében kidolgozatlan és elkapkodott volt a kapunyitás. Tulajdonképpen azért is köszönetet mondhatnék a rendkívüli képességeimnek, hogy szilárd talajra érkeztem, nem pedig az Alaszkai-öbölbe dobtam be magam. Persze még így is viszonylag irányozott volt az utazás, de a trehány munka mindig növeli a kockázatot. És most, hogy a meghiúsult üzlettel és elsietett kapunyitással járó első két rohamot sikeresen vettem, lám, jön a harmadik egy újabb démon képében. Ennek a szemeiben már most látszik, hogy valamivel több sütnivalója lehet, mint a társainak. Csak legyen néhány másodpercem átgondolni. De egyelőre nincs. Igazán kifinomultak, de kétségesek a mozdulataim. Magyarán ő is érezheti – már ha tényleg van minimális sütnivalója a többihez képest – hogy fenn hordom az orrom, de mindez cicoma. Mágiában? Távolharcban? Nincs ellenfelem, ha van időm összeszedni a gondolataimat és felkészülni. De közelharcban nagyjából annyit érek egy edzettebb angyal, vagy démon ellen, mintha emberként, a szavannán egy vadállattal szemben állva a magasba nyújtanám a kezeimet, hogy én tűnjek a nagyobbnak és megrémüljön tőlem. Ahogy egy negyed emberöltővel ezelőtt igazán kedvelt halandóm mondta volna: jól hangzik, nem működik.
Egykoron, amikor leszálltam a mennyekből, s először jártam a felszínen, amikor még nem tébolyított meg az én szeretett védencem halála, akit Isten áldása nélkül is örökké tudnék szeretni... nos, akkoriban különösen nyitott szemmel jártam. Amikor még nem az okkultizmusra, hanem az émelyítően sokszínű emberiségre fektettem a hangsúlyt. Sokat tanultam a fiatal Oliverrel együtt. Ezért is van, hogy az a kevés mozdulatom, aminek tényleg célja is van az értelmetlen hadonászáson kívül, nos azok a néhai lovagokat tükrözik. A mennyekben nem kaptam kiképzést, nem voltam harcos angyal, így tőlük kezdtem el tanulni. Nem barbároktól, nem utcaharcosoktól... a csodás és sötét idők harcosaitól. Így ahelyett, hogy kétségbeesnék – ami azért egy momentum erejéig megtörténik – ösztönösen védem ki a jóképű gúnyát húzott förtelem támadását, és védem meg a csodás kis kézfejem attól, hogy tőből le legyen vágva. Ne érts félre, rég nem élnek bennem elevenen a hosszú évszázadokkal ezelőtt elsajátított technikák, ó cseppet sem. De ha kell, előjönnek, mint egy jól betanult tánclépés. Hisz ezek azok, amiket először megtanultam. Az pedig mindenkiben megmarad. Mint az első csók, az első jól sikerült pecsét, az első... sorolhatnám.
A démon sajátos támadásának kivédésére én magam is meglepett kifejezéssel reagálok. Noha én láthatóan nem azon vagyok fennakadva, hogy micsoda mozdulatot hajtott végre, hanem hogy mennyire király vagyok, hogy ösztönösen védtem ki. Megvallom, már a bukásom előtt is kezdett problémává válni a gőgöm. S jönnek a förtelem szavai. Na várjunk. Először is, min háborodjak fel jobban? A különös becézésen, vagy azon, hogy azt hiszi, Gabriel arkangyal táborát erősítem? Finom vonásaimon egyszerre rajzolódnak ki bizonytalan és felháborodott vonások. Már épp visszakérdeznék, amikor újra támad. Ez alkalommal nem tudom tökéletesen kivédeni. Épp csak sikerül tompítanom a csapást, de ez sem lenne elég, ha nem azt viselném, amit. Mindenki magából indul ki, én pedig dörzsölt egy némber vagyok, úgy gondolom, hogy jobb félni, mint megijedni. Ezért viselem az üzletek alkalmával a belülről rúnákkal vértezett, fekete bőrszerű ruhámat. Mert ez ha teljesen nem is véd, de tompít. Fizikai síkon működik. Elnyel némi energiát anélkül, hogy sérülne. A csapás után egy apró, de egészen fájdalmas arcándulással kezdek hátrálni. Hisz a viseletem továbbra is sértetlen, de az oldalam felkarcolódott ott, ahova a mély vágást szánta. Mint mondtam, némit nyel el, nem mindent.
Az angyalpengém magam elé tartom, úgy tartva, hogy vegye a jelzést: időt kérek. Persze készenlétben állok, de beszéljünk hát. Ostoba mód, az egyetlen tényre hagyatkozom amim van, hogy erőfölényben vannak. Hogy arra már rájöhetett, hogy egy hosszabbra nyúlt harcban egymagában is felnyársalhatna, vagy gúzsba kötve a megbízója elé vonszolhatna. Tehát miért ne beszélne velem? Kezdek meggyőződni arról, hogy valóban értelmesebb, mint a többi üldözőm, akik lényegében csak nyáladzva annyit voltak képesek felhörögni, hogy meghalsz.
- Te meg mi a fenéről beszélsz? – Kételyesen vonom össze a szemöldököm, de képtelen vagyok arcomról rejteni a szórakozottságot. Csirke? Meg Gabriel? Annyira sem jók a szárnyaim, mint a pingvineké. Mert én nem hogy repülni, de úszni sem tudok velük. Miről is beszélünk. – Azt hiszed, hogy az arkangyallal vagyok? Bármelyikkel is? – Medzsik. Most rajzolódik ki az arcomra az első őszinte kifejezés, mely zavartságot tükröz. Ezért üldöznének? Igen, néhány hete vettem némi információt Las Vegassal kapcsolatban egy független vándortól, amit aztán feláron adtam el New York vezetőségének de... mi van? És én már kezdtem azt hinni, hogy a lelkeket akarják. Hihetetlen megnyugvás jár át.
- Nos, ha valamit tisztogatnék Gabrielen, az nem a bakancsa lenne. – A pokoli lény szavaiból azt veszem ki, hogy az arkangyallal van gondja, így hagyom, hogy arcomra egy buja kifejezés rajzolódjon ki, ami meggyőzheti a démont. S attól függetlenül, hogy a saját javamért manipulálni próbálom, remélve, hogy ezzel elkerülhetem a végzetes harcot... a tekintetem igazán őszinte. Ki ne akarna a nyelvével tisztogatni egy arkot? Az a végtelen erő, a végtelen fenség. Ha egy magunk kaliberű lény a szikráját is megkaphatná... oh.

Nazkhuga
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Faj :
démon
☩ Posztok :
19
☩ Rang :
utolsó utáni senki
☩ Play by :
Garrett hedlund
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol, Keleti Régió


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Pént. Jún. 23, 2017 11:44 am írtam neked utoljára


Vannak az életben jó napok, rossz napok, meg azok a napok, amikor nem kellett volna felkelned az ágyból. Ha démon vagy, egy fokkal rosszabb a helyzet, révén nem nagyon alszol, így felkelni se tudsz semmilyen ágyból. Előre pedig sohasem tudhatod, ez most melyik kategória lesz.
Kopott farmerruhába öltözve kapaszkodtam alá a hegy lankáin. Ismeritek azt az érzést, mikor az agyadban csak annyi dobol: rothadt fák, rothadt bokrok, rothadt napsütés, rothadt kövek, bárcsak minden köddé válna! Aztán egy negyed óra múlva, mikor a reggeli pára lecsapódik: rothadt köd! Na ez tökéletesen jellemzi a gondolatvilágomat, miközben egy jópofa mentőakcióra indultam.
Az embergyerekek furák. Kicsik, gyengék, de állati kíváncsiak, minden érdekli őket, tökéletesen logikátlan minták mentén hajlamosak elkalandozni a nagy világban. Ugyan a Mt. Rainier nem volt éppen a legfelkapottabb angyali piknikező hely és a mieink se itt tartották az éves démonlordképző osztálytalálkozókat, de egy öt éves kislányra meglehetősen sok veszély tudott így is leselkedni, elegendő ahhoz, hogy az apja meg az anyja a lelkét is eladja, hogy biztonságban visszakapja. Mármint jelen esetben szó szerint. Szóval nem ártana még azelőtt megtalálni, mielőtt valami jó orrú farkas teszi ezt, netán fejest ugrik az oromról egy különösen szép pillangó után...
Szóval ezen okok miatt róttam a sűrűt, amikor a domboldalon lefelé ereszkedve egy egész szemrevaló kis szőkeséggel kerülök szembe. Valahonnan ismerős az arca, de hát... basszus találkozok egy pár emberrel, szóval a fene se tudja hol láttam. Igaz nincs is sok időm ezen gondolkozni, mert ismerős formájú fegyver villan a kezében, így reflexszerűen rántom elő én is a toledoi acélt, az első rohamot már azzal fogadom. Gabriel és az ő hülyéi, édes istenem, mindenhová jut belőlük?
Az első néhány pengeváltás után már érzem, a nőnek nem éppen a fegyveres harc lehet a fő profilja, ráadásul a szárnyait se bontja ki, hogy azokkal segítsen rá rohamai erejére. Lehet, hogy csak egy halandó, aki valahogy talált egy ilyen mennyei acélt? Furcsa. Megpróbálom rövidre zárni a dolgot egy csellel, amit még atyám fegyvermestere, a jó öreg Sir Roderick Allenby tanított meg nekem. A gyors, félköríves visszavágás csuklóra jó esetben csonkol, rosszabb esetben csak az inakat vágja át a csukló felett, de az is elég a lefegyverzéshez, maga Sir Roderick találta ki a cselt és talán ha négy-öt embernek tanította meg. Védekezni ellene képtelenség, kivéve, ha ismered, vagy korszakokkal jobb vagy a másiknál. Mivel a nő nem tartozott az utóbbi kategóriába, enyhén szólva is meglepett, hogy úgy védte ki, mintha magát az öreget láttam volna, pont ahogy tanította nekünk. Keresztbe rántott pengével és egy teli talpas tolórúgással a combomra. Visszaugrottam és egymásnak feszülő pengéink felett néztem a nő szemébe széles, de a meglepettségemet nem elrejtő vigyorral.
- Kevesen ismerik ezt a fogást csirkeragu-szökevény! - morogtam. - De nem vagy elég jó. Vegasban kellett volna maradnod és tovább tisztogatni a nyelveddel Gabriel bakancsát - sziszegtem, hogy hirtelen kiperdülve célozzam meg az oldalát a kardom boldogabbik végével.

Sidous
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
20
☩ Képességem :
okkult tudás
☩ Rang :
ex-őrangyal


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Jún. 22, 2017 9:28 am írtam neked utoljára



Szaporán emelkedik és süllyed a mellkasom, úgy érzem, a hevesen verő szívem a lépteim alatt sercegő fű és apró faágak neszét is elnyomja. Nem hiába a rohanó tempó, hisz ha valami fontos számomra, hát az az életem. Az engem üldözők nincsenek sokan, három alig középszerű démonról van szó. Majd’ négy órája táncolunk együtt. A senki földjén kezdődött, valahol a néhai Texas állam területén. Egy kétes üzletet készültem lebonyolítani. Nem kell rá büszkének lennem, sőt. Álszent lennék, ha azt próbálnám eljátszani, hogy szemernyit is érdekel, milyen eszközt szentesít épp a cél. Manapság bukott és független angyalként létezni lehetetlen, ha nincs az emberben... akarom mondani angyalban fortély és kompromisszumkészség. Az okkultizmust már őrangyal koromban is gyakoroltam. Gyorsabban, magasabbra! Ahogy egykor az emberek mondták volna. Ó mennyire hiányzik az intrikájuk, a sok szín, amit nélkülük sem angyal, sem démon nem láthat és nem érezhet. A kisded első kacajától, a férfi üvöltéséig bármi és minden. De visszakanyarodva a témánkhoz. A szárnyasok, kik egykor testvéreim voltak, azt gondolhatják, hogy mocskos vagyok. Ám én nem is tudnék már enélkül élni. Míg szent küldetésem járom, képtelen vagyok nem megalkudni. Ez az, ami miatt oly régóta túlélek. S nem csak túlélek, felül kerekedek. Egyesek lebecsülik a tudás hatalmát. Jelen esetben, egy gondosan kidolgozott  rúnával fizetek információért. Illetve, fizettem volna az információért, mert hogy átvertek. A partner nem jelent meg, helyette hárman rontottak rám. Az egérutat meghagytam magamnak, de nem kezdtem azonnal menekülni. Az erőviszonyaink kiegyenlítettnek tűntek, meg akartam tudni, kinek célja a halálom. Ám az egyik démon rúnákkal vértezett pengét húzott elő. A vadászkéssel mihelyt sikerült megkarcolnia az alkarom, éreztem, hogy bajban vagyok. Kissé talán paranoiás is, de eszem ágában sem volt megtudni, mi a fegyver valódi ereje. Talán a lelkeket is ki tudná vágni belőlem? Mindenesetre, nem egy átlagos vágás érzését keltette, még ha épp csak felületi is.
És hogy mi a fenét keresek most ennyire északon? Semmit. Szárnyak nélkül alternatív módot kellett találnom a közlekedésre, ezt mindig kapukkal teszem. A menekülés során nagy volt a sietség és ide kerültem. Nincs olyan oka, amiről tudnék. A kapukkal a gond, hogy nem úgy működik, mint a repülés. Egy-egy alkalom között két, van hogy három napnak is el kell telnie, hogy újabbat nyithassak és tovább álljak a környékről. De a démonok ide is követtek. Néhány percnyi előnyöm lehet. Biztos vagyok benne, hogy a rúnákkal vértezett kés vágásának lehet köze ahhoz, hogy továbbra is a nyomomban vannak.
Az erdő fái közül a meredek domboldal felé vetem magam, továbbra is tartva a tempót. Méterenként, tompán egy-egy fának ütközve koordinálom a mozgásom, hogy ne kezdjek el gurulni és törjem darabokra magam, mire leérek. A lejtő alja felé közeledve az egyik fánál nullára fékezem magam, hogy a megkarcolt alkaromon az apró sérülést mélyebbre vágjam. A kibuggyanó vérrel festek fel a fa törzsére egy pecsétet, mely lelassítja majd a démonokat, kik követnek, egy időre talán meg is állítja. Majd tovább haladva, az utolsó méterek megtétele után szinte kizuhanok a szűk ösvényre, ahova a fák sűrűjétől alig szűrődik be a fény. Most, hogy az előbbiekhez képest időmilliomosnak mondhatom magam, kiélvezem a szükséges percet, hogy kifújjam magam, mielőtt lassan elindulnék egy tetszőleges irányba. Túl sok választásom nincs, vagy jobbra, vagy balra. Balra indulok. Nyirkos és hűvös egy hely, s az ösvény sem szélesebb, mint egy falusi járda.
Néhány perce sétálhatok már, a gondolataim pedig a meghiúsult üzlet körül járnak. Max egy utolsó, visszataszító, lábtörlőnek-sem-jó démon. De tisztes üzletember hírében áll. Miért lenne érdeke beszennyezni ezt a nevet azért, hogy engem felnyársaljon? Ráadásul személyesen meg sem jelenve. Lehetséges, hogy...? Ám nincs időm ezen filozofálni. Hirtelenjében egy férfi alak rajzolódik ki nem messze tőlem, a domboldal kevésbé meredek oldaláról lépve ki a csapásra. Tehát ellenkező irányból, mint én jöttem. Meg sem fordul a fejemben, hogy kerülhetett elém a démon. Ezer közül is felismerném a fajtáját. A futó másodperc erejéig különös érzés kerít hatalmába, mikor tekintetünk találkozik, de nem menekülök tovább. Hova menekülhetnék? Szemernyit még véres ujjaim közé fogom az angyalpengém, s azzal rontok neki, ész nélkül suhintva felé újra és újra, hogy bevihessek egy végzetes vágást és rövidre zárjam a dolgot. Amatőr munka. A közel harc nem erősségem.

Sidous
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
20
☩ Képességem :
okkult tudás
☩ Rang :
ex-őrangyal


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Jún. 21, 2017 11:26 pm írtam neked utoljára



Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Mount Rainier, WA
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: