• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
Sidous Ex Machina
SzerzőÜzenet

Deedra
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
Ω [url=lnk] Szakadárok vezére [/url]
☩ Faj :
Ω Szakadár / Vadász / Ember
☩ Posztok :
110
☩ Keresett személy :
☩ Képességem :

Ha bátran harcolsz, győzelem, dicsőség és gazdagság vár reád,
másként elpusztítanak


☩ Rang :
Ω North commander
☩ Play by :
Ω Marie Avgeropoulos
☩ Pokol vagy menny? :
Ω Föld



Ω Deedra&Lincoln •• Egy népet csak úgy lehet vezetni, ha
jövőt mutatunk neki. A vezető: reménységmondó..

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Jún. 18, 2017 11:35 pm írtam neked utoljára
Online





Gratulálunk elfogadva
az oldal tagja lettél

Kedvesem!Na ez igen, le a kalappal, de hát mit is várhatok tőled, azt hiszem az egész világnak nem lenne elég a képzelet erőd, mint ami neked van. Ez a lelkes bigyó nagyon tetszett igazán ötletes, és vártam, hogy mit alkotsz ebből a karakterből, és főleg örülök, hogy egy lánnyal gazdagodtunk, amit te irányítasz, hiszen maga az arc is remek. Nagyszerűen illik ehhez a karakterhez, és azt tudom mondani el tudom képzelni vele minden pillanatot.
Nagyon várom milyen izgalmakat tartogatsz a karakterednek, hiszen tudom nálad mindig van valami a tarsolyban *_*
Foglalj kérlek, és IRÁNY JÁTSZANI!! cheers





Hell or Heaven vezetősége


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Deedra North commander
• JUS DREIN JUS DAUN Ai laik Heda•

Sidous
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
22
☩ Képességem :
okkult tudás
☩ Rang :
ex-őrangyal


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Pént. Jún. 16, 2017 9:26 pm írtam neked utoljára


Sidousiel
virtue is only virtue in extremis
play by
bukott
saját
ex-őrangyal
menny

Személyes adatok



Véleményem az emberekről:Tökéletesek voltunk. Az Ő tökéletes teremtményei. És mit ad Isten? Idővel ránk unt, megunta a tökéletességünket és megteremtette az embert. Halandónak, gyengének, bűnösnek. Megalkotta nekik a paradicsomot, amit olyan valódi és érzéki gyönyörrel töltött meg, melyet mi nem élhettünk át soha. Az irigység és kevélység magvai megvetették magukat bennem, majd idővel, látva a tökéletlenségüket és sokszínűségüket, a küzdelmüket kiűzve a paradicsomból, egyre inkább sóvárogtam utánuk a mennyekből figyelve. Egészen addig, amíg le nem szállhattam közéjük. Ekkor világosodtam csak meg. Rosszul hittem. Mindvégig ők voltak a tökéletesek. Az Ő teremtésének koronái.

Mióta élsz?: A negyedik napon születtem, a csillagokkal együtt.

Gabriel vagy Mihály?: Egyiküket sem pártolom.

Vélemény a természetfelettiről? : Ez a kérdés csak emberként értelmezhető. De ha arra vagy kíváncsi, mit gondolok az angyalokról és démonokról, nos... úgy vélem mind eszközök vagyunk. Saját és egymás eszközei a céljaink elérésében. Tagadhatják, de a legvitézebb angyalok sem érnek semmit a sötétség erői nélkül. Hisz mi a győzelem harc nélkül? Mi a béke ellenállás nélkül?

Város: Semleges területeken ingázok.

Család: Szárnya szegve nem vagyok méltó, hogy a testvéreim testvéreknek nevezzem.

Beosztásod: -
Szakadár infó: Hallomásból ismerem őket, titkon tisztelem a nyers emberi erőt.



23
5
Képességem

Képességeim egyenlőek minden bukott angyaléval, ám okkult tudásom messze felül múlja a legvitézebb harcosokét is. Egykoron meg sem közelítettem az átlagos angyal erőszintjét, így már bukásom előtt is méltán kezdtem el gyakorolni az okkultizmust. Bukásom után önvédelem, majd felül kerekedés, végül a megváltás céljával. A hosszú ideig csiszolt, majd mellkasomba vésett pecséttel az volt a célom, hogy minél több emberi lelket zárhassak magamba, kik a felszínen ragadtak, s idővel felvihessem őket a mennyekbe, hogy végső békére leljenek. Azt gondoltam... azt GONDOLOM, hogy ha kellő mértékű lelket gyűjtök, s kellő kockázatot vállalok a mennyekbe való feljutáshoz, akkor rászolgálok majd az Úr megbocsájtására. Elismerésére. És felszabadít majd.
Tudod... ha felhasználnám azt az erőt, az emberi lelkek kifogyhatatlan erejét, melyet az elmúlt esztendők során magamba zártam a megváltás hiú reményében... csatákat dönthetnék el, egymagam. De nem teszem. Sem Gabriel, sem Mihály, sem más oldalán. Egy célom van. Visszaszerezni a szárnyaim. S ha nem megy ésszel... ha az Úr nem könyörül... hát megy majd erővel.
.
Ezt a történetet vérrel írják

A Biblia az ember műve, így sokak közt azt is hibásan állítja, hogy az Úr minden angyalt ugyanakkor teremtett. Testvéreim közt fiatal angyalként fénylettem fel, ahogy az őrangyalok közül oly sokan. Hisz mire jó egy őrző, ha nincs mit őrizni? Nem a mennyekkel karöltve kreált, hanem a negyedik napon, hogy az égitestek magasságából szemléljem az emberiséget, s tanuljak. Figyeljek egészen addig, amíg világra nem jő az első gyermek, kit a megszerzett tudással oltalmam alá vehetek, s vigyázhatom útját. Hosszú ideig, olykor keserűen, olykor sóvárgással telve vártam a napot. A napot, amikor az Úr úgy dönt, hogy eljött az én időm. Hogy megszületett az embergyermek, akivel együtt születhetek én is. Régiekben közismert nevén Sir Oliver Oates. Nem ő volt az egyetlen lélek, kinek oltalmaztam útját, de nyilvánvalóan különleges volt. Az első arc, akit ez az arc látott. Fogatlanul, üvöltve, mocskosan... gyönyörűen. Emlékszem minden alkalomra, amikor álmatlan éjszakáin az apró halandó fekhelye mellé ereszkedtem, s láthatatlanul sugalltam felé, hogy a félelem soha nem győzheti le őt. Nem teheti kegyetlenné. Csak gyorssá, s erőssé. A szeretetem a fiú felé nem érzelem volt, hanem ígéret, mely örökké szól, s csak az Úr oldozhatja fel. Ostoba, ostoba Sidousiel.
Szaporán váltakoztak az évszakok, a fiúból férfi cseperedett, s tivornyát ütközet váltott. Míg hite igaz és hű volt, nekem nem az volt a feladatom, hogy erkölcsileg megítéljem őt. Csupán védenem kellett útját az öröklét felé, az Úr szeretetében. Suhant el mellette nyílvessző, karcolta meg vértjét dárdaél... és tudod mit? Angyali tökéletesség nélkül, olykor jobban élveztem a történést, mint ő maga. Kimért, fenséges lénynek kellett volna lennem, én mégsem féltem soha érezni és élvezni a szívvel, melyet az Úrtól kaptam. Mely épp olyan izgalommal és sóvárgással lüktetett vadászat, s csata idején, mint az oly annyira szeretett halandóé. Ugyanakkor képviseltem a mennyek oltalmát, hallgattam, s továbbítottam Sir Oliver Oates imáit, miközben a halandón keresztül éltem át és élveztem ki a földi létet. Azt, amire titkon mindig áhítoztam.
Egészen addig, amíg el nem jött a valódi háború. Ember és hitetlen között. Valódi és erős őrangyalnak gondoltam magam, de könnyű volt ez, míg az eretnekek, hitvány imáikkal el nem gyengítettek a harcmezőn. Utolsó erőimmel értem el azt, hogy a halálos sebet ejtő penge ne érjem célba. Oliver testétől eltérítve magam felé vonzottam azt. Nem én voltam aznap az egyetlen angyal. És az egyetlen sérül angyal sem. Fiatalok voltunk. És mi próbáltuk, igazán. Így azon is többen dolgoztunk, hogy láztól kínlódó halandóink megóvjuk a biztos pusztulástól. Manipuláltunk, áldoztunk, míg végül el nem engedték őket. De számomra akkor már késő volt. Sir Oliver Oates, az általa vélt halálos ágyon, földi fájdalmában eladta a lelkét, én pedig nem védhettem őt tovább. Az Úr visszaszólított a mennyekbe, földi szavakkal élve... kényszer szabadságra küldött. A démontól kapott tíz év alatt kétszer, talán háromszor tudtam őt meglátogatni, a rothadása szembe szelével menve sugallni azt, hogy itt vagyok. Hogy szeretem őt. Mert a szeretetem ígéret. De az évtized elmúlt, s ő pokolra jutott. Az arc, amit ez az arc először látott. ...Mégis milyen őrangyal voltam én?!
Eltelt a tíz esztendő, mialatt a parancs szerint egyszer sem hagyhattam volna el a mennyeket. Sir Oliver Oatesot utolérte a végzete. Legalábbis folyamatban volt, míg én térden csúsztam az Úr és felettem álló angyalai előtt, csellel, könyörgéssel, imával, ígéretekkel, hogy engedjenek le a felszínre. Hagyják, hogy segítsek. Legalább azt, hogy megkönnyíthessem a halálát. Hogy utoljára vele legyek. S leengedtek. Pusztán egy angyali csók, a kegyes halál erejéig. S én letérdeltem mellé a véres fűbe, hagytam, hogy életében először láthassa arcomat, az Úr által teremtett nőies vonásaimat. Készen álltam a kegyelmet jelentő csókra, mikor látványom hirtelen köddé vált szemei előtt, haragosan, mintha nagy követ dobtak volna a békés tó felszínébe. Engem ekkor egy pokolkutya rántott hátra, vállamba mélyesztve agyarait, s még földet sem értem, mikor maróan két másik csatlakozott hozzá, hogy lefogjon. Hogy ne segíthessek. Hogy... együtt szenvedjünk. Míg Oliver vérző sebekkel, megalázva, leköpködve haldokolt, én nem messze tőle, láthatatlanul, a pokol teremtényei által marcangolva feküdtem az avarban. Testvéreimhez fohászkodtam. Segítsenek. Nem rajtam. Rajta. De nem tették, egyikünk felé sem, mert bűnhődnünk kellett. Tudod, nem olyan ijesztő a halál, ha valaki csak beszél róla. De egész más, ha valaki tényleg haldoklik. Különösen, ha olyan vívja a haláltusát, kit öröklétűnek teremtettek. A földi szenvedés, s az „első arc” elhagyatott haláltusája megmérgezte az elmémet.
Engem visszaszólítottak a mennyekbe, s számos emberöltő elteltével újabb és újabb védenceket kaptam, de sosem volta már az az angyal, kinek teremtettek. Azt hiszem, egy kis részem Oliverrel halt. Az őt követő lelkeket egyre jobban és jobban akartam óvni. Így megszállottam kezdtem elsajátítani a mágiát. Az okkultizmust. Hogy védeni tudjak, jöjjön BÁRMI. Előbb a mennyek mágiája, majd a mély okkultizmus, végül pedig... bármire hajlandó lettem volna az emberi lélekért. Az első halandó elvesztése kellően megmérgezett ahhoz, hogy oly mélyre süllyedjek a mágiában, hogy az tébolyulttá tegyen, megmérgezze szent valóm, hogy ne legyen többé méltó... s a bukáshoz vezessen.
Most, a földi kezdetektől majd ezer évvel később, szárnya szegve járom a felszínt. Nagyjából harminc-harmincöt földi év telt el azóta, hogy Sariel leszegte szárnyaimat, s száműzött a mennyekből. A zuhanásom közben minden lepergett égi szemeim előtt. Sok lehetséges forgatókönyvet lejátszottam. De már akkor tudtam, hogy lesz, ami lesz, NEM TÖRÖK MEG. Hogy bizonyítok majd az Úrnak. Hogy ha kell, évszázadokig áldozok oltárán, s folytatom mennyei küldetésem szárnya szegve, megvetve, lehajtott fejjel ha kell. Hogy bebizonyítsam, az Övé vagyok. De bármit tettem, hasztalan volt. Nem éreztem közelebb az Urat, sőt, idővel nem éreztem már Őt egyáltalán. S amikor ez a sötét nap, időszak eljött, Lucifer szolgái, az őt követő bukott angyalok méltán próbáltak meg behálózni. Hisz ekkora nem csak kiemelkedő volt az okkult ismeretem, még ha sok mindent gyakorlatban nem is próbáltam. Ekkor még nem.
Huszadik század. Egyszerre álltam kéjesen, a távol-keleten kiszolgáltatott ázsiai nők helyébe képzelve magam a háború alatt, halálért könyörgő sikolyaik helyére a saját, kéjjel fűtött nyögéseimet képzelve... a könyörgésem, hogy folytassák még... S ugyanakkor, a Szövetség frontvonalaiba is képzeltem magam, erős pajzsként állva, védve a SZABAD AKARATOT. Nem voltam már más ekkor, mint összezavarodott, útját kereső, tébolyult énje egykori önmagamnak. De sosem volt tervben az, hogy stagnáljak, vagy lesülyedjek. A körülményekből igyekeztem mindig a legtöbbet kihozni. Információt sosem adtam el, legfeljebb mágiát. Mely bennem igen erős volt.
S eljött  a nap, mikor az Úr elhagyott minket. Olyannyira, hogy még én, bukottként is éreztem. Ahogy mindenki más. Noha voltak kapcsolataim a mennyekben, senki nem tudott biztosat mondani, hogy mi történt, vagy mi lesz most. Különös módon, én mégsem éreztem azt, hogy elveszek. Sőt. Abban, ahogy Gabriel arkangyal szökőárként söpört végig a felszínen, én önző módon csak lehetőséget láttam. A mennyek kapui bezárultak, s nyilvánvalóvá vált, hogy ott lélek többé nem lép át. Elenyészően ugyan, de a főbűnök ekkor már megfertőztek. Büszke voltam, tettre kész. Alig néhány alázatos hónapomba telt kifejleszteni a mágiát, az összetett pecsétet, mely képes volt elnyelni egy emberi lelket. Persze nem a testből. Csupán a fizikális forma nélkül árválkodó, mennyből kizártakat. A pecsétet véshettem volna nyakékbe, vagy gyűrűbe, de sokat látott angyal vagyok, épp ezért nem szándékszom megadni a lehetőséget, hogy bármit elvegyenek tőlem. Mármint többet, amit már elvettek. Így a rúnák sokaságából álló pecsétet a mellkasomba véstem... Mely áldozatot követelt. Az Úr távozása meggyengített a mágiánkat... de az emberi lélek szinte kiapadhatatlan. Így az első két halandó lelkét használom erőforrásként ahhoz, hogy magamba szívhassam a többit. Őket használom mindenre, ami erőm felett áll.
Hogy miért kezdtem el? Nem vagyok démon. Nem játszok a kezükre. Nem támogatom Mihály eszméit abban, hogy Lucifer nyájával kellene szövetkeznie az emberiség érdekében. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt, hogy az angyalok egymás torkának estek, az én előnyömre játszva. Oly sokat vártam már. És Gabriel oly sok lelket kizárt a mennyekből. Az eszmém, hogy a felszínen rekedt lelkeket magamba szívom, az Úr által teremtett testben tárolom, míg a húsom bírja, s amikor elegen lesznek, keresek majd egy kaput. Felviszem majd őket az örök megváltásba. Felszabadítom őket, önös érdekek nélkül, átadva az örök megváltásnak... S ezért visszakapom a szárnyaim.
Ez volt legalábbis az eredeti terv. De tudom jól, hogy a sötétben az igaz valónk mutatkozik meg. Hogy a jóság nem jóság, ha előnyöket keres. A jó a végső percben jó. A legsötétebb verem mélyén, remény nélkül, tanuk nélkül, jutalom nélkül. Valahol mélyen tudom, hogy sosem fogom visszakapni a szárnyaimat. Legalábbis így nem, hisz él bennem a hátsó szándék, a vágyakozás.
De ha az ember az első jelentéktelen lélegzetétől az utolsóig képes hinni az Úrban, a legerősebb szembe szélben is, hát én is megteszem. Megyek, amerre a lábam visz. Teszem, amit a megmérgezett, ámde az Úr által teremtett szívem súg... s tudom, egy nap... felszabadulok majd.


 
Sidous Ex Machina
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: