☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Kyara Gilberung
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Félvér
☩ Posztok :
35
☩ Reagok :
31
☩ Rólam :

I accidentally did that, on purpose!
☩ Képességem :

☩ Play by :
Kaya Scodelario
☩ Pokol vagy menny? :
Ofc Hell



Hétf. Jún. 19, 2017 8:37 am írtam neked utoljára


Mihr & Kyara
Tekintetem a nap felé fordítva fújom ki lassan cigarettám füstjén. Nézem, ahogy a szürke gomolyag lassú formát ölt, s egy kósza szellőnek engedelmeskedve könnyedén tűnik el az enyészetbe. Ajkaimra újra a megszokott félmosoly kúszik, lassan menetelünk, hisz hova is sietnénk?
Az éjszakát nem a szabadba töltjük, a vadállatok prédája ként… Mert miért is félnénk bármilyen természetfelettitől, hisz a katonaság megvéd, nem?
Halk nevetés tör fel torkomból, s a mellettem lépdelő középkorú férfi felvont szemöldökkel mered rám. Oh, ha tudná, hogy legszívesebben miként metszeném át a torkát… Ezúttal egy kéjes sóhajt hallatok, de ujjammal megpöckölöm napszemüvegem szélét és széles vigyort öltök rá. Azt már kevésbé láthatja, hogy szememet megforgatom.
Oh, miért ilyen unalmas ez az egész? Erről senki sem tájékoztatott. De senki. De semmi baj Kyara… A cél szentesíti az eszközt. Jó lesz ez, csak történne már valami.
S mintha „imáim” meghallgatást nyertek volna. Az előttem haladó férfi ugyanis a semmiből, de szó szerint a semmiből kezd el fojtogatni egy szerencsétlen párát. A mellette haladó asszony hirtelen kezdene el sikoltozni – már ha tudna – szemei lassan kidüllednek. A nép hirtelen bolydul fel, én pedig izgatottá válok.
- Uh ezt lehet? Lehet? – nézek az egyik katona felé, ki szúrós tekintettel mered rám, vállával meglökve próbál a megroggyant elméjűhöz sietni, hogy ugyan már, engedje el a nőjét.
Ám a megőrült ebből semmit sem érzékel, hanem egy kést elővéve vágja át annak torkát. Ajkaimat hirtelen nyalom meg, a vér látványa mindig is vonzott.
Az események viszont beindulnak. A magam részéről csak nyugodalmasan állok, s szívom maradék cigarettámat komótosan.
De addig a nép felsikolt, a katonák kiabálnak a kést tartókhoz. A sajátomra gondolok mi a táskámba van. Tanultam hibáimból, immár egy-egy pár szem is fityeg rajtuk. Úgy sokkal szórakoztatóbbak. Nekem.
No de térjünk vissza az eseményekhez. Három katona fogja közre az őrültet, ki vérben forgó szemmel lesi, ki lehetne a következő áldozata. Egy bátrabb civil a vérző torkú, hörgő nőn próbál segíteni a többiek pedig jajveszékelnek. Uram atyám, miért kell ordibálni? Valaki fogja már be a pofájukat! Jaj kezdek eltérni, szóval, közrefogják.
- Dobja el a kést! – szól az egyik, fegyverét felemelve, készen arra, hogyha továbbra sem engedelmeskedik lelövik. Persze ezt nem tennék meg csak a legvégsőbb esetben.
Viszont így meg túl unalmas. Tegyük izgalmasabbá. Szemeimet összeszűkítve koncentrálok a fegyver ravaszára. És három, kettő, egy… Anélkül, hogy a katona ujja megmozdult volna, a fegyver elsül. Én pedig szélesen vigyorodok el elégedetten. Nem zavar a tömeg, ugyan ki figyelne most rám? Mindenki a fejbe lőtt, holtan összerogyó férfira mered, majd lassan a döbbent katonára. Hiszen ő meg se húzta… Ő… semmit sem ért.
A pánik fokozódik, az emberek rohangálni kezdenek. Én pedig elégedetten sóhajtok fel.
- Végre valami!
A katonai járművekből kiszökkelnek a fess fiatalemberek én pedig kihasználva ezt indulok el az egyik irányba. Furcsa, hogy épp a legnyugodtabb emberre, kit nem zavar két halott, nem ügyel senkit. Mintha teljesen természetes lenne reakcióm… Na jah…
De kell egy gépjármű.  

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Jún. 16, 2017 7:35 pm írtam neked utoljára








It's so hard to forget pain
...but it's even harder to remember sweetness. We have no scar to show for happiness. We learn so little from peace.
* * *
A nap már lenyugvó félben van mikor én még mindig a fák és bokrok között verekedem át magam. A hűs szellő megborzolja hajam kissé, jobb kezemben tartott kést, amit az előző játszótársamnál találtam pedig az előttem lévő fa törzsébe hajítom mélyen a közepébe. Figyelem, ahogy a kés átszeli a levegőt és dúdolok egy régi-régi dalt, amit az évszázadok alatt sem tudtam kiverni fejemből. A régmúlton jár az eszem, azon az időkön, amikor még minden olyan egyszerű volt ebben a világban. Az emberek tudatlanok voltak, de félték Istent és kitagadták azokat, akik nem úgy cselekedtek, mint ahogy kellett volna, ahogy az egyház elvárta tőlük. Hallottam történeteket ezekről az időkről, de nem foglalkoztam az emberek világával.
Ember – egykor, mikor Isten megteremtette őket, nem gondolt arra, hogy mily gyarló teremtések is ők, mily gyengék és álszentek. Hatalomra vágynak, ha pedig megszerezték azt, jó szándékuk is átváltozik valami mássá, valami gonosszá, ami arra sarkalja őket, hogy még több vért ontsanak. Számos rossz tulajdonságaik mellett nem igen tudnék felsorolni egyetlen jót sem – vagy csak én vagyok ennyire szőrös szívű? Hmm… nem tudom. Minden esetre hűségem Gabrielhez köt, és annak nézeteit vallom. Gyűlölöm az embereket és ez soha sem fog megváltozni, de nem is szeretném, hogy változzon.
Megrázom a fejem, mert nem akarok erre gondolni, most, hogy van egy kis szabadidőm. Magamban szidom az Istent, hogy miért hagyott magunkra miközben azon agyalok mégis mit kéne csinálnom. Nem akarok semmi olyant tenni, amivel veszélybe sodornám Gabrielt, ugyanakkor már rám férne egy kis szórakozás is. A legutóbbi kisebb csoportnál is hamar eluntam magam, mert nem volt kedvemre egyik sem, de most… egyszerűen nem tudom hova tenni magam. Már kezdtem volna feladni a reményt, amikor hangokat hallottam nem is olyan messze tőlem.
Elmosolyodtam, mint aki már előre tudja mit fog tenni, majd futni kezdtem. Nem siettem, ki akartam élvezni az öröm minden egyes percét, amikor egy madár hirtelen felszállt a magasba az egyik fáról. Tudtam, hogy az emberek egy csoportja biztosan egy úton halad majd, ezért halkan közelítettem feléjük. Az út mellett haladva eldöntöttem mit is fogok velük csinálni. Visszafojtottam nevetésem majd koncentráltam és a következő pillanatban már fel is tűnt előttem a halandók egy csoportja. Megvártam amíg a közelembe érnek majd belemásztam az egyik elöl haladó férfi fejébe kényszerítve őt, hogy a mellette haladót egy jól irányzott mozdulattal megölje.
* * *
Song On Fire - egyéb: remélem tetszett :S - credit




Kyara Gilberung
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Félvér
☩ Posztok :
35
☩ Reagok :
31
☩ Rólam :

I accidentally did that, on purpose!
☩ Képességem :

☩ Play by :
Kaya Scodelario
☩ Pokol vagy menny? :
Ofc Hell



Csüt. Jún. 15, 2017 7:00 pm írtam neked utoljára


Mihr & Kyara
Unottan sétálok az egyik katonai jármű mögött. Harmadik napja vagyunk úton a konvojjal. Előttünk mögöttünk terepjárók közlekednek, a katonaság által fejlesztett járművek már ezek. Azt mesélik, hogy az egész mészárlás előtt, az autók valami ősállat maradéki olajjal hajtottak már. Mivel ezek megszűntek létezni, lassan kidolgozták a növényi olajmeghajtású motorokat, no meg a megújuló energiával működtetőeket is.
Hihetetlen, hogy erre korábban nem tudtak rájönni. Mily ostoba népség vagyunk. És csodálkoznak, hogy elkezdtek minket irtani.
Hangosan horkanok fel, miközben fejemet az ég felé emelve szívok egyet cigarettámból. Másik kezemmel magamat ölelem át, s az aranyló napkoronggal vakítom látásomat. Mintha csak versenyezni akarnék vele, ki az erősebb. Bőrkabátom - mely lássuk be éjszaka igazán elkél még - derekamra kötve függ, egyszerű trikóm itt-ott szakadt. Szerintem igazán divatos. Azt viszont még otthon beláttam, hogy bakkancsom ide sok lenne, habár tornaciipőmbe is mindjárt megpusztulok a melegtől. De nem baj szoknom kell, mert...
Bámulásomba akaratlanul is megállok egy pillanatra.
- Kyara! Indulj tovább! - hallom az egyik katona hangját, ki az egyik kocsival áll meg mellettem. Szemeimet forgatva indulok tovább. Persze onnan én is kényelmesen tudnék beszélni. Harmadik napja tart a terepedzés. S amikor ezt képes voltam szóvá tenni, akkor még nekik állt feljebb, hogy ők ezt igazából közölték. Aki kimerészkedik a védelmi zónából az ezt és ezernyi más veszélyt is vállal.
Nem érdekelt. Menni akartam. S már megvan, hogy melyik kocsit fogom elkötni az éjszaka közepén. A térkép ott hever kabátom belső zsebébe. Tudom, hogy merre járunk. Tudom, hogy miként juthatok el a démonok városába.
Mert az én valódi célom New Orleans és nem New York. Ez az egész karaván - mely alig számlál 50 főt - csak elterelésnek kellett.
Újra elővettem mézes mázos modoromat és elhitettem az itteniekkel, hogy egy teljesen normális, átlagos lány vagyok, ki csak a rokonait akarja meglátogatni New Yorkba, mivel vannak neki ilyenjei, csak hát az elhatárolás...
De nincs könnyű dolgom. Az ötven emberen kívül itt van még legalább négy katonai kocsi, kikben felfegyverzett katonák ülnek - mi mások? - és a hozzájuk kapcsolódó egyéb járművek, melyek az éjszakákhoz kapcsolatos sátrakat, hálózsákokat no meg élelmet szállítanak.
Halkan sóhajtom el magamat és folytatom utamat, fekete lakkos körmömmel megvakarva a rövidnadrág alól kilógó bőrömet. Hajamat azonban mégsem vagyok hajlandó a hőség ellenére sem felfogni. Nem. Ennyi hóbort nekem is jár.
Csak érne már véget a nap... az aranyló napkorong már a horizont közelében jár és ma lesz az utolsó esélyem, hogy leléphessek innen. Oda. Ahova tartozok. Ahova tartoznom kellene.

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Indiana, I-80
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: