☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Menny - Irattár

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
159

Csüt. Júl. 27, 2017 8:48 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Knowledge will give you power, but character respect.


Szelíd, kedves mosoly fut végig arcomon, fejemet enyhén újra lehajtom, végigtekintve nővérem alakján. Szavai furcsák is lehetnének számomra, ám nem az első, hogy elhangzik itt. Sok társunkban merülnek fel kérdések, s itt várnak válaszokat rájuk. Amiket nem feltétlenül tudok én megadni nekük. Nekem történeteim vannak, emlékeim. Bölcselkedni, kérdéseikre válaszolni legfeljebb az arkok képesek.
- Az emberek oly dolgot kaptak, mit mi nem. Mire legtöbb testvérünk ácsingózik, s ezért képesek szárnyaikat is adni. Lelket és vele együtt szabad akaratot. Nekünk van szárnyunk, hatalmunk, bölcsességünk, a hét erény minden előnye - és hátránya - de ezzel a kettővel nem rendelkezünk. S ennek hiányában nem lehetünk a teremtés csodái - fejtem ki véleményemet a dologról. Hangomban még sincs semmi harag vagy rosszallás. Egyszerű tény, minthogy Kaye haja csokoládéként ragyog.
- Mi is ugyanúgy a gyermekei vagyunk. Minket is szeret. Ugyanúgy haragszik is ránk. Számos olyan testvérünk volt már, ki bűneiért megbűnhődve visszanyerte Atyánk kegyét - hajtom oldalra a fejemet. - Ne hidd, hogy irántunk nem érez így, mert nem így van. Legfeljebb szándékait nem érthetjük meg - fejezem be ezzel gondolataimat továbbra is figyelve kecses, mégis markáns alakját. Furcsa kettőséget hozott össze vele Atyánk, mégis mily csodálatos, mily tökéleteset alkotott.
Kérdésére hirtelen kapom fel a fejemet, reá emelve tekintetem és pár pillanat erejéig gondolataimba merülve pislogok párat.
- Saját erényeit tekintve elbukott. Szemet vetett ura és királya feleségére. Képtelen volt ő is ellenállni Ginevra bájának, szelídségének. Van hogy ezek a dolgok, sokkal erősebbek, mint erényangyalaink ereje. S bizony, ott nem volt jelen egyikünk sem, hogy megállítsa őket. Igaz, ez nem is a mi tisztünk. Bebizonyították, hogy az emberek továbbra is gyarlók, mégis erősek, oly szempontból, hogy Arthur képes volt megbocsátani mindkettőknek. Lanceltot "csak" elüldözte hazájából - folytatom a története, emlékeimbe vájkálva. Helyileg tudom is, hogy irattáram melyik részén is vannak erről a feljegyzéseim.
- Tudtad, hogy az egész emberiség történetét figyelembe véve ötven olyan év van, melyben sehol sem dúltak harcok? Ha azt nézzük, mily régóta élnek, ez elég csekély szám, nem gondolod? Mégis van benne annyi, hogy így legalább nektek harcosoknak mindig lesz munkátok - nevetem el magam kissé, fülem mögé tűzve egyik kósza hajtincsemet. Eme szám valóban kicsinynek tűnik, nem tudom, hogy pokolbeli társaink mégis mit művelhettek annyi idő alatt, hogy ne akarjanak felfordulást végezni. A legtöbb angyal ismert számomra, de Lucifer… Ő teljesen kiismertethetetlen számomra. Ritkán látom a földön, a Pokolra meg már nekem nincs rálátásom.
- Minden kérdésre mindig van válasz. Sokszor oly egyértelmű, olyannyira ott van az orrunk előtt, hogy képtelen vagyunk meglátni. Meglehet, ebben az esetben rossz angyalhoz fordultál. Mindenesetre hálás vagyok annak, hogy benéztél hozzám. Örülök, hogy végre személyesen is beszélhettem veled, nem csak akkor szólhatok hozzád, miközben dolgodat végzed a földön - jegyzem meg, mosolyogva az orrom alatt, utalva arra, hogy bizony sokszor beszélek magamba. S sokszor teszek lábjegyzetes megjegyzéseket a látottakra. És igen, őt is sokszor figyeltem a Földön.
Megtorpanására magam is így teszek. Fejem enyhén félrehajtom újra csak s érdeklődve tekintek rá. Agyam kattog: tán ezúttal én nem voltam túl egyértelmű? Meglehet, nem tudom, de mindazonáltal kérdésem őszinte. Valóban kíváncsi vagyok válaszára.
- Mh, valóban nem volt egyértelmű a kérdésem. Találkztál már oly démonnal, ki saját testtel rendelkezett? Kit maga Lucifer teremtett? Milyenek valójában? Láttam már démont innen fentről, de valahogy képtelen vagyok elképzelni erejüket. Mennyiben különböznek a mieinktől? - kérdezősködőm őszintén. Furcsa lehet ez tőlem, hisz épp nekem kellene mindent tudnom. Elméletben ez így is van. A legtöbb saját testtel rendelkező démon nevét ismerem, ahogy hiearchiájukat is. Erejükkel ímmel-ámmal tisztában vagyok. Láttam már a Földön a háborút, a pestist. Mindig ugyanúgy mégis mindig máshogy.

Kaye
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Bukott-Vadász
☩ Reagok :
39

Csüt. Júl. 20, 2017 9:48 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Egy cseppet sem zavar, hogy közbevág, hisz még magamnak is össze kell raknom a kis mozaik darabokat, mely gondolataim teljes képét adják. Némi hezitálást tapasztalhat, várok a darabkákra, s arra, hátha folytatná, de nem. Így hát kissé vontatottan, de bőven tárom elé tapasztalataim tudásom-elméletem.  Aztán csak hallgatom az övéit. Szemöldököm újra táncolni kezd homlokomon hisz szavai akár az enyémek is lehetnének. Meglep, hogy ekképpen vélekedik ő is, hogy akad még valaki rajtam kívül, aki csak bábként tekint saját magára s az angyaltársadalomra. Nem is oly régen tártam ezt magam is nővérem elé, ki, mereven elzárkózott ez elől, noha talán mélyen legbelül ő is tisztában van vele. Mégis megrökönyödök azon, hogy ez oly természetes szőke testvéremnek, amennyire nekem nem az. Ebben hasonlít Aliyahra.  – Teremtettünk mi, szárnyakkal s olyan képességekkel melyekről az emberek csak álmodhatnak, s mégis ők a teremtés csodái. Életünkkel, tetteinkkel Ő rendelkezik,ha vétkezel büntetésed halhatatlanság a halandók között. – magam elé merengve mondom csendesen, inkább magamnak mintsem neki. – Gyermekeinek nevezi őket, s mi, mi vagyunk neki? Atyánknak hívjuk, de számára nem vagyunk mások, mint kötélen táncoló bábok. ne értsd félre szavaimat, tisztelem Atyánkat, bármire hajlandó lennék érte, ahogyan eddig is, de ez így nincs rendjén. – magyarázkodom, hisz tisztában vagyok vele, hogy ennél kevesebbért is buktak már el közülünk. Néha magam is elcsodálkozom azon, hogyan lehetek még itt. Tudom, hogy Atyánk irgalmas, ahogyan azt is miként van része ebben nővéremnek. A kérdés inkább az, hogy ez meddig mehet így tovább? A kérdésre a választ nem tudom, s őszinte leszek nem is akarom soha, hogy eljöjjön, az a pillanat mikor megkapom a választ. Ezért is vagyok itt, megoldásért. Csendesen hallgatom, de ezúttal nem szólok közbe, nem fejtegetem tovább a miértjét annak miért is nincs benne annyi kétely, kérdés, mint bennem. Megértem szavait, s elfogadom. Némi remény csillan fel, talán számomra is van gyógyír. Igaza lehet, mikor azt mondja, hogy távol az emberektől kihunynak lényemet próbára tevő tényezők. Innen nézve teljesen egyértelmű, hogy angyali ridegséggel figyeli az embereket. Vannak hiányosságaim, s ez az emberi s angyali történelemre is igaz. Szégyellni való lenne? Meg lehet azon társaim, kik a tudomány fürkészésére lettek teremtve, úgy vélnék. De akadtak s még fog is olyan idők mikor a démonok ereje megerősödött, s ezzel nekünk több dolgunk volt. Ahogyan ők, úgy mi is megszámlálhatatlanul sokan vagyunk, s a föld oly hatalmas. – S Lancelot elbukott? Hisz mondhatott volna nemet is, nem igaz? – teszem fel újabb kérdésemet, félre billentve fejem s kérdőn felhúzva szemöldököm. – Ezzel nem tudok vitatkozni. – bólintok s mosolygok rá. – Magam is tapasztaltam, minden korszakra jut egy sorsfordító háború. Elmúlik az egyik, s következik a másik, legalábbis mi így érezzük, közben pedig odalent évtizedek telnek el. S újra letekintve magunk is meglepődünk mennyire megváltozott minden.  – bólintok s teszek még hozzá néhány saját tapasztalatot. Elmélázva hallgatom, meglehet furcsa is számára, hogy nem fűzök gondolat fonalára újabbakat. Nincs ebbe semmi különleges, hisz bár a magam részéről nehezen tudnám elképzelni egy papír halmaz mögött. De ebben nagy szerepe van annak, is- ahogy ő is mondta- mindenkire kiróttak egy feladatot. Hogy az én elképzeléseim mások? Igen. Köszönhető ez annak, hogy többször jártam- e a földön, mint társam? Kétség nem férhet hozzá, hogy nagy szerepe van benne. A másik dologban, meg kijelenthetem, hogy egyetértünk, így csak magunkat tudnám ismételni. – Nincs e semmi sajnálni való. S kudarcnak a legkisebb rosszindulattal sem nevezném. Más szemszögből megvilágítani dolgokat, elgondolkodtatni az nem kudarc. Tény nem találtam meg a válaszokat, amiket kerestem, s bevallom meg lehet azért mert rosszul közelítettem meg, s ezek valóban olyanok, amikre sosem lesz. Vagy legalábbis nem olyan formában, amiben szerettem volna. De ezt egy cseppet sem bánom. De találtam valami olyat, amiről bár fogalmam volt mégsem vettem eddig a fáradtságot, hogy megismerjem. – mosolygok rá szelíden.  Magam is érzem, hogy nem vagyok egy jó beszélgetőpartner. Válaszokért jöttem kérdések nélkül. Legalábbis hiheti ő ezt, pedig korán sincs ez így, tele vagyok kérdésekkel. Talán az a baj, hogy túl konkrétak ezek a kérdések, korábbi beszélgetéseim erről tanúskodnak. A miértekre a válasz- akár tetszik akár nem- mindig ugyan az lesz „Isten útjai kifürkészhetetlenek.”  S a kérdésre kapott válaszok újabb kérdéseket szülnek, ha azt legyen az akár ember vagy angyal, nem hajlandó tiszta valójában elfogadni. Kénytelen vagyok elhinni, hogy valóban így van, Atyánknál nincs bölcsebb, s nincs olyan, akit beavatott volna terveibe még legkedvesebb angyalait sem.  S meglehet, hogy a későbbiekben pont ez lesz az oka annak, amit még most elképzelni sem merünk. S hogy néha hátrahagyva örökségemet ereszkedek le az emberek közé? Valóban, szinte ez már nyílt titoknak számít, azok között kik ismernek. Hogy eddig szemet hunytak felette, nem jelenti azt, hogy nem tartok attól egyszer valóban lesújt rám az „Igazság kardja”. Bár nem régóta ismerem Ophyt, de nem gondolnám, hogy pont ő lenne az, ki Istent káromló szavaimat hallva jelentené Atyánknak. Mégis a gondolat, hogy örökre el kell hagyjam otthonom, s testvéreim óvatosságra int. Kérdésére megtorpanok, néhány másodperc erejéig érdeklődve figyelem. – Mire vagy pontosan kíváncsi? Harcoltam-e már eggyel is, kerültem-e már közelébe vagy láttam-e miféle pusztításra képesek? Bár az utóbbival valószínűleg tisztában vagy te magad is. Mégis, ha konkrét példára vagy kíváncsi úgy tudok vele szolgálni, nem is eggyel, melyből rájöhetsz a másodikra is igen a válaszom. Az elsőre pedig…- elgondolkodok egy kicsit. – Mi számít valójában nagy hatalmúnak? Nem hiszem, hogy bármelyiküket le kellene becsülni. De olyan akadt már, akivel komoly harcot kellett vívnom, aki a képességeimmel felvette a versenyt.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
159

Vas. Júl. 02, 2017 9:46 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Knowledge will give you power, but character respect.


Türelmesen állok, kezeimet magam előtt tartva, ujjaimat fonom egybe. Félrehajtott fejjel figyelem hirtelen mozdulatát, mely hatására legfeljebb szemem pillája remeg meg. Nem tartok egy angyaltársamtól sem. Hisz miért is tenném, miért akarna bárkinek ártani itt bárki?
Oh, teremtőm, bocsáss meg eme gondolatokért. Nem méltó ez hozzánk.
- Hogyan? - vonom össze egy pillanatra szemöldökömet, de nem sokat kell várnom, igazából balga is vagyok, amiért közbeszólok egy magasabb rangban álló angyal szavaiba. Így aztán csak nyugodtan hallgatom tovább, az imént megemlített viselkedéseket produkálva. Mosolyogva hajtom le a fejemet és szemlélem hófehér padlózatot, ékes díszekkel faragott - teremtett - hófehér szekrényeket, melyek pergamentől terhesek.
Valójában jól esik mások szavait hallgatom, nem csak a sajátomat, így természetes, hogy kiélvezem annak minden egyes zömét.
- Igazad van. A legtöbb testvérünk megtanult érezni, megtanulta ama érzéseket, amik azon emberekben voltak, kikre vigyáztak. Nem is ritkaság, hogy a kerubok ezt művészi szintre emelték. De számukra szükség is volt, akár az erények képviselőinek is. Hiszen hogyan kelthetne egy társunk egy emberbe buzgóságot, ha maga sem tudja, hogy az mi? Szerelemet, jó kedved, kedvességet, alázatosságot, ha maga nem tapasztalta meg az érzést. Erre megvannak a megfelelő angyalok. Láttam arra is példát, hogy kik milliónyi érzésekkel tértek vissza, közöttünk töltve idejét, emberi mértékkel mért évekkel később elfelejtette ezeket. Kihalt természetéből. Atyánk kezében nem vagyunk mások csak bábok, kik feladata, hogy szó és kérdés nélkül teljesítsük feltétlen parancsait - mosolygok továbbra is kedvesen, kifejtve véleményemet. Valóban nem tudom, hogy milyen az emberek között lenni, milyennek lehet feltétlenül boldognak lenni, avagy mérhetetlenül szomorúnak. Ahogy a kínokat sem érzem át, ezeket sose tapasztaltam. - Így természetes, aki nem tér vissza azonnal a földre, azok visszatérnek eredeti valójukhoz, s amikor újra küldetésük leszólítja újra megtanulnak új érzéseket, a régieket felfedezik magukban, de azokat újra máshogy élik meg. Atyánk vigyáz gyermekeire általunk. Nem állítom, hogy nem vágyok le közéjük, hogy nem mennék le szívesen, legalább egyszer kipróbálni magam a földön. De ennek nincs itt az ideje egyelőre még - hajtom le mosolyogva a fejemet, egyik kezemmel óvatosan végigsimítva karomon.
Azt hiszem, hogy ezt hívják talán irigységnek odalent? Nem, nem határolnám be ezzel magamat. Nem irigylem mástól azt, ami megadatott neki. Nem vágyakozok arra, mely nekik van. Nem is vagyok elégedetlen jelenlegi helyzetemmel. Örülök, hogy itt vagyok, s mint már említettem: nem cseréltem volna ezt el másra. Adatokat, emlékeket gyűjtök. Hogy ezeket miként dolgozzák fel, azok, kik elkérik tőlem? Az már nem az én dolgom.
- Mindazon által köszönöm szavaidat, igazán jól esnek szívemnek hallanom ezeket. A legtöbb testvérünk nem figyel oda a másikra, lévén nem ez a dolguk. Nem tudják, hogy egy-egy dicséret vagy esetleg bók még számunkra is jól eshet. Minden kerub megtanítja az embereket az pozitív érzésekre, de tudom, hogy ők azok, akik a legjobban meglepődnek, hogy saját energiájuk miket váltanak ki az emberekből. Tanulunk egymástól. Mi tudatosan, nekik pedig fogalmuk sincs róla.
Aztán csak halkan kuncogom el magamat. Visszakérdezésem után továbbra is nyugodtan fejtem ki álláspontomat, melyet… füllel hallhatóan kissé félreértett. Vagyis nem úgy értette, ahogy én kívántam átadni. Nincs ezzel baj, én nem fogalmaztam meg kellőképpen.
- Félreértesz. Magam esetében nem találkoztam még olyan esettel. Még egy olyan helyzetem sem akadt, hogy választanom kellett volna bárki között is. Embereknél természetesen többször is megtapasztaltam ezt, átérezni az ő tetteik miértjét azonban nem tudom. Sajnálom, hogyha szavaim félrevezettek - nevetek továbbra is halkan, jókedvűen. Újabb kérdésére azonban értetlenül hajtom oldalra a fejemet. - Nem - válaszolom könnyedén. - Nem gondolkoztam egyszer sem el, hogy miért döntöttek úgy, ahogy és ha én lennék a helyükbe én miként döntenék - felelem egyszerűen. Ennek még a gondolataival sem játszottam még el, s nem tudom, hogy el tudnék-e.
Mesém azonban meglepi, nem. Ez nem jó szó rá. Valóban ezt igen kevesen tudják, kevés oly angyal figyel akkortájt arra a területre. Merlin nem más volt, mint egy angyal, ki ellensúlyozni próbálta Morgana eladott lelkének hatalmát. A jó védelmére esküdtünk fel és ezt akkor és ott meg kellett védeni.
- Sajnos az kevésbé közénk tartozó eset volt. Az egyszerűen az emberi gyarlóság egy tipikus példája volt. Ginevrát elszédítette Lancelot kisugárzása, melynek képtelen volt ellen állni. Az szimplán kémia és vágy volt, semmi több. Ott nem játszott közre a démoni bujaság, vagy kéjnek a kiterjesztése - felelem neki újra csak gondolkozás nélkül. Valahogy nem messze heverhetnek az erről szóló feljegyzéseim egy polcon. Talán. Vagy épp a másik részlegen vannak? Talán egy aprócska ideig el kellene ezen gondolkoznom.
De most épp annyi sem áll rendelkezésemre, higy látogatóm újabb kérdéssel bombáz.
- Igazad lehet. A motiváció arra, hogy megismerjék a világukat. Megismerjék minden részletét, magyarázatot adjanak a miértekre. Ugyanakkor a háború sok esetben előremozdította már a világuk fejlődését, ahogy a kapzsiság is, melynek ugyancsak pozitív hozadéka lett. Minden jóban ott van a rossz és a rosszban a jó - felelem elmésen, mosolyomat le nem olvasztva arcomról. Azt egyszer talán feltettem oda és akkor úgy döntöttem, hogy az ott is marad.
A magányról kifejetett okfejtésére pedig megvan az igazán egyszerű és újra csak könnyed válaszom:
- Ez esetben, akkor a válaszom nem. Nem érzem magam magányosnak. Nem érzem úgy, hogy kirekesztve érzem magam. Kötött hiearchiánk van, mégsem érzem úgy, hogy elhanyagolna engem bárki is. Megvan  a magam feladata, melyekkel számos testvérünknek segítségére vagyok. Nem foglalok el fontos helyet, ezzel tisztában is vagyok, de egyikünk sem jelentéktelenebb másnál - felelem neki határozottan. Hogy ez furcsa lenne a számomra? Továbbra sem. Kedvtelve figyelem többi társam munkásságát. A központi irányítóba végzett munkák közös, sok más angyalnak is számos feladata van. Az, hogy ezáltal én kevesebb angyallal találkozok?
Megesik.
Úgy vélem, hogy legyintését valamiféle viccnek szánja így kedvesen nevetem meg, miközben követem lépteit, immár mellette. Ez esetben akkor felveszem sebességét. Ahogy látom kényelmesen sétálunk. Repülhetnénk, vagy épp ott is teremhetnénk, de elveszne ezzel az utazás szabadsága, úgy vélem.
- Sok esetben szerintem képtelen vagyunk megérteni őket. Van, aki csak értetlenül áll előttük és nem érti, hogy miért döntenek úgy, ahogy. Vakarja a fejét, hogy küldetését miként rontotta el, hol hibázott. Holott sehol, csak az emberek, ahogy te is mondod olyannyira sokfélék, keverednek fajtáik, talán szabad ezt így mondani - felelem neki, tán rövidebben kifejtve, hogy valójában egyet értek ezekkel. Magam részéről legfeljebb csak elnagyoltam.
Következő szavaira pedig egy halk "oh" és egy sajánlkozó lehajtott fejem adom válaszul.
- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Holott emiatt jöttél hozzám. Bocsánat, ha kudarcot vallottam számodra. De köszönöm kedves szavaidat, és hogy valóban izgalmasnak tartasz. Hivatásomat magam is annak tartom. Izgalmas az emberek világát figyelni - mondom őszintén, ám hangomban még sincs letörtség vagy letargia. Egyszerűen csak tudomást veszek arról, hogy ez esetben az én tudásom sem volt képes valakin segíteni. Igazából azt sem tudom, hogy miért kívánta volna ezt szolgálatba venni, eme kérdésemre még nem válaszolt azóta sem. De nem sürgetem, biztos, hogy amint úgy érzi, hogy szeretné feltenni, fel fogja.
- Ezzel most nem nagyon könnyítetted meg a helyzetemet - hajtom le a fejemet újra csak nevetve, fülem mögé tűrve egy kósza tincset. Szoknyám szegélyéről leseprek egy kósza porszemet, miközben a fényeszőtt hídra lépnék. Valamiért eme ösztön bennem ragadt az évezredek során.
- Amíg gondolkozom, hogy mit is tarthatnál szórakoztatónak. Hadd kérdezzem meg, hogy nagyhatalmú démonokkal találkoztál már odalent?

Kaye
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Bukott-Vadász
☩ Reagok :
39

Pént. Jún. 30, 2017 3:34 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Oldalra kapom a fejem, mozdulatom hirtelen, de nem akarom ezzel megrémíteni. Nem volt szándékomban hiányosságát orra alá dörgölni. Nem is gondolom, hogy ez lenne rá a megfelelő szó, hisz nem tudhatom, ő ezt annak véli e. Magam részéről nincs így. Miért is lenne? Számomra emberibb, mint ahogy azt ő gondolja magáról. S ez ugyanúgy igaz többi társamra is. Bal szemöldököm felhúzom, míg jobb számszélét jobbra csúsztatom. Egy szívdobbanásnyi idő telik el, míg így méregetem az angyalt. Lassan fordulok felé. miközben még mindig a hátam mögött öleli tenyerem a másikat. – Ahogyan elnézlek, ez nem igaz. – jelentem ki határozottan. Ismét egy szusszanásnyi szünet. Mindenkinek megvannak a maga erősségei, s gyengeségei, ahogyan nekem is. Sosem áltattam magam azzal, hogy engem tökéletesnek teremtett volna az Úr. Jobban forgatom a kardot, minthogy a szavakat pergetem. – Vannak olyanok, akik maguk sem veszik észre, hogy mi mindent vesznek át az emberektől, még akkor is, ha sose jártak odalent. – vontatottnak tűnhet beszédem, s egy-egy mondat után, azt hiheti befejeztem. Korán sincs így, csak keresem a megfelelő szavakat, félek, hogy kifejezőkészségem túl kevés ahhoz, hogy akként tárjam elé gondolataim, miként azt én szeretném. – Néhány angyaltársunk évezredekkel ezelőtt az ember születésével megkapta azt a kegyet, hogy köztük járhasson s vigyázzák lépteiket, ahogyan egy anya vigyázz gyermekére. Majd mikor életük szikrája kihunyt lelkükkel visszatértek a Menny Kapuja elé, míg a lélek várt, addig testvérünk átlépte küszöbét, s mesélt a többieknek az életről. Évtizedeket töltött lent, s akarva akaratlanul vette át gesztikulációjukat, arcuknak játékát,stílusukat s minden más egyebet. – mély levegőt veszek, s arcának rezdüléseit figyelem. Fogalmam sincs, miként fogadja gondolataim kitárulkozását. Számítok rá, hogy félbe szakít, hisz csak egy egyszerű harcos vagyok, egyszerű elméletekkel. Nem szoktam bölcselkedni, s nincs is szándékomban. – Az emberiség száma úgy nőtt, ahogyan a folyó duzzad, s egyre több fivérünk s nővérünk lett arra méltó, hogy a felhők alá bukjon, s egy igazgyöngyöt oltalmazzon szárnyaival, s ugyanígy nőtt az Édenkertbe belépők száma. – elfoglalom helyemet, ezzel is időt nyerve magamnak arra, hogy átfusson agyamon, hogy nem fejezem be. Fészkelődöm egy kicsit, mire megtalálom azt a pozíciót, ami kényelmes számomra. Valami ilyesmit érezhet az, aki azt mondja „ olyan, mint egy elefánt a porcelán boltban”. Felnézek rá, s újra szóra nyitom ajkam.  – Jöttek mentek társaink, s mindig itt hagytak valamit. Néhány testvér mulatságosnak tartotta, valakinek csak egyszerűen tetszett vagy éppen idegenkedett tőle, de senkit sem hagyott hidegen az, amit itt hagytak nekünk örökségül. Az idő teltével s a korok változásával egyre több s újabb inger érte a fennlévőket. Átvették a hozott dolgokat, s ehhez még le sem kellett térniük a földre. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, abból tanulunk, amit látunk. – mosolyodom el, mulatságos. Kunkorodó szárnyvégeit figyelem, tisztaságát. Kicsit megkönnyebbülve ülök itt vele, s a felhalmozott papírokkal. Magam is meglepem szószátyárságommal, kevés harcos van akivel ilyenekről lehet beszélni. Aliyah más, tudom, hogy minden erejével azon van, hogy helyes útra tereljen miket, kiket rábízott a mi Atyánk. Nem ítélkezik, mégis megannyi feladata mellett én csak plusz terhet jelentek számára. Ezért is vagyok itt, hogy könnyítsek szárnyai súlyán. Remélem, itt tartós megoldásra lelek. S hogy miért pont Ophilia?   Mert bár megtehette volna, hogy ezer évre elegendő zörgő, megsárgult papírost nyom ölembe, ahelyett itt áll velem szembe minden ártatlanságával együtt. – Azt állítod, hogy mosolyod, mi még ragyogóbbá teszi e helyet, az egyetlen, amit az emberektől rád ragadt? Szerintem kicsiny szertelenséged, padlóra szegezett tekinteted, hangod lágysága, az odaadás a pergamenek iránt mind tőlük van. És testvéreink? Csak elég belépni a csarnokba s figyelni őket. Lehet nem is mi tanítjuk őket, hanem ők miket, gyengédségre, szeretetre, elkötelezettségre. Persze, lehet ez mind nem igaz, csak én szeretném, ha így lenne, de valahogy ez nekem így jobban tetszik. – mosolyodom el újfent. Bólintok. – Igen választani. – hallgatom, talán rossz példát hoztam fel, hisz valóban nem lehetett alkalma még ilyet tapasztalni saját bőrén. Mi harcosok nem vagyunk ilyen szerencsések, sajnos akadnak olyan esetek mikor választanunk kell egy-egy társunk között. Akadnak igaz olyan tényezők, amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül ilyenkor sem. Szeráfunk védelme az elsődleges, majd azok, akik utána következnek. De bizony, ha két egyenrangú angyalról van szó, kinek tapasztalatai, képességei megegyeznek, hát valami után dönteni kell. S ez általában a szimpátia. Elfogadom a válaszát, tapasztalat híján nehéz is válaszolni. – Hogy nem találkoztál vele? – a kérdés azonban felbuggyan belőlem, hisz oly régóta figyeli az embereket, nehéz elhinnem, hogy nem találkozott olyannal, akit választás elé állított az élet. – És az emberek, kiknek választani kellett? Olyankor nem gondolkoztál el rajta, hogy te miként döntöttél volna? – a következőkkel szintén nem tudok vitatkozni, hisz még ma is emlékszem arra az időszakomra, mikor a kötelesség az kötelesség volt, kérdések nélkül. Aprócska titokról rántja le előttem a leplet, melyről fogalmam sem volt. Csodálkozva hallgatom.  – Ezt nem is sejtettem. – vallom őszintén. – S Lancelot? Hisz ha jól tudom Ginevra vele követett el házasságtörést. – ha már történetek kicsit ássunk mélyebbre. – Raguel. –ismétlem utána nevet, végül bólintok. – Igazad lehet. – egyezem bele választottjába. Enyhén elmosolyodom, miként elmereng felvetésemen. – Motiváció, ez hajtja az embereket előre, nem? Ezért alkotnak, cselekednek úgy ahogy. Nem csak kötelességből. – billentem félre a fejem. Most rajtam a sor, hogy elgondolkozzak, még nem igazodom el teljesen az emberi világban, nem érthetem minden cselekedetüket, érzéseiket. Kevéske tapasztalatomra hagyatkozhatok, a látottakra. Nehéz megfogalmazni így mi is az a magány. Elképzelésem van, melyből azt hihetem, hogy az előttem álló angyalt is gyötörheti eme állapot. – A látottak alapján úgy gondolom, azokat nevezik magányosnak, akik egyedül vannak.  Pontosabban azokat is, de úgy vettem észre inkább azokra illik ez, akik ha még társaság is veszi őket körül, de … hogy is mondjam? A lelki társukkal még nem találkoztak, vagy olyannal, akivel meg tudnák osztani érzéseiket, gondolataikat. Kirekesztetnek, érzik magukat. – fejtem ki erről alkotott saját véleményem.  Újra elindulok, most már vele lépkedek a keskeny úton, mely a hatalmas belmagasságú épületben vezet a szabad ég alá. Hallgatom a szavait, a nagylelkűségről. Valóban az lenne? Nem hiszem, apró figyelmesség, tisztelet, mely nézeteim szerint neki is kijár. – Semmiség. – legyintek nemes egyszerűséggel.  Az ajtó mindkét szárnyát kinyitom, az amúgy sem sötét termet megrohamozza megannyi fénysugár, éhes seregként vágtat be rajta.  Repülhetnénk is, nem akadályozza meg semmi s senki, mégis a fényből szőtt hídra lépek. Nem kell sietnünk, a földön a szárnyak csak a sietséget hirdetik s az elérhetetlent. Bár amennyire csak tudott az ember ezen is felülkerekedett. Felsorolására legszívesebben, rávágnám, hogy mindre. De előtte rajtam a sor, hogy feleljek kérdésére. – Minden olyannak, amilyennek felsoroltad őket. De szerintem azért ennél egy kicsit bonyolultabbak. Olyanok akár egy fa, sok réteg húzódik meg a felszín alatt. Nem lehet elmondani róluk, hogy csak ilyenek vagy csak olyanok. Ugyanúgy van köztük olyanok, kik bűnösök, de mellette lehetnek hétköznapi hősök. Valaki élvezheti az élet örömeit, de mellette lehet olyan szülő, aki bármire képes a gyerekéért.  Vezető. de aki semmit sem tart szentnek. Egy gyermek, ki elveszti szeme világát, de az élethez való kedve sok más előtt állhatna példaként. Ahogy képesek órákra maguk mögött hagyni mindent, s önfeledten nevetni. Sokszínűek akár a szivárvány, bár annak is csak hét színét látjuk, mégis megannyi árnyalat húzódik meg a sávok között. Pont ezért olyan érdekesek.  A szokásaik, a tetteik, cselekedeteik. Ahogy egy-egy helyzetre mindannyian máshogy reagálnak. Furcsa dolgok ezek. – mosolyodom el. – Dehogy válaszoljak a másik kérdésedre, szívesen meghallgatom bárki történetét.  Nem nagy segítség, igaz? – nevetem el magam. – Tudod más elképzeléseim voltak rólad, pontosan nem tudnám megfogalmazni, hogy milyenek, de azt bizton állíthatom voltaképp izgalmasabb vagy, mint gondoltam. Ezért is nehéz most válaszolnom. Azt hiszem válaszokat vártam, a sok miértre, de be kell, látnom ezekkel te sem szolgálhatsz. – hangomban nincs csalódottság, ez még engem is meglep. – Tudod mit? Mesélj bármiről, amiről szeretnél, s ha az nem az emberekről szól, az sem számít.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
159

Szer. Jún. 28, 2017 9:09 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Knowledge will give you power, but character respect.


- Ne érts félre kérlek! - kezdek bele szabadkozásomba. Nem ő az egyetlen ki megérintett már, vélhetőleg nem is az utolsó. Mindazon által különös számomra, úgy is mondhatnám, hogy… - Tudod, hogy közöttünk ez nem mindennapi viselkedési. Normáink hasonlókat nem engedhetnének meg - mosolygok kedvesen. Aztán természetesen rávilágít saját hibáimra is, mely előtt egy pillanatra lehajtott fejjel adózom számára.
- Valóban. Ennyi csak mi reám ragadt az elmúlt évezredben az emberektől - vallom meg őszintén. Nincs okom hazudnom, vagy bárkit is bárhol ámítanom. Tudom, hogy eme szokást, a szüntelen mosolygást az emberektől tanultam. Tudom, hogy igazán kevesen térnek be ide és láthatják is ezt. Ahogy azt is, hogy ettől függetlenül az esetek többségében az előbb említett szoborszerű arccal vagyok merengeni a világ történései felől.
Kérdésére lágyan vonódnak össze szemöldökeimet pillanatnyi értetlenségemet tükrözve.
- Választani? - kérdezek vissza, ha netalán rosszul hallottam volna. Ily dolgokra mi nem teremtettünk. Ha megerősít kérdésemben, kedves, kimért válasszal tudok szolgálni a számára. - Eme dologra nem hinném, hogy képes lennék. Ne érts félre, értem a kérdésed, mégsem értem meg igazán. Ahogy a földiek mondani szokták "tudtam, de nem hittem". Nem hinném, hogy szükséges lenne választanom bárki között is. Hasonló esettel ugyanis nem találkoztam még és nem hinném, hogy közel jövőben fognék is. Erre így sajnos nem tudok neked kellő válasszal szolgálni - felelem neki, arcomon mindenféle bántalom nélkül.
Egyszerűen ez is csak egy olyan az életembe, mint ismeretlen fogalom. Jack, Seraphiel gyakran járnak hozzám, de mivel alapjáraton egyedül vagyok itt, nem tolonganak a tömegek itt.
Elsőnek eszembe jutó történet formálódásába azonban nem szól közbe. Ritka és furcsa dolog is egyben, hogy hagyják szavaimat végigmondani, egy-egy mondatnál nem kötnek bele, mondván: ők jobban értik az embereket. Ezt sose vitatom, én legfeljebb a látottakról tudok nyilatkozni.
- Ez igaz, könnyen hajlik, mégis olyan masszív, mint az edzett angyalpenge. Akár a nád. Enged a szél fuvallatának, de mégsem annyira, hogy eltörjön. Ilynek az emberek is úgy vélem - hajtom enyhén oldalra a fejemet, s türelmesen tekintek abba az irányba, mely felé ő is. Lábujjain állapodnak meg végül saját pillantásom is.
Apró mosoly formálódik újra csak ajkamra, hallgatva magyarázatát is.
- Valóban. Az ilyen harcosokat nevezik az emberek hadvezéreknek, parancsnokoknak. Mi ipharimeknek, szeráfoknak. Ama két tulajdonság, melyet az előbb említettél: tisztaság, becsületesség, kipárosul jó néhánnyal is. A hét erény, az ő képviselőinek feladata az, hogy ezen érzéseket elültessék az emberek szívébe, lelkébe, hagyva, hogy maguk csírázzanak ki, behálózva nem csak magukat, de közösségüket is. Számos ember tett már hasonlóról tanúbizonyságot. Ott van akár Arthur. Az angolok legendának tartják őket, mondván, hogy ily erényekkel senki sem élhetett a földön. Holott a legtöbb lovagja egy-egy szeráf volt - mondom mosolyogva egy újabb apró adalékot hozva tudomására világunk, az emberek világának történetéből. Szerényen mosolyodom továbbá, zavartan téve egy kósza hajtincset fülem mögé.
- Meglehet, hogy igazad van a tudással kapcsolatban. De testvéreinket nem is érdekli. Nem is kell, hogy érdekelje őket, ez így van rendjén - felelem továbbá. Nem a megismerésük a feladatunk, hanem a védelmük, az egyensúlyuk fenntartása. Saját feladatom… különc is lehetne akár. Mégis számomra teljesen természetes.
- Ki rendelkezik oly tudással és hatalommal, hogy képes lehetne az egész világot megvédeni, kit Athénének is hívhatnánk? - kérdezek újra csak vissza, s ezen elgondolkozok magam is egy pillanatra. - Számomra talán a legkézenfekvőbb angyal az ő hasonlítására Raguel. A harmónia angyala ő. Képes mértéket tartani a tudás és a harc között. Ésszel cselekszik, mégis képes a védelemre - mosolygok rá. Igen, ő lehet ez. Ha követjük a görögök mitológiáját, és Zeuszt tekintjük Atyánknak, az ő szeretett leánygyermeke nem lehet más, mint Raguel. Én számára csak egy báb vagyok. Megteremtésem óta nem láttam alakját, méltó nem vagyok rá. Rangom nem engedi meg, hisz még olyanom sincs.
- Az első emberek után - válaszolom könnyedén gondolkozás nélkül. De hogy az mikor volt? Az emberi idő oly másmilyen a miénkhez képest. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor is volt ez. Az bizonyos, hogy nagyon régen.
- Ez így igaz - adok helyeslő választ szavaira, mosolyomat el sem tüntetve arcomról. Kérdeznék tőle is, ahogy látom, őt is jobban érdeklik az emberi viselkedések, mint jómagamat is. S közöttük járva, épp most tesz szavakban bizonyságot efelől. Már nyitnám is szólásra ajkaimat, ha hirtelenjében jött kérdése nem akasztaná félre.
Arcomon továbbra sem mutatkozik harag, düh, vagy bármi eféle. Úgy vettem észre az emberek ilyenkor mérgesen tudnak nézni a másikra, de én hogy lehetnék erre képes? Azt sem tudom, hogy az micsoda.
- Sehogy - felelem egyszerűen. - Úgy értem én tényeket közlök, színtiszta életeket, mindenféle érzelmi behatás nélkül. Anélkül, hogy tudnám mit miért csinálnak. Ez az én feladatom. Nem pedig az, hogy motivációjuk mögé lássak. Hogy átlássam mit miért tesznek. Ha erre van is egy megfelelő angyal… Az nem én vagyok. Nem kell tudnom, hogy mi hajtja őket. A nyers és színtiszta valóság az, mely elém tárul, és amit bárki elé tudnék tárni. Mint beszéltük, Atyánk tud a legtöbbet róluk, így ő is az, ki megérti a motivációit. Érdekes kérdés egyébként, eme négy fal között még sose hangzott ez el. Még egy angyal sem volt ennyire kíváncsi az emberi motivációra - húzom egy pillanatra csak összébb újra szemöldökömet. Mégis tetszik a kérdése és felvetése. Van, min én is elgondolkozhattam egy pillanatra is.
Azonban továbbra sem sajnálom, hogy nem jártam még odalent. Nem csak azért, mert nem érteném, vagy nem érezném magam biztonságban. Egyszerűen számomra így kényelmesebb. Így lehet… Boldogabb?
- Milyen magányosnak érezni magadat? - teszem fel a kérdést őszintén fejemet félrehajtva, megrugóztatva a lábamat. Olyannyira mondja, hogy kénytelen vagyok megkérdezni tőle. Tudom, hogy mi a magány, láttam az emberek életében, mégsem tudom, hogy milyen érzés lehet az. Tán ebből is rájöhet, hogy hasonlóan még sose éreztem.
Valójában sehogy sem, de ez lényegtelen a mi szemszögünkből.
Halkan követem lépteit, s egy néma bólintással adózok felvetése mellett. Szeretem az Édent, megnyugtat a jelenléte. Sokszor…
Nem zavar egy pillanatra sem, hogy előttem lép ki hőn szeretett irattáramból. Azonban egy pillanatra megakasztom lépéseimet. Tétován állok mögötte, s szavaira halványan mosolyodom el.
- Köszönöm nagylelkűségedet - mosolyodom. - Habár érdekes a nagylelkűség is, melyet használunk. Az emberektől tanulták az arkok egykoron, viszont lélek híján mire tudnánk ezt mondani? Igazából kedvességed lenne a megfelelő szó, de ez kikopott a nyelvünkből. Az óénokival egyetembe - lépdelek mellette nyugodtan, kezeimet immár hátam mögött kulcsolva össze.
Újabb kérdésére halkan hümmentek.
- Sok féle. Vannak a vezető személyiségek, akkor a hétköznapi hősök, a bűnösök és az áldott szentek. A megtévelyedettek és a jó útra térők. A csábításnak engedők és a mértéket megtartóak. A hét bűn és a hét erény képviselői emberek, kik hirdetik ezeknek a tanait. Egyszerű emberek, kik csak túl akarják élni a hétköznapokat és az építőek. Valójában elég sokan vannak - felelem neki, de mivel úgy is ő járt lent közöttük többet, csak van valami támpontja, hogy mely típus tetszett meg nekik.
- Te milyennek tapasztaltad őket odalent? - kérdem hirtelen.


Kaye
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Bukott-Vadász
☩ Reagok :
39

Hétf. Jún. 26, 2017 5:11 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
- Magam is tapasztaltam. – mosolyodom, el bár ezt ő nem láthatja, hisz még mindig a hátamat mutatom neki. – De ha kellemetlenül érintett, ne haragudj. – fordítom hátra a fejem. Nem ő az egyetlen, aki ódzkodik az ilyen közelségtől. – Lehet, hogy igazad van, viszont ezek az apróságok, annyival színesebbé tesznek minket is.  A játszadozó mosoly az arcodon vagy akár testvéreink arcán ennek ellentmond. – fordítom vissza fejem.  – Valamit csak kaptunk, ha csak egy szikrányit is, különben szépséges szoborarccal állnál most itt előttem. – nyugtalanságom egyre csak növekszik bennem, ezért inkább az ajkai formáló szavakra figyelek. Elgondolkodok szavain, nem állítom, hogy csak nekem lehet igazam. Mindketten más rétegben vagyunk, mást éltünk meg az évtizedek/századok talán évezredek alatt – bár lehet, tévedek-, megszületésének pillanatát korábra teszem, mint az enyémet. Inkább csak újabb kérdés fogalmazódik meg bennem. – Ha választanod kellene egy olyan közt, aki csak betér hozzád vagy aközt kivel valami oknál fogva több időt töltesz, mi alapján választanál? - nem az a célom, hogy köveket görgessek, megkérdőjelezzem hitét, csupán érdekkel, hogy valóban igaz-e az, hogy egy régebben keletkezett szikla nehezebben formálódik, - egy a Világ keletkezéséhez mérve-, mint egy fiatalabb.  Történetét a Szív s az Ész ön-ön harcáról érdeklődve figyelem, minden szavát. Miként győz az egyik a másik felett, s lyukadunk ki ugyan oda, ahol elkezdődött, csak a szerepek cserélődtek fel. Azonban meg lehet, hogy csak én vagyok szűk látókörű, még nem érthetem a mélyben megbúvó dolgokat, hiába kihágásaim. – Az ember olyan, mint az agyag, könnyen formálható. – simítom végig ülőalkalmatosságom szélét. – De ami, az erőssége az egyben a gyengeségei is. Pontosan, az ellen küzd, amit maga alkotott. – hajtom le magam is fejem, s nézem önálló életre kelt lábujjaimat. – Harcolni nem csak pengével lehet… - mosolyodom el. - … a háborúhoz nem elég a kardok tánca, szükség van, hozzá észre is. Ahol csak penge karcol pengét, s tép húst, az nem harc, egyszerű mészárlás, szükség van becsületre és tisztességre is. Szükséges az áldozat, de a cél, hogy minél kevesebb legyen. De én inkább arra gondoltam, hogy biztos a fejéből pattantál ki, utána talán te tudsz a legtöbbet az emberekről. – úgy látszik, csak ritkán törlődik le a mosoly az arcomról, most is kedvesen fejtem ki a véleményem. Magam is meglepődöm. – Mégis kire? – roppantul érdekel, kit tart annyira jónak, hogy eme megtiszteltetést viselhesse. – Mikor teremtett Atyánk? – kíváncsiskodom tovább, valószínűleg a kezdetek kezdetén, ha minden a birtokában van. – Nem az nem a te dolgod, ahogy nem is az enyém, az az Őrangyaloké. Magam sem azért szállok le, hogy az életükbe avatkozzak… - legalábbis ami az eddigieket illeti. Érintkezek velük, beszélek hozzájuk, ezt nem tagadom, de eddig még senkit nem hoztam vissza a halál torkából, vagy súgtam meg nekik titkainkat. - … járok köztük, s figyelem őket, alkotásaikat, életüket. Mi az ami vezérli őket, hogyan élik meg mindennapjaikat. Hogyan lehet bármit úgy lejegyezni, ha te magad nem éled meg őket? – kicsit elszégyellem magam, amiért munkájának hitelességét vonom kétségbe. Szemeimet is lesütöm egy pillanatra, majd visszanézek a barna szempárba. – Bocsáss meg, de jogosnak tartom a kérdést. Ezek itt mind tények, események, amik megtörténtek, életek melyek már véget értek, De honnan tudhatod, mi hajtotta őket, ha magad nem tapasztaltál semmit a földi életből? – rajzolok le egy félkört kezemmel végig mutatva a végtelen tudáson, hogy aztán újra magam mellé eresszem.  – És arra nem vágysz, hogy téged is ismerjenek? Az hogy te ismersz mindenkit, az elég ahhoz, hogy ne légy magányos? - a névre bólintok, már már legenda, példa a bukottak előtt, hogy a megbocsájtás nekik is jár. Noha csak messziről láttam, beszélni sosem beszéltem vele. – Akkor talán oda is mehetnénk. – gondolkodok el egy pillanatra kijelentésem előtt. Kitárom az ajtót, bár úgy emlékszem, hogy nem csuktam be. Előtte lépek ki az ajtón, egy társam kit védeni kell, nem mintha itt bármi veszélytől kellene tartani, de a kötelesség megkívánja. Csak néhány lépés, amit előtte teszek, határozott léptek ezek. Talán néhány furcsálló pillantást is kap a párosunk, de nem törődök vele. Megállok s bevárom. – Nem hiszem, hogy erre szükség van, én a tudásod tisztelem. – mosolyodok rá, s lépek vele egyszerre, immár remélem mellettem halad tovább. Vannak olyanok, akikkel nem vagyok ennyire előzékeny s megkövetelem a tiszteletet, de azt hiszem ő lesz az egyik kivétel. – Milyenekről? – meglepődésemben homlokomra csúszik szemöldököm. – Hát ehhez tudnom kellene, hogy szerinted milyenek vannak? – nevetem el magam zavaromban.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
159

Szer. Jún. 21, 2017 6:39 pm írtam neked utoljára


Kaye & Ophilia
Knowledge will give you power, but character respect.


Hirtelen nem tudok mit reagálni közeledtére, arcomon a csodálat és a könnyed mosoly egyfajta keveréke mutatkozik meg. Kezének érdes érintése meglep, no nem maga a tény, hogy a sok kardforgatás miatt megkeményedett tökéletes bőre, hanem az, hogy hozzám ér. Kevesen teszik, alig tudnék megszámolni egy-két embert.
- Tudod észrevettem, hogy akik sokáig a matérián tartózkodnak előbb utóbb átvesznek egy-két emberi tulajdonságot. Érzéseket vélnek felfedezni magukban, melyek azonban nem léteznek. Ez igaz a kifejezésekre is. Néha hallom nemrég visszatérő társaim szavait és olykor oly érthetetlen számomra, hogy mit is kívánnak kifejezni valójában. Furcsának tűnhet, úgy, hogy az emberiség minden egyes szavát hallom - mosolygom kissé lehajtott fejjel és figyelem, ahogy elemeli kezét az enyémről. Figyelem hátat fordító alakját, fejemet enyhén félrehajtom.
De aztán csak átveszem a szót, nyugodtan fejtem ki véleményem, szinte el sem mozdulok helyemről, egy helyben állok, szárnyaim magam mögött lógatva, hagyva, hogy annak végei néha a földet seperjék fel. Már ha lenne por.
Ügyelek azért, hogy Atyánknak méltó tisztaság és fényesség uralkodjon eme helyen, még akkor is ha oly erős a kísértés, hogy a földi irattárakhoz hasonlítsam eme helyet.
- Meglehet. Mindazonáltal én úgy vélem, hogy egyik testvérem sem fontosabb a másiknál. Mindannyian ugyanannyira számítottok nekem, ugyanannyi tiszteletet tanúsítok felétek. Én valahogy nem tudnám azt mondani, hogy Őt kevésbé kedvelném, mint Amazt - felelem egyszerűen, tekintetemben, hangomban semmi szégyen, semmi megbánás nem uralkodik. Eme dolgok teljesen idegenek számomra - mégis honnan tudhatnám, hogy ez pár évtizeden belül meg fog változni?
- Oh, megannyi - felelem, ahogy közelebb lépek hozzá és vele együtt egy polchoz. Találomra leemelek egy tekercset, óvatosan hajtogatom ki - nem mintha amúgy bármi baja adódhatna idefent - s gyorsan bezárva teszem vissza a helyére. - Mindig is lenyűgöztek az emberek által nevezett hadvezérek és a történelmüket befolyásolni bíró emberek sorsai. Azonban az apró teremtmények mindennapi boldogulásai is figyelemre méltóak. Volt egy testvér pár, alig pár évtizede. Két leány. Az egyikük az észnek élt, a másikuk az ösztöneinek a szívének. Apjuk halála után egy kisebb kastély melletti házba költöztek. Természetesen az apjuk kapcsolatai révén kerültek oda és hamar jó ismeretséget ápoltak a ház lakóival. Ott folyamatos vendéglátásban volt részük, s a rendszeres rendezvényeiken is szívesen látták őket. Alig serdültek fel és mindketten megismerkedte egy-egy férfival. Ahogy várható volt, 'ki a szívének élt teljes odaadással csüngött a kiválasztott férfi minden egyes szaván, oly szeretet táplált iránta, mellyel ritkán lehetett része abban az időben bárkinek. S, aki az eszének élt ő távolságtartóan fogadta a hódolatot, ám szívének még ő maga sem tudott parancsolni. Azonban az élet mégis úgy hozta, hogy alig egy fél évnyi ismeretség után a szerelmesek útja ketté vált. Az előbbi más nő után nézett, elhagyva a odaadót, amíg az utóbbit szólította egy rég megtett ígéret, egy régen ígért házasság. A testvérek szíve összetört. Kit szíve hajtott remeget, sírt éjt nappallá téve, senkit sem engedett magához közel, mindenkivel undok volt, testvérét kivéve. Kit viszont esze hajtotta magába zárta el érzéseit a külvilág felé nem engedte mutatni azokat. Teletek múltak a hetek, hónapok és a Szíven súlyos betegség lett úrrá. Hetek teltek el, mire kilábalt belőle, s félő volt, hogy nem éli túl. Betegségének híre odavonzotta egykoron szeretett férfit is, ki testvérének elmesélte, hogy miért is hagyta ott. Megszerette ő a Szívet, viszont világéletében kapzsi volt, önös érdekek vezérelték és eleinte csak kihasználni kívánta őt. Mindazonáltal megszerette és fájt a szakítás, mégsem tudott ellen mit tenni. Mennyasszonya gyarló leveleket írt számára, azok sose az ő gondolatai voltak. Az Ész szíve megszakadt a férfi iránt, mégsem tudott együttérzést táplálni. Mikor felgyógyult nagy nehézségek árán elmondta testvére, hogy mi is történt valójában. A Szív megroppant, megtört, megfogadta, hogy innentől tanulmányainak és a tudásnak fog élni. Ezen közben az Ész szívének választottja visszatért, kiderülve, hogy aljas játék része volt ő csupán. Mennyasszonya igazából nem is szerette, fivérét kívánta, s kettejük galád játéka miatt kitagadták családjából, mégis: az Észt akarja. Feleségül kívánja venni. Az Ész boldogsága határtalan volt, öröme nem ismert fellegekben járt.
Érdekes, hogy alig egy év leforgása alatt, kit a szíve vezérelt végül az ész útjára tér, s kit esze tartott vissza minden érzelemtől lett a legalázatosabb asszony, kit a föld láthatott
- fejezem be rövid kis mesémet, nem tudván, hogy mennyire is köti le valójában őt.
Igazából ez teljesen egy hétköznapi élet, számomra mégis lenyűgöző volt látni eme változást eme két személyiségen, s életük hátralévő részét figyelemmel kísérni innen a magasból.
- Lucifer dolga nem lenne más, mint a pokol vigyázása. Nem lehet hibáztatni érte, hogy a hatalom ízét megérezve alkotásba fogott ő maga is - hajtom le fejemet. Sose tudtam rá úgy tekinteni, mint a legtöbb harcos angyal. A démonok az ellenségeink, ezzel tisztában vagyok, de Lucifer? - Az egyensúlyt fenn kell tartani, s igazából Lucifer csak ezt szolgálja Atyánk számára. Ha Őt ezt annyira zavarná, tenne intézkedéseket ellene. Mégsem tesz, maga tudja csak, hogy miért.
- Athéné? - felelem széles mosollyal ajkaimon. Apró megjegyzése után fejem lehajtva kuncogom el magamat. Hogy tudom-e, hogy ki volt. Az emberek által ókornak nevezett időszak volt mind közül a legkedvencebb. Bárki is mondjon bármit, akkor voltak a legkreatívabb az emberi elme. - De az emberek inkább múzsának tartottak engem. Képtelen vagyok harcra, mindössze eszem lehet bármire segítségem. Athéné pedig egy egész világot képes volt megvédeni - szólok szerényen. Számos vallásban tiszteltek már nagy nevekkel, kezdve az egyiptomiaktól, de hogy a görögök szerint pont Athéné? Nem, ő más valakire illik.
- Pedig sokan felejtenek sajnos. Az évszázadok elfeledtetik a kezdeti időket, sokan képtelenek visszaemlékezni életük egy-egy részére, más emlékeket gyarapítottak a helyükre. Részben számukra is állok itt szolgálatba - szólok nyugodtan, rá emelve barna tekintetemet. - Van kik számára ezek titkot, de számomra inkább csak történések - hajtom le fejemet egy pillanatra.
Kérdése nyomán is ott tartom, letekintve saját lábamra, az odapimaszkodó szárnyam végére, fehérlő tollaimat nézve. Sose jártam lent, ezért nem váltak sose feketévé, ez jelöli tisztaságunkat.
- Nem állítanám, hogy nem vágynék. Vonz az emberek világa, megismerni nem csak őket, de mindent, mit megalkottak. Viszont egy-egy ember vigyázásért hagyjak fel azzal, amim most van? Hiszen az egészet egyben láthatom, kísérhetem figyelemmel - mosolygok rá szelíden, tekintetem rá emelve. - Vannak oly harcos, avagy kerub, kik befejezvén aktuális emberi szolgálatukat feljőve a mennybe betérnek hozzám. Egy-egy visszajáró feledékeny angyal is akad, de hogy magányos lennék?  Nem mondanám. Igazából én mindenkit pontosan jól ismerek, mindenkit látok, mindenkiről jól tudok mindent - hajtom enyhén oldalra a fejemet, figyelemmel kísérve, hogy mit is csinál pontosan. Szórakoztat mozgékonysága, szárnyainak kitárása.
- Természetesen. A Menny számos részét bejártam már - mosolyodom továbbra is kedvesen. - A kedvenc helyem a Gihon. Nasargiel őrzi, ismered? Ramielnek köszönheti, hogy bukása után visszatérhetett közénk. A holtak őre ő - fecsegek újra apró érdekességet, ha esetleg nem ismerné a harcost, de hát, miért is ne ismerné? Ha másról nem, hát névről?
De egy kósza bólintás után pár lépés távolságból követem alakját, ahogy hierarchiánk azt megköveteli.
- Milyen típusúakról szeretnél hallani? - teszem fel a kérdést, kezeimet magam előtt összekulcsolva.


Kaye
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Bukott-Vadász
☩ Reagok :
39

Hétf. Jún. 19, 2017 9:21 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Némán figyelem zavarát, ahogyan gondolataiba temetkezik néhány pillanatara. Mire újra felnéz, már ott állok mellette, gyengéden teszem kezére kezem. – Ne is törődj vele, itt minden tett s szó más jelentőséggel bír… - hangom elhagyja hivatalos tónusát, arcom vonásai megenyhülnek, ez s barna szemem csillogása árulkodik jó kedvemről. Közvetlenségem meglepheti, megeshet, hogy ritkán érintik. Miért is tennék, s hogy én miért teszem? Nem tudnám megmondani, nekem se volt szokásom nagyon sokáig, sőt, ha őszinte akarok lenni, csak néha tör rám efféle késztetés. Ez is olyan dolog, ami rám ragadt az évtizedek alatt, lassan, ahogy az útszéli kosz lepi be a vándort. Néhány perc- az emberek mércéjével- ennyi is elég, hogy megállapítsam soha nem látott nővérem más, mint a többiek. Ebben nem tévedtek társaim. - … azt hiszem. – hullik le kezem az övéről, ahogy ellépek tőle. De nem mondanám, hogy számomra ez negatívum lenne. Viszont mi is, máshogy ítéljük meg a másikat, akár csak a halandók. Persze akadnak még hasonlóan szelíd angyalok közöttünk – talán még szelídebbek is-, mint ő, mégis van benne valami megmagyarázhatatlan báj.  Szárnyaimat mutatva neki hallgatom magyarázatát, véleményét az emberekről, közben még mindig a magasba törő, hófehér sifonért méregetem, s egyre szűkebbnek érzem a helyet, még akkor is, ha tudom, hogy repülhetnék is. Egyre kisebbnek, s kisebbnek, míg akkora nem leszek, mint egy törpe. S hogy mitől? A vállamra nehezedő tudatlanságtól, nem vagyok már fiatal, ami a fenti életemet illeti, de a Földön gyermekként járok, oly sok mindent nem tudok, s pedig mennyi minden történt a világban. – Valóban. – bólintok, hisz ezzel vitatkozni akkor sem tudnák, ha akarnék. De nem akarok.  Egyik lábamat mellkasomhoz húzom, s átkarolom kezemmel, mikor mesélni kezd. De nem azt kapom, amit vártam. Mesét szerettem volna, egy történetet, a kedvencét, ekkor döbbennek rá, hogy talán rosszul tettem fel a kérdést. De nem szólok, hagyom, hogy kifejtse véleményét, arcomon sem tükröződik csalódottság, miért is lenne? Hisz meglehet következő kérdésem ez lett volna, csak a sorrend cserélődött fel, s időnk… hogy is mondják? Mint a tenger, s még annál is több, hisz ha azt a végeláthatatlan víztömeget apró cseppekre szednénk, s még azokat is, akkor is megszámlálhatnánk.  De az idő… számunkra semmi, nem érezzük annak múlását, nem jelentkeznek annak jelei rajtunk. Nincsen gyermekkorunk –legalábbis nem úgy, ahogy az embereknél- nem növünk fel, nem nemzünk gyermekeket, nem lesz ráncos a szemünk, s májfoltos a kezünk, s jobb esetben sose halunk meg. Ami számunkra néhány perc lenne az emberiség számára talán néhány év. – Érdekes, amit mondasz. Hisz itt fent is van olyan testvérünk, aki kedvesebb a szívnek, mint a többi. – billentem félre a fejem elgondolkodva.  Nekem van, s remélem neki is, mert különben nagyon magányos lehet. - És melyik a kedvenc történeted, legendád? – mosolyodom rá, mikor befejezi. – Olyanod biztos van. – térdemre helyezem állam úgy figyelem az aranyhajú angyalt. A kitérő válaszra felvonom szemöldököm, de nem teszem szóvá. Nem hibáztatom érte, talán csak nem akar tévútra vezetni vagy úgy érzi, nem oszthatja meg velem véleményét. – Tudod, hogy én mit gondolok? Szerintem pontosan tudta, hogy mi fog történni, s ha nem így akarta volna, akkor sosem kéri meg az angyalokat, hogy legyen egy, aki ellene szegül. Talán csak azért, mert még ő sem hitte, hogy tökéleteset alkotott, s a hibákat akarta kiküszöbölni. A saját nagyságának bizonyítása volt a cél, de úgy tűnik, Lucifer kezd egyre nagyobb s nagyobb sereget gyűjteni maga köré.  Ha minden „tökéletes” marad, akkor nincs mit megjavítani, unalmas lenne a világ. – nem akarom Atyánkat korholni, de mindent a szabad akarattal nem lehet megmagyarázni. – Athéné jut rólad eszembe, aki Zeusz fejéből pattant ki. – dicséretnek szánom, azt nem tudom, az utóbbit miért teszem hozzá, hisz biztos tudja. – Bocsáss meg, ezt te bizonyára tudod. – most rajtam a sor, hogy zavartan mosolyodjam el, szárnyaimat megrebegtetve. – Nem hiszem, hogy felejtenénk, inkább csak nem lehetünk ott mindenütt, hisz ez itt nem az embereknek készült.  Milyen titkokat őrizgetsz itt? – villantom tekintettem rá, majd elnevetem magam. – A Földön nem jártál még, s nem is vágysz oda? Nem vagy magányos? – állok fel, s nyújtóztatom ki tagjaim, mint akinek szüksége lenne rá, pedig nincs. De ez is olyan apróság, amivel, kicsivel színesebbé teszem az életem.  Majd szárnyaimat is teljes valójába terítem ki, valamivel nagyobb lehet, mint az övé. – És e falakon kívül jártál már? – nézek rá, ahogy összecsukom a szárnyaim. – Sétáljunk egy kicsit, nekem túl szűk ez a hely. – mosolyodom el, elhaladok mellette, majd hátra fordulok, hogy biztos legyek benne, követ-e. - Mesélhetnél nekem többet az emberekről közben. - ebből biztos lehet abban, hogy kérdésére igen a válaszom.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
159

Csüt. Jún. 15, 2017 6:31 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Knowledge will give you power, but character respect.


Visszakérdezése egy pillanatra elbizonytalanít, melyre sűrű pislogásomból talán következhet is rá. Ajkaim enyhén elnyílnak, mintha szólni kívánnék, hang mégsem jön ki onnan, helyette puhán zárom össze őket. Ezt még vagy kétszer elismétlem, s szemöldökömet mindvégig fokozatosan ráncolom össze.
- Várj, lehet, hogy keverem? Nem is ez lenne a gyűjtőneve? – kérdezem, bár inkább magamtól.  – Nem is így hívják, aki mindig tovább nyúlik, mint ameddig a takarója érne? – értetlenkedek egy sort magamba, s a legközelebbi polchoz érve, random leveszek egy tekercset. De persze nem ebben van benne. Oh, hol is használtam ezt utoljára. Persze eközben teljesen megfeledkezek arról, hogy bizony vendégem is van. Látószögembe kúszik be alakja, s kapom hirtelen tekintetem felé.
- Bocsánat, lehet rossz szót használtam, ne is figyelj rám – legyintek könnyedén, szelíd mosollyal az arcomon. De attól ott motoszkál bennem a dolog, hogy mégsem így hívnák. Ajj, de akkor mégis… Figyelem feszes alakját, egyenes tartását, hátra tett kezeit. Le sem tagadhatná, hogy katona, a legtöbben hasonlóan állnak itt. Igaz még többen sokkal szófukarabbak. – Oh, ne érts félre. Egyáltalán nem számít bűnnek, vagyis én nem tartom annak. Magam részéről én is az lennék, ha egyszer is lekerülnék innen a Földre – mosolyodom el szélesen, zavartan piszkálva meg az egyik szekrény szélét körmöm hegyével. Hófehérlő szárnyaim bizonyságot adhat Kaye számára, hogy még egyszer sem jártam odalent.
S az is, hogy azokat szinte sose rejtem el, idefent mégis miért? Még ha enyhén leengedve is, de mindig kiterítve hordom, sokan el sem tudják képzelni, hogy mily nagy segítségre van számomra.
- Az emberek érdekesek, apró kis teremtmények, múlékonyak és törékenyek. Mégis olyan életerő van bennük, melyet egy-két mennybéli harcos is megirigyelhetné – senkit sincs szándékomban elítélni, miért is tenném? Nem az én tisztem eldönteni, hogy mi rossz, mi nem. Számomra ilyen nem létezik, mindenki meghozza a maga döntéseit, de hogy ezek rossznak számítanának-e? Nem hinném. Mindig mindennek megvan a maga oka.
- Ilyen nincs. Tudod, minden emberi élet egyedi és megismételhetetlen. Mondhatnád, hogy nem így van, hisz annyian éltek már, hogy kizárt dolog, hogy két ugyanolyan ember ne élt volna. Pedig így van. Kedvencet választani? Nem lehet. Mindenkiben megvan az élet szépsége és a gonoszsága is. Egyszerre gyarlók és szeretetre méltóak. Az emberek úgy tartják, hogy világukban van, aki többre viszi, van aki kevésbé, de mi pontosan tudjuk, hogy ez mennyire nem számít idefent. Itt az számít, mennyire maradt lelke tiszta és becstelen – adok számára egy elég hosszú választ, de tán mégsem kimerítőt. Szavaim mégis igazak: nem tudnék választani ennyi emberi sors közül, hogy mégis ki volt a kedvencem. Mindegyikük élete elszórakoztatott, kedvtelve néztem őket, még akkor is, amikor lelkük végül elbukott.
- Valóban, amíg meg tudom adni a kívánt információt ugyan mindegy, hogy miként van feljegyezve – nevetek halkan, enyhén lehajtott fejjel. Kóca tincsemet türelmesen tűröm újra és újra fülem mögé, ahogy feltekintve rá fejemet enyhén félredöntve tartom.
- Atyánk képes számon tartani minden emberi életet. Ő pontosabban tudja, hogy kivel mi történik, mint én azt valaha is fogom. Ő belelát lelkükbe – ő adta ezt neki – én képtelen vagyok erre. Én csak életüket szemlélem, a világmindenséget összességben látom. Az érzéseiket meg nem érthetem. De ő igen – válaszolom neki nyugodt hanggal, kérdésére azonban készségesen válaszolok, mintha a legtermészetsebb lenne a világon. – A teremtéssel. Nem, talán korábbról, amikor Atyánk és a Sötétség megszületett. Eme tény nem világos számomra. De ha az emberekre célzol, akkor Ádámmal és Évával. A bűnbeesésük után Atyánk újabb és újabb embereket alkotott meg. Nagyságát bizonygatta ezzel, hiszen feltette az i-re a pontot az emberek létrehozásával. De arra még ő sem számíthatott, hogy első kreált lányának a lelke aztán Lucifert fogja szolgálni – hajtom le újra a fejemet, visszaemlékezve Éva, vagy ahogy démoni neve tartja Lilith földi történetére.
Eszmefutattására eleinte újra csak lehajtom fejemet, hogy újra csak a megszokott szelíd, derűs mosolyommal tekintsek rá.
- Sose jártam közöttük, nem ismerhetem meg őket igazán. A feladatom mindössze csak az életük lejegyzetelése. Minden, mi valaha történik a világba, s mindezt miért? Atyánk útjai kifürkészhetetlenek. Megvan ennek is az oka. Talán azért, mert tudta, hogy aki sokáig él, képes felejteni, képes elfeledni fontos feladatokat, küldetéseket, mely számára is tanító szándékú lehetett – felelem neki nyugodt csendességgel. Miért hangoskodjunk, hisz akár telepatikus módon is kommunikálhatnánk egymással. – Nem hinném, hogy a legtöbben szerencsésnek tartanák azt, amit én csinálok. Az semmiképp sem, ki valaha is járt lent közöttük – nevetem el magam halkan, ahogy újra csak rátekintek.
- Szeretnél róluk többet hallani? – teszem fel kérdésemet gyanakvóan. Ismerem életét, láttam földi viselkedését, ő is kíváncsi rájuk, akárcsak én. Csak hogy ő testközelből figyelheti őket, egy-egy emberi sorsot… Talán őrangyalnak készült, ám harcos lett belőle.


Kaye
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Bukott-Vadász
☩ Reagok :
39

Kedd Jún. 13, 2017 10:32 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Enyhén megrázom a fejem. Valóban nem ismerem, s most hogy itt állok előtte, talán nem is ilyennek képzeltem. Hogy milyennek? Azt hiszem öregebbnek, mármint a testét, amit Atyánk választott neki. Csak a látszat kedvéért.  – Bajkeverő? – kérdezek vissza meglepődve, noha sejtettem, hogy testvéreim beszélnek a hátam mögött, ahogyan róla is. Nem érzem szükségét, hogy ezzel szembesítsem, ezek után úgy hiszem nagyon is tisztában vele. Igaz nem úgy tűnik, hogy ez egy kicsit is zavarná, talán már belenyugodott, hogy neki ez jutott.  – Hmm… érdekes. – kezdeti meglepettségem elmúlik, arcom visszarendeződik a komoly harcos vonásaihoz, csak emlékeztető halvány mosoly marad, kezeim a szárnyaim mögé rejtem, ahogy ismét megrázom őket. Sért a megnevezés, nem egyszer szegtem meg a szabályokat, ezt nem tagadom, de hogy ezzel bajt hoztam a saját fejemen kívül? Leszámítva a nővéremet, de a dac most erősebb a szégyennél.  Társaim gonoszsága jobban megdöbbent.  - De igen, Kaye vagyok. – minden megerősítés felesleges mégis így kívánja az illem. – Bűnnek számít vajon a kíváncsiság? – lépek el mellette, hogy jobban körbe nézzek, miközben ugyanazt a kérdést teszem fel neki, mint nővéremnek nem is olyan régen.  Finoman utalt rá, hogy talán sajátjainkat kellene megismerni közelebbről. Kíváncsi lettem mit is gondol az emberekről, az aki belelát az életükbe.  – Melyik a kedvenced? – szemem derűtől csillog, ahogy ismét visszafordulok felé, korábbi komorságom elillanni látszik. Lehet, ő teszi vagy csak a hely misztikussága vagy mindkettő. – Hallani szeretném. – mosolygok rá, ahogy magam alá húzok egy háromfokos létrát. Ez is csak egy kellék lehet, hisz semmi szükség nincs rá, de Menny Könyvtára megkövetel némi illúziót. Lehet csak én képzelem, de ily közel a polcokhoz, mintha érezni vélném a sárguló pergamennek dohos illatát is. Lábamat felteszem s térdeimre támaszkodok, de még szárnyaim így is a padlót csiklandozzák.  Vallomására csak elmosolyodom, s legyintek egyet. Ha valaki, hát én tudom milyen hibát ejteni. Bár ez az aprócska bibi elenyésző.  – Akkor a probléma nincs is. Minden megvan, az már hogy ábrákként vagy szavakként tekintenek vissza rád vagy éppen elméd zugából törnek elő, mindegy. – pár pillanatra elhallgatok, gondolataimba burkolózok, talán még el is komorodom. – Így lenne? – vonom fel szemöldököm. – Próbák elé állítja őket, ahogy minket is. Nem azért, hogy jobban megismerje őket? Hol kezdődött? – meg lehet, hogy most övé a megilletődöttség joga kérdésem hallatán. Persze tudom, hogy hol kezdődött, engem inkább az érdekel, mi az, amit elsőként került a polcra. Noha ezt nem fejtem ki neki, csak érdekel, hogy számára hol kezdődik az emberiség kezdete. Érdeklődésemet, nem próbának szánom, csupán egy egyszerű kérdésnek. – Azt mondod az a dolgunk, hogy megvédjük őket, mégis megannyi feljegyzés van róluk, a történetükről, az életükről, miért? Nem azért, hogy megismerd őket? Nem könnyebb azokat védeni kiket ismersz? Ha jártál már a odalent, tudod, kicsit többek, mint néhány bekezdés. Figyelem ajkát, ahogy formálja a szavakat, majd elmosolyodom. – Azt hiszem, hogy te vagy a legtöbb angyal közül a legszerencsésebb.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
159

Vas. Jún. 11, 2017 11:48 am írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Knowledge will give you power, but character respect.


Enyhén félrehajtott fejjel és szelíd mosollyal az arcomon figyelem őszinte zavarát. Nem ő lenne az első, s talán nem is az utolsó, ki így reagál jelenlétemre. S vannak a teljesen ellentétes viselkedésű angyalok, kik teljes közönnyel fogadják az angyaloktól eltérő mosolygású jelenésemet. Teljes nyugalommal állok, várva további szavait, nem sürgetve abban, hogy visszataláljon önmagához.
- Te valószínűleg nem ismersz engem. Engedd, hogy bemutatkozzak, Ophilia vagyok, a irattár őrzője. Te pedig Kaye, kit manapság úgy hívnak, hogy a mennyei bajkeverő – felelem neki kedvesen, hangomban némi jókedvvel. Néhány harcos nem nézi jó szemmel angyaltársam tevékenységét, azonban nem az én tisztem, hogy pálcát törjek felette. A saját véleményem szerint semmi rosszat nem művelt még eddig és ha néha talán túlkapta? Bárkivel megeshetne.
- Elég sok minden más is található itt. Történetek, legendák, apró feljegyzések minden apró dologról, mi valaha is megtörtént – felelem neki felsorolva, hogy miben is tudnék a rendelkezésére állni. Zavar azonban meglep, a legtöbben ki idejönnek pontosan tudják, hogy mit keresnek.
Megjegyzésére, azonban mosolyogva hajtom le a fejemet. Nem tagadom, hogy jólesnek szavai.
- Nem hinném, hogy így van. Atyánk többet tud róluk, mint én valaha is fogok – felelem neki újra rápillantva mosolyogva. – De az igaz, hogy itt található leírva az egész emberiség története. Majdnem az egész, hogy pontos legyek. Bevallom, voltak korszakok, ahol egy-egy terület felett elkalandoztam – vakarom meg tarkómat, de ettől függetlenül azért egy teljes képet tudok róluk alkotni. Még az elkalandozottakról is. Igaz, hogy azok helyén nem írások, hanem rajzok vannak, de ezekből is be tudom azonosítani, hogy ott éppenséggel mi történt. Ha hagynak időt gondolkozni.
- A menny törvényei nem engedik, hogy teljes mértékben beolvadjunk közéjük. Feladatunk a védelmük, nem a megismerésük – felelem neki helyeslően, Atyánk törvényeit ismertetve. De tudom, hogy milyen vágyakozni olyan után, amit nem feltétlenül kaphatnál meg. – Miben segíthetek hát? – felelem aztán, kimutatva, hogy ennek ellenére szívesen állok rendelkezésére, bármi is legyen a kérdése.
- Is. Meg történések, kisebb-nagyobb harcok leírásai, családok történetei, misztikusnak vélt tárgyak leírásai, történései, feltalálások történetei, angyalok földi létének emlékezései – sorolom, hogy mik is ezek, de talán mind befoglalhatóak lehetnének az emberek történeteivel. Azonban ezek sokkal többek. És mégsem azok. Ha meg kellene fogalmaznom magamtól, hogy ezek itt mik… bajban lennék.
- Atyánk így teremtett – válaszolok egyszerűen, de érzem, hogy ennyiben nem elégítem ki válaszát. – A központi irányítóból rengeteg ember életét nyomon lehet követni, én viszont mindenkiét képes vagyok, hogy miként? Igazából sose gondolkoztam még ezen, egyszerűen csak mindent látok egyszerre és mindenre odatudok egyszerre figyelni. Az emberek tudománya úgy tartja, hogy az agyuk mindössze 6%át képesek használni. Ha ebben mérjük, akkor én a 100%át. Talán ez lehetne rá a teljes magyarázat – próbálom ember közelibben megfogalmazni, hátha így érteni is fogja, de ha nem… Több választ sajnos én sem tudok. Egyszerűen csak képes vagyok rá.


Kaye
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Bukott-Vadász
☩ Reagok :
39

Vas. Jún. 11, 2017 12:02 am írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
- Ööö…szia! – torkomon akad minden szó, alig tudok kipréselni magamból egy köszönést is. Ezzel meg is kaptam a választ. Meghökkenve állok előtte, zavaromban megrebegtettem szárnyaim. – Ismerjük egymást? – nyújtom meg nyakam feléje, hogy jobban szemügyre vegyem finom vonásait. De nem, nem rémlik, hogy valaha is láttam volna akár a Mennyben vagy a Földön. Tévhit, hogy itt mindenki ismer mindenkit. Vagy talán Ophilia lenne az egyetlen? – Emléket? Nem, vagyis már –már nem tudom. – meglepett, keveseknek sikerül, legalábbis ennyire. Hirtelen úgy érzem magam, mint akit megfosztottak minden titkától. Pőrének érzem magam előtte, mintha Atyánk színe elé járultam volna, csak Ophi szoknyát visel. – Azt mondják, hogy nálad jobban nem ismeri senki az embereket. – elfordulok tőle. Újra végig húzom ujjaim a papírosok szélein, ahogy teszek néhány lépést. Ezzel próbálom leplezni, hogy közvetlensége, s életem részleteinek ismerete zavarba hozott. – Kíváncsi vagyok rájuk, de Atyánk s a nővérem nem nézi jó szemmel, ha köztük járok. Gondoltam te talán segíthetnél. – fordulok vissza, hogy szelíd tekintetébe fúrjam sajátom. – Ezek itt mind egy-egy ember története? – tekintettem róla a magasba szökellő polcokra téved. – Hogy tudod ennyi mindenki életét nyomon követni? – kérdések tömkelege támad meg, szinte teljesen elfelejtem miért is jöttem ide. Ennyi tudás egy helyen, még számomra is hihetetlen. Palackba zárt üzenet mindenkinek.  

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
159

Szomb. Jún. 10, 2017 11:13 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Knowledge will give you power, but character respect.


Olyannyira elmerülök a cirádás betűkkel írt jegyzetem fölött, hogy meg sem hallom hatalmas, kétszárnyú ajtóm nyitódását, ahogy a közelgő léptek hangját sem.
Magamba suttogva emlékezek vissza azon időkre, amikor még a régi japáni időket éltük. Igaz, máshogy nevezték Atyánkat, nem épp Istennek, s angyaltársaimnak is isteni neveket adtak és úgy tisztelték őket, de attól még minket tiszteltek. S miként találták fel az életüket, hogy azokat minél könnyebbé tegyék.
Néha hihetetlen számomra, hogy az Úr fia születése előtti időkben mily előrehaladott volt az emberiség, majd az ő utáni időszakban mintha visszafejlődtek volna.
Habár ez nem igaz a keleti társadalomra. Miért is lenne, hozzájuk nem jutott el Krisztus élete. Ők mást tekintettek megváltónak, de az is igaz, hogy egy vallás sem vetette vissza annyira az emberiség fejlődését, mint a kereszténység tette.
Hihetetlen, hogy az, ami a legközelebb állt a valósághoz, az próbálta a legjobban visszaszorítani az emberiséget, elszakítva mindenfajta fejlődéstől.
Gondolataimból egy ismerősen ismeretlen hang szakít félbe. Fejemet felemelve azonosítom be a hang irányát. Mh, mintha szükségem lenne erre. Nem, nincsen.
Egy pillanat múlva azonban már ott is termek vendégem mögött pár lépéssel, mégis mellette.
- Szia, Kaye! - üdvözlöm széles mosollyal az ajkaimon, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Valójában én ismerem, hogy ő kölcsönösen? Nem hinném, sose járt még itt. Mosolyommal az arcomon tekintem a barna hajú szépséges harcost, kinek földi életét igazán érdekesnek találom.
Valójában minden angyal földi életét annak találom. Mindenkiét, ki érintkezhet velük, kik közöttük járhat. Mégsem adnám fel jelenlegi életemet, bármennyire is lekívánkozok közéjük.
- Segítséget? Akkor a legjobb helyre jöttél. Miben lehetek abban számodra? - állok nyugodtan, kezemet kinyújtva magam előtt tartva fonom össze ujjaimat. - Esetleg pár emléket szeretnél feleleveníteni? A kezdetleges időkben nem voltál ennyire izgága, mint most - nevetem el magam, kissé lehajtott fejjel.


Kaye
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Bukott-Vadász
☩ Reagok :
39

Szomb. Jún. 10, 2017 10:14 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Unottan figyelem testvéreimet a nagy csarnok oszlopai között. Kortalan arcukon, boldog mosoly tanyázik, ahogyan beszélgetnek egymással. Újabb meghallgatáson vagyok túl, immár sokadjára. Megjelentem az Úr színe előtt megbántam bűnömet, majd nővérem társaságában távoztam. Ez már hosszú idő óta így zajlik, menetrend szerint. Látom a bánatot Atyám szemében, s kihallom nővérem hangjából az aggódást, még ha leplezni is próbálja. Felállok, s magam mögött hagyom a termet, bőven van még itt olyan, aki vigyázhat rájuk. Sokszor próbáltam ellenállni a kísértésnek, de egy idő után mindig magával ragadott. Folyton sóvárgok valami új után, tudom, hogy nem helyes, de mit tehetnék?
Fényből szőtt függő hidakon haladok, egyik követi a másikat. Bárányfelhők úsznak körülöttem, a párafüggöny ezernyi kristálynak hat, ahogy a Nap megvilágítja. Azt hihetnék, hogy az eféle helyek fent helyezkednek el, de nem. Legfelül Atyánk csarnoka, s minden csak az alatt helyezkedik el. Ritkán járok erre, talán túl ritkán is. Most még is segítségre van szükségem. Szinte senki se foglalkozik velem, ahogy belépek, szorgos kis hangyák módjára sürögnek-forognak, teszik a dolgukat. Némán haladok el mellettük, nincs köztük az akit keresek. Sose találkoztam még vele, de hallottam már róla. Azt beszélik róla, hogy Atyánk a fejére ejtette mikor megformálta, azt is beszélik róla, hogy nem érzékeli a múlt s a jelen közti különbséget, elvesztek gondolatai az időhomályában. De abban mind egyetértettek, hogy angyalokról, s emberekről ő tudja a legtöbbet. Meg kell álljak az ajtóban, hogy rácsodálkozzak a terem nagyságára, a végeláthatatlanságba törő polcokra, a megszámlálhatatlan tekercsekre. Még az ajtót is elfelejtem becsukni magam mögött, halkan lépkedek a legközelebbi polchoz – azt hiszem még a szám is tátva marad- s simítok végig a tekercsek szélein. Nem tudom mire számítottam, de nem erre. Körbe pillantok, de sehol senki. Feljebb emelem fejem, hogy újra és újra rácsodálkozzak a mérhetetlen tudásra s meglessem kinek a hangját hallom.  – Te lennél Ophilia? – nincs szükség arra, hogy kiabáljak, tudom, hogy így is hall aranyhajú angyaltársam. – Segítséget szeretnék kérni, s azt mondták, hogy te talán segíthetsz. – mosolyodom rá barátságosan.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
159

Szomb. Jún. 10, 2017 5:47 pm írtam neked utoljára


Ophilia & Kaye
Knowledge will give you power, but character respect.


Hófehér szárnyaimat kitárva lebegek az idők óta igazán kiszélesedett irattáram teteje felé. Egyáltalán van ennek teteje? Lehet azt mondani?
Amikor még épphogy csak megteremtett ez a hely oly apró volt, s így volt ez évszázadokon keresztül. Az emberiség nagyon lassan kezdett el fejlődni, de azoknak is minden apró részletét lejegyzeteltem. Itt ni… Lebbenek az egyik polchoz, s a legrégebbinek kinéző irat halomra helyezem kezemet. Igazából ez csak illúzió semmi több, a valóságban nem látszódik ily réginek. A valóságban olyan új, mintha ma húztam volna elő a pergament. Mindezt csak a hatás kedvéért alkalmazom.
Szóval, egykoron ez a hely kicsinyke volt, de az emberiség robbanásszerű fejlődésnek indult és ez még a mai napig sem állt meg. S ahogy múlt az emberek évei, úgy gyarapodott egyre több szekrénnyel ez a hely, folyamatosan kiszélesítve magát.
A Menny más, mint a föld, idefent a fizika más szabályok szerint működik. Mintha az idő múlásával tágulna ez a tér is, mely csak az enyém. Újra a magasba röppenve szívemet melegség tölt el, ahogy végignézek életem művén.
Igaz az tömött polcok tartalmai… kicsit sem logikus úton működnek. Vagyis nem mások általi logikával.  Ugyanis nem időrendi sorrendbe tornyosulnak a papirosok és még csak nem is területi egység szerint…
Igazából nem tudnám megmagyarázni, hogy mi alapján sorakoznak a polcokon, de számomra így teljesen tökéletes. Ezért is van, hogy eddig akárki jött be segítségért, mindig csak azt láthatta, hogy ide-oda repkedek. Néha eltűnök percekre egy-egy polcnál, majd a terem teljesen másik feléért megyek ugyanazon történet két feléért.
Sokan csak sóhajtva figyelnek, vagy csendben állják végig, én pedig csak beszélek és beszélek és beszélek. S amikor azt hinném, hogy valakivel két szép szót tudnék váltani, kiderül, hogy a megkapott információ után kurtán megköszöni és tovább is áll.
Viszont ez sose szegi kedvemet, miért is szegné?
Zavartan simítok végig még egy tekercsen, s gondolva egyet csapom azt fel.
- Kosho császár… - olvasom halkan a nevet, melyet egykoron még én írtam fel. – Japán hatodik császára – mosolygok nosztalgikusan, ahogy visszaemlékszem rá. – Az emberek azt hitték, hogy nem létezik, mert hogy semmilyen írott forrást nem találtak róla. Pedig ha látták volna az uralkodása alatt működő világot, elhinnék. Olyan kis naiv volt eleinte, annyira lelkes. Jobbá akarta tenni a világot, csak hát… - fejezem be hirtelen.


Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Menny - Irattár
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: