• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
Velion Kéjlak
SzerzőÜzenet

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
158
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Júl. 11, 2017 8:13 pm írtam neked utoljára


***
szabad a játéktér

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
158
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Jún. 05, 2017 11:18 am írtam neked utoljára


Jack & Ophilia
Do not let your hearts be troubled. Trust in God; trust also in me


- Mh, lehet, akkor, úgy is mondhatnám, mintha egy nagyobb testvér lennél? – próbálkozom konkrétabban megfogalmazni, hogy mi is ő nekem valójában. Vagyis… testvérnek testvér, mindannyian azok vagyunk egymásnak, ezzel többet nem mondtam most neki, mégis nehéz megfogalmazni ezt az egészet. Ilyen szempontból is mindig irigyeltem az embereket. Nekik egyszerűbb ezeket kimondani, elmondani. Ők pontosan tudják, hogy mit éreznek – még ha sokszor tagadják is azt. De mi angyalok? Főleg egy olyan mint én, ki sosem tapasztalt még meg semmilyen emberi érzelmet, ily testközelből? Mégis hogyan mondhatnám el?
Történetem végén enyhén félrehajtom a fejemet, ajkaimon továbbra is ott pihen a már megszokott mosolyom. Jókedvemet és derűmet ritkán tudja bármi is kedvét szegni, ez a két dolog valahogy mindig ott lebegett körülöttem.
Örültem amikor egy-egy angyal betért hozzám, ha segítséget kért. Örömmel néztem az emberek ténykedését is odalent. Még sóhaja sem tudja elvenni eme látszólagos jókedvemet. Miért is tudná? Hiszen most végre újra találkozhattunk.
A legnagyobb átok egy bukott számára, hogy többet nem térhet vissza a mennybe. Tudom, bármelyik oldalon is álljon, ha szárnyai meglennének még visszatért volna a mennybe, kockáztatott volna. Én meg természetesen őt is ugyanúgy bújtattam volna, mint másokat.
- Mégis itt vagyok – szólok közbe, apró szünetét kihasználva. Szavaira akaratlanul is szélesebbre mosolyodom, szemeimeg lesütve tekintek le ölembe újra. Alsó ajkamba harapva valahol szórakoztat amit mondd, tán ő is ennyire átvette volna az emberek szokásait? Ennyit számít, hogy mennyit töltesz idelent közöttük? Tekintetem kedvesen emelem rá újra.
- Tudod, rengeteg, sőt még annál is több emberi érzelem idegen még számomra. Nem értem őket, képtelen vagyok megfejteni, hogy egy-egy gesztus pontosan mit takar. Megrémíteni? Ugyan Jack, a menny jelenleg tele van Gabriel őrült angyalaival, kik teljesen kifordulva magukból gyilkolják az embereket és mindenkit, kik nem az ő pártjukon állnak. Kegyetlenségük addig elment, hogy képesek lettek volna akár Raguelnek, akár Ramielnek ártani, csak azért mert ellenzik Gabriel cselekedetét. Ezek sem rémisztettek el. Ne ítélj el előre, úgy hogy nem tudod, hogy mit is gondolnék – nevetem el magamat, hogy miért? Magam sem tudom.
- Nem volt mi megváltoztasson. Pár hete vagyok csak lent, minden még annyira furcsa és idegen. Habár voltak próbálkozások változtatásomra… - legyintek nevetve könnyedén. – Vagyok aki vagyok, hiszek, amiben hiszek, ez sose fog változni bennem Jack. Tapasztaltam már rosszat… rosszabbat. Mégis te még mindig itt vagy, itt ülsz mellettem, beszélgetsz velem, nem pedig fenyegetőzöl, hogy miként tudnál ártani nekem, nem mereszted rám gyűlölettől ittas tekintetedet – nézek mélyen a szemeimbe. – Otthon csak ilyeneket kaptam. Szóval kérlek mondd el, hogy mi történt. Miért… - most mégis képtelen vagyok kiejteni ama szót, hogy bukás. Nem tudom megkérdezni normálisan, hogy miért bukott el. Félek, hogy ez rossz emlékeket idéz elő belőle.


New Divide §§ szószám 440 §§

Jack Velion
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Posztok :
8
☩ Play by :
Jared Padalecki
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Jún. 05, 2017 1:21 am írtam neked utoljára


N ehezemre esik bármit is szólni. Ha nem is ő lenne, ha csak egy hasonmása vagy a képzelet játéka, gondolkodás nélkül tépném darabokra, csak hogy ne kísértsen tovább. Azt akarom hinni, hogy Ophilia is romlott, hogy már ő se ugyanaz. Valahol mégis feldühít csak a gondolata is annak, hogy bánthatták vagy kiveszett belőle minden, amiért szerettem.
Akaratom ellenére is elmosolyodom, látva hogyan szórakoztatja el magát minden aprósággal, ami a keze ügyébe kerül. Ha valaki más piszkálna hozzá a dolgaimhoz, kifejezetten zavarna. Ő viszont olyan természetesen mozog, mintha mindig is készült volna erre az egészre.
Sok mindent nem értene meg. Még nem. Ezért csak egy bocsánatkérő mosollyal reagálok a költőinek is csúfolható kérdésre. Hogy miben változhattam? Ugyan miben? Végül is csak végigdugtam New York valamennyi bárját, embereket kínoztam, kipróbáltam ezt-azt. Hosszan el kell gondolkoznom, nem tudom, elmeséljem-e mindezt Ophiliának, vagy jobb ha erről mit sem sejt. Nem értené meg, miért tettem, amit tettem.
- Az emberek túl sok mindent neveznek barátságnak. - fintorogva felelek. Azonban olyan édesen néz rám, hogy kezdem magam rosszul érezni. Undoknak, fölényeskedőnek, seggfejnek. - De ja, nevezzük annak. - küldök felé egy bátorító, féloldalas mosolyt. Elképesztő helyzet ez, mert eddig nem okozott gondot bántani azokat, akik emlékeztettek rá, most viszont nem tudom rávenni magam. Türelmesen hallgatom végig a történetét, nem vágok közbe és nem is felelek a kérdésére. Csak egy gondterhelt sóhajjal konstatálom a hallottakat.
- Nem lett volna szabad idejönnöd. - szünetet tartok. Mélyen a szemébe nézek. - Ophilia, te is fontos vagy nekem. Mindig az voltál, te is tudod. De épp ezért kell elkerülnöd engem. Nagyon rossz dolgokat tettem, ezek pedig megrémítenének téged. Nem tudom, hol voltál eddig és mit láttál vagy tapasztaltál, de hidd el, velem csak rosszabb lehet minden eddiginél. - hiába is mondogatom, valahol mélyen mégse akarom, hogy elmenjen és megint elveszítsem a nyomát. Ujjaimat gyengéden végighúzom angyali arcán. Van benne valami, ami melegséggel tölt el és ez egyszerre bosszant és nyugtat meg. Micsoda paradox állapot.
- Te olyan vagy, mint akkor. Semmit sem változtál. Én viszont... - nem folytatom. Tekintetemből kiolvashatja, amit gondolok. Én már nem vagyok ugyanaz.


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
158
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Jún. 04, 2017 11:14 pm írtam neked utoljára


Jack & Ophilia
Do not let your hearts be troubled. Trust in God; trust also in me


Beszédem közbe néha-néha hozzáérek egy egy tárgyhoz, végigsimítom a kezem egy fadoboz tetején, ujjaimmal csíkot húzva a vastag poron. Mellette egy kósza iránytű fészkelte be magát egy komódra. Óvatosan fogom meg és forgatom meg. Halovány mosoly kúszik arcomra és figyelem az apró piros nyilacskát. Két kezem közé zárva mosolyogva fordulok meg 180 fokkal és szórakozottan figyelem a hatást. Az apró nyilacska továbbra is észak irányába mutat.
Talán a végtelenségig is el tudnék szórakozni vele, de Jack hangja félbeszakítja rögtönzött mókámat. Mosolyogva fordulok vissza felé, szívemet érinti szavai.
- Pedig egykoron az első ilyen épületek pont azért tervezték így, hogy elég sok csapát kibírják. Abban az időben elég nagy esély volt egy atomháború kirobbanásának. Úgy gondolták, hogy eme betonfalak majd megvédik őket a sugárzástól – sóhajtom el magam, miközben eleget teszek kérésének. Az iránytűt visszahelyezem korábbi helyére és folytatom az utam nem messze Jack mögött.
Az ajtó előtt megtorpanunk egy pillanatra, én pedig kihasználva az alkalmat a falon lógó festményt szemlélem meg, mely…
- Olyannyira ismerős – suttogom inkább csak magamnak, ahogy szemeimet összehúzóm. Mintha az egyik művészetekről szóló könyvben láttam volna már. Oh, de melyikbe? Túl sokat olvastam el azóta, hogy a Földre érkeztem.
A szobába viszont egy igazi kincsesbánya lapul. Lelkesedésemet visszafogom, próbálok nyugodt angyal módjára viselkedni. De… Mit tehetek róla, hogy évezredeken keresztül könyveket sem foghattam a kezembe, most pedig akár az összeset elolvashatom, melyet valaha is írtak?
- Évszázadokon keresztül ugyanaz voltál – tekintek rá mosolyogva – miért hiszed, hogy most lennél mást? – noha a bukása elég intő jel lehetne számomra, de… arról sem tudok semmit. Frusztrál a tudatlanság. – Talán nem kellett volna megtennem, de megtettem. Fontos vagy nekem és tőrődök veled. Azt hiszem… az emberek ezt hívják barátságnak, már ha a mifajtánknál bármi ilyesmi kialakulhat. – pillantok vissza egy pillanatra a könyvre, ahogy ujjamat újra végighúzom a piramison.
Sóhajára értetlen pislogással tekintek fel, figyelem ahogy leül mellém, kiveszi kezemből lassan a könyvet és… A földre dobja… A Földre dobja. A Földre Dobja. Mély levegőt veszek, ahogy az értékes tárgy útját nézem és próbálok nem hasonlómód reagálni rá, mint a mennyben tettem Cassel kapcsolatban. Ebben legfőképpen az akadályoz megy, hogy egyik rakoncátlan tincsemet helyezi a fülem mögé.
Lágy mosollyal honorálom tettét.
- Hogy bántott el? – pillantok le ölembe egy pillanatra és emlékeimbe végigtekereg az elmúlt huszonöt év, az elmúlt napok, hetek emlékei. – Miért ne örülnék addig, amíg te jól vagy? – tekintek fel rá újra, remélve, apró mozdulatommal nem árultam el magam teljesen. – Tudod, hogy ítélkezés nélkül elmondhatnál nekem bármit. Vagyis… tudnod kellett volna, mégsem mondtál nekem semmit – húzom el enyhén ajkaimat, de aztán megadom neki mit kíván. – A háború kezdte óta a Mennybe ragadtam. Nem ez rossz szó, nem ragadtam, ott maradtam. Sose jártam a Földön, de ezt te is tudod, nem éreztem úgy, hogy illendő lenne Atyánk parancsa nélkül lejönnöm. Igyekeztem Gabriell angyalaival elhitetni, hogy közéjük való vagyok, de sose tudtam azonosulni hitükkel – vonom fel tétován egyik vállamat. – Végül helyzetem tarthatatlan maradt odafent. Túl sok Michael pártinak, vagy semlegesnek segítettem odafent. Cassael segített lejutnom – mosolygok továbbra is gyengéden, de tekintetembe egy pillanatra szomorúság ül. Örültem, hogy a harcos hozott le, de szeretett irattáram… - Akkor megfogadtam, hogy újra megkereslek. Azóta próbállak elérni, közben volt egy-két kitérőm más városokba, a világ más részeire – fejezem be tarka mesémet, mely… igen csekélyre sikeredett tudván, hogy mennyit vagyok képes beszélni.


New Divide §§ szószám 440 §§

Jack Velion
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Posztok :
8
☩ Play by :
Jared Padalecki
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Jún. 04, 2017 10:36 pm írtam neked utoljára


O philia túlságosan naiv ahhoz, hogy belássa mekkora hibát követ el. Persze nem arról van szó, hogy nem örülök neki. Vártam a találkozást, ő volt az oka a legtöbb gaztettemnek. Sok mindent nem ért még és ez nem is feltétlenül baj, de nem most fogok neki kiselőadást tartani. Értetlenkedjen csak, ahogy jól esik, nem fog megesni rajta a bukott, fekete szívem.
A mennyezetre bámulok, miközben fecsegni kezd. Már tudom, mi hiányzott. Az a legrosszabb, hogy amióta csak elbuktam meg kellett szoknom a folyamatosan fecsegő, ostoba embereket. A nők különösen jók ebben és most cseszettül zavar, hogy Ophilia szövegelésében van értelem is. Az se kerüli el a figyelmem, hogy mindenhez hozzáér, mindent meg akar nézni és tapogatni, amit engedek is neki. Ha ennyire kis kíváncsi, miért ne adjak neki lehetőséget arra, hogy kiélje?
- Ja, valami rémlik. De eddig sem érdekelt túlságosan. Te viszont mondd csak tovább, hiányzott a hangod csilingelése. - közben megérkezünk a szoba ajtaja elé és mivel tudom, mi vár odabent, kicsit várakoztatom, mielőtt belépünk. Onnantól már nincs mit tenni.
Ophilia pedig, ahogy az várható is volt, megint körülnéz okos kis szemeivel, mindent jól megfigyel és talál is valami ínyére való olvasmányt. Vagy valami olyasmit. Kíváncsian mérem végig, eddig még nem volt alkalmam hosszasabban elidőzni rajta. Ophiliára nem kéne úgy tekintenem itt, mint egy nőre.
- Nem értem, miért kellett ezt csinálnod, Ophilia. Hosszú ideig kerestél és bajba is sodorhattad volna magad, végtére is miért? Hogy megtalálj valakit, aki már nem ugyanaz, akinek te ismerted. - vagy jobb azonnal beledobni a mély vízbe vagy inkább el kellene küldenem a fenébe, hogy többé nem is akarjon megtalálni. De mivel én is akarom, hogy itt legyen, tulajdonképpen nincs is választásom. Mehet a mélybe!
Dühös sóhajommal csak annyi a célom, hogy elűzzem a rám törő haragot, elsősorban persze saját magam iránt. Tekintetem találkozik az övével, a bájos, ártatlanul csillogó szemek mélyére merülök. Megenyhülten ülök le mellé, kivéve kezéből az albumot, majd a földre dobom a többi kacat közé, hogy a figyelmét egészen a magaménak tudhassam.
- Mindent el fogok mondani neked. - ujjammal füle mögé tűröm egyik selymes tincsét.
- De előtte el kell mesélned, mi történt veled! Bántott valaki? Mindent tudni akarok. Nem fogsz örülni annak, amit mondani fogok és kell, hogy megértsem, meddig mehetek el. - tudnom kell, kivel találkozott és mit csinál itt. Ha ő is keresett, miért nem találtam rá soha? Válaszokat akarok.


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
158
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Jún. 04, 2017 6:42 pm írtam neked utoljára


Jack & Ophilia
Do not let your hearts be troubled. Trust in God; trust also in me


Érintésére könnyedén engedem el nyakát és teszek egy tétova lépést hátra. Szüntelen mosolyom mit sem veszít erejéből. A külvilágot szinte teljesen kizárom magamból. Oly régen nem láttam, oly rég volt már és most… Hosszú életem során nem sok angyalról mondhattam el, hogy közel került volna hozzám, vagy hogy kedves kapcsolatot ápoltam volna velük. A legtöbben elraktározták magukba, hogy egy egyszerű irattáros rangnélküli angyalka vagyok, semmi több. Ha kellett valami jöttek többé pedig felém sem néztek – tisztelet a kivételnek persze. De, hogy Ő, egy harcos folyamatosan visszajárjon hozzám, hogy meséljen a lenti élményeiről. Úgy éreztem, hogy a legnagyobb megtiszteltetést kaptam az életbe.
Ezen gondolatok járnak a fejembe, mikor tekintetét elsiklatva rólam a mögöttünk állókra tekint.
- Hogy? – kérdem továbbra is enyhe értetlenkedéssel hangomba. A legutóbb, amikor hasonlót hallottam… Kezem akaratlanul is felkaromra simul, ahova pár napja, vagy hete talán? egy üveg szilánkot mártottak. Fantomként érzem a kés hideg acél élét a torkomon.
Szememet lesütve tekintek le a földre, próbálva kizárni eme gondolatokat. Valahogy… valahogy nem így képzeltem ezt a találkozást. A fejembe valahogy nem így játszódott le az egész, itt… valami nem stimmel.
- Tessék? – kapom fel hirtelen a fejemet, s azt kell érzékelnem, hogy immár csak ketten vagyunk a hajlékba. – Semmi baj – legyintek könnyedén. – Vagyis de – ám ekkor hirtelen ránt magához, belőlem pedig csak egy apró oh csusszan ki.  Könnyed bólintással jelzem felé, hogy követem, habár az utat magam nem ismerem. S hogy ne álljon be közénk csend, szokásos semmitmondó szövegelésembe kezdek.
- Tudtad, hogy ezt a házat még a ’70es években építették? Igaz akkor bunkernek szánták. Néhány emberjelölt azt hitte, hogy itt lesz a világvége, jön az apokalipszis – nevetek halkan, fejemet újra csak lehajtva. – Potom húsz évet késtek csak. A legtöbb ilyen ház a föld alatt is folytatódik, vagyis neki folytatódnia kellene. Mármint az eredeti tervek alapján. Azt hiszem, hogy összeköttetésben áll a városi csatorna hálózattal. Ami meg még bolyongósabb tekintve, hogy eredeti elképzelésnek minek épült – beszélek sokszor magam sem értve, hogy miért ily sok és feleslegeset. Vagyis de. Igazából csak szeretem megosztani másokkal is a véleményemet. Ennyi az egész.
Útközbe heves késztetést érzek, hogy minden utamba kerülő tárgyat megtapogassak, megforgathassak ujjaim között, tanulmányozzam azokat. De továbbra is inkább a már gyűrött papírfecnit szorongatom, gyűrögetem, kisimítom.
Betérve a szobába, azonban annak közepén megállok. Félig hátra fordulva nézek Jackre, majd tétován körbe a szobába. Üljek le. De mégis hova? Inkább felfedező útra indulok, hisz a szoba egyik része érdekes könyveket rejt számomra.
- Emlékeztem azokra a helyekre, amiket szerettél – tekintek fel rá mosolyogva, miközben az egyik képes albumot csapom fel, mely a világ különböző tájait mutatja be. – Valahol te is a megszokások rabja vagy. Habár nem volt könnyű. A legtöbb helyen felismertek, vagyis amikor megpróbáltalak körül írni nekik. De amikor rátértem a belső tulajdonságaidra szinte mindenhol furcsa nevetéssel fogadtak. Nem olyan boldogságossal, melyeket már olyannyira megszoktam, hanem így teljesen idegen számomra. Mintha nem őszinték lett volna. Érthetetlen… - s még folytatnám is, ha nem akadna meg tekintetem a könyv egyik lapján. Hangom hirtelen halkul el, ahogy finoman simítom végig ujjamat az egykor fényes lapon, egy maja calleman felett.
- Miért nem tudhattam rólad semmit? – emelem fel tekintetem végül, komolyan szemlélve a férfit, bárhol is legyen most.  


New Divide §§ szószám 440 §§

Jack Velion
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Posztok :
8
☩ Play by :
Jared Padalecki
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Jún. 03, 2017 5:25 pm írtam neked utoljára


A fiúkat láthatóan nem érdekli Ophilia szabadkozása és értetlenkedése. Nem válaszolnak egyetlen szavára sem, ők megbeszélik amit gondolnak, a többi nem izgatja őket. Valamelyest csend támad, amikor belépek. Igyekszem, nem iskis erőfeszítéssel kizárni minden zavaró gondolatot, eszemben sincs bájvigyorral fogadni Ophiliát. Ezer vagy millió kérdés fogalmazódik meg a fejemben, mégsem teszem fel őket.
Hangom hideg és él bennem a remény, hogy ez számára is intő jelként szolgál majd. Naiv vagyok. Ophilia olyan éteri könnyedséggel tart felém, ahogy mindig és nem riasztja el a jelenlévők döbbent képe.
Nem. Nem gyere ide... ezt ne!
Ő azonban nem kímél. Lágyan fonja nyakam köré a karjait, illata orromba szökik. Csak egy pillanatra engedek neki, finoman fogom meg karját, de csak azért, hogy elhúzódjak és az elképedt barmokat is észhez térítsem.
- Megtennétek, hogy magamra hagytok vele? Majd én ellátom a baját a kis betolakodónak. - a döbbenet helyét elégedett vigyor váltja fel arcukon. Így mindjárt más. Még a végén puhánynak találnak és kell a francnak a konfliktus. Csak akkor fordulok újra Ophiliához, amikor Pentáék már elhagyták a Kéjlakot, ahogy a maguk perverz és eszement módján elnevezték. Bárkinek is adják elő, hogy a Kéjlakban élnek egy harmadik férfival, igen nagyot csodálkozhat az illető. Három hím összezárva? Hol ott a kéj?
- Bocs a kellemetlenségért! - simítom a derekára karjaimat, hogy most én öleljem magamhoz, cseppet sem finomkodva. Ugyanolyan váratlanul is engedem el, aztán először az asztal felé indulok, majd mégis meggondolom magam és úgy döntök, odafent jobb lesz.
- A tetőtér zárt folyosóinak egyike rejti az én szobámat. - ha nevezhetjük annak. Könyvek, mindenféle papírfecnik, ősrégi kacatok hevernek a padlón. Megkérem, hogy kövessen és ha megteszi, rövidesen ő maga is szemtanúja lehet Jack Velion rejtőzködő életmódjának. Ahogy a választott név is tükrözi: Velion. A latin velia 'álruhás, rejtett' szó módosított változata. Vagyok, aki vagyok és nem az, aki voltam.
- Gyere csak be! - invitálom be az ajtón., szélesre tárva azt előtte. Ha beljebb lép, kellemes hangulatú helyiséget talál, ahol pillanatnyilag igen nagy a rendetlenség.
- Ülj le és meséld el, hogy találtál rám! Nem meglepő, hogy nem tudtál semmit. - ezt még hozzá kell tennem. A közelében maradok, úgy figyelem őt, mintha veszélyes lenne. Pedig csak annyi az egész, hogy nem illik ide. Nem kellene itt lennie. Bár nem mondom ki hangosan, de saját magamnak be kell vallanom, ő is nagyon hiányzott nekem.


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
158
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Jún. 03, 2017 10:20 am írtam neked utoljára


Jack & Ophilia
Do not let your hearts be troubled. Trust in God; trust also in me


Gyomrom összeszorulása továbbra is furcsa tényező számomra. Ott toporgok a lakás ajtaja előtt, várva, hogy kinyissa azt. Az újratalálkozás reménye izgatottsággal tölt el, úgy ahogy mindig az otthonunkban is. Hangok szűrődnek ki bentről, kiabálás, lépések, mégsem tudom pontosan kivenni, hogy ki is az. Csak az apró reménysugár van meg, hogy most tényleg ő az. Idegességem is csak addig tart, amíg az ajtó ki nem illik.
Hatalmas, boldog mosolyom csak egy pillanat erejéig fagy le, ahogy meglátom az ismeretlent az ajtóba. Halványodik ajkaim kunkorodása, de derűsségemből mit sem veszít.
- Jó… - kezdenék bele, ám a fickó megelőző egy érdekes mondattal. Sűrű pislogások közepette tekintek értetlenül, s egy halk öhm csúzsik ki számon is.
- Nem mi, Ophilia vagyok – javítom ki kimért kedvességgel, nyugodt hangon. Akkor tán ez is egy oly emberi szokás, melyről én nem tudok. Amúgy is mindenki úgy viszonyul a másikhoz, ahogy szíve tartja nem? A lakás mélyéből kiszűrődő ismerős hangra azonban elkapom a fejemet. Az idegen válla felett igyekszem átnézni, hátha megpillantom. De aztán hirtelen ragad meg és húz be a házba, le egészen a lépcsőn. – Oh- csúszik ki ajkaim közül az apró meglepettség eme fogadtatás után. Egy névre azonban hirtelen kapom fel a fejemet.
- Jack? – húzódik újra hatalmas mosolyra a számat, hisz ez az ő hangja. Tényleg itt van. Megtaláltam. Aztán újra csak értetlenül pislogok a férfira az ajtóba. – Nem volt még olyan, hogy valaki meglátogassa magukat? – döntöm enyhén oldalra a fejemet.
- Le? – kérdezem újra csak zavartan. Aztán csak a fejemet rázom meg. – Sajnálom, én csak azért jöttem, hogy Jacket lássam, itt lakik igaz?- kérdem reménykedő csillogással a tekintetembe. Közben persze nem lankad a figyelmem, a házzal kapcsolatba sem, mely már az első pillanattól fogva megragadott. Ismerem eme kis házikó történetét is.
- Tudták… - kezdek bele, mit sem zavarva attól, hogy karomat vasmarokban tartják. Nemhogy befejezni, de elkezdeni sem tudok, mert az ismerős hang immár a közelemből hallatszódik. Felemelve tekintetem s ott áll előttem. Szememben ott csillog a megkönnyebbülés, hogy jól van, a boldogság öröme. Lassan engednek el, én pedig kihasználva a lehetőséget lépek egyre közelebb hozzá s ölelem át nyakán boldogan. Úgy mint mindig is, nevetve. Még akkor is, ha ő nem viszonozza.
- Hogy hogy mit keresek itt? – engedem el és tekintek fel rá boldogan. – Hát téged, szerinted mégis miért jöttem volna, Jack? Időtlen idő óta nem láttalak és… aggódtam érted – simítok gyengéden végig arcán, s alsó ajkaimba harapok. – Semmit sem tudtam rólad, senki sem mondott semmit, hogy mégis mi történt velem. Mindenki elhessegette a kérdéseimet, ha megemlítettelek – szólok csendesen. – Hiányoztál – teszem még hozzá mosolyogva rá továbbra is. Többet mondani azonban egyelőre nem merek. Nem tudom, hogy a másik két idegen férfi tudnak e Jack valódi kilétéről.


New Divide §§ szószám 440 §§

Jack Velion
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Posztok :
8
☩ Play by :
Jared Padalecki
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Jún. 03, 2017 1:57 am írtam neked utoljára


A mikor a különös építmény elé érkezik, még semmit sem sejtek az érkezéséről. Csonttörő és Penta a odalent hűsöl, míg én a tetőtéren olvasok valami unalomgyűjteményt. Nem érint meg. Már jó ideje semmi. Idelent minden egészen más. Kedvem támad csinálni valami vérlázítót, valamit, ami még Őt is visszakényszeríti közénk. Olyan rég eltűnt már, hogy lassan elfakul minden emlék, lassan már nem marad semmi. Eltűnik. A szárnyakkal az emlékeinknek is el kellene tűnniük. Lehunyt szemmel próbálom visszaidézni azokat a rémtetteket, amiket eddig elkövettem, amióta meg lettem fosztva mindentől, ami egykor a részem volt. Kell nekem ez a béke, kell, hogy tudjam, nincs remény többé. A feszültség szinte magunkba szívható a levegővel együtt, itt mégis úgy érzem magam, mintha mindentől távol lennék. Ezért is csaptam le rá. A halk kopogás nem kelt bennem gyanút.
- Jack! - hallon Penta hangját, aki még mindig nem tudja, hogy húzni vagy tolni érdemes az ajtót. Valójában fentről nyílik lefelé, meredek lépcsősor fogadja az érkezőket és azon haladva lefelé, végül felfedezheti a folyosót, ami a tágas belső térbe vezet.
- Oldjátok meg... -szólok le ingerülten. Hol van az előírva, hogy mindent nekem kell intéznem? Lehet, a kis szőke gondolta meg magát és lezárva addigi, dögunalmas életét eltöltene egy mocskos félórát Csonttörővel.Hallom a lépteit, hallom, ahogy feláll, ajtót nyit, és...
- Héé, gyertek gyorsan! Nézzétek, mi jött! - kiált fel meglepetten. Nagy sóhaj. Ha ki akarja húznia gyufát, jó úton halad.
- Takarítsátok el, bármi is az. Engem nem érdekel. - nincs most semmi, ami ne untatna. A kis szőke után rendkívül rossz hangulatba kerültem és ez csak egyre letargikusabb. Végül mégis megüti fülem Penta mozdulatainak zaja. Hallom, ahogy megragadja a vendég karját, majd berántja az ajtón és levonszolja a lépcsőn. Csonttörő élesen füttyent.
-Jack, cseszd meg, ezt neked is látnod kell! Ilyen még nem volt. - Bárki is az, nem jár jól. Hallom Csonttörő lépteit, halk zajokat, valami... valami ismerős hangfoszlányt. Tudom, csak a képzeleten játszik velem, mégis nyugtalanná tesz.
- Ha őt nem érdekli, vigyük le! Ugye nem bánod, kislány? - erre már én is felkapom a fejem. Lassan állok fel, leteszem a kezemben tartott unalmat és lesietek a lépcsőn. Amint felfedezem őt Csonttörő karmai között, azonnal megmozdul bennem valami. Valami, amit nagyon rég nem éreztem már. Ökölbe szorulnak kezeim, szinte gondolkodás nélkül jelezném Csonttörőnek, hogy nem tetszik, amit művel, de erőt veszek magamon.
- Engedd el! - hangom higgadt, legalábbis ezt akarom mutatni. Mintha mindig sejtettem volna, hogy ha keresni kezdem, végül ő talál rám. Ugyanakkor irritál, hogy így talál rám. Ő pedig még most is annyira... olyan. Tesztelnem kell.
- Kapsz két percet, hogy megmagyarázd, mit keresel itt és miért. Ha lejár az időd és nem vagy meggyőző, megengedem Pentáéknak, hogy elszórakozzanak veled odalent. - végigmérem őt, keresem a hibákat, keresek valamit, ami az én meggyőződésemet erősíti bennem. Közelebb sétálok hozzá. Szeretném megölelni és kérdésekkel halmozni el. De nem fogom. Még nem. Jobb lesz, ha tisztában vagyunk azzal, ki hová tartozik jelenleg.


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
158
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Jún. 03, 2017 1:12 am írtam neked utoljára


Jack & Ophilia
Do not let your hearts be troubled. Trust in God; trust also in me



A nap vakítóan ragyogja be az apró kis kávézót. Kezembe egy ócska könyv pihen, lapjairól mohón olvasom a betűket. Igyekszem mégsem annyira elmerülni a szívszorító történetbe. Képes vagyok ilyenkor semmit sem érzékelni a külvilágból, mely körülöttem folyik. S ma fontos találkozóm lesz.
Hetek óta bolyongok már a városba már- már megállás nélkül. Utam nem volt zökkenőmentes és eseménytelen, nem is panaszkodok miatta. Loriel valahogy mintha megérezte volna, hogy lejöttem a mennyből s segítségem kérte. Aztán pedig én kértem tőle viszonzásul. Régóta van már a városba, ismer embereket.
A segítsége nélkül ma nem tudnék itt ülni, úgy mint egy átlagos embernek tűnő lény. Nem tudnék elvegyülni az emberek között ennyire. Noha még mindig rengeteg minden ismeretlen számomra: az érzelmek, a hanglejtések, mind, mind idegen számomra. Nem tudom, hogy mikor beszélnek komolyan, mikor ironizálnak, mikor komolytalanok. Oly nehezen kiismerhetőek, pedig annyira egyszerűnek tűnnek.
Mégis most egy emberbe vetem bele minden hitemet. Elvileg ő tud segíteni. Segíteni megtalálni Jacket. Nem mondanám, hogy megkönnyíti a dolgomat. A könyv gerince halkan koppan az asztal élén, miközben fejemet elfordítva a szemközti parkot csodálom. Ajkaimra lágy mosoly ül. Emlékszem minden földön töltött percére, tudom, hogy merre járt egykoron. Szerette ezt a várost, ezért is reménykedem abba, hogy itt találom még. Felkerestem az összes olyan helyet, amit egykoron gyakran járt. Megpróbáltam leírni személyét, jellemét, kinézetét. Az utóbbi általában egyezett, de az előbbi? Oly furcsákat mondanak az emberek. Oly rossz angyalismerők.
Magamba kuncogva hajtom le a fejemet enyhén. A velem szemközti gyorsan és nyikorogva húzódik ki az asztal alól. Tekintetem lassan emelem fel, ajkaim szegletébe a korábbi jókedv ott honol.
- Jó napot – köszöntöm a koszos, toprongyos férfit. Sapkáját a kezébe szorongatja, szemei zavarodottnak tűnnek. Tekitnetét ide-oda kapkodja köztem, a hely és a külvilág között.
- Ha segítek magának, azzal bajba kerülök… - közli halk remegő hangon. Kimérten helyezem a könyvet az asztalra, s átnyúlva felette érintem meg gyengéden a férfi kezét.
- Kérem, nyugodjon meg, senkinek nem mondom el nagylelkűségét – biztosítom egy kedves mosollyal karöltve szavaimat. Látom rajta a habozást, mégsem mutatom ki ezt felé. Pár pillanat erejéig még csendben marad. Egyik kezével elengedi a sapkáját, zsebébe nyúlva egy gyűrött papírt dob le elém.
- Ezen rajta van minden – mondja sietősen. Kezét elhúzza az enyémtől. Felállva oly gyorsan távozik, amilyen gyorsan ide is érkezett. Tétovázás nélkül nyúlok a papírért és hajtom azt szét. Szívemet melegség önti el. Talán mégis sikerült megtalálnom végre?
Össze szedelőzködve azonnal útnak indulok. Miért várnék bármeddig is? Oly régen láttam már, oly régóta hiányoznak beszélgetéseink. Talán kissé sokat kell sétálnom, de nem zavar ebben a kellemes nyári délutáni időben.
Pár utcával odébb azt veszem észre, hogy idegesen gyűrögetem a papírt, tenyerem izzad. Furcsállva tekintek le rájuk, nem értve hirtelen jött reakciómat. Eközben egy kósza járókelőnek megyek. Értetlenül állok meg és fordulok a morcos, szitkozódó ember után. Ajkaimat már nyitnám is szólásra, ám hang mégsem jön ki. Gyengéden mosolyodom csak el és folytatom az utamat.
Valóban nem telt el sok idő – tán egy két óra? – egy épület előtt találom magamat. Vagyis egy furcsa építmény előtt. Egy domboldalba épült, félig bele magába a földhalomba. Egy pillanatra megtorpanok előtte és letekintek rá. Hatalmasat sóhajtva teszem meg az első lépéseket. Szívem majd ki akar ugrani a helyéről. Miért produkálom ezt? Tán tartok attól, hogy nem ismer meg? Ugyan már, nem telt el oly sok idő. Mégis valahol szomorúsággal tölti el szívemet utolsó elválásunk. Ha tudtam volna, hogy az lesz akkor és ott az utolsó…
Nagy levegőt véve állok meg az ajtó előtt, s kezem felemelve kopogok be határozottan. Hiszen így illik, nem igaz?


New Divide §§ szószám 585 §§

Jack Velion
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Posztok :
8
☩ Play by :
Jared Padalecki
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Jún. 03, 2017 1:06 am írtam neked utoljára




Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Velion Kéjlak
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: