• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Raguel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angyal
☩ Posztok :
110
☩ Rólam :
I'm scared of what is in my head
What's inside my soul
I feel like I'm running, but getting nowhere
Fear is soffocating me
I can't breath
I feel like I'm drowning, I'm sinking deeper

☩ Play by :
Bridget Regan


I feel it burning through my veins
It's driving me insane
The fever is rising, I'm going under
Memories flash before my eyes
I'm losing time
The poison is killing me, taking over
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Máj. 22, 2017 10:31 pm írtam neked utoljára





Gratulálunk elfogadva
az oldal tagja lettél

Kedves Amitiel!
Nem szokásom ezzel a karakterrel adminkodni, de most miért ne alapon ezzel írok elfogadót! Very Happy Az arcod gyönyörű, én is szeretem használni, és habár elsőre nekem túl törékenynek és merésznek tűnik stílusilag harcosnak, végül is eltudom annak képzelni. Very Happy Az előtörténeted izgalmas volt, az egészet magam elé tudtam képzelni... Valahogy főleg ilyen animés stílusban, idegenesen egymásnak feszülve több harcon át! És az a csók! Surprised
Felmerült bennem a kérdés, hogy démonok ugyan miért követnének angyalt, remélem, hogy a játékaidban, esetleg keresettedben ez majd ki is derül, ahogy az is, hogy néz ki ez a "lelkek mészárosa". Very Happy
Foglalózz kérlek és irány a játéktér!





Hell or Heaven vezetősége


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



White light fades to Red

Amitiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
harcos angyal
☩ Posztok :
4
☩ Rang :
szerafim
☩ Play by :
Maria Amanda


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Máj. 22, 2017 4:25 pm írtam neked utoljára


Amitiel
"I am a Seraphim, a creature of the Light!
But sometimes I just feel like beating up somebody..."
Maria Amanda
harcos angyal
saját
keresőm nincs
szerafim
Mennyek

Személyes adatok

Véleményem az emberekről: Nem azért, mert Ő teremtette őket. Sokkal inkább a különlegességük végett tartom fontosnak az életüket és oltalmukat. Nem az angyalokért vagy a démonokért harcolok, hanem a halandókért. Egyszerre tudnak a legkegyetlenebbek lenni, rosszabbak bármely más teremtménynél, ugyanakkor a legalázatosabb és legjóságosabbak is. Rosszabbak egy démonnál és jobbak egy angyalnál. S eme kettősség mellett legyenek bármily' gyengék is, bukjanak el bárhányszor, ők mindig talpra állnak. Ők.. a legerősebbek mindközül. "Az embernél nincs semmi csodálatosabb."


Porhüvelyem neve: -

Mióta élsz?: Nem a megélt évek száma, hanem az általuk szerzett tudás számít.

Gabriel vagy Mihály?: Alapvetően semlegességet folytatok és a magam útját járom. Ám, ha a választás utamba állna, Mihály oldalán harcolnék tovább.

Vélemény a természetfelettiről?: Mindenkinek joga van az élethez... Kivéve a démonoknak és minden rossznak, mi nem a Fény útját járja.

Város: Mindig úton járok s megyek, ahová a szükség hív.

Család: Ő az én Atyám, noha alapvetően nem tartom a kapcsolatot a többi angyallal, ők mindannyian testvéreimnek számítanak.

Beosztásod: Szeráfként tisztítom az utcákat.

Szakadár infó: -


20 év
Hecaté
6 éve
Képességem
Birtokában vagyok a harcos angyalok képességeinek. Ám, nem csupán lényemből eredő mértékben birtoklom őket. A puszta létük nem elég, hogy felvedd a harcot a démonokkal szemben. Rengeteg gyakorlás szükséges hozzájuk és úgy hiszem, hiába uraljuk erőnket, ha mindig van hová fejlődnünk. Én magam, alapvetően a közelharcban - legfőképpen kardok és dárdák forgatásában -, így a reflexeimben és testem hajlékonyságában, valamint rugalmasságában vagyok kiemelkedő. Ezenfelül, folyamatosan gyakorlom a telekinézis, gyógyítás és mágikus erő használatát, melyek a vándorlét és a harcok során hasznomra lehetnek a kitünő érzékek mellett.
Elhanyagoltam az önfejlesztést néhány területen, ezáltal kevésbé vagyok jártas az emberfeletti erő, telepátia, memória manipuláció és asztrális kivetülés képességek esetében. Az én harci stílusom és életvitelem mellett inkább időpazarlásnak számítana ezek fejlesztése, mintsem előnynek.
.
Ezt a történetet vérrel írják
Odafenn voltam. Elképzeltem a természet lágy ölét, egy csodálatos, élő vadkertet, s miként a Fény körül vett én elmém és testem a meditációnak, a belső békém megtalálásának szentelhettem. Mióta a Teremtő elhagyta a Mennyeket, azóta ki sem tettem lábam az Édenkertből. Olykor, gyakoroltam. Szentkardomat forgatva tartottam formában magam, vagy jóga és más, az emberek által is ismert módszerekkel ürítettem ki gondolataimat. De, akadt pillanat, amikor nem tettem semmi egyebet, csupán a zöldellő fűben heverészve élveztem a tökéletes helyszín nyújtotta varázst. Persze, egy magamfajtának semmi keresnivalója nem volt már itt. Nem harcoltam senki oldalán, amelyet Gabriel követei szemöldökük ráncolásával figyeltek. Miért nem dobtak ki? Nos, ezt egy Duma nevű angyalnak köszönhettem. Az álmok hercegének, aki mindent megtett annak érdekében, hogy sajátmagát odafenn tudhassa. Így esett meg, hogy eme jótét lélek hazudott testvéreinek. Gabrielt éltette, míg a szíve mélyén csupán a régi időket kérte vissza. Duma minden héten eljött hozzám, hogy meggyőzzön az oldalválasztásról és szentül hitte, ezzel a hittérítő mozgalmával megvédheti semlegességet valló társait a többiek haragjától.
Akkor is egy olyan nap volt… Duma lépteit hallottam közeledni a hátam mögül, míg én a fűben ülve lehunyt pillákkal adtam át magam a Fénynek.
~ Teremtő, hol vagy? Hol a vezető kéz, mely elhozza a békét erre a világra?

Megtámadták az apró falut. Szörnyetegek, kik ártatlanok vérét ontják saját szórakozásuk kedvéért. Peter Atya az utcáról futott be a templom ölelő védelmébe. A titkos ajtóhoz igyekezett, hogy a legféltettebb kincsek közt meglelje azt, amelyik egy harcos angyalról szólott és hívásának szavait tartalmazta. Mert ebben a bajban, nem segíthetett más. A rettegés és sötétség emésztő gödrében a Fény az egyetlen, mi utat törhet.

Közeledtek a léptek. Erősödött a fűben okozott kár hangja, míg a férfi jöttét egy hang zavarta meg. Hívtak. Hosszú évszázadok, ki tudja már, talán évezredek óta először hallottam mások hangját. A segélykiáltást, melyet nem hagyhattam figyelmen kívül. Szó nélkül hagytam el az Édenkertet.
Hosszú szárú magas sarkú csizmával, testemhez simuló nadrággal, felül, fűzőt viselve jelentem meg. Oldalamra vastag szíjjal rögzítve a hüvelyt, melyben arany díszítésű szent kardom pihent. Néhány apróbb dolog, mint egy tarisznya, szenteltvizes flaska, olaj és sorolhatnám azokat a magammal hordott kellékeket, amelyek elengedhetetlenek a harchoz. Hátul, magasan két copfba fogott szőke hajam és fekete, harci sminkem egyértelműsítették szándékomat. Egyenletes, hosszúra nyújtott, határozott léptekkel értem el a falut, mely mocsokban feküdt. Egy gyermek lépett elém fekete szemekkel.
- Oh, egy Kobold, nagyon félek… – küldtem felé a gúnyos mosolyt és azzal a lendülettel rántottam elő kardomat. Nem volt hosszú küzdelem, mihelyt elkezdődött véget is ért. Újabb démon szállta emberek vettek körül. Ha azt hitték, hogy a gyermeki arcok megvédik őket, hát tévedtek. Démonűzés vagy kard által, de véget vetettem uralmuknak, mígnem egy Pokolban született lépett elém.
- Ti aztán nagyon vicces teremtmények vagytok. – jegyeztem meg már-már kuncogva, testekkel körülvéve. Utamat a templom felé vettem, melynek homályba borult falai közt kuporgott Peter Atya. Csizmám sarka kopogott a talapzaton. Szőke tincseim, fehér bőröm, szintén fehér fűzőm és lábbelim, melynek csatjait arany szegély díszíti már-már hivalkodónak is nevezhetném. A kerek tekintet legalábbis erről árulkodott.
- Segítened kell! Könyörgöm Neked! – hajtott fejet a pap.
- Mi történt itt? – nyilvánvaló volt, ám engem a részletek érdekeltek.
- A semmiből jöttek. Egyszer csak felbukkantak. Semmi előjele nem volt. Felégették a házakat, meggyilkolták az ártatlanokat, többeket megszálltak és… Amikor felbukkant, azt hittem megmenekültünk. De, Ő csak rontott a helyzeten. Levágta a harangot, szétverte Isten házát és ami még ennél is rosszabb… buzdította a szörnyetegeket! Sa… Sajnálom, de elvitte a dárdádat. – hangja remegett a félelemtől.
- Kicsoda? Kiről beszélsz? – egyre érdekesebbnek bizonyult a helyzet, és amit ezután mondott nem hagyott nyugodni.
- Egy angyal!
Azt hittem rosszul hallok. Tény, hogy testvéreim között is akad olyan, aki már nem a Fény útját követi, dehogy valaki ennyire letérjen a Sötétség felé és mindezt büntetlenül megússza… A többiek túlságosan is egymással vannak elfoglalva, a saját belső harcukkal, ha nem veszik észre az egyre növekvő káoszt. Nem maradtam soká, azonnal a falu megtisztításába kezdtem és elhatároztam, megkeresem az eltévedt lelket.

- El az utamból, Szörny! – figyelmeztettem a félvért, a temetőbe vezető utat állta el. Nem adta magát könnyen, de nem is volt szükség erősítésre.
- Szerafim 1, Szöny 0. – fújtam odébb az arcomba lógó tincset, majd felsétáltam az apró ösvényen.

A sírok közt egy halál angyalt ábrázoló hatalmas emelvényen állt Ő, az áruló szerafim. Kisugárzását valamivel idősebbnek éreztem magaménál. Feketét viselt és úgy tetszelgett a szobron, mintha az őt ábrázolná. Feljebbvalónak mutatkozó díszes csuklyája csak növelte a belőle áradó önelégültséget. Néhány méterre álltam, közénk hajította rég eme világban hagyott dárdám.
- Fogd és küzdj meg velem! – szólított fel.
- Ki vagy te? – néztem dacosan sötétbe burkolódzott kapucnija alá és húztam össze szemeim, mintha puszta tekintettel képes lennék őt megbüntetni.
- Malthael, a lelkek mészárosa. Te pedig… Amitiel, az igazságért harcoló. – hangja mélyen csengett. Komolynak mutatkozott a magának adott nevetsége titulusa ellenére.
- Azért teremtettél, hogy harcolj és meghalj. Tehát, harcolj és halj meg most! Könyörögj a megbocsátásért! – s azzal a lendülettel indultam el dárdám felé. Megragadtam, kitártam szárnyaimat és egyenesen neki rontottam a szerafimnak. Fegyvereink csattanása messze hallatszott a temető csendjében. Hosszasan küzdöttünk, ám hiábavalónak bizonyult minden ügyességünk. Nem tudtuk megsebezni a másikat. Kivédtünk minden ütést, minden csapást. Reménytelennek látszott, míg a fair küzdelemnek véget nem vetett a Sötétség Szolgája.
A hatalmas angyalszobor felemelkedett helyéről és egyenesen felém szállt. Épp csak elkerültem a jókora kővel való találkozást, mire Malthael kihasználva helyzeti előnyét egy, a látószögemből kieső irányból sújtott le. Ugyan, hála remek reflexeimnek, nem talált el, de a dárdámat kiütötte a kezemből és engem földre küldött. Azonnal felkeltem. Haragosan néztem az égen ékeskedő fekete angyalra.
- Ez a legjobb, amire képes vagy? – kiáltottam felé, majd telekinézis képességemmel felé repítettem a dárdám, míg én felrepülve hozzá kardomat előrántva rontottam rá. Mérhetetlenül hűvösnek és nyugodtnak tűnt egészidő alatt. Mint aki sokkal nagyobb szinten van, mint én. Vagy, legalábbis tud valamit, amit más nem. Ez pedig bosszantott. Az egész lénye, a puszta gondolata annak, hogy milyen felsőbb tervei lehetnek még, amiről sejtelmünk sincsen és testvéreim háta mögött nem csupán minderre, de ki tudja még mire lehet képes.
A következő összecsapás során jelentős szerepet kaptak az egyéb képességek, melynek az lett az eredménye, hogy ismételten a sárban kötöttem ki. Ám, nem maradtam ott sokáig. Malthael elindult, vissza a faluba. Követtem. Nem nyugodhatok, amíg életben van!

A templom tetején egy hatalmas lyuk éktelenkedett. Benn az oltár előtt hosszú vércsíkot hagyva maga után Peter Atya feküdt. Egyenesen neki rontottam a szerafimnak. Újabb párviadal vette kezdetét, de ekkor még túl erős volt. Vagy, önmagam dühe és gyengesége volt az, ami hagyta őt felülkerekedni. A falnak vetettem hátamat, miközben Malthael fölém magasodott, elkapta a nyakamat és úgy emelt fel egyetlen kézzel. Ekkor láttam először valamit is az arcából. Ám, most sem sokat. Álla és önelégülten mosolygó ajkai, ez volt az, mielőtt gúnyt űzve megcsókolt volna. Hiába próbáltam szabadulni markának fogságából, ajkainak tapadásából, nem tudtam. Undorító volt!
- Ne merészeld még egyszer megtenni! – szóltam rá haragosan, mire áthajított a termen és egyenesen neki csapódtam a hatalmas keresztnek az oltár mögött. Miként onnan padlót fogtam, a jelkép megingott és átfordult. Malthael pedig széttárva szárnyait elrepült.

Felkelve a földről a haldokló emberhez léptem. Fél térdre ereszkedve vettem el kezét a sebről, hogy megnézzem mennyire súlyos. De, ekkor már nem segíthettem rajta. Tekintetéből kiolvasva, nem is akarta. Rám mosolygott és utolsó szavaiként ennyit mondott:
- Te vagy a Fény a Sötétségben. – nem a szokásos módon értette. Ugyanakkor üzenetét tudomásul véve ott helyben megesküdtem, hogy az életem árán is előkerítem Malthael-t és meg fog fizetni mindezért.
- Kivágom a fekete szívedet és a Fénybe fogom tartani! – mély elhatározással emeltem tekintetem a fejjel lefelé lógó keresztre, majd felegyenesedve utoljára az atyára néztem – Nyugodj békében!

Kardomat hüvelyébe csúsztattam, kezemben megforgattam a dárdát és megálltam a rommá vert templom küszöbén. Jég kék íriszeimet a sötéten gomolygó felhőkre emeltem:
- A Fényért!

 
Amitiel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: