Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Külterületi kocsma és környéke
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
13
☩ Play by :
Angelina Jolie

Utolsó Poszt Szer. Nov. 28, 2018 9:09 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ramiél
Nem szívesen ütöttem meg, de ha már meg kellett, akkor biztosra mentem. Ugyan, nem fegyverem az agresszió, de nem is véletlenül én lettem megválasztva a Hóhérnak. Amolyan csendes gyilkosnak vallom magam.
De ezek után már kellően érdekelt, hogy mi fán terem, mi is folyik itt, pontosabban Ramiéllel, mert ez a skizofrén állapot minden volt, csak éppen szórakoztató nem. A fekete humort bőven túllépte ez is.
Azonnal leguggoltam mellé, megérintettem arcát, mintha ezzel közelebb kerülhetnék hozzá, pedig nem volt magánál. Valahol, szívem örült, hogy még ilyen formában a testvérem magánál van. De meddig? Nem is sejtettem, hogy ennyire későn érkeztem.
Ráhangolódtam gondolataira, annak dallamára, ahogy elkezdett hadarva beszélni. Ophilia? Eszembe jutott a finom arc, az aranyszőke üstökös és az az üres, végtelenül sötét tekintet. Olyan volt, akár egy bábu, pedig nem is oly rég találkoztam vele. Oh igen, emlékszem, milyen kietlen volt, mennyire zord, pedig régen mindig milyen jókedvű volt és csillingelő hangú. Most meg? Mint akiből elveszett volna minden jó... Amara. Miért teszed ezt? Hisz nem élhet sötét sem fény nélkül, ahogy fény sem sötét nélkül. Nem véletlenül teremtette Lucifer a démonjait, nem véletlenül garázdálkodnak a Földön a bűnök a Ádám és Éva óta. Az Úr pontosan tudta ezt, pontosan tudta, hogy be fog következni, mert be kell következnie ennek az egyensúly érdekében. Amara, te miért vagy ennyire vak?
~ Cassael, a szeráf? - szúrtam be, de lényegtelen volt, ahogy ellátott az információ tengerrel, lekerült rólam a szemfedő és ideje volt szembenéznem Amara pusztításával, mely berágta magát a soraink közé. Ophilia először, most Ramiél. Ha már egy ark is...
~ Igen, feltűnt, hogy az Arató többre képes,mint eddig - húztam csak el a számat, pillantottam az eldobott fegyver után, mely továbbra is ott hevert a földön. Jobb lesz, ha magammal viszem, mielőtt még ki tudja, hogy ki kezébe kerül. Ramiélnél nem maradhat...
~ Ezért akarta Ophilia megtanulni az óénoki jeleket... - dünnyögtem csak, hisz az a szegmense a találkozásunknak nem volt tisztázott igazán. Őt is elengedtem... Istenem, milyen ostoba vagyok, hagytam, hogy így mászkáljon a Földön! ~ Abadonnal? Hisz, ő egy démon, miért... - rekedt bennem a szó. AZ idő lejárt.
~ Mi? Nem! Nem! - hideg zuhanyként ért a tény, hogy Ramiélt is percek alatt elveszíthetem. ~ Nem, nem hagylak itt! Biztos, valahogy zárva lehet benned tartani! - megfeszül minden vonásom, ahogy gondolatai között járok, keresem a megoldást. Eszembe jut, hogy adok az erőmből, de ha belegondolunk, ezzel is csak Amarat etetném. ~ Lepecsétellek, nem mehetsz így el, nem engedhetlek így el - hogy mindenkit bánts, és majd önön lelkiismereteddel nézz szembe, ha sikerülne megtörnünk a sötétséget. Én érezném magam rosszul, hogy még valakit elengedtem, hogy Amara óhajait beteljesítse. És... a testvérem.
Kardom markolatára simult kezem, ahogy felhorkant, hogy újra lecsapjam.
"Uram adj erőt, túlélni mindent, úgy kérlek én. Uram adj időt,Elérni mindent, a szívem álmokat hiába sző"

//bocsánat a késésért Sad//
 

avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
182
☩ Play by :
Johnny Depp

Utolsó Poszt Szer. Okt. 24, 2018 9:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Sariel
Bár most olyannak hathat a másik mozgása, mintha nem tudná melyik rendezvényen van, ezt javarészt nekem köszönheti, én akadályoztam korábban, amellett Sariel ütései nem kategorizálhatóak a zsenge atyai pofonok közé. Az izgalom az egekbe szökött, aggódom azért hogy Isten barma ne okozzon kárt a húgomban, utána meg azért, hogy élve kikerüljek ebből a csörtéből. A második kiütésnél örömteli hang csendül fel a fejemben és ebből, valamint Sariel kimondott szavaiból arra következtettem hogy kezdi megérteni a helyzetet. Könyörtelenül súlyt le a talpa a fejemre, rögtön ezután megkapom a padlótól is, ami jár, hiszen az ütközés erejétől a fejem hátra vágódik neki. Egy halandó ebbe simán belehalna, én azonban meg fogok gyógyulni. De a lényeg hogy most a másik kiütve, mozdulatlanul hevenyészünk a padló romjai felett. Használnom kell az egyre fogyó isteni erőből is ahhoz, hogy beszélni tudjak vele, rizikós, de kisvártatva sikerül eljutnom hozzá.
~ Sariel! Kevés az időm, kérlek figyelj rám! Amara kiszabadult a börtönéből, elzárta az otthonunkat és a Poklot is. Képes a maga oldalára fordítani bármit, mely vele vagy a szolgáival érintkezik. Megszállta Zephyr-t. Ophiliával azon dolgoztunk hogy visszafordítsuk a folyamatot, de mindeközben őt is megszállta. A nyomomba küldte, azt parancsolta neki hogy vagy állítson át az ő oldalára, vagy öljön meg. Én segíteni akartam neki! Ophilia nélkül csupán Cassael lehet az, ki még megértheti a rúnák működését. A birtokomban volt egy isteni eredetű tükör, a Gorgo tükre, ezzel elzártam a tudatom az elmém legsötétebb részébe és hagytam Ophiliának hogy megtaláljon. ~
Elkezdek darálni, mint valami gyökér, de ez csak azért van, mert tényleg fogytán az időm és nem szeretném Sarielt is Amara oldalán látni. Az rettenetes volna. Még azelőtt el kell neki mondanom mindent, mielőtt az isteni erő kihuny és végleg a Sötétségé leszek. Utána el kell engednie, utána az ő dolga mihez kezd az információkkal, de én bízom benne. A testvérem.
~ Amara felruházta az Aratót olyan képességekkel, amiket eddig nem tudott. Az ő oldalára állít minden embert, akit megsértek vele, és elszívja az erőt az olyanoktól mint, amilyen te is vagy. Minden elszívott erő, minden átállított ember az ő erejét erősíti. Kérlek, keresd meg Cassael-t! Együtt menjetek el Mihály katonai központjába. Ott hagytuk Zephyr-t. Mint ahogy mondtam, éppen azon voltunk hogy visszahozzuk a Sötétség fogságából. Ophilia lepecsételte rúnákkal és az én véremmel, ezért senkit sem tud bántani. Vele vannak a szobában az ősi tekercsek, ezeket óénokiul írták, csak mi arkok tudjuk elolvasni. Cassael pedig ért a rúnákhoz, együtt szerintem be tudjátok fejezni, amit mi félbehagytunk és ha sikerül, akkor úgy mind megszabadulhatunk! ~
Érzem a kezét az arcomon, oly régóta most először zengi be hangja az elmém és akármennyire is boldogsággal tölt el, a nosztalgia és az örömködés ideje nem most jött el. Szomorú. Nekünk mindig csak ez és a nélkülözés jut.
~ Fogytán az időm, az isteni erő egyre gyengül, nem tudom az okát. De nemsokára átveszi az uralmat felettem a másik, hamarosan nem leszek önmagam. Úgyhogy hagyj itt! Hagyd útjára menni a tébolyultat! Keresd Cassael-t és vigyázz Abaddon-nal! ~
Nagyjából eddig jutok, itt hangos horkanás szakít félbe. A vártánál korábban kezd el magához térni a másik, érthető, hiszen Amara oldalán gyorsan növekszik az ereje.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
13
☩ Play by :
Angelina Jolie

Utolsó Poszt Kedd Okt. 23, 2018 8:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



- Ne tedd ezt velem! - Okkal van, hogy Gabrielnek a szárnyacskái még a hátán díszelegnek. Okkal van, hogy még nem kerestem fel, kerülöm a vele való találkozást, mert akkor bukottá kell tennem tetteiért. Bűnhődnie kell. Jól tudom... De ahogy a mondás tartja, aki elkerülné sorsát az gyakran hamarabb összefut vele az odavezető úton. Milyen igaz, ahogy Ramiéllel kerültem szembe. Ólomsúllyal nyom le a tudat, hát ennyi volt, itt kell megméretettnem? És nem azért, mert képtelen lennék levágni a szárnyait, épp az, hogy sikerülne, mint lelketlen bábú, több száznyi után milyen még egy? Hanem mert hallgatnom és érzékelnem kell, ahogy húsába csúszik a kar pengéje. Atyám, miért teszed ezt velem? Nem szolgáltalak mindig is? Miért tesztelsz? Mit akarsz ezzel elérni?
Utolsó reménysugarak kezdenek megtörni, ahogy Ramiél csak közeledik azzal a kaszával. Nem lehet igaz, ne tedd ezt velem! Te, kivel leginkább hasonlatos az életem. Édes testvérem! Ki tette ezt veled? Kitől fordultál ki önmagadból, váltál egy rusnya babává, kit kötélen rángatnak?
A mozdulat egyszerű, ahogy megütöm, de olyannak érzem, mintha víz alatt tenném meg - nehéz és tompa. Mégis csak lebillen a csuklya és látom meg őt. A fényes, fekete üstököst, a markáns arcot, sötét szempárt, mely most még élettelenebb, mint ahogy régen ránéztem. Ajka vékony vonal, nem beszél, csak zihál. A tökéletes szó rá valóban az, olyan mint egy élő porcelánbábu. Nincsenek vonások és mimikák, amiből olvassak, tökéletesen kifejezéstelen és groteszk, pedig láttam őt jóban-rosszban, de most miben? Üres... Mondhatni. De csak annyira üres, hogy az ismert hang felkonduljon a fejemben. Úgy kapok utána, a remény után, mint a kezeim közül kicsúszó fonálért. - Ramiél! - csúszik ki vastag ajkaimon még hangosan is. Felcsillan bennem valami lehetőség, amit Ő mutat. De mit? Az események alig akarnak összeállni bennem, ahogy újra nekem támad, de a mozdulat taktikátlan, ésszerűtlen, könnyen rést lehet találni, amitől újra csak kiütöm.
Újabb hang, mire csak összevonom a tekintetemet. ~ Ne öljelek meg? De üsselek ki?
A válasz nem érkezik meg, de egy gyenge ütés igen a testtől. Kezd összeállni a puzzle, kezd a kép tisztulni, akármi is legyen, de az biztos, hogy a test és az elme külön síkon van valamelyest. De miért üsselek ki? Az elme is akkor elsötétül... ezek után meg nem ölném. Apró öröm költözik a lelkemben, nem véletlen, hogy a mondás tartja, az apró örömök éltetnek. Nem tudom, mi lesz a kimenetel, de ennyire bíznom kell benne. A rizikófaktor magas, de ennyit kockáztatni? Csak érhesse meg, így is csak kerülgettem a forró kását, ideje lenne tenni is!
A csetepaté kissé elhúzódott, de nem sokáig, ahogy végre valami cél alakult ki előttem és kerestem meg a gyengepontokat, amikkel könnyen boríthatok rá eszméletlenséget.
Hagytam, hogy nekem rontson, de elfordultam az utolsó pillanatban és a lendületét ellene fordítva küldtem a földre. Erősebb felépítésileg, de csak akkor, ha az erejét tudja is használni, már pedig... Utána vetődve, mikor átfordult volna a hátára, rúgtam halántékon, már ha semmi sem akadályozott meg ebben. Kietlenül tekintettem rá, pont úgy, mint azokra, akik előttem térdelve várják a végzetüket, hogy megfosszassanak szárnyuktól általam. Csak hogy most nem, mint a Végrehajtó, a Hóhér magasodok fölé, hanem mint testvér. Hamar kibillenek a belső rutinból, melyet az évezredek alatt építettem fel magamban, ahányszor egy szárnypárt levágtam. Óvatosan, éberen guggoltam le a mozdulatlan mellé, érintettem meg az arcát. - Ramiél? - kérdeztem és gondoltam egyaránt, hogy itt van-e velem. ~ Mi történt veled, fivérem? Miért fajult idáig minden? ~ Könnyen kivontam magam a dolgokból, elég volt ebben a vészterhes időben keresni a bűnösöket, de közben az események elkezdtek egymásra épülni, nem menekülhetek ki belőlük, mintha az én felelősségem nem lenne. Mondd, Ramiél, segíthetek?
A kardom kezemben maradt, hátha véletlenül még magához térne, hogy újra kicsapjam.
"és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért"
- ► bocsi, hogy csúsztam vele >< ► mady by
R
A
M
I
É
L

&

S
A
R
I
E
L




R
E
-
M
E
E
T
I
N
G

avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
182
☩ Play by :
Johnny Depp

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 11:59 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Sariel
Egyetértek vele és ha tehetném, most vágnám kupán a másikat. A különféle zajok, amiket kiad, nagyon idegesítőek, ezen felül szükségtelenek. Valamennyiben befolyásolják a terrort, melyet terjeszt, de már magától a hangnemtől is kilendülnek mások a béketűrésükből. Az emberek rettegnek tőle, de Sariel nem. Tudtam előre. Hiába a számon kérő kiáltás, szerencsére Sariel nem reagált rá. vagyis nem úgy, amitől tartottam, sőt, egész könnyedén veszi. A pánik is lassan elmúlik, úgyhogy még addig szerelje le Isten barmát, amíg így magatehetetlenül ácsorog. Remélem ezt akarja és nem is kell csalódnom. A másikat meglepetésként éri az egész érzés, ami rátelepül, közben a húgom akcióba lendül és elrúgja messze az Aratót tőle. Ez az! Azután kap egy arcul csapást, kis időre elsötétül a kép, miközben hátrafelé bucskázik, én pedig kihasználom a kínálkozó alkalmat. ~Sariel! Én vagyok az! Ramiél.~ Hangom remélhetőleg eljut hozzá, azonban az ütés nem elég erős ahhoz, hogy a másikat jó időre kivonja a képből. Szóval abba hagyom, így is bajba kerülhetek az előbbi lefagyása miatt, bár az még hihető. Meginogott és lecsúszott a fejéről a csuklya, de az emberek továbbra is csak a csontvázat látnák, egyedül Sariel-re nem hat ez a képesség. És mivel az emberek sincsenek már idebent, nyugodtan szétverhetjük a házat. Tekintve hogy a másik éppen most készül nekimenni, mert megindult, csak úgy első nekifutásra az ütés után, biztosan pillanatnyi düh uralkodik rajta. Nincs tisztában azzal, hogy ezt gyerekjáték kivédeni, úgyhogy már alig várom a következő kiütést. Reméljük csak az lesz, és a húgom nem akarja élve felkoncolni. Amennyire meg tudom ítélni ebben a kevés időben, amit eddig láttam most belőle, még számítok neki. A dulakodásuk alatt azon gondolkodom, mit mondjak neki, mert valószínűleg megint kevés időm lesz rá. Úgyhogy amint elsötétül ismét a kép, a következőeket üzenem: ~Üsd ki! Csak kérlek, ne öld meg!~ Óvatosnak kell lennem és tudom, csak akkor tudom neki elmondani a történteket, ha a másik nem lát és nem hall. De jelenleg nem csodálkoznék rajta, ha nem értené a helyzetet, no velem harcol és még a fejében is én beszélek.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
13
☩ Play by :
Angelina Jolie

Utolsó Poszt Csüt. Jún. 07, 2018 1:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Idegen és mérgező, mint mikor az ember elméjébe akar valami mászni, alig észrevehető, de mégis zavaró. Nem lehet megfogni, csak haloványan érzékelni, hogy valami történik, de mi? Mi ez? Ledobnám magamról, ha tudnám, de oly ragacsos, mint egy massza, ahogy így állok Ramiéllel szemben. Az egyetlen józanító dolog, hogy rá nem ismerek a bátyámra. Mármint testileg Ő az, de a szeme fénye, a kisugárzása, a tartása mind másról uralkodik. Gépies, üres, semmitmondó, fénytelen alak, bábu egy pályán, az lennél? Pont te, Ramiél? Pont te, ki maga osztogatja a Halált? Pont téged befolyásol valami, de mi?
A hideg borzongat végig, ahogy felismer, ahogy testvéreként szólít, míg máskor örömmel mosolyodtam volna el, most csak fanyar kifejezés tud megülni az arcomon. Igen, ő az, de mégsem, valami hiba van a rendszerben. Nem értem, miért nem akarom megérteni? Meglátni? Mi vagy te? Ki vagy te?
Figyelem a kasza ívét, ahogy lejjebb ereszkedik, apró megkönnyebbülés ereszti meg vállaimat, de még mindig fürkészően, összehúzott szemekkel figyelem, valami azt súgja, nem lankadhat figyelmem. Többszörösen próbáltak már meg Bukottak átverni, hogy elkerüljék a végzetes csapást, mely megfosztja őket mindentől, most is valami hasonló gyűlik meg bennem. Figyelnem kell, és akkor látni is fogom, mi a mozgatórugó.
- Ramiél, térj magadhoz! Ez nem te vagy! - mordulok egyet. Nem könnyít, kardom emelem, hogy már pedig én sem fogok rajta, ha képes lesz megtámadni. nem akarok harcolni testvérrel, így is elfog jönni az idő, mikor Gabriellel újra szemben fogok állni, de még Ramiéllel is? Fájdalmas a tudat, hogy testvérek vagyunk, mégis csak ekkora jelentősége van. Ramiél, mi történt veled? Ez nem te vagy, te nem ilyen vagy... Tudom, ismerlek, ez valaki más, mely téged használ fel bábuként. De ha egy arkot is ural, mi a garancia a világnak? Ha még mi sem vagyunk képesek mindenre? Az emberek? Atyánk nélkül?
Istenem, miért hagytál el minket?
Kiáltására csak még inkább elé állok. - Rajtam keresztül fog vezetni utad - suttogtam sercegve, nem haragosan, sokkal inkább szomorúan. Testvért kell megállítani, hogy Atyánk által óvott világot megmentsük? Ramiél, ne tedd ezt, nem akarok Bukottá tenni testvért. Sokakat tettem szárnyazsegetté és ez a jegesség nem fog sosem elmúlni, de testvért még nem, lehet ideje lenne rendesen végeznem a rám szabott feladatot, nem pedig megfutamodni. - Nem akarod te ezt, Ramiél. Ereszd le a kaszát, vess véget ennek, mert nem foglak kímélni - nincs vészjósló hangsúly, sem semmi hangom dallamában, csak kijelentés. Kijelentés, intés a jövőre nézve. Legyen vége harc nélkül, nem akarok testvérrel küzdeni!
Fülemet zavarja, ahogy a kasza pengéje karistolja a követ. Zavaró, frusztráló, és valamit felébresztő.
- Hagyd már abba! - le akarom dobni a rám törő gondolatokat és érzéseket, melyek be akarnak hálózni. Ismerős ismeretlenek, melyek csontig hatolnak. Hatást akarnak gyakorolni, megmérgezni, tönkretenni, de nem tudok utána kapni, hogy lerázzam, olyan, mint a sivatagi homok, kifut az ujjaim közül. Mi a fene...
Lelki szemeim előtt képek villannak be, nem biztos, hogy fel tudom fogni őket, de ismerősök, noha nem tudom, honnan. Mi ez? Csak azt érzem, hogy nem akarom újra tapasztalni, nem akarok újra a részese lenni, testem, elmém élből utasítja el, már amennyire tudja. Olyan, akár egy gomolygó köd, mely belepi az utcát, részese leszek én is.
Megmarkolom kardomat, valóság talaján keresem a fókuszt, hogy ott is maradhassak. És kellően kiugraszt saját világomból a koppanás, ahogy a fém csapódik a betonnak, majd pedig maga a nyél is eldől a földön. Azonnal mozdulok, mintha ez lett volna a jel, a taps. Áthidalom a közöttünk lévő távolságot és a kaszát máris távolabb lököm, nehogy utána tudjon kapni, nem mintha megtenné, olyan, mintha megdermedt volna egy pillanatra, ami csak az én malmomra hajtja a vizet. Kapkodja a levegőt, ami kimondottan groteszk egy csuklyás Halálhoz viszonyítva.
Én viszont? Üres kezemmel vágom arcon, már ha nem hajol ki időben a képből, hogy a csuklya lebillenjen, ő pedig legalább a fájdalom apró szegmensét érezze, hogy velem aztán ne szórakozzon.
- Hogy szakadna rád az ég, Ramiél! Térj észhez, a húgod vagyok! Nem akarlak bántani, de foglak, ha folytatod tovább - az ütéstől függetlenül intézem hozzá szavaimat. Nehezen csúsznak nyelvemre a szavak, de tudom, én járom a számomra kijelölt utat, míg ő a sajátjáról letévedt vagy önmaga vagy valaki más miatt. Az emberek lassan, végre eltűnnek, jobb is, mielőtt eszetlen bábukká válnak ők is a játéktéren.
Atyám, adj erőt, hogy képes legyek rá!
A kard kezemben, és bármelyik pillanatban képes lennék újra ütni, ha arra kerül sor. De képes lennék arra is, hogy végre bátyámként üdvözöljem. Nem rajtam áll...

- ► bocsi, hogy csúsztam vele >< ► mady by
R
A
M
I
É
L

&

S
A
R
I
E
L




R
E
-
M
E
E
T
I
N
G

avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
182
☩ Play by :
Johnny Depp

Utolsó Poszt Csüt. Május 31, 2018 5:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Sariel
A másik én már éppen belelendülne, amikor hangos robajjal törik be a tető, magával sodorva a törmelék darabokat és a reményt. Egyszerre tör rám a boldog felismerés és a rémület is. Sariel! Az emberek most kerülnek meg minket, azok, akiket pont megtéríteni akartam, mert a többi csak vonaglik itt nekem, engem is idegesítve. Őt nem idegesítik és tartok a reakciójától! Csak rá kell nézni Isten barmára! Valaki vegye el tőle a fegyvert! Sariel, ez nem én vagyok! Vagyis de, és mégsem! Ó, hagyjuk! Úgyse hall! Még nem, de valahogy sort kell kerítenem rá!
- Húgom!
Úgy tűnik a másik énnek sem teljesen közömbös az itt léte, ezt vehetem biztatónak? Vajon mi mindenen ment keresztül azóta..hogy..? Hm, leengedte a fegyvert, most vízszintesen tartja. Amara rendszerében is hibák vannak ezek szerint, vagy ez egy jól leplezett álca lenne? Nem tudom, de nem akarok tétlenül ezen gondolkodni, elvégre bármikor máshogy léphet, mint ahogy én tennék.
- Hamarosan mind befejezzük!
Jaj ne! Megint felemelte a kaszát! Hé! Ne, ne! Tedd azt le! Nem hat rá, csak felidegesíted vele! Elcsendesülök. Csak nézem tétlenül a húgom szemében csillogó kételyt, mely egyértelműen nekem szól. Ó, Atyám! Oké. Egyébként Isten barma már most vesztésre áll, nézzük csak, először is egy szűk térben akar hadonászni a kaszával, ami valljuk be, nem túl előnyös. Nem lesz elég helye, lassabban is mozog vele és ez csak az emberekre volt hatással. Felfogta ezt egyáltalán? Szerintem meg sem fordult a sötét agyában! Azért ez jó, de jobban örülnék neki, ha nem akarná megtámadni a húgomat! Nem akarom bántani, vagy megbántani Sarielt! És nem akarok itt meghalni! Jeleznem kell neki, de ahhoz az kell, hogy egy időre ki legyen ütve a másik felem. Nah jó! Hagyjuk a másikat kibontakozni, akármennyire fájdalmas és bosszantó történések elé nézek, de ha megkapja a jobb egyenesét, vagy a tarkón vágást, akkor lesz időm bocsánatot kérni tőle! Reméljük nem változott meg úgy, mint Gabriel és nem akar egyszerre Ítélethozót és Végrehajtót megtestesíteni, nah meg persze mindenek előtt hogy meghallgat.
- Félre az utamból!
Úgy tűnik most kergette szanaszét a beteg embereket, mindegyik odább áll, kivonaglanak az ajtón. Mi ez a mászkálás? Azt se értettem miért követnek minket. Hála a Magasságosnak, a mérgező légkör egy időre megszűnt! Viszont elkezd oldalazni és szinte érzem a vérszomját. Miért akarja bántani Sarielt?
- Mondd, milyen érzés?
A penge alja a padlóhoz ér, hallani azt az idegesítő, fémes, surlódás hangját. Aztán egy üvöltés rázza fel a kedélyeket.
- Halljam!
Aha, ez is én vagyok. Vagyis nem. Én, csak félig. A hang szomorúságának és mélységének tudható be, hogy szerintem Amara a fájdalmával manipulál. Sajnos, erre Sariel is reagálni fog a maga módján és nem akartam, de már megfog történni. Meg fogom bántani. Ó, hogy ez a banya mennyire manipulatív, számító egy némber! Gyűlöllek, Amara! Valójában sosem hibáztatnám azért ami történt, ez tudnia kell..valahol mélyen legbelül. Kérlek, Sariel! És jön a következő pánik roham, olyan, hogy azt érzem, mintha nem kapnék levegőt. Nem, nagyon nem gondoltam át a dolgot, csak cselekedtem, de rá kell jöjjek, én ezt a stresszt nem fogom bírni sokáig. Valahogy köze lehet a tudatok közötti kapcsolatnak. Gyengülök és vele együtt gyengülni fog az erő is, mely elzárt! Az, hogy hamarosan Isten barma legyek én is, az elkerülhetetlen! És talán jobb is, különben megőrülök. De előtte Sariel! Ő az utolsó remény! Az egyetlen, ami maradt nekünk! Nah, szedjük össze magunkat! Arra leszek figyelmes hogy ez a roham kihat a másikra is, mert kiesett a kezéből a fegyver, hangos koppanással a padlón köt ki és csak kapkodja a levegőt egy ideig egyhelyben állva.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
13
☩ Play by :
Angelina Jolie

Utolsó Poszt Szer. Május 30, 2018 12:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Az emlékek veszélyesek, de még milyen veszélyesek is tudnak lenni. Villódzó képek, nem több, melyet még az agy sem tud felfogni idő előtt. Néha feltűnik, majd eltűnik, mintha semmi sem történt volna, de engem mozdulataimba fagyaszt. Nem tudom mi ez, de nem tehetek mást, minthogy nem tulajdonítok neki jelentőséget még. Még. Nincs erre időm, a vészterhes idők nem engedik meg, hogy az illető lemaradjon, mert egyenlő ez a végzettel. Már pedig kavarognak a dolgok, 27 éve már, hogy elkezdődött minden, de mintha... Mintha most akarna kiteljesedni, a sötét idők még csak igazán most fognak jönni. Gabriel, Gabriel... Miért tetted ezt velünk? Testvérem, bátyám, nem tudod, mit kívánsz.
A Mennyekből mindent szemmel tudtam követni, ott voltam, mikor szükség volt rám, ott voltam, mikor büntetni kellett, ott voltam levágni a szárnyakat. Mindent láttam. Mindent tudtam és cselekedtem. Most? Mintha sötétben tapogatóznék. A Föld nagy, sok helye van, ahol el lehet bújni, bármennyi tapasztalatot is gyűjtöttem a  majdnem 3 évtized alatt, még mindig nem eleget. Nem mintha ez megállíthatna... Van elég tennivaló így is, ha éppen nem angyalokat fosztok meg a csinos kis szárnyacskáiktól, van más förtelem is, ami megfelelő feladat nekem. De a kérdés ott motoszkál elmémben, mitcsinál a többi testvérem? Mihályról van egy kevés fogalmam, Gabrielt természetesen szemmel tartom, Raguelről viszont jó ideje nem hallottam, ahogy Uriel neve is csak szó a szélben, na és Rafael? Ramiél? Kinek a helyzet biztos tökéletes, a halálozási szám megsokszorozódott az évek alatt, de ő is hova tűnt? Nos igen, micsoda családi kötelék fűz minket össze, hogy még egymás hollétéről is alig tudunk.
Zsong az elmém, ahogy a város fölött szállok el, csak a néhai kört teszem meg, ami erőmből telik, hogy sehol sincs-e szélsőségesen baj. Mert mit kezdjenek a halandók a természetfelettiekkel? Szinte beprogramozottan védem őket, ahogy Atyám is tette, bármennyire is többször is elfordultak tőlünk, régen a technológia miatt igazán megromlottak, de a káosz hitet ébresztett bennük, és az, hogy nap nap után minket is látnak...? Már nem kiváltság. Életük része lettünk, ahogy ők is a miénké.
Lejjebb ereszkedem, általában a külváros területén szokott valami rendbontás lenni, a belvárost annyira nem környékezik meg a démonok... Egyelőre. De ez semmire sem garancia.
Sikoly.
Nem különösebben érdekelne, de újabb sikoly. Elszállok a pont fölött, és vissza. Nincsenek sokan az utcán, mégis hangjuk az egekig száll. Mi fene? Vagy inkább ki fene? Csuklyás alak, kinek arcára nem vetül fény, kinek kezében egy régi kasza fekszik, mely a falon serceg, nyivákol fülsértő hangon, szinte feláll a szőr az ember hátán. Tipikus halál megtestesülés, régimódi, de hatásos, amitől Ramiél jut az eszembe. De Ő lenne? Nem valami ostoba démon szórakozik megint csak? Bármelyik is, érkezem...
Talajt fogok közte és az emberek között, szárnyaimat összehúzom, hogy ne legyen útban, de ahogy a fekete csuklyásra pillantok, és közelebbről is meg tudom nézni a kaszát, rögtön tudom, kivel állok szemben. Döbbenet? Nem tudnám pontosan megmondani, mi is az, ami lejátszódott bennem. Különös kép villant fel elmémben, egy groteszk mosoly, de elhalványult, mielőtt még utána kaphattam volna. Hogy függ a kettő össze? Mindegy is volt, ahogy Ramiéllel álltam szemben, ki mintha más lett volna...
- Hátra! - mondtam az embereknek, és aki nem Amara befolyása alatt állt, valóban meghátrált, de a többi nem, azonnal felém indultak, mire értetlen fény csillant a szememben. Sötétek és kietlenek, pedig lelkük ott van testükben, mégis olybá tűnnek, mintha üresek lennének, csak bábuk a táblán, akiket egy nagyobb hatalom irányít.
- Ramiél! - hangom hideg, mint a jégcsap, eltűntek belőle a kedves zöngék, ahogy régen fordultam testvéreim felé. Testvéreim? Rájuk sem ismerni, nem mondom, én is biztosan változtam, de van, aki egészen kifordult önmagából, mint például bátyám, kivel szemben állok, kire alig lehetne ráismerni. Hol van fénye, mely örökösen sugárzott belőle, hol van ereje, mely egybekötötte a léttel, hol van Ő? Bármennyire is vele állok szemben, mégsem ő az. - Fejezd ezt be! - az érkező embereken egy szárnycsapással taszítok, nem feltétlenül bántanám őket, míg más megoldás már nincsen. Mi történt vele? Pont vele, kin nem fogott semmi? - Hát, nem üdvözölsz testvér módjára?
Nem testvéremmel állok szembe, kit tiszteltem, becsültem, hanem annak groteszk képével, ki valaki más, ki csak árnyéka igazi énének. Átalakult, megváltozott, más lett, ki nem méltó ark szerepéhez. Hogy megbukott? Nem feltétlen mondanám, de elfajulhat a helyzet, hogy szárnyaszegetté váljon, Gabrielt nem tettem azzá, de lehet, eljött az idő, hogy saját testvéreimnek sem kegyelmezzek. Uram, mit vársz tőlem? Miért vezetsz ilyen útra? Miért állítasz ilyen akadályt?
Ramiél, miért hagytál te is el minket? Mondd, hogy ez nem igaz, amit látok, csak illúzió és az vagy, aki régen! Mondd, kérlek!

- ►remélem... lesz ez azért jobb is... ► mady by
R
A
M
I
É
L

&

S
A
R
I
E
L




R
E
-
M
E
E
T
I
N
G

avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
182
☩ Play by :
Johnny Depp

Utolsó Poszt Szer. Május 30, 2018 12:40 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Sariel
Amióta a sötétség betelepedett elmémbe, két részre osztódtunk. Vagyok én, aki elrejtőzve, elzárva a saját fejében tétlenül szemlélem, miként vág utat magának Amara velem. És van a másik én, aki jelenleg elszakítva láncait teljesíti a sötétség óhaját. Amitől engem a rosszullét kerülget. Szóval. Volt egy rész, amikor csak egy helyben álltunk, fogalmam sincs ekkor mi történt, de ha tippelnem kéne, akkor a másik én beszélgetett Amara-val. Aztán elindult útjára és a zűrzavarban elhagytuk Ophiliát. Azt hiszem Amara nem tudja hogy rútul rászedtem, vagyis mégsem, mert a másik én teszi, amit parancsol neki. Én pedig nem avatkozom bele, különben lebuknék. De valószínűleg nem is tudnék, mondjuk meg sem próbáltam, nem volt okom rá. Van egy olyan érzésem ha lebukok, nagyon pórul járok. Nem tudtam Cassael-t megkeresni, pedig őt említette Ophilia és amíg nem tudom kitalálni, mi a fenét kezdjünk azzal, amit jelenleg tudok, jobb ha nem bukok le, különben mind a kettőnknek vége! Remélem, ha itt bevégzi amire kérték, akkor megkeressük újra Ophiliát, nem akarom hogy egyedül kóricáljon. Őszintén szólva Abaddonban a legkevésbé sem bízom, bár kínos beismerni hogy jelenleg csak ő tud rólunk, arról hogy mi történt.
Szóval a másik én útközben mindenkit félresöpört. Használta a képességem a halandókra, most olyannak látnak, mintha csak egy csontváz mászkálna, persze rajta a fekete csuklyás gúnya. És a kezében az Arató, benne a lelkek sikolya visszhangzik, egyébként meg amint betértünk a kocsmába elindult a fal mentén vele és pofátlan módon húzza végig a penge részét a falon. Csak tudnám mit keresünk itt. Persze ő tudja! Az emberek menekülnek előle, bár a részegek pont hogy nem. Tipikus. Az egyik azt hiszi farsang van és elkezd poénkodni vele. Ó, Atyám! A csokit vagy csaloknál talál be a penge. Aztán megint megy a falon sercegő acél, mintha köszörülnék az élét, mellé a saját baljós, mély hangom, de oda kintről.
- Miért vagytok gyengék?!
Ennyi? Te jó ég! Számoljunk. Nagyjából tíz embert látok még. Mi lenne ha nem a falnál gyülekeznétek? Menjetek már ki! Nem, persze hogy nem! Ezek oda tömörülnek. Emberek. Cöh! Ez már nem az első pánik rohamom a napon. A másik én...hát ő tényleg nagyon más! Elkalandoztam, közben ott tartunk hogy a másik én ellépked a faltól nagyjából a terem közepén áll meg, de ott a fallal szembe néhány méterre. Mögötte meg az dülöngél, akit az előbb lecsapott a pengével és azt szajkózza: itt a vég! Nem látszik rajta sérülés, de határozottan más lett, mint volt. Vajon a másik én így terjeszti Amara akaratát? Az emberek félnek, vannak, akik összekuporodnak, van, aki épp most ragadott egy baseball ütőt a kezébe. Az volt kéznél. Nem tudom mire számít. Nekem sem kellene ezt végig néznem, de kénytelen vagyok, itt nem tudok félrevonulni, nincs hova és nem hunyhatom le a szemét sem, de megeshet nem is tudom. Valahogy sort kell keríteni egy próbára, olyanra, ami alig észrevehető. De sajnos, térjünk vissza az emberekhez. A kisfiú éppen most pisilt maga alá, mellette a pasas jóformán szívrohamot kapott, a nénike csak visít, elviselhetetlenül kappan hangon. Most már drukkolok hogy őt csapja le elsőnek. Egyébként mi a fenét csinálnak még itt bent? Csak meg kellett volna kerülniük. Tudom, nem egyszerű, de ez meg aztán végképp nem megoldás, ami most megy. Ezeknek reszeltek, mennek a többi Amara hívő közé, azt hiszem. A másik én magasba emeli a kaszát, a baseball ütős üt, de ahhoz képest hogy az arcomon töri ketté azt a nyamvadt ütőt, nem történik semmi. Meg sem kottyant nekem, de ami még furcsább, hogy a másik én nem lett dühös ettől. Igaz, a kaszát még mindig ugyanúgy fogja. Jaj! Mindjárt, mindjárt! A legutolsó ilyennél az emberek mind azt mondogatták egymás utánban, hogy "itt a vég", vagy hogy "nemsokára eljön a végítélet" és úgy vonaglottak utánam, mintha cukrot osztogatnék. Kicsit olyan, mint egy diliházban, tudom, mert láttam már olyant. Nyomasztó lesz a légkör, mindenki olyasmiről beszél, ami nincs, fura hangulat ingadozás kelltette nyivákolások kísérik lépteinket, amíg el nem hagyjuk őket. Hát ez rám hatással volt az előbb is, de a másik én, az fel sem veszi. Nem tudom hogy ezek a halandók normálisak maradnak, vagy sem, amúgy nem mindenkinél váltotta ezt ki a dolog. Kétlem hogy Amara bárkit is kihagyna, inkább csak másképp reagálnak rá? Egyébként normális vagyok? Jah, még az vagyok! Még nem sújtott le a kasza, de ne ringassuk magunkat illúziókba, mert csodák nem léteznek és hiába apellálok arra hogy nem én teszem, mert de. Én teszem! Vígasztaljam magam azzal, hogy utána találkozhatom Ophiliával? És reménykedhetek hogy nem megyünk megint külön? Ő még annyira sem önmaga, mint én. Heh, miről beszélek?! Én sem vagyok önmagam! Ez nem én vagyok! Ez Amara műve! Jó ég! Essünk túl rajta! Aztán sürgősen ki kell találnom egy megoldást, különben megőrülök!

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
525
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 07, 2018 9:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Vas. Jún. 11, 2017 11:30 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


Bartholomew külleme talán a külvilág számára nem túl bizalomgerjesztő. Ráébredtem, hogy a hasonló öltözködésű és kinézetű emberek a hajléktalanok köreit gyarapítják – no nem mintha túl sok ész kellett volna hozzá. Fentről is felismertem eme tényt, akkor azonban nem értettem, hogy az ember, az idők folyamán miért nem képes felebarátján segíteni. A magam részéről, ha hasonló embert pillantok meg, nem megyek át az út másik oldalára, csak hogy még véletlenül se keveredjek vele beszélgetésbe. Ellenkezőleg, ahogy tudok, a magam módján, elrejtve saját énemet segítek nekik. Beszélgetek velük, s látom őszinte tekintetükbe, hogy nem akarnak rosszat a világnak, egyszerűen a háború óta ilyenné váltak és nem tudnak ellene tenni.
Az angyal azt hinné, hogy a háború összetartja az emberiséget, hisz általában ez így volt. De most?
Visszatérve a kiindulási gondolataimhoz egy csöppet sem zavar Bartholomew kinézete, számomra ilyen emberi tényezők nem számítanak. Tudom, hogy ki volt ő, ismerem a történetét, láttam harcolni és nekem ez épp elég, hogy külleme ne ijesszen el.
Saját szavaim között még én is elgondolkozok, de látom, hogy ő maga is. Szelíd mosollyal az ajkaimon fogadom kérdését, majd rövidke megjegyzését.
- Nincs rá szükségem, hisz láttam az egészet. Habár azért elolvastam – vallom be töredelmesen, mióta idelent vagyok a könyvek teljes mértékükbe a fogságukba ejtettek, s gondoltam miért ne olvassak azután, hogy miket is írtak rólunk. – Kicsit furcsának találtam, hogy Krisztus születése előtt mennyi beszámolót írtak Atyánk és testvéreink cselekedeteiről, de fiának halála után, szinte már semmit sem írtak. Holott pontosan tudjuk, hogy cselekedetei nem értek ott véget – vonom meg enyhén egyik vállamat. Érthetetlen az emberi gondolkodás számomra még. Az Ótestamentum tele van Atyánk bosszúálló jellemével, s különböző katasztrófák történéseivel, próbatételekkel, azonban az Új, csak egyszülött fiának életével. De itt nem ért véget a történet, az Ő második eljövetele már megtörtént nem is egyszer. Ahogy Raguel is fogalmazott: nem csak ő volt az egyetlen megváltó.
- Eszközök, bábok – hajtom le fejemet, apró mosollyal ajkaimon. Az utóbbi szóról eszembe jut a legutóbbi látogatásom Las Vegasba és… - Ebben tévedsz. Minden egyes cselekedetünkkel, minden egyes harccal az elkárhozott lelkeket kellett védenünk. Emlékezz vissza az özönvízre. Noét és családját megkímélte Atyánk, mert ők jók voltak. Segítségül hívott titeket, hogy védjétek, miközben bárkáját építi. Akárcsak Egyiptom, ahogy a Biblia fogalmazott, kivezette Atyánk népét a rabszolgaságból. Ott is csak őket védtük, de elég a utána következő háborúkra vagy történésekre gondolni. Róma leégésével lényegében csak Nérót figyelmeztette szentségtelen életével, vagy akár ott van még korábbról, ott van Xerxésszel vívott háború a görögöknek. Atyánk leküldte harcosait, hogy a spártaiak oldalán vívjanak csaták. Habár meghaltak, a háborút végül mégis megnyerték – fejtem ki erről véleményemet. Persze, én értem, hogy aki a matérián harcolt, máshogy látja a dolgokat, de fentről, amikor egész életemben az egészet láthattam – és nem tapasztalhattam – ezért teljesen máshogy látom az egész világ működését.
S talán még folytatnám ki nézeteim kifejtését, ha nem szakítanának félbe minket. A harcos azonban a nyugodtásoggam ellentétben másmilyen reakcióval illeti az ide tévelygő vendéget. Hirtelen felpattant alakjára pillantok fel, nyugtató mosolyommal. De mégis ki hibáztatná érte, a történtek után? Aztán csak szórakozottan figyelem enyhe zavarát, halk nevetésemmel karöltve.
- Mindenkinek meglehet a saját véleménye rangjától függően – felelem neki aztán kedvesem, de hirtelen megjegyzésére nem tudok mit reagálni. – Talán nem kellene még… - válaszolom neki, de későn, hisz nehézkesen mászik ki az asztal mögül én pedig követem, csakhogy megállítsam esztelen menni készülését.  
Óvatlanságomban még a poharamat is sikerül felborítani a víz kiömlik az asztalra, de mit sem foglalkozok vele.
S amikor épp beérem, akkor toppan be egy újabb alak a bárba, kinek arca oly ismerős. De időm sincs megszemlélni, kezeivel egyszerűen lök félre, nézem arcélét, zord ábrázatát, s egy pillanat alatt beugrik, hogy ki is ő valójában.
- Igazából nem vagyunk idegenek – javítom ki nyugodt hangommal, s tekintetem aggódva vetem Barholomew felé. Épp ezt akartam elkerülni. – Kérem, hallgasson meg egy pillanatra – kérem őket, egy tétova lépést téve feléjük, ám ekkor az egykori harcos végzetes hibára szánja el magát. Lehunyt szemmel sóhajtom el magamat és a következő pillanatban már csak arra eszmélek, hogy kezemet megragadva húznak a külvilág felé. Az ajtó bezáródása után, azonban továbbra is nyugodtan állok Bartholomew mellett.
- S mégis mit készülsz tenni ellenük? Ez kész öngyilkosság. A harc nem vezet semmihez és ők is megértenék helyzetedet… - válaszolom neki, finoman jelezve, hogy egy pillanat erejéig sem fogom őt itthagyni. Előnyben vannak.
- Azonban, most időt nyertünk, sőt… - tudom, hogy nem sokban fogja őket hátráltatni, de egy kósza szemetes konténert, a krimó fala mellől helyezek el a kijáratnál. Nem kergetem magam hiú ábrándokban, hisz könnyedén áttörik ezt is. Azonban ez is csak lassítja őket. – Gyere velem, értelmetlen a harc, ilyen állapotodban… - kérlelem, de fogalmam sincs, hogy milyen eredményekkel. Közben hallom a bentről kiszűrődő lépteket, hogy lassan kifáradnak. S szívemet aggodalom árasztja el, hogy ők bármennyi segítséget tudnának hívni. Azonban Michael katonái nem elvetemültek, nem olyanok, mint Gabrielé. Velük szót lehet érteni.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Szomb. Jún. 10, 2017 4:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Olyan az egész, mintha újra és újra ugyanazt a kört írnánk le a velem szemben ülő naiv angyallal. Ő hosszan elemez valamit, én meghallgatom, majd humanoid alakomban a szemöldököm érdekes ívelésével fejezem ki akaratlanul is, hogy nem értek vele egyet. Most, míg hosszú monológját hallgatom a jó harcos lényéről, a elmerengve a poharam figyelem, s egyik mutatóujjammal lassan a száján körözök. A mosatlan üveget jól lehet ezzel csak piszkosabbá teszem. Kezeim nem a legtisztábbak, a körmeim fekete kosz öleli körül, kézfejem néhol sebek díszítik. Rémesen hanyagnak tűnhetek, emberi szemléletben talán az is vagyok, de egy olyan angyal számára, aki még magáénak tudhatja a szárnyait, elképzelhetetlen a kín, amin átmegyek. És nem tagadom, hogy egyelőre képtelen vagyok alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Csak tengődök. Tudom, hogy valahol itt van, de nehéz érezni magamban Isten erejét és szeretetét. Távol és tompán, de érzem az Istent. Érzem, hogy még szeret és vállaimon pihenteti óvó kezét, ahogy minden megteremtett lényével teszi. Másrészt nehéz megtartani magamban azt a hitet, miszerint jól érzem. Hisz egész angyallétem alatt azt tanították, azt bizonyították, hogy a bukottak, a számkivetettek, mindtől elfordul a Teremtő, nem tartozhatnak többé a kegyelme alá, nem jobbak, mint a pokolban égő kárhozott lelkek. Érhetően vívódok, hisz az Úr megmentett engem. De miért?
Nos, ez most nem is számít, teljesen elkalandoztam, ezt Ophilia is láthatja. Ettől függetlenül figyelek rá. Sőt, bukott angyalhoz képest kifejezetten kifinomult a modorom. Érces és nyers, ugyanakkor gáláns. A bukottaktól ez nem megszokott, mind keserűek és tisztátalanok. Talán azért van, mert bennem még nem érett meg a dolog. Mert én még lefelé hömpölygök a hegyoldalon és nem értem le a mélységbe, de előbb utóbb be fog következni. A legnagyobb félelmem.
- Valóban így gondolod? – Tekintek fel szemeibe egy alig látható mosollyal. Már az arcomra ülő kifejezésből is egyértelművé válik, hogy a szavait be fogom kontrázni, de nem bántóan, inkább felvilágosítóan. Terelgetően, ahogy az Úr teszi nyájával. Na jó, majdnem úgy. Képtelen vagyok rejteni hangomon a degradálást. – Olvasd a Bibliát, Ophilia. – A fizikai fájdalmam miatt savanyú, ám annál elégedettebb mosoly kúszik át az arcomon, miután komor hangon kioktatom az angyalt. Rég vártam már, hogy egy elméletben nálam okosabb angyal orra alá dörgölhessek egy emberi elszólást. De komolyra fordítva a szót a harcos angyalokat illetően. – Isten eszközei vagyunk. Soha nem az volt a feladatunk, hogy védjük az ártatlanokat. És ne sajnálkozz. – A soha szót hallhatóan kiemelem. Ha az angyal tényleg az, akinek mondja magát, hogy lehet ily ostoba? Nem emlékszik talán az Özönvízre? Szodoma és Gomorára? Egyiptomra? A halandók próbatételeire? Nem is értem, mire gondol, mikor volt feladatunk az „ártatlanok” védelme. Sőt, magáról a kifejezésről is eltérő véleményünk lehet. Illetve, ez részemről nem vélemény, hisz tudom, hogy így van. Az „ártatlanok védelme” az Isten szeretete, a halál utáni megváltás a lelküknek. Nem fogtündérek vagyunk, hanem angyalok. Isten ereje.
De a társalgásunkról ennyit, hisz egy férfi az asztalunkra zuhan. Én pedig már ösztönösen, agresszívan nyúlok a kabátom alatt lapuló angyalpengéért. Indulatosan fel is állok, ám nem rántom elő a fegyvert. Figyelem Ophilia nyugalmát és hamar belátom én is, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy engedjek az ölésre teremtett ösztöneimnek. Igazán zaklatottan, ám szótlanul ülök vissza a helyemre, igyekszem a másik irányba nézni, nem a fickót követni a tekintetemmel, bár ez a másik irány a fal ,szóval érdekes látványt nyújthatok. A nagy harcos.
- Nem áll módomban állást foglalni. – Dörmögöm a falat figyelve. Nem rejtem Ophilia elől az érzéseimet, az angyali kötődésünkben érezheti, hogy nem tartom magam méltónak a véleményalkotásra, hisz elbuktam, nincs már semmilyen célom és jogköröm. De ha már az ösztönöket említem, nos, maradt némi harcos ösztön és ezzel most veszélyt érzek. – Talán jobb lenne mennünk. – Állok fel a szemeibe nézve, s hasonló nehézséggel kikecmergek az asztal mögül, mint ahogy beültem ide. De mielőtt távozhatnánk, bizonyosságot nyer, hogy a férfi nem véletlenül esett az asztalunkra és nem is annyira férfi, sokkal inkább angyal. Tesztelt engem. Amikor kifelé tartunk, egy harmadik alak lép be az ajtón, s mellettünk elhaladva nem kerül ki minket, Ophiliát szimplán ellöki onnan, engem pedig váratlanul gyomorszájon üt. Ekkor visszatér a másik fickó, immár angyalpengével közelít felém.
- Nem szeretjük erre felé az idegeneket. – Szólnak figyelmeztető hangon. Én emelem a fejem, hogy felnézhessek az előttem álló angyalra, de ő kihasználva az átmeneti kábulatomat újra megüt, felszakítva a szemöldököm. Nem akarok harcolni. Fáradt vagyok. Bántani sem akarom a testvéreimet, többé nem. De nem adnak nekem más választást. A kabátom mindkét oldalában angyalpengét tartok, hisz mindig biztosabban és hatékonyabban bántam kettővel, ezt a biztonságérzetet pedig a bukásom után is szerettem volna megtartani. Így nem túl kellemes közértezettel, de mindkettőt előrántom, egy gyakorlott, pörgő mozdulattal állok fel, több helyen végig szántva az előttem és mögöttem álló angyal bőrét a pengékkel. Nem okozok komoly sérüléseket, de ez elég ahhoz, hogy egy percre lelassítsam őket. Csak annyira, amíg megragadom Ophilia kezét és sietősen a kijárat felé indulok vele. Az utcára érve torpanok csak meg és engedem el a finom női kezet.
- Menj innen. – Én majd menekülőre fogom, mert nem vagyok elég erős a harchoz. Két angyal ellen végképp nem. De a szőkeségnek még meg vannak a szárnyai... nem kérem, hogy segítsen, nem kérhetek tőle ilyet, de legalább ő tűnjön el, ha már vele nem foglalkoztak. Nem fognak utána menni.

avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Hétf. Jún. 05, 2017 10:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


Kezdeti tétlenségem gyorsan feloldódik. Igaz még mindig vannak kétséges pontok a cselekedeteimbe, hogy mégis hogyan kellene „normálisan” emberi módra viselkedni. Talán ezt látja a két fickó is, hogy nem igazán vagyok ura a helyzetnek, hisz csak teszek-veszek.
De amikor világossá válik számomra, hogy nem, nem a pultnál fogunk üldögélni, és a pult mögött álló férfi jelenlétében beszélgetni olyanról, mely nem tartozik rá, ujjaimat a pohár köré kulcsolom. Fogalmam sincs mi van benne.
Jah de, víz. De még sose volt alkalmam az életet jelentő nedűt megkóstolni. Eddig nem sok… olyan helyzet adódott, ahol szükségesnek éreztem volna eme cselekedetet.
Azonban úgy tűnik, hogy ez pont egy olyan helyzet.
Beülve az asztal mögé nézem, hogy furcsa testtartásban közeledik ő is és foglal helyet. Görnyedten jár, nem úgy, mint eddig bármikor tette. Múltamnak, képességemnek az átka, hogy túl jól emlékszem mindenre és mindenkire.
Szemöldökömet csak egy pillanatra vonom össze.
- Kevesen vannak már ezzel manapság – húzódik lágy mosolyra ajkam, miközben körmöm hegyével a pohár szélét ütögetem. Próbálok egy nemrég hallott utcai zenész által keltett dallamot utánozni – mondhatom kevés sikerrel.
Fejem enyhén félrehajtva mérem végig a harcost, lelakott küllemét. Ritkán néz ki valaki így, s akaratlanul is eszembe jutnak Cassael szavai, melyeket még a mennyben intézett hozzám. Ajkaimra akaratlanul is halvány mosoly ül ki, épp akkor, amikor Bartholomew is fejét inti. Két angyal, ki egymással szemben ülve némán mosolyognak.
- Több évezrede vagy harcos, s mint feladatod pontosan tudtad mindig is, hogy nem attól leszel jó harcos, hogy minél többet ölsz. Mindig is az ártatlanok védelme volt a feladatunk… feladatod – javítom ki magam, hisz jómagam nem tartozom eme rangos szárnyasok közé. – Számtalan háborút végignéztem, mint külsős szemlélő és tudod, én mit láttam? Egy harcos nem attól lesz igazán jó harcos, hogy vérét ontja másnak. Nem is attól, hogy bebizonyítja mily hatalmas erő lakozik benne. Egy jó harcos a harcban is tisztán tud gondolkozni, túllát saját érzelmein. Egy jó harcos képes elkerülni a csatát… - folytatnám még, de ekkor megdöbbentő vallomással áll elő, mely még bennem is megakasztja a szót.
Habár arcomra engedem, hogy egy pillanatra kiüljön a döbbenet, viszont maga a tény elég sok mindent megmagyaráz nekem. Legfőképp, hogy mit kereshet a városba.
- Sajnálom – felelem őszinte együttérző hangom, s ajkaimat nyitnám is szólásra, ha a rajtunk kívüli egyetlen vendég nem úgy gondolná, hogy most akar kimenni a mellékhelységbe. Ami épp arrafelé van, mint ahol mi ülünk, s amikor elmegy mellettünk egészen véletlenül megbotolva esik asztalunknak.
Higgadtan tekintek fel rá, szelíd mosollyal az arcomon, ám amaz még egy bocsánatkéréssel sem pazarolja időnket, ellökve magát folytatja útját az illemhely felé.
- Ez a háború már túl sok értelmetlen áldozatot követelt tőlünk – kezdek bele halkan, elgondolkodva tekintve a pohárra. – S mégis miért? Mert két testvér túl makacs, hogy belássák, hogy túlontúl messzire mentek csökönyös eszméik kergetésébe? – sóhajtok végül fel. Nem, félreértés ne essék, nem ítélem el egyikőjüket sem. Megértem szándékukat, egyetérteni cselekedeteikkel… - Van, hogy az emberek büntetést érdemelnek, Atyánk már ezelőtt is megoldotta ezt. Ha velük is lett volna baja… Könnyedén megbüntethette volna őket.


§§ szószám 378 §§


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Hétf. Jún. 05, 2017 7:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Különös megkönnyebbüléssel figyelem az elénk tolt két poharat, s bennük a zavaros vizet. Ide érzem a belőle áradó különös aromát. Alkohol lehetett benne, nyilvánvalóan nem mosták el. Spórolni kell a vízzel. És mire fel a nyugodt tekintet, amivel egy másodpercre belefeledkezem az erősen mosatlan kinézetű poharakba? Nos, hosszú ideje ez a legtisztább dolog, amit elém tolnak. Mocskos vagyok és ápolatlan, hozzám képest ez a két pohár patyolat tiszta. Hamarosan fogom a sajátomat és a másik angyal badarságát le sem reagálva követem őt a kis boxhoz. A magam alkatával és a szüntelenül sajgó hátammal nehézkesen csusszanok be a szűk helyre a padszerű ülőalkalmatosság és asztal közé. Hogy ne keltsünk nagy feltűnést azzal, hogy ülünk az italaink felett, szomjasan ürítem feléig a poharam, csak ez után nézek fel Ophilia szemeibe.
- Nincsenek titkaim. – Felelem kedvtelenül, ám őszintén a biztató szavaira. Az egyetlen, akik elől bujkálnom kell, az Gabriel szegmense, de kétlem, hogy közülük bárkivel kapcsolatban állna. És ha már titkoknál tartunk... azt az információt sincs okom visszatartani, hogy elbuktam. Talán meg sem lepné, hisz nézzen rám. Árnyéka vagyok néhai önmagamnak. És tudod annak ellenére, hogy a főbűnök a bukásom ellenére sem hálózták be lényem, hogy nem fordulok a világ felé sem kevélységgel, sem irigységgel, egy rövid időre mégis jól esik magam abban a hitben ringatni, hogy Ophilia nem tudja, ki vagyok valójában. Hogy mi vagyok. Illetve mi nem. Hogy harcos angyalként tekint rám. A saját gondolatomra egy apró, néma mosollyal fújom ki a levegőt, futólag lehajtva és megcsóválva a fejem. Nem vagyok a szavak angyala. Hogyan kezdjek ebbe bele? Szégyellem magam. Azzá váltam, akiket egykor magam is megvetettem. Akiket még ma is megvetek.
- Tudod, huszonegynéhány év után rájöttem, hogy harcosnak lenni nem csak az ölésről szól. – Tekintek fel a szép és tiszta szemekbe, miközben monológba kezdek, melyet csak gondolataimban, önmagamnak címezve folytatok. Képesnek kell lennünk azt tenni, ami helyes, akkor is ha nehéz. Én pedig ezt tettem. Megtagadtam a felettesemtől kapott parancsot. Ezzel megtagadtam maga Gabriel szavait is. Őszinte és mély szégyen van bennem, ám megbánás nincs. Hiszem, hogy Isten elvei szerint cselekedtem. Hiszem, hogy Isten teremtette ilyennek a mellkasomba a szívet, mely képtelen volt több vért ontani. Ahogy Lucifert és Gabrielt is olyannak teremtette, amilyennek. És Ophiliát is. Mind a kirakósa tökéletlenül tökéletes részei vagyunk. – Ez a felismerés pedig a bukáshoz vezetett. – Bököm ki, amit valahol mélyen ő is sejthet, ha egy kicsivel is több esze van, mint amennyi látszik. – Hidd el, nem Gabrielen, vagy a végrehajtóin múlt, hogy még életben vagyok.

avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Csüt. Május 18, 2017 6:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


- Igaza? – pislogok rá értetlenül, hirtelen nem tudván, hogy mire is gondol. Vagy hogy miként érti. Nem követné hűen, hogyha nem adna neki mindenben igazat, ezt én értem. Ez világos még az én számomra is – ennyire agyalágyult még nem lettem idelent. Habár. Néha elég ostobának tudom magam itt érezni. Pedig egykoron milyen pengén vágott az eszem… Magamba sóhajtva indulok meg előre, hogy közbe idétlenül kezdjek el magyarázkodni a harcosnak.
Együgyű nevetésemet visszarántása vet véget. Visszapördülve tekintek fel rá, alsó ajkaimba beleharapva hallgatom mondandóját. Oh, hogy csak ennyiről van szó. Egy pislogást követően arcomra visszaköltözik a szelíd mosoly.
- Emiatt ne aggódj – hajtom oldalra a fejemet. – Tudod… - nézek újra el mellette, hogy összeszedhessem gondolataimat. – Nem tudom tehetetlenül nézni, ahogy marcangoljátok egymást. Ahogy az egymással való vetélkedéssel vagytok elfoglalva, ahelyett… De nem ment el az eszem, és nem is szándékozom bajba kerülni, azért a testi épségemre még vigyázok. Vagyis… igyekszem. Többé kevésbé. Bár lehet inkább kevésbé, olyannyira más itt lent a Földön minden – dől belőlem újra a szó, néha kissé tán összefüggéstelenül. Mosolyogva csóválom meg a fejemet.
- Veszélyben, elég sokan vannak abban, mégis, kérlek higgy nekem, hogy ez a bár megfelelő menedék egy kis időre. Ha másban nem is a megfigyelésbe jó vagyok – húzom ajkaimat szelíd mosolyra, s ha hagyja, akkor megfordulva indulok tovább a pub felé.
Hirtelen jött zavaromból Bartholomew segít ki, s a pult irányba indul el. Megkönnyebbülten sóhajtok fel és indulok meg utána. Könyökétől nem messze simítom tenyereimet az ósdi falapból készült bútorzatra, s az egyik bárszékre csusszanok fel. Feltekintve rá, tán meglátok valamit a tekintetében, amitől elbizonytalanodom tettem helyességétől.
- Vagy nem? – utalok helyet foglalásomra, miközben a mufurcnak tűnő csapos két korán sem tiszta pohárba löki elénk az italokat. – Vagy nem. Vagy de? Nem? Nem… - vitatom meg magammal a döntést igazából, kissé zavartan, s lecsusszanok a puha bőrpárnáról.
Óvón fogom két kezem közé a poharat és széttekintve a minket méregető ürgével ellentétes irányba indulok el. Tekintetem csak néha vetem az alak felé, de szerencsére gyorsan háttal kerülök neki. Helyet foglalva egy elkerített boxba, Ha követ a harcos, megfontoltan szólalok meg újra.
- Mi szél hozott egyébként erre? Ne félj nem árulom el senkinek… Nincs nagyon kinek… - biztosítom erről, még azelőtt, hogy bizalmatlankodni kezdene. Bár még így sem garancia, hogy nem fogja megtenni.

§§ szószám 378 §§


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Vas. Május 14, 2017 7:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Szóval igaza van Gabrielnek. – Jutok a nagy megállapításra, amikor a nő arról kezd beszélni, hogy a mennyben angyalokat bujtatott. Az arkangyal ravasz egy róka, tehát ezért végez újabb és újabb tisztogatásokat odafent. Nem pedig azért, mert üldözési mániája van. Tompán lépkedek a szőkeség után, ő pedig csak beszél és beszél. Nem tudom, az utóbbi hónapok során összesen szóltak-e hozzám ennyit. A terep nem ilyen. De a szavai végül megakadnak bennem, ennek pedig hangot is adok. – Ophilia. – Ejtem ki az övéhez képest mély hangomon a nevét, miközben utána nyúlva megragadom az egyik felkarját és visszatartom. Kényszerítem, hogy rám nézzen, belé fojtva a kínos kacagását.
- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy elutasítsam a segítséged. – Ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. Számomra már nincs büszkeség, vagy erkölcs. Sem mártírság. – De figyelmeztetlek. Nem érek annyit, hogy bajba kerülj miattam. Ha valóban olyan veszélyben vagyok, ahogy állítod... – Nem fejezem be a mondatot, de igen egyértelműen emelem meg a szemöldökömet, fel a homlokom közepéig. Ha engem itt helyszínen megölnének, akkor nem túl jó ötlet engem támogatni. Nem igaz? Nem is értem, miért teszi. Amíg nem láttam a saját szemeimmel, nehéz volt elhinni a katonák közt terjedő „legendákat”, hogy valóban léteznek ilyen együgyű, naiv, ostoba angyalok. Én pedig lehet, hogy egy ilyen angyalnak most többet köszönhetek majd, mint amennyit meg tudnék hálálni.
Később a kocsmába besétálva, rögvest felmérem a minket figyelő két alakot. Az ellenséges tekintetükre ölni készülővel reagálok. Eszem ágában sincs ilyesmi, de elég időt töltöttem katonaként ahhoz, hogy a kifejezés az arcomra fagyjon, ha valaki méreget. A mellettem álló angyal zavart hangja térít észhez. Furcsállva tekintek le rá, de össze is áll a kép. Megcsóválom a fejem és ez alkalommal én indulok előre, egyenest a pulthoz sétálva. Nem áll szándékomban tovább titkolni előtte a különös tartásom. Egy átlagos angyalnak fel sem tűnne, csak a sokat látottaknak. Talán neki sem fog.
- Két vizet. – Könyöklök a pultra, ahogy a háború előtt az emberektől láttam. Majd kérdően Ophiliára pillantok. Ha megkaptuk az italunkat, jobb lenne egy eldugott sarokban helyet foglalnunk, nem igaz?

avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Vas. Május 14, 2017 1:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


Apró monológomra nem kapok semmiféle választ, melyet jó előljelnek is vehetnék. Magamba fohászkodom, amiért nem néz ő is komplett idiótának, csak mert néha többet vagyok képes beszélni, mint más angyaltársam. De hát, hol tehetek én erről, hogy egész életemben alig találkoztam valakivel, ha igen, akkor nekik is vagy az életük történetét meséltem el, vagy ama eseményt, melyre olyannyira kíváncsiak voltak.
Itt, az emberek világában meg egyszerűen annyi könyvet forgathatok kezeim között, hogy eme szóáradat azóta csak megduplázódott. Már ha megengedném magamnak. Igyekszem magam visszafogni, s a harcos felé szelíd mosolyt villantok.
- Nehéz ezt egy olyannak elfogadnia, ki más sem csinált eddig, csak az események vonulatát figyelte – felelem csendesen, enyhén lehajtott fejjel. Zavartan simítom szőke fürtjeimet fülem mögé, ahogy újra feltekintve előbb elnézek mellette. Nehéz, nagyon nehéz. Talán ezért sem akartam sose lejönni az emberek közé? Itt… Olyan minden, mintha egy helyben állna, egy-egy esemény, melyek oly csekélyek az összeshez képest…
Mielőtt azonban elkísérném az egyik kihaltnak tetsző helyre, kérdésözönöket zúdítok rá, amikre ismételten csak csekély választ kapok.
- Ennek nem szabadna így lennie, Barholomew. Az angyaloknak nem egymással kellene marakodniuk, nem ez a dolgunk. Nem erre teremtettek – hajtom enyhén oldalra a fejemet, miközben megrázom azt. Tudom, hogy sokan nem így gondolják, tudom, hogy emiatt sokszor ostobának is tekintenek. Azonban kiállok elveim mellett.
Továbbra sem tudom a célját, hogy miért van itt, de ez nem is lényeg. Igyekszem nem csak szavakat adni hitemnek, hanem aképen cselekedni is, ezért is fordulok újra meg, hogy elinduljak a pub felé. Feltűnik, hogy nem teljesen sétál mellettem, mégis ahelyett, hogy félelem uralkodna el rajtam, valahol megnyugszom. Árthatna nekem, hisz tudja, hogy sehogy se tudnék védekezni ellene. Egyelőre mégsem teszi: miért?
Nevem hallatán hümmentve fordítom felé tekintetem, mosollyal az arcomon.
- Ugyanazért, amiért a mennyben segítettem azokat, akik nem Gabriel oldalán álltak – vallom be neki tetteimet könnyedén, amiért most a Földön vagyok – Komolyan gondoltam szavaimat. Én nem akarok ártani sem neked, sem más testvéremnek. Nem tudom, hogy miért vagy a városba, nem tudom, hogy mi a célod itt, de azt igen: ha Michael katonái meglátnak, annak végzetes következménye lehet. Ha módomban áll igyekszem annyi angyalt megvédeni ettől, amennyire csak képes vagyok. Persze… sajátos módszereimmel, mert lássuk be, a rábeszélésen és a bújtatáson kívül nincs más fegyverem – nevetem el magam könnyedén, igyekezve ügyet sem vetni arra, hogy mily könnyedén fogadná el a kelepcébe csalást.
Elérve a italszolgáltató egységet, könnyed mozdulattal nyitom ki annak ajtaját. Betérve azonban tétován torpanok meg és nézek körül.
Mit is kellene most tennem? Értetlenül pillantok a pult irányába, majd a tömérdek üres asztalok felé. Tán ha ketten ülnek idebent, nem többet, ők különös tekintettel figyelnek fel ránk. Egyikük szeme vészjóslóan húzódik össze, ám ül korsó söre fölött. Vagyis azt hiszem, hogy az lehet, ebben nem vagyok biztos. A másik, a pult mögött áll, amaz is kedvtelenül szemlél minket.
- Öhm… - szólalok meg, hogy aztán alsó ajkamba harapva toporogjak egyhelyben. Nem vagyok az ilyen helyek ismeretének mestere. Valójában fogalmam sincs, hogy most mit is kellene csinálnom.


§§ szószám 494 §§


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Szomb. Május 13, 2017 11:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ophilia && Bartholomew
Ophi vagyok, a mennyek. – Irattárosa. – Ejtem ki az angyallal egyszerre a szócskát, tudtára adva, hogy név alapján már be tudom azonosítani. Valóban egy „a büdös életben nem fogunk észrevenni harcosként” poszt, de én mindig nyitott szemmel jártam, így ha lényegében nem is kereszteztük eddig egymás útjait, tudom ki ő és mi volt a dolga a mennyekben. Legalábbis nagyjából. Majd végig hallgatom a lelkendezését a fajtámról. Különös tekintettel figyelem, egy érdekes tónusú grimasszal. Valójában nem tudom eldönteni, hogy jó érzéssel töltenek-e el a szavai, vagy sértőek. Nem miatta, miattam. Nem vagyok harcos angyal. Sőt, angyalnak is alig vagyok titulálható. Ne lelkendezzen itt nekem.
Miután nyíltan és gorombán ostobának szólítom, és eljut a tudatomig a nem tetsző reakciója, azt hiszem, ideje lenne visszavenni. A testalkatom talán még megvan, de nem vagyok már nagy és erős harcos angyal, aki egyetlen szárnycsapással küld a túlvilágra egy tucat démont. Remek harcos voltam, de nem pótolhatatlan. Most pedig nem vagyok senki. És a Gabriel seregében felvett pökhendiséget talán ideje lenne elengedni, ha túl akarok élni... ha nem akarom elüldözni az első angyalt, aki nem akar helyszínen megölni.
- Néhány eseményt jobb nem követni, Ophilia. – Csóválom meg a fejem a szemeibe nézve. A hangom meglepően gyengéd és elernyedt. Túl ellent mondásos. Az emberi faj azt hiszem erre mondja, hogy keserédes. Vagy hogy mímelt. Nem is tudom. De láthatóan valamit nem mondok ki nyíltan. Hisz miért kötném az orrára, hogy elbuktam, ha magától nem tudja? Miért segíteném elő, hogy ő is undorral tekintsen rám? Ugyan már, had élvezzem ki kicsit az angyali létet, még ha hamis álomkép is csupán.
- Mi már rég nem segítünk egymásnak. – Felelem a szavaira. Hallhatóan általánosságban beszélek, az angyalokról. Kiábrándult vagyok, érthető. Valahol mégis reménnyel telt. Hiszem, hogy az Úrnak még céljai vannak velem. Nem tudom mi, nem tudom mennyire elenyésző, vagy azért mentett-e meg és sodort ide, hogy Mihály végül információkat nyerhessen ki belőlem... nem tudom. És nem is az a dolgom, hogy tudjam. Megkérdőjelezni pedig végképp nincs jogom a döntéseit. Az egyetlen, amit most tehetek, hogy az írnokkal tartok.
- Ophilia. – Szólítom újra a nevén, az említett bár felé tartva. Mellette megyek, egy lépéssel mégis mögötte. Nem szeretnék esélyt adni rá, hogy észrevegye, nem azzal a tartással sétálok, amivel egy angyalnak kellene. Hogy nem rendelkezem már a magasztos egyensúllyal, amit a szárnyaimnak köszönhetnék. – Ha Gabriel harcosa vagyok San Francisco határán... Miért segítesz nekem? Vagy ha nem is segítesz, csak kelepcébe csalsz, miért finomkodsz ennyire? – Meglepheti, de a legkevésbé sem hallani a hangomon, hogy zavarna, ha tényleg csak a vesztem felé vezetne.

avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Szomb. Május 13, 2017 11:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


- Mert nem érdekem egyik angyaltársam halála sem – felelem neki őszintén. Eleget hazudtam már odafent, talán neki is az elmúlt 25 év alatt. Már magam sem tudom, most az én memóriám sem az igazi. Járt volna fent, vagy nem? Vele is elhitettem egykoron, hogy hűen szolgálom Gabriel nézeteit? Igaz akkoriban nem sűrűn mozdultam ki irattáramból, ha meg is tettem, igyekeztem olyan helyekre menni, hol angyalba sem botolhattam volna.
- Öhm, igaz is – rázom meg enyhén a fejemet, egy pillanatnyi zavar mosollyal ajkaim szegletében. Persze, hisz honnan is tudná ki vagyok. Miért csodálkozom el mindig, hogy az ismeretségeim általában egyirányúak? Tán úgy vélem, hogy attól, hogy én ismerem valaki életét, az illetői is ismeri az enyémet. – Ophilia vagyok… A mennyek irattárosa egykoron – mondom ki nehezen a szavakat, hisz továbbra is szívem szakad meg, hogy ott kellett hagynom életem munkáját, dédelgetett kincseimet. De hogy fog-e neki mondani valamit a nevem? Kétlem. Rangomnál fogva elég jelentéktelen angyalnak számítok, igazából inkább az lepne meg, ha valóban felismerné nevemet.
- De hát, hogyne tudnám – nézek rá értetlenül – Bartholomew vagy, az egyik legkiválóbb harcos, na jó, igazából mind azok vagyok. Mármint, akik harcosok, azok mind kiválóak és mindannyian remek, egyedi képességekkel bírtok. És igazán, de igazán lenyűgöző életetek van mindannyitoknak – magyarázom tán kissé hosszabban és  zavartabban, mint az megszokott egy repdeső lénytől. Azonban sose volt más fegyverem, mint a nyelvem és elég régen járattam már másnak is a számat, így persze, hogy kihasználom azt az alkalmat, amikor…
- A Földről elég nehéz követni az eseményeket – ráncolom meg újra szemöldökömet. Az elmúlt időszakba egyre jobban frusztrál a tudat, hogy nem tekintettem le egyszer sem a háború óta az emberek világára, az meg még jobban, hogy innen meg még jobban átláthatatlan az itt folyó események.
- Tessék? – hajtom enyhén félre a fejemet, tekintetembe enyhe értetlenség lapul. Egy pillanat erejéig eltekintek mellette, s válla fölött a falra pillantok, majd újra vissza rá. Sok mindennek neveztek már az elmúlt hetekbe, de hogy ostobának? Ez egy olyan dolog, melyet teljesen kikérhetnék magamnak, teljesen jogosan. – Nem, nem vagyok ostoba, nem is értem, hogy… - kezdek bele könnyedén, majd szavaim megakadnak. Észlelem sérüléseit. Ő is egy oly harcos, ki folyton bajba keveri magát?
- Gyere, itt nem vagy biztonságba. Van itt egy csendes bár, vagyis az a hír járja róla. Oda nem szokott betérni az őrjárat… - felelem végül, tétován elfordulva tőle, de aztán csak visszafordulok felé, mert nem és nem hagy nyugodni a tudat. – Miért… Gondolod, hogy az lennék? Nem áll szándékomban ártani neked, miért olyan meglepő az, ha valaki segíteni akar, bárkinek közülünk?


§§ szószám 497 §§


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Szomb. Május 13, 2017 10:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ophilia && Bartholomew
Gyanakvóan méregetem a látszólag fiatal nőt. Nyilvánvaló, hogy angyal, de nem ismerem őt fel. Akkor ő miért ismer engem? És ha ebben a városban tanyázik, akkor miért félt Mihálytól, ahelyett, hogy szimplán a karjaiba lökne? Elcsodálkozom, hogy mennyi mindenről maradhattam le, míg elvakultan Gabrielt követtem. Megemelt szemöldökkel, egyetlen mukkanás nélkül hallgatom az ismeretlen angyal szolid tajtékzását. Hasonló arcot vághatok, mint egy megszeppent embergyerek, amikor a szülőanyja leszidja. De nem tart sokáig. Hamar megszigorítom minden vonásom, s egy harcos angyalhoz méltó merevséggel nézek le rá. Majd megragad és erőteljesen próbál bentebb rángatni a sötétülő utcán. Én pedig hagyom. Úgy két lépés erejéig mindenképp.
- Miért segítenél nekem? – Rántom el végül a karom, hogy feltegyem a nagy kérdést. Miért? – Ki vagy te? – Nyilvánvalóan nem Gabriel beépített angyala, mert akkor már nem élnék. És ha ennyire félt a másik ark katonáitól, akkor valószínűleg azt az oldalt sem erősíti túlzottan. Ami számomra különös. De további kérdések és válaszok helyett csak elhallgatok és már-már zavarba ejtően meredek a szőkeség arcába. Mintha azt figyelném, hogy melyik ponton kezdjem lefejteni róla a bőrt. Erről persze szó sincs. Mindössze kezd összeállni a kép. – Neked... Fogalmad sincs, ki vagyok, ugye? – Teszem fel nyögvenyelősen a költői kérdést, majd egy gyors fejrázással javítok, illetve egyértelműsítek rajta. – Hogy mi történt velem. – Cseng a mondat végén a ki nem ejtett kérdőjel. Ami még inkább elgondolkodtat, hogy miért segítene nekem, de... Oké. Egyszerre csak egy rejtéllyel foglalkozzunk.
- Te tényleg ennyire ostoba vagy? – Bököm ki végül, ami a nyelvemen van. Tessék lássék, azért csak maradt bennem valami abból a nyers stílusból, amit Gabrielt szolgálva tanúsítottam a világ felé. De hogy mire gondolok ezzel? Nézzen rám. Mocskos vagyok. Nyúzott. Láthatóan régóta gyógyuló sérülésekkel. Nem úgy nézek ki, mint egy angyal. Sokkal inkább, mint egy koldus. Persze hogy is fordulhatna meg a fejében, hogy letaszítottak. Hisz ez esetben nyilvánvalóan nem kellene életben lennem. Gabriel és társai nem végeznek félmunkát.

avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Szomb. Május 13, 2017 9:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


Gyertyák lágy, meleg fénye világítja meg apró kis házikóm hodálynyi méretű helységét. Az apró fény töri meg a végtelen sötétséget eme baljós éjszakán. Megsárgult lapokat remegő láng ragyogja be aranyló színével. Minden apró lélegzetvételemnél egyre jobban vibrál, mégsem alszik ki, teszek róla.
Jane Austen lebilincselő művét végre kezeim között forgatva köti le teljes mértékkel gondolataimat. Vagyis, csak kötné le. Valami furcsa érzés kerít hatalmába, valami… megmagyarázhatatlan. Hirtelen szívembe aggódó fájdalom hasít, pulzosom fokozatosan emelkedik. Olyan, mintha valami rossz készüldődne, valami veszélyt sejtető. Legutoljára akkor éreztem ilyet, amikor a mennyben Ramiel…
Fejemet hevesen megrázva próbálom kiűzni eme érzést elmémből, ám ez mit sem változik. Neszek hallok meg a ház elől. Óvatos léptekkel indulok meg az ajtó irányába. Átnézve a bejárat melletti ablakon, kémlelem a sötét éjszakát. Semmi sincs odakint. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ám, éktelen zörej kavarja fel az éj nyugalmát.
Ijedten felpillantva, azonban csak azt látom hogy egy kóbór macska borítja fel a fémszemetest. Kezem szívemre tapasztva próbálom csillapítani heves szívdobogásomat. Ám a rossz sejtelem mit sem csillapodik.
Hirtelen ötlettől vezérelve nyúlok kabátomért, s lépek ki az éjszakába. Kellemes tavaszi éjszaka, a kabátra is csak azért van szükségem, hogy ne tűnjek ki nagyon a tömegből. Céltalanul indulok el. Vagyis nem is annyira: egyszerűen csak érzem, hogy mennem kell. Nem tudom, hogy hova és hogy miért, de hogy mennem kell abba az irányba. És kész.
Egészen addig, amíg egy ismerősnek nem vélt alakot meg nem pillantok befordulni egy utcába.
- Lehetséges lenne? – kérdezem magamból, szemöldökeimet ráncolva. Óvatos léptekkel indulok utána, talán csak rémképeket látok, hiszen mit keresne itt? Semmi dolga nincs eme városba. Nem, az nem lehet, hogy… Mindazonáltal a rossz érzés, mely egyre gyarapodott bennem, most mintha tetőfokára akarna hágni szívembe. Igyekszem több méternyi távolságot tartani az ismerős idegentől, mégsem téveszteni szem elől. Biztos, hogy tévedek, de nem kockáztathatom. Többé nem.
Több sarok elhagyása után is kitartóan követem az egyre elnéptelenedő apró kis utcákon. Lehajtott fejjel fordulok be, amikor éles rántást érzek hajamnál fogva. Halk sikkantásom töri meg az éj csendjét. Testem tehetetlenül csapódik a téglafalnak, kezeimmel próbálva tompítani az ütést.
- Várj, várj, várj… - tartom el tenyerem a faltól, habár alkarom szorosan simul rá, jelezve, hogy nem akarok semmi rosszat. A szorítás hajamon egyre gyengül, mígnem elengedve lép hátra pár lépést. Apót sóhajtva fordulok meg. Dorgoló hangjára szemöldökömet újra csak értetlenül ráncolom össze.
- Hogy nekem!? – kérdem értetlenül, aztán hirtelen eszembe jut, hogy miért is kezdtem el percekkel ezelőtt követni – Te normális vagy? Mit keresel itt? Tudod, hogy mi történne, ha megtudnák, hogy itt vagy? Főleg ezen a részen!? Atyánk szerelmére – elindulva felé, karját megfogva próbálom arrébb ráncigálni – Michael angyalai nemsokára erre tesznek egy kisebb kitérőt szokásos esti felderítésükbe – suttogom szinte halkan. Ugyanis nem esett nehezemre végre felismerni a harcost, ki Gabriel egyik hű katonája. Ez pedig… nem épp az általuk annyira kedvelt város. Az utóbbi időben elég időm volt megfigyelni, hogy merre is járkálnak nappal és éjszaka Michael harcosai a városba. – Bajba akarod magad keverni? – záporoznak kérdéseim egymás után, reménykedve, hogy válaszokat is kapok rá.


§§ szószám 497 §§


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Ki vagyok én? (lételméleti kérdések)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
7/6
Leviatánok
8/6
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
3