• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
Külterületi kocsma és környéke
SzerzőÜzenet

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Júl. 11, 2017 8:15 pm írtam neked utoljára


***
szabad a játéktér

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Jún. 11, 2017 11:30 am írtam neked utoljára


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


Bartholomew külleme talán a külvilág számára nem túl bizalomgerjesztő. Ráébredtem, hogy a hasonló öltözködésű és kinézetű emberek a hajléktalanok köreit gyarapítják – no nem mintha túl sok ész kellett volna hozzá. Fentről is felismertem eme tényt, akkor azonban nem értettem, hogy az ember, az idők folyamán miért nem képes felebarátján segíteni. A magam részéről, ha hasonló embert pillantok meg, nem megyek át az út másik oldalára, csak hogy még véletlenül se keveredjek vele beszélgetésbe. Ellenkezőleg, ahogy tudok, a magam módján, elrejtve saját énemet segítek nekik. Beszélgetek velük, s látom őszinte tekintetükbe, hogy nem akarnak rosszat a világnak, egyszerűen a háború óta ilyenné váltak és nem tudnak ellene tenni.
Az angyal azt hinné, hogy a háború összetartja az emberiséget, hisz általában ez így volt. De most?
Visszatérve a kiindulási gondolataimhoz egy csöppet sem zavar Bartholomew kinézete, számomra ilyen emberi tényezők nem számítanak. Tudom, hogy ki volt ő, ismerem a történetét, láttam harcolni és nekem ez épp elég, hogy külleme ne ijesszen el.
Saját szavaim között még én is elgondolkozok, de látom, hogy ő maga is. Szelíd mosollyal az ajkaimon fogadom kérdését, majd rövidke megjegyzését.
- Nincs rá szükségem, hisz láttam az egészet. Habár azért elolvastam – vallom be töredelmesen, mióta idelent vagyok a könyvek teljes mértékükbe a fogságukba ejtettek, s gondoltam miért ne olvassak azután, hogy miket is írtak rólunk. – Kicsit furcsának találtam, hogy Krisztus születése előtt mennyi beszámolót írtak Atyánk és testvéreink cselekedeteiről, de fiának halála után, szinte már semmit sem írtak. Holott pontosan tudjuk, hogy cselekedetei nem értek ott véget – vonom meg enyhén egyik vállamat. Érthetetlen az emberi gondolkodás számomra még. Az Ótestamentum tele van Atyánk bosszúálló jellemével, s különböző katasztrófák történéseivel, próbatételekkel, azonban az Új, csak egyszülött fiának életével. De itt nem ért véget a történet, az Ő második eljövetele már megtörtént nem is egyszer. Ahogy Raguel is fogalmazott: nem csak ő volt az egyetlen megváltó.
- Eszközök, bábok – hajtom le fejemet, apró mosollyal ajkaimon. Az utóbbi szóról eszembe jut a legutóbbi látogatásom Las Vegasba és… - Ebben tévedsz. Minden egyes cselekedetünkkel, minden egyes harccal az elkárhozott lelkeket kellett védenünk. Emlékezz vissza az özönvízre. Noét és családját megkímélte Atyánk, mert ők jók voltak. Segítségül hívott titeket, hogy védjétek, miközben bárkáját építi. Akárcsak Egyiptom, ahogy a Biblia fogalmazott, kivezette Atyánk népét a rabszolgaságból. Ott is csak őket védtük, de elég a utána következő háborúkra vagy történésekre gondolni. Róma leégésével lényegében csak Nérót figyelmeztette szentségtelen életével, vagy akár ott van még korábbról, ott van Xerxésszel vívott háború a görögöknek. Atyánk leküldte harcosait, hogy a spártaiak oldalán vívjanak csaták. Habár meghaltak, a háborút végül mégis megnyerték – fejtem ki erről véleményemet. Persze, én értem, hogy aki a matérián harcolt, máshogy látja a dolgokat, de fentről, amikor egész életemben az egészet láthattam – és nem tapasztalhattam – ezért teljesen máshogy látom az egész világ működését.
S talán még folytatnám ki nézeteim kifejtését, ha nem szakítanának félbe minket. A harcos azonban a nyugodtásoggam ellentétben másmilyen reakcióval illeti az ide tévelygő vendéget. Hirtelen felpattant alakjára pillantok fel, nyugtató mosolyommal. De mégis ki hibáztatná érte, a történtek után? Aztán csak szórakozottan figyelem enyhe zavarát, halk nevetésemmel karöltve.
- Mindenkinek meglehet a saját véleménye rangjától függően – felelem neki aztán kedvesem, de hirtelen megjegyzésére nem tudok mit reagálni. – Talán nem kellene még… - válaszolom neki, de későn, hisz nehézkesen mászik ki az asztal mögül én pedig követem, csakhogy megállítsam esztelen menni készülését.  
Óvatlanságomban még a poharamat is sikerül felborítani a víz kiömlik az asztalra, de mit sem foglalkozok vele.
S amikor épp beérem, akkor toppan be egy újabb alak a bárba, kinek arca oly ismerős. De időm sincs megszemlélni, kezeivel egyszerűen lök félre, nézem arcélét, zord ábrázatát, s egy pillanat alatt beugrik, hogy ki is ő valójában.
- Igazából nem vagyunk idegenek – javítom ki nyugodt hangommal, s tekintetem aggódva vetem Barholomew felé. Épp ezt akartam elkerülni. – Kérem, hallgasson meg egy pillanatra – kérem őket, egy tétova lépést téve feléjük, ám ekkor az egykori harcos végzetes hibára szánja el magát. Lehunyt szemmel sóhajtom el magamat és a következő pillanatban már csak arra eszmélek, hogy kezemet megragadva húznak a külvilág felé. Az ajtó bezáródása után, azonban továbbra is nyugodtan állok Bartholomew mellett.
- S mégis mit készülsz tenni ellenük? Ez kész öngyilkosság. A harc nem vezet semmihez és ők is megértenék helyzetedet… - válaszolom neki, finoman jelezve, hogy egy pillanat erejéig sem fogom őt itthagyni. Előnyben vannak.
- Azonban, most időt nyertünk, sőt… - tudom, hogy nem sokban fogja őket hátráltatni, de egy kósza szemetes konténert, a krimó fala mellől helyezek el a kijáratnál. Nem kergetem magam hiú ábrándokban, hisz könnyedén áttörik ezt is. Azonban ez is csak lassítja őket. – Gyere velem, értelmetlen a harc, ilyen állapotodban… - kérlelem, de fogalmam sincs, hogy milyen eredményekkel. Közben hallom a bentről kiszűrődő lépteket, hogy lassan kifáradnak. S szívemet aggodalom árasztja el, hogy ők bármennyi segítséget tudnának hívni. Azonban Michael katonái nem elvetemültek, nem olyanok, mint Gabrielé. Velük szót lehet érteni.


Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Jún. 10, 2017 4:22 pm írtam neked utoljára



Olyan az egész, mintha újra és újra ugyanazt a kört írnánk le a velem szemben ülő naiv angyallal. Ő hosszan elemez valamit, én meghallgatom, majd humanoid alakomban a szemöldököm érdekes ívelésével fejezem ki akaratlanul is, hogy nem értek vele egyet. Most, míg hosszú monológját hallgatom a jó harcos lényéről, a elmerengve a poharam figyelem, s egyik mutatóujjammal lassan a száján körözök. A mosatlan üveget jól lehet ezzel csak piszkosabbá teszem. Kezeim nem a legtisztábbak, a körmeim fekete kosz öleli körül, kézfejem néhol sebek díszítik. Rémesen hanyagnak tűnhetek, emberi szemléletben talán az is vagyok, de egy olyan angyal számára, aki még magáénak tudhatja a szárnyait, elképzelhetetlen a kín, amin átmegyek. És nem tagadom, hogy egyelőre képtelen vagyok alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Csak tengődök. Tudom, hogy valahol itt van, de nehéz érezni magamban Isten erejét és szeretetét. Távol és tompán, de érzem az Istent. Érzem, hogy még szeret és vállaimon pihenteti óvó kezét, ahogy minden megteremtett lényével teszi. Másrészt nehéz megtartani magamban azt a hitet, miszerint jól érzem. Hisz egész angyallétem alatt azt tanították, azt bizonyították, hogy a bukottak, a számkivetettek, mindtől elfordul a Teremtő, nem tartozhatnak többé a kegyelme alá, nem jobbak, mint a pokolban égő kárhozott lelkek. Érhetően vívódok, hisz az Úr megmentett engem. De miért?
Nos, ez most nem is számít, teljesen elkalandoztam, ezt Ophilia is láthatja. Ettől függetlenül figyelek rá. Sőt, bukott angyalhoz képest kifejezetten kifinomult a modorom. Érces és nyers, ugyanakkor gáláns. A bukottaktól ez nem megszokott, mind keserűek és tisztátalanok. Talán azért van, mert bennem még nem érett meg a dolog. Mert én még lefelé hömpölygök a hegyoldalon és nem értem le a mélységbe, de előbb utóbb be fog következni. A legnagyobb félelmem.
- Valóban így gondolod? – Tekintek fel szemeibe egy alig látható mosollyal. Már az arcomra ülő kifejezésből is egyértelművé válik, hogy a szavait be fogom kontrázni, de nem bántóan, inkább felvilágosítóan. Terelgetően, ahogy az Úr teszi nyájával. Na jó, majdnem úgy. Képtelen vagyok rejteni hangomon a degradálást. – Olvasd a Bibliát, Ophilia. – A fizikai fájdalmam miatt savanyú, ám annál elégedettebb mosoly kúszik át az arcomon, miután komor hangon kioktatom az angyalt. Rég vártam már, hogy egy elméletben nálam okosabb angyal orra alá dörgölhessek egy emberi elszólást. De komolyra fordítva a szót a harcos angyalokat illetően. – Isten eszközei vagyunk. Soha nem az volt a feladatunk, hogy védjük az ártatlanokat. És ne sajnálkozz. – A soha szót hallhatóan kiemelem. Ha az angyal tényleg az, akinek mondja magát, hogy lehet ily ostoba? Nem emlékszik talán az Özönvízre? Szodoma és Gomorára? Egyiptomra? A halandók próbatételeire? Nem is értem, mire gondol, mikor volt feladatunk az „ártatlanok” védelme. Sőt, magáról a kifejezésről is eltérő véleményünk lehet. Illetve, ez részemről nem vélemény, hisz tudom, hogy így van. Az „ártatlanok védelme” az Isten szeretete, a halál utáni megváltás a lelküknek. Nem fogtündérek vagyunk, hanem angyalok. Isten ereje.
De a társalgásunkról ennyit, hisz egy férfi az asztalunkra zuhan. Én pedig már ösztönösen, agresszívan nyúlok a kabátom alatt lapuló angyalpengéért. Indulatosan fel is állok, ám nem rántom elő a fegyvert. Figyelem Ophilia nyugalmát és hamar belátom én is, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy engedjek az ölésre teremtett ösztöneimnek. Igazán zaklatottan, ám szótlanul ülök vissza a helyemre, igyekszem a másik irányba nézni, nem a fickót követni a tekintetemmel, bár ez a másik irány a fal ,szóval érdekes látványt nyújthatok. A nagy harcos.
- Nem áll módomban állást foglalni. – Dörmögöm a falat figyelve. Nem rejtem Ophilia elől az érzéseimet, az angyali kötődésünkben érezheti, hogy nem tartom magam méltónak a véleményalkotásra, hisz elbuktam, nincs már semmilyen célom és jogköröm. De ha már az ösztönöket említem, nos, maradt némi harcos ösztön és ezzel most veszélyt érzek. – Talán jobb lenne mennünk. – Állok fel a szemeibe nézve, s hasonló nehézséggel kikecmergek az asztal mögül, mint ahogy beültem ide. De mielőtt távozhatnánk, bizonyosságot nyer, hogy a férfi nem véletlenül esett az asztalunkra és nem is annyira férfi, sokkal inkább angyal. Tesztelt engem. Amikor kifelé tartunk, egy harmadik alak lép be az ajtón, s mellettünk elhaladva nem kerül ki minket, Ophiliát szimplán ellöki onnan, engem pedig váratlanul gyomorszájon üt. Ekkor visszatér a másik fickó, immár angyalpengével közelít felém.
- Nem szeretjük erre felé az idegeneket. – Szólnak figyelmeztető hangon. Én emelem a fejem, hogy felnézhessek az előttem álló angyalra, de ő kihasználva az átmeneti kábulatomat újra megüt, felszakítva a szemöldököm. Nem akarok harcolni. Fáradt vagyok. Bántani sem akarom a testvéreimet, többé nem. De nem adnak nekem más választást. A kabátom mindkét oldalában angyalpengét tartok, hisz mindig biztosabban és hatékonyabban bántam kettővel, ezt a biztonságérzetet pedig a bukásom után is szerettem volna megtartani. Így nem túl kellemes közértezettel, de mindkettőt előrántom, egy gyakorlott, pörgő mozdulattal állok fel, több helyen végig szántva az előttem és mögöttem álló angyal bőrét a pengékkel. Nem okozok komoly sérüléseket, de ez elég ahhoz, hogy egy percre lelassítsam őket. Csak annyira, amíg megragadom Ophilia kezét és sietősen a kijárat felé indulok vele. Az utcára érve torpanok csak meg és engedem el a finom női kezet.
- Menj innen. – Én majd menekülőre fogom, mert nem vagyok elég erős a harchoz. Két angyal ellen végképp nem. De a szőkeségnek még meg vannak a szárnyai... nem kérem, hogy segítsen, nem kérhetek tőle ilyet, de legalább ő tűnjön el, ha már vele nem foglalkoztak. Nem fognak utána menni.

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Jún. 05, 2017 10:20 pm írtam neked utoljára


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


Kezdeti tétlenségem gyorsan feloldódik. Igaz még mindig vannak kétséges pontok a cselekedeteimbe, hogy mégis hogyan kellene „normálisan” emberi módra viselkedni. Talán ezt látja a két fickó is, hogy nem igazán vagyok ura a helyzetnek, hisz csak teszek-veszek.
De amikor világossá válik számomra, hogy nem, nem a pultnál fogunk üldögélni, és a pult mögött álló férfi jelenlétében beszélgetni olyanról, mely nem tartozik rá, ujjaimat a pohár köré kulcsolom. Fogalmam sincs mi van benne.
Jah de, víz. De még sose volt alkalmam az életet jelentő nedűt megkóstolni. Eddig nem sok… olyan helyzet adódott, ahol szükségesnek éreztem volna eme cselekedetet.
Azonban úgy tűnik, hogy ez pont egy olyan helyzet.
Beülve az asztal mögé nézem, hogy furcsa testtartásban közeledik ő is és foglal helyet. Görnyedten jár, nem úgy, mint eddig bármikor tette. Múltamnak, képességemnek az átka, hogy túl jól emlékszem mindenre és mindenkire.
Szemöldökömet csak egy pillanatra vonom össze.
- Kevesen vannak már ezzel manapság – húzódik lágy mosolyra ajkam, miközben körmöm hegyével a pohár szélét ütögetem. Próbálok egy nemrég hallott utcai zenész által keltett dallamot utánozni – mondhatom kevés sikerrel.
Fejem enyhén félrehajtva mérem végig a harcost, lelakott küllemét. Ritkán néz ki valaki így, s akaratlanul is eszembe jutnak Cassael szavai, melyeket még a mennyben intézett hozzám. Ajkaimra akaratlanul is halvány mosoly ül ki, épp akkor, amikor Bartholomew is fejét inti. Két angyal, ki egymással szemben ülve némán mosolyognak.
- Több évezrede vagy harcos, s mint feladatod pontosan tudtad mindig is, hogy nem attól leszel jó harcos, hogy minél többet ölsz. Mindig is az ártatlanok védelme volt a feladatunk… feladatod – javítom ki magam, hisz jómagam nem tartozom eme rangos szárnyasok közé. – Számtalan háborút végignéztem, mint külsős szemlélő és tudod, én mit láttam? Egy harcos nem attól lesz igazán jó harcos, hogy vérét ontja másnak. Nem is attól, hogy bebizonyítja mily hatalmas erő lakozik benne. Egy jó harcos a harcban is tisztán tud gondolkozni, túllát saját érzelmein. Egy jó harcos képes elkerülni a csatát… - folytatnám még, de ekkor megdöbbentő vallomással áll elő, mely még bennem is megakasztja a szót.
Habár arcomra engedem, hogy egy pillanatra kiüljön a döbbenet, viszont maga a tény elég sok mindent megmagyaráz nekem. Legfőképp, hogy mit kereshet a városba.
- Sajnálom – felelem őszinte együttérző hangom, s ajkaimat nyitnám is szólásra, ha a rajtunk kívüli egyetlen vendég nem úgy gondolná, hogy most akar kimenni a mellékhelységbe. Ami épp arrafelé van, mint ahol mi ülünk, s amikor elmegy mellettünk egészen véletlenül megbotolva esik asztalunknak.
Higgadtan tekintek fel rá, szelíd mosollyal az arcomon, ám amaz még egy bocsánatkéréssel sem pazarolja időnket, ellökve magát folytatja útját az illemhely felé.
- Ez a háború már túl sok értelmetlen áldozatot követelt tőlünk – kezdek bele halkan, elgondolkodva tekintve a pohárra. – S mégis miért? Mert két testvér túl makacs, hogy belássák, hogy túlontúl messzire mentek csökönyös eszméik kergetésébe? – sóhajtok végül fel. Nem, félreértés ne essék, nem ítélem el egyikőjüket sem. Megértem szándékukat, egyetérteni cselekedeteikkel… - Van, hogy az emberek büntetést érdemelnek, Atyánk már ezelőtt is megoldotta ezt. Ha velük is lett volna baja… Könnyedén megbüntethette volna őket.


§§ szószám 378 §§

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Jún. 05, 2017 7:00 pm írtam neked utoljára



Különös megkönnyebbüléssel figyelem az elénk tolt két poharat, s bennük a zavaros vizet. Ide érzem a belőle áradó különös aromát. Alkohol lehetett benne, nyilvánvalóan nem mosták el. Spórolni kell a vízzel. És mire fel a nyugodt tekintet, amivel egy másodpercre belefeledkezem az erősen mosatlan kinézetű poharakba? Nos, hosszú ideje ez a legtisztább dolog, amit elém tolnak. Mocskos vagyok és ápolatlan, hozzám képest ez a két pohár patyolat tiszta. Hamarosan fogom a sajátomat és a másik angyal badarságát le sem reagálva követem őt a kis boxhoz. A magam alkatával és a szüntelenül sajgó hátammal nehézkesen csusszanok be a szűk helyre a padszerű ülőalkalmatosság és asztal közé. Hogy ne keltsünk nagy feltűnést azzal, hogy ülünk az italaink felett, szomjasan ürítem feléig a poharam, csak ez után nézek fel Ophilia szemeibe.
- Nincsenek titkaim. – Felelem kedvtelenül, ám őszintén a biztató szavaira. Az egyetlen, akik elől bujkálnom kell, az Gabriel szegmense, de kétlem, hogy közülük bárkivel kapcsolatban állna. És ha már titkoknál tartunk... azt az információt sincs okom visszatartani, hogy elbuktam. Talán meg sem lepné, hisz nézzen rám. Árnyéka vagyok néhai önmagamnak. És tudod annak ellenére, hogy a főbűnök a bukásom ellenére sem hálózták be lényem, hogy nem fordulok a világ felé sem kevélységgel, sem irigységgel, egy rövid időre mégis jól esik magam abban a hitben ringatni, hogy Ophilia nem tudja, ki vagyok valójában. Hogy mi vagyok. Illetve mi nem. Hogy harcos angyalként tekint rám. A saját gondolatomra egy apró, néma mosollyal fújom ki a levegőt, futólag lehajtva és megcsóválva a fejem. Nem vagyok a szavak angyala. Hogyan kezdjek ebbe bele? Szégyellem magam. Azzá váltam, akiket egykor magam is megvetettem. Akiket még ma is megvetek.
- Tudod, huszonegynéhány év után rájöttem, hogy harcosnak lenni nem csak az ölésről szól. – Tekintek fel a szép és tiszta szemekbe, miközben monológba kezdek, melyet csak gondolataimban, önmagamnak címezve folytatok. Képesnek kell lennünk azt tenni, ami helyes, akkor is ha nehéz. Én pedig ezt tettem. Megtagadtam a felettesemtől kapott parancsot. Ezzel megtagadtam maga Gabriel szavait is. Őszinte és mély szégyen van bennem, ám megbánás nincs. Hiszem, hogy Isten elvei szerint cselekedtem. Hiszem, hogy Isten teremtette ilyennek a mellkasomba a szívet, mely képtelen volt több vért ontani. Ahogy Lucifert és Gabrielt is olyannak teremtette, amilyennek. És Ophiliát is. Mind a kirakósa tökéletlenül tökéletes részei vagyunk. – Ez a felismerés pedig a bukáshoz vezetett. – Bököm ki, amit valahol mélyen ő is sejthet, ha egy kicsivel is több esze van, mint amennyi látszik. – Hidd el, nem Gabrielen, vagy a végrehajtóin múlt, hogy még életben vagyok.

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Máj. 18, 2017 6:22 pm írtam neked utoljára


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


- Igaza? – pislogok rá értetlenül, hirtelen nem tudván, hogy mire is gondol. Vagy hogy miként érti. Nem követné hűen, hogyha nem adna neki mindenben igazat, ezt én értem. Ez világos még az én számomra is – ennyire agyalágyult még nem lettem idelent. Habár. Néha elég ostobának tudom magam itt érezni. Pedig egykoron milyen pengén vágott az eszem… Magamba sóhajtva indulok meg előre, hogy közbe idétlenül kezdjek el magyarázkodni a harcosnak.
Együgyű nevetésemet visszarántása vet véget. Visszapördülve tekintek fel rá, alsó ajkaimba beleharapva hallgatom mondandóját. Oh, hogy csak ennyiről van szó. Egy pislogást követően arcomra visszaköltözik a szelíd mosoly.
- Emiatt ne aggódj – hajtom oldalra a fejemet. – Tudod… - nézek újra el mellette, hogy összeszedhessem gondolataimat. – Nem tudom tehetetlenül nézni, ahogy marcangoljátok egymást. Ahogy az egymással való vetélkedéssel vagytok elfoglalva, ahelyett… De nem ment el az eszem, és nem is szándékozom bajba kerülni, azért a testi épségemre még vigyázok. Vagyis… igyekszem. Többé kevésbé. Bár lehet inkább kevésbé, olyannyira más itt lent a Földön minden – dől belőlem újra a szó, néha kissé tán összefüggéstelenül. Mosolyogva csóválom meg a fejemet.
- Veszélyben, elég sokan vannak abban, mégis, kérlek higgy nekem, hogy ez a bár megfelelő menedék egy kis időre. Ha másban nem is a megfigyelésbe jó vagyok – húzom ajkaimat szelíd mosolyra, s ha hagyja, akkor megfordulva indulok tovább a pub felé.
Hirtelen jött zavaromból Bartholomew segít ki, s a pult irányba indul el. Megkönnyebbülten sóhajtok fel és indulok meg utána. Könyökétől nem messze simítom tenyereimet az ósdi falapból készült bútorzatra, s az egyik bárszékre csusszanok fel. Feltekintve rá, tán meglátok valamit a tekintetében, amitől elbizonytalanodom tettem helyességétől.
- Vagy nem? – utalok helyet foglalásomra, miközben a mufurcnak tűnő csapos két korán sem tiszta pohárba löki elénk az italokat. – Vagy nem. Vagy de? Nem? Nem… - vitatom meg magammal a döntést igazából, kissé zavartan, s lecsusszanok a puha bőrpárnáról.
Óvón fogom két kezem közé a poharat és széttekintve a minket méregető ürgével ellentétes irányba indulok el. Tekintetem csak néha vetem az alak felé, de szerencsére gyorsan háttal kerülök neki. Helyet foglalva egy elkerített boxba, Ha követ a harcos, megfontoltan szólalok meg újra.
- Mi szél hozott egyébként erre? Ne félj nem árulom el senkinek… Nincs nagyon kinek… - biztosítom erről, még azelőtt, hogy bizalmatlankodni kezdene. Bár még így sem garancia, hogy nem fogja megtenni.

§§ szószám 378 §§

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Máj. 14, 2017 7:22 pm írtam neked utoljára


- Szóval igaza van Gabrielnek. – Jutok a nagy megállapításra, amikor a nő arról kezd beszélni, hogy a mennyben angyalokat bujtatott. Az arkangyal ravasz egy róka, tehát ezért végez újabb és újabb tisztogatásokat odafent. Nem pedig azért, mert üldözési mániája van. Tompán lépkedek a szőkeség után, ő pedig csak beszél és beszél. Nem tudom, az utóbbi hónapok során összesen szóltak-e hozzám ennyit. A terep nem ilyen. De a szavai végül megakadnak bennem, ennek pedig hangot is adok. – Ophilia. – Ejtem ki az övéhez képest mély hangomon a nevét, miközben utána nyúlva megragadom az egyik felkarját és visszatartom. Kényszerítem, hogy rám nézzen, belé fojtva a kínos kacagását.
- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy elutasítsam a segítséged. – Ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. Számomra már nincs büszkeség, vagy erkölcs. Sem mártírság. – De figyelmeztetlek. Nem érek annyit, hogy bajba kerülj miattam. Ha valóban olyan veszélyben vagyok, ahogy állítod... – Nem fejezem be a mondatot, de igen egyértelműen emelem meg a szemöldökömet, fel a homlokom közepéig. Ha engem itt helyszínen megölnének, akkor nem túl jó ötlet engem támogatni. Nem igaz? Nem is értem, miért teszi. Amíg nem láttam a saját szemeimmel, nehéz volt elhinni a katonák közt terjedő „legendákat”, hogy valóban léteznek ilyen együgyű, naiv, ostoba angyalok. Én pedig lehet, hogy egy ilyen angyalnak most többet köszönhetek majd, mint amennyit meg tudnék hálálni.
Később a kocsmába besétálva, rögvest felmérem a minket figyelő két alakot. Az ellenséges tekintetükre ölni készülővel reagálok. Eszem ágában sincs ilyesmi, de elég időt töltöttem katonaként ahhoz, hogy a kifejezés az arcomra fagyjon, ha valaki méreget. A mellettem álló angyal zavart hangja térít észhez. Furcsállva tekintek le rá, de össze is áll a kép. Megcsóválom a fejem és ez alkalommal én indulok előre, egyenest a pulthoz sétálva. Nem áll szándékomban tovább titkolni előtte a különös tartásom. Egy átlagos angyalnak fel sem tűnne, csak a sokat látottaknak. Talán neki sem fog.
- Két vizet. – Könyöklök a pultra, ahogy a háború előtt az emberektől láttam. Majd kérdően Ophiliára pillantok. Ha megkaptuk az italunkat, jobb lenne egy eldugott sarokban helyet foglalnunk, nem igaz?

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Máj. 14, 2017 1:42 pm írtam neked utoljára


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


Apró monológomra nem kapok semmiféle választ, melyet jó előljelnek is vehetnék. Magamba fohászkodom, amiért nem néz ő is komplett idiótának, csak mert néha többet vagyok képes beszélni, mint más angyaltársam. De hát, hol tehetek én erről, hogy egész életemben alig találkoztam valakivel, ha igen, akkor nekik is vagy az életük történetét meséltem el, vagy ama eseményt, melyre olyannyira kíváncsiak voltak.
Itt, az emberek világában meg egyszerűen annyi könyvet forgathatok kezeim között, hogy eme szóáradat azóta csak megduplázódott. Már ha megengedném magamnak. Igyekszem magam visszafogni, s a harcos felé szelíd mosolyt villantok.
- Nehéz ezt egy olyannak elfogadnia, ki más sem csinált eddig, csak az események vonulatát figyelte – felelem csendesen, enyhén lehajtott fejjel. Zavartan simítom szőke fürtjeimet fülem mögé, ahogy újra feltekintve előbb elnézek mellette. Nehéz, nagyon nehéz. Talán ezért sem akartam sose lejönni az emberek közé? Itt… Olyan minden, mintha egy helyben állna, egy-egy esemény, melyek oly csekélyek az összeshez képest…
Mielőtt azonban elkísérném az egyik kihaltnak tetsző helyre, kérdésözönöket zúdítok rá, amikre ismételten csak csekély választ kapok.
- Ennek nem szabadna így lennie, Barholomew. Az angyaloknak nem egymással kellene marakodniuk, nem ez a dolgunk. Nem erre teremtettek – hajtom enyhén oldalra a fejemet, miközben megrázom azt. Tudom, hogy sokan nem így gondolják, tudom, hogy emiatt sokszor ostobának is tekintenek. Azonban kiállok elveim mellett.
Továbbra sem tudom a célját, hogy miért van itt, de ez nem is lényeg. Igyekszem nem csak szavakat adni hitemnek, hanem aképen cselekedni is, ezért is fordulok újra meg, hogy elinduljak a pub felé. Feltűnik, hogy nem teljesen sétál mellettem, mégis ahelyett, hogy félelem uralkodna el rajtam, valahol megnyugszom. Árthatna nekem, hisz tudja, hogy sehogy se tudnék védekezni ellene. Egyelőre mégsem teszi: miért?
Nevem hallatán hümmentve fordítom felé tekintetem, mosollyal az arcomon.
- Ugyanazért, amiért a mennyben segítettem azokat, akik nem Gabriel oldalán álltak – vallom be neki tetteimet könnyedén, amiért most a Földön vagyok – Komolyan gondoltam szavaimat. Én nem akarok ártani sem neked, sem más testvéremnek. Nem tudom, hogy miért vagy a városba, nem tudom, hogy mi a célod itt, de azt igen: ha Michael katonái meglátnak, annak végzetes következménye lehet. Ha módomban áll igyekszem annyi angyalt megvédeni ettől, amennyire csak képes vagyok. Persze… sajátos módszereimmel, mert lássuk be, a rábeszélésen és a bújtatáson kívül nincs más fegyverem – nevetem el magam könnyedén, igyekezve ügyet sem vetni arra, hogy mily könnyedén fogadná el a kelepcébe csalást.
Elérve a italszolgáltató egységet, könnyed mozdulattal nyitom ki annak ajtaját. Betérve azonban tétován torpanok meg és nézek körül.
Mit is kellene most tennem? Értetlenül pillantok a pult irányába, majd a tömérdek üres asztalok felé. Tán ha ketten ülnek idebent, nem többet, ők különös tekintettel figyelnek fel ránk. Egyikük szeme vészjóslóan húzódik össze, ám ül korsó söre fölött. Vagyis azt hiszem, hogy az lehet, ebben nem vagyok biztos. A másik, a pult mögött áll, amaz is kedvtelenül szemlél minket.
- Öhm… - szólalok meg, hogy aztán alsó ajkamba harapva toporogjak egyhelyben. Nem vagyok az ilyen helyek ismeretének mestere. Valójában fogalmam sincs, hogy most mit is kellene csinálnom.


§§ szószám 494 §§

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Máj. 13, 2017 11:42 pm írtam neked utoljára


Ophilia && Bartholomew
Ophi vagyok, a mennyek. – Irattárosa. – Ejtem ki az angyallal egyszerre a szócskát, tudtára adva, hogy név alapján már be tudom azonosítani. Valóban egy „a büdös életben nem fogunk észrevenni harcosként” poszt, de én mindig nyitott szemmel jártam, így ha lényegében nem is kereszteztük eddig egymás útjait, tudom ki ő és mi volt a dolga a mennyekben. Legalábbis nagyjából. Majd végig hallgatom a lelkendezését a fajtámról. Különös tekintettel figyelem, egy érdekes tónusú grimasszal. Valójában nem tudom eldönteni, hogy jó érzéssel töltenek-e el a szavai, vagy sértőek. Nem miatta, miattam. Nem vagyok harcos angyal. Sőt, angyalnak is alig vagyok titulálható. Ne lelkendezzen itt nekem.
Miután nyíltan és gorombán ostobának szólítom, és eljut a tudatomig a nem tetsző reakciója, azt hiszem, ideje lenne visszavenni. A testalkatom talán még megvan, de nem vagyok már nagy és erős harcos angyal, aki egyetlen szárnycsapással küld a túlvilágra egy tucat démont. Remek harcos voltam, de nem pótolhatatlan. Most pedig nem vagyok senki. És a Gabriel seregében felvett pökhendiséget talán ideje lenne elengedni, ha túl akarok élni... ha nem akarom elüldözni az első angyalt, aki nem akar helyszínen megölni.
- Néhány eseményt jobb nem követni, Ophilia. – Csóválom meg a fejem a szemeibe nézve. A hangom meglepően gyengéd és elernyedt. Túl ellent mondásos. Az emberi faj azt hiszem erre mondja, hogy keserédes. Vagy hogy mímelt. Nem is tudom. De láthatóan valamit nem mondok ki nyíltan. Hisz miért kötném az orrára, hogy elbuktam, ha magától nem tudja? Miért segíteném elő, hogy ő is undorral tekintsen rám? Ugyan már, had élvezzem ki kicsit az angyali létet, még ha hamis álomkép is csupán.
- Mi már rég nem segítünk egymásnak. – Felelem a szavaira. Hallhatóan általánosságban beszélek, az angyalokról. Kiábrándult vagyok, érthető. Valahol mégis reménnyel telt. Hiszem, hogy az Úrnak még céljai vannak velem. Nem tudom mi, nem tudom mennyire elenyésző, vagy azért mentett-e meg és sodort ide, hogy Mihály végül információkat nyerhessen ki belőlem... nem tudom. És nem is az a dolgom, hogy tudjam. Megkérdőjelezni pedig végképp nincs jogom a döntéseit. Az egyetlen, amit most tehetek, hogy az írnokkal tartok.
- Ophilia. – Szólítom újra a nevén, az említett bár felé tartva. Mellette megyek, egy lépéssel mégis mögötte. Nem szeretnék esélyt adni rá, hogy észrevegye, nem azzal a tartással sétálok, amivel egy angyalnak kellene. Hogy nem rendelkezem már a magasztos egyensúllyal, amit a szárnyaimnak köszönhetnék. – Ha Gabriel harcosa vagyok San Francisco határán... Miért segítesz nekem? Vagy ha nem is segítesz, csak kelepcébe csalsz, miért finomkodsz ennyire? – Meglepheti, de a legkevésbé sem hallani a hangomon, hogy zavarna, ha tényleg csak a vesztem felé vezetne.

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Máj. 13, 2017 11:02 pm írtam neked utoljára


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings


- Mert nem érdekem egyik angyaltársam halála sem – felelem neki őszintén. Eleget hazudtam már odafent, talán neki is az elmúlt 25 év alatt. Már magam sem tudom, most az én memóriám sem az igazi. Járt volna fent, vagy nem? Vele is elhitettem egykoron, hogy hűen szolgálom Gabriel nézeteit? Igaz akkoriban nem sűrűn mozdultam ki irattáramból, ha meg is tettem, igyekeztem olyan helyekre menni, hol angyalba sem botolhattam volna.
- Öhm, igaz is – rázom meg enyhén a fejemet, egy pillanatnyi zavar mosollyal ajkaim szegletében. Persze, hisz honnan is tudná ki vagyok. Miért csodálkozom el mindig, hogy az ismeretségeim általában egyirányúak? Tán úgy vélem, hogy attól, hogy én ismerem valaki életét, az illetői is ismeri az enyémet. – Ophilia vagyok… A mennyek irattárosa egykoron – mondom ki nehezen a szavakat, hisz továbbra is szívem szakad meg, hogy ott kellett hagynom életem munkáját, dédelgetett kincseimet. De hogy fog-e neki mondani valamit a nevem? Kétlem. Rangomnál fogva elég jelentéktelen angyalnak számítok, igazából inkább az lepne meg, ha valóban felismerné nevemet.
- De hát, hogyne tudnám – nézek rá értetlenül – Bartholomew vagy, az egyik legkiválóbb harcos, na jó, igazából mind azok vagyok. Mármint, akik harcosok, azok mind kiválóak és mindannyian remek, egyedi képességekkel bírtok. És igazán, de igazán lenyűgöző életetek van mindannyitoknak – magyarázom tán kissé hosszabban és  zavartabban, mint az megszokott egy repdeső lénytől. Azonban sose volt más fegyverem, mint a nyelvem és elég régen járattam már másnak is a számat, így persze, hogy kihasználom azt az alkalmat, amikor…
- A Földről elég nehéz követni az eseményeket – ráncolom meg újra szemöldökömet. Az elmúlt időszakba egyre jobban frusztrál a tudat, hogy nem tekintettem le egyszer sem a háború óta az emberek világára, az meg még jobban, hogy innen meg még jobban átláthatatlan az itt folyó események.
- Tessék? – hajtom enyhén félre a fejemet, tekintetembe enyhe értetlenség lapul. Egy pillanat erejéig eltekintek mellette, s válla fölött a falra pillantok, majd újra vissza rá. Sok mindennek neveztek már az elmúlt hetekbe, de hogy ostobának? Ez egy olyan dolog, melyet teljesen kikérhetnék magamnak, teljesen jogosan. – Nem, nem vagyok ostoba, nem is értem, hogy… - kezdek bele könnyedén, majd szavaim megakadnak. Észlelem sérüléseit. Ő is egy oly harcos, ki folyton bajba keveri magát?
- Gyere, itt nem vagy biztonságba. Van itt egy csendes bár, vagyis az a hír járja róla. Oda nem szokott betérni az őrjárat… - felelem végül, tétován elfordulva tőle, de aztán csak visszafordulok felé, mert nem és nem hagy nyugodni a tudat. – Miért… Gondolod, hogy az lennék? Nem áll szándékomban ártani neked, miért olyan meglepő az, ha valaki segíteni akar, bárkinek közülünk?


§§ szószám 497 §§

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Máj. 13, 2017 10:29 pm írtam neked utoljára


Ophilia && Bartholomew
Gyanakvóan méregetem a látszólag fiatal nőt. Nyilvánvaló, hogy angyal, de nem ismerem őt fel. Akkor ő miért ismer engem? És ha ebben a városban tanyázik, akkor miért félt Mihálytól, ahelyett, hogy szimplán a karjaiba lökne? Elcsodálkozom, hogy mennyi mindenről maradhattam le, míg elvakultan Gabrielt követtem. Megemelt szemöldökkel, egyetlen mukkanás nélkül hallgatom az ismeretlen angyal szolid tajtékzását. Hasonló arcot vághatok, mint egy megszeppent embergyerek, amikor a szülőanyja leszidja. De nem tart sokáig. Hamar megszigorítom minden vonásom, s egy harcos angyalhoz méltó merevséggel nézek le rá. Majd megragad és erőteljesen próbál bentebb rángatni a sötétülő utcán. Én pedig hagyom. Úgy két lépés erejéig mindenképp.
- Miért segítenél nekem? – Rántom el végül a karom, hogy feltegyem a nagy kérdést. Miért? – Ki vagy te? – Nyilvánvalóan nem Gabriel beépített angyala, mert akkor már nem élnék. És ha ennyire félt a másik ark katonáitól, akkor valószínűleg azt az oldalt sem erősíti túlzottan. Ami számomra különös. De további kérdések és válaszok helyett csak elhallgatok és már-már zavarba ejtően meredek a szőkeség arcába. Mintha azt figyelném, hogy melyik ponton kezdjem lefejteni róla a bőrt. Erről persze szó sincs. Mindössze kezd összeállni a kép. – Neked... Fogalmad sincs, ki vagyok, ugye? – Teszem fel nyögvenyelősen a költői kérdést, majd egy gyors fejrázással javítok, illetve egyértelműsítek rajta. – Hogy mi történt velem. – Cseng a mondat végén a ki nem ejtett kérdőjel. Ami még inkább elgondolkodtat, hogy miért segítene nekem, de... Oké. Egyszerre csak egy rejtéllyel foglalkozzunk.
- Te tényleg ennyire ostoba vagy? – Bököm ki végül, ami a nyelvemen van. Tessék lássék, azért csak maradt bennem valami abból a nyers stílusból, amit Gabrielt szolgálva tanúsítottam a világ felé. De hogy mire gondolok ezzel? Nézzen rám. Mocskos vagyok. Nyúzott. Láthatóan régóta gyógyuló sérülésekkel. Nem úgy nézek ki, mint egy angyal. Sokkal inkább, mint egy koldus. Persze hogy is fordulhatna meg a fejében, hogy letaszítottak. Hisz ez esetben nyilvánvalóan nem kellene életben lennem. Gabriel és társai nem végeznek félmunkát.

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Máj. 13, 2017 9:56 pm írtam neked utoljára


Bartholomew & Ophilia
New beginnings are often disguised as painful endings



Gyertyák lágy, meleg fénye világítja meg apró kis házikóm hodálynyi méretű helységét. Az apró fény töri meg a végtelen sötétséget eme baljós éjszakán. Megsárgult lapokat remegő láng ragyogja be aranyló színével. Minden apró lélegzetvételemnél egyre jobban vibrál, mégsem alszik ki, teszek róla.
Jane Austen lebilincselő művét végre kezeim között forgatva köti le teljes mértékkel gondolataimat. Vagyis, csak kötné le. Valami furcsa érzés kerít hatalmába, valami… megmagyarázhatatlan. Hirtelen szívembe aggódó fájdalom hasít, pulzosom fokozatosan emelkedik. Olyan, mintha valami rossz készüldődne, valami veszélyt sejtető. Legutoljára akkor éreztem ilyet, amikor a mennyben Ramiel…
Fejemet hevesen megrázva próbálom kiűzni eme érzést elmémből, ám ez mit sem változik. Neszek hallok meg a ház elől. Óvatos léptekkel indulok meg az ajtó irányába. Átnézve a bejárat melletti ablakon, kémlelem a sötét éjszakát. Semmi sincs odakint. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ám, éktelen zörej kavarja fel az éj nyugalmát.
Ijedten felpillantva, azonban csak azt látom hogy egy kóbór macska borítja fel a fémszemetest. Kezem szívemre tapasztva próbálom csillapítani heves szívdobogásomat. Ám a rossz sejtelem mit sem csillapodik.
Hirtelen ötlettől vezérelve nyúlok kabátomért, s lépek ki az éjszakába. Kellemes tavaszi éjszaka, a kabátra is csak azért van szükségem, hogy ne tűnjek ki nagyon a tömegből. Céltalanul indulok el. Vagyis nem is annyira: egyszerűen csak érzem, hogy mennem kell. Nem tudom, hogy hova és hogy miért, de hogy mennem kell abba az irányba. És kész.
Egészen addig, amíg egy ismerősnek nem vélt alakot meg nem pillantok befordulni egy utcába.
- Lehetséges lenne? – kérdezem magamból, szemöldökeimet ráncolva. Óvatos léptekkel indulok utána, talán csak rémképeket látok, hiszen mit keresne itt? Semmi dolga nincs eme városba. Nem, az nem lehet, hogy… Mindazonáltal a rossz érzés, mely egyre gyarapodott bennem, most mintha tetőfokára akarna hágni szívembe. Igyekszem több méternyi távolságot tartani az ismerős idegentől, mégsem téveszteni szem elől. Biztos, hogy tévedek, de nem kockáztathatom. Többé nem.
Több sarok elhagyása után is kitartóan követem az egyre elnéptelenedő apró kis utcákon. Lehajtott fejjel fordulok be, amikor éles rántást érzek hajamnál fogva. Halk sikkantásom töri meg az éj csendjét. Testem tehetetlenül csapódik a téglafalnak, kezeimmel próbálva tompítani az ütést.
- Várj, várj, várj… - tartom el tenyerem a faltól, habár alkarom szorosan simul rá, jelezve, hogy nem akarok semmi rosszat. A szorítás hajamon egyre gyengül, mígnem elengedve lép hátra pár lépést. Apót sóhajtva fordulok meg. Dorgoló hangjára szemöldökömet újra csak értetlenül ráncolom össze.
- Hogy nekem!? – kérdem értetlenül, aztán hirtelen eszembe jut, hogy miért is kezdtem el percekkel ezelőtt követni – Te normális vagy? Mit keresel itt? Tudod, hogy mi történne, ha megtudnák, hogy itt vagy? Főleg ezen a részen!? Atyánk szerelmére – elindulva felé, karját megfogva próbálom arrébb ráncigálni – Michael angyalai nemsokára erre tesznek egy kisebb kitérőt szokásos esti felderítésükbe – suttogom szinte halkan. Ugyanis nem esett nehezemre végre felismerni a harcost, ki Gabriel egyik hű katonája. Ez pedig… nem épp az általuk annyira kedvelt város. Az utóbbi időben elég időm volt megfigyelni, hogy merre is járkálnak nappal és éjszaka Michael harcosai a városba. – Bajba akarod magad keverni? – záporoznak kérdéseim egymás után, reménykedve, hogy válaszokat is kapok rá.


§§ szószám 497 §§

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Máj. 13, 2017 9:12 pm írtam neked utoljára


Ophilia && Bartholomew
Elég időt töltöttem Gabriel földi birodalmában ahhoz, hogy meglepjen, mennyi minden fenn maradt San Fransisco vonzáskörzetében. Milyen más ez. Milyen halandó. Természetesen eszem ágában sincs Mihály területeire tennem a lábam, akkor sem, ha jó alkut tudnék neki kínálni a saját bőröm érdekében. Gondolj bele, mennyi mindent tudok. De a viaskodásnak részemről vége szakadt, amikor megfosztottak a szárnyaimtól. Nincs többé jogom egyik oldalra sem állni. Sem magamért, sem a magasabb célért. Így nem tudom, mi feladatom lehetne még... de azt hiszem, hamarosan kiderül. Hisz földi börtönömből kiszabadulva a vakvilágba indultam el. Hetek teltek el, én pedig jöttem, ahogy a lábam bírta. Útmutatás nélkül, csak egyetlen dolgot tartva szem előtt: minél messzebb Gabriel barakkjától. És amennyire céltalanul tartottam az irányt, épp annyira lepett meg, hogy végül hol lyukadtam ki. Tengerszintről szemlélve nehezemre esett felismerni a várost, hisz eddig a szárnyaim segítségével közlekedtem. Ami azt illeti, sajognak is a lábaim. Esetlennek és gyengének érzem magam. Én még a harcban is erőteljesen használtam a szárnyaimat, súlyos csapásokat mérve az ellenfelemre. Most meg? Csonknak sem mondható, ami a helyükön díszeleg. Talán el is van fertőződve. Nem tudom. Képtelen lennék ránézni, hogy kiderítsem.
Ma estére itt maradok tehát, San Fransisco mentén meghúzva magam. A kis külterületi városrészben sétálok el egy kocsma előtt. Megállok az ajtóban, be-be tekintketve. Azon mélázok, hogy igyak-e valamit. De ilyen szükségleteim még bukottként sincsenek, s lelkiállapotom miatt bármily jól esne is, talán jobb ,ha kerülöm a zsúfolt helyeket. Már pedig az, hogy van bent három-négy ember, nekem most zsúfoltnak számít. Egy mély lélegzettel tovább sétálok, bekanyarodva egy sarkon, hogy a konténerek mellett húzzam meg magam. De valami nem stimmel. Az érzékeim még a helyén vannak. Túl sokáig voltam harcos angyal ahhoz, hogy ne így legyen. Biztos vagyok benne, hogy valaki követ. Ezt a valakit pedig hamarosan a hosszú szőke tincseinél fogva ragadom meg a kocsma sarkán állva és rántom magammal a szűkös mellékutca felé. A nőt erősen tartom a hajánál fogva, arccal a falhoz szorítva, én pedig hátulról simulok hozzá, hogy moccanni se tudjon. Talán elbuktam, de egy angyalt még felismerek... és kis késéssel, de azt is, hogy ártalmatlan számomra. Így hát épp olyan indulattal engedem el, ahogy a falhoz szorítottam, némi bocsánatáért esedezéssel a szemeimben.
- Eszednél vagy? Meg is ölethetted volna magad. – A mondatom dorgáló, de a hangomból kicseng, hogy válaszokra várok.

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Máj. 13, 2017 9:11 pm írtam neked utoljára


***

Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Külterületi kocsma és környéke
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Ki vagyok én? (lételméleti kérdések)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: