We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
80-as út Illinois
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Iliana Greer
avatar



☩ Reagok :
71

Utolsó Poszt Szer. Május 10, 2017 3:41 pm
Következő oldal


Rafael & Iliana
Dead Man's Road


A növények közt áttörve keresek magamnak menedéket egy fa mögött. Ujjaim, arcom zsibbad, kiszaladt belőlük a vér a pánikra, amelyet érzek. Sápadtan látom, ahogy menedékem mögül kipillantok, hogy az egyik támadó közelít felém. Nem várom meg, hogy beérjen, újra neki lódulok. Az avarban rejtőző fák gyökerei, elhullott ágai néha megakasztanak, míg végül hirtelen elém nem kerül. Megtorpanok, s fordulnék, hogy másik irányba szaladjak, de egy lökéssel a földre küld. Mire hátamra fordulok, már emeli is a pengét, én pedig szemeim összeszorítva latin imádságra fakadok.
- *Nam et si ambulavero in medio umbrae mortis non timebo mala quoniam tu mecum es virga tua et baculus tuus ipsa me consolata sunt. Parasti in conspectu meo mensam adversus eos qui tribulant me inpinguasti in oleo caput meum et calix meus inebrians quam praeclarus est... - hadarom suttogva, ám a kard nem ér el, a sötétség nem borít el. Kinyitva szemeim nézek fel, ekkor pillantok meg egy másik angyalt, ki előttem, nekem háttal áll. Az angyalokra jellemző furcsa öltözettel bír, arcát egyelőre nem látom, csak mély hangját hallom, ahogy szót vált a másikkal. Apróra összehúzom magam, és még mindig sokkosan figyelem, ahogy a két angyal egymásnak esik. Az ütközet rövid, és a támadóm halálával végződik. Amikor a másik felém fordul, megáll pár pillanatra, ezalatt megtudom figyelni az arcát. Mozdulatára ismét félve rezzenek össze, pedig nem tesz mást, mint kezébe repteti rózsafüzérem és oda nyújtja nekem. Kell pár másodperc, amíg rá tudom venni remegő, a földtől és avartól koszos kezemet, hogy átvegyem lelógó felénél. Megszólalni még így se tudok, hiába akarok. Annyira friss, nehéz az élmény, hogy ajkaimon csak a zilálva vett levegő távozik, hang nem, pedig magamban hálát adok az Úrnak és angyalának, amiért segített. Tekintetem a halottra siklik, majd azonnal el is fordítom a pillantásom, a földre szegezem, míg sérült kezemet mellkasomhoz szorítom a füzérrel együtt. Láttam már hullát, haltak már meg előttem, de ilyesmihez nem vagyok hozzászokva. Fél úton vagyunk New Yorkba és még is elkaptak minket. Csak remélni merem, hogy az előző karavánnal haladt mesteremnek nincsen semmi baja. Pár pillanat múlva lépteket hallani, a túlélő katonák közül egy közelít felénk, valószínűleg azt jön megnézni, hogy élek-e még. A járműveknél a halottakat összegzik, a sérülteket kezdik ellátni.
- Ms. Greer? Ms. Greer! - siet közelebb óvatosan a katona, ahogy meglát a fák közül. Nevemre lassan pillantok irányába, majd vissza az angyalra, akit a katona óvatosan közelít meg, annak ellenére, hogy most mentette meg az életünket.
- Kösz a segítséget. Michael harcosa...? - kérdezi, míg egy pillantást vet rám, hogy lássa, mennyire vagyok sérült, tudok-e járni.

*Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.



Utolsó Poszt Szer. Május 10, 2017 1:28 pm
Következő oldal


Repülés közben még mindig az elmúlt napok eseményei járnak a fejemben. Nem, nem váltottuk meg a világot, ez tény, és amikor láttam, mekkora szenvedéllyel harcol nem csak Gabriel, de még Ramiél is, elkönyveltem magamban, hogy ha békét is kötnek valaha, azt ez a generáció aligha éli meg. Viszont, mégis együtt dolgoztunk, és ráadásul sikerült kiszabadítani a harmónia angyalát, ami azért egy fontos lépés. Nem mondom, hogy reményt adott, az azért túlzás, de ha úgy vesszük, most már van remény a reményre. Jobb híján ezzel kell beérnem egyenlőre...

Hatalmas szárnyaimon magasabb siklok, fel a felhők fölé, ahol szinte már fülsüketítően süvít a szél, s én csukott szemmel adom át magam az érzésnek. Jó érzés egy kicsit magam lenni itt minden felett. Túl sok minden jár a fejemben mostanában.
Gabriel megkért, hogy csatlakozzak hozzá...újra. Próbálom bókként felfogni, minden esetre kétlem, hogy örült a válasznak.
Megint láttam azt a lányt a templom körül, amikor Sophie-val lementünk a piacra. Szerencsére a lányom ezt nem vette észre. Képzelem milyen hisztit csapott volna. Azt hiszem kezdi elviselni a létezésem, de még mindig messze vagyunk attól, hogy idilli legyen a kapcsolatunk. Csodálatos gyerek egyébként, bár jobb ha nem hallja meg, hogy gyerekként gondolok rá, akkor nincs az a harmónia angyal, aki el tudná érni, hogy lehiggadjon. És ha már itt tartunk, Raguel...meg értem, miért csinálja amit tesz, de mégis...félek, hogy ismét ki kell majd menteni, ha nem vigyáz. Vagy akkor is, ha igen, csak ezúttal a bátyámtól.
Szóval igen, rám fér, hogy kitisztítsam kicsit a fejem. Dolgok, amikre nem szabad gondolni, mert mindig megmosolyogtat, dolgok amik elszomorítanak, vagy épp haraggal töltenek el. Lehet miből válogatni. A vicc az, hogy mintha még New York-ban is láttam volna őt, igaz csak egy pillanatra, és már el is tűnt a tömegben. tényleg jobb lesz, ha a feladataimra koncentrálok, vagy egyenlőre inkább az üres égbolt békéjére.


Sajnos odalent már nem vevő a táj erre a békére. Már messze a horizonton kiszúrom az akkor még matchbox méretű romokat, és a kép nem lesz szebb akkor sem, amikor közelebb érek. Darabokra tört autók, összeégett holttestek, és több ezer döglégy fogad, melyek azonnal szerte repülnek, ahogy nagy port kavarva landolok, hogy körbenézzek. Merev arccal nézek körbe, majd koncentrálni kezdtek, mire minden megdermed körülöttem, majd a felhők irányt változtatnak az égen, és a legyek rükvercben repülnek vissza a szenes holttestek kevés éppen maradt húsára. Hamarosan egy homályosabb, de elevenebb képet, ahol szellemként sétálok a csata kellős közepén. A támadókat csupán egy pillantásra méltatom, ennyi elég, hogy megjegyezzem az arcukat, és azt, hogyan helyezkednek egy támadáskor. Nagyon gyakorlottnak tűnnek, mint akik már rengetegszer csinálták ezt, és ettől felfordul a gyomrom. A vezetőjük mellé lépek, és a szárnya felett ránézek a kezében tartott térképre. Egy pillanatra összerezzen, mint akit rossz érzés fog el, de aztán nem foglalkozik velem, és pedig nyugodtan megszemlélhetem, mi van nála. Tudják merre járnak a karavánok. Az összes. Ami balszerencséjükre azt jelenti, én is tudom hol lesznek. Kipipálja ezt helyszínt, akár valami házimunkát, mielőtt elillan az álvalóság, helyet adva az igazinak, én pedig visszafordulok majdhogynem arra, amerről jöttem. Bele kell húznom, de még odaérhetek.




A "csatára" az egyetlen szó, ami körülírhatja a megalázó. Az előző karavánban a 3 angyal követte ugyan a taktikát, de valójában csak játszottak az emberekkel, mint macska az egérrel, mielőtt felfalja. Egyetlen golyó sem érte őket, miközben ők gond nélkül vágták áldozataik, vagy épp fordították láthatatlan erejükkel ellenük saját puskáikat.
Nem könnyű olyan szögben érkezni, ami pont tökéletes arra, hogy kitörjük valakinek a nyakát, de kellő gyakorlással nem lehetetlen, a trükk csak az, hogy akkor vegye észre a támadást, amikor már éppen csakhogy túl késő. Pontosan ezt történik a legszélső harcossal. Ő sokkal gyorsabban, és bénultabban hullik a földre, mint a halandó, akit eddig szorongatott. Míg ő négykézláb csúszva menekül el előlem akár egy rák, és felveszem a másik angyalpengét a földről, és tulajdonosa koponyájába szúrom.
Gyorsan haladva, egyesével csapok le rájuk. bár már az első halálkor érezték, hogy baj van, nincs elég idejük reagálni rám, és gyülekezni, igaz hamarosan nincsenek is elegen ehhez. A második angyal eleste után már csak egy marad, aki elszakad a többiektől, hogy üldözőbe vegyen valakit. Megtalálom az áldozata rózsafüzérét egy bokron, és követem, bár az energiáit nem érzékelem. Tudja, hogy bajban van, csak azt nem, hogy mekkorában. Ha ezt felfogná, menekülne, ahelyett, hogy lesújtana a reszkető lányra. Mielőtt azonban fegyvere húst érhetne, megáll a levegőben, és képtelen előrébb mozdítani. Először nem érti, aztán amikor egy még nagyobb erő fellöki, már az én irányomba néz. Megpörgetem a két kardot a kezemben, ahogy közé, és áldozata közé állok. Arckifejezésem, testtartásom, egész lényem ordítja szavak nélkül, hogy takarodjon innen. Sajnos az ő arckifejezése azt kérdezi, most mi lesz? Mintha az egész egy vicc lenne.
-Kitalálom, elbuktam a szárnyaim? -Köpi felém gúnyosan, és már talpra is pattan. Azonban láthatja a tekintetemben, hogy legfeljebb egy másik Arknál úszná meg ennyivel, mert aztán még mindig gúnyosan újra kérdez:
-Ugyan, tényleg megölnél egy birkáért?
-Sok testvérem megöltem már, testvér.
Ekkor rengeteg érzelem árad felőle. Harag, félelem, gyász, felismerés, hogy miért nem érzi a társait. Ordítva ront nekem, minden hatalmát maga előtt összpontosítva, hogy ne tehessem meg vele azt, amit az előbb. Nem is tervezem. Társa kardjával a mellkasában esik össze, és rogy a földre. Ez után fordulok csak a lány felé, és ahogy meglátom őt, egy pillanatra ledermedek. Úgy két másodpercig csak állok, és nézem őt némán, mint aki nem hisz a szemeinek, majd oldalra tartom a kezeimet, és sebesen suhan a kezembe a rózsafüzére, amit aztán felé nyújtok.
-Ezt elvesztetted.

Iliana Greer
avatar



☩ Reagok :
71

Utolsó Poszt Kedd Május 09, 2017 7:54 pm
Következő oldal


Rafael & Iliana
Dead Man's Road


A páncélozott katonai személyszállító halk motorzúgással zötykölődött az úton. Már vagy 28 órája úton voltunk, s eddig csak akkor álltunk meg, amíg sofőrt cseréltek, vagy 5-5 percre, míg ettünk és kis és nagy dolgokat végeztünk a szabadban. Még éjjel sem álltunk meg. A nappal, fénnyel feltöltött akkumulátorok vittek tovább minket a sötétben. Hátul nem utaztunk túl sokan. Négyen, ebből kettő rögtön katona volt. Én és egy másik férfi voltunk egyedül civilek. Más utas nem volt, plusz ládákat tettek be mellénk, amelyek tartalmáról fogalmam sincs, de nem is faggatóztam róla. Általában élelem, vagy technika, egyéb dolog szokott benne lenni, néha levelezés, amelyet SF-ból NY-ba küldenek. Ezen a kocsin kívül még kettő halad a természet által megtördelt és szinte teljesen elpusztított úton. Azokon csak katonák és ládák utaznak, ahogy néztem. Az utazás első felében meglehetősen izgultam, mert életemben először hagytam el San Francisco falait. Ha nincs Faye, talán sose juthattam volna ki, márpedig el kell mennem New Yorkba. A rácsozott ablakokon bámultam az eget és imádkoztam, hogy a baj elkerüljön minket. Szerintem ezzel korán utastársaim agyára mentem, mivel a kezdeti jó modoruk hamar oda lett. A feszültség végül addig-addig csökkent, amíg el nem tűnt. Úgy tűnik, biztonságosan és észrevétlenül haladunk egyik városból a másikba, a vadonon át.
Csendesen olvasgattam a könyvemet, az ablakon beszűrődő napfénynél amelyet a sporttáskámban hoztam, mikor hirtelen megállt a karaván. Felpillantva a könyvből az utasokra pillantottam és épp akkor, mikor szóra nyitottam volna a számat, különös zajok csapták meg a fülemet. Kiabálás, lövés, fém hangos csattanása. Ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy az előttünk lévő járművet, mint egy könnyed kis labdát dobta arrébb valami, fákat letarolva. Kinyílt ajtajából emberek estek ki, s tűntek el a bokrok közt.
- Ó te jó ég! - kerekedik el a szemem a látványra. A kocsi motorja ismét felzúg, és tolatnánk, a katonák elől kiabálnak egymással, de fel sem fogom. Falfehérré válok és hangosan felsikoltok, mikor érzem és látom, hogy ez a jármű is a feje tetejére áll. A lekötözött ládák kicsúszva a helyikről megindulnak a térben, s engem is csak a centrifugális erő tart a kocsi falánál. Nem tudom, hányat pördülünk, talán kettőt, vagy hármat. Ez alatt mindannyian összerázódunk az elszabadult ládákkal, táskákkal, s mire megállunk, már minden és mindenki összevissza hever a fejre állt járműben. Én sokkosan fekszem egy láda alatt, remegve és halkan nyüszögve figyelem, ahogy az oldalsó ajtókat az egyik katona kinyitja, s kiugrik a társával. A lövéseket távoli zajnak hallom, s ahogy a másik oldalra fordítom a fejem, a másik utaséval találkozik a pillantásom. Mereven néz rám, pislogás nélkül. Kell pár pillanat, míg felfogom, hogy fején egy akkora rés van, hogy gond nélkül bele lelehet látni a koponyájába.
Nagy nehezen sikerül lelökni sajgó hátamról a ládát és még mindig reszketve tántorgok az ajtóhoz. Halántékomból érzem meleg véremet szivárogni és jobb kezem is biztosan nagyon fájna, ha az adrenalin nem nyomna el bennem minden fájdalmat. Nem nézek körbe, csak kimászok és a lövésekkel ellentétes irányba futni kezdek a növényzetben. Még a rózsafüzéremet is elhagyom, egy bokron akad fenn, de hirtelen nem tudok ezzel törődni. Látásom beszűkül, szinte csak a szívverésem hallom. Hátra pillantok, hogy üldöz-e valami, de semmit nem látok. Egy kidőlt, kissé korhadt fa mögé rejtőzöm el és várom, hogy végül elcsendesedjen a fegyver ropogás.


Iliana Greer
avatar



☩ Reagok :
71

Utolsó Poszt Kedd Május 09, 2017 6:28 pm
Következő oldal




Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Ophilia
Today at 3:41 pm
☽ Ancient Baths

Ella Lopez
Today at 12:33 pm
☽ Lopez lak

Phanuel
Today at 10:32 am
☽ Uriel lakása

Ophilia
Today at 10:15 am
☽ Bartholomew




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/6
Angyal
2
Démon
12
Bukott Angyal
2
Ember
9
Félvér
2
Harcos Angyal
4
Vadász
11
Nephilim
7